|
|
| |
Szerző | Üzenet |
---|
Kagam Ai 2. Osztag
Hozzászólások száma : 46 Registration date : 2012. Dec. 14. Hírnév : 10
Karakterinformáció Rang: Kagami-ház XVIII. feje, Kodoku no Hogosha, Ex- kapitány Hovatartozás: Gotei 13 Lélekenergia: (47050/65000)
| Tárgy: Az eltűnt festmény Szomb. Jan. 18, 2014 12:04 pm | |
| Az eltűnt festmény
Kigondolná éppenséggel, hogy egy már évszázadok óta porosodó történetnek még lehet jelentősége a napokban? S ki gondolná, hogy az abban a korban élő személyek egyszer még visszatérhetnek? Eme történet éppen ezt az eseményt idézi föl, amikor visszatér valaki a „rejtett” ködök „birodalmából”. *Ködös, s repedésekkel teli az- az álomkép, ami napok óta nyughatatlanná tesz. Hibákat követek el a reggeli étkezések és tradicionális szokásoknál a napokban. Hogy mi is okozza ez? A zanpakutom féktelen figyelmeztetése, amely nem igazán vall rá. Talán az Anaoval való találkozásom okozá ez? Kérdezném, ha nem tudnám, hogy ez már hónapokkal ezelőtt történt. De ha leülök, s felfedezem tükreim fátyolozott, s leginkább kifáradt pálcikáiban a történéseket; valamelyest nem hinnék öntudatom parányi szikrájának sem. Valaki erőteljesen behatolt volna egy shinigami számára legfontosabb tulajdonába, az elméjébe?* - Kagami-sama, a vendégek a kertben várakoznak önre. Beinvitáljam őket, vagy.. *Lépbe az étkezőbe egy szolgáló, aki már időtlen idők óta szolgálja a Kagami-házat, de leginkább annak mindenkori fejét. Én pedig megtört gondolatok mellett, viszonylag nyugodtabb tempóban még megiszom az ébresztő teámat, s fel állok az asztaltól. Kicsit megigazgatom a kimonomat, majd nyújtom karomat az inasnak, hogy a melegebb kabátot most nem szándékozom magamra tenni. De meg is értem őket, hiszen az elmúlt években a házban jöttek mentek a vezetésen álló személyek. Nem csoda, ha aggódnak az éppen jelenlévő vezető egészségéért, s minden egyébért, ami hozzá köthető. Bár eleinte nem voltam a szívük csücske, de hamar kivívtam mindenki tiszteletét, amiért mindezt kínálni próbálják nekem. Igazából pont ezekért a dolgokért nem hangoztatom az állapotom, hogy mentálisan mintha egy kicsit megsérültem volna. Ezért mondom minden egyes szokási hibázásnál, hogy valójában csak annyi dolgom van a nap tizennyolc órájában, hogy elfáradok. De, hogy meg is szabaduljak mindenféle élesedő tekintetektől shunpoval érkezem a kertbe, ahol egy várt és éppenséggel nem várt vendégek fogadnak. Ámbár először csupán a familiáris ház vezetőjét veszem észre. Egy idősödő urat, akiről sugárzik az arisztokratizmus azonfelül, hogy minden egyes alkalommal megtud valakit lepni egy rémesen egyszerű kimonoval, ami egyébként nem jellemző a nemesekre.* - Üdvözlöm Akihiko-dono! Elhozta számomra azt az aktát? *Bólintok egyet tisztelettel. Nem a legetikusabb, hogy hölgy létemre nem hajolok meg előtte; de ezt már a kinevezésemkor kiszegeztem. Bármennyire is tisztelem a nemeseket, egy főnemesi ház vezetőjében kell lennie annyi tartásnak, hogy nem hajol meg fűnek- fának. Így hát betartva akkori szavam (mert a szavamat sosem szegem meg), most sem hajolok meg. Az érces hangján üdvözöl, majd dobbant kettőt botjával, s egy másik idősebb úr jelenik meg mögötte.* - Kagami-dono, én és a felmenőim festették le a Kagami-ház vezetőit, valamint egyenes ági leszármazottjait. Akihiko- dono úgy vélte, hogy az akták helyett elhoz engem, aki segíthet talán az ön problémájának megoldásában. Ezenfelül a diszkréció mindenképpen a munkám alap elve. *Méltatlanul állván, s kicsit felhúzott szemöldökkel, de bólintok egyet az úr mondatára. Viszont tekintetem a férfi válla fölött elsiklik, s meglátok egy ismerős tekintetet. Vajmi igaz, napok óta nem találkoztunk, de a lélekenergia vetülésből, feltehetőleg nem is egyedül érkezett. Így hát visszatekintek az eredeti vendégeimre, s magamhoz rendelek két szolgálót.* - Kísérjék el az urakat a könyvtárba. Téged a kényelemmel, téged pedig az odafigyeléssel és jegyzeteléssel bízlak meg. Fontos, hogy megtudjuk melyik festmény tűnt el a leltárból a napokban. Illetve végezzetek kutatást, hogy egyáltalán hogyan léptek be abba a helyiségbe hívatlanul anélkül, hogy legalább egy kidouba nem fut bele! *Emelem fel kicsit a hangomat, amiből már érezhető, hogy alapvetően ideges vagyok, csak nem igazán látszik. Mikor pedig távoznak, akkor Yukezohoz és számomra még ismeretlen férfihoz közeledem. Mindeközben pedig azon gondolkodom, hogy miképpen kezeljem az életemben felcsapzó káoszt. Nem lehetek ideges, de nyugodt sem. Nem lehetek sem fáradt, sem beteg, sem pedig jó kedvű. Meg kell találnom az egyensúlyt arra, hogyha valakinek egyszer elmesélnek bizonyos dolgokat, akkor úgy lásson, mint egy szilárd családfő, aki shinigamiként sem utolsó. Végtére is ez volt a vágyálmom, hogy megmutassam; érek én is annyit, mint egy gyermek, aki nemesi házban nevelkedett.* - Mennyivel megkönnyítené a dolgom, ha azt mondanád, hogy te törtél be a galériába és loptál el több száz éves festményt. Amit úgy csináltál meg, hogy hetekig nem jöttünk rá, csak egyszer nekem szemet szúrt a nyilvántartásból. Te képes vagy teleportálni, még meg is gyanúsítanálak, ha nem tudnám, hogy pont nem fog téged Kagami Eisuke képe érdekelni. Akiről mellesleg én sem tudom, hogy kicsoda volt; sőt senki sem, mert eltűntek az iratok. *Néhol ironikusabb hangnemben beszélek, ahogyan egyre csak közeledem. Ha nem állna mellette valaki, bizonyára akkor már egy nagy sóhajtás keretében mellkasára borítottam volna fejem egy leheletnyi megnyugvásért, de így inkább csak tekintetem tükrözi az iránta táplált érzéseim, amit egyenesen a szemeibe küldök.* - Kagami Ai. Önben kit igen, s kit nem tisztelhetek..shinigami? *Kisebb mosoly fakad az arcomra, kacifántos megfogalmazásom okán. Ebből Yukezo könnyedén észre veheti, hogy az idegi állapotom kicsit meggyengült. De még mielőtt bármi mást is mondhatnék, mögém shunpozik egyenesen az első osztagból a hírvivő szakaszból egy shinigami. Ez természetesen megszakít mindenféle kommunikációt. A shinigami egyenesen a főkapitány szavait adja át, melyben a főkapitány a 46-ok tanácsának beleegyezésével egy küldetéssel bíz meg engem. Ez szükségeltetik, mivel a nagy kapitányi gyűlést nem akarják más időpontra tenni a hiányosságok megtárgyalása miatt, ezért engem küldenének ki. Az információ a küldetésről mindössze annyi, hogy számos shinigami eltűnt, egy rendkívülien magas hollowi lélekenergia felbukkanásával párhuzamosan az emberek világában. A küldetés magas szintű, illetve bárkit magammal invitálhatok, akit alkalmasnak vélhetek; illetve nem kapitány rangú shinigami. A tiszt mindezek átadása után távozik. Utána tekintek.* - Értékelem a bizalmat, de nem emlékszem arra, hogy elköszönt volna. Ha már a birtokra tette a lábát – hozzá teszem engedély nélkül -, akkor legalább elköszönhetett volna. Mindenesetre, mehetünk. Mert remélem egyértelmű volt, hogy akkor gondolom ráértek. Nektek sem árt, ha ezekben a napokban szereztek egy kis elismerést, azok után, hogy leléptetek Soul Societyból. *Intek nekik, hogy kövessenek a senkaimonhoz, ami nem messze innen a birtokon is megtalálható.*- Spoiler:
Résztevők:
- Tamachi Yukezo
- Kazuho Kira
|
| | | Tamachi Yukezo Daitenshi
Hozzászólások száma : 552 Age : 30 Tartózkodási hely : Karakura town, Hűség tornya, Sehol Registration date : 2009. Apr. 20. Hírnév : 25
Karakterinformáció Rang: Daitenshi, Középnemes, Lord Belial Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (52100/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Vas. Jan. 19, 2014 9:30 am | |
| Napok óta a konkrét Semmi történik. Mintha nagy változások előtti utolsó levegővételt venném. Az elmém többfelé húz, azt hiszem a tudatom elárulni készül engem, és ez ellen vajmi keveset tehetek. Mit is tehetnék ez ellen, még fogalmam sincs, de ettől függetlenül naaagy dolgom van, amit véghez kéne vitelezni éppenséggen… A Fészek gyenge utánzatában meditálgattam Soul Society nemesi térképén. Mit kell lépni ahhoz, hogy stabil hatalmat szerezzek ahhoz, hogy megingassam mindenki befolyását. Jó ötlet volt a Kagami házba belépni, de még messze a tényleges esküvő. Először még próbáljunk életben maradni. Egy jó kis gyakorlás esne nekem most jól. Megidézem a terembe Kazuho Kira tenshit. 5 perc alatt érkezik meg, akárhol akármit is csinált. Pengegyors, az tény. Felállok, és tárt karokkal üdvözlöm. - És íme el is jöttél, ez csodÁLLATos. Van egy olyan érzésem, hogy egy kicsit elrozsdásodott az elmém, és a kardom is csak pihenni kényszerült, semmi sem akadt a kardél útjába. Meg ahogy elnézem… te szó szerint rozsdásodsz, szóval csináljunk valamit. Valami mókásat, és az ösztönöm Kagami Aihoz vezet. Vele még sok dolgunk lesz, és szeretném ha megismernéd- ezután leegyeztetem vele, hogy 10 perc múlva találkozzunk a senkai kapunál, hozzon mindent ami egy küldetéshez elengedhetetlen lesz. Jómagam is átöltözöm, ámbár csak egy csettintésre. A Daitenshi egyenruhát alakítottam át úgy, hogy nemesi tárgyalásokhoz is alkalmas legyen. A Tamachi ház, és a Testvériség szimbólumai borítják a két váll alatti részét, kék és ezüst színekben pompázva, kalapomon egy szürke szalag van odakötve a Youkait szimbolizálva. Egy üzenetet küldtem a Lelkek Társadalmához, hogy két Angyal van érkezőben. Csak hogy tudják, direkt nem hagytam meg nekik a nevünket… mindig jobbra számítsanak =|:> . Csakugyan a kapu előtt találkoztunk a megadott időben. Vettem még egy mély sóhajt, és a kapu kinyílt. Átléptünk rajta, és átsiettünk a túlsó oldalra. Utunk egyenesen a Kagami birtokra vezetett, méghozzá teljesen gyalog. Némán sétálunk egyenruhánkban, még egy jó poént se suttogtam át Kirának. Méltósággal sétáltunk… 10 másodpercig bírtam ezt a menetelést, egyszerűen meg kell szólalnom. - Mennyire tudsz a nemesek indokolatlanul undorító életvitelükről? Esetleg kérsz majd egy finom teát? Ai biztos megkínál majd, de bizony. Azzal fog fogadni, lemerem fogadni a fogas fogalmazással faggatott fogadást. Hehe- ezekután végig röhögtük az utat… legalábbis én, hogy útitársam hogy szórakozik, számomra igazán fontos… nak kellene hogy legyen, de nem érdekel pillanatnyilag. Jól esik szekálni Kirát. Egyszerűen kívánja. Mikor a birtok elé értünk, jómagam csak bólintottam az őröknek, akik nem igazán ismertek fel, ezért nekem akartak esni. Rám szegezték a fegyvereiket, és csak rámordítottak, hogy - AZONOSÍTSA MAGÁT!!!- még nem fejezte be, de már a háta mögé shunpoztam, és a fülébe súgtam a nevem. Ezekután beengedtek. Egyenesen az irodájába mentem, mert valahonnan éreztem, hogy ott van, és ezt az érzést úgy hívják, hogy vakszerencse. Mindenesetre elég vak volt, mert nem ott volt. Legalábbis nem abban az irodában. Ahogy kilépek az irodából megintcsak a kertbe, megpillantom őt, ahogyan két illetőt irányít tovább. Odalépek hozzá, mélyen meghajolok, és tisztelettel üdvözlöm. Utána előre engedem Kirát, hogy ő is méltányosan üdvözölje a hölgyet. Egy széles és nagyon elégedett mosollyal nézem tanítványomat, ahogyan köszön neki. Érthetetlenül elégedett mosollyal. Miután lement a köszöntgetés, rögtön meg is zavarnak minket. Csak úgy minden előbbi jel nélkül. - Igen én törtem be, és loptam el Eisuke portréját… Bár, fogalmam sincs, hogy hol van, mert nem én voltam. Csak azt mondtad ez megkönnyíti a dolgod. Szeretnéd, hogy előkerítsem a tettest? Az unokatestvérem képes visszapörgetni egy helyszín idejét, és megnézheti, hogy ki és mi volt… Ámbátor ha Seireitei területére lép, azonnal ki fogják végezni- ezután leemelem a kalapom, és kiemelem belőle a teámat, majd elemelek Kira füle mögül egy kis cukrot, és emelek a teám édességén vele. Nem is tudunk olyannyira erről a témáról beszélgetni, megjelenik egy első osztagos tiszt. Méghozzá ahhoz képest, hogy egy tiszt, eléggé tiszteletlenül bánt Aival, amiért szúrón tekintek a kis futárra. Miután távozott, én is elléptem egy kicsit. Pláne miután Ai is megemlítette a tiszteletlenségét. Elé álltam, mielőtt még nagyon ellépett volna. - És hol maradnak a formalitások?- letojva engem tovább haladt, ígyaztán én magam sem voltam hajlandóságot mutatni afelé, hogy én valóban beszélgetésbe elegyedjek az illetővel… agresszív véleménycserés beszélgetésbe. Visszamegyek Aihoz, és csak annyit mondok, hogy mire várunk még? Hollowot kell ölni, akkor hollowot fogok ölni. Végre valami, amihez értek. Miközben a senkaihoz sietünk, azért még rámosolygok a nőre, majd megkérdezem.
