Nagyszerű, sikerült az irodát funkciójának megfelelően berendezni. Az új kapitányi irodát, mivel természetesen nem voltam hajlandó abban a szobában dolgozni, amelyben az elődöm is tette a dolgát. Alighanem abba a helyiségbe fogom átköltöztetni a takarítóeszközök raktárát, a bútorokat meg mondjuk eladom, hogy legalább valami hasznot is hajtson Kurosawa kapitánysága az osztagnak. Bár az így szerzett pénzt úgyis lenyúlja majd a Nőegylet valamilyen az emberi agy számára felfoghatatlan indokkal, de próbálkozni azért lehet. Azért még meglátszik az irodán, hogy nem vagyok lakberendező, nincs két egyforma stílusú bútor és a falak is üresek, de majd ha lesz kedvem hozzá, akkor megpróbálok tenni valamit a nem túl esztétikus külső ellen is. Magamat ismerve, ez úgy nagyjából egy évtized múlva lesz esedékes... de addig is használható a hely, és még mindig reménykedhetek, hogy beszabadul ide valami tálentummal megáldott és tettvágytól buzgó nőszemély, aki megcsinálja helyettem ezt a munkát. Legalábbis gondolom egy férfi nem csinál ilyesmit. Nekem sincs hozzá affinitásom, bár ez nem jelent semmit. Mindegy, lényeg hogy tudok dolgozni, ami jelen pillanatban azt jelentette, hogy leültem a székbe, feltettem a lábam az asztalra és intenzíven bámultam egy köteg papírt, amit a hét végéig kell továbbítanom. Még messze van a határidő, szóval ráérek, addig minek strapáljam magam? De mivel ez így unalmas, előhúztam egy szál cigit, és addig is, amíg nem jutott eszembe valami jobb elfoglaltság, az öngyújtómmal beizzítottam a rudacska végét, és kényelmesen pöfékelve élveztem a csendet. Úgy nagyjából 20 másodpercig, ugyanis ekkor kopogás zaja töltötte be a szobát. Azonban nem hagytam, hogy lelki békémet ez az apró incidens megzavarja, így zavartalanul folytattam a füstölgést, és mivel a vendégem sem kezdett el idegbajosan dörömbölni a válasz hiányának hallatán, így úgy vettem, hogy ráér, bármit is akar. Mihelyst cigarettám elfogyott, és én elnyomtam egy cikket, megeresztettem egy halk választ, bár reménykedtem benne, hogy senki sem olyan hülye, hogy az ajtó előtt szobrozzon ennyi ideig. Nos, tévedtem, az ajtó ugyanis kinyílt, mi több, egy igen... hatásos belépőt produkált a rajta bezuhanó alak, akit olyan nagyon nem zavart meg a taknyolás, legalábbis gyorsan felpattant, és bemutatkozott.
- Ööö... üdv, tedd le magad... valahova. Az én nevem Kawashima Mitsuya Hiroki. Örvendek, Akihiro-san.
Intettem hanyagul a hadnagyomnak a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel, bár ő talán ezt nem érzékelte. Mármint azt, hogy kedves próbáltam lenni, mert a világító fejemet elég nehéz lenne nem észrevenni. Szerintem összedőlne a tér-idő kontinuum ha megpróbálnék mosolyogni, valahogy nem tudom magamon ilyesmit elképzelni. Ha meg ez valakinek nem tetszik, hát az már nem az én bajom.
- Nem ismersz véletlenül egy lakberendezőt? Mindegy, felejtsd el, hülye kérdés volt. Miben segíthetek?
Kérdeztem nyugodt hangnemben, miközben levettem a lábam az asztalról, mert hát legyen bármilyen kényelmes is, bunkó azért nem akarok lenni. Legalábbis szándékosan semmiképp.

A franc vigye el, hogy pont most estem el… bárcsak a távozásomkor történt volna nem pedig a bemutatkozásomkor. Most biztos hülyének néz. Mondjuk, megérdemlem… miért nem néztem a lábam elé? Ha jobban figyeltem volna a lábam elé, akkor most nem lennék ebben a kínos helyzetben. Ne volt valami mosolygós típus ugyanis nem kezdett el rajtam mosolyogni vagy hangosan röhögni… mondjuk, ha ezt megtette volna, nem tudom mit tettem volna vele. Miután mondta, hogy üljek le agy odafigyeléssel indultam el a szék felé és imádkoztam, hogy ne essek át valami olyan tárgyon, amit nem veszek észre időben. Azt hittem, hogy valamivel kedvesebb lesz, vagy legalább mosolyog, de tévedtem. Tökéletes. Sikerült kifognom egy olyan kapitányt, akinek olyan a feje mintha citromba harapott volna…
-Sajnálom, de egy lakberendező ismerősöm sincs. Amúgy csak meg szeretném ismerni az új kapitányomat ^^.- mondtam majd elkezdtem fészkelődni ugyanis nem volt valami kényelme a szék. Lehet, hogy nem éppen vendégek fogadására vannak ezek a székek. Na, mindegy az a lényeg, hogy van hova ülnöm. Meg egyébként is… ajándék lónak ne nézd a fogát. Miután éreztem, hogy kedves kardom nyomja az oldalamat felálltam és kibogoztam a kardot tartó madzagon található bazi nagy csomót. Nem tudom, hogy mitől lett akkora, de nem is érdekel. Lehet, hogy mostantól a hátamon fogom, hordani vagy nem tudom, de soha többet nem akarok ekkora csomóval találkozni. Miután sikeresen sikerült széttépnem a kötelet egy kicsit ideges lettem és ez meg is látszott rajtam ugyanis tiszta erőből kúrtam a földhöz azt a tetve katanat.
-S mondja uram, hogy tetszik az osztag?

