1… 2… 3… Te leszel a párom!

*Noha nem vagyok azért teljesen biztos, hogy egy osztag társamat ily' módon kellett volna megleckéztetnem, még is nem tehettem mást. Egyáltalán nincs az ínyemre, hogy nekem kell egy ilyen fiatal shinigamit megtanítani arra, miként ne gondolkodjon rólam vagy másokról. Ám az, hogy rólam miként gondolkodjon valóban rám tartozik, de a többi, az igazán a szülei dolga lenne. Ugyan meggyőződve nem lehetek, arról, hogy milyen neveltetésben részesül egyet tudok, az ismeretei még igen csak hiányosak elsősorban kezdve azzal, hogy lenézi a 4. osztagot. A démon mágiákról pedig már nem is ejtenék szót. Ennek ellenére viszont tehetségesnek bizonyul abból kiindulva, hogy remekül kitalálta a reatsu nagy mértékű áramoltatásával való keverést. Nem rossz ötlet, viszont ez inkább csak a kisebb technikáknál hatásos. A nagyobbak teszem azt fel egy hadou 90-es kurohitsugi-ra ez már nem hatna. Ott egyértelműen a démon mágia irányításán van a hangsúly s az eredeti sebzés mennyiségnek is jobb esetben az egy harmadát érhetné el. Tehát jól indult el, de nem eléggé. Még pár pillanatig némán tekintek előre bizonyos kérdéseken gondolkodva. Eszembe jut, hogy ez a gyerek nem csupán ismerős nekem, hanem mintha a szülei is jártak volna a gyengélkedőn annak idején. Igyekszem önmagamban a képüket felidézni, még egy ponton beugrik, hogy az apja egy volt kidoushuu tiszt, aki most már a Rokubantai Fukutaichou-ja. Ezzel a gondolattal a fejemben fordulok feléje komoly csillanással szemeimben. Ugyanúgy tekintek, mint a legtöbb shinigamira, csak, hogy ennek a gyereknek van mondanivalóm.* - Az apád mit szólt, mikor a Kidoushuu osztagba jöttél? *Bizonyára örült neki, de kitudja. Lehet éppen ellenkezőleg, ebben nem lehetek olyannyira biztos, mint abban, hogy minden bizonnyal a kidou iránti érdeklődését és tehetségét tőle örökli. Persze a gyermeteg lelkűek ezeket képesek szemelől téveszteni, főleg kamaszkorban. Ezt is csak onnan feltételezhetem, hogy én is voltam fiatal ugyanakkor nem egy Akadémiából ki kerülő fiatalabb shinigami mászkál az utcákon. A még fiatalabbakat meg könnyen nevezhetnénk akár zseninek is. Shikait elsajátítani ilyen fiatalon? Ehhez mindenképpen tehetség kell.* - Fiatalnak tűnsz...shikai szintet elérted már vagy csak Kami hozott innen az Akamémiáról? *Tőle kitelne, főleg azok után, mióta volt az a kis találkozásunk a parkban. Azt hiszem azt soha nem fogom elfelejteni, hogy neki köszönhetem a mágia újra kiváló megidézését illetve azt, hogy sokkal erősebb mágia specialista lett belőlem. A szintem már- már hadnagyi fokozaton mesterkél, de ezt nem szabad elkiabálni, biztos nem véletlen Haruya hadnagy. Valahogy nem tudnám elképzelni, hogy a hadnagy alacsonyabb kidou hozzá értéssel rendelkezzen, mint egy alacsonyabb tiszt, de ki tudja? Ismételten sok kérdés.
Végül pedig a kölyök belekezd valamire, amely miatt a szempillám sem képes megrebbenni. Valahogy furcsán, de még is helyén valóan érint a bocsánat kérésére. Ez egy olyan dolog, amelyre nem sokan képesek a halálistenek közt. Elvégre is, mi mindannyian elég nagy büszkeséggel rendelkezünk, ami miatt gyakorta elfelejtjük ezt a fajta viselkedésmódot. Én magam sem vagyok jobb azoknál a shinigamiknál, csupán felismerem nagyjából azt, hogy mikor mit kell mondanom és tanulok a hibáimból.* - Ám legyen, de okold magad, ha ne tán emiatt a Yonbantai nem részesít megfelelő ellátásban. Akit lenéznek arra ugyanez vissza is száll. ~ Ai..mikor lettél te ilyen..ilyen, ilyen tisztán látó?....Fogalmam sincs, ennek a kölyöknek olyan kisugárzása van, ami miatt meggondolatlanul beszélek..~ *Sóhajtok egy nagyobbat, hogy elgondolkodásomat végszóként egy lehelettel zárjam. Felelőtlenség lenne csak úgy nagy dolgokról beszélnem ezzel a gyerekkel, mikor nem is ismerem, másrészt nem vagyok egyik szülője sem. Elfordulok tőle, hogy a puszta tekintete, ne hogy tudjon bármiféle képpen is hatni rám. Balgatag vagyok, hogy leálltam egy gyerek shinigamival "szórakozni", amikor sokkal fontosabb dolgaim is lennének, ha végre elhagynám a munkaköröm.* - Miért kellene nekem téged tanítanom? *Eme kérdés kissé lekezelő volt, de úgy gondolo nem volna túlzottan jó ötlet tanítanom őt, mikor erre ott vannak a szülei, ha csak nem tud valamivel meggyőzni...*

//*Hozzá vág az userhez egy kavicsot* - Legközelebb több lereagálást kérek, mert szenvedtem a posttal rendesen! xD //

*Már javában süt a Nap, amelynek dolga az volna, hogy némi melegséggel árassza el Soul Society-t. Azonban ez a melegség cseppet megtörtnek látszik. Hűvös van kissé, ám így sem lehet a hőmérséklet oly' kevés, hogy fázni lehetne. Mindenesetre ebben az időjárásban volt a legjobb reggel felkelni. Csak ki kellett mennem az erkélyemre, a hűs és friss fuvallat tett arról, hogy rendes állapotban mehessek be a Sanbantai barakkjaihoz. Utam teljesen hibamentesnek bizonyult. Nem volt benne semmi különös, ahogyan komoly tekintetem az oda vezető utcáknak szegleteit pásztázta. Olyan átlagos mozzanat volt már az egész, hogy amikor beértem az osztagom folyosójára mindenki tudta, hogy félre kell állniuk az utamból. Ami meglehetősen meglepett, hogy a mai nap Mei-san meglepni igyekezett. Egy gőzölgő teával találhattam szembe magam az irodában, és a melegségéből ítélve alig pár percre járhatott bent. Noha, nem kedvelem, ha az engedélyem nélkül bejönnek ide, de ez egyszer elfogom neki nézni. Talán tud annyit a lány, hogy ha eltűnnek az irataim, vagy hasonló, azért büntetést fogok kiróni. Így hát beülök csak az író asztalom mögé, hogy az itt felgyülemlett aláírásra váró iratokat nézzem át. Magam elé téve az elsőt nézem át, amelyen néhány perc elteltével találok egy aprócska hibát. Ám ez a hiba olyan kis mértékű, hogy felesleges volna szóvá tennem, ennyit még megengedhetek a tisztjeimnek. Ha ne tán nagyobb hibákat fogok fel lelni a dokumentumokban, akkor minden további nélkül behívatom őket az irodámba, és újra irattatom az összeset velük. Én magam is úgy tanultam meg dokumentálni, hogy többször írtam át ugyanazt, ameddig hibátlan nem lett. Ebben nagy segítségemre volt Tomoko-san a Kyuubantai fukutaichou-ja. Viszont a költségvetés gyorsabb, és hibátlanabb elvégzését már egy Keisuke általi incidensből tanultam meg. Hihetetlen alak, mindenki abban a hitben él feléje, hogy egy "ostoba" shinigami, amikor valójában én tudom, hogy igen okos csak éppen nem szereti mutatni. Felsóhajtok egyet, hogy gondolataim már megint Keisuken kezdtek el járni, s inkább úgy döntök, hogy megiszom a mai napi teámat. Éppen teázás közben lehetek tanúja annak, hogy a nyitott ablakomon egy parányi élőlény, egy pokol lepke ereszti be önmagát. Kimérten pillantok a lepkére, amely előttem, kezd el cikázni, ám várnia kell. Csak miután megittam a teámat, ráérősen nyújtom ki egy kecses mozdulattal kezem, hogy a lepke megpihenésével átvehessem az üzenetet. Az érkező üzenetre kicsit meglepődöm. Nem számítottam arra, hogy Kami komolyan gondolta azt a dolgot, mikor legutóbb találkoztunk. Elvégre az, hogy ketten tartsunk egy közös kidou edzést, még akkor sem volt lehetőségem arra, mikor az osztag yonsekije voltam. Mindenesetre természetesen ezt a felkérést nem utasíthatom vissza. Hiszen a Démon Mágia űzése számomra kiemelkedő jellegű, és egyébként is kevés olyan shinigamit találhatok a Seireitei-en belül, akivel egyenrangúként tudnék edzeni. Természetesen bevállalom, ha szükséges egy- egy órát az Akadémián is, azonban ez leginkább feltehetőleg Kami dolga. Tehát az én szememben a kidoushuu kapitány egy nagy tudású shinigami, annak ellenére, hogy volt lehetőségem megtapasztalni hanyagságát. De most itt sem a késéseiről, sem a munkája fölött elhajlásról van szó. A lepkével továbbítom az üzenetemet, s majd visszahelyezve magamra a nodachimat (amely kis híján akkora, mint én) elindulok. Kifelé menet az irodámból szólok egy tisztnek, hogy néhány óra múlva jövök, addig is kezdjék meg a sorfalas edzést, lehetőleg zanjutsus elemekkel, vagy rakják ki a céltáblákat a kidoukhoz. Miután zt leadtam némi villámlépést alkalmazva haladok el valamennyi osztag mellett, hogy a kidoushuu osztag előtt lassú léptekkel haladhassak. Nosztalgikus pillanatok ezek, s néhány shinigaminak, akiket ismertem is meglepő lehet, hogy most már haoriban állok előttük, és nem egyszerű yonsekiként. Amire számíthattam, a kapuban meg sem állítanak az érkezésemkor. Bizonyára Kami szólt nekik, hogy beengedhetnek. Az egyik tiszt felajánlja, hogy odavezet, amelyre ridegen pillantok rá.* - Tudom a járást..shinigami! *Hogy ezt a fajta külső feszültséget fokozzam, lehunyt szemmel lépdelek a dojo felé, melyből edzések zaja zajlik ki. Felpillantok az épületre, egyenesen a bejárat előtt. Emlékeimben megannyi edzés képe kezd el felderengni. Ebben az edző teremben váltam Soul Society egyik kidou mesterévé, így ez a hely számomra különleges tendencián fekszik. Belépek a terembe, s némi csend lesz úrrá megérkezésemkor.* - A tisztek is itt lesznek, vagy privát edzést tartunk? *Pillantok Kamira kérdésemkor. Valójában az sem zavarna, ha itt maradnának biztonságos szegbe húzódva. Legalább tanulhatnának valamit, ugyanakkor megfigyelhetnék, hogy milyen is egy komoly kidou edzés. Rég jártam már itt, úgy negyed éve is van talán, de abban biztos lehetek, hogy egyikőjük sem lehet oly' képzett, mint a jelenlévő két kapitány. Néhány pillanatig magam is várok, s majd a körülményektől eltekintve lépek némileg előrébb, hogy jobban láthassam társamat.* - Mielőtt hozzá látnánk fel kell tennem neked egy olyan kérdést, amelyre bizonyára tudod a választ. Mi is volna a kidou? *Várok, egészen addig, míg meg nem válaszolja. Addig is felhajtom az egyedire tervezett uniformisom ujját, hogy az esetlegesen elsütött mágia ne tehessen benne kárt.* - Fogok feltenni kérdéseket edzésünk közben. Már régebben is így edzettem, hogy ez által rávilágíthassak hibáimra. Ajánlom mindannyitok figyelmébe, hiszen gyakran pontosan ott van a hiba, ahol azt hinnénk már nagyon jók vagyunk. *Pillantok az itt maradó néhány tisztre, s majd Kamira is, aki feltehetőleg már felkészült a kettőnk edzésére. Ha így van, nem is húzom tovább az időt, hanem megidézem az egyik legalacsonyabb hadout tartva a fokozatot. Nem jó egyből a legmagasabbakkal próbálkozni két okból kifolyólag, de erre úgy is kitérek az edzés folyamán.* - Hadou no yon, Byakurai! *Tartom egy ujjam egyenesen felé irányulóan.*

Nosztalgikus órák, avagy tanítvány leszek ^^"