- És mégis mit gondolsz ki lehetett ez az Eisuke felmenőd? Van egy balsejtelmem erről. Amikor a nemesek a saját házuk múltjában kutakodnak, amire nem számítanak. Én egy hatalmas sereget találtam példának okáért. Szóval úgy készülj…- talán ha először kiderítjük a személy történetét, talán azt is megtudjuk, hogy kinek és mire kell a festmény is az iratok mellé. Nekem nagyon fura, hogy a festményt is elvitte. Majd úgyis kiderül. Az ilyen dolgok nem szoktak csak úgy elfelejtődni. |
| | | Kazuho Kira Daitenshi
Hozzászólások száma : 115 Age : 31 Tartózkodási hely : A jégkígyó fészke (Daitenshi főhadiszállás) Registration date : 2012. Feb. 23. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tenshi Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (19000/30000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Vas. Jan. 19, 2014 11:55 am | |
| Semmi. Napok, sőt hetek óta ez minden ami képes eljutni a Daitenshi felé. Még egy kósza hollow, vagy egy pofátlan régi ismerős sem császkált a környezetemben. Módfelett zaklató jelenség, bár megvannak a jó pillanatai. Az elmúlt időszakban tehát optimalizálgatásokba fogtam. Minden modulomon kipróbáltam amit csak ki lehetett – jóllehet a jetstream lábaimból egyet megsütöttem egy kellemetlenebbül sikerült rúgás következtében. A lendület elvitt messzire, és végül átrúgtam egy betonfalat is, de legalább hasznos leckét tanultam meg a modulomról. „Sose pörgesd fel annyira a jetstream-et, hogy ne tudd irányítani!” szólt a jó tanács az élettől. Az utóbbi időben újra sikerült javítanom Éji Róka kedélyein, így lassacskán kezdte levetkőzni a sokkhatás maradványait is. Lassan – igen komótosan, kezd újra önmaga lenni. Ennek pedig örülök. Akárcsak annak, hogy végre van némi időm Katsuval foglalkozni. Bár még nem sikerült befejezni egy kiegészítőjét sem, sok ötlet hever az asztalomon, várva, hogy megszálljon, vagy inkább megszánjon az ihlet, hogyan lendüljek át bizonyos technikai problémákon. Frusztráló lenne, ha egy óvatlan pillanatban elfüstölne kedvenc partnerem modulja, így a lehető legnagyobb óvatossággal és pontossággal dolgozok. Egyik előnye a magánynak, és annak, hogy az ég világon nincs semmi történés, hogy az ember nyugodtan dolgozhat, nem kell mással foglalkoznia. Habár szó se róla, ha most lehetőség adódna, kapva-kapnék az alkalmon, hogy valami mást csináljak. Mert lássuk be, bármilyen konstruktív is a nyugalom, ez így, ebben a formában puszta vegetáció. Annak pedig semmi értelme, hogy vegetáljak, s malmozva bámuljak ki az ablakon. Most még az sem köt le, hogy kint legyek a szabadban, ahogy az edzés sem. Igyekszem nem berozsdásodni – a szó legszorosabb értelmében, de nehéz ez akkor, ha még a szerszámaim is csak lustán fetrengenek az asztalomon, a kardom pedig napi 18-19 órákat tölt a meditáció és az alvás egy furcsa elegyével. Aztán megérkezik a hívás. Végre meghallom a várva várt hangot. Yukezo. A daitenshim magához hívat. Katsut egy intéssel elküldöm, s bár vicceskedve sípszót hallat. Egyszerű mosollyal díjazom gépfarkasom programjának ilyetén megnyilvánulását, majd körbenézek magam körül. Az Andokból kell eljutnom a DT Soul Society-ben húzódó bázisára. Elvigyorodok, majd az agyamba épített lejátszón kezdek válogatni, miközben szép lassan hátat fordítok annak a helynek, ahol azt a nőt láttam. Még nem sikerült kiderítenem, hogy ki tett ilyenné, ezért minden lehetséges módot igyekeztem megragadni, hogy lenyomozzam az illetőt. Megindultam tehát, és szinte kirobbantam a hegyek közül. Pörögtem, akár bádoglavór a betonon, elvégre ha másra nem is, egy kis változásra mindenképp számíthatok. Ideje volt már, így maximumra kapcsolok. Egyszerre hajtom magam a modulommal, és shunpo-val, hogy minél gyorsabban odaérjek. Nem tudom mennyi idő lehetett, de számomra nem tűnt soknak, így mosollyal az arcomon érkezek meg, s ahogy beérkezek, a lábaim kikapcsolnak, a szívverésem is lelassul, s érzem, ahogy minden mozgó alkatrészem szép lassan megáll. Csak mikor a daitenshi rám köszön veszem észre, hogy a zanpakuto-m is kellemesen megélénkült. A saját vigyorgó arcának a képét közvetíti az agyamba, én pedig örülök, hogy újra így látom. Ahogy azonban Yukezo megszólal, kissé gúnyosabbá válik a mosolyom. Amíg géptestbe nem kényszerültem a magasságomat szólta meg mindig. Azóta viszont éppen a fém borítást illetően voltak kedvesebbnél kedvesebb megnyilvánulásai. Nem bántam. Még ennek is jobban örültem, mint annak, hogy a Fészekben ültem. Csupán vállat vontam, majd végre megszólaltam. – Kagami. Ismerős név, bár csak említés szintjén hallottam. Mi dolgunk nekünk a nemesekkel? – Kérdezem kaján vigyorral az arcomon, elvégre pontosan tudom mi dolga a mesteremnek a hölgyeménnyel. Habár az valóban kifog a processzoromon, hogy vajon nekem mi dolgom vele. Ha felkér, hogy tartsam a gyertyát (mert amilyen kiszámíthatatlan Yukezo természete, simán kinézem belőle az ilyen tréfát) biztos, hogy megbolondulok én is. És mi lesz a Youkai-al, ha Shizune-sanon kívül senki igazán értelmes nem lesz a csapatban? Igyekezzünk elkerülni – hasít át az agyamon, majd az eligazítást végighallgatva elrohanok mindenért ami kell. Magamra öltöm a haorim, s az arcomra is maszk kerül, az állam hiányosságának elfedésére. Nem óhajtok sokkal feltűnőbb jelenséggé válni, mint amennyire a helyzet megköveteli. Kicserélem a kötést a szememen, aztán rohanok is a megbeszélt helyre. A fémtestet a haori takarja, az arcom pedig a régi maszkom, így komplettnek érzem a felszerelésemet. Daybreak mint általában, most sem jön velem. Csakis akkor tartottam fontosnak, hogy elhozzam, ha a Daitenshitől kapott küldetésekre megyünk, így ez a találkozó nem számított bele – értelemszerűen. Ahogy elindulunk, pár másodperces csend támad, és érzem, hogy ez csupán a vihar előtti kussolás lehet. Nem csalódtam Tamachiban, így a maszkom mögött egy pillanatra elvigyorodtam, de hamar lehervadt az arcomról a mosoly. Nemesek. Az általam talán legkevésbé kedvelt része Soul Society-nek. Sosem értettem őket, de nem is volt dolgom a megértés. Elég, ha ismerem a gyengéjüket. – Futólag volt már dolgom nemesekkel, habár inkább a harcmezőn, mint a tárgyalótermekben. Be kell vallanom, az alapokon kívül jóformán semmit sem tudok róluk. Ha azzal fog fogadni, akkor fogadni fogom, jó kedvvel. De ha nem muszáj a fogas fogalmazással faggatott fogadásba nem szállnék be. Fogalmam sincs ugyanis, hogy hogy miben fogadnánk. – Viszonylagos csöndben maradtam a továbbiakban, sőt, kicsit el is gondolkodtam. Mikor azonban megérkeztünk, a fegyverrántás pillanatában elshunpoztam az őrség háta mögé, egy szempillantás alatt előrántva a tőrömet. Nem is fogtam fel, hogy a daitenshi is hasonlóképp tett, csakhogy ő mindössze a hangját vetette be. Amilyen gyorsan előtört a penge, úgy repült vissza a tokjába, s szótlanul haladtam a mesterem mellett, mintha mi sem történt volna. Ahogy beérünk az épületbe, kissé cinikusan hallgatom a padló recsegését, elvégre a fém kicsivel súlyosabb, mint az egyszerű shinigami. Szerencsére a kert felé haladunk, így nem kell sokat hallgatnom a vészesen gyengülő padlózatot, azonban megpillantok a kertben pár idegen arcot. A nő Kagami Ai, ehhez kétség sem fér. Egyrészről látni Yukezo arcán, másrészről felénk tart, és nemes hölgy. Ezzel a tippel esélytelennek látszott bakot lőni, s nem is kellett csalódnom a megérzésemben. Leoldom a kötést a szemem elől, s leveszem a maszkom, hogy illendően köszönthessem mesterem szívének választottját. Mély meghajlás, és egy tiszteletteljes üdvözletet követően felegyenesedek, de nem teszem vissza a kiegészítőim. Megcsillan a gépszemem, s talán még a Kagami is láthatja a vörös felvillanást. Kisebb közjáték indul a mesterem és a nemes között, majd a nő figyelme felém irányul. Baljós a tekintete, de ahogy kiejti a szavakat, elkönyvelem magamban, hogy igencsak hasonló fogalmazási készséggel rendelkezik, mint Tamachi. – Kazuho Kira. Yukezo-sama tenshije volnék. Az fogósabb kérdés, hogy ki nem vagyok. – Jegyzem meg némi iróniával a hangomban, majd szinte varázsütésre előterem egy első osztagos tiszt. Na persze nem a semmiből érkezik, de hatásos a belépője az tény. Csak szakavatott szem meglátja, hogy semmi másról nincs szó, csak olcsó nagyzolásról. Ahogy megszólal pedig még nekem is megindul a kezem a tőröm irányába. Habár nem vagyok jártas az udvari etikettben, a két nemes reakciójából könnyedén kiszűröm, hogy nem csak nekem tűnt egyenesen pofátlannak az érkezése, s távozása. – Come Back. – Sóhajtok lemondóan, hiszen egy futárnak illene tudnia némi tiszteletet mutatni egy főnemesi ház fejével szemben. Na de mindegy. Megélénkülök, ahogy megcsapja a fülem a helyzet. Küldetés. Ez az egy szó visszhangzik a fülemben. Végre-valahára történik VALAMI. Szinte újjászülettem a dologtól. Az agyam újra elindul, bár először inkább csak vánszorog, mint hasít, de mire a senkaimonhoz érünk, bátran elmosolyodhatok. Újra élek. Nem csak vegetálok, nem folytatok növényi életmódot. Élek. Ha Katsu most itt lenne, minden bizonnyal lenne valami hozzászólása a dologhoz. Nekem viszont csak annyi jut eszembe: Suprise! I'm back. |
| | | Kagam Ai 2. Osztag
Hozzászólások száma : 46 Registration date : 2012. Dec. 14. Hírnév : 10
Karakterinformáció Rang: Kagami-ház XVIII. feje, Kodoku no Hogosha, Ex- kapitány Hovatartozás: Gotei 13 Lélekenergia: (47050/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szer. Jan. 22, 2014 1:32 pm | |
| *Néhány pillanatra csendben maradva elmélkedem affelől, hogy biztosan bölcs dolog ezekben az időkben távol maradni a Kagami-háztól. Míg sétálunk, szinte hátra-hátra pillantok, hogy meggyőződjek arról, hogy nem fog itt semmiféle olyan dolog történni, ami után csak úgy hibáztathatom magam. S eme reakciómra, avagy lelki állapotomra a zanpakutom is reagálni kezd. Eleinte észre sem veszem, hogy villog másodperces különbségekkel, oda figyelők számára kicsit vakítón. Aztán ahogy a senkaimonhoz érünk, abba marad ez az eset, amire kicsit furcsállóan tekintek le.* - Nem hinném, hogy kivégeztetném egy ilyen eset miatt. Sokkal többet ér számomra az információ, mint egy élet –ebben az esetben -. Esuke-samaról nem igazán lehet tudni sok mindent, tekintve, hogy rengeteg irat eltűnt az épületből. Annyi viszont bizonyos, hogy az első shinigamik közt élt. Mostanra már úgy megközelítőleg hétszáz éves volna, aki egyenes ágon másodszülött ifjú volt. A pletykákból is csak annyit tudni, hogy az egyik osztag hadnagya volt. *Összehúzott pupillákkal pillantok Yukezora, amikor családja sötét titkainak egyikét ecsetelgeti. Természetesen egy átlagos nemes ezt most nem értené, hiszen nem tudja azokat a bizonyos dolgokat. Már csak a tekintetemmel is tagadom, hogy a Kagami- házban ilyesmi előfordulhat. Elvégre is egy ezerkétszáz éve fenn álló főnemesi házról van szó. (Ami egyébként nem mentesít a korrupció bizonyos elemeitől, de ettől függetlenül a Kagami – ház mégis tisztának elmondható). Ettől függetlenül azért felkeltette a figyelmemet a nemes szavai.* - Nézd, bármiről is van szó; kötelességem utána járni. Ha valami olyasmit találok, nem tehetek mást, mint bízok az intuíciómban. Minden mocskot kitisztít az idő. Nézz rám; nyolcvan éve még gyermekként jártam rukongaiban egy mocskos senkiként arról álmodozva, hogy egy nap neves shinigamivá válok. Megküzdöttem érte, de sikerült. Nehéz időkben éltél te is, de mégis itt vagy. Mindez azt mutatja, hogy semmi sem veszett ügy, csak nem küzdesz eléggé. *Pillanatra, ahogyan beszélek, megakad a szemem Kazuho Kirán, avagy Yukezo tenshijén. Nem ő az első tenshije, akihez volt már szerencsém, de ő fizikailag is kissé másabbnak tűnik. Nem is felejtem gondolatom, míg megnyittatom a senkaimont, hogy rá léphessünk a dangai rögös, ámbár szürke hangulatban rejlő útjára.* - Nézze el nekem szótlanságom, de nehéz terhek nyomják a vállamat. Tudni lehet, hiszen eleve, hogy ezzel kezdem mondandóm, nem rám vall. Akkor ön volna Shizune társa, akinek az ikertestvére a mentoráltam. Veszélyes baleset érte nem olyan rég önt; a családja hogyan dolgozta fel az esetet? *Kérdezek vissza, mi közben arra gondolok, hogy remélhetőleg le fog neki esni, hogy a specialitásaim miatt tudok ennyit így ránézésből a fiatalnak látszó úriemberről. Lassacskán pedig gyenge fuvallat az, ami megsimítja vállamat, azaz a takarító távoli zaja csapja csak meg a környéket. Én pedig mindemellett nyugodtan haladok előre, s szinte már pattanásig feszülő zajban teszek meg egyetlen egy shunpo lépést, amiről Yukezonak talán egyből feltűnhet, hogy meglepően sokat javult a gyorsaságom. Néha még én is meglepődöm azon, hogy mesterévé váltam eme shinigami képességnek; ámbátor tekintve, hogy hivatalosan a 46-ok tanácsának testőre vagyok, még mindig kevésnek találom a tudásom. De legalább hamar ki kerülök a senkaimonból, egyenesen egy sűrű felhőzetbe. Különösen húzom össze ajkaimat az észrevételen, mi szerint talpamat felhőszerű anyag simítja, de érzékeim szerint földet értünk.* - Bár nem kedvelem a teleportációs technikákat – azon okból kifolyólag, hogy sokat pepecseltem annak kezdeti formájának megtanulását -, de ez egyszer balgaság, hogy nem kértelek meg. *S valóban az volt. Hiszen jelenleg sötétkék színű felhőzetet láthatunk mindenhol. De a leggyönyörűbb az, hogy fogalmunk sem lehet, hogy hol is vagyunk egészen pontosan. Hiszen, ahogyan megfigyelem a párlatot, valamint lélekenergiát akarok érzékelni; vajmi kevés az, amilyen információval szolgálhatok.* - Magas a hollow lélekenergia lenyomat minden irányba. *Ekkor előre tartott kézzel egy tenrant idézek meg, hátha a levegő sugároszlop majd valamelyest segít ezen a dolgon. Azonban az érzékelés, meg hogy egyáltalán sütöttem e el kidout, az gyanúsan semerre sem tendál. Ettől függetlenül megfogom Yukezo csuklóját egy pillanatra.* - Ne hogy teleportálni akarj! *Hívom fel a figyelmét, hogy meg kell ezt a helyzetet jobban érteni. Egyszerűen fatálisan nonszensz, hogy a dangaiból kiérve egy kék felhőszerű semmibe érkezzünk. Ennek ellenére azért egy kereső kidouval bemérem az elhelyezkedésünket. Magára az eredményre ki is rántom kardomat, s shikai szinten feloldom.* - A koordinátáink folyamatosan változik. Tehát feltételezni tudom, hogy valaminek a közepébe hozott a senkaimon. Ha lenne itt valaki, talán megoldhatnánk.. de én a klasszikus módszert fogom választani. *Néhány robbantást végezve tőlünk azért messzebb, egyértelműen megjelennek bizonyos lyukak a pusztítás helyén. Reggeli napfény az ami be-besugárzik; de rövidesen eltűnik az anyag regenerációjával. Mindazonáltal, nem kelt bennem nyugtalanságot a látvány, csupán elgondolkodtató lehetne, ha lenne minderre időm.* - Hasztalan időfecsérlés. Már itt állunk napok óta Kagami-san; de nem ismerjük a kijutási módot. *Szólal meg a hátunk mögül egy tizedik osztagos tiszt, akit a Gotei már napok óta eltűntnek nyilvánított. Felhúzott szemöldökkel pillantok az illetőre, majd Yukezora. Habár Yukezora pont úgy tekintek, mintha rá akarnám a faggatás részét bírni. Mindazonáltal Kirához lépek egy kicsit.* - Van olyan módszered, amivel képes vagy megjelölni a járt utakat? Nem lenne okos dolog, ha kidoukat hagynék hátra – megjelölés gyanánt - . *Érdeklődöm, kicsit szándékosan növelve a csapat morált. Azért eltelt már egy pár év azóta, hogy jobbjára csak egyedül voltam hajlandó megoldani egy küldetést. El kell ismernem, hogy széles a képzettségek tárháza. Jó magam pedig nem vagyok egy kifogyhatatlan bankja ennek, akihez bármikor bármilyen „hitelért” fordulhatnak. Egyébként meg Daitenshis, bizonyára nem csupán a fénylő váza miatt. :/ Ha pedig azért lenne; az bőszen Yuusukera vallna, minek után képes volt a Tamachi vagyont bizonyos dolgokra költeni. * |
| | | Tamachi Yukezo Daitenshi
Hozzászólások száma : 552 Age : 30 Tartózkodási hely : Karakura town, Hűség tornya, Sehol Registration date : 2009. Apr. 20. Hírnév : 25
Karakterinformáció Rang: Daitenshi, Középnemes, Lord Belial Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (52100/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szer. Márc. 05, 2014 2:41 am | |
| Szótlanul menetelek a senkaimonhoz, és mélyen a gondolataimba burkolódzok. Mégis ki volt képes nyom hagyása nélkül beférkőzni a birtokba, és észrevétlenül elvinni egy majd embernagyságú festményt. Erre cask egyetlen egy jó gondolatom van. A festmény még mindig ott van, és most, hogy lelépünk innen, valószínűleg egy csapdába sétálunk, amit egyenesen a Kagami-ház fejének szántak. Innentől kezdve elgondolható, hogy valami kis személyes bosszúról van szó, és a festmény csak egy ürügy volt, hogy Ai szépen elinduljon. Ezesetben életveszélyben vagyunk, és egyenesen egy életveszélybe caplatunk. Hmm… kezd érdekes irányt venni ez az egész. Egy sejtelmes mosolyt azért megengedek az arcomnak, de inkább csak magam elé meredek. Ai egyetlen shunpo lépéssel eltűnt mellőlem, és szinte fel se fogtam. Jó lenne ha egy kicsit odafigyelnék! Ahogy körbenézek, már rég a dangaiban sétálgatok, a ráérés minden jelét mutatva. Hozzám képest szokatlanul, de utolsóként hagyom el a dangait, hasonlóan egy shunpoval. Gyorsabb lettél aranyom. Már majdnem mestere a technikának, most már csak annyi hiányzik, hogy élvezze is a suhogást. Elvégre egy villámléptű táncról beszélünk, azt tessék legyen olykedves és nedves, ÉLVEZNI! Ezeket is inkább megtartom magamnak. Ezen szokásom új. Megtartani a gondolatokat magamnak. Hát mi értelme volna végig mondani magamban, hogy aztán ne tudassam a világgal, hogy mennyire is járatom az eszem. ~ ŐRÜLT VAGY!!! PUSZTULJ!!~ kiabálják a hangok a fejemben, amire én jó hangosan kifakadok. Furán veszi ki magát lévén, hogy eddig néma csendben bandukoltam, de hát majd ráfogják arra, hogy kalapot hordok. =|:> . Megérkeztünk a hova is? Szememmel gyorsan körbekémlelem a területet, de nem haladok előrébb azzal, hogy hol is vagyok. Behunyom a szemem, és megpróbálom beazonsítani a teret, ha már a teleportáció egyfajta mellékterméke az, hogy átéled a térhálót a maga teljes egészében. Bekéne tudnom tájolnom magam, de nem igazán sikerül. Erre egyetlen magyarázat létezik… Konkrétan sehol sem vagyunk. Egy kis villódzás után Ai kijelenti, hogy naaagy mészárlásra adnak okot nekünk, de utána megragadja a csuklóm, és hozzám vág egy szokatlan dolgot. - Hámmá miért ne?- egyébként sem szándékoztam, de ha már így kitalálta magának, akkor jó lenne, ha megmagyarázná. Rámosolyogtam, látható volt valahol mélyen bennem, hogy valami nem stimmel. És ezt Ő remekül ki is figyelheti belőlem. Ha foglalkozik ezzel, akkor biztos rájöhet valamire, mert én most nem vagyok képes igazságot tenni magamban. Csak érzem, hogy baj van, méghozzá annyira, hogy a panic kerülget. És azt, azért mégsem kéne engedni. Ekkor Ai robbant néhány lukat a levegőbe, ahonnan napfény jut be. Erre azért felcsillan a szemem. Szóval egy elkülönített kis gömböcskében vagyunk. Lévén, hogy folyamatosan változik a helyzetünk, ez azt jelenti, hogy mozgunk. Zseni vagyok nemde? De ezt azért fontos átgondolni mert: - Ez egy mozgó börtön, egyszóval valahonnan valahová tart. És mivel itt vagy Te, kedves szerelmem, ezért aztán most elindulunk szépen oda, aki bezárt minket ide. Szóval ez mégis csak egy csapda volt Neked. Akkor viszont van egy jó meg egy rossz hírem… Gondolom egyik se érdekel titeket, de azért elmondom a jót, ha a rosszat megtartom magamnak hihihi… Szóval ez a dolog, aminek jócskán a közepében vagyunk, most egyszer s mindenkorra vége lesz. És ez jó _|= //emelem kalapom//- személy szerint én arra szeretnék rájönni, hogy ki volt az a genius, aki ezt kiötlötte, mert egy-két jótanáccsal szolgálnék neki. Ha egy Daitenshi barátnője a célpont, akkor jól vigyázzon, mert mi angyalok falkában bandázunk! Ekkor mögénk mászik egy másik fogoly, és beközli, hogy eddig hasztalanul fecséreltük az időnket, mert ők már egy jó ideje itt pazarolják jelentéktelen életük ezen szakaszát. Kuncogok ezen a gondolatmeneten, majd a kalapomból előveszek egy kulcsot belőle. Odaállok a személy elé, és a kezébe nyomom. - A kulcs a te kezedben van, kedves kis barátom… a kérdés, hogy használni is tudod-é- ebben a pillanatban egy pillangó pillan a kulcsból, és elrepül, majd elfoszlik- Óóó… ez nem vet rád valami túl jó fényt- húzom félre a számat, majd megfogom a vállát- Majd a családodnak elmeséljük, hogy hősiesen helyt álltál a két lábadon, de csak úgy hagytad, hogy a szökésed megoldása elillanjon a kezedből. Node ha elárulsz pár dolgot, akkor talán segíthetünk egymáson… Hogy kerültél bele ebbe a kis tértorzióba. Igen fontos dolog lenne, és a napok alatt szerintem már jópárszor átrágtad, szóval a csócsálástól eltekintve nagyon-nagyon hálától duzzadnék, ha mesélnél. Kapsz egy kis időt, hogy átgondolt… letelt, szóval?- közben az ujjaimmal is artikulálok neki, majd a kalapot visszateszem a fejemre, és tágra nyitott szemmel, elégedett arckifejezéssel állok előtte, és jót vidulok a nyomorán. Most már csak azt kéne tudnom, hogy ezen miért szórakozok ennyire. Ellenben kiváncsian várom, hogy mikor fog mindent elmondani, amit tud. Több adatra van szükségem, hogy kitaláljam hol vagyunk. Amint befejezi kis történetét, otthagyom, és Kirához lépek. - Vajon mikor találnak rank a hollowok. Úgy megmozdulnék most már végre. Az unalom már eluralkodott rajtam. Javítani szeretnék ezen, te nem? |