Ja hogy igen, vannak itt olyan elvetemültek, akik meg akarnak engem ismerni. Végül is egy hadnagy szemszögéből teljesen jogos a dolog és ami azt illeti, nekem is illene efféle cselekedeteket folytatnom, ha már kineveztek kapitánynak. A jó kapcsolat, és egymás ismerete elvégre segíthet az osztag zökkenőmentes futtatásában. Kár, hogy nekem nincs kedvem rohangálni, de amíg a fontosabb tisztek maguktól járulnak elém, addig nem is lesz ezzel gond.
- Értem. És mit akarsz tudni rólam?
Dőltem előre az asztalra könyökölve, majd összekulcsoltam a kezeimet, és szenvtelen arckifejezéssel figyeltem, ahogy Haruya azzal küzd, hogy a kardját leoldja az övéről. Mozdulatai láthatóan egyre ingerültebbek lettek, én pedig lassan arra a következtetésre jutottam, hogy nem egy lángelmével áldott meg a sors közvetlen beosztottamként. Kissé viszkető szememet megdörzsölve vártam a "roppantul izgalmas" harc végkimenetelét, melyben végül az ember győzedelmeskedett a madzag felett. Elég ciki lett volna, ha fordítva történik, hiszen már a Gordiuszi csomót is átvágták, ergó ezt a háborút az élő nyerte az élettelennel szemben, most elveszíteni egy csatát már mindenképpen luxus lett volna a mi szempontunkból. A fiú győzelemre adott reakciója viszont kicsalt belőlem egy heveny fészpalmot, és egy hangos sóhajt követően szólaltam fel:
- A shinigamik legfontosabb szövetségese a zanpakutoujuk. Lelkünk egy darabját képviseli ez a katana, s kardunk nélkül csupán szárnyaszegett madarak vagyunk. Kíváncsi volnék, hogy hányszor mentette meg az életét az a fegyver, ahogy arra is, hogy mindig így bánik-e azokkal, akiknek az életét köszönheti. Ha nem viseltetik kellő alázattal a zanpakutouja iránt, akkor ne is várja el azt, hogy a kritikus helyzetben segítsen magának. Így vagdossa a földhöz a továbbiakban azt a kardot.
Feddtem meg Akihiro-sant, óhatatlanul is magázásra váltva. Nagyot zuhant a szememben ezzel a megmozdulással a tiszt. Elesett a küszöbben? Összecsomózta a kardot tartó madzagot? Na és? De így bánni egy lélekölővel, az megbocsáthatatlan bűn. Így leróni a tiszteletet az életét óvó eszköz előtt, nos ez olyasmi, amiért én személy szerint elvenném az illetőtől a shinigami-erejét is, nem érdemli meg hogy halálisten legyen, ha nem képes értékelni azt az eszközt, ami valójában shinigamivá teszi.
- Olyan, amilyen abban a fél évszázadban volt, amíg itt szolgáltam korábban. Azaz pontosabban egy mocsok alakkal kevesebb.
Feleltem hűvösen, második mondatommal egyértelműen az előző kapitányra utalva. Legalábbis számomra egyértelmű volt, Haruyának nem biztos, de ez mindegy is, nem mindig kell értenie, amit én mondok. Ellenben érdekel, hogy egy ilyen alakból hogy az istenbe lett hadnagy, ha még a zanpakutoujával sem képes bánni :/
- Értékelném, ha összegezné az eddigi pályafutását shinigamiként, most nincs kedvem előkeresni az aktáját, Akihiro-san.
Dőltem ismét hátra a székemben, ezúttal keresztbe fonva a karjaimat egymás előtt. Nem tűnt ismerősnek az arca, de ez nem jelent semmit, millió halálisten van, akit még sose láttam. Elég nekem az, ha a magasabb rangúakról tudom, hogy honnan szalajtották őket.

Hosszas gondolkozás után rájöttem, hogy lehet nem kellett volna földhöz vágnom szegény fegyveremet, mert még meg fogom bánni. Lehet, hogy éppen akkor nem fog úgy viselkedni mikor szükségem van rá és akkor nem hibáztathatom őt, hiszen én voltam a barom, hogy úgymond erőszakot alkalmaztam ellene. Na, mindegy majd bocsánatot kérek tőle valahogy, de most nem nagyon érek, rá mert a kapitány megkérdezte, hogy mit óhajtok megtudni róla.
- Nos, hallottam egy s más dolgot, de én az ön szájából szeretném hallani, hogy igaz e, hogy ön legyőzte az előző kapitányt?- kérdeztem kíváncsian majd előrehajoltam és felvettem a földről a fegyveremet majd ismét a taichoura néztem, aki elkezdett leszidni, azért mert a földhöz vágtam a fegyverem.
- Igaza van Taichou és nem fog még egyszer megtörténni csak mostanában egy kicsit feszültebb vagyok a megszokottnál. Főleg azért is, mert nem rég lettem kinevezve.- mondtam egy kicsit tágra nyílt szemekkel. Még nem is ismer igazán, de már oktat. Mondjuk, jól teszi egy bizonyos pontig ez a dolga, de ne most az első találkozásunkkor kezdje, hanem majd máskor. Például akkor, amikor elmegyünk, edzeni vagy mit tudom én. Most biztos sík hülyének egy baromnak néz, mert mindent csináltam, amit nem kellett volna. Beestem az ajtón, földhöz vágtam a fegyverem. Komolyan mit fogok még csinálni? Megszexuálom az asztalát vagy mi a franc? Na, jó azt azért nem akarom, mert abból nagy botrány lenne, sőt az is lehet, hogy elvennék a hadnagyi címem és azért annak nem nagyon örülnék, hiszen majdhogynem megdöglöttem ezért a nyamvadt karszalagért.
Miután éreztem, hogy elkezd izzadni a tenyerem fogtam magam és visszakötöttem az oldalamra a fegyveremet majd ismét a kapitány szemébe néztem, aki közölte velem, hogy lusta előkeresni az aktámat ezért mondjam el neki az eddigi pályafutásomat. Még egy ekkora lustát… most komolyan koptassam azért a pofámat, mert ő lusta előkeresni az aktámat? Tényleg ekkora madárnak néz? Na, mindegy most az egyszer elregélem neki a pályafutásomat, de legközelebb közlöm vele, hogy keresse meg azt a kurva aktát…
-Nem olyan fényes a pályafutásom, mint a többieknek, de ha nagyon akarja, elmondom. Mielőtt átkerültem a kidoushuuba a 3. osztag tisztje voltam pár évig utána átkerültem ebbe az osztagba majd egy fontos küldetés sikeres elvégzése után kineveztek hadnagynak. Azt meg kell jegyeznem, hogy majdnem belehaltam a sérüléseimbe.- mondtam majd egy szelíd mosoly kíséretében ismét körbenéztem az irodában.