Bármilyen kényelmes életmódot is éljek, van egy valami, amiről képtelen vagyok leszokni. A koránkelés olyannyira beivódott a hétköznapjaimba, hogy egy bizonyos kora reggeli időpontnál egyszerűen nem tudok tovább aludni. Tulajdonképpen azért sem próbálom elhagyni ezt a hozzám hasonlók számára talán horrorisztikus rutint, mert élvezem, ha a hűvös reggeli levegő frissít fel és a felkelő nap látványára szívhatom el az első cigimet. Márpedig számomra az életnek az a lényege, hogy élvezzem, és ezért mindent meg is teszek. Persze felelős kidou parancsnokként kénytelen vagyok olyan feladatokat is elvállalni, amelyeket normál esetben eszembe se jutna megcsinálni, hiszen nincs hozzá affinitásom, vagy éppen kedvem. Elvégre kinek van energiája papírokat bújni különféle engedélyekről meg állapotelemző jelentésekről, hogy a költségvetéseket se is említsem. Megcsinálom, de a saját tempómban. Ha ráér, akkor halasztom ameddig csak lehet, szerintem már kikészítettem az ichibantainál néhány embert a last minute ügyeim miatt. Szerencsére a haszontalan hadnagyom olykor-olykor felajánlja a segítségét, jó szándékát pedig természetesen nem utasíthatom vissza, szóval meg szoktam ajándékozni egy-két köteggel. Talán akkor is megtenném, ha nem óhajtana segítő kezet nyújtani, ugyanis épp elégszer kell a hanyagsága miatt törődnöm az ő feladataival. Én ugyanis nem mulasztok el alapos munkát végezni, ha egyszer rászánom magam, és talán nem kell mondanom, hogy melyikünk módszere a kedvezőbb az osztag számára.
Na de mielőtt elmászkálnék Rukongaiba a témával, a koránkelésnél tartottam, és hogy miért is kezdtem ezzel? Nos, mert szokásomtól eltérően már reggel is meglehetősen produktív voltam, vagyis a lehető leghamarabb útjára bocsátottam egy pokollepkét a Gotei 13, azaz pontosabban a 3. osztag irányába. Úgy döntöttem ugyanis, hogy elszakítom Kagami-chant, osztagom egykori 4. tisztjét a bokros teendőitől. Ciki vagy sem, a segítségére volt szükségem, ugyanis megtorpantam a fejlődésben, és bár volt róla sejtésem, hogy miért, kiküszöbölni a problémát nem tudtam. Lehet, hogy csak a határaimat értem el, elvégre sosem voltam az a roppantul tehetséges, nagyra hivatott halálisten, de én másra gyanakszom ezúttal. Mivel Ai az egyetlen magas rangú shinigami, aki volt a Kidoushuu tagja, és így biztosan rendelkezik a nekem kellő tudásanyaggal, így nem volt kétséges, hogy kihez is fordulok egy közös edzés álcája alatt. Mindazonáltal igazán impresszív a lány pályafutása, mintha csak tegnap lett volna, hogy átcsábítottam a 4. osztagból ide, aztán azóta már megjárta a 7. osztag hadnagyi címét és most nemrégen megérdemelten haorit is kapott. A rangkeringőről inkább nem nyilvánítok véleményt, de kétségtelen, hogy sok tehetséges shinigami tűnik fel mostanában, és az Aizen elleni harcok megnyitották számukra a lehetőséget az előlépésre is.
A délelőtt folyamán aztán megkaptam a hírt, hogy látták feltűnni a sanbantai kapitányát az osztag barakkjainak bejáratánál, így jómagam is az edzőteremhez siettem, ha már oda hívtam egykori tisztemet. Talán meglepi, hogy valahová előbb érkezem, mint ő, de ez most kellően sürgős probléma volt ahhoz, hogy minden másnál fontosabb legyen a mielőbbi megoldása. Szokásosnak mondható dohányrudammal a számban emeltem köszönésre a kacsómat, mikor belépett. Felettébb jól állt neki a haori.
- Nem bánom ha itt maradnak. Egyelőre.
Feleltem a többi shinigami jelenlétét firtató kérdésre. Aki gyakorolni akar, annak lesz elég helye, aki meg nézni, hát egészségére. Majd lesz egy pont, amikor - ahogy ő mondta - privát folytatásra lesz szükségem, mivel nem akarom beégetni magam, de most még okés volt a nézőközönség jelenléte. Következő kérdésére azonban valósággal lefagytam, valószínűleg elég buta képet vágtam a szavak ezen sorrendjére.
- Hm... Kagami-chan, mondd csak, hogy van Keisuke-san?
Kérdeztem vissza, majd egy nagyot szívtam a cigarettámba, és kényelmes tempóban engedtem ki a füstöt a számon. Válasz helyett azonban csak egy naaa~gyon csúnya nézést kaptam. Nem sikerült a terelésem, ez van Azért kicsit necces megkérdezni a kidoukra specializálódott osztag kapitányától, hogy mi az a kidou, de hát akkor legyen. Még a végén még feszélyezni fog az edzés, mert vizsgáztatás lesz belőle
- A kidou a shinigamik négy fő harcstílusának egyike, mely elsősorban a reiatsu használatára alapszik. A halálisten a lélekenergiáját különféle varázslatok létrehozására használja fel. A mágiák lehetnek támadó, védekező és gyógyító típusúak is.
Tarkómat vakargatva, kissé vonakodva, de válaszoltam. Azért remélem átmentem, kellemetlen lenne már most megbukni Magyarázatával csak egy sóhajtást csalt ki belőlem, elég messziről indulunk neki, ha ez az első kérdése. Le merném fogadni, hogy akkor most az jön, hogy mi a hadou és a bakudou
- Bakudou no hachi, Seki.
Nem sokat cicózott Kagami-chan, én pedig egy hasonlóan alacsony kidouval válaszoltam a Fehér Villámra, csak hogy ne vádolhasson azzal, hogy pazarlom az erőmet. A pajzsról lepattanó elektromos csapás azonban a vártnál erősebb volt, vagy éppen az én Sekim volt túl gyenge, de kis híján áttört a hadou rajta. A minket figyelő tisztek ezt nem vehették észre, viszont valószínűleg a kapitánynak feltűnt. Egyelőre nem tudom, hogy csak Ai tudása nagyobb az általam vártnál, vagy megint a problémámnak köszönhetően vacakolt a pajzsom, de ez alighanem hamarosan kiderül.
- Hadou no nijuukyuu, Aka Fenikkusu.
A jobb kezemmel védtem, a ballal támadtam, hogy a váltás minél gyorsabb legyen. Úgy döntöttem, hogy mindenféle trükközés nélkül, egyenesen támadok vissza Vörös Főnixemmel. A madár képében megjelenő tűzmágia a kedvenceim közé tartozik, talán azért mert szeretek repülni, és ez a kidou a szárnyalás szabadságára emlékeztet alakjával. Bemelegítés-jellege van az edzésnek még, szegény nézőket pont akkor fogom elküldeni, amikor talán izgalmasabbá fog válni a dolog számukra is

