enesen a sivatag sötétjére mered. A legfelső emelet egyfajta társalgóként üzemel (Ivela ízlésének megfelelően giccsesen bebútorozva, a plafonból egy üvegcsillár lóg alá, satöbbi), ahol a fracciónok vagy egyéb látogatók kedvükre összeülhetnek egy teára, vagy éppen Junior pátyolgatására, valamint itt lehet megvitatni Flavia aznapi lopási balhéit is, ha éppen el találja csenni Sirenia parfümjét, Ronan legóját, vagy Desmond tollát - ha már Ivela ékszereit sehogy sem sikerül neki. A szint különlegessége, hogy egy kisebb terasz/nagyobb erkély nyílik ki az éjszakai szabadba.

Hosszú ideje érzi úgy, hogy üldöztetve van. Nem szeretne űzött vadként viselkedni, de úgy érzi, nem fogja tovább bírni. Egyszer csak a semmiből előkerült ez a nő, s olyan szemeket meresztett rá, melytől úgy tűnt, mintha egy alattomos, gonosz varangy lenne, ki egy különösen szaftos kis legyecskét látna Desmondban. Pedig egészen kedves is emellé, mondhatni kedveli... csupán azok a megszállott pillantások, melyeket fogalma sincs, hová tegyen. Bekerítve érzi magát, mint akit hamarosan nyársra húznak, ő pedig nem fogja tétlenül várni, hogy hirtelen troll módjára húzzanak fejére zsákot, és hurcolják el titokzatos barlangok mélyére, ahol azon tanakodnak majd felszeleteljék, ott helyben süssék meg, vagy egyszerűen üljenek rá, hátha ettől lapos lesz. Cseppet sem zavartatja őt ama tényező, hogy valódi lélekteste azért még sem olyan apró, mint egy törpéé, hogy ilyen könnyen el tudjanak bánni vele. Mindemellé pedig aránytalanul széles vállak is tartoznak, köszönvén annak a puszta kezes harcos tudásának, melyet el tudott sajátítani. Muszáj volt, zanpakutoja csak egy ostor. Ez pedig nem jó harcra, de még békére sem, így tulajdonképpen nem is használja. Az csak úgy van neki, szimplán létezik.
Mindemerről azonban jelenleg hajlamos megfeledkezni, ahogyan arról is, hogy ő a Segunda Espada. Nyilván csak röhögnének rajta Espada társai - talán Nataliet kivéve - , ha látnák, milyen elkeseredetten próbál olyan zeg-zugot keresni, ahol biztonságban elrejtőzhet a rém elől. Valahogy így cselekedett nagyon régen az a lélek is, kinek gondolatai állandósággal ott kavarognak fejében, s suttog elméjébe fertőző szavakat reményvesztettségéről és kilátástalan helyzetről. Rövidre nyúlt szenvedés után dönt úgy, felhagy azzal, hogy megpróbálkozik belepréselni magát az egyik üresen álló szekrénybe, mely egészen úgy fest, mintha csupán a közelmúltban pakolták volna ki. Az a lélek, akinek az emékeiben él, gond nélkül belefért volna, s magára csukva az ajtót talán elkerüli sorsát. Ő viszont ezekkel az átkozottul széles vállakkal és saját testalkatával képtelen bepréselni méreteit.
Talán a legjobb rejtekhely a legnyilvánvalóbb helyen lenne. Sugallja ezt számára valami ismeretlen hang, mely mégis ismerősnek hat számára. Meg aztán, nincs más választása, indul hát el a társalgóként kialakított részbe, ahol tekintetét azonnal magára vonja egy otromba festmény. Utálja a barokkot, giccsesnek tartja, de Ivela önkényesen eldöntötte, feldíszíti ezt a helyiséget. Végtére is ő nem bánja, csak saját szobájához ne nyúljon, legalább egy nyugodt kis zuga lehessen, ahol elmerülhet azon művészetekben, melyeket ő is szépnek tart. S bár tudná, honnan szerzi be ezeket a holmikat! A leginkább talán a hirtelen a semmiből a folyosókon termő, szecessziós stílusú korlátok mibenléte döbbenti meg, most azonban hosszasan időzik egy Rembradt festmény másolata alatt. Különös, semmi hibát nem észlel rajta, szinte tökéletes másolat, még a kerete is pont olyan, mint az emlékeiben, már ha bízhat emlékezetében. Megtévesztően pontos a másolat. Ettől persze még ugyanolyan otrombának tartja ezt a túlzó, túldramatizált világot, mint eddig, ácsorog inkább döbbenetében, hogy ezt mégis mikor és ki hordta ide? Legalább egyszer megkérdezhetnék az ő véleményét is, hogy mely híres festmények másolatait hozzák el.