Ökleimet a homlokomra szorítva, csukott szemmel, a székemben hátradőlve üldögéltem az irodában, és élveztem a csendet, ami körül vett. Egyre inkább szükségem volt erre a nyugalmat adó sarokra, ahol senki sem zavart, és zavartalanul gondolkodhattam. Noha attól még messze voltam, hogy őrületbe kergessen Tsuki és Reika-chan, sőt kifejezetten szerettem velük eltölteni az időmet, ők adnak értelmet az életemnek, miattuk vagyok képes bármit is ténylegesen komolyan venni. A folytonos pörgéshez azonban nem voltam hozzászokva annyira, hogy huzamosabb ideig bírjam. Kellett, hogy egymagamban lehessek ideig-óráig, erre pedig ez a hely tökéletes volt. Alapvetően ritkán jövök ide, és ezért nem is nagyon keresnek itt.
Végül nyújtózkodtam egyet jó félórás mozdulatlanságomat követően és visszakapcsoltam az agyamat. Az osztaggal kapcsolatban is volt mivel törődnöm, ilyenkor pedig ez kellett, hogy legyen a prioritásom. Az előttem heverő papírok miatt némi gondterheltség költözött a vonásaimra, noha már megszoktam azt, ami a lényege volt ezeknek az iratoknak. Tisztek jönnek-mennek, főleg a magasabb pozíciókban. Sokan kerülnek ide úgy az akadémiáról, hogy a kidoukon kívül máshoz nem értenek, és így nem is vennék fel őket a Gotei 13 kötelékébe, ám a legtöbb shinigami mégis arra vágyik, hogy az őrosztagok egyikének tagja legyen. Így aztán mikor eljutnak a magasabb rangokig, gyakran elég képzetté válnak hozzá, hogy valamelyik osztagba felvételt nyerjenek, és ha egy olyasvalaki jut el ide, akinek nem feltétlenül az a célja, hogy a háttérben segítse a küldetéseket erőterekkel és hasonló képződményekkel, akkor bizony előbb-utóbb megüresedik az adott poszt. Éppen emiatt vagyok hálás az olyanoknak, mint Reika-chan vagy Hajime-san, akik kitartanak a kidou-alakulat mellett ha törik, ha szakad.
Most éppen Kagami-chan utódja döntött úgy, hogy a kidouban hagyományosan erős 5. osztagba felvételizik, és tegnap jött meg az üzenet Kamioka fukutaichoutól, hogy a váltás létrejöhet. Azóta már értesítettem az érintettet is a döntésről, így már csak az maradt, hogy az utódját megkeressem, mielőtt elengedném. Ami azt illeti, nem sokat válogattam, ugyanis volt valaki, aki igencsak megérdemelte már az elhivatottságának köszönhetően a pozíciót. Azt hiszem már Kagami-chan távozása után is őt kellett volna választanom, akkor viszont valamiért elsiklottam felette valamilyen oknál fogva Persze jobb később, mint soha, és azt hiszem vele most nem ideiglenes megoldást találok, elvégre köztudottan az egyik legrendszeresebb látogatója a könyvtárnak.
- Üdvözletem, Yamasaki-san Hogy szolgál a kedves egészsége? - köszöntöttem a szőke hajú alakot, miután jeleztem, hogy hallottam a kopogását és engedélyt adok a belépésre. Kicsit tovább tartott, hogy ideért, mint azt vártam, de tulajdonképpen ez nem zavart, hiszen eljutott hozzá az üzenetem végső soron és csak ideért végül. A sietségből és a kapkodásból csak baj van, én sem vagyok híve.
- Azt hiszem, van egy kis probléma - válaszoltam a kérdésére komolyan, miután hellyel kínáltam az asztal túloldalán található székre mutatva. A hosszú csendek, amik szavaink közé ékelődtek, meglehetősen érdekes színezetet adtak a párbeszédünknek, ám remek szolgálatot tettek nekem most, hogy némi feszültséget keltsek, már amennyiben lehetséges. Tisztában voltam vele, hogy a férfi jelentései rendszerint kicentizik a határidőket, akárcsak az enyémek tették amíg ráértem velük az utolsó pillanatig. Most már nem érek rá annyira, bármikor közbejöhet valami, ami miatt túlcsúszhatok. Ez a család velejárója
- Yamasaki-san... mit szólna hozzá, ha tisztességes férfiemberek módjára beszélgetnénk? - szólaltam meg végül, és vettem elő az asztal alól egy bambuszkancsónyi szakét, illetve a hozzá tartozó poharakat, majd ellentmondást nem tűrően töltöttem a sekély edényekbe egy-egy adag rizspálinkát, végezetül pedig a férfi elé toltam az egyiket. Azt hiszem nem olyan borzasztóan meglepő ez a gesztus, legalábbis számomra természetes, és ennek megfelelően egy szál cigarettát is elővettem, hogy rágyújtsak. Persze Yamasaki-sant is megkínáltam, elvégre nem vagyok udvariatlan tuskó.
- Nos, az a helyzet, hogy észrevételeim szerint túl sok időt tölt a könyvtárban, és ez a munkája kárára megy. Van valami nyomós oka annak, hogy ennyire kedveli a tekercsek társaságát? - kérdeztem fapofával, a székemben kényelmesen hátradőlve, és közben tanulmányoztam a mit sem sejtő férfi reakcióit. Kíváncsi vagyok, hogy sikerül-e elérni a célom, Reikával vagy Tsukival könnyen működnek az efféle kis trollkodások, más tisztekkel azonban nem szoktam ilyet tenni. Nos, itt az ideje, hogy elkezdjem