*Tekintetem ráérősen halad végig a régről ismert arcokon, míg Kami válaszára várok. De rég is volt már, s mennyi osztagot jártam meg előtte, vagy utána. Néhány névre már nem is emlékszem, csupán arcuknak töredék része maradt meg. Talán a halálisteneknek ez volna a sorsuk? Bekerülni ebbe a roppant szigorú rendszerbe, s megismerkedni, majdan elfeledni társaink? Társ, ebben a szóban nem éppen bővelkedek. Ám mára már ugyan körül vesznek jó páran, mégis magányban leledzik napjaim percei. Keisuke oldalán megtaláltam önön békémet, azt hiszem, de a túlzott jó egyaránt kezd elnyomni. Már nem érzem értékét egy jól irányzott szónak, vagy tettnek. Szemeimben ez a világ változni kezd, s csak sodródom az árral, ki tudja hová. Kapitányi pozíciót értem el, alig néhány évtized alatt, míg mások tán egy évszázadot is küzdenek ezért. A magam nyolcvanhat évével egészen fiatalnak számítok köztünk, akárcsak az előttem álló kapitány, aki még hamarabb érdemelte ki a kidoushuu osztag egyedi "haori"-ját. A legnagyobb tiszteletre méltóbb shinigamik. Mit is jelent e kifejezés valójában?
Kapitánynak lenni cseppet sem könnyed dolog, mint azt mások gondolnák. Kis tiszt létemre én magam is azt gondoltam, hogy nem lehet nagy megterhelés, mert mindenki elvégzi az osztag körüli teendőket helyettük. Ám, most, hogy benne ülök abba a székbe, s hátamon ott ékeskedik a sanbantai jele belátom, nem volt igazam. Kapitánynak lenni felelősség, s bizonyítás egyaránt. Egy átlag tiszt bizonyos értelemben szabadon járhatja a Seireitei utcáit, míg egy kapitánynak egy egész osztagot kell irányítania. Vész esetén pedig a dolgok döntéshozó élére kerekedni. S akkor nem vettem még számításba az örökös példa mutatást, és céltudatosságot, hogy tudd mit vársz el a tisztjeidtől. No, meg törekedni arra, hogy meglegyen a lehetőségük az öncélú fejlődésekre is. Felelősség, és még nagyobb felelősség. De, hiszen én már ehhez teljes mértékben hozzászoktam. Főnemesnek sem lenni gyerekjáték. Ugyanaz a tendencia, csak most háromoldalúan kell bizonyítanom. Ádáz szemek pedig minden sarkon követnek, hogy mikor követem el azt a hibát, amitől a Kagami- ház presztízse majd romlik. Erre gondolva pillantok ridegen Kamira. Példát mutatni shinigamiknak, polgároknak és a partnered felé hozni a lehető legjobbat. Keisuke nevének kiejtése ebben a pillanatban nem tölt el jó érzéssel. Voltaképpen teljes mértékű magányt érzek arra gondolva, hogy mióta nincs már itt, s még mennyi ideig lesz távol. Aggódnom kell érte is, de ugyanezt meg kell tennem a kötelességem és családom iránt is. Túl sok, lassan pedig ez a szakadék maga alá fog temetni. Sóhajtok egy nagyot, majd rá bólintok Kamira, hogy helyeseljem válaszát a kidoukat illetően.
Kidou, mindig is a kedvenc harcstílusom volt. Talán mostanában kezdek rá állni a zanjutsu felelevenítésére. Egyszer, hatvanhat évig tagja voltam a Juuichibantainak, visszatérni a gyökerekhez valamelyest sosem árt. De, most már a velem szemben lévő kapitányra kezdek el koncentrálni. Tekintetem az imént kissé ellágyult, így hát ismét komolyabban pillantok rá, s alig pár pillanat köztes idő alatt már is kapok egy ellentámadást.*
- Vagy is, ha a shinigami nem tudja a lélekenergiáját a megfelelő módon kontrollálni, akkor a kidouk nem, vagy csak gyengén idézhetőek meg. *Hangzanak fel selymes szólamú szavaim, míg egyik ujjamat előre tartva néma idézéssel ki lövöm a repülő kidouját. Noha kissé botor vállalkozás ez tőlem, hogy egy ilyen egyszerű kidouval lendülök ellene, de egy kis szerencsével talán nem koncentrálta a kidouját a megfelelő mértékben. Ugyanakkor az imént lehetőségem nyílt megfigyelni, hogy a "seki"-jét majdnem átvágtam ugyanezzel a kidouval. Mindössze annyi a célom jelen pillanatban, hogy felmérjem a jelenlegi kidou szintjét. Ha a minket körülvevő tisztek rendesen oda figyelnek, ők is megláthatják ezt az alapvető kidou használási stratégiát. Sosem szabad az ellenfélre egyből a legerősebb kidouval rá támadni. Vannak esetek, amikor ez kell, de ez most egy edzés, más részről Kami nem az ellenfelem. Tehát megengedek magamnak egy ilyen könnyed mozdulatot ezzel elárulva, hogy Soul Society kidou mestereihez tartozom. Noha, bizonyára mindenki azt gondolná, hogy egy alapszintű kidounak a néma idézését igen- igen könnyű végre hajtani. Viszont Kami a Kidoushuu osztag kapitánya, számára nem kell elmagyarázni, hogy a néma idézés, a reatsu tökéletes kontrollba tartását jelenti.*
- Néma idézés... *Suttogom ajkaim közt, ezt követően pedig az itt lévő többi tisztre pillantok.* - Jóból is megárt a sok! *Jelzem tekintetemmel, hogy a közszem számára megszűnt ez az edzés. Nem szeretném megkockáztatni azt a tényt, hogy kelletlen shinigamik arról kezdjenek el fecsegni, hogy a harmadik osztag kapitánya milyen szinten áll a kidouk terén. Tulajdonképpen pedig ezzel valamelyest Kamit is szeretném megóvni, hiszen a komolyabb edzés érdekében nem fogom magam vissza fogni. Ha pedig ne tán erősebbnek bizonyulnék, az bizonyára rontaná a Kidoushuu kapitány presztízsét. Így hát türelmesen kivárom, hogy az egyéb tisztek elhagyják az edzőterem falait, és ezt követően hátra lépve helyezem óvatosan a földre katanamat.*
- Amit itt látsz, kérlek, tartsd titokban. A saját büszkeségem, hogy megvannak a magam titkai. *Suttogom, és feltűröm a ruhám ujját, hogy a továbbiakban megidézendő kidouk ne hogy kárt tegyenek benne.* - Lényeg a következő Kami: Az alapvető kontroll, a reatsu elzárásán, és felszabadításán múlik. Ha egy démon mágiát elsütsz, a felszabadítás alatt formába vegyíted. Olyan, mint egy sűrített lélekenergia. Hogy értsd miért oktatlak ki... *Lépek előrébb, és bal kezemben megidézek egy szikrázó Rakurai Tamat, amely szánt szándékkal instabil ebben a pillanatban.* - Így néz ki az a kidou, amelynél valaki nem figyel oda a lélekenergiájának formájára. Van egy elméletem, hogy hogyan vihetjük még nagyobb szintre a kidou tudásunk. Jó magam, éveken keresztül ezzel a technikával fejlődtem, s elárulhatom, beválik. Három szintből áll a gyakorlat. Koncentráció, sűrítés, felszabadítás. Megmutatom. *Tűnik el kezemben a megidézett kidou s majd nyitott szemmel figyelem meg élesen a kezemet. Egyszer csak szikrázni kezd megint csak a kezemben valami, ezt követően a gömb alakja erősödni kezd és a végén a felszabadítás hatására erősen, szikrázni kezd. Aztán ahogy jobban és jobban koncentrálok, egyszerűen elsül a kezemben. Kissé megrázom kezemet a mutatványra.* - Tehát ezzel voltaképpen azt akartam bemutatni, hogy nem elég arra koncentrálni, hogy felszabaduljon ez a mágia, hanem sűríteni kell, és a legvégén hozzá adni azt a kis elszántságot, amitől erősebbé válik. Továbbá.. *Engedem le kezem.* - Minden mágiának megvan a maga alakja. Furcsa lesz, amit mondok, de egy byakurainak is van alakja. Még pedig dárda alakú kidouról lehet beszélni ebben az esetben. *Hagyok egy kis hatásszünetet, hogy memorizálhassa az iméntiket. Ez a fajta magyarázás már meghaladja a harmad, negyed és kisebb szintű shinigamik teljesítő képességét. Noha, az is lehet, hogy ennek java részére már ő maga is rá jött, csak éppen elfelejtette a lényegét.* - Szóval egy kidou meg tanulásához tudnod kell elsősorban, hogy milyen alakú lehet. A koncentrálásod pedig egyaránt ki hat alakra, sűrűségre, s a legvégén arra a kis kicsattanó erőre. Ez a gyakorlott kidou használóknak sem könnyű feladat. Az elmélet helyett inkább gyakoroljunk. Most én leszek a támadó, te pedig a védekező. Bármilyen kidout bevethetsz magad védelmében, vagy el is ugorhatsz előlük. A lényeg az volna, hogy megfigyeld az alakokat, erősséget és úgy általában a mechanizmust, hogy az új észre vételeidet be tudd építeni a tudás táradba. Kami...mivel a tisztjeidet elküldöd, így nem fogom visszafogni magam. *Pillantok rá sokkal komolyabban, hogy megértse a helyzet súlyosságát. Talán többet is beszélhettem a kelleténél, s tűnhettem meglehetősen nyersnek, de egy kapitány társammal beszéltem. Egy negyedrangú tiszt számára talán még szükség van arra, hogy némiképp adjak időt az esettanulmányra, azonban egy kapitány felé erre már igazán nincs szükség. Az edzés tendenciája, és fokozata is erőteljesebb. Jobban belegondolva ez pedig engem is edzet. Sajnálatra, vagy önön büszkeségem hajtására nem sok olyan shinigami van Soul Society-ban, akivel úgy tudnék edzeni, hogy közben ne kelljen visszafognom magam. Csak is egy dolog miatt döntöttem úgy, hogy az átlagnál komolyabban fogom venni Kami edzetését, ez pedig nem volt más, mint ennek a helynek a tudata. Ezek a falak képesek elnyelni a démon mágiámat, ha kellőképpen félre lép majd (már ha szükséges). Ugyanakkor egy kis keménységgel, és brutalitással motiváció jellegű is lehet, ha éppen nem állunk egyazon kidou szinten. Várok egy kicsit, s ezután azonnal támadásba lendülök.* - Hadou no sanjuusan soukatsoui, hadou no sanjuuichi shakkahou! *Nagyjából négyszer kísérlem meg egymás után, ellenkező kezemmel felé küldeni ezeket, egyelőre helyzetemen nem változtatva. Az idézések közepette fokozottan ügyelek arra, hogy tiszta alakkal idézzem meg ezeket a kidoukat, hogy rá jöjjön valamire, amit még nem mondtam el a számára. Az én soukatsuim eltérő jellegű valamelyest. Ugyan sarló alakú, mint a többi, de van benne valami egyediség. A műveletek lezajlása után a soukatsuiba rejtem a shakkahoumat, hogy a kéklángból kitörő tűzlabda okozzon némi meglepetést. Ezt felé küldve pedig megváltoztatom helyzetemet, és megfigyelhetően egyre erősödő kidoukat idézek meg. (Byakurai, Shakkahou, Soukatsui, Tenran, Raikouhou, Souren Soukatsui). Mindannyiknál nyilván való az alak, itt- ott a szín eltérése is. De még is van benne valami egyediség, valami plusz, amitől nem behatároló jellegű. Megállok egy pillanatra, hogy magyarázhassak néma idézéseim után.*
- A kidouknál mindig, és soha nem határozzuk meg az alakjukat. Hasonlíthat egy dárdára, de mivel te idézed, sosem hasonlít rá. A lényeg az elven alapul. Csak „olyan” szerűségbe kell vegyíteni a kitörő lélekenergiát, de mivel mindenkinek eltérő a reatsuja, így sosem egyforma két kidou. Egy erős shinigaminak bizonytalan formát öltenek az ilyen általános kidouk. Tudod miért? Mert a lélekenergiájuk már meghaladja azt a fokozatot, hogy szabályos alakú, teszem azt fel soukatsuit idézzenek meg. *Pillantok rá sokkal sejthetősebben, hogy tudjam mennyire is érti meg azt, amit eddig elmondtam neki.* - Ne törekedj arra, hogy a kidouid olyanok legyenek, mint másé. Próbáld betartani az alapelveket, de teremts új szabályokat önmagad számára. Nem az számít, hogy hogyan éred el ugyanazt a hatást, csak érd el. Nem az számít, hogy te dárda helyett egy tűt képzelsz el. A lényeg, hogy a képzeleted szülte képzeteket áttudd vetíteni a magad kidouira. Légy egy dárda, vagy légy egy tű nem számít! *Tartok egy kisebb szünetet, hogy pihenjek egy kicsit a magyarázásban. Túl sokat beszéltem az imént, de azt hiszem egy kissé elragadtattam magamat a dolgokkal kapcsolatban. Végül is a kedvenc harcstílusomról van szó, amelyben már mester szintűvé váltam. Ugyanezt a tudást pedig szeretném, ha elérné az előttem álló kapitány is. Csak reménykedhetek abban, hogy ezen a szinten nem áll meg a tudása. Egy kapitánynak mindig tudnia kell önmagát fejlesztenie.*
- Noha, létezik egy kidou, amely eltérő ezektől, a téveszméktől. Annál a kidounál már olyan szinten nehéz az alakra, és úgy önmagában az erőszabályzásra ügyelni, hogy kicsapódáskor nem több, mint egy hatalmas, lézerszerű lélekenergia löket. Gondolom sejted, hogy melyik kidoura is gondolok ebben az esetben. *Sejtéseim szerint nem kell neki elmagyaráznom, hogy ebben az esetben a Hadou 88-ra céloztam. A ma létező legerősebb kidouk közül az egyik. Az anyaga, vegyítettsége, koncentrálása oly' mértékben nagy, hogy már nem lehet olyan semmis dolgokra ügyelni, mint a kidou alakjával elért hatás. Ha erre ügyelne megidézésekor egy shinigami, félő, hogy felsülne vele. Hiszen a hadou 88 a puszta, nyers erőn alapszik.* - Megmutatom. *Hunyom be szememet nem ügyelve arra, hogy nem szóltam neki arról, mit is kéne most tennie. Kapitány, feltalálja magát. Eldöntheti, hogy félre áll, avagy megkísérli kivédeni, rá bízom. Hatalmas levegőt veszek, s majd halk sistergés utó hangzásával ezüstszínű lélekenergia kezdi ellepni testemet. Eleinte ügyelek arra, hogy ne szabadítsak fel túl nagyot, de aztán eszembe jut, hogy mekkora kidounak a megidézésére van jelen esetben lehetőségem. Nem mindennap engedhetek meg ilyesmit magamnak, ezért pedig úgy döntök saját felelősségemre, hogy betartom a percekkel elhangzottakat, nem fogom visszafogni magamat. Amennyire csak tudom, felszabadítom lélekenergiámat remélve, hogy ez társamnak nem lesz túl erős. Aztán a pillanatban, ahogyan felnyitom szememet, előre tartom jobb kezem.* - Hadou no Hachijuuhachi Hiryu Gekizoku Shinten Raihou! *Kemény, érzelem mentes lejtésekben ejtem a kidou számát, és nevét egyaránt. A hatás pedig egyértelmű. Felvillan tenyeremben, majd egy hatalmas lézerlökettel indul meg Kami irányában, de nem neki, hanem csupán a kidout elnyelő falnak zúdul neki. A teremben keletkező füst árulkodik arról, hogy ez talán túl erős lehetett egy ilyen kidounak. De a rendszer instabilitása tudtommal csak néhány percig tarthat, a termet viszont lefoglaltuk. Szóval kár nem fog keletkezni benne. Kicsit szaporábban veszem a levegőt, amint kiterelődik a füst a helységből. Furcsa, belső szúrást észlelek magamból, de jelenleg nem figyelek erre.* - Remélem sikerült segítenem neked. Az edzésnek mára... *Már a kidou végre hajtása közben is éreztem, hogy valami egyáltalán nincsen rendben. Egy belső sugallat kapott el, hogy nem kéne megidéznem. Viszont a hév, hogy lehetőséget kaptam, felidézte a kidouk iránti mohóságomat. Egy erős belső fájdalom folytja vissza belém a szavakat. Egy erőteljes hasi fájdalom, ami nem hagy szóhoz jutni. A helyzet furcsasága okán ijedten pillantok Kamira, de mire feleszmélnék jelenlétére a világ homályosulni, kezd szemeim előtt. A ruhámra kifakadó vér az utolsó látvány, amely színezi a homályosra nyúlt látásomat, eszméletvesztésem elébe. De hiszen, nem is történt semmi olyan, amitől megsérülhettem volna. Nem, ez másfajta sérülés. Sokkal másabb sérülés, amit nem a fizikai ártalmak gyanánt szereztem. Ez a sérülés súlyosan lelki eredetű, de majd a betegszobán úgy is elmondják, amint felébredtem...*

