Egy pillanatra megdermed Hajime kérése hallatán, mivel eddig csupán jelenléte tudatosult benne, az, hogy valójában kicsoda, csak most fogta fel igazán. Hogy nem csupán az apja fia, de nem mellesleg a Kidoushuu hadnagya is. Bár alapvetően tiszteli a rangokat, mi több, nehezen is kezeli a magasabb beosztású tiszteket, most mégsem érez késztetést, hogy nyomban vigyázzba vágja magát mellette. Talán a helyzetük abszurd mivolta is közrejátszik, hogy nem veszi túl komolyan az egészet. Nem érzi, hogy a hely és az idő megkövetelne ilyesmit, hiszen lehet, bárminek is tűnjön, mégsem valóság. Normális körülmények közt nyilván nem venné a bátorságot és ő maga sem tartaná helyénvalónak a tegeződést, jelenleg a hivatalos dolgokhoz ragaszkodik legkevésbé.
- Ha kijutunk innen, ígérem, úgy szólítalak, ahogy csak szeretnéd. Takagi-san pedig Akira – kijelentése egy ígéretet, ugyanakkor egy kérést is magában hordoz, egy újbóli bemutatkozás mellett. Amennyiben hajlandók együtt dolgozni azon, hogy hazajussanak, és sikerül is, úgy szívesen fogja Nara Fuku Kidouchunak hívni, vagy bármi másnak, ami idő közben eszébe jut, hogy hallani szeretné, de ehhez előbb ki kell keveredniük innen. Különben is, az előbbi után furcsán venné ki magát, ha hivataloskodni kezdene és nincs is nagy kedve hozzá, hogy még egyéb nyilvánvaló problémáik mellett a megszólításokon rágódjon.
Az öltözékére tett kritizáló megjegyzés előtt megütközve áll, de néhány mély lélegzetvétel után letesz róla, hogy gúnyos megjegyzéssel vágjon vissza, miszerint a másik elvárná, egyenruhában bújjon ágyba, mindig készen rá, hogy ilyen helyen ébred és nem illene pizsamában lófrálnia. Inkább úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna, mielőtt valami olyan gorombaság csúszna ki a száján, amit ő sem gondol komolyan. További dorgálását már nehezebben tudja szó nélkül hagyni, mikor szemtelenül hazudósnak kiáltja ki, hogy amit mond, csak lódítás volna. Mérgében készülne is visszavágni, hogy igenis biztos forrásból tudja, hol tartózkodnak, hiszen egy beszélő sündisznó mondta neki. Végiggondolva azonban ez még rosszabbul hangzana, mint amit eddig mondott, csak rontana a hitelességén, ha erre bármit is mondana.
- Nem én találtam ki… – duzzogva motyogja orra alatt a házikó felé menet, nem is törődve vele, az eljut-e a másikhoz, inkább csak magát próbálja meggyőzni saját igazáról. Semmi kétsége afelől, így sem nézi normálisnak, kár is erősködnie, hogy az ellenkezőjét bizonygassa.
Bármennyire is örülnie kéne annak, hogy nem egyedül keveredett ide, hirtelen bárki mást szívesebben tudna maga mellet. Mondjuk valaki olyat, aki nem kötekedik ennyit. Csak akkor enyhül meg kissé, valamennyire mégis értékelve, hogy épp vele került ide, amikor Hajime, vele ellentétben sikerrel lobbantja lángra a kandallóba rendezett ágakat. Elismerését, ha ezek után még tudtára is akarta volna adni, nincs lehetősége, újabb meglepetés következik, más helyre kerülnek. Gyanakodva méregeti, hiszi is meg nem is, hogy nem ő a felelős az eltűnt kandallóért, házért, bár hogy hogyan lett volna képes a semmiből egy rétet varázsolni maguk köré, elképzelése sincs. Még ha feltételezné is, hogy az ő keze lenne a dologban, hogy azt hogyan vitte volna végbe, már nehezen tudná megmagyarázni. Ráadásul ő is legalább annyira meglepettnek látszik, így mégis kénytelen hinni neki, hogy ha köze is volt hozzá, nem szándékosan csinálta.