Talán furcsa lehet, de valamelyest meglepett az udvarias visszakérdezés. Nem tudom, manapság nem annyira szokás a kifogástalan modor, kicsit talán kiveszett a társadalomból az, ami még megvolt benne az én időmben. Már úgy értem, amíg emberként éltem a mindennapjaimat, nem úgy, hogy vén lennék Szigorú neveltetést kaptam édesapámtól, így valahol én is elvártam, hogy mások is tudjanak viselkedni. Más kérdés, hogy mit várok el és hogy mit teszek, lévén azt hiszem komoly büntetést kapnék azokért a szokásokért, amiket felvettem. Ettől függetlenül azonban a tiszteletet megadom másoknak, amennyiben megérdemlik, és amennyiben a helyzet megkívánja. Jelenleg ketten vannak abban a kategóriában, akik nem érdemlik meg a tiszteletem, az egyik a hadnagyom, a másik pedig... Eli-chan. Arcom egy pillanatra talán el is sötétült, ahogy az espada eszembe jutott, sok kellemetlen emlék és szenvedés fűződött a nevéhez. Ugyanakkor ha ő nincs, akkor talán még mindig kerülgetnénk egymást Reika-channal. Vagy nem. Ki tudja? Ám az kétségtelen, hogy segített engem ráébreszteni, hogy mennyi mindenre képes lennék ezért a lányért, és hogy szeretem. Ám arra is rá kellett jönnöm, hogy lassan illő lenne válaszolnom a nekem feltett kérdésre ahelyett, hogy a gondolataimba merülök. Így is épp elég hosszasan válogattam meg a szavaimat, amelyek feleletemet fogják képezni.
- Nos... azt hiszem a feladatát ellátja, köszönöm - formáltam végül válaszadásra az ajkaimat. Remekül le is zártuk a kötelező udvariassági köröket, szóval rá is térhettem a témára. Persze csak lassan, türelmesen, semmit sem elsietve. Örültem neki, hogy beszélgetőpartnerem is a higgadt, megfontolt fajtából való, nem sürgetett, amiért nem tértem a tárgyra rögtön, sőt, ő is beszállt a "játékba", a felesleges szócséplést nélkülözve. Határozottan szimpatikus volt a hozzáállása, azt hiszem kicsit sajnáltam is, amiért esetleg ráijesztek. Bár... éppenséggel Reika-channal vagy Tsukival is meg szoktam mindezt tenni
- Kanpai! - szólaltam meg én is, mielőtt jómagam is lehajtottam volna az itókát. Nem haboztam utánatölteni a férfi "poharát" miután a problémával szembesülve a szakéhoz nyúlt, és amíg megvártam, hogy Shizuo-san is hasonlóképpen tegyen a szokásoknak megfelelően, addig ismét hátradőltem a székemben, és végtelen nyugalommal és egykedvűséggel az arcomon pöfékeltem, türelmesen várva a választ kérdésemre. Nem különösebben fürkésztem a tisztem arcát, inkább az ajtó felett bámultam a plafont, időnként rá-rápillantva a szőke férfira. Így belegondolva egészen hasonlóak vagyunk, akár a külsőnket vesszük, akár azt, hogy mindketten szeretjük a csendet és a nyugalmat. Biztos vagyok benne, hogy ez a lassú lefolyású párbeszéd az agyára menne sokaknak
- Souka Nos, azt hiszem abban maximálisan egyetértünk, hogy a különféle kidouk tanulmányozása és a tudásunk fejlesztése érdekesebb, mint a papírmunka. Azonban valakinek azt is el kell végezni. Remélem, egyetért velem és számíthatok a közreműködésére - szólaltam meg végül a szokásos hatásszünetet követően, miután a dohányrudamat eloltottam a hamutálba nyomva a parázsló végét. Ezután kényelmesre vett mozdulatokkal álltam fel a székemről, és kimért léptekkel az ablakhoz lépdeltem. Eltöltöttem egy rövid időt az udvar tanulmányozásával, mielőtt megragadtam volna a kilincset, hogy kinyissam egy kis szellőztetés érdekében. Bármennyire is nem jár itt senki azok közül, akiket zavarhatna a füst, azért talán mi sem szeretnénk megfulladni.
- Tudja, Yamasaki-san, azon töprengtem, hogy ha ennyi időt tölt a könyvtárban, akkor minden bizonnyal úgy ismeri, mint a tenyerét... igaz? - vezettem fel a válaszom a kérdésére, miközben megfordultam és az ablak mellett a falnak támaszkodtam egy rövid időre. Kellemes volt beszippantani a friss levegőt, noha kicsit meleg volt kint. A hajnali, kissé hűvös idő sokkalta jobban kedvezett ennek a... hobbimnak, ha lehet ilyet mondani. Furcsán hangozhat, hogy szeretek lélegezni... mármint friss levegőt.
- Ezzel együtt talán azzal is tisztában van, hogy az osztagunk 4. tisztje elhagyja a kötelékeinket hamarosan - fűztem tovább a témát, ezúttal csak egy rövid időre elcsendesedve - Én pedig, egyszerű ember lévén ezt a két tényt összekötve arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben elfogadja, úgy szeretném felajánlani önnek a yonseki pozícióját - löktem el magamat a faltól, és visszasétáltam a székemhez, hogy helyet foglaljak ismételten. Ujjaimat összefűzve, kezemet magam elé helyeztem az asztalon, miközben hüvelykujjaimat egymáshoz ütögetve vártam a férfi reakcióját. Kíváncsi vagyok, mekkora meglepetést okoztam neki mindezzel

Azt hiszem a férfi együttműködő készségére sem lehetett különösebb panaszom, hiszen miután kellőképpen átgondolta és megfontolta a mondanivalóját, egészen kedvemre való választ adott. Ezt tudomásul véve meggyőződésem jeléül csekély, energiatakarékos mozdulatok kíséretében fogtam némi alig látható bólogatásba, bár kívülről talán inkább az látszódhatott, mintha töprengenék valamin. Voltaképpen ez így is volt, hiszen felelete ott visszhangzott a fejemben, mintegy lehetőséget adva nekem arra, hogy alaposan megemésszem a szavakat, melyeket nagy gondossággal válogatott meg csak azért, hogy kérdésemet megválaszolja.
- Hálás lennék, ha így történne. Tudja, ha mindenki az utolsó pillanatra hagyna mindent, annak minden bizonnyal jelentős csúszás lenne a végeredménye - közöltem végül a gondolatomat Yamasaki-sannal. Jómagam ugyan nem túl régen szoktam rá arra, hogy ne hagyjam az utolsó pillanatra a kötelességeimet, így nem voltam túl jó minta, késni azonban egyszer sem késtem. A velem szemben ülő tiszt is hasonló hozzáállással rendelkezhetett, ha tekintetbe veszem mindazt, amit tudok róla, ám ennek ellenére mégsem engedhettem meg, hogy ezt a gyakorlatot kövesse. Hiába tudja megfelelően kezelni az időbeosztását, ha olyanok is átveszik a szokását, akik erre képtelenek, abból káosz lenne. Most már igazán nem hivatkozhat rám se senki, a családi élet rákényszerített arra, hogy felhagyjak ezzel az attitűddel. Ha nem történt volna meg, április végén például bajba is kerültem volna
Hagytam rá időt, hogy átgondolja a hallottakat, miután közöltem a férfival, mit is szeretnék pontosan. Tulajdonképpen még akár azt is felajánlhattam volna, hogy ha szeretne, tudok neki adni néhány napot, hiszen nem volt annyira sürgős a dolog, hogy azonnali válaszra lett volna szükségem. Nem rohantunk sehová, és a jelenlegi yonseki megbízatása is addig szólt, ameddig az utódja kész nem lesz arra, hogy segítség nélkül is elboldoguljon, addig pedig még egyébként is kell néhány hét... bár Yamasaki-san esetében talán nem kell ilyen sok idő majd, hiszen szerénység ide vagy oda, a publikus részeket és a munka jellegét alighanem nagyjából ismeri, és sok új dolgot nem lehet majd neki mutatni. Türelmesen figyeltem, felkészülve arra is, hogy esetleg kér egy kis gondolkodási időt, és míg mérlegelt, addig is az italozás rituáléinak hódolva töltöttem neki egy újabb adagot. Tartottam tőle, hogy esetleg nem szeretne felelősségteljesebb pozíciót vállalni, mivel én sem vagyok az a típus, aki különösebben rajongana ezért. Ha nem ajánlott volna erre a pozícióra a kapitányok fele, valószínűleg eszembe sem jut, hogy igényt tartsak a haorira, így viszont, ha már a bizalmukat belém helyezték, nem volt nagyon más választásom. Ám aggodalmaim végül feleslegesnek bizonyultak, úgyhogy emiatt az utódlás miatt nem fog fájni a fejem.
- Örömmel hallom. Gratulálok a kinevezéshez, Yamasaki yonseki! Egészségére! - emeltem jómagam is a magasba a poharamat, mintegy ünneplésként a megegyezésre, és miután szaké lecsúszott, lassan elgondolkodtam azon, hogy mit is kell még mindenképp elmondanom, hiszen a feladatköre nem teljes azzal, amit tapasztalhatott a könyvtárbeli tartózkodásai alatt.
- Nos, van egy-két dolog, amit nem árt tudnia - nyugtázom a teljesen jogos kérdést, miután ismét lezajlik egy-két csendesebb, tétlen periódus - Először is, az elkövetkező rövid időszakban az elődje gondjaira lesz bízva, amíg meg nem ismeri az összes feladatát könyvtárosként. Talán jó hír, hogy nem lesz annyi papírmunkája, néhány engedélyen és a tekercsek esetleges pótlásán kívül szabad kezet kap abban, hogy miképpen vezeti a nyilvántartását. Ezen túl felettese lesz egy maroknyi shinigaminak is, akik majd segítik a munkájában. Ám a legfontosabb az, hogy bejárást kap a könyvtár felső szintjére - soroltam fel felületesen néhány dolgot, ami nagyjából eszembe jutott. Bár annak idején voltam 4. tiszt, a könyvtárról nincsen túl sok tapasztalatom, lévén a jelenlegi tiszti rendszert én dolgoztam ki, azért is van egy kis összevisszaság benne. Elvégre Hajime-san munkája például fontosabb, mint a könyvtárosoké, mégis az övé csak a 6. tisztség
- Ha vannak esetleg kérdései, azokat felteheti amíg átsétálunk a könyvtárba. Szeretném, ha megismerkedne az emeleti résszel közelebbről is - közöltem Yamasaki-sannal, majd az íróasztalra támaszkodva felkászálódtam a székemről és az ajtó felé indultam. Mondjuk, abban biztos vagyok, hogy nem kell az utat mutatnom az újdonsült yonsekinek, azonban ahhoz, hogy jelenleg felmenjen a lezárt részre, szüksége lesz az én jelenlétemre is.