| | | Kazuho Kira Daitenshi
Hozzászólások száma : 115 Age : 31 Tartózkodási hely : A jégkígyó fészke (Daitenshi főhadiszállás) Registration date : 2012. Feb. 23. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tenshi Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (19000/30000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Vas. Márc. 16, 2014 2:49 am | |
| Végre, valahára elindulunk és ahogy az oldalamra pillantok, a zanpakuto-m társaságát keresve egy másodpercre, feltűnik, hogy nem csupán én próbálok kapcsolatot létesíteni a lélekölőmmel. A nemes hölgy társa szintén villódzva igyekszik jelezni valamit, ám én képtelen vagyok kivenni mit. Rövid közjátéknak leszek ismét tanúja, melyből meg kell vallanom, egy szót sem értek. Természetesen ez nem jelent akkora problémát, elvégre nekem nem kellenek a szavaik, nincs szükségem a nemesi élet apró momentumaira. Ezt meghagyom azoknak, akik ebbe születtek. Na persze ez nem jelenti azt, hogy a szavak egyik fülemen be a másikon pedig kimennek, nem hagyva maguk után semmit, csak a kínzó ürességet. Folyamatosan figyelemmel kísérem az eseményeket. Minden apró rezzenésüket éppúgy, mint a sajátjaimat. Csupán nem keresem a szavak mögött megbúvó tartalmat. Ez a daitenshim és a Kagami dolga. Nem az enyém. – Hogy mennyire vagyok társa Shizune-sannak, az kérdéses dolog Kagami-sama. Nem vagyok az a tipikus csapatjátékos. Yukezo-sama tenshijei közül, én jobban szeretek egyedül dolgozni. Kevesebb hibát vétek olyankor. – Jegyzem meg kissé szerény hangnemben, habár dicsőítem magam a mondandómmal. Igyekszem lekommunikálni, hogy nem tartom egy feltétlenül jó dolognak, hogy magányosan dolgozok. Azonban megszoktam már, s be kell látnom, statisztikailag jobban dolgozok egymagam. Mikor azonban a családom felől érdeklődik, kissé komorrá válik a tekintetem. A családom, akikkel rukongai-ban éltem együtt mára vagy szétszéledt, s önálló famíliát alapított, vagy már nem járja Soul Society-t. Mindegy hogyan, régóta nem találkoztam velük, s valahogy a családot sem jelentették már olyannyira, mint annak idején. – A Daitenshi a családom. Arról, hogy miként fogadták, talán őket illene megkérdezni. – Zárom rövidre a témát, majd megcsapja a fülem a takarító zaja. Rég találkoztam már vele, s most is csupán mosolyt csal az arcomra az ügybuzgó vonat robogása. Amint aztán meglátom elshunpozni a Kagamit, újra felélednek az ösztöneim. Megérkeztünk a terepre. Ideje ismét felöltenem magam. Én zárom a sort ami a megérkezést illeti, s minden érzékemet a környezetre összpontosítom. A testem ösztönösen is kissé meggörnyed, mintha minden érzékem azt várná, hogy végre előránthassam a pengém, és végezhessem a dolgom. Persze ez így is van, azonban meglepődve tapasztalom, hogy a géptestem még mindig mennyire pontosan követi az agyam impulzusait. Leoldom a szememről a kötést, majd felmérem a terepet. Furcsán sűrű ez a felleg, ami pedig kellemesen hat a közérzetemre. Ebben a szószban, a képességeimet kihasználva olyan előnyt élvezek, melyet régen sikerült már megközelítenie terepnek. Ahogy Kagami felméri hol is vagyunk világossá válik számomra, hogy milyen személyekkel dolgozok most együtt. A villámléptű kalapos akit bár régóta ismerek, sosem ismertem meg igazán, és a kidou bajnok nemes kisasszony. Érdekes felállása ez a csapatnak, ami azonban most jobban leköti a figyelmem, az a körülöttünk felbukkanó hollow léleklenyomat. Még a felbukkanó cellatársak sem kötnek le olyannyira, mint amennyire indokolt lenne. Csupán rájuk villantom a gépszemem, majd félmosollyal megjegyzem. – A baj nem abból fakad, hogy nem ismeritek a módot. A probléma abból ered, hogy mint említetted, napok óta itt álltok. De mint tudjuk az állással ritkán halad az ember. – Vetem oda, majd Kagamira tekintek. – Sajnos nem igazán tudnék erre a problémára effektív megoldást nyújtani. – Jelentem be, majd behunyom a jobb szemem, s bekapcsolom az éjjellátóm, hátha segít valamit a helyzeten, azonban be kell látnom, nem túl hasznos a fellegek között. – Talán a zanpakuto-m használatával vagy utsusemi-vel tudnám kivitelezni a dolgot, ám előbbi csak nagyon rövid távon lenne hatékony, utóbbival pedig ugyanaz a probléma merül fel, mint a kidou-val. Nem erősségem az eltévedés, ezért ritkán van szükségem ellenszerére. Talán ha eltévelyedett cellatársainkat hagynák egymástól hallótávban. Csatárláncban jelenthetnék egymásnak és nekünk ha baj van. Egyéb konstruktív ötletem jelenleg nincs. – Teszem fel a kötést a szememre, majd Yukezo szavaira fordulok a daitenshihez. – Megmozdulnék végre én is. Egy rajtaütésre ennyire tökéletes helyszínt vétek lenne nem kihasználni. De azért nem mennék a baj elébe. – Itt halkabbra veszem a hangom, s odasúgom a mesteremnek. – Bár szerintem már ránk találtak. – Intek a fejemmel a cellatársaink felé. Nem bízok a rejtélyes módon előbukkanó shinigamikban. |
| | | Urahara Kisuke Globális moderátor
Hozzászólások száma : 210 Age : 31 Registration date : 2011. Aug. 03. Hírnév : 19
Karakterinformáció Rang: Kalapos tudós Hovatartozás: Független Lélekenergia: (0/0)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Vas. Márc. 16, 2014 5:13 am | |
| Sötét felhőfoszlányok, s hirtelen előbukkanó shinigamik. Amiben vagytok, az igen- igen kaotikusnak tűnik. Még akkor is, ha egy társatok rájön, hogy végtére is Karakurában vagytok. Ha ott is vagytok, akkor végül is mi ez a a dolog, amibe belekerültetek? A gyanakvásotok, avagy szórakozásotok, esetleges gondolkodásotok egy sürgető dolgot idéz elő. Lassacskán észre vehetetik, hogy a talpatok alatt instabillá változik a sűrű fekete felhőzet. Ámbár próbálkozásotok ellenére a reiatsu talp alá való gyűjtése egyszerűen nem működik. Valamiféle, általatok nem ismert energia szellő fut át a helyen. A társaságotokban levő shinigamik pedig ijedten tekintenek rátok. - Ki volt ez? Ne idegesítsétek fel kérlek! - Az egyik Kira elé veti magát és könyörögve fogja meg bokáját, hogy mentse meg mert nagyon fél. Féktelen félelmében jóval erősebben szorít egyet kezével a shinigami lábszárán. Egy már lappangó dolog nyilvánul meg, néhány másodperccel később, ahogyan társatok fájdalmát ti is érzékelhetitek. Egy vibrálás, majd elhalványuló látás következtében ismét kiélesedik a látvány. A shinigamikat megfertőzte valami. Elhalkulva tekintenek maguk elé, míg az egész létezésük átalakulóban van. Testük aszottá és kiszipolyozottá változik. Arcukon ráncok sorozata jelenik meg, de közös ismertető jelük az a hátborzongató vigyor, amivel Kagami Ai már találkozott egy küldetésén. Tekintetüket ellepi a vérvörösség, talán a szemgolyójuk sem olyan, mint régen. A kisugárzásuk meg egyszerűen haragot és kínt sugároz. Az örjöngés lesz rajtuk úrrá, s könnyen észrevehető, hogy első célpontjuk ti lesztek. Az csak természetesnek tűnhet, hogy egyikőtöket sem fogja el a félelem, hiszen elég erősek vagytok. Azonban a lábatok megragad egy helyen, így mozdulni sem tudtok. Fogalmatok sincs első körben arról, hogy miként is oldhatjátok fel ezt az energiát ami elnyelte a lábatok egy részét - s mindezt sértetlenül -. Az viszont hamar érthető lesz, hogy meleg helyzetben vagytok. Yukezo, bár emlékeid feledtébb ködösek és kiaknázatlanok, de a benned levő démonikus forrás lassan ébredezni kezd. Először az egyik alkarodban vészes zsibbadást érzel, aztán, amennyiben egy örjöngő is a közeledbe férkőzik, megjelenik tekintetedben a gyilkolási ösztön. Csupán a józan ész foghat vissza attól, hogy téged is megfertőzzön ez a kór. Kirának már így is fáj a lába, de hogy Aira még miért nem hatnak ezek a dolgok az szinte rejtély. Ennek ellenére, ha leleményesek vagytok, lassacskán rájöhettek arra is, hogy igazából ti nem vagytok Karakurában. Talán a teleportáció visszafogása nem is volt olyan rossz ötlet, hiszen maga a tér amiben vagytok; kicsit átgondolva, összetételében hasonlíthat a dangaira. Valóban kijöttetek ti a dangaiból? Valami, azaz valaki..egy férfi hang suttogja számotokra; hogy még jelenleg is a dangaiban vagytok. Zavart kelthet bennetek, hogy valaki belemászott az elmétekbe. De mi rosszabb, minden amit láttok egy jól összerakott illúzió. Szinte esélyetek sincs megtörni, ha nem tudjátok, hogyan kerüljetek ki a takarító belsejéből. |
| | | Tamachi Yukezo Daitenshi
Hozzászólások száma : 552 Age : 30 Tartózkodási hely : Karakura town, Hűség tornya, Sehol Registration date : 2009. Apr. 20. Hírnév : 25
Karakterinformáció Rang: Daitenshi, Középnemes, Lord Belial Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (52100/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Vas. Márc. 16, 2014 6:06 am | |
| Ez a remek felhős táj valamiért hasonlít nekem egy bizonyos dologra. Vajon Paragon mit szólna ehhez a koppintáshoz. Bár nem valószínű, hogy ismer az, aki ezt okozta. Ha viszont igen, az nagy baj, mert én már nem fogok rá emlékezni. Megrázom a fejem, és a többiekre nézek. Egy pillanatig lehunyom a szemem, aztán azon kapom magam, hogy az a pillanat nem is egy pislantásnyi volt. Izzadni kezdett a hátam. Szinte érzem, ahogyan a cseppek lecsordogálnak a gerincoszlopom szélén. Bár meleg nincs, inkább az idegesség teszi. Megint ugyanaz az érzés, mint legelőször Ainál, és nagyon csúnya dolog történt. Elkerekedik a szemem, ahogyan az egyik shinigami nyaka köré egy kötelet képzeltem el. Lihegek egy kicsit, ezzel megtörve a tévképzeteket. Egyelőre ezek még tévképzetek, és ez teljesen jó. Talán jó, talán nem, egyelőre nem érdekel. Nem is baj! Kira mellém lép, és ezzel meg is ijeszt. Mond valamit, amit szinte meg se értek, de azonnal rávágom. - Najó, de ne lopakodjál itten mellettem, mert a frászt hozod rám O.o- mondtam szintúgy halkan neki, aztán reagáltam a mondandójára is-- Amúgy igazad lehet, de addig úgysem téphetjük szét őket, amíg Ai nem úgy látja, hogy menthetetlenek. Emlékezz, most a Goteinek segítünk!- ezt megpróbáltam úgy intézni, hogy Ai is jól hallja, de a shinigamik még ne. Ha ez nem megoldható, akkor erről a mondatomról most Ai lemaradt. Ekkor a két lábam azt mondja nekem, hogy "Instabil a talaj héj, csinálj valamit". - Ne aggódjatok kedves kis Jobb és Bal- mondom csillogó szemekkel, és elképedve nézem ahogyan a lábam figyelmeztése helyén való volt. Próbálok a levegőben maradni, hiszen az Emberek Világában vagyunk, ekkor csak jobban belesüppedek a fekete felhőzetbe és képtelen vagyok a járásra. Egy pillanat türelmet... nem tudtam magam alá gyűjteni a reiatsut? Megpróbálom megtartani az egyensúlyomat, és megnézem alaposabban, hogy mi a helyzet. Még le is guggolok a lábamhoz. Olyan, mintha Loctite fogná a talpam, egyszerűen nem akar megmozdulni. Ekkor az egyik halálisten elveszíti az életét, és Kira lábai előtt köt ki. Én hangosan felnevetek, és az ujjammal mutatva a helyzetet kiabálom. - Lett egy csodálód. Ments meg Ó Nagy Fémdoboz! Háhá!- utána vállat vonok és Aira nézek, hogy ezt ő most mire véli. Ekkor mintha valami a szemembe jött volna, meg kell dörzsölnöm, és csak úgy tudok élesen látni. Kira lábánál heverő kis hódoló, egyszerűen átcsapott egy menyétbe, és jó erősen belekapaszkodott, mintha lecsúszna a buszról. Erre már kevésbé jókedvűen tekintek. De a többiek hogyan is tudtak megmozdulni, mikor mi nem... Hirtelen a többiekre nézek, akiknek az arca teljesen elveszíti az életfiatalság motívumait. Nyelek egy nagyot... a baj csőstül jött. A szemükből jól kitudtam venni, hogy a józan ész természetesen elszállt belőlük. Aira pillantok. - Remélem, hogy szerinted már nem megmenthetőek, mert nekem van egy tippem, hogy most mi fog következni- elmosolyodok, és felcsigázva várom, hogy az vagy azok, akik engem szemeltek ki, vajon milyen gyorsan és hogyan akarnak megsemmisíteni engem. Nem tudok ellépni, ami azért felvet némi problémát, lévén, hogy se a kardvívásban, se a pusztakezes harcban nem jeleskedem, de azért a karddal még így is több esélyem van. Aztán ahogy közelítenek felém hirtelen dobban egyet a világ. A szívem egyre csak felgyorsul, a légzésem is aggasztóan hasonlóképpen tesz. Nyilván ez a kettő együtt jár. Szétfeszít a harag, meg akarom őket ölni. Remegnek a kezeim, és nem vagyok képes leállítani őket. Ahogy előveszem a zanpakutoumat, és kitartom magamtól merőlegesen oldalra, aktiválom a shikai formáját.Reiatsu tölti meg a pengét. - Haragszunk ám ugye kedves?- alakítom át a parancsszavat egy csöppet, és egy jól eső felnevetéssel konstatálom, hogy a felém tartó idegennek a végzete éppen ott képződik egy gömb formájában Paragon hegyeinél. Amint elém ér, a testével átlóba csapok a kardommal, és a térhasítással megpróbálom kettészelni az illetőt. Akár sikerült, akár nem kibukik egy köhhenés a testemből. Már megint az az érzés! Már megint! Menj már előlem, meg foglak ölni T_T. Nem akarok azonnal gyilkolni. Ha visszatudom fogni az illetőt védekezéssel nekem az is megteszi. Ha még nincs darabokban. Bár kitudja, eléggé erős a támadásom. Aztán valami azt súgja, hogy nem is vagyunk Karakurában. Hogy megragadtunk fél úton, és végülis teljesen logikus. Ahogyan a többiekre nézek a felismerés szinte úgy érte őket, mintha tarkón köptek volna minket. Ezek szerint ezt a hangot nem csak képzelődtem. ~Óh Helló!~ próbálom üdvösen fogadni az újabb hangot a fejembe, és nyitnék én szívesen egy kis kommunikációs csatornát. Ezzel ellenbe viszont akkor még a dangaiban vagyunk... legfeljebb csak voltunk, mert ennyi idő múlván akár fel is takaríthattak már minket. Akkor viszont eléggé kevés esélyünk van. Kivéveeee, ha szétrobbantjuk belülről. Ezzel ellenben, nem kell megölnöm itt most senkit, ami jó hír . - És mi van ha mégiscsak felrobbantanánk itt mindent. Akkor tán csak kijutunk. Vagy először az illúziót kéne megtörni? Én a robbantásra szavazok háhá - nézek a többiekre, miközben a küzdelem nem is tudom, hogy hol is tart. Én próbálok védekezni, ha valaki rám támadt, ha meg már nyaralok, akkor csak összefont karral álldogálok. |
| | | Kagami Ai 3. Osztag
Hozzászólások száma : 302 Age : 31 Registration date : 2011. Apr. 04. Hírnév : 95
Karakterinformáció Rang: Kapitány, Kagami főnemesi ház XVIII. feje Hovatartozás: Gotei 13 Lélekenergia: (51050/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Kedd Márc. 18, 2014 12:55 pm | |
| *Sok küldetésen volt már alkalmam kipróbálni magam, de ilyesmivel még magam sem találkoztam. Úgy érzem, hogy jelenleg elhagyott a határozott döntési készségem. Folyvást az a gondolat futkos bennem, hogy amíg nem tudom hol vagyunk és mivel állunk szemben, addig részt kell vennünk ebben a játszmában. Éppen ezért mély hallgatagság lesz rajtam úrrá, amint azok a shinigamik megjelennek, s átadják ama információt, hogy ők maguk már mióta itt lehetnek. Sajnálatos módon nem igazán volt arról jelentés, hogy pontosan melyik osztagból valóak; de talán ez nem is ferdíti el a célt. Egyelőre azt kell gondolnom, hogy mindezek hollowok műve. Elvégre is Karakurában vagyunk, és mindössze valami komplexum kellős közepére kerültünk, ahonnan jelenleg nem látszik a ki út. Persze könnyebb lenne itt minden elpusztítani, de nem leszek olyan óvatlan, hogy ezt elkezdem. Mert attól függetlenl, hogy az imént a kidou átment a füstfalon, még nem jelenti azt, hogy ez később is működik. A lélekenergia érzékelésem pedig egyszerűen összezavarodik. Tisztán érzem, hogy ezek shinigamik; de mégis annyira nem egyértelmű a helyzet. Furcsán tekintek Yukezora, amikor megosztja velünk elképzelését, mi szerint én vagyok az eredeti célpontja ennek az egésznek. Gyorsan átgondolom, hogy ez miért is lehetséges.* - Megértelek, és találnék is benne rációt; de nekem itt akkor sem stimmel valami, kedvesem. Ezek egyszerű shinigamik, akik amúgy is ismerhetik a nevem; hiszen eléggé híres vagyok a Goteiben. Azonban persze felmerül a tény, hogy miért éppen az én nevemet mondták, s miért vagyunk egy mozgó börtönben. Valószínűleg az ellenség jóval előre eltervezte ezt az egészet. De, ha én voltam a célpont valóban, akkor köze lehet a házamban eltünt festményhez. Ennek okán nem hagyhatom, hogy robbantgass. Hacsak nem akarod, hogy én magam is ide vesszek. Ugyanis nekem kötelességem akkor, hogy kiderítsem ezt az esetet; így hát mozdulni innen nem fogok. *Folytatok némi eszmecserét Yukezoval arról, hogy miért nem kéne ezt a dolgot most felrobbantani. Természetesen nem állnék az útjába a dolgoknak, ha nem állna fenn az a tény, hogy akár a nemesi ügyemnek is köze van ehhez a dologhoz. Kénytelen vagyok óvatosságra inteni társaimat, és felvállalni a felesősséget, hogy akár hatalmas hibát követek el azzal, hogy nem adok erre engedélyt. De ezek a küldetések már csak ilyenek. Mindig a megbízott vezetőnek kell a létfontosságú döntéseket meghoznia, s akár felvállalnia az esetleges bukást. Én viszont bízok bennünk, mivel nem csak az eszük megvan, de az erejük is ahhoz; hogy egy hibát kijavíthassunk. A Datenshi tagjairól van itt szó, akik pedig mindig veszélyes utaon járnak. Kiréhoz fordulok, míg Yukezo egy feledtébb közhelyes közjátékot folytat az egyik shinigamival.* - A magányos szereppel én is így voltam, míg nem kapitány voltam a 3. osztagban. A kapitány mindig megtanul együttműködni. Viszont hasznos elgondolás, hogy csak magadban bízol. *Válaszolok egy előbbi momentumra, amit már sokkal előbb meg kellett volna válaszolnom; csak hogy a társaság érkezése megzavart a társalgásban. De így, hogy tudom, hogy Kira-sannak a DT a családja; így könnyebb is meghoznom bizonyos döntéseket. Nem kell olyan dolgokra gondolnom, hogy otthon várja a felesége, vagy van egy kisgyermek a háznál. Szerencsére Yukezo lánya is Daitenshis, így jobban megértené, ha történne valami. Én meg majdnem hogy gyakorlatilag egyedül vagyok. Habár a Kagami- ház a bukás szélén lenne, ha ma nem térnék vissza otthonomba élve. Szinte azonnal észre veszem, amikor valami megváltozik. Egy ösztön bukkan fel bennem, hogy zanpakutomért kellene nyúlnom, de aligha nem elmarad ez a mozdulat, amikor egy kétségbe esett shinigami Kira elé veti a lábát. Furcsállom ezt a bánásmódot, s mikor az illető szorosabban megfogja a másik shinigami lábát, kitartom kezem.