Tanakodása elfeledteti vele, hogy neki most éppen búvóhelyet kéne szereznie az Ördög Varangya ellen, nem akar szaftos kis legyecske lenni. Ha lenne szíve, most biztosan kiugrana helyéről, amikor hirtelen nyakába ugorva visítanak vele fülébe, ám hidegvérét még a helyzet ellenére is sikerül megtartania. Talán annak köszönhető, hogy ő szó szerint hidegvérű. Szembefordul a delegációval, s dülledt szemeket mereszt a Varangyra, nem tudja, hova kapja fejét, mit csináljon, hogyan meneküljön. Junior talán még nem tudja azt sem, hogy bajban van. Naiv fiatalság... meg kell mentenie őt is! Biztosan őt akarja desszertnek a boszorkány.
- Pe-pe-pe-persze, hogy játszok veled. - rezzenéstelen arccal hátrál két lépést, titokban a menekülőutakat figyelve. A lépcsőt elzárta előle a Varangy, így az egyedüli megoldásnak az erkélyajtó ígérkezik, ami azonban zárva van. Persze Juniort sem hagyhatja itt. Nem engedheti a vérét folyni.
- Mit szeretnétek játszani? Izé, ööö... - értelem a tetőfokon, ugyebár, mint mindig, általában. Újabb pislogások, mikor Flavia elélép, s kinyújtott tenyerében mutat meg számára néhány ismeretlen, műanyag kockát. Mintha Juniornál látott volna ilyeneket... nem tudja, nem ért hozzá. Talán ha bújócskát játszanak, akkor sikerül elérnie, hogy megmeneküljenek. Igaz?
- Nagyon ügyes vagy, Flavia. - emeli karját egy buksisimire, s húzza is vissza azt attól való félelmében, még a végén leharapná karját. Még csak az kéne... fél karral hogy legyen képes Juniort is felkapni, és közben védekezni?

Hosszú ideje már, hogy ennyire kizökkentem belső nyugalmamból. Mióta szembesültem a halállal, hajtottam magamat spirituális utamon azért, hogy végleg békében nyugodjak. Mindent, mindent megtettem érte. Úgy hittem, ha saját emlékeimre tényleges rálátásom lesz, s nem kell tovább hallgatnom a többiek sikolyait, azáltal feloldozást nyerek szenvedésemben, s többé nem lesz gondom semmire sem. Úgy hittem, őszintén elhittem, hogy ez majd jó lesz nekem. Hogy ezután már nem lesz, mi zavarja lelkem.
Tévedtem.
Tévedtem, ezért pedig hatalmas árat kell fizetnem. Botor voltam, bolond, balga, ki naivitásával elhitte, hogy ezáltal jobbá válik az élete. Azt hitte, azt hittem, hogy ezentúl nyugalmam erős lesz és végtelen. De nem így lesz!
Mióta visszaérkeztem Tibetből, csupán ugyanazon dolgokon pörög elmém. Megannyiszor próbáltam kizárni a fejemből a gondolatokat, de minden hasztalan. Mintha egy felsőbb erő akarná, hogy mindenképpen foglalkozzak vele, saját akaratom ellenére. Ha pedig nem emberi életem részletein rágódok, azon morfondírozva, mely eddig hosszú évekig egyáltalán nem jutottak eszembe, akkor épp Kiyo az, aki megragadja figyelmem. Pontosabban az arcul csapás, melyet tőle kaptam. Fizikailag ugyan egyáltalán nem fájt, mégis mintha beleégett volna arcom bőrébe tenyerének lenyomata.
Már egy teljes hét eltelt, mióta visszaérkeztem. Mindezen idő alatt azonban még fracciónjaimat is elkerültem. Begubózva saját kis zugomba, saját világomba próbálom a megoldást keresni arra, hogy újra megszerezzem egyensúlyom. Túl sok az új tudásból. Nehéz ennyit egyszerre elviselni. A boldog tudatlanság nem volt elég, a valóság pedig túl reális. Mégis ki voltam Én? Milyen voltam valójában Én? Mi volt az, amiben változtam? Ugyanaz maradtam-e? Vagy ez a tanult modorosság is csupán része egy olyan lélek lenyomatának, aki egyáltalán nem lehetek én?