Egy évvel ezelőtt
„Bocsáss meg.” Visszhangzottak saját szavaim a fejemben, miközben a számomra legfontosabb személy irodájából kiléptem. Arcomon patakokban folytak a könnyek, hiszen fogalmam sincs, hogy pontosan mennyi ideig leszek távol. nehéz volt a szívem emiatt, viszont azt is tudtam, hogy szükségem van erre, hiszen máskülönben szörnyű következményei lehetnek a dolognak…
- Eljöttél. – jelent meg lelki világomban Hebi teljes valójában. Hangja kedves és barátságos volt és szemében valami furcsa fény volt, valami, amit eddig még sohasem láttam.
- Igen. Itt vagyok. – feleltem szipogva és az arcomat törölgetve. Nehéz volt visszafogni a könnyeimet.
- Minden rendben? – változott emberi alakba a zanpakutoum lelke egy szempillantás alatt.
- Nem, de minél hamarabb túl leszünk ezen annál hamarabb térhetek vissza Kamihoz.
- Mutatni fogok valamit. Csak ennyi az, amivel a segítségedre lehetek. Egyelőre meg van kötve a kezem, viszont remélem, hogy ez is a segítségedre lesz. – hangja úgy éreztem, hogy az egész testemet végigjárja és ellazítja. Hozzám lépett, majd két kezével az arcomat megfogva a homlokához érintette az enyémet. Egy pillanatra vakító fényesség vont be mindent, majd ez után rögvest teljes sötétségbe borult minden.