A kötél felhasználásának magyarázatába szerencsére nem talál kivetnivalót, így legalább ezen nem fognak összeveszni. Figyelmesen hallgatja okfejtését helyzetükről, valóban kíváncsian rá, mit gondol róla, mi is lehet ez az egész, mígnem mondandója a közepén félbe nem szakad. Hajime megrökönyödését látva egy pillanatra megáll, elsőre kissé értetlenül rá, mitől fagyott le ilyen hirtelen. Tekinteté követve viszont hamar észbe kap, hogy az előttük zajló képtelen kép lehet érte a felelős, mi neki hiába nem jelent újdonságot, a fiú most láthat ilyet először.
- Beszélő nyulak. Mik vannak?! – hangjából enyhén megjátszott rácsodálkozás érződik, arckifejezése viszont cseppet sem meg meglepett. Ennél is tovább menve, tekintete kimondatlanul is, de egyértelműen azt sugallja, „én megmondtam”. Még hogy beszélő sündisznókat talált volna ki! Az éneklő, táncoló nyuszik nem hogy megerősítik korábbi meséjét, de magasan felül is múlják azt. Miután úgy vélte, kellő időt hagyott a másiknak a bámészkodásra, hogy feldolgozza a látványt, csak eztán ösztökéli indulásra. Nem is marad ideje azon gondolkozni, jobb lett volna, ha inkább nem is mennek sehová, a zuhanás teljesen leköti figyelmét. Mire sikerül némi lélekjelenlétet erőltetnie magára, véget vetve a szabadesésnek, a korábbi dolgok már ki is mennek a fejéből, hirtelen ijedtsége szóváltásaikat is feledteti vele. Kissé megnyugszik, amint sikerül megállnia, és szerencsére a fiú sem veszett el mellőle, szíve mégis még egy jó darabig szabálytalanul és hevesen kalapál mellkasában. A felé intézett kérdésre csak bizonytalan bólintással válaszol, baja ugyan nem esett, mégsem érzi egészen jól magát, kifejtős feleletre pedig most teljes egészében alkalmatlan lenne. Csak azt furcsállja, hogy vele ellentétben a másik teljesen nyugodtnak és összeszedettnek tűnik, aminek mellesleg kifejezetten örül, így legalább kettejük közül valaki a helyzet magaslatán van. Továbbra is csak bólintva jelzi, egyet ért Hajime felvetésével, miszerint jobb lenne felfelé tartani, ő sem feltétlen kíváncsi arra, mi lehet a kürtő alján. Elsőre viszont bármennyire is nyilvánvalónak tűnt, merre lehet fel és le, hiába tartanának a vélt kijárat felé, minduntalan csak ugyanott találják magukat, akármilyen valószínűtlen, mintha csak ugyanazon pont körül köröznének, holott biztosra veszi, előre felé próbálnak haladni. Nem is számolja már, hányadjára jöhetnek szembe velük ugyanazon tárgyak, mik mellett jó párszor elhaladtak már, kétség kívül azt bizonygatva, kijutásra tett kísérletük hiábavaló. Megelégelve a reménytelen próbálkozásukat, végül úgy dönt, magához veszi a félszemű rongybabát, mi már szinte úgy fest, rajtuk mulat mosolygósra varrt cérnaszájával.