Álmaim visszarepítenek a múltba, felidézve egy-egy jelenetet, egy-egy reakciót, mely akkoriban történt. Holott nem a történéseken a lényeg, hanem saját, személyes fejlődésemben. Be kell valljam magamnak, hogy elbizonytalanodtam saját kilétem igazában. Most, hogy már rendelkezem a Múlttal, még inkább, mint ezelőtt bármikor. Belső káoszom pedig kívülre is kiült, mindezt pedig tökéletesen illusztrálja lakókörnyezetem drasztikus megváltozása. Ébren töltött időmet még több alkotással töltöm ugyanis el. Az egyik falhoz támasztott vásznon még meg sem száradt a festék, már szétszabdaltam azt. Nem voltam elégedett vele. Én válaszokat keresek. Vagy talán menedéket. A stabilitásomat, újra. Az a festmény nem volt elég jó ehhez. A földön pedig megannyi összegyűrt papír. A hangtálakat az ágyam lábánál felcserélték a művészeti kellékek, s félkész, soha be nem fejezésre kárhoztatott alkotások. Mind szemét. Egyik sem elég méltó. Tökéletlenek. Épp, mint én magam.
Nyugtalan álmomból hiába zavarnak meg, még hosszú percek telnek el addig, hogy meg tudjam különböztetni a valóságot az illúziótól. Minderre eddig nem volt semmi szükség. Azonban Tibet óta megváltozott valami bennem. Többet kételkedem. Túl emberinek érzem magam. Saját Pokollal büntet a Sors, éppen csak nem tudom, miért. Ezáltal azonban veszélyessé válhatok. Egy erősebb kapitány szintjével vetekszem. Jelen állapotom mellett pedig veszélyes játék ilyet a kezembe adni.
Finom illat az, ami egy pillanatra visszarepít régi nyugalmamba. Ugyan még nem tudom azonosítani az illat forrását, de valamiért megnyugtat. Mintha valami felsőbb erő érezte volna kínlódásom, s küldetett volna értem valamit, ami könnyít a vergődésen. Szavai valahova mélyre lejutnak, de még mindig nem tudom értelmezni őket.
Hirtelenmód pattannak fel szemeim, amikbe ha Natalie belepillant, pár rövid másodperc nyomán egészen kígyószerű vágásokat láthat. Pupilláim aztán viszonylag emberibb formájúra tágulnak, holott így sem veszik el annak jellegzetessége. Még így is túlzottan hasonlít Kiyoéihoz. Hogy nem vettem eddig észre?
- Veszélyes most itt lenned, Primera. – szavaimból hiányzik a régi melegség. Határozott ugyan, elmúlt a régi tétovaság, de valami hűvös költözött be a helyére. Nem hazudok. Nem akarok hazudni. Csupán önmagamnak. Nem véletlen, hogy Tibet óta nem csak Natalie, de mindenki társaságát kerülöm. Attól tartok, olyat tennék, amit nem lenne helyes. Még az én értékrendem szerint sem. Már ha nevezhetem azt a sajátomnak. Éreztem az összeköttetést, mikor Tibetben voltam, jobban, mint azelőtt. Vajon mennyit tudhat a kis kirándulásomról?
Felülök az ágyon, fejemet pedig lehajtom. Hajam ugyan most pár centivel hosszabb a megszokottnál, még így is szálegyenesen hullik alantra. Tartásom pedig ugyanolyan görnyedt, mint azelőtt. Vagy talán egy picivel rosszabb. Nem kifejezetten zavar. Jelenleg más dolgok jobban foglalkoztatnak.
- De úgy látom, te is tartogatsz meglepetéseket számomra. – újra érezhettem az illatot, s amikor kezével arcomhoz ért, rövid pillanatokra mintha minden vívódásom elillant volna. Azonban hirtelen emelkedett fel az ágyról, szorongatva egyik karját. Bármi is történjék, előlem nem tudja eltitkolni. Felvetődik bennem a kérdés. Én vajon meddig tudok előtte titkolózni? Meddig vagyok képes mindent magamba fojtani? Jutnak eszembe az Eliana felé intézett szavak. Igen, a Primeráért az életem képes lennék áldozni. Talán...talán ez egy megoldás? Talán ez lenne az, ami mindkettőnkön segít? Vagy csak gyávaság lenne meglépni ezt a lépést?