Azték Birodalom, Valamikor nagyon rég
Hangos madárcsicsergésre ébredtem. Különösen erős és furcsa fáradtságot éreztem, ráadásul nem is ott ébredtem, ahol emlékeim szerint elaludtam. Egy hatalmas szobában voltam, aminek minden fala vastagon be volt vonva arannyal. A bútorok is aranyozottak voltak. Én pedig egy hatalmas ágyban feküdtem puha és előkelő ágyneműk között.
- Igen. – válaszoltam, miután valaki kopogott, bár a hangom úgy tűnt, mintha nem is az enyém lett volna és ez eléggé meg is lepett engem.
- Jó reggelt, kisasszony. Az édesapja hívatja. – lépett be a szobába egy fiatal lány. Bár a ruházata számomra igazán furcsa volt, a viselkedéséből és beszédstílusából ki tudtam következtetni, hogy feltehetőleg egy szobalány. Ez azt jelenti, hogy én ezek szerint nemes lettem. De ezt nem igazán értem, hisz én soha sem voltam nemes, csupán egy egyszerű shinigami. Habár az igaz, hogy Hebi azt mondta, hogy megismerteti velem a múltját. Bizonyára, most én is ennek vagyok a része valahogyan.
- Nem tudod esetleg, hogy milyen indokkal? – keltem ki az ágyból és igyekeztem a lehető leghűbben igazodni a nemesi szerephez.
- Egyetlen szóval sem, csupán annyit mondott, hogy sietnie kell. – válaszolta a fekete hajú lány, majd egy függönnyel elrejtett részéhez lépett a szobának, valamit ügyködött a függöny mögött, majd elhúzta. – Jöjjön, kész a fürdővize.
- Köszönöm. – vetettem le a vékony és szinte áttetsző hálóinget, majd óvatosan léptem bele a jó meleg vízzel és illóolajokkal feltöltött fürdőkádba. A szobalány rögtön nekilátott a testem tisztításának. Valahol legbelül pedig úgy éreztem, hogy hozzá tudnék szokni ehhez.
- Jöjjön. – szólalt meg végül ismét a lány és kisegített a fürdőkádból, majd egy törülközőre hasonlító dologgal kezdte letörölni a testemről a vizet. Nem tudom, hogy miféle anyag lehetett, de sokkal puhább és kellemesebb volt a tapintása, mint az általam ismert bármilyen más anyagnak.
Azután egy tükör elé állított, majd pár pillanatig eltűnt és visszatért egy gyönyörű hófehér ruhával. Én addig magamat néztem a tükörben, hisz az arcom és a testem is más volt, mint amire emlékeztem. Egyedül a hajszínem volt olyan, mint amire emlékeztem. Úgy tűnik, hogy ez az egy dolog nem változott.
A ruha olyan gyönyörű volt, hogy megszólalni sem tudtam, csak nézegettem magam a tükörben.
- Jöjjön, kisasszony. Az apja már várja. – nyitotta ki a szoba ajtaját a szobalány. Csendben követtem. Az egész ház elbűvölő volt. Habár számomra ismeretlen volt minden jel és jelkép, amit a falakon láttam, viszont azt képes voltam felfogni, hogy mindenik valamiféle történetet mutatnak be. Végül egy ablakot pillantottam meg és rögtön odasietve kinéztem rajta. Egy hatalmas város látképe fogadott, a várost hatalmas falak vették körbe és azon túl mindenfelé végeláthatatlan dzsungel volt. Feltehetőleg a ház, amiben tartózkodtam, magas helyre volt építve, hisz a várost is szinte teljesen beláttam, valamint a fal felett is át tudtam nézni.
- Jöjjön már. Gondolom, nem szeretné, ha az édesapja idegessé válna. – szólt rám a lány. Én egy sóhajtás kíséretében búcsúztam el az ablaktól és a kilátástól, majd némán követtem tovább a lányt.
Egy hatalmas, feltehetőleg étkezőnek és tanácsteremnek használták. Jelenleg pedig épp az előző funkciót töltötte be, hisz a hatalmas faasztal roskadozott a rajta lévő ételektől.
- Késtél. – dörgött egy mély hang. Tekintetemet lassan az asztal másik felénél ülő férfira tévedt. Hatalmas ember volt. Izmai szinte szétszakították a ruháját már csak attól, hogyha arra gondolt, hogy meg kívánja mozdítani a kezét. Arcán és fején a testszőrzet bozontos volt, látszott rajta, hogy fésű soha nem járt benne, maximum csak gyermekkorában, míg még az édesanyja szoknyája mellett nevelkedett.
- Bocsáss meg, apám. – tekintetem a földre csúszott. Éreztem, hogy nem bírnám el a tekintetét. Az elmémben megjelentek a jelenlegi testem emlékei. Ez a férfi, az apám, egy hatalmas harcos. Egy hős az itteniek szemében. Legendás hőstetteket tulajdonítanak neki.
- Ülj le. – emelte fel hatalmas kezét és a vele szemben lévő székre mutatott. Engedelmesen indultam el, majd foglaltam helyet.
- Olyan vagy, mint amilyen az anyád volt. Egyél. – a hangja egy pillanatra megenyhült. Ez mutatta, hogy a hatalmas harcos külső egy érző szívet takar, aki ráadásul fontosnak tartja a családját. Közben újabb emlékképek jelentek meg a szemem előtt. Egy asszonyról, aki feltehetőleg az előbb említett „édesanya” volt. Az emlékképek mellé érzelmek is társultak. Kellemes és szeretetteljes érzelmek. Végül aztán sötét és szomorú érzelmek jelentek meg és a nő halálának képe.
- Hívattál. Meg tudhatom, hogy mit kívánsz közölni velem, apám? – tettem fel a kérdést mielőtt nekiláttam volna a táplálkozásnak. Pár pillanatig néma csend zuhant a teremre. Feltehetőleg a férfi a gondolatait gyűjtötte össze.
- Ma velem kell jönnöd a templomba. – szólalt meg végül. Valamiért ez eléggé furcsának tűnt nekem. Igaz, hogy a valódi életemben a szüleim gyakran vittek el szentélybe, vagy legalábbis beszéltek valami ilyesmiről, viszont feltehetőleg itt ez nem számít hétköznapi dolognak. Ezt igazolták azok az emlékek s, amik azt mutatták, hogy sohasem járt ez a test abban az épületben.
- A templomba? – kérdeztem vissza. A férfi arcán látszott, hogy ő sem biztos a dolgában, így csak egy bólintással felelt.
- A főpap azt mondta, hogy közölnie kell veled valamit. – ismerve a hierarchiáját a nyugati kultúráknak, Hebinek köszönhetően, tudtam, hogy a főpap sokszor még az ország vezetőjénél is nagyobb hatalommal és tisztelettel bír, hisz ő tartja a kapcsolatot az istenekkel.
- Értettem, apám. – válaszoltam megadóan, majd belekezdtem az elém felsorakoztatott táplálék elfogyasztásába. Körülbelül tíz percet kaptam, hogy a reggelit követően megmossam az arcom, valamint a rangomat jelző fejfedőt és ékszereket magamra vehessem.
Kilépve a palotaként számon tartott épületből először a nap sugarainak elvakítását észleltem. Nagyon erős volt a nap fénye és a kinti hőmérséklet is magasabb volt, mint amit az épületben tapasztaltam. Viszont a legszámottevőbb dolog mégis az a látvány volt, ami a szemem elé tárult. Egy városé. Egy városé ahol rengetegen éltek, mindenhol mozgás és dinamizmus volt, nevetések beszélgetések és minden ehhez hasonló dolog volt. Elképesztő látványt nyújtott.
- Ne bámészkodj. Mozgás. – hallottam „apám” utasításait, majd tehetetlenül indultam el utána. Egy istállószerű építményhez vitt, ahol pár szolga már előre felkészítette a hátas állatként szolgáló lovakat számunkra.
- Gyöngyszem. - öleltem át a hófehér ló nyakát, amelyik nekem volt fenntartva. A nevére a testemen keresztül emlékeztem, de bizonyos volt, hogy eltaláltam, hisz az állat felnyerített, majd a fejét az enyémhez érintette. Csupán egy csókkal illettem meg a homlokát, majd a szolgák segítségével felültem a hátára.
Csendes ló volt, egész úton hallgatott, míg én a város gomolygó életén csodálkoztam. Ugyanakkor elég furcsán éreztem magam úgy, hogy azok az emberek, akik közel voltak hozzánk mind meghajoltak. Feltehetőleg ez a magas rang egyik mellékhatása lehetett.
Végül az egyik sportpályánál álltunk meg. Leszállva a lóról pedig elfoglaltuk a számunkra fenntartott helyet a lelátókon. Csupán pár perc volt hátra a meccs kezdetéig. A két csapat már felsorakozott egymással szemben, csupán a főpapot várták, hogy megjelenjen és elindítsa a játékot.
A főpap hamarosan meg is jelent. A kinézete elég visszataszító volt annyi szent. Az arcán és úgy a megjelenésén is látszott, hogy már egy ideje tapossa a föld porát. Ruhája narancsszínű volt és úgy tűnt, mintha csupán egy darab rongyot tekert volna magára. A fején egy színes fejfedő volt tollakkal teletűzdelve. Az egész fejfedő leginkább olyan hatást keltett, mintha a férfinek lenne egy másik feje vagy arca is.
Mielőtt a férfi helyet foglalt volna hosszan végigmért engem. Úgy éreztem, hogy a tekintete mélyen a húsomba mar és a szívemet szorongatja. Féltem. Igyekeztem a lehető legjobban apám takarásába húzódni abban a reményben, hogy talán ez védelmet szolgáltat nekem. Szerencsére a főpap befejezte az engem való vizsgálást és helyet foglalt. Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mintha a szívemet szorító érzés eltűnt volna. De azt már tudtam, hogy ez a férfi veszélyes.
A sportjáték szerencsére elvonta hamar a figyelmemet és még élveztem is, egészen a végéig. A győzelem után ijedtség és félelem ült ki az arcomra mikor kénytelen voltam végignézni azt, ahogy az egyik csapat életét veszti. Az apám pedig állatbőr palástját odadobta a nyertesnek. Hebi mesélte, hogy ez a nép különös módon viszonyult az emberi élet fontosságához, de ezt még legvadabb álmaimban sem gondoltam volna soha. Viszont az napi gyötrelmeim ezzel még nem értek véget.
- Micsoda? – Ottani személyem és valós énem is egyszerre tette fel a kérdést a főpap kijelentésére.
- Nincs választásod, gyermekem. Úgy döntöttünk, hogy téged áldozunk fel a Napistennek. – a pap szavai az egész helységet bejárták, az oltár mellett lángoló fáklyák fényében pedig láttam, hogy egyáltalán nem viccel. Az apám némán állt odakinn úgy téve, mintha teljesen normális dolog lett volna.
Ekkor egy különös érzés és gondolat vette át az uralmat a testem felett. Kezem akaratlanul is a hasamra csúszott és szomorúságot éreztem, bánatot és fájdalmat. Tudtam mi ez az érzés. Anyai ösztön. A test amiben voltam terhes volt, habár látható jele nem volt, de tudtam, hogy valóban terhességről van szó.
Könnyek folytak le az arcomon, mialatt a pap kántálását hallgattam. Kötelekkel rögzített az áldozati oltárhoz és számomra értelmetlen nyelven mondott valamit, majd a fáklyák kialudtak. A pap hangja megváltozott, kicsit mintha düh is keveredett volna az értetlenségbe, majd üvöltések hallatszottak kintről. Az arcomat a kijárat felé fordítva azt láttam, hogy mindenfelé lángok vannak. Hamarosan a pap is észrevette ezt és kisietett a kijárat elé, viszont alighogy kilépett egyszerűen hamuvá vált.
Ijedten próbáltam szabadulni. Habár tudtam, hogy megmenekültem a feláldozás alól, viszont az életem továbbra is veszélyben volt. Egy hangos sárkányüvöltéshez hasonló hangot követve a templom teteje egyszerűen lerepült. Miután kinyitottam a szememet egy hatalmas szárnyas kígyó állt előttem.
~ Hebi! – kiáltottam fel magamban, hisz felismertem a lényt, viszont a test amiben voltam félt tőle.
A hatalmas kígyó kitátotta hatalmas száját, amiből négy kis lángocska távozott, amelyek a testemet fogva tartó köteleket gyújtották meg, érdekes módon se a kezem se a lábaim nem égtek meg, majd egyszerűen eltűntek.
- Gyere, hercegnő. – hallottam az ismerős természetfeletti hangot és láttam magam előtt az öreg és bölcs szemeket. A kezem önön akaratából mozdult a kígyó feje felé, majd miután hozzáért erős fehér fény borított be mindent.
A következő pillanatban egy hegy tetején álltam. Mellettem a szárnyas kígyó hatalmas feje. Lenn a völgyben pedig egy lángokban álló várost láttam. Csupán egyetlen könnycseppet ejtettem, mely annak a férfinak szólt, akinek a jövőjét a szívem alatt viseltem…