Amint kézhez kaparintja a játékot, megint csak zuhanni kezdenek, ezúttal viszont hiába próbálkozik a korábban bevált módszerrel annak megfékezésére, semmi sem történik. Rongybabáját csukott szemmel szorongatva felkészül rá, mi várhatja majd őket földet éréskor, de az elképzelt, fájdalmas becsapódás elmarad. Helyette huppanva érkeznek valami szilárdra és azon siklanak tovább, változatlanul lefelé tartva, de legalább biztonságosan. Az első riadalom elmúltával, ahogy útjuk továbbra sem fenyeget szabadeséssel, végül a szemét is ki meri nyitni, hogy körülnézzen. Előbb saját magát veszi szemügyre, hiánytalanul megvan-e mindene, majd a csuklójára fonódó kötélvégről átcikázik elméjén, hogy pillanatokra valami más, nagyon fontos dologról megfeledkezett. Ijedten tekint körbe, merre lehet Hajime, nem hagyta-e el félúton, de szerencsére nem kell sokáig keresnie, így egyelőre nem fenyegeti a veszély, hogy el kelljen számolnia elvesztésével, mit továbbra is igen nehezen tudna megmagyarázni úgy, hogy annak értelme is legyen egy kívülálló számára. Csúszdázásukba nem igen marad ideje belefeledkezni, ujjongani, vagy épp elégedetlenkedni miatta, hamar a végére érnek, óriási virágokon landolva, mik az eddigiekhez képest a legkevésbé várt, mégis a lehető legkellemesebb földet érést biztosítják számukra, kecsesen meghajolva eresztik őket immár biztonságos talajra. A talpalatnyi füves terület körül pedig minden más úgy fest, mintha szabadjára engedtek volna egy csapat gyereket, hogy fessék ki a helyet.
- Szerinted hol vagyunk? – rémlik neki, mintha már korábban belekezdett volna, hogy megossza erről az elméletét, ám az félbe maradt a nyulak miatt, azóta pedig nem igen került szóba, mit gondol erről. Amennyit tudnak, hogy valódiak csak ők ketten lehetnek, hiszen erről korábban már megállapodtak, ahhoz túlzottan ragaszkodtak mind a ketten, hogy egyikük sem képzelgés, így biztosan nem lehetnek azok. A helyről már erős kétségei vannak, bár az eddig tapasztaltak alapján nagyon is igazinak tűnik, hidegével, a puha fűvel, kézzelfoghatóságával, és mégsem lehet az, hisz a valóságban nincsenek beszélő állatok és olyan óriásira nőtt virágok sem, mint amilyeneken az imént landoltak. Álomhoz képest még a számtalan megmagyarázhatatlan dolog ellenére is túl élethű.
Egyszer volt dolga hasonlóval, akkor viszont csupán egyetlen személy volt mellette, ki valójában soha nem is volt ott, rajta kívül minden más normális és teljesen igazi volt, térben és időben sem hagyták el Seireitei utcáit. Őt pedig, visszagondolva, mivel egyedül az ő elméjével játszott, csakis ő láthatta, halhatta, érezhette úgy, hogy megérinti akkor, senki más. Kis történetét mégsem szívesen adná elő, ha lehet, leginkább nem is gondolna rá újra, akkor milyen csúnyán át lett verve, és kis híja volt, hogy nem dőlt be teljesen egy, valójában azóta se tudja, minek. Magyarázatot pedig a nem sokkal később kézhez kapott levél sem igazán nyújtott, melyben egy zanpakutot tesznek felelőssé a történtekért. Ez mindössze annyi megnyugvással szolgált számára, hogy nem bolondult meg és amiről őrültségnek vélte, valóban megtörtént. Azóta sem próbálta kideríteni, ki volt a levél írója, a zanpakuto gazdája, hogy az hogyan volt képes ilyesmire, és ha valóban így volt, miért épp vele űzte kegyetlen kis játékát. Tréfát, ahogy a levélben állt. Eddig igyekezett tudomást sem venni az akkor történtekről, de most, hogy újra eszébe jutott, meg is fogadja, amint kikeverednek innen, első dolga lesz ennek utána járni. Bár sok hasonlóságot a mostani nem mutat az akkor történtekkel, hiszen most a környezetük és a kettejükön kívül álló dolgok, mik nem olyanok, mint a valóságban, viszont ahogy ő, Hajime is ugyan azokat a képtelen dolgokat látja. Összességében neki elképzelése sincs róla, mi lehet ez, így saját elmélet híján kénytelen Hajime magyarázatára támaszkodni, legyen az bármi.