- Bármikor mi? Megölsz? – hangszínem szinte teljesen más, mint azelőtt. Gondolataimmal azonban nem tudok hazudni. Még ha szavaimmal igen. Felállok az ágyról, s kitárom az egyik ablakot. Az ablak alatt lévő ládáról felkapok valamit, amit egyelőre nem akarok megmutatni neki. Egy darabig szemlélem a kinti tájat. A Hold még mindig gyönyörű, még ha másik arcát is mutatja, amit odaát, az Emberek Világában is ismerünk.
~ Azon gondolkozom, hogy talán tényleg az lenne a legjobb. ~ szavak helyett a gondolatok uralnak. Sugallmazom számára, hogy lépjen közelebb, s én is megfordulok, szembe vele. Kezem kinyújtom, kezembe rejtve egy eszközt, majd pedig, ha Natalie is kinyújtja sajátját, egy egészen apró, kígyómintával díszített tőrt rejtek kezébe. Kezét utána megfogom, s úgy irányítom, hogy a penge csúcsa pont a szívem felett helyezkedjen el. Én mindeközben türelemmel dőlök neki az ablakpárkánynak. Ha úgy dönt, akkor úgy esek halálomban apró reishi darabokra, hogy nem marad belőlem semmi, mielőtt testem földet érne a homokban.
- Ez egy különleges tőr. A legerősebb hierron is gond nélkül áthatol. Egyetlen szúrás a szívbe, aztán mindennek vége. – próbálok mosolyogni, de akárhogyan is erőltetem, nem megy. A döntést a Primera kezébe helyezem sorsom felől. Igen. Egyetlen érintéséért képes lennék önként meghalni.

*Nem lenne elég száz év sem arra, hogy tökéletesen kiismerjem a bennem megbújó démont. Sajnos ezen dolgok már a kutatások fölé helyeződnek, hiszen a gondolatokat nem tudok saját magamba iktatni. Ha arrancar akarok maradni, akkor nem kezelhetem Mugoi Kent úgy, mintha csak a részem lenne. Muszáj vagyok elnyomni, muszáj vagyok még a tudomásommal se megilletni a másik felemet; különben kihasználja és eluralkodik rajtam. Talán, talán pont ennek köszönhető, hogy a bennem rejlő egyéb tartalékokat is a lehető legjobban elrejtem. Ostobának nevezném a legtöbb arrancar; pedig ha tudnák, hogy közülünk tudásom ellenére én vagyok a legostobább! Oly emberi érzések rejlenek meg bennem, amiket csak kemény tanulmányozások után voltam képes kontroll alatt tartani. Valószínűsíthetem csupán, hogy Szayel azért hagyta meg mindezeket, hogy egy nap tökéletesen megőrülhessek. Elveszítsek minden határt, s egy tökéletes gyilkoló géppé váljak. Az erőm mostanra már jócskán meglenne hozzá, ám van még visszatartó erőm.
A veszély, amelyet a Segunda jelent számomra, visszatart. De biztos lehetek abban, hogy a megőrülésemben tart vissza? Ezt nem tudhatom addig, amíg ki nem derítem. Semmit nem feltételezhetek, amíg pontosan nem jut el hozzám az információ. Sok tudóstól különbözve nem szeretek balra haladni, ha van lehetőségem kivárni a jobb oldalt. Biztos talajon akarok állni, éppen ezért vagyok mindig türelmes. Még akkor is, ha mások egyébként roppant akaratos egy személynek gondolnak. S akik pedig az ellenállásban vannak, tudhatják, hogy tervemet a legnagyobb higgadtsággal hajtom végre. Elvégre mi volna abban szórakoztató, ha csak úgy neki rontanék a szövetségeseimmel Las noches királyának? Chh király, nem sokáig. Tehát mit is okoz nekem Desmond? Olyan talajt, amely legalább annyira ingatag, mint amennyire nem az. A vele kialakult kapcsolatomat képtelen vagyok kezelni. A veszély, amit pedig sugároz, arra szükségem van. Szükségem van arra a tényre, hogy valaki mégis csak képes belelátni lelkem legmeghatározóbb jelenlétébe, a gondolataimba. Ilyen kézzel, ami lassacskán azért vissza alakul, mégis csak mosolyogni tudok rá. Rejteni próbálom előle - de tudom-, hogy tudja mi jár a fejemben. Nem zárom ki, pont azért, mert azzal érzelmeket is kizárnák. Meg egyébként is, hazudik az, aki azt mondja, hogy az arrancaroknak nincsenek érzelmeik. Vannak, de a mi esetünket nem tudom definiálni. Számunkra rettentő nehéz, mert nem tudunk hazudni a másiknak. Nem tudjuk a felszínes dolgokért azt mondani, hogy félre az útból; mivel valahol mindketten arra vágyunk, hogy egymás útjában legyünk.*