Jelen
Szemeimet kinyitva ugyan azon a helyen találtam magam, ahova Kamitól való búcsúzás után jöttem. Először nyújtózkodtam egyet, viszont ezzel két dologra is figyelmes lettem. Az első, hogy cseppet sem éreztem úgy, hogy olyan sok idő telt volna el, mint amilyen soknak éreztem. Feltehetőleg ez azért van, mert valóban csak egy álomnyi dolog volt, vagy nem tudom. A második dolog amit észrevettem viszont rögvest megcáfolta ezt a tényt. Vörös hajtincseim szinte takaróként pihentek a lábaimon, valamint a ruháim is eléggé szakadt és megviselt állapotban voltak.
- Mennyi idő telhetett el? – hangom kicsit álmosnak tűnt, mintha nagyon-nagyon rég nem használtam volna. Talán kicsit meg is változott.
- Egy teljes év. – jelent meg előttem Hebi emberi alakban. Szavai megleptek. Egy teljes év telt volna el azóta a nap óta? De nem tűnt többnek öt vagy tíz percnél, még ha azt az álmot is belevesszük akkor sem.
- Hogyan? – kérdeztem, miközben talpra álltam. Tulajdonképp csak ekkor vettem észre, hogy milyen nagymértékben nőtt meg a hajam hossza, hisz éreztem, hogy a hajszálak vége a bokámat csiklandozza. A ruhám állapota után meg sem lepett, hogy mezítláb vagyok.
- Hosszú ideig tartózkodtál az általam mutatott emlékképben. Ami neked egyetlen napnak tűnt, az itt egy teljes év volt. Most pedig ha nem haragszol, nyugovóra térek. Kifárasztott ez a hosszú év. – vált semmivé a zanpakutoum lelke.
- Persze. Menj csak. Pihenj jól. – feleltem végül és a kardot visszahelyeztem a hüvelyébe.
Ezzel a könnyebb dolgok egy részét le is zártam. A neheze pedig csak most következett, hiszen már nagyon itt az ideje, hogy visszatérjek korábbi életemhez, vagy legalábbis pár dologhoz belőle.
Először haza mentem és egy év után végre tisztálkodtam és ruhát is cseréltem. A tükör előtt állva játszadoztam bokáig érő hajzuhatagommal, hogy mit is kezdhetnék vele. Nem igazán megszokott az ekkora hajhossz. Kami majd biztosan meg is jegyzi majd… Ami azt illeti, egy év alatt bármi történhetett és ez a bármi nem feltétlen jelent jót. Csak reménykedni tudok abban, hogy túl sokat nem változott meg semmi.
A kidoushuu barakkjainak útvesztőjében is ezen járt az agyam, amíg el nem értem a kapitányi iroda ajtaját. Kezem már mozdult is volna azért, hogy benyissak, de megállt a kezem. Haboztam. Nem titkolhatom azt, hogy a fejemben megfordult annak a gondolata, hogy esetleg az egy év alatt új kapcsolatot létesített. Hogy elfelejtett, hisz még csak létezésemről sem adtam tudomást és nem is okolhatnám emiatt. Egyszerűen eltűntem, most pedig megjelenek. Csak úgy betoppanok az életébe megint. De nincs más választásom. ha más nem is, az általam eddig birtokolt pozíciót ismét be kell töltenem, még ha kínszenvedés is lesz számomra ebben az idegennek ható világban úgy, hogy az egyetlen ide kötő kapcsolatom is a füstbe megy.
~ Most vagy soha. – döntöttem el egy mély levegővételt követően és benyitottam. Rögvest ki is száradt a torkom és a szám, hisz fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Jobb lett volna ezt is kitalálni az előtt, hogy belépek. De már késő bánat.
- Hahó. Visszatértem. – szólaltam meg és hát nem épp a legértelmesebb dolgokat mondtam, de nem is igazán tudom, hogy mit mondhattam volna. Végtére is csak álltam ott miután becsuktam az ajtót magam mögött és talán azt vártam, hogy elküldjön, vagy észre se vegyen, vagy nem tudom. Talán leginkább arra vágytam, hogy egyszerűen magához öleljen vagy valami.