* - Bakudou 61: Rikujoukourou! *Majdnem fogalmam sincs arról, hogy miért kötöttem le egy kidouval; de ez a fajta viselkedés valamiért bizalmatlanságot okoz bennem.* - Ideje elárulnotok, hogy mit tudtok. Kit ne idegesítsünk fel? *Kérdés és egyben fenyegetés is ez tőlem, de valahogyan annyi ilyen esetem volt már, - illetve láthatóan és hallhatóan Kira és Yukezo sem bízik - hogy nem tudok magam sem egyszerűen elhinni, hogy ezek csak eltűnt shinigamik. Végül mindannyiunk bizalmatlansága is elnyeri értelmét, amikor a pillanatnyi látászavar valamiféle más dologgá formálja a környezetünket. A látvány, ami pedig elém tárul; azonnal hátrálok néhány lépést. Egyszerűen képtelen vagyok a kardomért nyúlni.* - Titeket már egyszer megöltelek; az nem lehet, hogy itt vagytok! Az alkimistával már végeztem, ti nem lehettek itt! *Félelem nélküli, de mégis csak kétségbeesésen megyek keresztül. Még sosem láthattak így eddig engem, de ez a dolog nekem mégiscsak egésszen személyes. Eltűnt a festmény, csapdába csaltak, és még a rémálmaim is valóra válnak, hogy újra találkozom ezzel a dologgal. Először azt sem tudom, hogy mit tegyek. Nekem nem is nagyon kell, mert rám egyáltalán nem támadnak, amit furcsálni kezdek, minek után kicsit lenyugszok. Ám, ami félelmet kelt bennem az nem ez a dolog lesz végül. Hanem, ami a szemeim elé tárul. Meglátom szerelmem arcát, és a lassan megnyilvánuló kisugárzását. Az izzadtságfolt az arcán, az ideges tekintet, és a felvillanó kard, ami kegyetlenül végez a rátámadó aszott shinigami testtel. Ezeknek a dolgoknak az összefutásán kicsit besokkalva hunyom le tekintetem és veszek egy jó nagy levegőt. Pedig fokozódik bennem egy hatás a semmiből, hogy ijedtségemben képtelen vagyok bármit is tenni. Ezt próbálom eltüntetni magamból, míg ők azon vannak, hogyan szedjék le magukról támadóikat. Nem beszélve arról, hogy a kidoumat egyszerűen a saját instabilitásom megtörte.* ~ Öld meg őket! ~ *Ismerős hang kezd a fejembe motoszkálni. S felnyitom a szemem, egésszen kegyetlenül. Előrántva kardomat, futólépésből kettéhasítok két támadó "szörnyeteget". Aztán mikor ez megtörténik, egyszerűen elfelejtem, hogy valaki a fejembe mondott volna bármit is, hogy öljem meg ezeket. Sietősen Yukezohoz lépek. Érkezik egy másik hang a fejembe a dangait illetően.* - Ti is hallottátok? *Nézek időközben Kirára is, mivel ő hozzá is szól azért ez a kérdés. Mi tagadás az információ talán elsőre felüdülést kelt bennem, de aztán inkább keménységet okoz, hogy idegen hangot hallok a fejemben. Amint visszajelzést kapok a többiektől, hogy ezt ők is így gondolták; elharapom ajkaim egyik szegletét.* - Az nem jó, nagyon nem jó. Úgy néz ki, hogy az ellenség nem arrancar. Viszont ismeri az átkelést az élők világába. Fogalmam sincs, hogy hogyan zárt be minket a dangaiba; azonban nincs mit tenni. Ha elkezdünk itt robbantgatni, akkor gyakorlatilag kitesz minket ott, amelyik időben éppen jár. Lehet a múltban, lehet a mi időnkben, de lehet akár a jövőben is. Az egyetlen módja, hogy kijussunk innen, ha megtaláljuk az ellenséget és levadásszuk. Azonban nincs bizonyítékunk rá, hogy aki bezárt minket ide, az egyáltalán itt van. Valami ötlet esetleg? *Aztán kicsit közelebb hajolok Yukezohoz.* - Jól vagy? Az imént sikerült kicsit megijesztened.. *Magam se nagyon hiszem el, hogy mit mondok, de mégis igaz. Végre sikerül felfognom, hogy mit is jelent igazából, hogy valakit igazán szeretsz. Legapróbb bajnak tűnő valami is megtud rémiszteni, ami a másik feleddel történik. Pedig tudom magamról, hogy erős vagyok; de talán ezt a démonos dolgot mégsem tudom jól kezelni.* |
| | | Kazuho Kira Daitenshi
Hozzászólások száma : 115 Age : 31 Tartózkodási hely : A jégkígyó fészke (Daitenshi főhadiszállás) Registration date : 2012. Feb. 23. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tenshi Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (19000/30000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Hétf. Márc. 24, 2014 6:24 am | |
| Rövid beszélgetésünk nem feltétlen sikerül zökkenőmentesre, de legalább a lényeget sikerül egyeztetnünk. – Az a saizensen megoldása lenne a problémára. Mármint bárkit is széttépni. Nem lenne túl elegáns megoldás. – Fejtem ki a véleményem a helyzettel kapcsolatban, majd elvonják a figyelmem. A lábam elé omló shinigami baljós jelnek tűnik, ám ahogy megpróbálom lerázni a bokámat markoló mancsot az csak erősebben szorít. Leoldom a szememről a kötést – ezúttal végleg, hiszen innentől kezdve szükségem lesz a modulra, majd előkapom a tőröm. – Szúrd hátba! Éji Róka. – Sziszegem, majd ahogy a penge átalakul, lecsapom a hódolóm karját. Eljött az a pont, mikor fegyverért kell nyúlnom. Remélem a nemes is belátja, hogy most nincs idő finomkodni. Előre próbálok ugrani, de sem a shunpo, sem a lábam nem visz előre. – Mi a? – Hagyja el a számat az érdeklődés szikrája, majd az immár összeaszott shinigamikra pillantok. – Ennyit az eleganciáról. – Sóhajtok, majd előre csapok, s a zanpakuto-m szinte felsikolt örömében, ahogy elérik a pengék az első ellenfelet. Amíg kitart a lendület igyekszem távol tartani őket magunktól, majd ahogy pengét visszahúzom, előretartom a bal kezem, s az ujjaim hegyén kidou kezd elővillanni. – Hadou 04: Byakurai. – Hangzanak el a bűvös szavak, majd végigvágok az ellenség vonalain. Szerencsémre nem egyedül kell őket felfognom, de igyekszem a lehető leggyorsabban dolgozni. Jelenleg ezek a lények – mert shinigaminak nevezni őket balgaság lenne, valószínűleg nem tartoznak a megmenthető kategóriába, sem pedig a hasznos információéba. Ha a Kagaminak nem válaszolnak, és Yukezo is támadásba lendül, nem látom értelmét a finomkodásnak. Habár valami azért nyomaszt a társaim viselkedésében. A Tamachi nem szokott ennyire vadul támadni, Ai pedig kifejezetten ijedtnek tűnik. Nem finomkodok: egy vágás innen, egy byakurai onnan, míg az ellenség el nem hullik – az egyetlen akire ügyelek az a lábamnál elmetszett alak, akit bár nem öltem meg, lassacskán mindkét kezétől megfosztottam a harcképtelenné tétel jegyében. Mire végre megszűnik a fenyegetés, a társaimra pillantok. – Mielőtt mindent felrobbantunk, és mielőtt megtörjük ezt a csodálatos illúziót, lenne egy kérdésem. Pontosabban kettő. Mik ezek, és miért van az az érzésem, hogy Kagamai-sama nem volt célpontjuk? – Hiába, ha az ellenség csak ránk koncentrál, az feltűnő jelenség. Ideje hát nevén nevezni a gyereket. Amíg pedig ezekre a kérdésekre választ nem kapok, addig javítok egy cseppet a közérzetemen, és a vállánál fogva a talajhoz szügezem a még vergődő szörnyeteget. Talán még használható. De ha nem, akkor is helyben van a fegyver a kivégzéshez. Jelen helyzetünkben kevéssé érint meg a tény, hogy még mindig a dangai-ban, sőt a takarítóban vagyunk. Ha nem sikerül a problémát elhárítani, lényegében akár a pokolban is lehetnénk, ugyanott vagyunk. A sérülésjelzőm villog kissé a lábamat illetően, de ez sem foglalkoztat. Sokkal jobban idegesít az, hogy csapdában vagyunk. Ennek ugyanis fordítva kellett volna megtörténnie. – Ha illúzió, hát illúzió. Felismertük, tehát egy lépéssel közelebb vagyunk a megoldáshoz. Én úgy látom a takarítóból való kijutás most az elsődleges szempont. Jelentős bónusz lenne, ha ezt a lábunk elvesztése nélkül sikerülne kiviteleznünk. – Na persze a nyilvánvalót fogalmazom meg, ugyanakkor nem ártana erre koncentrálnunk. Azt azonban nem tudom, miként jussunk ki a takarító belsejéből. – Jelenleg több ötletem is lenne ennek a kivitelezésére, azonban ezek közül nem mind tűnik épkézláb megoldásnak, még számomra sem. Talán ha nem robbantjuk fel, csak valamilyen formában lyukat vágunk rá, az egy élhető megoldás lenne. Ellenben az, hogy Kagami-sama nem került ebbe a helyzetbe, arra enged következtetni, hogy reiatsu alapon működik a dolog. Ha valamilyen formában belénk lehetne vezetni Kagami-sama lélekenergiáját, megérne egy próbát a kijutás szempontjából. Ha ez sem válik be, még mindig ott van a lehetőség, hogy megérdeklődjük fetrengő barátunktól a megoldást. – Osztom meg az ötleteimet, melyből jelenleg a reiatsuátvezetést tartom a legvalószínűbbnek, ugyanakkor megpróbálkozok azzal is, hogy csupán elmozdulok a helyemről, elvégre az illúzió, az csak egy megtévesztés, amit ha felismerünk, már védekezhetünk ellene. Talán megtörhetem a dolgot, ha felismerem, hogy a lábam nincs lekötve, és csak az elmémmel játszik valaki. |
| | | Urahara Kisuke Globális moderátor
Hozzászólások száma : 210 Age : 31 Registration date : 2011. Aug. 03. Hírnév : 19
Karakterinformáció Rang: Kalapos tudós Hovatartozás: Független Lélekenergia: (0/0)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Kedd Ápr. 01, 2014 10:04 pm | |
| "Miközben hallgattunk, eszembe jutott, amiről még soha senkinek nem beszéltem. Amikor sétáltunk. Csak mi hárman. Én voltam középen. Nem emlékszem, hogy hová mentünk vagy honnan jöttünk. Még az évszakot sem tudom felidézni. Csak arra emlékszem, hogy kettőjük között lépkedtem, és életemben először éreztem, hogy tartozom valahova." Hosszú ideje itt vagytok már, s még csak most jutott el hozzátok elég információ arról, hogy hol is vagytok igazából. Habár maga az információ nem éppen pozitív. Elég ideje vagytok már shinigamik ahhoz, hogy tudjátok, a takarítóból való kijutásról még nem hallottatok. Talán nem véletlenül, hiszen innen még tényleg nem jutott ki senki. Éppen ezért az esélyetek vajmi kevés, nem beszélve arról, hogy sosem tudhatjátok, hogy éppen mely időben jártok. A Dangai ilyen mértékben kiaknázatlan a számotokra, legnagyobb hátrányotok pedig, hogy nem hoztatok magatokkal egy 12. osztagost sem. A hirtelen változást nem igazán tudjátok megfejteni, hogy miért megy végbe, az viszont bizonyos, hogy valamiért Aira és Yukezora is másképpen hat az egész. Támadásaitok sikerrel jár, ám a rejtélyeknek itt még nem ér véget. Ellenfeletek még mindig nem szándékozik megjelenni, ha van egyáltalán ellenfeletek. Mindenesetre, a feketés semmiség átalakul egy parkra, mintha csak a takarító valamiféle hatást kapott volna. A háttérben havas hegyek alkotják még a tájat, illetve tőletek nem messze egy halas tó található. Ám, ha szemfülesek vagytok, észre vehetitek, hogy a tó szélén egy magas, jól öltözött középkorú férfi áll s a tóba állt katanát kémleli szürke tekintettel. Arca az átlagnál jelenleg sápadtabb, s látszik rajta, hogy a várakozás már teljesen egy meditatív állapotba küldte. Talán tudja egyáltalán, hogy mire is vár pontosan? Ahogy közelebb mentek hozzá érezhetitek a kisugárzását. Rendkívülien idősnek tűnik, több száz éves is meglehet. Ámbár amint belébtek a tó területére, a férfi szeme megcsillan s kihúzza kardját a tó tükréből. Kardját pillanatok alatt Aira szegezik, majd látván a nőt, egyenesen megtorpan egy ijedt tekintettel. Aztán letekint a nő nyakláncára, majd az övére. - Te mit keresel itt, Hisae? Nem szabadna itt lenned, bármikor megérkezhet és az első célpontja leszel. Nem kellett volna idejönnöd, csak a Tamachinak szólt a jel! Szigorú tekintetét Yukezora emeli, majd megpillantja a társaság harmadik tagját is. Egy pillanatig elkalandozik Kira furcsa kinézetén, ám valahogy a tekintete mégis hasonlít egy nemesére. - Az előbbi incidensért fogadjátok személyes bocsánatomat. Azok az életem shinigamijai, megnyilvánulásai, melyek halálukkor a dangaiba ragadtak. Valakinek muszáj volt elpusztítania, hogy visszaszerezhessem régi önmagam. Hogy miért éppen a dangai? Ezt a helyet választottam neked, Yukezo! - Ekkor rámutat a shinigamira, s talán Yukezonak semmi ötlete sincs arról, hogy éppen miért. Majd leengedi kezét, s Kirára pillant. - A takarítót felrobbantani? Tedd meg, de fogalmad sem lesz arról, hogy melyik időbe fogsz kerülni. Ugyanis a takarító nem csupán teret jár, hanem időt is. Nem igaz, paragon? - Az utolsó kérdőmondat jó erőset csattan, s ennek következtében paragon meg akar nyilvánulni. Úgy, hogy egyáltalán nem magától teszi, vagy a saját shinigamija hívja. - Spoiler:
|
| | | Tamachi Yukezo Daitenshi
Hozzászólások száma : 552 Age : 30 Tartózkodási hely : Karakura town, Hűség tornya, Sehol Registration date : 2009. Apr. 20. Hírnév : 25
Karakterinformáció Rang: Daitenshi, Középnemes, Lord Belial Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (52100/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szer. Ápr. 02, 2014 3:22 am | |
| Csihi puhi, csitt-csatt, a mészárlásnak teret engedve engedem el magam előtt a kettécsapott egyéneket. Hohóó, micsoda csodálatos halálesetek, igazán megérdemeltem már ezt a látványt. Csapatban igyekszünk megszűntetni egyes egyének egybenvalóságát, illetve létezését. Nincs ezzel számomra semmi problémám, sőt, szinte élveztem. Ahogy elül a vérontás, lehunyom a szemem, veszek egy nyugtató levegőt, ami az adrenalin végkifejletét látja el egy kis lenyomással. A torkomban érezhető szívdobbanások eltűnnek végül, és hideg fejemet sikerül visszaszereznem végül. Az információk áradata hiányában csak arra támaszkodhatok, hogy az előbb még kimondottá vált a fejemben, hogy a dangaiban vagyok. Ai mellém lép, és kérdez egy nagyon remek kérdést, amire én egyértelmű választ adok. - Csodálatosan vagyok, bár valamiért egy pillanatig úgy éreztem, hogy rosszul vagyok, bár ez tova tűnt, és maradt az önelégült extázis- zárul le bennem végképp az ingadozás. Igen, az előbb még elleneztem a vérontást, de végülis amint megtörtént kinyílt a szemem, és elkezdtem örülni a dolognak. Egyszerűen a pillanat, ahogyan elszállt belőlük az élet megragadta lelkem legapróbb porcikáját, és hangos éljenzésben tört ki gondolataimban. Miért kéne ettől rosszul éreznem magam? Ezután Kira felvetésének igazat kell, hogy adjak. - Igaz… Ai, te támadtál, és te ezek után sem voltál célpont. Valahogyan kimaradtál ebből, így te nagy fontosságú vagy, hogy itt legyél- véleményezem a történteket, majd tovább próbálom felszabadítani a lábamat. Akárhogy próbálom, sehogy sem sikerül. Moccanást sem hajlandó megtenni, nemhogy szabaddá váljanak. Félrehúzom a számat, majd Kirára kezdek el figyelni. Egész okos hozzászólásai vannak e helyzethez, bár a robbantásos ötletéért annyira nem rajongok, ezt már Ai is szóvá tette, hogy vajon miért. Én még sosem voltam takarítóban, és csak most értem meg, hogy mennyire jól látja el a szerepét. Nem érzem egyáltalán, hogy ennek a térnek valahol valaha is vége lenne. Nem tudok kiteleportálni. A szabadulási kísérlete elfogadhatónak hat, és már felemeltem az ujjam, hogy megszólaljak, de a tér hirtelen kicsavarodik magából, és egy teljesen nyugodt békés kis természeti táj tárul elém. Nekem erre persze kikerekedik a szemem, és csak most kezdem el igazán felfogni, hogy a képességeim mennyire kézzelfoghatóak, bár már több térmanipulációval találkoztam, de ez egész valódinak tűnik. Mintha létező helyek váltakoznának. ÉS EZ NEKEM SZEMET SZÚR!!! 600 évnyi utazás után, Belial dimenzióját sikerül kitanulmányoznom. Ahogyan az idő nem volt kézzelfogható tény, és a térben később önmagát ismételte az esemény. Megcsóválom a fejem, és megéreztem, ahogy lelkem legmélyéből is nyugtalanság tör elő. Vajon miért is vagyunk itt? Körbenézek, és csodálatra méltóvá teszem a hely kifinomultságát. A hegyek, a részletek arról árulkodnak, hogy ez az egész valóság, és el is hinném, ha nem lennék képes én is hasonlóra. Egy idősödő embert pillantok meg egy tavacska mellett. Összehúzom a szemem, és a kardomhoz nyúlok ismét. Megmozdítom egy picit a lábam, csak hogy megtudjam, hogy szabadokká váltak-e, és öröm fogalmazódik meg bennem a szabadság megtapasztalásán. Ekkor emberünk kardot szegez Aira, amire én egyből vérszemet kapok, és villámgyorsan én is kardot rántok, és rászegezem, jelezve, hogy ha egy lépést is aggreszívkodik itt, akkor egy mozdulattal eltávolítom az idegközpontját, és mosolyogva mosom meg a kardom a vérében. Ekkor egy olyat mond, amire már muszáj megszólalnom. - Akkor ha megtennéd a szívességet, hogy elengeded őket, szíves örömest beváltom a vágyadat arról, hogy én öljelek meg- sziszegve fenyegetőzök neki, majd mintha nem is érdekelném őt, tovább beszéli a kis történetét, miszerint az előbbi kis probléma miatta volt. Aztán ismét rám mutat, amire én felvonom a vállaim, és kérdőn válaszolok rá. - Miért, talán nem mindegy, hogy hol és mikor öllek meg? - utána még el is kuncogom magam. Olyan dologgal játszadozik, amihez egyáltalán nincs kedvem, aztán elmondja a véleményét a robbantós szabadulós tervről, amit én csak halkan nyugtázok magamban, hogy azt már amúgyis elvetettük, utána meg Paragonnal kezd el dobálózni. Ismeri a kardomat, térháló, shinigami megnyilvánulásokról hadovál, és régi önmagát akarja visszaszerezni. Hirtelen a belső világomba találom a tudatomat, és a szokásos időmegállás érzést veszem észre. Feszülten magam elé bambulok, és térdre rogyok. Először a félelmemen kell úrrá lennem, és azt kezdem el érezni, hogy teljesen esélytelen. Remegnek a végtagjaim, és tudatom teljes kétségbeesésbe szalad. Gondoljuk át mit mondott. Nem lehet hogy ez a forma Ő lenne. Egyszerűen lehetetlen! Halottnak kellene lennie, és mégis itt van. Olyan dolgokról tud, és úgy formálja a szavait, és mindenét, hogy azt higgyem, hogy Belial az. Egyszerűen csak olvas az emlékeimbe, és így próbál meg kibuktatni? Paragonról beszél, és mindezt egyenesen a szemembe döfi. Nem fogunk ám kibékülni ezzel az egésszel, de nem ám. Elmém és tudatom visszaszáll a valóságba, talán soha nem is hagyta el, bár nagyon is valóságosnak tűnt az előbbi. Nyugodt most mindenki, talán nem is biztos, hogy ő az, de valahogy egésznek olyan szaga van, mintha az Ő műve lenne. Én vagyok a célpont… node ki az a Hisae? Egy újabb bizonyíték lehet arra, hogy azt se tudja melyik időről beszél. Valamikor még valakire hasonlíthatott Ai, de ezt most jelenleg nem igazán tudom feldolgozni. A félelem úrrá lesz rajtam ismét. Nem akarom feldolgozni, nem akarom megvárni, és nem akarom tudni, hogy ő Belial-e vagy sem. Pillanatnyilag egyetlen egy felismerés pattan meg bennem. - Majd később eldöntöm, Ébredj!- mondom szinte csak magamnak, majd a hívószavat elkiáltva kicsapom Paragont. Olyan könnyedén jött ez ki, és az előbb is csak úgy bekerültem a világomba, mintha a kardszellem akarna valamit. Ismerné ezt az illetőt? Az lehetetlen. ~ Vágd ketté!~ szól a fejembe a hang, és én ebbe szíves örömest belemegyek. Aktív kardomat szorongatom, és valahol megakadozik az első mozdulat. El akarok indulni, és át akarom hasítani a fejét a kardommal, talán ez az egész véget ér mára. Olyan dolgok történnek itt, amikre nem készültem fel. A félelem az egyetlen dolog, ami visszatart. Ha ő Belial, akkor bánthatja a többieket, de ha eléggé gyors vagyok, akkor talán végleg levan a gond. Nem vagyok képes önmagamnak se hinni. Meg kell tudnom, hogy ki ő. Egyenesen rászegezem a kardomat. - Eljött hát az idő, hogy elkezdj kiteregetni. Ha Belial vagy, akkor ne játszadozzunk, hiszen akkor még a játék része csak hátra van. Nem tudom hogyan élted túl a Senbankaiom, de szívesen nekilátok a munka alaposabb elvégzésére… bár nem örülnék, mert a harmadik feloldásom jobb szerettem volna titokban tartani a jelenlévők előtt. Nem vagyok az a felvágós fajta tudod- mondom, és közben rendületlen a hegyei a kardomnak a két szép szemére mutatnak, teljesen egyenesen. Felhúzom a szám egy kicsit idegességemnek, és egy halk morgást is kieresztek. Az örökké jókedvű mókázó Yukezo ellentéte még új lehet Kirának, bár kitudja, hogy mikor és hol nézett utánam. Nem vagyok abban a kedvemben most. Ha ez az illető Belial, akkor itt hatalmas mészárlás veszi majd kezdetét. Ha meg semmi köze hozzá, akkor meg bekaphatja, hogy így rám hozta a cifra frászt.