- Nem számít. *Felelem neki, s érzékelem, hogy benne is valamiféle változás ment végbe. A szobáján csak most nézek igazán körbe, amitől kicsiny meglepettség ül ki arcomra. Desmondhoz igazán nem illik a rendetlenség, viszont sejteni tudom, hogy mitől van ez. Nyugtalan, amit megértenék, ha tudnám, hogy a róla megesett álmaim igazak. De hiszen is tudhatnám, Kiyo megemlítette Tibetet. Azonban jelenleg nem tudok erre gondolni, csupán arra, hogy szeretnék ezen az állapoton kissé túl mutatni. Nem élhetek örökké úgy, hogy valakit csupán a gondolatok útján ismerek. Olyan kimondott szavakra van szükségem, amiket eddig nem igazán osztottunk meg egymással.
- Miért, talán szeretnél valamit elmondani? *Vonom fel szemöldökömet, amikor a meglepetésekről van szó. Valójában csak most jut el hozzám az információ, hogy fogalmam sincs arról, hogy mikor is figyeli a gondolataimat Desmond. Az is előfordulhat, hogy sok olyan dologról nem is tud, amitől tartok, hogyha megtud? Nem rángathatom bele magam ebbe az illúzióba, így meg is rázom kicsit fejemet. Fél mosollyal az arcomon próbálok hozzá közel lépni, de lépteim most igencsak nehezek. Különösen azért, mert megpillantom, hogy valami van a kezében. Gyanakvóvá válok, de nem önt el a félelem. Erős vagyok ahhoz, hogy csak úgy ki lehessen végezni, egyébként meg Desmondról tudom, hogy nem akarna megölni. Különösen akkor nem, - vagy ki tudja - ha tudná, hogy testvérét nevelgetem már egy jó ideje. Kiyo számomra fontos fracción, de nem feltétlen Desmond miatt. A lány esze különösen fontos a laboromban, éppen ezért voltam képes megsérteni régebben egy másik fracciónomat az érdekében. Nem kedvelem az erőszak ilyen megnyilvánulását, de akkor szükség volt erre. Viszont Desmond gondolata, azaz átvitele megzavar.*
~ Ki tudja? Meglehet, hogy sok dolgot megoldana. ~ *Felelek neki, miközben végül csak- csak megérkezem. Arcomat az ablakon beszűrődő holdfény sápadttá festi, de az eddig ékeskedő mosolyomat is egyúttal lemossa. Emlékszem, hogy Slarin idejében sokat bámultam ezt a képet, de most nem akar szimpatikussá válni ez a látkép. Túlságosan sivár, nem pedig életteli, mint amilyennek lennie kellene. Hamarosan Desmond is felém fordul, de amit ekkor tesz, arra szemeim minden szeglete úgymond kiterül. Persze kinyújtom karom, de akkorára nyitom meglepettségemben lélektükreimet, hogy az ellentétes színeiben még jobban megnyilvánul a ledermedtség. Szíve felé tartja kezemmel a tőrt, s halálának okozójává majdnem fel is kér. Ebből a mondatból már csak a kérelem hiányzik, amire nyelnem kell egyet. Az Espadanak fogalma sincs arról, hogy ezzel milyen terhet is ró rám. Talán fogalma sem lehet arról, hogy ezzel olyat tesz velem, amikor nem bújhatok ki a döntés alól. Félelem kezd átfutni rajtam, s kezemben megremeg a tőr. Mégis melyik oldalamra kéne hallgatnom a háromból? A démonra, amely szinte ösztönösen suttogja, hogy öljem meg? Az arrancarrar, aki mindenkit elsöpört az útjából, aki veszélyt jelentett számára? Vagy arra a harmadikra, akit soha nem nyitottam még meg magam előtt sem. Valami azonban megváltozik, amelyre behunyom szemem. Eszembe jut, hogy tudós vagyok, de arrancar is. Mindig veszéllyel és újdonságokkal töltöm fel napjaimat. Mi lenne, ha megnyitnám neki? Merjem-e ezt a döntést hozni? Mire felnyitom a szemem, csak akkor veszem észre, hogy időközben a remegés hatására kiesett a tőr a kezemből.
