Elkeseredve írom naplómat a szobában talált toll és papír segítségével.
- Kedves naplóm, egy espada elrabolt, és most fogva tart a tornyában, csak az isten mondhatja meg, hogy mikor halok meg. Vajon megbocsátja a jó isten a tetteim, és a mennyországba kerülök?
Írom nagy bőszen saját magamnak, de jól tudom, hogy már meghaltam egyszer, és innen már nem vár semmi. Nem is tudom, hogy hány nap telt el azóta, mióta itt vagyok, de alig ettem, és folyamatos terrorban érzem magam. Néha azt hiszem ez az egész csak egy rossz álom, aztán kénytelen vagyok rájönni, hogy nem az. Ez nem álom. Vagy ha igen, akkor egy rohadtul valóságos rémálom.
Gyakran gondolkozok el rajta, hogy mi is történt akkor ott velem. Soha nem éreztem ilyet. Mintha ezernyi kéz nyúlt volna értem, és egyszerre rántottak volna le a mély sötétbe. Egy olyan mély sötétségbe, ahol még a hangom sem hallom. Valahogy érzem. Még most is érzem, hogy itt van legbelül, és egyre erősebb. A jelenlét, ami leginkább egy lidércé lehetne. Gyengén, de érzem. Körül vesz a lidércek sajátos jelenléte, főleg annak az espadanak a lélekjelenléte telíti meg ennek a toronynak a terét. Hogy miért nem ölt meg, azt nem tudom. Talán kísérletezni akar velem. Talán nem. Nem úgy néz ki, mint egy tudós, és az egész lakás úgy van kiépítve, mint valami kocsma.
A legfurcsább az egészben, hogy még nem jelentek meg mások, hogy megöljenek. Már vissza nyertem minden erőmet, de nem tudok vissza jutni, ezt biztosan tudom. Az el rablóm kénye kedvére vagyok bízva. Ami viszont meglep, már ha még meg tud valami lepni ezek után, az az, hogy szerzett nekem ruhákat, és cipőt is. A shinigami ruhám való igaz, kicsit elrongyolódott, de akkor is. Nem minden méretet talált el, de viszonylag jól körbelőtte. Igazából gatya ügyileg egy a kelleténél egy kicsivel nagyobb farmert kaptam, de egy öv megoldotta a problémát. Pólóból felvettem egy kisebb méretet, hiszen jó magam sem vagyok valami nagydarab. Fura volt. A vendégszeretetét élem most meg egy espadának. Nem sokan mondhatják el magukról ezt, ráadásul ha ez kiderül Seireiteiben valószínűleg kihallgatnak, és úgy végzem, mint a legtöbb eltűnt tiszt, akik ki tudja hova tűntek el.
Ez egyelőre lényegtelen. Belebújok az egyik papucsba. Zanpakutoum az oldalamon van a kard tartó övemmel együtt. Tőle soha nem válnék meg, bár mostanában hallgatag. Valami furcsa vele is. Óvatos feszengő léptekkel jövök ki a lakhelyemül szolgáló szobából, és rögtön meg is pillantom az arrancart, ahogy épp főzőcskézik. Erre kicsit megtorpanok, de amint megérzem az illatát a gyomrom válaszol helyettem. Egy hatalmasat kordul a gyomrom, és végül is oda megyek a bárpulthoz, és leülök egy szabad székre. Vetek egy lopott pillantást a sörre, és a sülő ételre. Vendéglátómra inkább nem is nézek. Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, hogy Las Nochesben vagyok, és egy arrancarral készülök reggelizni, vagy tudom is én mit csinálni. Az előttem lévő bárpult fényes felületét fürkészve eresztem ki számon a szavakat.
- Szóval... A nevem Nishihara Shuko... Miért vagyok itt? Ha meg akartál volna ölni, már párszor megtehetted volna, ezt mindketten jól tudjuk. Gondolom nem csak azért, hogy aztán etethess, ruházhass, és rejtegethess.
Hangomban bizonytalanság honol, tisztán kivehető. Talán én sem akarom tudni, hogy miért hozott át, de az is lehet, hogy pontosan tudom. De beszéljen inkább ő.

Hogy mi történt ott? Arra választ én is szívesen várnék. Természetesen nem felelhettem ezt neki, elvégre kérdésre kérdéssel nem válaszolunk. De ugyan mit mondhatnék? Zanpakutouim sem segítenek ki, pedig el kéne a segítségük. A kérdés után hosszú csendbe burkolóztam, és az elém került ételt piszkáltam, és majszoltam belőle.
A házigazda javaslatára töltöttem magamnak kólát is. Még mindig feszengtem, de nem volt értelme annak, hogy ne egyek, ne igyak. Barátságos arcnak tűnt, bár arcán ott volt a maszkjának maradványai. Nem is tudom mit gondoljak róla. Pár napja feltörölte velem a padlót, és csak azért élek, mert érdekesnek talált. Ha megtudja a titkom, akkor megöl? Ez sajnos soha nem fog bekövetkezni, mert a titkom még én magam sem tudom. Akkor viszont még ott van az az opció, hogy kérdések nélkül maradunk, és akkor azért öl meg, mert nem vagyok hasznára. Ez a maszk, amit visel, mint viselkedési maszk szerintem csak álca. Egy arrancar se szereti a shinigamikat, és az hogy valaki ilyen kedves legyen egyel, ahhoz durva indokok kellenek. Például a kérdése. Miért változtam lidércé, és hogy?