|
| | | Kagami Ai 3. Osztag
Hozzászólások száma : 302 Age : 31 Registration date : 2011. Apr. 04. Hírnév : 95
Karakterinformáció Rang: Kapitány, Kagami főnemesi ház XVIII. feje Hovatartozás: Gotei 13 Lélekenergia: (51050/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szer. Ápr. 02, 2014 5:33 am | |
| *Leginkább folyamatos frusztráció alatt érzem magam. Nem szeretem az ilyen zárt tereket; pontosan azért, mert mindig más irányítása alatt vannak, ezzel csökkentve az egyenlő eséllyel való indulást. Jobban kedvelem a szabad tereket, ahol egy-egy ilyen volumenű eseményt más és más hatások érik. Ez pedig egyszerű illúziónak tűnik, amit vagy valaki, vagy valami irányít. A dangai ilyesfajta titkairól vajmi keveset tudok, s lévén, hogy nem vagyok tudós alkat, így feltehetőleg ez a dolog így is marad. Ettől függetlenül, ha lenne nálam bármiféle kommunikációs eszköz, megpróbálnék segítséget kérni. Ám van egy olyan sejtésem, hogy itt semmi sem működne. Pontosan azért, mert maga a keresett személy területén vagyunk. Méltatlannak tartom azt a kreativitás nélküliséget, amikor ezek a shinigamik egyszerűen megőrülnek. Természetesen egy pillanatig megáll bennem a vér, mivel felismerem ezt az a fajta entitást, de aztán rá kell ébrednem, hogy nincs időm ilyenekkel foglalkozni. Mégis olyasmi tárul szemem elé, amit elsőre nem tudok megérteni. Látom, hogyan társaim lábukat nem képesek mozgatni, és azt is, hogy megtámadják őket. Számomra csupán az a legnagyobb kérdés, hogy ez a fajta agresszió felém miért nem irányul? Eltöprenghetnék ezen sok ideig, de a kövület állapota helyett megtalálom inkább azt a módot, ahogyan segíthetek társaimnak. Rábólintok a kis akciókra, s cserébe egyszerű byakurait lövök arra, akinek a támadását éppen nem érik, vagy nem veszik észre. Egy rendkívülien egyszerű kidou, csupán az én kezemben már ez is lehet annyira halálos, mintha karddal szúrtam volna le. Egyébként sem modorom csak úgy kirántani a lélekölőmet, pláne azért, hogy a ruhámat összevérezzem - hozzá teszem - indokolatlanul. Ez a dolog még mindig nem tud annyi okot adni, hogy kirántsam. Ennek ellenére Yukezo meg a társa fontosak nekem, csupán ők a Daitenshihez tartozó harcosok; akiket nem fogok megsérteni azzal, hogy alulértéklem a képességeiket. Így hát okosan bánok ezzel a kezdő szintű kidouval, hogy kihasználjam az előnyöm. * - Van rá mód Kira-san. Megismertem ezt a módot, míg a Nibantai (4.) Sansekijeként, azonban tiltott technika. Illetve nekem sem áll szándékomban átadni shinigmi lélekenergiám egy részét. Nálad még talán működne, azonban Yukezo és én közel egy szinten állunk. Nála nem működne ez a dolog, nem beszélve arról, hogy amiatt az incidens miatt nem viselné el a lélekenergiámat. Tele csupa emlékkel, megtört zanpakutokkal és egyebekkel, amikkel találkoztam utamon. Feltehetőleg Paragon is belesérülne, amit viszont nem szeretnék. Számomra a zanpakutok többek egyszerű kardoknál, így hát más megoldást kell találnunk; ugyanis és biztosan nem fogok ártani sem Paragonnak, sem pedig Yukezonk a kijutásért. *Mindezen mondandómat a lehető legkíméletesebben adom át a shinigaminak, minek utána vége lesz a harcnak és a lelkek felszívódnak. Kira- san jó ötleteket hoz fel ettől függetlenül, s alkalmaznám is, ha nem éppen Yukezoról lenne szó. Akkor igaza is lehetne, és kijuthatnánk. Kicsit furcsán tekintek Yukezora a helyzetjelentést hallván, de nem nyilvánítok különösebb figyelmet ennek. Ha van valaki, én biztosan nem vagyok az a fajta, aki tolakodik egy kis információért. Majd elmondja, ha úgy ítéli meg; ha meg nem, abban az esetben tiszteletben fogom hagyni döntését. Ettől függetlenül eltekintek oldalra, amikor a célpontbeli problémákkal szembesítenek.* - Talán éppen ezért szeretnék belesétálni a csapdájába. Csak éppen annyira vagyok óvatos shinigami, amennyire félek egy nagyobb erő láttán. Akármi vagy akárki lesz az ellenfél, mi végzünk vele. Éppen eleget láttunk ahhoz, hogy tudjuk, Őt nem befogni kell, hanem likvidálni. Ez saját döntésem, s vállalok minden következményt a küldetéstől való eltérés végett. Gondolom az nem kérdés, hogy ebben mind egyetértünk. *Egyébként is a Gotei törvényei szerint, ha a küldetés alatt kiderül, hogy félre kategorizáltak valamit, és szükségszerű a változtatás, akkor meglehet tenni. Amennyiben az ellenfél veszélyezteti az életet és nem vagy képes felvenni a kapcsolatot a vezetőséggel.* - Mivel fontos lehetek valamiért, így ezt előnyünké is kovácsolhatnánk.*Pillantok itt Kirára, neki biztosan lesz valami ötlete, hogy ezt hogyan kéne kivitelezni. Azonban még mielőtt bármit is hallanék a reakcióiból, a táj - amiben eddig álltunk - teljesen megváltozik. Egy valóságos, számomra kicsit rokonszenves, tavaszi alakot ölt. A háttérben meghúzódó hegyekre különösen felfigyelek, illetve a parkra, mivel méretei igencsak kivehetetlenek. De a tájba nem sokáig merülhetünk el, hiszen egy alak tisztán kirajzolódik a halas tó mellet, amint egy katanát bámul tőle nem messze a vízbe állva. Első dolog, ami felmerül bennem, amint közel megyek, hogy az a kard biztosan zanpakuto. Ez valamiféle technika lehet, s nem ez a legrosszabb hír a számomra. Hanem az, hogy az illető lélekenergiája ismerősnek tűnik, mégis sokkal idősebb, mint amire emlékezhetek. Zavarodottság ül ki tekintetemre, s amikor az illető egyenesen nekem ront a kardjával, már a mozdulata kellős közepén eldöntöm, hogy nem rántok kardot. A gyorsasága ugyan már nem közelíti meg az enyémet, de a technikája még mindig kifinomultabb, mint az enyém. Látszik benne a tapasztalat és a kard iránti szeretete. Nyelek egyet, s mikor meglátom a támadóm arcát, ahogyan több mint 190 cm-el fölém magasodik, arcom - valamint tekintetem - kimeríti a havasi tájak bármelyikét. Őszinte lehetetlenség ül ki tekintetemre, olyan szinten, hogy fagyottan hallgatom végig Yukezo felháborodását. Első sorban persze mindezt jogosnak vélném, de tekintve a legújabb helyzetet, a jelenléte igen is lehetséges. Ettől pedig olyan érzések kezdenek el bennem keringeni, amiket soha életemben nem éreztem még. Eddig mindenkit elveszítettem az életemben, s hogy bárkit is visszakapnék, az mindeddig valótlannak tűnt. Naív kislányként érzem magam, de mégis erőt veszek végül magamon. Beállok egyenesen Yukezo kardja elé, valamint a férfi elé.* - Yukezo, ő az apám! Hisae pedig én vagyok, az eredeti keresztnevem, amit leadtam, amint Kagami lettem. *Ekkor pedig a férfi felé fordulok, míg megérintem Paragon élének hegyét, hogy visszatekintve, kérlelő tekintettel meredek Yukezora, hogy minderre semmi szükség.* - Habár igaza van, hogy megakar támadni, mert nem bízhatnánk benned! Azonban ismertem az apám, és ismertem a kard iránti szeretetét, valamint kifinomult stílusát, amit mai napig nem tudok kiverni a fejemből. Ugyanakkor ennyi idő után tudhatnád, hogy felnőttem és nem fogok rád hallgatni! *Ekkor szinte önkívületi állapotban indítom meg kezemet felé, de megállok félúton és veszek egy nagy levegőt.* - Ezt érdemelnéd, amiért volt képed halottnak nyílváníttatni magad, elárulni a féltestvéreimet - szökve az apaság elől -, és mert mindezek ellenére még Ryouuji-dono házasságát is tönkretetted. De felnőttem és képes vagyok megbocsájtani, amint mindenre, ami itt zajlik magyarázatot adsz. S ne aggódj, ha ellenségnek bizonyulsz, Yukezo biztosan szíves örömest végez veled, amiért fájdalmat okozol nekem; Ebizo. *Ekkor szándékosan belépek Kira mögé és behunyom a szemem egy kicsit, míg Ebizo és Yukezo beszélgetnek.* - Csak maradj így kérlek, nem akarom, hogy Yukezo lássa, mennyire is megrázott ez a dolog! *Suttogom nagyon halkan Kirának, hogyha teheti, tegyen nekem egy kis támaszt azzal, hogy bebújhatok mögé egy kicsit összeszedni magam. Való igaz, rég reagáltam már ilyen nyersen a dolgokra. Közben pedig Kirához intézek még néhány szót.* - Te itt viszonylag semleges vagy. Kira, ugye számíthatok rád a bajban? Ha valami elhatalmasodna rajtam, ugye megállítasz? *Közben pedig a mellkasomon egy nagyobb nyomást kezdek érezni. Egyre erősebben és hevesebben tör rám a mellkasi fájdalom, míg nem ira hátába nem kapaszkodom, hogy össze ne essek. Valamiféle rosszullét kerülget.* |
| | | Kazuho Kira Daitenshi
Hozzászólások száma : 115 Age : 31 Tartózkodási hely : A jégkígyó fészke (Daitenshi főhadiszállás) Registration date : 2012. Feb. 23. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tenshi Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (19000/30000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Pént. Ápr. 04, 2014 11:39 pm | |
| – Nos, akkor sétáljunk bele. – Rántom keresztül a kardom a vergődő szörnyeteg nyakán, majd lerázom a vérét a pengémről. – Ha meg benne vagyunk, majd kirágjuk magunkat. – Bólintok végül az ötletre. Majd alig ér össze a tekintetem a Kagamiéval, a minket körülölelő tér metamorfózisba fog. Nyugalmas parkká, magas hegyekké formálódik a fekete semmi, s lassan egy tó kezed körvonalazni előttünk. Nagy, elterülő síkság ami nem tesz jót a biztonságunknak. Egy ekkora nyílt téren olyan célpontok vagyunk, mint a sínen vezetett kacsák. Igyekszem felmérni a terepet, de sajnos nem látok sok lehetőséget a dologban. Csapdából csapdába haladunk, és ez bosszantó mert az ellenfeleinknek kellene ezt megélniük. Mindegy azonban, hogy mit hoz a tér, hiszen valami sokkal fontosabb köti le társaim figyelmét. Egy korosodó alak, s egy a tó tükrén táncoló katana. Vészjósló jelek, és az sem javít a helyzeten, hogy nekünk szegezi a pengét, egyelőre azonban nem ugrok a háta mögé, nem támadok. Yukezo egyre zaklatottabb, amit – bár nehezen, de megérezni rajta. Főként a mozgása, és a stílusa árulja el. Rövidesen megszólal a furcsa alak, s amit mond nem nyugtatja meg a lelkem. Az pedig végképp nem, ahogy végigmér. Nem szeretem az ilyesmit, főként akkor nem, ha az illetőn látni, hogy fogalma sincs arról, mit kezdjen a látvánnyal. Ez egy amatőr. És ez akarja csapdába csalni a daitenshim? Ez komoly akar lenni? Ráadásul Yukezo is, annyira mérhetetlenül komolyan veszi az egészet, hogy alig ismerek rá. Mire a paralízis? Nem fut a processzor? Pont a Tamachi ijedne meg egy ennyire üres figurától? Mikor aztán a kedélyek kezdenek elmérgesedni, az eddig szótlan Kagami lép elő, és olyasmivel örvendezteti meg kicsiny társaságunkat, amire – be kell vallanom, még én sem számítottam. Abban az egyben azonban, valószínűleg téved, hogy ez tényleg az apja lenne. Kívülről szemlélve az eseményeket inkább tűnik ez egy dróton rángatott bábnak, mint igazi emberi lénynek. A motivációi szög egyszerűek, a módszerei pedig komplett csődtömeggé magasztalják ebben a helyzetben. Tényleg azt gondolja, hogy majd ő, teljesen egyedül leverheti Yukezot? Kevés egy ilyen alak ehhez, és ez nem főként az erejére vonatkozik. Hiszen abból még jóformán semmit nem láttunk. De az elméje, mint egy pont. Ennél fogva aztán nem vagyok képes komoly fenyegetésként felmérni, habár az események forgataga végül engem is elér. Ahogy Ai-sama mögém lép és megszólal, olyan érzést ébreszt fel bennem, amit régóta nem ápoltam már. Egy darabig eleget teszek a kérésének. – Ameddig a megállításod nem jár azzal, hogy ártanom kell neked. Fontos vagy Yukezonak, így már két indokom is van, hogy eleget tegyek a kérésednek. Azt viszont nem nézem ölbe tett kézzel, ami itt megy. – Jegyzem meg hűvösen, majd ahogy belém kapaszkodik a Kagami hátra nyúlok, hogy megtartsam. – Egy főnemesnek nem szabadna így elhagynia magát, nem gondolod? – Súgom, majd Yukezo felé fordulok és felemelem a hangom. – Te pedig ahelyett, hogy játszod itt az eszed, mi lenne, ha használnád is? Csalódnom kellene a mesteremben, ha egy ilyen alaktól így elhagyná magát. Azt pedig végtelenül utálnám. – Szólok a daitenshinek, s igyekszem úgy intézni, hogy főként erre az eseményre irányuljon a társaság tekintete. Első lépés. Majd amikor kellőképp erre figyelnek egy fürge mozdulattal előre lököm Éji Róka pengéjét, s lecsapok vele az ellenfél kardjára. Igyekszem úgy intézni, hogy a dupla pengék közé csússzon az ellenfél fegyvere, s ezzel kiránthassam a kezéből azt. Ha azonban nem sikerül lefegyvereznem, még mindig nyerek egy lélegzetvételnyi időt. Második lépés. És melegen ajánlom, hogy a Tamachi is felmérje: a harmadik lépés az övé. Mi Daitenshik, falkában bandázunk. Azonban a figyelmem egy pillanatra sem kerüli el a Kagami. Most én nyújtok neki támaszt, s ez nem olyasmi, amit csak úgy eldobnék magamtól. |
| | | Urahara Kisuke Globális moderátor
Hozzászólások száma : 210 Age : 31 Registration date : 2011. Aug. 03. Hírnév : 19
Karakterinformáció Rang: Kalapos tudós Hovatartozás: Független Lélekenergia: (0/0)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szomb. Ápr. 05, 2014 7:24 am | |
| A férfi egy pillanatra sem inog meg a feltörő indulatoknak. Miért is tenné? Hiszen elég idős már s elég dolgokat élt át. A halál, amit hozhatnának rá, az nem lenne más, mint magam a megváltás. De honnan is tudhatnák ők ezt? Nem tudnak ők semmit! Gondolja ezt magában, s a félelem legapróbb szikrája sem pattan fel szemeiben. Csupán kissé lenézően konstatálja, hogy a két férfi ennyire meggondolatlan volna. Mindezek mellett módfelett - de nem kimutatva - örül annak, hogy a lánya meggálítja Tamachit. Számára is felidézhető kérdés lesz az, hogy mennyire is számított minderre? De, ami ezután következik, az némileg komorságot hoz szívébe. Nem állítaná meg lányát cselekedetében, de az talán tekintetére mégis megállja. Apró mosoly kerekedik arcára, amit talán mások kívülről egyszerű önelégültségnek vélnek. - Talán meg kellene gondolnom magam, hogy egyáltalán érdemes volt itt és most megjelenni. A meggondolatlanságotok fogja előidézni a halálotok. Nekem mit sem számít a halál, hiszen Belial már annyiszor megölt. - Magyarázatot kértek, így el is kezdte azt. Ám Kira cselekedetéről nem tud szemet hunyni. Mikor a shinigami támadásba kezd, pillanatok alatt reiatsura bomlik a kardja, amit maga köré von. Kira kardja egyszerűen megáll az aurában, majd kilökődik egy akkora erővel, mely képes megtántorítani őt. Kira minden bizonnyal egy lépést fog a lendülettől hátra fele tenni. Habár a férfinak még ennyi célja sincs az egésszel. Nem támad vissza, azonban megmutatja, hogy képes megvédeni magát. - Bölcsen járnál el, ha arra szegeznéd a kardod, akire kell. Ennyire nem lehetsz fiatal, Kira- san! - Cseppnyi megbánás nélkül inti óva a cselekedetét. - Ha nem muszáj, nem harcolnék veletek azért, hogy megmutassam, nem én vagyok az ellenségetek. Jelenleg egyébként is a lelkem világában vagytok. Jobbnak láttam közbe lépni, még mielőtt a valódi ellenség felfedné magát. S most kezdődjék egy kis történet. Én csak azért jöttem, hogy megvédjem a saját lányom, amiben csak hátráltatni akartok. Elmondom a történetet, aztán majd eldönthetitek, hogy miképpen cselekedtek.
Egy pillanatra megvillan a férfi tekintete, majd a táj is megvltozik a történet elmondásának kezdetével. Most már egy sokkal szimpatikusabb helyen járkálhattok, egyenesen a Kagami birtokon, ami még éppen csak építés alatt áll. Eleinte egyikőtöknek sem lehet ismerős, ám az egyik szobrot mindannyian láthattátok már a bejárathoz vezető úton. - A nevem Kagami Eisuke, aki a Kagami-ház első generációjában született. Apám Akiyoshi, ambícióinak köszönhetően beleesett a nemesi ház megalapításába, kezdetben a Kuchiki-ház familiárisaként. Ám mivel másod szülött fiú gyermek voltam, így apám halálával bátyám örökölt mindent. A Kagami-ház bátyámnak köszönhetően vált főnemesi házzá, s nagyjából akkor 1200 évvel ezelőttről szeretnék beszélni. - Itt egy pillanatra megáll, hiszen akkor jól sejthetik, hogy a velük szemben álló férfi már eléggé idős. Talán érdekelhetné a társaságot, hogy akkor miért is nem öregedett meg sohasem, külsőleg. S milliónyi kérdésre adhat mindez okot, de folytatja mondandóját. - A Gotei Juusantai még igen- igen fiatalon létezett, amikor a 46-ok tanácsa, az első kapitányok megbíztak egy küldetéssel. Én magam a 2. osztagba mentem volna, amennyiben nem állították volna meg a hivatalos papírokat, a bátyám engedélyével. Mindezt félre téve, akkoriban előfordult egy bizonyos fajta démoni aktivitás, amelynek ellenszereként feltaláltak egy fegyvert. - Ekkor Yukezo zanpakutojára pillant, mintha csak Paragonhoz szólna egy pillanatig. Aztán fel áll, s beljebb sétál az emlékek várából épített birtokon egy olyan szentélyhez, ami sosem létezett a Kagami birtokon. - - A shinigamik vezetőihez eljutott Belial híre, így felkértek engem a kivégzésre. Nem kell tovább ecsetelnem, elbuktam. De, amit a démon tett velem, azt senkinek sem kívánom. Egy olyan időhurokba tett bele, ami azt idézi elő, hogy a halálom pillanatában mindig újjászületek egy másik shinigami családba, emlékek nélkül. Így lettem én Fon Ebizo, azaz Aiwara Ebizo is. - Sóhajt egyet. - Több shinigami életem során, csak Seiranék, valamint Ai volt az utódom, de sosem elmékeztem a valódi múltamra. Egészen addig, míg Yukezo meg nem gyengítette a démont, melynek köszönhetően a legközelebbi leszületési átkom megtört. Ennek köszönhetően visszaszereztem az emlékeim, ám a takarító lett az otthonom. Valahogyan a természet egyensúlya úgy gondolta, hogy nem élhetek addig teljes életet, míg Belialt meg nem ölöm. Ezenfelül pedig, mivel Belial gyakorlatilag megátkozott, így az ő aspektusából minden utódom örököl valamit. Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy valakinek csak úgy egy ilyen szintű idő zanpakutoja van? - Pillant itt Aira, akin látja, hogy egyre és egyre rosszabbul van. Ám egy pillanatra sem mozdul meg azért, hogy jobban legyen. - Sok dologról tárgyalhatnék itt veletek, de nem fogom tudni túl sokáig fenntartani ezt a teret. Mivel a démon él, és meggyengült, ezért nyilván való Yukezo, hogy visszaakarja szedni tőled az ereje egy részét. Újra az a démon akar lenni, aki volt. Ezért taktikáztam ki azt, hogy hogyan is hívhatlak ide. Ha te itt vagy, akkor Belial is megfog jelenni. Ha megjelenik, akkor megölöm; ez ilyen egyszerű! Hogy hátráltattok ebben, vagy összefogunk a ti gondotok. Ám jelenleg csak én tudom, hogy hogyan juthatunk ki a takarítóból, őleg azt, hogy mikor. Volt néhány évtizedem, hogy tanulmányozzam és megtudjam.