Túl közel állok hozzá, de ahogy elmélyülök a harmadik lehetőségben, azok az ösztönös érzelmek fognak el, hogy talán nem elég közel. Csak néhány centiméterre vagyok, érzem az illatát és lényét egyaránt. Fel sem tudom fogni, hogy kezembe adta a tőrt, amivel megölhetném, de mégis én elejtettem azt. Nem, nem vagyok képes megölni őt.*
- De nem akarom, hogy meghalj! Sőt, úgy fogalmaznék inkább, hogy nem akarom, hogy eltűnj az életemből! Éppen ezért addig nem halhatsz meg, míg én élek! *Emelem fel hangomat, míg egyre jobban közeledek hozzá. Tekintetem némelyest ki is vörösödik, aztán megölelem őt. Fejemet hátra csapom, hogy feltekinthessek szemeire.* - Azt a tőrt pedig magammal viszem, még mielőtt magad ölnéd meg saját magadat.

Biztos kézzel emelem meg Natalie karját annyira, hogy a penge hegye épp a szívem felett legyen. Egy darabig még nyugodtan fogom kezét, hogy az ne remegjen meg. Ha meg kell halnom, újra, szeretnék a lehető leggyorsabban túlesni rajta. Szeretnék Natalie keze által elhalálozni... Magam sem értem ezt a perverziónak is tökéletes ideát a fejemben. Mintha nemes tett lenne a Halál... Amilyen ijesztő közelsége, éppen annyira kívánom, hogy ragadjon karmai közé. Bárhogyan is dönt Natalie – én boldog leszek. Elfogadom azt a sorsot, amit ő kíván nekem.
Arcomon apátia, közönyösen fúrom bele ismét kígyószerűvé váló íriszeim Natalie lélektükreibe. Ez legyen az utolsó dolog, melyet ebben a létformában látok. Mindig is így akarok rá emlékezni. S ugyan lelkemben ott a kétségbeesés halovány fénye, s amennyire ódzkodom a döntés pillanatától, ugyanannyira várom azt, hogy végre tovább léphessek fejlődésem következő szakaszába, akár élnem, akár halnom kell – egyedül szívem az, mely hevesebben dobog a penge alatt. S egyáltalán megszólalt... még sosem éreztem volna ezelőtt azt, hogy élek. Sosem éreztem magam ennyire élőnek. A Halált kértem fel keringőre, pusztán ezért az egyetlen, ijesztő, riasztó, szokatlan, felemelő, boldogító pillanatért. Most először, emberi éveimet is beleszámítva, most... most igazán élőnek érzem magam. Majdnem olyan, mintha Tibet kezdene emberré változtatni.
Kezét elengedem, önmagam pedig átadom a döntés pillanatának. Tökéletesen megértem azt az egyetlen momentumot, amikor eldől Natalie fejében a kérdés. Érzem a kételyeket, érzem a belső harcot, de nem avatkozok bele. Ő rá hárítottam a döntés terhét, mert az a kívánságom, hogy ez így legyen. A keze azonban azon nyomban ismét remegni kezd, hogy azt elengedem. A tőr pénzérmék csillingelését imitálva hullik a földre, hirtelen pedig olyan könnyűnek tűnik. S nem csak a tőr, de valami más is, valahol bent. A döntés megtörtént. Talán mégis van még feladatom ebben a világban. De mégis mi?
Annyi mindent elmondanék! Annyi mindent tudatni akarok vele! S annyi mindent tudni akarok róla...! Szemeim újra váltanak, pupilláim kerekre tágulnak. Egy röpke pillanat erejéig, mikor megölel, teljesen embernek érzem magam. Minden kétellyel, minden kétségbeeséssel, minden hogyan továbbal együtt. Hiszen az élet ilyen. Mindig ilyen marad. Mindig lesznek sötét dolgok, ezektől képtelenek leszünk valaha is végérvényesen megszabadulni. Ez alól a halál sem kibúvó.