A kidoura specializált osztag parancsnokaként azt gondolná az ember józan ésszel, hogy a létező összes kidout ismerem és tudom alkalmazni. Ennek azonban az én esetemben csak a fele igaz, az ismeret. Sosem tartottam magam igazán alkalmasnak erre a posztra, még a kapitányok között is csak közepesnek számít a tudásom köszönhetően annak az aprócska gikszernek, hogy a lélekenergiám mennyisége nagyon alacsony a rangomhoz képest. Bár a démonmágiák kombinálásában és a legtöbb spéci technikában jártas vagyok, illetve képes vagyok saját kidoukat is alkalmazni, az igazán magas szintű technikákhoz egyszerűen nincs elég reiatsum. Ha megpróbálom őket, valós erejük talán tíz százalékát sem érem el. Ennek hiányában pedig nem vagyok érdemes erre a rangra, sőt, már csak azért sem, mert az alapvető mágiáim sem érik el azt a szintet, amit én elvárnék tőlük. Valószínűleg nem lenne túl büszke rám egyik elődöm sem, ami azt illeti szerény véleményem szerint az előttem álló hölgy sokkal alkalmasabb nálam. Ezt az is bizonyítja, hogy Kagami-chan némán idézve pusztítja el a Vörös Főnixem, ami már csak azért is ciki rám nézve, mert jómagam még nem tudok némán idézni anélkül, hogy ne veszne el a kidouim ereje a folyamat során. Többet tud nálam, ez számomra már nyilvánvaló, és lehet hogy néhány tisztem is rájött erre. Bár a legképzettebb tagok nincsenek itt, de azért a legtöbben konyítanak valamicskét a kidoukhoz
- Hallották a kapitányt, a nyilvános résznek vége. Kint lehet folytatni
Intettem egyet az ajtó felé hanyagul. Aki a saját edzése közben volt, annak az udvaron kell tovább tréningeznie, ott is vannak felállítva táblák, hogy ne mindig ebben a sötét és komor teremben kelljen edzeni. Én is jobban szeretek a szabad ég alatt gyakorolni, mint egy zárt kalitkában. Karba tett kézzel vártam meg, amíg kisorjáznak a shinigamik az ajtón, és amint az utolsó is kilépett és behúzta maga mögött a nyílászárót, visszafordultam edzőpartnerem felé.
- Nem kell elmondanom mi a gondom, ugye?
Tettem fel a kérdést komoly tekintettel, szerintem a lány is levágta az eddigiek alapján, amit én már tudtam. Szükségem volt a segítségére, bármennyire is kellemetlen volt ez számomra. De én nem olyan ember voltam, aki ne tudná félretenni a büszkeségét, és elismerni, ha valamit el kellett. Momentán azt, hogy nem vagyok egy áldott nagy tehetség még kidou terén sem.
Kérésére némán bólintottam, bár nem voltam éppen egy nagy titoktartó, elvégre a Kidoushuu is nyitottabbá vált a Gotei 13 felé az én kapitányságom alatt. Ám ettől független Kagami-chan megbízhatott bennem, tisztelem annyira mások kéréseit, hogy ne kotyogjam el. Kissé feszülten vártam, hogy mi fog most következni, ruhám gallérját kissé szűknek is éreztem, így mutatóujjammal igyekeztem kicsit lazábbá tenni azt, amíg a lány beszélt. Igyekeztem nem azzal foglalkozni, hogy hajlandó volt a becenevem használni, ráadásul ilyen közvetlenül, pedig úgy ismertem meg, mint aki ragaszkodik a formális megszólításokhoz. Nem tudom, biztos nagy hatással voltam rá valahogy. Mindegy is, a lényeg a mondanivalójában volt, melyre egyre sűrűbben bólogattam, bár kissé tétován. A kidou létrehozásának folyamatát ecsetelte, mely előttem is ismeretes volt, létrehozást követően a reiatsut tömörítve erősebbé lehet tenni a mágiát. Ebben semmi furfang nincs, szóval nem egészen értettem, hogy mire is akart kilyukadni. Mintegy gyakorlásként jómagam is elkezdtem idézgetni, méghozzá egy közönséges Shakkahout, az őáltala ecsetelt módszerrel. Ám hiába reméltem, hogy hoppá, valami nem stimmel, az eredmény teljesen ugyanaz lett, mint általában. Szép volt, szép volt, erős is, de az elméleti szintemhez képest gyenge. A formája is stimmelt, tökéletes gömbalak.
- Nem, nem furcsa egyáltalán amit mondasz. Ne kímélj, fejlődni csak akkor lehet, ha erőfeszítéseket teszünk.
Nyugtáztam az utasítását közömbösen, és a támadásra felkészülve magam elé emeletem a kezemet. Mivel a cél a megfigyelés volt, így olyasmire volt szükségem védelemként, ami lehetővé teszi, hogy ne kelljen sokat ugrálnom és hogy folyamatosan használjam. Hagyományos pajzsmágiából sajnos nem sok állt rendelkezésemre, de volt valami a tarsolyomban, ami tökéletesen megfelelt a célnak. Egy közepesen hosszú idézés következett részemről, melynek a végén a "Henshou" szó állt, karjaimat pedig egy narancssárga, az erőterek színére emlékeztető pajzs vonta be ennek hatására. Ezután jeleztem, hogy készen állok, és ennek megfelelően meg is indultak felém a Soukatsuik és a Shakkahouk felváltva, én pedig a pajzzsal a kezemen igyekeztem őket félrelökve hatástalanítani. Egytől egyig a terem falát védő mágia erőterében végezték. Ám valamiért ezek a hadouk gyengébbeknek tűntek számomra, mint amire Ai képes lehet valójában az alapján, amit a Byakuraia művelt a Sekimmel. Úgy vettem észre, a kidouiban semmi hiba nem volt, mégis hibádzott velük valami, és ez arra emlékeztetett, ami az én problémám is. Nem hiszem, hogy visszafogta volna magát, amikor az előbb mondta, hogy nem fogja, szóval... lehet, hogy rájött mi a hibám?
Kissé elméláztam a felfedezés hatására, így a kombinált kidou annyira váratlanul ért, hogy át is jutott a védelmemen a fele, és csak annyira volt lélekjelenlétem, hogy ne a képembe védjem a mágiát. Kissé köhécselve kerültem ki a füstfelhőből, de alapvetően nem lett semmi bajom, szóval folytatódhatott az edzés. A következő támadássorozat pedig még számomra is igen megterhelő volt, mivel a pajzsomat folyamatosan módosítanom kellett, hogy ellenálljon az egyre erősödő hadouknak. Derekas védekezésem közben azonban felfigyeltem arra is, hogy ezeknek a kidouknak az erejével semmi gond nem volt, sőt. Így ha lehet, még jobban összpontosítottam magukra a mágiákra, különösen az előbb látott kék és vörös tűzgömbre. Kissé lihegve pihentem meg, ahogy a zápor alábbhagyott, most legszívesebben leültem volna a földre, de ez kicsit furán vette volna ki magát, így inkább maradtam állva.
- Szóval azt mondod, hogy a mi szintünkön a gyengébb kidouk esetében kukázhatjuk az addig megtanult mechanizmust, és újat kéne teremtenünk? Hát ez igazán remek...
Lelkesedtem teljesen érthetően arra a feltételezésre, hogy újra kéne tanuljam az összes kidoumat újra és úja, miközben fejlődöm. De ami azt illeti, volt valami abban, amit mondott. A szabályos alakú, tankönyvből elővett Soukatsuija gyengébb volt, mint aminek a formája kicsit más volt. Szóval ha hagyom a fenébe azt az elvet, hogy a Shakkahou ilyen meg olyan alakú, és a saját fejem után megyek akkor erősebbé tehetem a kidoumat. Souka. Nos, éppen most aláztak be a legerősebb harcmodoromban, de oda se neki. Köhécselve, a torkomat köszörülve nyújtottam előre az immár pajzsnélküli kezem, és idéztem meg egy vörös tűzlabdát, ám formálás közben nem figyeltem arra, hogy tökéletes gömbalakot adjak a mágiának, hanem hagytam, hogy a legkevésbé megerőltető formát vegye fel. Ez nem volt más, mint a két oldalán egy hangyányit összenyomódott gömb. Erősebbnek éreztem, hm... A felfedezés hatására az arcomat a kezembe temettem, hogy aztán felsóhajthassak és a plafonra emeljem a tekintetem. Szánalmas vagyok, hajh A rejtély úgy tűnt megoldódott, bár még sok-sok gyakorlásra lesz szükségem, hogy kitapasztaljam, mikor a legerősebbek a démonmágiáim. Legalább a kezdőlökés megvan, és arra is találtam magyarázatot, hogy a saját kidouimmal miért nincs semmi gondom.
- Oi, ugye ezt most nem mondod komolyan?
Kaptam fel a fejem Kagami-chan újabb megnyilvánulására. Több okom is volt minderre: az egyik az, hogy a hadou 88 már hosszú hónapok óta megoldhatatlan leckének bizonyult számomra, így enyhén szólva kiakadtam attól, hogy a lány már tudja. A másik az, hogy a terem falai valószínűleg évtizedek óta nem voltak kitéve ekkora megterhelésnek, így elfogott az aggodalom az osztag épségével kapcsolatban. A harmadik pedig az volt, hogy ráeszméltem, ezt a hadou 88-at úgy fogják elsütni, hogy engem céloznak vele. Nagyot nyeltem a gondolata, hogy mi lesz, ha ez eltalál, így kezem azonnal utat talált Kurai Tenshi markolatára.
Ez a hadou kétségtelenül a legnagyobb nyers energiát igénylő támadó mágia volt, mivel, ahogy a lány is említette, nem kellett formába önteni, csupán elszabadítani. A 90 feletti hadouk ugyan erősebbek, de ez leginkább annak köszönhető, hogy a hatásukat rendkívül komplex és nagy lélekenergia felszabadítását igénylő forma adja, melyet igen pontosan kell követni a maximális hatásfok érdekében. Azok a kidouk már nem haladhatják meg szintjükkel egy mágiahasználó erejét, így ahhoz, hogy pusztító erejük érvényesüljön, nem érdemes eltérni a tankönyvi alaktól, különben gyengébb végeredményt kapunk a kívántál. Így hát a hadou 88 volt a legmagasabb nyers erőre alapozó mágia, és mint ilyen, magas reiatsu híján nekem komoly gondokat okozott eddig. Ez nem azért nem sikerült még, mert elcsűrtem az alakját, hanem azért, mert gyenge voltam hozzá, és szóval... hát kicsit iriggyé váltam. Ahogy a kapitány felszabadította a lélekenergiáját, kétség sem férhetett hozzá, hogy képes lesz rá, ereje jócskán meghaladta az enyémet. Némán rimánkodva figyeltem a műveletet, és amint megláttam a tenyeréből kicsapódó kékes energiasugarat, azonnal aktiváltam második kardom erejét, és szárnyra kapva a levegőbe emelkedtem, így elkerülve a gyilkos támadást. Kissé leizzadva szemlélődtem a magasból a homlokomat vakargatva.
- Eto... köszönöm a segítséged, nem is tudom mire mennék nélküled. Hálás vagyok, de tényleg. És ami azt illeti... khm... nem tudnál nekem segíteni ennek a szépségnek a megtanulásában is? Ha sikerrel jársz, akármit kérhetsz tőlem cserébe, ezt megígérem.
Hozakodtam elő pofátlanul egy újabb kéréssel, de hát na, csak nem fogja megtagadni a segítséget egy ilyen fess férfiútól, mint én vagyok Pláne ha még ígérek is valamit cserébe. Ám úgy tűnt számomra, hogy a lány mintha nem rám figyelne, legalábbis furcsa merevséggel meredt előre. Mintha figyelne, várna valamire. Sápadtnak tűnt és bizonytalannak... mintha nem érezte volna jól magát.
- Kagami-chan... daijoubu?
Szólaltam meg aggódva, de a fájdalomtól eltorzuló arc, és a felém vetett ijedt tekintet meg is válaszolta a kérdésemet. A kapitány nem volt rendben, és pillanatokon belül mintha vért láttam volna meg az egyenruháján vörösleni. Jómagam is megrémültem, szinte kapkodva ereszkedtem le és futottam oda Aihoz, éppen csak odaérve, mielőtt ájultan összeeshetett volna. Egyből arra gondoltam, hogy megerőltethette magát, de aztán gyorsan el is vetettem ezt a feltételezést. Ez nem volt egy túl fárasztó edzés, többnyire elméleti alapon mozogtunk. Plusz sérülni sem sérülhetett meg, hogy kerülhetett vér a ruhájára? Óvatosan tettem le a padlóra, és villámgyorsan ellenőriztem a légzését és a pulzusát, de semmi rendelleneset nem tapasztaltam.
- Masaka... Tarts ki, hozok segítséget!
Bevillant egy feltételezés az állapota alapján, ám erre jobb volt nem is gondolni. Inkább rohamléptekkel közelítettem meg a terem ajtaját, és kicsapva azt kiáltottam valakiért, aki nálam tapasztaltabb a gyógyításban, és valakiért aki hívja a 4. osztagot, méghozzá sürgősen. Talán még egyik tisztem sem láthatott ennyire felzaklatott állapotban, de talán ennek is volt köszönhető, hogy már-már pánikolva jöttek segíteni. Nagyon reméltem, hogy nem az a diagnózis, ami első ránézésre látszik, és hogy semmi komolyabb baja nincsen Kagami-channak, de attól tartottam, hogy egy tragédia szemtanúja és egyben kiváltója voltam, még ha valószínűleg nem is közvetlenül.

Eltelt némi idő, mióta utoljára meginvitáltam Kagami-chant a Kidou alakulat területére. A legutóbbi alkalommal történtek még most is élénken borzolták a kedélyeimet, különösen most, hogy immár én is tudom, milyen szülőnek lenni. Bánt, hogy nem lehettem részese annak, hogy Tsuki felnő, és talán emiatt nem lehetnek olyan mélyek az érzéseim az irányába, mint egy olyan apának, aki ott volt a gyermeke mellett a születése óta, de a rövid ismeretségünk ellenére is átérzem a felelősségem az irányába. Azt hiszem ugyanúgy reagálnék, mint bárki más, ha baja esne, épp ezért találom most még lesújtóbbnak azt a tragédiát, ami az edzőteremben történt. Amíg a nő a 4. osztag gyengélkedőjén lábadozott a testi és lelki sokkból, én is meglátogattam virággal és egy gyümölcskosárral felszerelkezve, azóta viszont nem sokat tudtam arról, hogyan dolgozta fel az egészet, csak hallomásból tudom, hogy látszólag sikerült túllépnie az eseten. Már amennyire nyilván túl lehet lépni az ilyesmin, nem hiszem hogy egy efféle seb valaha is teljesen begyógyulna. Ezért is tartottam attól, hogy esetleg nem fogadja el a meghívásomat, ha az edzőterembe szervezem meg az újabb közös edzésünket, de nem nagyon volt más választásom. A saját privát gyakorlóterem jelenleg a káosz fészke. Köszönhetően Tsuki költözésének, pár dolog odakerült, amíg nem találok neki helyet, ez pedig jócskán megnehezíti az ottani edzést, és tekintve hogy mit szerettem volna elérni, gyakorlatilag lehetetlenné is vált. A sanbantai meglátogatása is teljesen reménytelennek tűnt, eszem ágában sem volt felfordulást kelteni a megjelenésemmel, ahogy csendben és titokban belopózni sem. Pedig kifejezetten vicces lett volna úgy végignézni egy ottani edzést, hogy csak annyi lélekenergiát engedek magamból érzékelni, amennyit csak Kagami-chan érez meg. Sajnos egy ilyen tréfához most nem igazán volt alkalmas se az időpont, se a körülmények.
Míg a pokollepke úton volt, addig én a könyvtárba siettem, és némi papírtöltögetés árán feljutottam az emeletre a tisztem társaságában. Az elkerített rész valamiért a hangulata miatt is jobban vonzott amellett, hogy itt olyan tudásra lehet szert tenni, amit egyszerű shinigami nem kaphat meg. A lépteink visszhangoztak a gyéren megvilágított teremben, míg céltudatosan haladtam a vitrinbe zárt tekercsek előtt. Tiltott kidouk, 90 feletti hadouk és olyan, a Gotei 13 számára is ismeretlen technikák és dokumentációk rejtőznek a papiruszokra vésve, melyeket csak nekem, a kapitánynak van jogosultsága látni, még a hadnagy vagy a könyvtáros sem láthatja a tartalmukat. Más kérdés, hogy ezeknek a mágiáknak a jelentős részéhez nem vagyok elég erős, vagy pedig még én sem használhatom őket anélkül, hogy ne szegnék törvényt.
- Ezt kérem - léptem oda végül az egyik üveg mögé zárt tekercshez, a tiszt pedig készségesen kinyitotta a tárolót nekem a speciális kidouval működtetett kulcsok egyikével. Mindegyik vitrinhez más-más kulcs tartozik és a tiszti képzés része az ezeket aktiváló kidoukat megtanulni. Ráadásul minden tisztváltás után megváltoznak, így Kagami-chan már nem tudná használni ezeket a kulcsokat, hiába volt az osztag könyvtárosa egy időben.
Köszönetet biccentettem, majd a tekercset a haorim alá rejtve távoztam az épületből, lévén a formaságokat előre megejtettük. Remélem Kagami-chan a tudásához méltó módon hamar dűlőre jut ezzel a mágiával, mert nem engedhetem meg, hogy sokáig nála legyen. Így sem szokás a Kidoushuu tulajdonát a Gotei 13 tagjainak kiadni, csak nekem eszem ágában sincs annyira elszigetelni az alakulatot, mint az elődeim többségének. Az edzőteremhez érve aztán szépen elküldtem az ott edző urakat és hölgyeket aaa... dolgukra, mivel privát és veszélyes edzésre készültem, tekintve a várhatóan repkedő mágiák erejét és a 3. osztag kapitányának edzési módszereit.
- Ossu! - intettem a nőnek, mikor végül megérkezett. - Suman, remélem nem haragszol, hogy idehívtalak, Kagami-chan, de... ismét a segítségedre volna szükségem.
Mentegetőztem bocsánatáért esedezve. Talán most nem fog megsütni egy Byakurai-jal, mint azon a közös küldetésünkön, bár a rideg pillantását látva esélyes volt, hogy még mindig nem szívleli ezt a megszólítást. Ám én most már csak azért is így szólítottam, csak mert ilyen gonosz vagyok
- Köszönhetően a tanácsaidnak azt hiszem sikerült nagyjából túljutni a válságomon, szóval... hálás vagyok És mivel ilyen remek instrukciókkal láttál el legutóbb, arra gondoltam, hogy adhatnál útmutatást a Hiryuu Gekizoku Shinten Raihou-hoz is, ha nem nagyon megterhelő számodra. Biztos vannak olyan trükkjeid vagy tippjeid, amit egy tekercsből nem tudhatok meg - magyaráztam visszafogottan, a hajamat piszkálva. Biztos az agyára megyek már, épp ezért is akarom hálám jeléül, meg kiengesztelésként megajándékozni valami olyasmivel, amit nem mindenhol talál meg. Viszont valamiért nem érzem annyira cikinek, hogy a Kidoushuu parancsnokaként tanácsot kérek tőle, főleg mivel már kapitány. Más lenne a helyzet, ha még mindig a tisztem lenne
- Egyébként... khm... hogy szolgál az egészséged? - érdeklődtem a fejemet lehajtva és a kezem mögé rejtve az arcomat. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam amiatt, ami legutóbb történt, na meg amiatt is, mert nem ez volt az első kérdésem és helyette letámadtam a kérésemmel. Látszik, hogy nem vagyok teljesen friss, máskor biztosan fordítva lenne