/A következő post szintén hozzátartozik a meséléshez/ |
| | | Kagami Ai 3. Osztag
Hozzászólások száma : 302 Age : 31 Registration date : 2011. Apr. 04. Hírnév : 95
Karakterinformáció Rang: Kapitány, Kagami főnemesi ház XVIII. feje Hovatartozás: Gotei 13 Lélekenergia: (51050/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szomb. Ápr. 05, 2014 8:53 am | |
| - Rendben van. *Felelek Kirának. A rosszullétem leginkább az érzelmi sokknak köszönhető. Sok mindenhez erős vagyok, de az apámhoz nem. Sajnálatos módon ezt nem tudják rólam, s nem is örvendek annak, hogy ez most így kiderül. Az apám képe, akár ellenség vagy sem, akkor is meggyengít. Harcképtelen vagyok, ha arra kell gondolnom, hogy az apámmal harcolok. Ő vigyázott rám, ő volt az egyetlen aki addig volt velem, míg tehette. A betegség elvitte, de mindig amennyire szigorú volt és néha hálátlan, mindig is szeretett. Mindent megadott, amit csak lehetett, és rengetegszer megvédett Rukongaiban az útonállók miatt. Talán ezért sem voltam képes őt megütni, mert a jelenléte még a mai napig nagy hatással van rám. Nem tudom elfeledni ezt a tényt a múltamból, s bármennyire is haragudhatnék rá, valahogy a lelkem nem képes rá. Ez a gyengeség uralkodik el rajtam, de nem vetem el a tényt, hogy akár ellenség is lehet. Éppen ezért nem tartom vissza Kirát, de összeszedem magam annyira, hogy képes legyek folytatni ezt az utat. Veszek egy jó nagy levegőt, koncentrálni kezdek arra, hogy most hátra hagyom a múltat és figyelek a jelenre. Elkezdem figyelni az eseményeket, amik egyre nagyobb súlyt és kíváncsiságot helyeznek rám. S most, hogy végre sikerült összeszednem magam, belépek Kira és Yukezo közé.* - Akármilyen szándékkal is érkeztél, ha őket bántod, engem is bántasz. Ha pedig ez megtörténik, nem fogom vissza magam! *Utalok arra hogy netán a stílusa itt és most nem a legbölcsebb viselkedési formula. Habár ez a jelenet maga is azt mutathatja, hogy tagadhatatlanul a lánya vagyok. A személyiségjegyeink több ponton is keresztezik egymást, de sokban viszont különbözünk. Mindenesetre, nekem muszáj végig hallgatnom a szavait, éppen ezért Yukezora pillantok.* - Tudom mennyire nem szeretnéd, hogy most kérjek tőled. Kérlek, hadd hallgathassam meg a történetét, ha már akárki is legyen, de megjelent. Apám, vagy annak a képét használja, ez most nem számít. De tud rólunk, éppen ezért meg kellene hallgatnunk! *Ha más nem, ennyi ész érvem lehet a dolgokhoz. Nem kellene ezt tennem, de mégsem hagyhatom, hogy csak úgy lekaszaboljunk valakit, aki vagy az apám, vagy annak adja ki magát. Éppen ezért én jótékonyan járulok ahhoz hozzá, hogy hagynám a dolgokat kibontakozni. Kirára is pillantok, mert nem akarom, hogy ez egyoldali döntés legyen. Remélem ő is megadja a beleegyezését, hogy addig nem akarja elpusztítani, ameddig nem hallottunk eleget. S ekkor pedig maga a táj is megváltozik, amit eléggé feszélyezőnek tartok. Csak így képes megváltoztatni a tájat, az önmagába véve egy érdekes zanpakutot eredményez. Habár az előbb mutatott mutatvány is ezt igazolja; még nem láttam olyan zanpakutot, ami reiatsura esik és bárhol használható pajzsként és fegyverként egyaránt. Rendkívül egyszerű technika lehet, mégis a maga nemében figyelem felkeltő. Sokáig ismeretlen nekem a hely, ahová érkezünk az elménk által. Dejavu érzésem ugyan támad, de nem tudom kezdetben mire vélni. Halkan követem egy szoborhoz, amitől kissé meglepődöm.* - Ez Akiyoshi szobra, de mi közöd volt neked hozzá? *Teszem fel kérdésem, amire elég hamar válaszokat kapok, mivel éppen ezért jöttünk ide. Gondosan végig kell néznem a tájon, hogy lássam milyen is. Azért akadékoskodhatnék ezen azon, de megfogom mindenre kapni a választ. Ám önmagamat sem értem, amikor a gondolatok, illetve mondandók egyre előrébb haladnak én pedig mindig teszek egy lépést hátra. Nem könnyű dolgok mennek rajtam keresztül addig, míg nem a zanpakutom egy része fel nem csillan a lélekenergiám parányi megnyilvánulása okán. Tekintetem haragban, avagy fájdalomban kezd el keringeni, magam sem tudom; azonban a történések előtt még jut szó nekem is. Először is ledobom magamról a Hogoshák hordta vörös haorit.* - Sepukkut fogok magamon végre hajtani, ha még valami kiderül az életemről, amit nem tudok. Örülhetsz, mert elérted, hogy gyűlöljem az életem. Miért nem lehetett ezeket a részleteket titokban tartani, Eisuke?! Itt mindenki úgy kezel, mint egy bolond, gyenge és megvédendő nőt, akinek az érzéseibe annyiszor rúghatunk bele, amennyiszer akarunk. *Ekkor ki is húzom a kardom a tokjából és jól megszorítom kezemben. Habár a sepukkut nálunk már nem alkalmaznak, - sőt - nemesi körökben el is ítélendő; ettől függetlenül látszik arcomon az elszántság.* - Gyűlölöm ezt az életet. Nem tudok már úgy élni, hogy folyvást titkok és fájdalmak kísérnek. Az egész megszületésemet tragédiaként foghatom fel, nem pedig öröm és boldogságként. Elég volt azt feldolgoznom, hogy gyakorlatilag egy házasságon kívüli születésű vagyok. Tudod milyen nehéz volt ezt a mocskot lemosnom magamról? Most pedig arra kérsz, hogy azt a mocskot mossam le, hogy ráadásul még Kagami is vagy, az egyik alapító? *Érezhetően egyre jobban esik össze az elme állapotom. A vörösödő szemek és könnyek csupán a kezdet, remegni kezdek és a lélekenergiám szabálytalanul tör fel egy-egy szavamnál.* - Meg akartál védeni? Te, aki most mindent tönkre tettél... Felküzdöttem magam, feldolgoztam a gyermekem halálát, leküzdöttem egy új apa halálát, elfogadtam a testvérem betegségét, megértettem a bátyjaimat és nővéremet Soifont, szerelmes lettem és viszonylag talán boldog is... de most mindent tönkre tettél! *Ekkor elindulna a lélekenergiám egy magasabb szintre is, de hirtelen kikerekedik szemem és csak annyit látok, hogy a mellkasom közepén egy vérfolt csap ki. Erőtlenül hajtom le fejem, eltűnik a lélekenergiám.* (Belial megjelenése->) - Milyen kár, pedig igazán élveztem a szenvedését. *Egy ismerős férfi hang tör fel tetemből, de az én elmém már mélyen alszik. Testem kiegyenesedik, s tekintetemen csak annyi változik, hogy sárgákká avanzsáltak szemeim. Kicsit kinyújtózom, majd visszaveszem a haorit. Kicsit kifinomítom magamon, majd elmosolyodom.* - De idegesítő is volt egyben. Most pedig.. *Ekkor összecsapom kezem, s megszűnik ez az egész illúzió féleség. Pillanatok alatt töröm meg Eisuke zanpakutoját, s kerülünk vissza a takarító közepébe. Körbe nézek a társaságon.* - Hogy is hangzott el az a mondat, hogyha megjelenek akkor megölsz? *Kaján, gonosz és alattomos nevetés tör ki belőlem. Másfajta lélekenergia tör ki testemből, ami igen- igen ismerős lehet. Hiszen én vagyok Belial, akit igazán megismerhetnek.* - Kedves leszek, mert ez a szenvedés igen- igen euforikus állapotba hozott. Igazán kielégítően törted meg a szerencsétlen lelkét. Természetesen ezzel felgyorsítottad a megszállásomat, amit már hónapokkal ezelőtt elterveztem. Persze tudtam, hogy úgy is utánam fogod küldeni, Paragon. Na gyere elő, gyere elő..cicc! *Játékosan beszél, míg mások csaknem észhez sem térhetnek az események folyásán. Belial pedig egyenesen Paragonra mutat, aki nem tehet mást, mint materializálódik Yukezo mellett.* - Tehát az elejétől. Tudtam, hogy majd ki és hogyan próbál megölni, persze démonokat nem lehet csak úgy ám megölni. Szóval még a találkozásunk előtt Ait szemeltem ki az én új testemnek. Igen igen finom nő, ráadásul tudtam, hogy ezzel fájdalmat is fogok okozni; így jó hogy potenciál lett. Az alkimista könyvet én juttattam el hozzá, hogy abból felolvasva egy szöveget majd a lelkem egy részét a zanpakutojába pecsételhessem. A többit ti is kitalálhatjátok, hiszen Eisuke nem véletlen nem akarta, hogy hogyan is hívják? Ja igen, Ai kedves ide jöjjön. De hát jól fogalmazott, én az ösztöneit mindig arra tereltem, hogy a közeledbe lehessek. Persze itt jönnek az undorító emberi kérdések, hogy szerelem.. sajnálom, -azaz nem- de erre nem fogok válaszolni. *Ekkor elneveti magát, hogy kétségek közé sodorhatja Yukezot arról, hogy mi az igazság és mi nem az. Azonban Paragon nem mulat ennyire jól Belialon, így elmond ezt azt Yukezonak, valamint azt is, hogy ne higgyen el neki mindent. Belial egyszerűen provokatív próbál lenni.*
A hozzászólást Kagami Ai összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 05, 2014 11:57 am-kor. |
| | | Tamachi Yukezo Daitenshi
Hozzászólások száma : 552 Age : 30 Tartózkodási hely : Karakura town, Hűség tornya, Sehol Registration date : 2009. Apr. 20. Hírnév : 25
Karakterinformáció Rang: Daitenshi, Középnemes, Lord Belial Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (52100/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szomb. Ápr. 05, 2014 11:36 am | |
| Ez a kis csapda egyre nagyobb feszültséget okoz. Egy ellopott festményből mekkora galiba lehet! Kérdőn állok csak a sorshoz, amiért ezt eképpen intézte. Egy pillanatig lehunyom a szemem, és veszek egy mély lélegzetet a lemerülés előtt. Gonoszan, hűvösen és legfőbbképpen élénk sárgán nyitom fel legközelebb a szemem. A tény, hogy ez az illető valami Ebizo névvel rendelkezik, már csak egy jutalom. Van neve… megannyi áldozatomnak még neve se volt . Eztán megtudom azt is, hogy Ai régi neve Hisae… szóval mégsem tudok mindent az életéről. Mindig okoz nekem meglepetést. Mindig… Ezzel nincs is semmi gond, ellenben ekkor még nem igazán tudok mindent. Miután mindenki fenyegetőzött egy kicsit, és támadt, én csak meredten állok, és minden figyelmem az ipsének szentelem. Mesélni akar, és én szokásom szerint minden mesét lelkesedéssel fogadok. Csupán felvonom a szemöldököm a képességének kibontakozódására, de még úgysem láttuk mindent. Kíváncsi vagyok felettébb. Tőlem furcsa fa arccal hallgatom és járom végig a színhelyét a történetnek. Én is így szeretem elmondani életem bökkenőit, így az ismételt terület váltás nem hat meg. Inkább ahová érkezünk. Egy építkezést látunk Seireiteien belül, és az épület még csak az alapjainál kész. Egy szobor viszont megragadja a figyelmem, amit Ai azonnal szóvá is tesz. Ekkor rápillantok szerelmemre, és aggodalom fog el. Odalépek azonnal hozzá, és felejtve a körülményeket megszólítom. - Kivert a víz, tán lázas is lehetsz… bármi is legyen tarts ki, kitalálunk valamit- közelebb intem Kirát, és most hozzá szólok. - Nem tudsz valamit? Ki kell találnunk mi baja lehet- mondom aggódva, de a story rendületlen folytatódik tovább, és én feszülten és idegesen csapok fel. - Ainak segítségre van szüksége!- az állítólagos apja pedig mit sem törődik ezzel. Felmerül bennem a kérdés, hogy nem csak egy droiddal állunk-e szemben. Ekkor velem kezd el beszélgetni. Figyelni is kezdek rá, de közben fél szemmel folyamatosan Ait kémlelem, hogy nehogy elájuljon itt nekem. Nagyon rossz időzítés ez a rosszullétre, de ahogy Eisukét nézem talán tudhat még valamit ezzel kapcsolatban is. Nem lenne véletlen… lánya megvédéséről hadovál, és most hirtelen sürgősre kapcsolt a mesélésben. Ekkor Beliallal kezd el dobálózni, és nagyot dobban a szívem. Elszédülök Ai mellől, és hátrébb támolygok. Alig bírok hirtelen megállni a lábamon, súlyos köhögésroham kap el. Egy fojtogató félelem környékezi meg a testemet, és eközben kezdenek elmosódni belőlem a pozitív érzelmek. Ismét harag, és gyűlöletet érzek. Kikerekedett szemmel nézek magam elé. - Hatalmas hibát követtünk el Kira, sosem kellett volna eljönnünk- mondom elakadozó hangon. Persze ő még semmit sem tud. Most hallhat először démonokról úgy isten igazándiból, és most egyenesen a közepébe pottyant bele. Persze szívesen megölöm Belialt, de a tény, hogy nem sikerült csak további pánikra ad okot. A senbankaiom kevés volt hozzá. Legyengült igaz, de nem halt meg. Elraktároztam hát az ereje egy részét, ez sok mindent megmagyaráz. Van egy fegyver Eisukénél, ami a démonok megölésére szolgál. Gyerünk Yukezo! Itt az idő, hogy visszaszedd magad. Nincs hely itt most az efféle hasznavehetetlenségre. Felmordulok jó erősen vadállatok tekintetével nézek előre. Íriszeim szinte világítottak, és sűrű gyűlöletet sugároztak a név hallatán. Ezután Ai magára vonja a figyelmet. Kapkodni kezd, és seppukuról kezd hadoválni. Ekkor megértettem Eisuke nemtörődömségét. - Jajj ne! Kira azonnal ugorj mellém!- utasítom, hogy menjen el Aitól, aki talán teljesen elveszítette az eszét. Ezért nem támadták meg, és ő lett végül a célpont. Hagytam, hogy előrántsa a kardját, és elfeledve a körülötte lévő világot megpróbáljon végezni magával. - Ai sosem lenne öngyilkos, és főnemes létére seppukut meg nem végezne el… ami most jön, az eddigi legnagyobb ellenfeled lehet. Mondjuk úgy, hogy aki ilyenné tett téged, az egy kis óvodás mókázó flótás… aki most fog színre lépni… aki most a szerelmemmel játszik nem más, mint az Átverések és Csalások Démona. Lord Belial…- suttogom szinte önévült állapotban Kirának. Ahogy igazam beigazolódni látszik, Ai még a mozdulat előtt megszűnik. A lélekenergiája teljesen tovaszáll, de valahol sejtem, hogy látom még szerelmem épségben, és a jövőnk nem veszett el. Nem fogom hagyni, hogy ez a mocsok elvegye tőlem a Mindenem, azt, akinek köszönhetem, hogy vissza akarjak jönni az Élők közé. Egy mosolyt erőltetek magamra, de ez nem fedi el a rettegésemet, amit a démon megjelenése vált ki belőlem. Egyszerűen nem tudom hova tenni, hogy elbuktam én is a megölésében. Miért nem lehet ezeket a szörnyeket szimplán lemészárolni. Amikor megszólal, kétség sem fér belém. Ő az… csak éppen valóban valamivel gyengébb. Azt hittem, hogy azonnal véget ér az életünk, és egy csettintésére bilincsben vergődve az örökkévalóságig a palotájában fogunk teát felszolgálni, ahogyan velem is tette. Valahogyan nem csinál semmit. Miért nem sújtott le. Eisuke bátorsága arra utal, hogy tudja, hogy mit csinál, de talán ő is remekül tudja, hogy amúgy mikre képes. - Milyen kár valóban… ne aggódj te leszel a következő a soron ^.^- mondom amolyan cuki nyugtázással. Csak a bátorságom visszaszerzése miatt mondtam, és be is vált. Azonnal nyugodttá válok, és talán még félelemmentesnek is mondhatom magam. Meg is mozgatom csak puhán magam, azután megvárom, hogy pontosan mit akar. Ha Eisukénél a fegyver, akkor nála van. Nekünk Kirával csak el kell intéznünk, hogy használhassa is azt. Aztán jön a parancsoló taps, és a világ darabokra hullik körülöttünk. Hát igen, neki ennyi valakinek a világába belegázolni, illetve kigázolni belőle. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire lettem felkészülve a második menetre vele. - Sehogy… én foglak megölni, már mondtam ne aggódj- mondom, mikor kiteljesíti önmagát. Lévén nem beszélhetjük meg a taktikánkat, így csak bízni tudok abban, hogy Kira felfogja, hogy nekünk kell majd elterelnünk a figyelmét, és csak azután tudjuk Aiból kiszedni, és végleg az enyészetté tenni Belialt. Ekkor megszólítja egy részemet, és most már tévedhetetlenül, de megjelenik valaki, akire nem számítottam. Paragon, méghozzá egy furcsa öltözetbe. A szokásos páncélja most egy nagyon lenge vékonyszövésű fáslikból áll össze, majdhogynem testének minden intim részét kitárva mindenki elé, éppen hogy csak takar el mindent magából. A szövetanyagok hosszan a földig is leérnek, nem hagyva szabadon hagyva semmit, de testének vonalai kivehetők, csupán csak sejtelmesen. Fekete haját most kibontva hagyta. Így még sosem jelent meg előttem. Egészen érdekes, de ez engem annyira nem bolygat meg, ellenben nemtudom, hogy Kira gépiteste a hormonokkal is jól bánik-e, mert bizony sok férfi számára csábító lehet. Többek között én több oldalával is találkoztam már a zanpakutoum szellemének. Belial szépen elmeséli a tervét, és ezt Paragon is megkontrázza. - Figyelj Yuke, ha ez megnyugtat nekem is csak most tértek vissza az emlékeim, hogy ki is vagyok, és ezt a nyomorékot én biz isten halálra szánnám. Végre nem egy ribanccal vagy együtt, és ezt ő tönkre akarja tenni. Ő az én bátyjám Yukezo- szólal végül meg, és én kérdőn nézek rá. Most amíg áll a harc, én csak azt ellenőrizgetem, hogy vajon tudom-e használni a lélekölőm, hiszen erejének forrása itt áll mellettem. Manifesztálódott, vagy csak megjelent. Remélem az utóbbi. - Emlékszem mindenre, és tudod, utálok kétszer elmondani dolgokat, tehát figyeljé’!