- Natalie... – bárki mástól kapnék ölelést, valószínű, tehetetlenül, tétován ácsorognék, hogy akkor most mi van. Sohasem értettem ezt az emberi gesztust. Nekem kicsit nehéz az efféle emberi dolgokkal azonosulni. Hiszen jól emlékszem, most már emlékszem, hogy ez régen, emberi életemben is távol állt tőlem. Még ha máskor, máshol lenne, akkor is idegenkednék ettől. Most azonban viszonzom az érzést, már amennyire ilyesmit én viszonozni képes vagyok. Karjaimmal magamhoz szorítom, mintha nagyon meg akarnám védeni őt valami láthatatlan veszélytől, fejem pedig az övére hajtom. Még mindig csodálatos az illata.
Egészen addig maradok így, míg aztán kínosnak nem érzem. Talán fél perc múlva teljesen megzavarodva engedek a szorításból. Tétován vakarom tarkómat, majd inkább hátat fordítok neki, csak hogy ne kelljen a szemébe néznem. Nem tudom, mi ütött belém, s nem tudom, hogyan kéne viselkednem. Mit szoktak mások ilyenkor tenni? Miért vagyok megint zavarban? Az ablakon kibámulva úgy teszek, mintha valami nagyon érdekeset látnék odakint. A Hold fénye szépen megvilágítja a sivár tájat. Úgy teszek, mintha valami rendkívül édekfeszítőt látnék két homokbucka között. Holott hiába hunyorítom szemem, természetesen semmi sincs ott, még egy eltévedt lidérc, vagy egy felszálló homokszem sem.
- Egyébként már emlékszem emberi létemre. – ejtem el a megjegyzést. Csak hogy ne érezzem ilyen kínosnak a csendet. Erről persze eszembe jut valami. Lehet, nekem mániám feláldozni magam másokért. Kiyo helyett is vállaltam a büntetést, mely végül az életembe került. Ez a tudat egy kis boldogsággal tölt el, bármennyire is morbidnak hangzik. Az érzés talán egy picit még Nataliet is elkapja. Hiszen ez azt jelenti, hogy mégis van belőlem valami, ami akkor voltam, régen. Ez csodálatos.
- Nem fogom engedni, hogy meghalj. – végül megmozdulok, lehajolok, és felcsapom a láda tetejét. Kiveszek belőle egy díszdobozt, mely a tőrhöz tartozik, s átnyújtom Natalienak. Kezdjen a tőrrel, amit akar. Nekem már nem kell. Az övé.
A ládában kutatva végül más ötletem is támad. Miután a díszdobozt – amin kígyók sokasága tekereg mintaként – átnyújtom, a ládából egy kis csomagot veszek elő, valamint két darab ópium pipát.
- Foglalj helyet. A vendégem vagy. – mutatok a szoba egyik sarkára, ahol több, kényelmes, hatalmas babzsák foglal helyet, közvetlenül pár tucat, egymásra pakolt könyvtorony, valamint három, üres vászon között. A babzsákok felett egy polc helyezkedik el, különféle csecsebecsékkel, hamutálakkal, s tradicionális kincsekkel. Élvezem ezek gyűjtését. Flavia valahol mégis csak hatással volt rám.
- Tudod, azon gondolkozom, hogy mi volt az oka annak, hogy mi találkoztunk. – megtömöm a két pipát ópiummal, s a babzsákok előtt ácsorgok. Újra úgy érzem, hogy van hová fejlődnöm. Csak azt nem tudom még, hogy pontosan milyen irányba. Megannyi lehetőségem lenne pedig. De nekem az az egy kell, amire igazán szükségem van.
- Én hiszem, hogy semmi sem ok nélkül történik. Szerintem okkal emlékszem azon lelkek emlékeire, akiket felfaltam hollow létem során. Annak is oka van, hogy Mugoi Ken részeddé vált. Ahogyan annak is, hogy össze vagyunk kötve. – a polcról leemelek egy gyufás dobozt, majd leülök az egyik párnára, és meggyújtom a pipámat.
- Kölcsönösen szükségünk van egymásra. Gondolj bele! Ha rájövünk, mi a dolgunk egymással... akkor együtt bármire képesek lehetünk! – a gyufát átadom Natalienak. Még én se nagyon tudom, hogy hiva akarok kilyukadni. Megannyi minden zakatol a fejemben, rengeteg opció. Keresem az utam. Keresem az utunk. Keresem azt, amivel mindketten a lehető legtöbbet nyerhetjük.