Szorgosan körmöltem az íróasztalomnál. Szokatlan jelenség volt a hónap ezen szakában, különösen úgy, hogy jelentések is voltak a papírhalomban előttem, amelyek aztán tényleg ráérnének, szemben az engedélyekkel. Habár egy ideje jóval megbízhatóbb hadnagyom van, mostanában mégis többet vállaltam a munkából, és nem csak a kötelező minimumot teljesítettem, ami az én esetemben azért hiába hangzik úgy, mintha kevés lenne, azért alapvetően nem volt az. Persze mindennek megvolt az oka: a munkába menekültem a gondolataim elől. Bizonyos szempontból hiába, hiszen ha a senkaimonokkal foglalkoztam, óhatatlanul is lelki szemeim elé férkőzött egy bájosan mosolygó arc, és összeszorult a szívem. Hónap hónap után szállt tova, és én minden napnak úgy indultam neki, hogy ma vissza fog térni hozzám és minden egyes nap végül mégis egyedül tértem nyugovóra. Azzal a gondolattal, hogy amikor reggel felébredek, ott fog mellettem feküdni. Ebben a körforgásban éltem az életemet, mióta kilépett az ajtón és bár voltak olyan időszakok, amikor el tudtam viselni a hiányát, most megint elhatalmasodott rajtam a magány és egyre többször fordult meg a fejemben, hogy talán hiába várom, hogy talán sose fog hazatérni. Lassan egy éve már, és az optimizmusom a vége felé járt.
A környezetem nemigen vehette észre a különbséget, amit Reika hiányának elviselhetetlen mivolta okozott, pedig a felgyülemlett feszültség, keserűség és tehetetlen düh kifordított magamból olykor-olykor. Ha egyedül voltam és senki sem láthatott, egy-egy vehemensebb edzés vagy egy lidércirtó kirándulás az Emberek Világába segített valamelyest, így a hétköznapokban csupán egyre sűrűbbé váló cigarettafogyasztásom jelezte, hogy nincs minden rendben. A legrosszabb az volt, hogy még csak halvány sejtelmem se volt róla, hol találhatnám meg, és semmit sem tudtam a hogylétéről. Ha legalább meglett volna a tudat, hogy biztosan jól van, és hogy egyáltalán van valahol, fele ennyire sem aggódtam volna miatta és nem emésztett volna a rengeteg kétség sem. Nem szabadott volna elengednem, de nem számítottam rá, hogy ennyire sokáig lesz távol, ahogy arra sem, hogy ekkora hatással lesz rám valaha egy nő. Töretlennek tűnő bizalmam megrepedezni látszott. Kitartóan vártam, de most, hogy távolléte már hosszabb időre nyúlt, mint maga a kapcsolatunk ideje, már nem tudtam, mit tegyek, hogyan kezeljem a helyzetet, amibe kerültem. Csupán egy dologba tudtam kapaszkodni, azok pedig a saját érzéseim voltak, melyek egy cseppet sem halványultak és megakadályozták, hogy meghibbanjak, vagy valami ostobaságot tegyek.
Mikor észbe kaptam, a kezemben nyugvó papír már meggyűrődött, annyira szorítottam. Felsóhajtottam és letettem az asztalra a lapot, végigsimítva rajta, mintha az eltüntetné a gyűrődést. Hátradőltem a széken, keresztbe tettem a karjaimat a mellkasom előtt, és becsuktam a szemem. Mélyeket lélegeztem, és hiába hallottam az ajtó nyílását, nem reagáltam rá. Bárki is volt az, már megszokhatta, hogy nem sietek el semmit, és most türelmesen meg fogja várni, amíg megnyugszom. Nem volt kedvem lehordani az illetőt amúgy se, amiért csak így benyitott. Az ajtó súrlódó hangja újfent betöltötte a teret, lépések hangja hallatszott, majd két szó. Magamban elkönyveltem, hogy már hallucinálok is, és egy küldetésből visszatérő hölgy munkatársam hangjába képes vagyok beleképzelni Reika-chan hangját. Kinyitottam a szemem és rámeredtem az ajtóban álló személyre. Hosszú, bokáig érő tűzvörös haj, sovány, de nőies testalkat, angyali arc fogadott, és egy igéző, lila szempár pillantott rám vissza.

Visszatért?

Bezártam a szám, melyet döbbenetemben tátottam el, és visszacsuktam a szemem is néhány pillanatra. Mikor újra felpattantak szemhéjaim, a tüneményes jelenség még mindig ott állt. Nem káprázat volt. Talpra álltam, de meg is szédültem, kéntelen voltam megkapaszkodni az asztal szélében.

Visszatért.

Lépteim, melyekkel megindultam felé, bizonytalanok voltak. Úgy éreztem nem kapok levegőt, mintha ki akarna szakadni a helyéről a szívem, mintha felrobbanna a fejem attól a leírhatatlan érzéstől, amit átéltem. Öröm és megkönnyebbülés keveréke volt ez, de mértékét lehetetlen volt földi mértékkel meghatározni. Az utolsó két lépést már futva tettem meg, és karjaimba zártam az én kis tündérkémet. Csak ekkor esett le, hogy nem hittem a szememnek, de most, hogy a karjaimban tarthattam és kiszorongathattam belőle a szuszt is, már nem tűnt álomnak. Szólásra nyitottam a számat, de csak egy hosszú, remegő sóhaj tört elő belőle. Fogalmam se volt, mégis mit mondhatnék, így inkább hagytam, hogy a szívem vezessen. Az pedig azt súgta, hogy egy pillanatra toljam el magamtól, nézzek mélyen a szemébe és szavak helyett egy hosszú, mohó csókkal köszöntsem.

Isten hozott! Hiányoztál.