- mordul rám szokásos stílusában- Mikor a Lelkek Birodalmán portyáztunk, és gyakoroltuk a hatalmunkat a népen, igen jól szórakoztunk. Belial és én egy olyan párost alkottunk, aminek nem lehetett az útjába állni. Belial teret és időt módosított, illetve a vérével különleges alkukat kötött, minek következtében megidéztek engem. Én harciasabb voltam nála, így az igazi mészárlás csak az én eljövetelemmel kezdődött. Szó szerint vérfürdő volt… Képességeim közé tartozott, hogy azokat, akik más vérével mocskoltak voltak, szabadon elhelyezhettem a térben. Irányítottam a testüket, darabokra téptem a levegőben őket, vagy éppen kardélre hánytam az áldozataim. Ketten együtt elértük, hogy rózsaszínes felhők gyülekezzenek a kék tiszta egen, és vér formájában essen az eső, így eleget téve hatalmam feltételeinek. Ekkor jelentek meg a Fegyverrel. A fegyver képes volt blokkolni minden démoni megnyilvánulásomat, és a mágiájukkal megtudtak kötni engem. Belial elárult ekkor. Engem elfogtak, ez a kis köcsög, meg menekült. Ez is csak egy ok, amiért meghalsz cuncimókus - kacsintott rá pajzánul, és két ujjával még csettintve rá is mutatott- A fegyver még nem volt tökéletes, így elpusztítani nem tudtak, ellenben a véremmel képesek lettek elkészíteni azt, amivel meg lehet véglegesen ölni egy démont. Pechjükre mivel az én véremmel fejlesztették tovább, így rám hatástalan lett. Ekkor megjelent az a kardkészítő afro nigger forma. Elzárt valahová, lekötötte az emlékeim, és kitudja mennyi idő múltán, de lélekölőként materializálódtam… Yuke… azért lettem a kard szellemed, mert Belial megjelent, és újra aktívvá vált. A sorsotok összefonódott meg ilyen hatalmas kiválasztott vagy duma meg miegymás, nehogy magadra vedd… szerintem semmi közötök nincs egymáshoz, de miután ez az egész így alakult, nincs más választásod, rúgjuk szét a seggét!- és a végszóra eltűnt az enyhén lenge öltözet, és egy villanással a páncélzatja került elő. Én csak hümmögök mellette, majd előveszem a zanpakutoumat. - Hát ez… lelkesítő volt, na mindegy. Bankai! Raiden Fuyuu Paragon!- kiáltom el magam a végén, és egy pillanat alatt felveszem én is a kardszellemem –férfi- páncélját. Páncélozott ujjaimat ökölbe szorítom, és Kirához fordulok. - Jó ember! Eljött az idő, hogy megmutasd mire is vagyunk képesek. Az első lépés Paragoné, a második lépés a tied, a harmadikat meg megpróbálom én véghez vinni, ha nem jön össze, akkor cserélünk. A lényeg, hogy találjunk egy rést rajta, és nagyítsuk fel a harmadik táncosunknak- Ezt csak a falka értheti meg igazán, hogy mi is a taktika. Paragon egy szempillantás alatt elételeportál Belialnak, és a szokásos teleportáció tánccal harcba bocsájtkozik vele. Nem sokat várt, és azt csinálja, amit gondoltam, hogy csinálni fog. Ehhez képest kell hogy helyezkedjen Kira, hogy a megfelelő helyre terelje az áldozatot. Én is odateleportálok, hogy egy csapást imitáljak a kieresztett pengékkel, de az utolsó pillanatban a lát tere mögé teleportálok, és elkiáltom magam. - Raiden Ochi!- a földbe szúrom a két pengét, és a levegőből lecsap egy villámoszlop, és egyenest, méghozzá nagy sebességgel a megszállt Ai felé megy. Ha eltalálja a villám, akkor megbénul a teste, és vagy kiszáll belőle Belial, vagy Eisuke kap az alkalmon, és az állítólagos démonölő fegyverével elvégzi a munkáját. A terv szinte tökéletes, de érzem, hogy a harc még nem ért véget. Senbankai nélkül úgy sem fog, bár majd kiderül. |
| | | Kazuho Kira Daitenshi
Hozzászólások száma : 115 Age : 31 Tartózkodási hely : A jégkígyó fészke (Daitenshi főhadiszállás) Registration date : 2012. Feb. 23. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tenshi Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (19000/30000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Vas. Ápr. 06, 2014 6:01 am | |
|
- engedélyek:
Ezennel bejelentem, hogy ebben a küldetésben játszom ki a karakter Bankai pályázatát. Az engedély a pályázatra megvan. Nem haladnak a dologok a terveim szerint. Sőt, szinte szöges ellentéte annak, aminek kellene, hogy legyen. Ahogy az ellenfél kardja szétbomlik, már érzem a bajt, és igyekszem reagálni is rá. Megvetem a lábam, így csak egy fél lépést lök hátra az erő amivel megállított. Megéreztem a csavarjaimat is egy pillanatra, aminek talán sosem szabadott volna megtörténnie. – Egyszerűbb lenne elhinnem, hogy nem vagy ellenség, ha nem akarnál mindenáron titokzatosnak maradni. – Sziszegem a fogaim között, majd rápillantok a sebesülésjelzőmre. Egyelőre csak a bokámat ért szorítás okozott kisebb problémát, habár mintha megingott volna az egész test, mikor a pengém lepattant az aruájáról. Ahogy aztán belekezd a történetbe, érdeklődve és felegyenesedve figyelem a táj változását, ugyanakkor egyre aggasztóbbá kezd válni a Kagami helyzete. Igyekszem talpon tartani, több-kevesebb sikerrel. Azonban a figyelmem a történet felé is irányul, és meg kell vallanom, nem sok értelmét lelelm egyelőre. Nem vagyok jártas a nemesi életmódban. Sosem kellett velük annál többet foglalkoznom, mint amennyit amúgy is megkövetelt a feladatom. Na persze az alapvető formulákat ismerem, de nem ez a specialitásom. Így aztán amikor a házak történetét kezdi előadni, egy pillanatra elvesztem a fonalat. Ő lenne Kagami Eisuke, és Ai apja is? De ahhoz több ezer évesnek kellene lennie, ami még lélekként is meglátszana rajta. Ez az alak, viszont túl fiatal ehhez. Ahogy aztán továbbhalad a történet, végre kezd kikristályosodni a kép. Halhatatlan. Illetve nem egészen, csupán ha megölik más emberként, más shinigamiként születik újjá. Így lett Fon is egyszer. Ez a név pedig sokkal ismerősebb számomra, mint a többi nemesi ház. Nem egyszer próbáltam technikákat lelesni tőlük fiatalabb koromban. De úgy védték a titkaikat, és a birtokukat is, mint egy féltékeny hárpia, így gyorsan lemondtam erről a tervemről, és elkezdtem saját erőmből fejlődni. Sosem szerettem a nemeseket, sem azelőtt, sem ezután. Nem a nemes érdekel engem, hanem az ember a rangok mögött. A célpontot nagyon ritkán lehet a saját rangjaival azonosítani. Márpedig nekem nem a rangokat kell likvidálnom, hanem az embert mögötte. Talán ez lehet az oka, hogy sosem foglalkoztam az ilyesmivel. A Gotei csak hátráltatott, nem tudtam családra lelni a kötöttségeiben. Ezért is lettem tenshi, ezért csatlakoztam az arkangyalokhoz. Amit viszont itt hallok, az messze túlmutat azokon a dolgokon amikről úgy gondoltam valaha is részese leszek. Kicsinek érzem magam ilyen események mellett, s ez nem jellemző rám. Utálom ezt az érzést, és úgy néz ki, a forrása Belial. Ő tűnik most minden bajok forrásának, s ebbe beleértem Ai állapotát is. Ahogy Yukezo odalép és végre tesz valamit, azért mégis felderül a szívem. Van még annyi lélekjelenléte, hogy foglalkoztassa a dolog, ez pedig jó jel. Az viszont kevésbé, hogy konkrétan a karjaimban kell tartanom a Kagami nemes hölgyet, hogy ne essen össze, itt helyben. – Nem tudom, mi baja lehet, de azóta tart, hogy rászegezték a kardot. – Intek Eisuke felé, de a történet tovább robog, s alig van időm felfogni ami történik. Ahogy Belial-ról esik szó Yukezo-t is a rosszullét kerülgeti, s ahogy hozzám fordul érzem, baj készülődik. – Nekem mondod? Éreztem, hogy eddig csak a vihar előtti csend volt. – Nézek a mesteremre, és morogva tartom Ai-t a lábán. Egészen addig, míg végre meg nem mozdul, saját erejéből...De az sem kellemes. Amint felkel, és megszólal, egy időben kapom az utasítást Yukezo-tól is. Habár amúgy sem terveztem sokáig ott maradni, mikor végre megcsap az ismeretlen reiatsu. A seppukuról hadováló lány eleinte csak a hangját, majd a teljes kisugárzását veszti el. Ahogy magam elé pillantok, valahogy meg sem ismerem. Ez nem lehet ugyanaz a Kagami, még akkor sem, ha a testében most maga Belial tanyázik. Megrémülök kissé, s ezt csak tetézik Yukezo szavai. Ez pedig az a helyzet, amikor csak a bolond nem fél. Egy pillanatig elrévedek, és hallgatom a feltört démont, s a félelem lassan metamorfózisba fog. Ahogy a Csalások Démona előadja a hatalmas tervet, a szememben a rettegést, felváltja a harag, majd ez is tovább gördül, s felcsapnak a helyén a lángok. Az a furcsa érzés kerít ismét hatalmába. Mintha a géptestem kezdene bizseregni, mint a vadállat, mely kiengedi a karmait, olyannak érzem most magam, s egyszersmint élőbbnek, mint valaha. Tovább fokozza az érzést, hogy lassacskán Yukezo is kezd magához térni. Nagyon régen nem láttam már így. Kissé hasonlított ahhoz a Yukezo-hoz, aki annak idején bevett a szervezetbe. Ez volt az az alak, akivel abban a bárban találkoztam. Végre komolyra fordult a kocka. Elmosolyodva egyenesedek fel. – Démon vagy sem, te sem vagy más, csak egy kétségbeesett takony. – Vetem oda, s ismét megszorítom Yogitsune markolatát. Régóta nem éreztem már a bőrömön a bársonyos markolat érintését, azonban még most is ugyanazt a meleget árasztotta magából, mint előtte. Sőt, talán most még inkább, mint máskor.
Ahogy megjelenik Paragon, mintha Éji Róka felkiáltana, a hangja élesen hasít az elmémbe, s a fejemhez kapok. Ahogy azonban meghallom a lélekölő szavait, kissé komorabb lesz a tekintetem. – Pedig már azt hittem teáznál vele. – Vetem oda ironikusan, de nem sokat számít most a csipkelődésem. Azonban ahogy lerendezi a történetet, az párját ritkítja. – Ő a kiválasztott, bla-bla. Csak öljük meg végre ezt a mocskot, és jussunk ki innen. Nem vagyok kíváncsi az élettörténetére. Az egyetlen krónika amit most megírunk róla, az a bukásáé lesz, és a vérével festem meg a betűket. – Morgom, s Éji Róka ismét felkiált. Fájdalom nyilall a koponyámba – illetve annak maradványába. Összeszorított fogakkal tűröm, de nem akar megállni a dolog. Ahogy a Daitenshi hozzám fordul, bólintok. Még az elviselhetetlen fájdalom ellenére is képes vagyok a mostani helyzetre figyelni. Hátracsapom a kardom, s ahogy bekapcsolom a monsoon modult, elhangzik a parancsszó is. – Farkasvakság. – A képem a sötétségébe olvad, míg végleg el nem tűnik, de ekkor már megindulok a második lépésre. Shunpo-val Ai hátába kerülök, ám ami ott történik, egy pillanatra kizökkent. A fájdalom elviselhetetlenné válik, s nem ereszt. Nem hagy szabadulni, pedig szükség lenne rám. Előre pillantok, a szemem vörösen világít, azonban amit megpillantok összezavar mindent. Megállt a világ, s az árnyakból egy kopogó hang üti meg a fülem. Ismerős zaj ez számomra, de nem értem miért most? Lassan, az alakokon át, olyasvalaki kerül elő, akit nap mint nap láthatok. Fémalkatrészek helyettesítik a bal lábát, s a teste jócskán megváltozott, mégis, valahogy ugyanaz a személy. Az arcán mosoly ül, s bár a teste hasonlóképp géppé alakult, mint az enyém valahogy ismét azt a régi kedves lányt láttam magam előtt, akivel még taknyos kezdőként megismerkedtem. Elmosolyodtam, s a fájdalom is kezdett abbamaradni. ~Szervusz hercegem. ~ Csilingelt a hangja, mint régen, és ez belőlem is előhozott valamit. – Szervusz hercegnőm. – Vigyorogtam vissza, s a számat gúnyosan hagyták el a szavak. Nem tudtam mit akarhatott, de jól esett a látványa. Megközelített, s a rókafarok körém tekeredett. A mosolya egyenesen rám csillogott ami egyszerre ébresztett bennem kellemes érzéseket, és gyanút. Keze a mellkasomra csúszott, majd egy erős lökést éreztem, s megváltozott a világ körülöttem. Egy tóparton ácsorogtam, s a lábam alatt fű húzódott. A lelkem világa még most sem változott... egy dolgot leszámítva. Hátrafordultam, ám nem láttam a házat sehol. Eltűnt a régi épület, melynek itt kellene állnia. Yogitsune lép mellém, s a kezét az enyémbe csúsztatja. ~ Gyere, mutatok neked valamit. ~ Az arcáról letörölhetetlennek látszott a jókedv, s ahogy megindult, én is utána léptem. A fülemben mintha egy kórus dalolna, mennyei zene szólt. A helyzet egyre érthetetlenebbé vált, de a róka mellém lépett, a immár átkarolt. Még mindig furcsa volt, hogy magasabb vagyok mint ő. Nem magasodott már felém régóta, de még ilyen távlatból is fura volt. – Hova megyünk? – Kérdeztem rá, kíváncsiságtól hajtva, s sejtettem, hogy nincs sok időm, míg újra ki nem lök a világom, és a csatatéren nem találom magam. Ő viszont, csak mosolyog. Próbálom kivenni, hogy mi is történik, ám nem kell sokáig várnom. Pár lépés múlva megtorpan. ~ Ide. Mutatok neked valami fontosat. ~ Ezzel elengedett, majd leguggolt, és a földhöz érintette bal kezének mutatóujját. Ekkor pedig olyan dolog történt, amire nem számítottam. Egy szívdobbanásnyi idő alatt, megváltozott a táj. Más lett a világ. A földből hatalmas tornyok emelkedtek. Átszelték a levegőt, s egyenesen a vöröslő égbolt felé törtek. Mi ez a hely? – Hol vagyunk? ~ A lelked egy eldugott zugában. Olyan helyen, amiről még te sem tudtál soha. Most megmutatom mit rejt ez a hely. ~ Megölelt. Ebben a zavaros pillanatban, csak az járt a fejemben, hogy odalépett hozzám, és magához ölelt, mint még soha. Azonban nem sokáig tartott ez a röpke momentum. Megzavart minket valaki. Magas, fekete hajú lány lépett elő a toronyházak közül. Testét szinte alig fedte fém, azonban a bal szemén, hosszú heg futott keresztül. Nem tudtam ki ő, mégis, mintha egy ezer éve keresett barátom pillantanám meg. Fekete kimonója, hollószín haja a földig omlott. Éji Rókáéhoz hasonló füle az ég felé meredt, s ahogy megpillantott, mintha egy pillanatra csillogást láttam volna a szemében. Aztán ismét hűvössé vált az arca, s fölényessé. A zanpakuto-m ellépett mellőlem, és a másik lányhoz lejtett. Megölelték egymást, majd mindketten felém fordultak. ~ Kira. Bemutatom neked a húgocskám.
A valóságban tértem magamhoz, s az idő ismét megindult, ahogy lecsapott Paragon. Ideje akcióba lendülnöm. Előre ugrottam, és a háttérből előre törve felfogtam egy csapást a Kagamitól – illetve Belial-tól talán. A kardom lánca a kezére kulcsolódok, én pedig megrántom a karját hátrafele. Nem várom, hogy hanyatt vágódjon, azonban annyi időm van talán, hogy elindulhasson a harmadik lépés. Megnyitottam a védelmét, majd szinte lassítva láttam, ahogy megindult a mesterem. Rést vágtunk a védelmén, ami azt jelenti, hogy van egy lélegzetvételnyi időm eltűnni a helyszínről. Visszahúzom a kardom, majd ismét elshunpozok, ám ezúttal messzebbre, valahova Paragon közelébe. Most biztonságosabbnak érzem ha mellette vagyok.
Ismét megállt a pillanat, s a feketeséget felváltotta a két nő képe. A zanpakuto-m, és az ismeretlen, akit ő a húgának nevez. Vajon mi lesz ebből? |
| | | Urahara Kisuke Globális moderátor
Hozzászólások száma : 210 Age : 31 Registration date : 2011. Aug. 03. Hírnév : 19
Karakterinformáció Rang: Kalapos tudós Hovatartozás: Független Lélekenergia: (0/0)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szer. Ápr. 09, 2014 3:15 am | |
| Alig hogy elmeséli történetét a tudatlanoknak, máris letámadják. Ugyanakkor nem érzi magát ettől feszélyezve, inkább sújtó tekintetét küldi Yukezonak. Aggódása tiszteletet önt az apai szívbe, ám Eisuke ennél sokkal okosabb. A több, mint egy évezrednyi idő megtanította, hogy Belial úgy táncol, ahogyan fütyülnek. Csak, hogy Belial képes azt a fütyülést a maga irányítása alatt tartani. Eisuke tudta, hogyha azt mondja Ainak nem kellett volna ide jönnie, mert célpont lesz, akkor az úgy is lesz. Habár Belialnak hatalmas az ereje, a shinigami megtanult róla egy s mást. Így aztán a kezdeti előny nála van, hogy tudja honnan fog felbukkanni a démon. Éppen ezért sem tesz semmit a lánya rosszullétekor, erre pedig társai is hamar rájönnek. Eisuke talán ettől meglehetősen alattomosnak tűnhet, ám már birtokában van annak az információnak a családi átokról. S ha családi átokról van szó, akkor ő ezt szó nélkül kihasználná azért, hogy csakugyan megerősíthesse vele lányát. Talán önös érdekek vezérlik ebben a nemest, de ez még csak meg sem hatja. Ez az ő személyisége, ami sosem változott. Belial megérkezésekor szempillája sem rebben.
Yukezo Bankai támadása sikeresnek bizonyul abban, hogy egy pillanatra hátráltatja vele a démont, ámbár Belial az idő ura. Egy suhintásával képes úgy terelni azt a villámot, hogy a mögötte felbukkanó Kirába csapjon, amennyiben nem figyel. Habár a shinigami megfogja láncával az egyik kezét, lerázza ezt, amikor Kirának védekezésre kell fognia. Aztán mindannyiunk szeme elől eltűnik egy pillanatra, majd visszatér.