*Nehezebb, egyre csak nehezebb. Lassacskán valóban, azaz érzésem támad, hogy a rám irányuló nehézségek egyre nehezebbek. Mindennap, mikor felkelek, úgy érzem egyre több a munkám, ami a Goteit és a magánéletemet jelenti. Mióta a Sanbantai kapitánya lettem, azt vettem észre, hogy egyre többen bíznak bennem. Egyre többen keresnek fel bizonyos ügyekkel, valamint egyre több felelősséget kell belefektetnem a dolgokba. Már nem tehetem meg azt, hogy egyszer csak szabadnapot mondok, a nemesi teendőimet is jól be kell osztanom. S néha olyan érzésem is támad, hogy Natorival mintha meglehetősen eltávolodtunk volna egymástól. Azóta, a bizonyos eset óta a dolgok megváltoztak. Fogalmam sincs, hogyan tegyem rendbe a dolgokat, különösen ez a legrosszabb benne.
Így, amikor egy pokollepke száll be az irodám ablakán, kissé felhúzom szemöldököm. Leteszem a kezemben levő tollat, s engedem, hogy az az ujjamon pihenjen meg. Kifejezetten elkomolyodik arcom, midőn meghallom azt az üzenetet, amit néhai kapitányom Kami küldött. Lehetséges, hogy már nem is így kéne irányát megemlítenem? Még mindig nehezemre esik elszakadni bizonyos dolgoktól. Legyen inkább csak úgy említve, hogy a Kidoushuu kapitánya. Kidoushuu..azaz osztag, ahol bár kevés ideig voltam, mégis talán a legjobban éreztem magam. A démon mágiák mindig is a kedvenceim voltak, s lesznek is. Talán nincs is olyan kidou, ami igazából nem keltené fel a figyelmem. Ám mostanában egyre kevesebb időm van a gyakorlatokra, vagy azokra az esetekre, amikor egy újabbat kellene elsajátítani. Azonban nem panaszkodom, hiszen így is képzett vagyok ebből a harci stílusból. Indulásom előtt egy üzenetet hagyok hadnagyaimnak, hogy ezúttal a Kidoushuu osztagba kellett mennem, s hogy később visszatérek. Ismerve osztagomat, nem várok felfordulást ez idő alatt. Csendben haladok végig a barakkok folyosóin, míg eljutok a kapuig, ahol azt is meghagyom, hogyha esetleg látogatóm volna, az este keressen meg a birtokon. Gondolnék itt Keisukere, habár nem tudom mekkora a valószínűsége annak, hogy a birtokra jöjjön. Tudom, hogy valójában nem szereti azt a környezetet, nem hibáztatom érte.
Csak néhány perc, s meg is érkezek a helyre, ahová hívtak. Kimért biccentéssel üdvözlöm a kapuban álló őröket, akik minden bizonnyal megismernek. Ez nem csupán a rajtam ékeskedő haori gyanánt lehetséges, hanem mert egy koron a Kidoushuubantai yonsekije is voltam. Ahogy számítottam rá, át is engednek. Noha a díszkíséretre semmi szükség nem volna, mert ismerem a járást, mégsem ellenkezem. Ez az előírás, ezért csendben haladunk az edzőterem irányába. A rám szegülő tekintetekkel természetesen nem foglalkozom. Ez volt az első olyan tényező, amihez hozzá kellett szoknom, amikor felavattak. Tizennégy shinigami van a tizenhárom őrosztagban, akik ekkora figyelmet tudhatnak magukénak. Ehhez jönnek még a rangosabb személyek, majd ugyebár a hadnagyok. Aki pedig pozíciót vállal, annak hozzá kell szoknia az ilyes fajta atrocitásokhoz. Kissé hűvös pillantással ugyan illetem az egyik shinigamit, aki az üres edzőterembe sem szeretne egyedül hagyni. Szerencsére éppen ekkor esik be Kami is, így nem hagy időt ezzel foglalkoznom. Végig pillantok a termen, majd rá.*
- Azért nem haragszom, hogy ide hívtál. De azért már igen, hogy "chan" jelzővel illetsz. Nem adtam rá engedélyt, kapitány! *Ridegen pillantok rá, s csak arra tudok gondolni, hogy mit fogok tenni akkor, ha megint így fog nevezni. Bár még mindig jobb, mintha "Ai-chan" névvel illetne. Ez már egy fajta berögzült szokásommá vált, hogy nem engedem meg mindenkinek ezt a fajta közvetlenséget. Főnemes vagyok, hozzá vagyok szokva, hogy jobb esetekben is "san" végződéssel hívnak. S ármennyire is kellemetlen ez mások számára, én büszke vagyok arra, hogy magasabb nemesi származással büszkélkedhetek. Ez pedig nem mások fölé helyezendő létkérdés, csak egy egyszerű forma, amit tiszteletnek neveznek. Nagyot sóhajtok a kérésére, s majd végig nézek a shinigamin. Noha nem azért, hogy bármiféle nézeteltérésekbe ütközzünk, csak éppen a lélekenergiájának állapotát igyekszem felmérni. Egyszerű, mégis bonyolult kidout szeretne tőlem átvenni, ezt pedig labilis lélekenergiával lehetetlenség. Néhány pillanatnyi feszült csend végével bólintok neki egyet.*
- Rendben van, de volna néhány feltételem. Egyszerű, mégis bonyolult kidouról beszélünk Kami-san. Az utasításaimat pontosan kell végre hajtanod, és koncentrálnod kell. Ha azt mondom, hogy le kell állni, akkor le kell állni. Ezen kidou elsajátítása meghaladja az átlagos kidouk szintjét. Tanulásában fellépő komplikációk életveszélyes helyzetet alakíthatnak ki. Megtanítom neked, azóta én sem idéztem meg ezt a..kidout. *Sóhajtok egyet, s majd éppen belefognék vajmi előzetes magyarázatba, amikor egy kérdéssel szakít félbe. Látványosan komorrá avanzsálódik ekkor arcom mimikái. Mintha csak egy kést döftek volna belém, újra eszembe jutnak a tragédia eseményei. Nagy levegőt kell vennem, s miután behunytam néhány pillanatra a szemeim ismét felpillantok rá.*
- Kapitány vagyok, nem panaszkodhatom. Sok személy iránt vállalok nap, mint nap felelősséget. Nekünk kell a legjobban ügyelnünk arra, hogy tovább lépjünk; nem igaz? *Komoly hanglejtéssel kérdezem meg tőle. S valóban, akármennyire is nehéz, ezt a dolgot igyekszem magamban eltemetni. Haladnom kell tovább az idővel, s akármennyire is tudom, hogy ezen nem fogok tudni átlépni, attól még igyekszem ezt magamban nem pedzegetni.* - Nincs miért hibáztatnod magad. *Azért még hozzá teszem ezt, hiszen nagyjából sejtem, hogy mi játszódhat le a kapitányban. Viszont én nem hibáztatom őt, akkor miért hibáztatná saját magát? Nehéz volt, sőt szörnyű, de túl vagyunk ezen. Igazából pedig most, hogy így itt vagyok, s újra kidout edzek vele. Kicsit felszabadultabbnak is érzem magam. Olyan, mintha a munka mellett pihennék is. Inkább szabadidős tevékenységként fogom fel egy kidou tanítását. Leteszem magam mellé a zanpakutomat, majd Kami mellé lépek.*
- A hadou Hachijuuhachi lényege a nagyméretű lélekenergia sugár kiengedése a csuklón keresztül. Első szinten elengedhetetlen, hogy egy speciális tartást ne vessünk be, ennek a kidounak a megidézésekor. A jobb kezed tartsd előre szem magasságban. Tenyered hátra feszítsd, még pedig úgy, hogy a bal kezeddel - a mutatóujjaddal kezdve - három ujjadat kicsit húzd magad elé. *Az instrukciókat végig úgy adom le neki, hogy közben magamat is ebbe a helyzetbe hozom. Noha nekem már erre nincs szükségem, de mindjárt elmagyarázom neki, hogy ez miért jó. Tehát kinyújtom jobb kezem, s az elmondottak alapján feszítem hátra a tenyerem. Aztán pedig Kamit figyelve lépek oda hozzá, hogy a könyökét kicsit megemeljem, így elérve egy egyenes kartartást.* - Ezzel az alapállással nem csupán a technika kisülését könnyíted, hanem még a kezedet meg is véded attól, hogy megsüljön. Csak azok próbálkozzanak meg szimplán kitartani a kezüket, akik már elégszer gyakorolták azt a kidout. Meg azért hozzátenném azt is, hogy ennek a kidounak van egy visszacsapó ereje is. Ha nem fogod meg a kezed addig, míg hozzá nem szoksz ehhez, akkor visszavághat. Kezdőként sikerült hátra esnem tőle, mert meggondolatlan voltam. Jobb, ha előre tudsz erről. *Fejtem ki neki, s valóban. Nehéz volt mentor nélkül ezt megtanulnom, de mivel ezzel csak segítek neki, így felkészítem rá. Eléggé kellemetlen hátra csapódni a technikától.* - A technika lényege igen egyszerű, viszont nehezebb. Akárcsak egy shakkahou. Reatsut sűrítesz, majd kiengeded kidou formájában. Ám ennél a kidounál semmiféle alakra nem kell figyelned, viszont tovább kell bent tartanod. A sikeresség eléréséért elismétlem veled, amit már te is tudsz. Ha egy mágiát megidézünk, mindig észre vehető, hogy az egyén kinyomja a tüdejéből a levegőt. Ennél a technikánál ajánlom, hogy nagyobb levegőt vegyél, mert berobbanhat a karod, ha nem tudod kinyomni a lézersugarat. Nem mondhatnám, hogy láttam már ilyet, de azt tudom, hogy előfordulhat. *Ezt követően teszek körülötte egy kört, majd visszaérkezem mellé.*
- Most pedig jöjjön az ige, amit az első pár alkalommal, - ahogyan fejlődsz - kötelező végig szavalnod. Habár annyit elmondhatok neked, hogy a néma szavas idézéseim gyengébbek, mintha használnám a megidézést. Tehát: Hadou Hachijuuhachi, Hiryu Gekizoku Shinten Raihou! *S hogy nagyobb hatást érzek el vele, így kicsit arrébb állok tőle, hogy bemutassam neki az egészet. Kifeszítem a karomat, majd ahogyan már csak annyit mondok, hogy hadou 81, már akkor a haorimat, mintha felkapná a szél. Ebből lesz látható neki, hogy a hátra csapó erő megvan. Aztán a technika teljes kimondásakor egy hatalmas lézersugár csap bele a levédett oldalfalba (amely elnyeli a kidoumat). Viszont így, hogy ilyen formában kellett neki bemutatnom, egyáltalán nem fogtam magam vissza. Remélhetőleg kellőképpen tudott figyelni a technika mechanizmusára a helyett, hogy azt figyelte volna meg, milyen erősen vagyok képes ennek a mágiának a megidézésére. Némi füstből lépek ki.* - Széllökés, lézersugár formájában. Ha mindezt képes vagy létre hozni, akkor megtanultad a kidout. Kezdetnek viszont néhány byakurai típusú mágiát süss el, hogy bemelegíts. S mivel a hadou 88 sok lélekenergiát emészt fel, a te szinteden kezdetnek maximum hármat engedélyezhetek meg, mint próbálkozás. Nem vállalom a felelősséget azért, hogy a saját lélekenergiád robbanjon vissza..shinigami. *Fejezm ki magam, s felveszem a zanpakutomat a földről, hogy egy kicsit félre vonulva az egyik falhoz hagyjam, hogy gyakoroljon. Nem hagyom felügyelet nélkül egy pillanatra sem, viszont ismerem már ezt a kidout éppen eléggé. Az én lélekenergiám képes lenne bazavarni őt a koncentrálásban, mert elsőre nehéz koncentrálni. Attól nem tartok, hogy az ő képességeivel ez nem sikerülne, de azért jobb vigyázni. S míg ő gyakorol, addig én megfigyelem őt. Szerencsére első alkalommal sikerül neki ez, így lehetőségem nyíllik még egy gyakorlatra.* - Nos, akkor azt mutatom meg neked, hogy milyen érzés..ha ez a technika felcsattan egy pajzstechnikára. Idézd rám a kidoudat. *Utasítom, s ha megteszi, akkor:* - Bakudou Hachijuuichi, Danku! *Hasító ürességet idézek magam elé, ami gátat szab közém, és a kidouja közé. Ismét érezhet egy kis visszakísérő erőt. Talán a Hadou 88-nak ez a legnagyobb különlegessége, hogy bármi éri, azt a használója is némiképp megérezheti. Csak mint egy ágyú, visszafele is hat. Ekkor egy pokollepke száll be az egyik fenti kicsiny ablakon. Üzenetére némiképp megint felsóhajtok.* - Ennyi volt mára. Ha bármi gondod akad a démon mágiákkal, nyugodtan keress meg. *Kimérten biccentek neki, majd távozom a birtokra. Kissé aggaszt az üzenet, amit Ritsu küldött. Esetleg valami baj volna? Egyre gyorsabban haladok haza felé, remélve, hogy nem az történt, mint amire gondolni tudnék az ilyen esetekkor.*