Ha éppen volna is miről beszélgetniük, sem tehetik nyugodtan sokáig, újra társaságuk akad. Úrnak öltözött flamingó bukkan fel mellettük, majd tűnik el, helyébe mögülük érkezik egy másik, szintén furcsa ünneplőbe öltözött, ugyan azt szajkózva, mint az előző. Majd el és feltűnnek, előbb követhetetlen összevisszaságban, majd egyre úgy inkább úgy tűnik, tartanak is valahová.
- Gyere! – nem várva rá, vajon ezúttal Hajimét mennyire érik meglepetésként a kiáltozó flamingók, kézen fogva maga után húzza, nem akarva végleg szem elől téveszteni őket. Csak akkor hajlandó elereszteni a fiú kezét, ha megbizonyosodott róla, nem gyökerezett földbe a lába és követi őt, ezt is csak azért merészeli, mert nem akarja a kötél másik végén rángatni, hiszen az nagyon udvariatlan dolog lenne. Más kérdés, hogy meglehet, ez a módszer sem fogja elnyerni a tetszését, szemérmeskedésre aligha pazarolhatnak most időt, mikor lehet, hogy a furcsa madarak épp a kivezető út felé terelik őket.
Kijárat helyett viszont csupán egy, látszólag végtelenbe magasló zöldséget lelnek, minek leginkább nagysága láttán elámul ugyan, már szinte feleslegesnek érzi megkérdezni, mi is lehet ez. Az eltűntnek hitt flamingók is nyomban előkerülnek, de még azelőtt, hogy kérdőre vonhatná, vagy egyáltalán bármi kérdés megfogalmazódhatna benne feléjük, egyöntetű, hangos kiáltással, nem épp finomkodva a növényen nyílt kicsike helyiségbe lökik őket. Ami nyomban rájuk is zárul, majd érezhetően megindul, mintha csak felfelé zuhannának. Első, önkéntelen reakciója erre, hogy valami kapaszkodót keressen, és hogy erre más alkalmas hirtelen nincs kéznél, anélkül, hogy ezt alaposabban átgondolná, Hajime karjába csimpaszkodik bele. Egészen addig levakarhatatlanul így is marad, míg a szerkezet végül meg nem áll.
- Bocsánat... – fülig elvörösödve motyogja, hirtelen azt se bánná, ha eltűnne alóluk a padló és elsüllyedhetne, annyira elszégyelli magát, jó darabig rá se mer nézni a másikra, idegesen gyűrögeti kezében szorongatott rongybaba végtagjait. Nem is hajlandó tovább menni egy kevés noszogatás nélkül, míg meg nem győződik róla, hogy Hajime ezek után is hajlandó a továbbiakban vele tartani. Csak miután meggyőződött róla, hogy ezután sem vált végleg nem kívánatos társasággá szegődik utána, és veszi szemügyre az előttük húzódó, bokrokból álló fallal szegélyezett ösvényeket. Nézelődés közben az egyik irányba ismerős állatka vonja magára figyelmét, ki mintha intene is felé, hogy kövesse. Azonnal indulna is, néhány lépés után újra csak eszébe jut, még mindig nem volna okos dolog elhagynia a másikat, torpan meg és fordul vissza felé, hogy meggyőződjön róla, követi-e.
- Sün…Sün Balázs – dünnyögi nem túl határozottan az általa kiszemelt irányba mutatva a fiúnak, amerre az állatkát látta, kissé esetlen magyarázatként, miért is akart szó nélkül épp arra elindulni. Persze ha a másiknak akadna ettől jobb ötlete, merre kéne ehelyett inkább más irányba tartaniuk, szívesen meghallgatja azt is. Az eddigiek után, ha mással nem is, legalább ennyivel, hogy végre egyszer végig is hallgatja, tartozik neki.