- Nos... - Mondtam böködve az ételt, egy kis kóla után. - Nem igazán tudom. Tudod, amikor félhullára vertél... Hát akkor valahogy elgyengültem, és úgy éreztem, hogy valami előtör belőlem. Nem tudom biztosan mi ez. Semmit nem tudok róla. Olyan volt, mint ha több ezer kéz nyúlt volna a sötétségből felém, és lerántott volna valami helyre, ahol a sötétségtől még a saját hangomat sem hallom.
Összerázkódtam, és teljesen libabőrös lettem, ahogy erre gondoltam. Amikor csak ilyenre gondoltam éreztem, hogy egy lépéssel közelebb kerülök hozzá. Talán nem is tudom mi ez, de tisztán érzem, hogy nem jó. Ez nem helyes!
- Ha amit mondasz igaz, akkor lidércé váltam egy pár percre. Ez a furcsa sötét érzés most is itt van bennem, és minden gondolattal erősebbnek érzem. Talán jobb lenne ha megölném magam. Biztosan érzik mások is, így nem mehetek vissza Seireiteibe. Mi van ha rájönnek? Akkor én is eltűnt személlyé válok, mint a többi furcsa ember, akik eltűntek nem sokkal őrületük után. Úgy érzem felemészt ez az érzés. Talán nem veled kéne megosztanom ezt az egészet, bár az is lehet, hogy veled a legérdemesebb. Elvégre ha ezt egy shinigaminak mondanám el, abból csúnya dolgok is lehetnének.
Ez így veszélyes. Ezek szerint, ha legyengülök ez a valami átveszi a hatalmat felettem, és akkor végem. Ha ez az osztagban történik, akkor biztosan meghalok.
- Szóval nem tudom mi ez... És most mi lesz? Megölsz?

Kiselőadásom közben az arrancar annyira elmélyült, hogy majdnem kiszúrta a saját szemét. Valamit nagyon jól csinál. Totál lényegtelennek mutatja magát, semmi különleges nincs rajta, a fegyverén kívül. Az ember azt hinné csak annyira ártalmas amennyire egy átlag arrancar, közben pedig a felszín alatt kemény erők mozognak. Talán ő csinálja jól. Emlékszem még éltemből egy mondatra, illetve hát nem egy mondatra, csak ez megmaradt úgy különlegesnek. Mutasd magad gyengébbnek, és meghal az aki alábecsül. A meglepetés ereje.
Nem mondott sok újdonságot, bár az ötletében látok fantáziát. Mondjuk az már egy másik dolog, hogy miért lenne szüksége egy ilyen erős lénynek pénzre. Én is csak azért rendelkezek pénzel, hogy bizonyos szórakozási szükségleteimet kiéljem. Mint például a cigit.
Emlegetett szamárként vágódik az asztalra a doboz, ami a bűnös szálakat tartalmazza. Annyira viszont nem leszek pofátlan, hogy az ő cigiét szívjam. Habár most már aztán annyira mindegy lenne az egész. Elvégre ettem az ételéből, ittam az italából. De nem fogok szívni a cigijéből. Ez intim dolog. Legalábbis nekem az. Szerencsére még kifelé jövet magamhoz vettem a dobozt. Elő is halásztam a zsebemből, és lassan elmélázva a doboz felett rágyújtottam. A füstöt sokáig lent tartva kínoztam, majd útjára engedtem. Vajon engem is utamra engednek?
- A Shinigamik közössége roppant szigorú. Egy ilyen senkit, mint én, bármikor eltüntetnek a társadalomból. Inkább meghúzom magam, és kitalálok valamit. Maximum majd nem harcolok senkivel, és reménykedek, hogy nem fordul rosszabbra a dolog. Ugyan hogyan kereszteződhetnék egy lidérccel? Az teljes képtelenség... Vagy nem?
A füstrúd felénél jártam már, amikor kérései lyukat ütöttek a fülembe. Miközben egy tűvel közeledett felém, kicsit idegesen, de válaszoltam a kérdéseire. Hagytam magam, hiszen mit tehettem volna? Ha ez az életem ára, akkor legyen.
- Hogy hogy történt? Hát onnantól kezdődtek a furcsa dolgok, amikor egy hónappal ezelőtt elmentem az emberek világába felderíteni és vadászni. Ennek az lett a vége, hogy lezúztam pár lidércet, aztán bekerítettek, és leütöttek. Volt ott valami fura jelenlét is. Talán egy arrancar lehetett. Aztán elsötétült minden. Talán leütöttek.
Kicsit felszisszentem, amikor belém döfte a tűt, de folytattam.
- Szóval amikor felébredtem azt a maszkot találtam magamnál, ami rám került az átváltozásnál. Azt hiszem. Illetve találtam még egy lilás hajszálat is a környéken. Lidérc energia nyomait éreztem benne, de akkor már nem volt ott senki. Aztán hazatértem, és mivel teljesen meg voltam illetődve, inkább nem beszéltem róla senkinek.
Végül már fel is ajánlotta, hogy indulhatunk. Másra sem vágytam jobban. Igaz már nem görcsölt a gyomrom, de a folyamatos fenyegetettség érzése még mindig bennem volt.
- Rendben. Yamazaki Shizuka. Elmondom neki, most pedig azért átöltözöm, és akkor mehetünk is.
Úgy is tettem, ahogy mondtam, majd Vex nyitott egy gargantát, és eltűntem benne. Eleinte még bizonytalanul vissza-vissza nézegetve belőle, aztán amilyen gyorsan csak a lábam engedte. Végül Karakurában találtam magam, de az emlék megmaradt, és az érzés. Csak mikor kiléptem a garagantából akkor tűnt fel, hogy a fenyegetettség érzése megmaradt, és a lidérces energia erősödött a lelkem mélyén. Valami nem volt rendben. Ezt tisztán éreztem, de hogy mi az...