Ha nem ismerném Kagami-chant, elképzelhető hogy félelmetesnek titulálnám első pillantásra. A kimért tartása, a rideg pillantása... furcsa, de rengeteget változott, mióta először összefutottunk. Mikor még a 4. osztagban szolgált, valahogy közvetlenebb volt, nem éreztem rajta azt a távolságtartást, amit most. Nem mondhatom, hogy én semmit sem változtam, hiszen már sokkal komolyabban állok hozzá a feladataimhoz, mint régen, de nála sokkal mellbevágóbb a különbség. Kétségtelen, hogy ő több nehézségen ment keresztül, mint én, és ami még inkább igaz, hogy súlyosabb következményekkel jártak számára mindezek. Bár kis híján elveszítettem Reikát rögtön azután, hogy rájöttem, mennyire fontos nekem, egy hegen és a lelki sérülésen túl végül különösebb bántódása nem esett, ami viszont az egykori tisztemet illeti... az már más tészta. Szerencsére azonban ismerem annyira a lányt, hogy tudjam, valójában egyáltalán nem kell tőle tartani, ahogy Akiyama-chanban és Kohaku-sanban is felismertem az ártalmatlanságot. Azért kíváncsi volnék, hogy engem nem tart-e valaki véletlenül ijesztőnek... áh, kizárt dolog
- Hai-hai - legyintettem a nő szemrehányó szavaira, nem tudom miért érintette ennyire érzékenyen, hogy így hívom. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy tiszteletlenül viselkednék vele, ellenben azon kevés hölgy egyike, akit közeli ismerősömnek, és talán barátomnak tekinthetek. Barátok között pedig talán elengedhető a formalitás, nem?
- Köszönöm, hálás vagyok a segítségedért. Ugyanakkor furának találom, hogy ha ennyire ragaszkodsz a formalitásokhoz, akkor miért hívsz a becenevemen. Régebb óta vagyok kapitány, én is elvárom a tiszteletet ezen az alapon - cukkoltam Kagami-chant kicsit, a szokásosnál is komolyabb arcot vágva. Igyekeztem rámutatni, hogy túl mereven fogja fel az egészet, tulajdonképpen ha olyan lennék, le is szúrhatnám a felém megütött durva hangnemért pusztán azon elv mentén haladva, hogy jóval régebb óta vezetek egy osztagot... ráadásul egy darabig a lány a beosztottam is volt. Persze eszem ágában sincs megtenni, én magam úgy fogom fel, hogy minden kapitány egyenlő rangon áll. Hm... így belegondolva egyszerű tisztként biztos szemtelennek gondoltak a feletteseim, ma már talán nem úgy állnék hozzájuk, ahogy régen.
- Nehogy komolyan vedd, csak vicceltem. Továbbra is úgy hívsz, ahogy akarsz - oldottam fel a helyzetet, mielőtt esetleg valami badarságot mondhatott volna vagy ilyesmi. Remélem azért nem fogja leharapni a fejem azért, mert húzom egy kicsit, ha ismer akkor úgyis tudja, hogy én ilyen vagyok. Márpedig ismer... azt hiszem
Hogylétét firtató kérdésemre csupán bólintok válaszul. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy elkerülhető lett volna a baj, ha nem erőlteti meg magát azon az edzésen, de végül arra jutottam, hogy akkor máshol és másmikor következik be, ami lehet rosszabb lett volna. Itt a Kidoushuuban vannak legalább olyanok, akik értenek a gyógyításhoz, nem is kevesen, és lassan már én is közéjük tartozom köszönhetően a tanulmányaimnak. Így egy pillanatig se forgott veszélyben a nő élete, már azelőtt kapott ellátást, hogy a 4. osztag szakértői a helyszínre értek volna. Amúgy meg nem is lett volna értelme túl sokat rágódnom a dolgon, mostanában Reika miatt egyébként is túl sokat aggodalmaskodok. Ideje volt rátérni a kidoura, nyilván nincs tengernyi szabadideje Ainak, ahogy nekem sem.
Utasításait követve emeltem fel a karomat, és feszítettem hátra az ujjaimat, igyekezve minél jobban odafigyelni mind a mondandójára, mind a mozdulataira. Saját gesztusaimon is látszódott, hogy félretettem a bohókásabb énemet és minden idegszálammal a tanulásra kezdtem koncentrálni. Megannyiszor próbálkoztam már ezzel a kidouval és minden alkalommal felsültem vele, igaz a legutóbbi közös edzés óta nem foglalkoztam vele, sokkal inkább fektettem a hangsúlyt a gyógyításra és a pajzskidoukra érthető okokból. Szóval a lényeg az, hogy tisztában voltam vele, nem gyerekjáték egy ekkora hadou.
- Nos, van némi tapasztalatom már 80-as szintű kidoukkal, szóval tudom miről beszélsz - erősítettem meg, hogy értem, miért kell fokozottan komolyan vennem az oktatást. Saját készítésű kidouval képes voltam már 80 fölé menni erő tekintetében, és a Chigatana alkalmazásakor mind a mai napig kénytelen vagyok megidézni egy pajzsot, ha nem akarom hogy elkapjon a robbanás engem is. Sok tekintetben veszélyesebb mágia, mint mondjuk a hadou 88, nem is merném megtanítani senkinek, még Kagami-channak sem. Elég egy rossz mozdulat, és nem csak az ellenfelet söpri el az ereje, én sem alkalmazom szívesen.
További sűrű bólogatás és odafigyelés kísérte a további magyarázatát, majd a demonstrációt is. Tisztán érezhető volt a rendkívüli energia felhalmozódása, mely a tenyerébe összpontosított reiatsu eredménye volt, egyáltalán nem lepett meg, hogy először hátraesett a kilövéstől. A kontrolláláshoz nem csak tudás, de fizikai erő is szükséges volt egy ilyen kidou esetében, vagy legalábbis fel kellett rá készülni, hogy az ereje visszaüt, mint egy nagyobb tűzerejű lőfegyver esetében.
- Az én szintemen, huh? - vakartam meg a fejem a szavak hallatán, kicsit megalázónak hatottak a szavak. Persze tisztában voltam vele, hogy a sanbantai taichou erősebb nálam, de na ._. Mindenesetre a három kísérlet roppantul kevésnek hangzott, ez is csak segített abban, hogy minél jobban odafigyeljek. Utasításainak megfelelően bemelegítettem, elsősorban olyan démonmágiákkal, amikhez nem kellett semmilyen komplex formát kialakítani. A Byakuraiom emiatt kicsit zavarosabbnak, nyersebbnek tűnhetett, mivel nem figyeltem oda annyira a formájára, az ezt követő Oukasen-Raikouhou-Hyouga Seiran trió viszont sokkal szebben sikerült. Bár az utóbbi jég alapú, akárcsak a 88-as számú hadouhoz, ehhez sem volt szükséges formát kialakítani, így tökéletesen beleillett a bemelegítésbe. Ráadásul az ereje is már közelít valamelyest a kívánt szinthez... igaz a különbség így is nagy volt.
- Készíts elő egy erős pajzsot... ha esetleg valami balul sülne el - figyelmeztettem, noha nem volt rá szükség valójában. Vettem néhány nagy levegőt, majd a tanácsának megfelelően nyújtottam ki magam elé a kezem. Megfeszítettem a tenyerem, és hátrébb csúsztattam kicsit a bal lábamat, hogy ráhelyezhessem a testsúlyomat és kitámaszthassam magam. Jöhetett a hosszas idézés kántálása, mely közben lassan elkezdett gyűlni a tenyerembe a lélekenergia. Korábbi próbálkozásaim mind gyengék voltak, de most éreztem, hogy meglesz a szükséges reiatsumennyiség a kidou elsütéséhez. Egyre feszültebb lettem, ahogy haladtam előre az idézésben és az energia nyers formájában összegyűlt, már csak sűríteni és tömöríteni kellett ahhoz, hogy lézerré válhasson a nyomástól.
- Hadou no hachijuuhachi! - kiáltottam a kántálást befejezve, és vettem egy mély levegőt is mellé, hogy legyen bennem elég szusz. Nehezemre esett visszatartani az erőt, de ez a feszültségteremtés szükséges volt ahhoz, hogy elég erővel csapódjon ki a kezemből a sugár. Szintre golyószerűvé sűrítettem már a reiatsut ebben a pillanatban, és ezzel készen állt a kilövésre.
- Hiryuu gekizoku shinten raihou! - fejeztem be és engedtem szabadjára a lézersugarat végre, mely hatalmas erővel csapódott ki a tenyeremből, széles és vad sugárban száguldva a fal felé. Arcomra kiült az erőlködés, hogy megtartsam magam, és a súlyomat tartó lábam is hátrébb csúszott a felszabaduló energiától, de végül sikerült megtartanom az egyensúlyom... és maga a kidou is sikerült! Többé-kevésbé A robbanás és a porfelhő rejtekében végre kiáramolhatott a feszültség a tagjaimból, számat is halk lihegésre nyitottam, homlokomon pedig izzadságcseppek gördültek le. Nem feltétlenül attól, amit kivett belőlem a mágia, inkább az idegességem okozta a tüneteket. Hosszú-hosszú ideje vártam már arra, hogy a repertoáromba illeszthessem ezt a hadout, és most megszereztem hozzá a szükséges tudásszilánkokat, már csak egyszerű gyakorlás kérdése. Elégedettséget és örömet éreztem, de mire a füstfelhőben kirajzolódtak vonásaim, újra kiült az arcomra a komolyság.
- Egy picit túl korán engedtem el, emiatt elveszett az ereje egy része és majdnem elvesztettem felette az irányítást is. Nem volt jó, messze van a tökéletestől - vontam le a tanulságot a homlokomat megtörölve. Nem néztem rá Aira, ő valószínűleg sikeresnek látta. Ezek apróságok voltak csupán, amit csak én érezhettem, belülről. De tény és való, lényegében összejött a kidou, először annyi hónap gyakorlás és sikertelen próbálkozás után. Immár elég erős vagyok hozzá
- Rendben, adj egy percet és megpróbálhatjuk. Próbáld nem elrontani a Dankuu-t - jegyeztem meg, jól tudtam mivel fogja kivédeni. Kicsit hezitáltam, aggódtam amiatt, hogy mi lesz, ha esetleg valami nem úgy sikerül, de végül úgy döntöttem, hogy megbízom a lány képességeiben. Nem véletlenül kapitány és kidou-mester, végtére is. Kicsit kifújtam magam, aztán felé fordulva újra felvettem az általa javasolt pózt, és követve az előző procedúrámat kántálni kezdtem az idézést.
- Hadou no hachijuuhachi, Hiryuu Gekizoku Shinten Raihou! - lőttem ki ismét a mágiát, mely ezúttal egy fokkal jobban sikerült, igaz még mindig nem volt megfelelő a hatásfoka. Eltökélten, komolyan összpontosítva tartottam meg magam, azt hiszem szükségem lesz egy kis fizikai jellegű edzésre is A figyelmem azonban nem kalandozott el, amire szükség is volt, hiszen néhány pillanat múlva megéreztem a becsapódásból visszaverődő lökéshullámot, amely visszajuttatta a kidou erejének egy részét az irányomba, és megnehezítette a talpon maradást.
- Arigatou gozaimashita, Kagami...sensei! - hajoltam meg tiszteletteljesen, miután újra láthattuk egymást a technikák okozta füst eloszlását követően. Már nyúltam is volna a zsebembe a tekercsért, hogy ne csak verbális köszönetet mondjak neki, de ő furcsa módon rövidre zárta a dolgokat és egy kurta elköszönést követően elsietett. Kérdőn néztem utána, ám végül csak sóhajtottam egy mélyet és a szabad levegőre kilépve előhúztam egy szál cigit. Kimerültem ettől az edzéstől, jól saccolta a kapitány kollégám. Egy harmadik próbálkozás fért volna bele legfeljebb, többre nem lettem volna képes. A dohányrudacskát meggyújtva nekidőltem az épület falának és felpillantottam az égre. Enyhén megcsóváltam a fejemet, ha tetszik Ainak, ha nem, én meg fogom hálálni a segítségét... valahogy

Kidou edzés Kawashima-taicho-val, avagy egy lépcsőfokkal közelebb Tsukihoz

Reika-chan mintha csak felvenné a szokásaimat, most is az utolsó pillanatban ajándékozott meg a papírmunkája gyümölcsével, arra kényszerítve engem, hogy jómagam is megtartsam ezt a kissé nemkívánatos hagyományt. Bármikor közbejöhet már valami, így igyekeztem elhagyni a tradíciót, ám szerencsére eddig valahogy elkerült ez a balszerencse. Így hát nekiláttam az aláírások és pecsételések nem rövid folyamatának, hiába nem volt hozzá semmi kedvem. Muszájból tettem, mert kötött a határidő és az elvárások, csakhogy én sokkal szívesebben foglalkoztam volna most a lányommal vagy a barátnőmmel. Túl sok gond és probléma szakadt rám ahhoz, hogy kellően tudjak koncentrálni bármire is, és itt most nem csak Tsuki és Reika békessége volt terítéken. Úgy éreztem, hogy az én kis tündérkémmel valami nincs rendben. Megváltozott viselkedését nem lehetett arra fogni, hogy a mágiatanulás, amibe oly' nagy lelkesedéssel veti bele magát nap mint nap, kimeríti. Határozottan úgy éreztem, hogy megváltozott valami benne, és ugyan már meghallgathattam aggodalmait, így van némi képem a fejében járó gondolatokról, voltak olyan részei a viselkedésének, amit nem tudtam hová tenni így sem. Ezek a gondolatok pedig egyre gyakrabban kötöttek le és terelték el a figyelmemet arról, amit éppen csináltam. Egyre gyakrabban vettem észre, hogy csak bambulok a semmibe, és már tíz-tizenöt perce van előttem ugyanaz az egy jelentés anélkül, hogy egy sort is elolvastam volna belőle. Ez így nem mehetett tovább, beszélnem kellett Reika-channal, bármi is várjon rám ott. Már csak a saját lelki nyugalmam érdekében is...
Felsóhajtottam, és nagyot nyújtóztam, hogy elkergessem az aggodalmaimat és visszaterelhessem a figyelmemet a munkámra. Ám alighogy elkergettem lelki szemeim elől Reika-chan szívbemarkolóan gyönyörű arcát, és újra belemerültem az olvasásba, az ajtón kopogás hallatszott. Felemelt szemöldökkel pillantottam a bejárat irányába és adtam engedélyt a belépésre. Valahol mélyen abban bíztam, hogy Tündérvirágszál jött el értem, hogy megszabadítson ettől a kelletlenül elvégzendő feladattól, de csak egy tizenéves fiatalember esett be az ajtón. Látva, hogy bemutatkozása után nem igazán tudta, hogy mit mondjon, ezért úgy döntöttem, hogy kicsit besegítek neki.
- Örvendek! Igazán szép eredmény ilyen fiatalon eljutni egy ilyen magas pozícióba. Kagami taichoutól hoztál esetleg üzenetet? - érdeklődtem, majd a fejemet leszegve visszatértem a kezemben lévő irathoz. Úgy is tudtam rá figyelni, hogy közben dolgoztam, megkínálni viszont nem kínálhattam meg semmivel, lévén csak egy üveg szaké volt nálam. Lévén nem szokásom itt tartózkodni, ezért felkészülve sem vagyok a vendégek látogatására. Homlokomat ráncolva vettem tudomásul, hogy csak mormogásra futja tőle, azért talán ennyire nem lehetek félelmetes, viszont a mondanivalója megragadta a figyelmemet, így meg is álltam az olvasásban. Felnézni nem néztem fel, csak némán hallgattam a motyorgást Tsukiról. Fejem búbját vakargatva találgattam az érdeklődése okát, illetve jobban mondva igyekeztem más indokot keresni a nyilvánvaló mellé. Ami azt illeti, egyszer-kétszer már eszembe jutott, hogy mi lesz, ha Tsuki kicsit megnő, ám nem számítottam arra, hogy már most is vonzza a fiúkat. Mondjuk... tulajdonképpen nem meglepő, tekintve hogy Nozomi lánya Igaz én Hajime-sant tudtam eddig a lányomhoz társítani arra az esetre, ha elrepülne az idő kicsit.
- Egy szavát sem értettem, Taka-san, annyira motyog - közöltem vele egy pillanatra sem ránézve, miközben felálltam és az egyik szekrényhez léptem. Persze ez nem volt igaz, ellenben egész hihetővé tette az állításomat az, hogy elfoglaltnak tűntem és mindig csináltam valamit. Most éppen az jutott eszembe, hogy nem olyan régen olvastam a nevét Hajime-san egyik jelentésében, és azt szerettem volna előbányászni, így hát neki is álltam kutatni a papírok között. Lévén friss anyag volt, így csak egy-két percbe tellett felfedezni szerencsére, igaz egyszer sikerült átlapozom felette még így is.
- A kidou nem játék, Taka-san, hanem fegyver, ezt jól vésse az eszébe. Nem szeretnék a lányomtól arról hallani, hogy akár csak egy Shou is elsült volna a kezében - mordultam fel a kérés hallatán. A kalózosdiról tudtam, gyakorlatilag a gyerekes szülők körében köztudott tény volt, hogy a Gyerekegylet mivel is üti el az idejét, ám arcom kissé elsötétült azt hallva, hogy a fiú azért akar kidout tanulni, mert játék közben használni szeretné őket. Azt hiszem nem csak én lennék felháborodva, ha megtudnám, hogy veszélyezteti a lányom épségét. Tsuki még csak nem is az a shinigami, aki meg tudná védeni magát.
- Nem most kéri először a Kidoushuu segítségét, igaz, Taka-san? - fordultam végre feléje szigorú tekintettel. A papírom tanulsága szerint Hajime-san is tanította már démonmágiára, és ami még aggasztóbb volt, hogy egészen alapvető problémákat kellett kiküszöbölni a fiúnál.
- Amennyiben meggyőz róla, hogy miért is lenne érdemes tanítanom az úrfit, úgy lehet róla szó - közöltem vele végül, fejemben pedig ki is rajzolódott a lehetséges ösvény, amin elindulhatnék. Hajime-san edzésében az a jó, hogy igen könnyen lehet rá építkezni, és ezzel egyben azt is tesztelhetném, hogy megtanulta-e a leckét. Ám előbb még van egy feladata a fiatalembernek

Kidou edzés Kawashima-taicho-val, avagy egy lépcsőfokkal közelebb Tsukihoz

A fiatalember le se tagadhatta volna, mennyire ideges volt, és ami azt illeti, nem is hibáztattam kivételesen ezért. Ő nem tudhatta, hogy érzelmektől mentes vonásaim és felemelt hangom mögött voltaképpen egy végtelenül jámbor ember rejtőzik. Ehhez képest egészen bátran viselkedett, és kifejezetten szép mondókát húzott elő a kalapból, mikor megkértem rá, hogy győzzön meg. Nos, meggyőzött azzal, hogy végre mutatott egy kevés eltökéltséget és a szavaiból sütött az, hogy komolyan gondolja, amit mondott. Bár minden fiatal shinigami ennyire céltudatos és határozott lenne...
Nem válaszoltam, csupán elsétáltam mellette, és intettem, hogy jöjjön velem. Spt, köszönetét is csak egy intéssel nyugtáztam. Az irodából kilépve az edzőterem felé irányítottam a lépéseimet, komótos tempóban megtéve a nem túl hosszú utat a két helyszín között. Némaságba burkolózva töprengtem, és nemfeltétlenül a nyomomban igyekvő fiú körül jártak a gondolataim, hanem mint általában Reika és Tsuki körül. Legszívesebben most is velük lettem volna, és fájt a szívem, hogy ehelyett dolgoznom kell. A felelősség, melyet a nyakamba kaptam annak idején, eddig sem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, most meg pláne nem, hogy van egy családom, akikkel foglalkoznom kellene. Különösen, mivel mindketten nagyon érzékenyek és sokszor éreztem úgy, hogy ki szeretnének sajátítani
Az edzőteremhez érve az osztag néhány tagja fogadott minket, illedelmesen meghajolva és köszönve párosunknak. Nem szándékoztam elhajtani őket, egyáltalán nem fog nagy teret igénybe venni a kis gyakorlatunk, és nem fognak magas szintű kidouk sem repkedni. Legalábbis... talán Újabb kézjellel adtam Taka-san tudomására, hogy a terem melyik részére tájolja be magát, én pedig elfoglaltam a helyem tőle két-hátrom méterre. vele szemben. Jó fél perces néma csend után köhintettem egyet, és némi torokköszörülés után szólásra nyitottam a számat.
- Helyes testtartás, a lélekenergia helyes áramlása és mennyisége, pontos idézés, célzás. Ha nem tévedek, ezen öt aspektus közül háromra is felhívta a figyelmét Hajime-san. Szeretném, ha megmutatná, mit tanult a tisztemtől - intettem a hozzánk legközelebb felállított céltábla felé, hogy azon kipróbálhatja tudását. Én közben figyeltem, mennyi ideig tart neki felkészülni egy kidou elsütésére és mennyi koncentrációját emészti fel. Optimális esetben gyors és precíz mozdulattal találja el a tábla közepét, de erre csak akkor lehet képes, ha kellően sokat gyakorolt. Mondjuk néhány hónapot. A helyes mozdulatok, a lélekenergia ideális mennyisége mind-mid olyasmi, ami idővel rögzül a fejben. Nem másabb a kidou használata sem, mint a vívás vagy a pusztakezes harc, ha valaki sokat gyakorol, ösztönösen, gondolkodás nélkül képes lesz alkalmazni a mágiáit.
- Mit gondol, mi az ami hiányzik még? - tettem fel a kérdésem, de nem vártam el, hogy megválaszolja, így némi hatásszünet után folytattam, mire is gondolok.
- Szemben áll egy arrancarral. Taka-san, maga szerint lenne ideje arra, hogy ezt a cselekvéssort egy helyben állva végrehajtsa anélkül, hogy közben egyetlen végtagját sem veszíti el? - kérdeztem komoly tekintetemet a fiúéba fúrva. Türelmesen megvártam a válaszát, habár egyértelmű volt, mit fog mondani. Egy harc alatt nincs idő ennyire körülményes felkészülésre, gyorsan kell cselekedni. Ezért van szükség a gyakorlásra, hogy minél gyorsabban és pontosabban végre tudja hajtani valaki egy-egy kidou elsütését.
- A démonmágia kétélű fegyver. Ahogy említette, sokrétű és nagy potenciál van benne, ám alkalmazása időigényes, körülményes és rosszul használva nem nehéz kitérni előle, ami azért is kellemetlen, mert pocsékba megy a felhasznált lélekenergia. Hiába tudja elméletben használni a kidout, ha harc közben képtelen bevetni úgy, ahogy megtanulta. Az ellenfél nem céltábla, folyamatosan mozog és fenyeget, ahogy többnyire magának is mozognia kell küzdelem közben, nem ér rá megvetni a lábát és összpontosítani - miközben mindezt elmondtam, kinyújtottam a kezemet a fiatalember felé és megidéztem a mutató- és középső ujjamra egy Byakurait. Kékesfehér izzó, szikrázó csapás szabadult el gondolatom egyetlen parancsára, azonban a Fehér Villám némi meglepetésemre még azelőtt szertefoszlott, hogy elérhette volna a sansekit. Meglepetten néztem ki a fejemből, hirtelen magam sem tudtam mit hibáztam el. Köhintettem egyet, leplezve a zavaromat, ha Taka-san nem elég éles szemű, talán hiheti azt is, hogy csak ráijesztettem.
- A feladata egyszerű. Kényszerítsen engem védekezésre, miközben a Hajime-san által átadott tudást alkalmazva süt el egy hadout. Figyeljen a testtartásra, a lélekenergia áramlására, és annak ideális mennyiségére. Ha sikerrel jár, kitérés helyett egy Enkosennel fogok védekezni - közöltem vele, azonban nem említettem meg, hogy mindezek mellett az igazán nehéz feladata a célzás lesz, hiszen nem elég a saját kidoujára figyelni, de az én mozgásomat is figyelemmel kell kísérnie, ki kell találnia, mit fogok tenni. No persze eszem ágában sem volt hagyni, hogy kényelmesen, egy helyben állva lövöldözhessen, egy hanyag mozdulattal máris kilőttem feléje egy immár helyesen megkomponált Byakurait, és ahányszor csak megtorpanna, minden egyes alkalommal megkínálom egy legfeljebb a Shakkahou szintjével megegyező hadouval.
- Így van, mozgás közben kell mindazt megismételnie, amit eddig egy helyben állva tanult meg - szólaltam meg, miután már rájöhetett, hogy mi lesz az igazi turpisság ebben a tréningben. Úgy kell használnia a már begyakorolt elemeket, hogy közben a saját és az én mozgásomra is odafigyel, vagyis kettővel több helyre lesz szükséges koncentrálnia. Nem lepett volna meg, ha az első néhány (tucat) kísérletében előjönnének azok a hibák, amelyeket egyszer már kiküszöbölt, hiszen meg kellett osztania a figyelmét. Újra, máshogy kellett megtanulnia mindazt, amit elsajátított Hajime-sannál, és ha erre vagy arra nem figyel, akkor könnyen telibe trafálhatja egy gyenge kidou, ugyanis nem fogtam vissza magam: tényleg az volta célom, hogy eltaláljam Taka-sant, nem mellé, fölé vagy elé céloztam.

Levegőt sem mertem venni, mikor elsétált mellettem, még nem mutatta jelét sem annak, hogy elutasít, sem annak, hogy elfogadja a kérésemet. Aztán, ahogy fordultam utána láttam, hogy int nekem. Megköszöntem, s követtem egy tisztességes távolságból. A szótlansága kicsit elbizonytalanított a dolgomban, nem tudtam, hogy ez most jó jel, s mindig ilyen, vagy morcos hangulatba hozta, és nekem lőttek. Ahogy megérkeztünk köszöntöttek minket, s mint vendég igyekeztem illedelmesen visszaköszönni nekik. Az újabb kézjelre gyorsítottam a lépteimen, s odasiettem a kijelölt helyemre. Még mindig semmi, majd egy nagyobb egy helyben, s csendben ácsorgás után a köhintésre nem összerezzentem, hanem majdhogynem reflexből haptákba vágtam magam, bár szerencsére csak a bokáim csaptam össze és húztam ki magamat. A figyelmem maximumát irányítottam a kapitány beszédére, nem akartam lemaradni egy szótagról, sőt egy hanglejtésről sem. Miután végzett az egymondatos gyorstalpalóval megemlítette a már szóba hozott edzést, majd megkért, hogy adjak tanúságot arról, hogy pontosan mit is tudok. Bólintottam, felvettem a helyes testtartást, figyeltem a kézfejemre is, és a Reiatsum áramlatát is rendeztem a kidouhoz. Eddig gördülékenyen ment, majd itt jött egy kisebb megakadás, mikor az érzelmeimet próbáltam teljesen kizárni, ami hát nem volt az erősségem akadémia vége óta. Bár tény, hogy képes voltam rá, s ekkor eltűnt szememből a fény, ami eddig sugárzott rólam, természetesen a kidou végeztével visszatér. Ezen is túljutva elérkeztem az idézéshez, ami megint nem vett el sok időt. Céloztam, majd az előbbieket összhangba hoztam, ami megint talán egy-két pillanattal tovább tartott, mint kellett volna.
-Juugeki Byakurai!
Sütöttem el a hadout, s ezzel jól a várt eredményem is sikerült elérnem, mely a helyes és pontos végrehajtás volt, a lehető legrövidebb idő alatt. Azonban éreztem, hogy az idő megint egy kényes határt lépett át, melyet a gyakorlásaim által sem tudtam legyőzni. Talán bennem volt a hiba, talán csak nem megfelelően gyakoroltam, kihagytam valamit. Ekkor jutott eszembe egy kérdés, ami a Hajime-san által említett dolgok között szerepelt, ám Kawashima-kapitány nem mondott. Így a kidou ellövése után kérdéssel fordulta hozzá, bár megelőzött eggyel, s bár tisztán látszott, hogy folytatni kívánja, én megpróbáltam közbevágni a lehető legilledelmesebben.
-Kawashima kapitány.- Próbáltam megakasztani, nem mertem egyszerre ennél többel. Ha megadja a szót, akkor folytatom. - Azt szeretném megkérdezni, hogy az érzelmek elhagyása, a kizárása milyen szerepet tölt be? Hajime-san említette, hogy ez egy fontos lépés, az összpontosításnál. Azonban gyakorlásaim közben, és most is éreztem, hogy ez nem megy a legkönnyebben nekem.
Csupán a kérdésemet tettem fel, a "költői" kérdésre nem válaszoltam, hisz azt hiszem egyértelmű volt, vagy volt pár dolog, amire úgy sem tudtam volna válaszolni. Aztán a kérdésére mely a harccal volt kapcsolatos elgondolkodtam. Nem sablon szöveget akartam mondani, hisz úgy is kiszúrja, és most a fejlődésem érdekében is fontos volt, hogy tisztán átlásson rajtam. Kinyitottam a szám, de nem tudtam elsőre megszólalni, megnyaltam a kiszáradt ajkaimat, majd egy nyelés keretében erőt vettem magamon.
-Az első találkozásom Diegoval egy erős arrancarral volt. Nem, hogy a helyes idézésre, de még a legtöbbször még rendes célzásra sem volt meg a lehetőségem, csak közvetlen közelről.
Míg válaszoltam egyenesen a szemébe néztem, majd lesütöttem a tekintetemet. Hangomban hallatszott a bosszúság, mellyel magamat korholtam. A következő monológjában tárgyalta az előbbi témát, s kiemelte a leglényegesebb dolgokat. Aztán a keze felemelkedett, egyenesen felém mutatott, s már jött is felém egy byakurai. Felkészültem rá, hogy gyűrűm segítségéhez fordulok, s elteleportálom a hadout, de nagy meglepetésemre még előttem szertefoszlott a kidou. Vagy kétszázat vert a szívem, és kész ütőegyüttes alkottak a fejemben az ereim. Tágra nyílt szemekkel figyeltem főképp a kapitányt, majd a környezetünket. Azt felfogtam, hogy támadás ért, csak azt nem, hogy miért oszlott szét előttem, talán direkt jött elő egy ilyen trükkel, hogy legyek mindig résen, ez lenne az üzenet? Miután senki nem volt a közelünkben, és én sem csináltam még semmit a technikával, ezért biztos Kawashima-san volt az, de akkor miért néz ilyen meglepetten? A gondolataimat a köhintése szakította meg, ennek hatására le is eresztettem a bal kezemet, melynek mutató ujján hordtam a különleges gyűrűt. Vettem egy nagy levegőt, s lassan kifújtam, hogy teljesen koncentrálhassak a feladatom ismertetésére, s közben le is mondtam az iménti kérdéseimről, hisz lényegtelenek voltak.
-HAI!
Hangosan és lelkesen jelentettem ki, hogy tudomásul vettem a feladatot. Már emeltem is a kezem, mikor a Kapitányúr keze ismét lendült. Ösztönösen rugaszkodtam el, s tértem ki nekem jobbra. Nagy mázlim volt, hogy nem balra hárítottam, akkor már boldog gazdája lennék egy lyuknak a vállamban. Hasonló helyzetben találtam magam, mint Sierashi-sannal. Próbáltam kirekeszteni az érzelmeimet, ám ahányszor csak megpróbáltam egy pillanatra is megállni egy újabb kidou jött felém. "...mennyi ideje lenne..." Visszhangzott a gondolataim között a kapitány szava. Ezek szerint rést kell találnom két technika közötti időben. Összehúztam a szemöldökömet, s érzelmeim elnyomása helyett a nyugalommal próbálkoztam. Egy küzdelemhez tiszta fej kell, ezt alaposan megtanultam Sierashi-sannál, bár ott lényegesen több időm volt előkészülni. Ahogy elhatároztam magam, és a kétségbeesés széléről ismét úrrá lettem magamon érkeztek is Kawashima-san szavai, melyek bizonyosságot adtak a feltételezésemről. Felvettem egy védekező ritmust, melyben kétszer ismételtem ugyan azt a kitérést. Aztán, mikor negyedszerre tettem volna meg a megtorpanást, próbálkozás helyett azonnal kitértem egy másik irányba, s bele is kezdtem a hadou-ba.
-Juugeki Bya...
Idáig jutottam, mivel a kapitány feljebb kapcsolt egy szinttel, s a beállás után már nem maradt elég időm végigmondani a technika idézését. Ahogy azt Hajime-san javasolta, avagy tanította inkább visszakoztam elereszteni így a kidout, a lehetséges ballépés miatt. Sőt mi több, egy lépéssel később rájöttem, hogy ha megtettem volna, lehet azonnal el is bukom a feladatomat. A következő próbálkozásom ezúttal a kidouval szemközt rohanás volt, nem oldalra tértem ki, hanem megkockáztattam, hogy a fejem mellett, s vállam felett próbáljam elengedni a veszélyes támadást. Elszántan támadtam. Legalábbis támadtam volna, ha meglett volna a lehetőségem rá, de ezúttal sem voltam elég gyors.
Azonban feladni a legkevesebb kedvem sem volt, egyszerűen nem tehettem. Megfordult a fejemben, hogy kiállom egy támadását, hogy cserébe ellentámadást indíthassak, de ezért valószínűleg megrovást kapnék, nem csak tőle, hanem a Raimeitől is. Valami újjal kellett előrukkolnom. A gyűrűmet nem akartam használni, hisz ez mégis csak egy kidou edzés, és nem egy kivégzés. Bár ebben az esetbán, már biztos nem ugrálnék ilyen elevenen. Kidou, kidou, kidou. Gondolkodtam, s próbáltam valami alternatívát találni arra, hogy ha megállok, akkor számolnom kell azzal, hogy elkap egy, mire megidézem a sajátomat nem leszek képes kitérni előle. Ho-ho-ho-ho. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Most majd kiderül, mennyit is hisz rólam. Kifújtam a levegőt, majd földre érkezésemkor vettem egy nagyot, tiszta higgadt fej, és az a tipikus rossz dologban sántikáló mosoly, amit nem tudtam lemosni az arcomról. Halkan, de tisztán idéztem meg a kidoumat.
-Bakudou 65: Toransu Samenkyou!
Három tükör jelent meg, ami elnyelte a felém száguldó shakkahout. Ezt követően nem álltam meg, egy másodperc töredéknyi idejét sem vesztegethettem, különben lőttek a meglepetéspartinak, amit a kapitányúrnak szánok. Nem hiába imádom kombinálni, vagy egymás után rakosgatni a kidoukat, és ebben már gyakorlatom is volt. Most, hogy nyertem egy kevéske bónuszerőt, és az állásom is megvolt nem volt más hátra, mint kockáztatni a sikerért, s az újabb érkező hadou előtt cselekedni. Ha most támadok, minden bizonnyal kitér, nincs időm célozni.
-Hadou 50: Rei no kuron!
Megidéztem három lélekklónt, egy-egy shunpózott el jobbra, s balra, egy pedig pontosan eltakart engem. Még mekkora mázli, hogy nem kötötte ki, hogy mit használhatok, s mit nem. A felém igyekvő Byakurai elől hasra vetődik a harmadik klónom, én pedig megkísérlek egy Utsusemi-vel menekülni. A hátrahagyott képet vállon találja a technika. A klónok sem tétlenkednek. A jobb és baloldali szinkronban kezdenek bele egy-egy bakudo-ba.
-Bakudou 67: Satsu mizu eirou!
-Bakudou 61: Rikujoukourou!
Egy vízkör jelenik meg a kapitány alatt, s egy fénybörtön technika tart feléje. Egyik sem rendelkezik tényleges erővel, hisz nem is számítottam rá, tudtam, hogy a klónjaim tényleges segítsége az elterelésben merül ki. A harmadik klónom pedig akárhová is célzott a következő kidoujával előkészült egy Háromoldalú átalakító tükör technikával, bár nem lesz elég ereje ahhoz, hogy az érkező kidout megállítsa, ám ahhoz elég lesz, hogy rajta keresztül már ne érjen el engem. Én magam fentről támadok. Az előző kettő amúgy sem érne, hisz bakudouval kell eltalálnom. Egyenesen a tüdejére célzok, egyszer már átlőttem egy arrancart, és az az érzés megmaradt bennem. Az, hogy érzésből és nem merev gyakorlatból indítom meg a technikát gyorsított is rajta, még ha csak egy halvány nyit is, de gyorsabb voltam az előző próbálkozásaimnál.
-JUUGEKI BYAKURAI!
Adom bele lelkesedésem és tudásom maximumát. Földre érkezésemkor a bal térdem nem tart meg, s féltérden állapodom meg. Azonnal felkészülök, hogy félreguruljak a következő támadása elől, azonban már így is levegő híján vagyok egy kissé, így először reménykedem benne, hogy sikerrel jártam. Az időzítésből a maximumot hoztam ki, a pontosságból amennyi csak belefér, és a helyes idézést sem hagyhattam el, hisz ezen állt, vagy bukott szinte minden. Egy dologgal nem voltam megelégedve, mégpedig azzal, hogy nem csak sokkal több erőmet emésztette el ez a kombó, mint külön-külön gyakorláson ellőve, hanem még a kalkulált hatékonyságveszteség is nagyobb volt. Nem tudtam, miként lehetne javítani rajta, ám megtettem mindent, ami tőlem telt. Ha nem elégszik meg ezzel, akkor kénytelen leszek folytatni, míg ki nem fulladok végleg. Feladni nem fogom, meg akarom mutatni neki, hogy igenis képes vagyok többre, igenis érdemes vagyok a figyelmére, érdemes arra, hogy ne nézzen át rajtam, hogy majd egyszer meglásson, és ne rossz benyomást keltsek benne, hisz ezzel a céllal érkeztem, csupán elfelejtettem a gyerekes izgalmam miatt.