- Az erőd sem a régi, Belial! - Ekkor Eisuke elindul egy szál katanájával, hogy egy csapást mérjen rá, bár sikertelenül. A démon lord egyszerűen kivédi támadását, aminek következtében a shinigamink a zanpakutoja darabikra törik. Álcázott komorságában hátrál meg, de amikor a démon nem figyel, Eisuke arcára egy merő elégedettség ölt formát. Csak mint az imént.. |
| | | Kagami Ai 3. Osztag
Hozzászólások száma : 302 Age : 31 Registration date : 2011. Apr. 04. Hírnév : 95
Karakterinformáció Rang: Kapitány, Kagami főnemesi ház XVIII. feje Hovatartozás: Gotei 13 Lélekenergia: (51050/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szer. Ápr. 09, 2014 6:32 am | |
| A remény városa *Csillogás, s sötétség. Áthatolhatatlan sötétség, melyből kibújik a fény. Ciklusokban váltja egymást a fényés a sötétség. Hogy mi történik? Én magam sem tudom, sőt, talán azt sem, hogy létezem-e még. Elüresedem a változások és események kálváriájában. Ahogyan felkelek lelkem világában, úgy nem ismerem fel a helyet. Talán, már arra sem emlékszem, hogy hogyan festett mindezek előtt. Üresek a gondolataim, üresek az érzéseim, akárcsak az emlékeim. Vagyok is meg nem is, élek is meg halok is. Letekintek fátyolozott kezemre, s már látom rajta az elmúlás veszélyét. Bárcsak meg tudnám mondani, hogy hogyan hívnak engem? Azonban nem emlékszem semmire, ami az életemből származik. Abban sem vagyok igazán biztos, hogy jelenleg gondolkodom. Mégis akkor mi ez az állapot? Mind e közben pedig a pusztaságon sétálok, amelynek fehér füve és fekete égboltozata van. ha pedig a horizontra pillantanék a szürke egybemosódást kellene látnom. De nincs horizont, sem fehér pusztaság, sem pedig fekete ég. Fekete és fehérnek kellene itt mindennek lennie, ám ez a hely már nem létezik; ahogyan én sem.*
A démon jelenleg is gyűjti erejét, ámbár kevés sikerrel. Így is meglehetősen erősnek bizonyul, de még koránt sincs közel mindahhoz, amire legalább csak félig is képes. Mégis képes volt Yukezo bankai támadását fél kézzel kivédeni. Ezzel pedig Kirát rákényszeríti arra, hogy elengedje a láncot. Bár ha el is engedi, akkor is betalál az a bankai támadás. Valamiféle sérüléssel fog neki járni ez az akció, én pedig eltűnök. Egy pillanat erejéig, amelyet én manipulálok, eltűnök az idő hálójában. Ezt alkalmazva tőlük kicsit messzebbre kerülök; arcomra önelégült mosoly kerekedik. Ők pedig konstatálhatják egész nyugodtan önmagukba, hogy jelen pillanatban vajmi keveset érhetnek ellenem. Eisukere pillantok. - Ennyi erő is elég nekem ahhoz, hogy megöljelek! *Indítok felé egy könnyebb, sarló alakú, energia löketet. Ám azaz átkozott shinigami kikerüli mindezt. Tudom, hogy nála a fegyver, éppen ezért kell arra gondolnom, hogyha megölöm, azzal vége ennek az egésznek és semmi esélyünk nincs. Ismerve őt, már biztosan fontolgatja, hogy felfedi fegyverét; így hát ki sem térek a következő támadása ellen. Hamar tudatosul bennem a tény, hogy a shinigami -kinek a testét birtoklom - rendelkezik egy zanpakutoval. Rögvest eresztek is belé egy démonikus energiát; mit sem sejtve, hogy később ez közre fog játszani a halálomban. Tehát megtöltöm némelyest, aminek segítségével kivédem azt a kardot. Önelégült, alattomos nevetés fog el a fegyver szilánkjain.* - Elvétetted az utolsó lehetőséged, shinigami! *Ekkor mindannyiukat soros támadással kezdem el szórakoztatni. Többféle, démonikus energiával átitatott sugarakat küldök feléjük. S ahogy egyre többet küldök, úgy gyorsul fel a technikák ideje, míg betalál. A végére már olyanok kerülnek elő, amit még Yukezonak is rettentő nehéz kikerülni. S ha nem lenne Paragon, aki kiszedje mindannyiukat ebből, akkor már súlyos sérülésekkel lennének gazdagok. Én viszont eléggé örülök annak, hogy szenvedést látok mindenütt. Az utolsó sort pedig pont úgy intézem, hogy az egyik betalálja Yukezot. Ám a támadás nem a fizikai sérüléseit idézi elő; hanem egyszerű kínokat él át. Újra lepereg a szemei előtt az összes áldozat, akiket valaha is megölt; csak éppen ez nem a vérszomját táplálják, hanem fájdalom mérget fecskendez a shinigami felébe. S hogy a társaság többi fele sem maradjon le a partiról, Kirának a teste egyik fele köré égető, nonfiguratív kezek tekerednek.* - Én csak úgy hívnám, a halál keze..kedves gépből fabrikált szörnyem! *Nem hiába mondom azt, hogy gép; hiszen csak az egyik felét fogják le és károsítani kezdik az elektronikai hálózatát. Minő felüdülő érzést kelt bennem az, hogy a gépi károsodást a szájból feltörő vér konstatálja. De nem sokáig törődök ezzel a kettővel, mert időnek kell jutnia a személyes kis kedvencemre, Eisukere is. Neki igaz sokkal finomabbat találtam ki, látni akarom, ahogy az a kard végez vele, amit magamra gyártottak. Így testébe suhintom a szilánkok maradványait, melyek lassan fognak a szíve felé haladni. Kiérezheti minden fájdalmát annak, ami végül a halálát fogja okozni. S ekkor ismét eltűnök egy pillanatra.
*Inogni kezd a saját fátyolozott lelkem, mit önmagamból látok. Instabilitást érzékelek, s látom, ahogyan egyre jobban tűnne el a lélektestem, mi önmagamat képviseli. Mihelyst azonban Belial a zanpakutomba démonikus energiát vezet, úgy hirtelen újra materializálódni tudok a saját lelkem világába. Ekkor a földből egy nyirkos, fénnyel és sötétséggel telt, éles kőzet nyúl a magasba. Ha pedig feltekintek rá, arrébb kell ugranom, mert követi őt a másik. a világom színei megborulnak, s de nem ismerem fel ezeket a színeket. Olybá távolinak tűnik minden, mégis oly' közeli. Lassan jut el hozzám az a folytonos érzés, hogy élek. S ha erre gondolok, akkor a kőzet tetején a maga árnyékában megjelenik valaki. Létezik olyan, hogy valaki? Nem is tudtam, hogy többen vagyunk. Az elmém elborult, s már ki tudja, hogy emlékezhetek- e valaha is bármire. A sötétség burka alól lassan előbukkan ő is, egy lélek. Egy lélek félig angyalként, félig eltorzult, nem kivehető lényként. Leugrik a szirtről s fölém magasodik. Másfélszer akkora, mint én, így csupán nagy szemekkel meredhetek rá, ő pedig letekint rám fájdalmas tekintetével. Úgy néz, mintha tudná; talán tudja is, hogy mi történik pontosan.* - Kagami Ai, így hívnak téged! *A név, amely felhangzik lágy, s már- már idegen világból származó hangján, roppant ismerősnek hangzik. Ismerős, hozzám tartozó: büszkeség, szeretet, fájdalom, élet. Ezzel pedig szemem elnyeri újra régi, valódi színét. Tudom a nevem, tehát én vagyok az. De ki is vagyok én? Honnan is jöttem? Nem tudok szólalni. Az a torz valami görcsben tartja torkomat.* - Rukongaiban születtél, az édesanyád Miyazaki Kanata; az édesapád pedig Kagami Eisuke! Van egy húgod Ritsu, egy nővéred Soifon és két bátyád Seiran s Kaito. *Valami derengni kezd mindezen információkra, de még nem az igazi. Ámbár elragad az a dolog, hogy a torz arcnak, újfent haraggal és fájdalommal teli szeme megteszi első pillantását, világának "betolakodójára". Hátrálok egyet eképpen, de ő viszont felém tesz egy lépést. Meginog alattam a talaj, s egy épület kezd lassan kiemelkedni a földből, tőlem talán száz méternyire se. Olyan impozáns és hatalmas épület, hogy úgy érzékelem, mintha csak pár méterre lenne tőlem. Ekkor hosszas emlékek törnek rám, de ezek egyáltalán nem tulajdoníthatók azokhoz, amik egyébként a múltamat jelképezik. Világok s háborúk, az idők folyamán előforduló történelmi események. Ezek mind és mind a világ alakulását folyásolták be. Emberek vívta harc a természetfeletti ellen. Illetve emberek vívta harc az emberek ellen. Majd megjelenik egy férfi, fehér hajjal és komor tekintetével. Fájdalom és szenvedés kerülgeti szívét. A magány sötét mocskába burkolózva éli túl. Kardját emeli, majd lesújt áldozatára a remény hitének érdekében. Ismerősnek tűnik nekem azaz arc. Szívembe fájó érzések telepednek meg. Az idegen megfogja kezem, majd elindulunk az újonnan felemelkedett épület felé.*
Megérzem én magam is, hogy valami nincs rendben ezzel a testtel, de visszatérek. Visszatértemkor pedig első lépésem az, hogy hátulról elkapva Paragont a földre csapom. A gyorsasága most mit sem ér, hiszen ő maga nem képes felfogni az időt, amivel én dolgozom. Ám nem több ez, mint fölényeskedés, így lassú lépésekben elindulok egy irányba. Feloldom minden technikámat s megmozgatom ujjaim. Háttal állok nekik, de ez nem jelent nekem hátrányt. Lehet, hogy fogalmuk sincs arról, hogy kivel kezdtek ki egésszen pontosan. - Drága vérem, a gyengeségedet nem találom élvezetesnek. Szégyent hoztál családunkra, így biztosíthatlak affelől, hogy a mai nap, halálodat leled. - Úgy gondolom, hogy ez csak igazán kedves szándék tőlem. De hogy is érthetné meg? Már egy shinigamit szolgáló fémdarab lett belőle. Ezen változtatni nem tudok, így elpusztítanám a vérvonalunk érdekében. De még mielőtt ezt megtenném, végig nézek a társaságon. - Hmm, talán egy kicsit eltúloztam. Azt hiszem, túl hamar vetettem véget a kínzásotoknak! - Jó hangosan felnevetek, s mire újra rájuk tekintenék; elkezdődik a következő tánc. A tét pedig az, hogy ki rontja el a lépést. - Spoiler:
A dőlt rész Belialhoz tartozik, remélem érthető!
|
| | | Tamachi Yukezo Daitenshi
Hozzászólások száma : 552 Age : 30 Tartózkodási hely : Karakura town, Hűség tornya, Sehol Registration date : 2009. Apr. 20. Hírnév : 25
Karakterinformáció Rang: Daitenshi, Középnemes, Lord Belial Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (52100/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Szer. Ápr. 09, 2014 10:41 am | |
| Elégedett mosollyal nyugtázom ahogyan a tervünk lépésről lépésre megvalósulni látszik. Csak fényűzés az, amit most művel a démon. Eisuke is tudja, hogy mi a dolga. Ahogyan a villám végig csap a kijelölt vonalon felmerül bennem a gondolat. ~ Ennyire futotta a nagy Lord?~ ahogyan ezt kimondom magamban, úgy érkezik rá a cáfolat. Belial egy könnyed mozdulattal megszakítja a villámcsapás útját és egyenesen Kira felé tart tovább. Kihúzom a kardomat a földből, hogy megszakítsam vele a támadást, de már késő. Én se lehetek olyan gyors, mint a támadás, ami jelentős megpróbáltatás elé nézeti a Tenshit. Eisuke nagy csapása is tragikusra fordul. A darabokra tört zanpakutou láttán egy pillanatra megijedek, hogy talán az volt a fegyver. Bár amint a férfira vonom a figyelmem, egyből látom, hogy ez is a terve része volt. A remény nem halt még meg talán. Belial kiszabadul, és eltűnik a szemeim elől. Felcsapódik a rostély az arcom elől, és én azonnal a fiú felé kiáltok. - Jesszusom, jól vagy?- igaz a válasz nem is biztos hogy megérkezik, a válasz is érkezni látszik. Sejtettem hogy mi lesz, így azonnal védekező gondolkodásmódba váltok. Ilyenkor nem keresem a támadható felületet, csakis az elkerülésre összpontosítok. Nagy hátránya ennek, hogy ha az ellenfél kiismeri a logikámat, akkor könnyedén csapdába csalhat. Ha életben akarok maradni, akkor ezt most meg kell kockáztatnom. Energia koncentrációkat pillantok meg, amiket eléggé veszélyesnek ítélek, így a talán a paralízisből magához térő Kirát kell először megmentenem. Odateleportálok hozzá, és az első felé irányuló csapás elől kiveszem. Távolabbra hozom, hogy legyen esélye védekezni legalább. Megmozgatom a végtagjait erővel, hogy véglegesen lerázza magáról a talán sokkolt élményt -bár ha nem találta el, akkor az mégjobb, mert csak arrébb teleportálom-. A következő sugár egyenest engem vett célba. Jó pár méterrel sikerül kitérnem. Azután Eisukét is elteleportálom onnan, míg Paragon Kirának segít a helyezkedésben. Ahogyan röpködnek az ártó energiák, úgy veszem fel a ritmust, de akármennyire is szokom meg, azonnal kibillenek, ahogyan igazodok a támadásokhoz. Először ezt nem is igazán tudom mire vélni, de hamar felfogom, hogy Belialnak egyre gyorsabban megy a támadás. Valóban! Az első csapások közt eltelt idő most egyre inkább áldásosnak tűnik. Paragonnal együtt sem vagyunk képesek elérni ezt a sebességet. Lépések helyett a teleportációk kerültek előtérbe. Amint látom, hogy valamelyikük a társaim közül veszélyes lépést tesz, azonnal arrébb ugrok velük a térben. Nem telhet el egy pillanat sem koncentráció nélkül, ugyanis kényszer helyzetekbe találom magam azonnal. Minél több ilyen fordul elő, annál inkább jelentheti az életem végét a következő támadás. Szerencsére jól ugrálunk ki, de Belial továbbiakban is képes növelni a tempón. Paragonból csak szikrák látszanak, ahogyan megment mindenkit. Valamiért az ő reflexei kimondottan kényelmesnek tűnnek ehhez a sebességhez is. Ezután Eisukét kell megmentenie, és én csak egy pillantást engedek meg magamnak Kira felé, mikor egyenesen a testemet találja el az egyik sugár. Tehetetlenül hátraröppenek, és még a talajon is jópárszor megpördülök. Nehezen, de fellélegzek. Először térdre állok, és homályos látásom azonnal Belial felé vonom. Leállt a sorozatlövésével. Akkor csak az volt a célja, hogy engem eltaláljon? Rá vallana. Bár ha logikusan gondolkodok, inkább csak az erejét fitogtatta… inkább tesztelte. Ő is érzi, hogy nincsen hatalma teljében, ami jót jelent. ~GYILKOS!!!~ üvölt pár hang a fejemben, amitől azonnal megszédülök. Először egy fehér hajú shinigami tűnik fel, aki nagyon is hasonlít rám. A saját édesapám, utána harmadik osztagosok, akiket a szökésemkor ítéltem halálra. Utána rengeteg olyan, aki üldözött, és bár kényszerből is, de kénytelen voltam lekaszálni. Soroztában jelentek meg az ártatlanok, akiknek én vetettem véget. Egyszerű lelkek, és ártatlan emberek. Csupa vért látok mindenhol, az egész világ, mintha vérben fürödne. A béke, amire régen annyira vágytam miattam veszett ki belőlem. Már én se hittem benne, amitől aztán egy újabb esélye eltűnt. Utána Belial szolgálata alatti mészárlások jutnak eszembe, ahogyan egy egész népet égettem el, és a kisgyerek, aki csak rettegett a magánytól, és én vetettem véget neki is. A sok szörnyűség, melyeket elkövettem egy pillanatba sűrűsödve ismétlődtek a gondolataimban. A pengék visszahúzódnak a páncélomba, és én fémes ujjaimmal a fejemet fogtam. Harsogtak a hangok szűntelen, és ez elváltozást idéz elő bennem. A bőröm élettelen színt vett fel, és az íriszeim ismét villogtak, még a pupillám is hűllőszerűre szűkült össze. Holtsápadtan támolygok fel a lábamra, és erős lélegzetvételekkel próbálom magam összeszedni. Dobban egy újat a világ, és hirtelen vérvörös volt az egész világ körülöttem. Szinte tudattalanul szédelegtem hol jobbra, hol balra. A körülöttem lévő világra próbáltam összpontosítani, de egyre nehezebbnek látszott. Ezután kiáltottam hangosan egyet, és a támolygás abbamaradt. Csupán egy emésztő rosszullét kerülgetett, mintha elfogynék. A páncélom is meggyengült. - Te!- üvöltök rá a démonra, és közben rámutatok. El is indulnék felé, és ekkor veszem észre, ahogyan Kira is megkapja a sorát. Most neki kell kiállnia a kínok padjára. Szinte éreztem azt, ahogyan a behatoló lidérc karok minden kis fémes részébe kárt akar tenni. Nem lehet könnyű neki így élnie, de Belial ezt még érezteti is vele. Bár hiába gondolhatná Kira azt, hogy ha nem lenne cyborg, akkor ez most nem történne meg vele, mert a démonnak ez csak egy eszköze. Igazándiból a fájdalom mögötti szenvedések az igazi fegyverei. Egy lépést teszek előre, de még mindig távolinak tűnik nekem ez az egész. Egy újabb hullám söpör végig rajtam, ami megint csak émelygést vált ki belőlem. Arcok villannak be nekem szüntelen. Halott volt mind, és éreztem, hogy az én kezemen szárad a vérük. Élénkebbé váltak a színek a vérvörös árnyalatain belül. Most nem harag, és nem is gyűlölet az, ami rám jellemző. A gyász, a lelkifurdalás. Az önsanyargatás uralkodott. Még egy lépés. Belial nevetve tovaszáll, és most több ideig van távol, mint eleddig. A kardszellemem mögött jelenik meg, és egy gyors mozdulattal a földre teremtette. A hangos csattanás mellé a fájdalma egy volt az enyémmel. Egy pillanatig én is elveszítettem az eszméletem, és azon kapom magam, hogy térdre rogyva magatehetetlen vagyok ismét. A páncél ami rajtam volt, csillámokban kezdett lekerülni rólam. Egy lélegzetvételnyi szünet jutott nekem. A vérző látásom is eltűnt, mintha nem is lett volna. Kezdek magamhoz térni. Érzem, ahogyan Paragon visszatér belém, és ez egy új erőt ad nekem. Megérzem hogy kivert a víz. A bankai állapotom kezd darabokra hullani, és ezt nem tűröm el. Mivégre is képes vagyok nem eltűrni ezt az egészet, így fel is állok magabiztosan immáron. Felnevetek, ahogyan tébolyultságom előtérbe kerül. Felüvöltök, mire a bankai állapotom hibátlanul jelenik meg. Átmozgatom magam, ahogyan a páncél engedi, és egy csapással kieresztem a pengéket. - Akkor azt hiszem most megint én jövök!- és vihogok egyet jól esően. A rostély lecsapódik, és kitárom a két karom, egy picit még előre is dőlök. Mintha szárnyaim lennének, úgy érzem magam a majd öt és fél méteres fesztávolsággal. Egy szikrázó Utsusemivel kezdek. És a hátrahagyott képem a két középső ujját tartja a démon felé. Én Eisuke felé shunpozok, de egy teleporttal megtöröm azt és Kira előtt jelenek meg, de csak egy pillanatig, mert máris egy csapást mérek Belialon, de ez sem tart több ideig, mint a vágás. Mögékerülök, és megpróbálom átszúrni a testét. Tudom, hogy ez nem fog sikerrel járni, így máris egy kidout készítek elő. Kira remélem támadó képes, mert most ő jön. Míg ő lefoglalja, én egy fénygömböt koncentrálok a kezembe. Fölé teleportálok, és a tenyeremmel Belial felé elkiáltom magam. - Hadou 45: Kohaku koutetsu!- amint kieresztem a több száz kidou pengét, én már ott sem vagyok. A lendületemet az egyik penge leszúrásával állítom meg. Míg a többiek harcolnak, én egy újabb kidout készítek elő neki, már csak terelés képett is. - Hadou 04: Byakurai- ez nincs annyira erős technika, bár sejtem, hogy eltéríteni akarja majd, és én pont ezt akarom. Amint más irányba tolja, én egyből az ujjammal a kidoura mutatok. - Kounkanteny- suttogom, és visszairányítom felé az előbbi kidout. Persze csak ha eltéríti, vagy kikerülni óhajtja. Ezután ismét Kiráéknak adok teret, míg én az utolsó kidoumat is előkészítem. Veszek egy mély levegőt, és én is beszállok a közelharcba. Egy körbepörgő csapást tervezek, amik a kieresztett pengéimmel halálosak is lehetnek ám. Tudom, hogy akármennyire is megsértem Ai testét, még helyre lehet majd hozni. Direkt nem a fejét célzom majd. Oda is teleportálok, hogy ezt megtegyem, és mikor ezzel végzek eltűnök egy pillanatra a területről, a legmesszebbre, ahová csak lehet. A kezem vibrálni kezd a következő kidou előkészületétől. Remélem ha minden jól megy, ez majd lefoglalja, és Eisuke megteheti azt, amit csak szeretne. - Hadou 88: Hiryu Gekizoku Shinten Raihou- mielőtt még elsülne, én mögé teleportálok, és egyenesen a hátába irányítom a technikát. Ez meg fogja őt lepni, és ki akarja majd kerülni. Eisukének talán lesz ideje bármire…
|
| | | Kazuho Kira Daitenshi
Hozzászólások száma : 115 Age : 31 Tartózkodási hely : A jégkígyó fészke (Daitenshi főhadiszállás) Registration date : 2012. Feb. 23. Hírnév : 13
Karakterinformáció Rang: Tenshi Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (19000/30000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Csüt. Ápr. 10, 2014 9:59 am | |
| Túlkomplikáltuk a dolgokat. A dolgok pedig nem feltétlenül úgy alakultak, ahogy terveztem. Kettős érzés volt ez, hiszen a terv sikerrel járt, azonban talán egyikünk sem számolt annak következményeivel. Nem menekülhettem. Nem vagyok gyorsabb, mint egy villámcsapás, és ahogy ezzel szembenéztem, olyan volt, mintha lelassult volna az idő. Láttam ahogy ott állok a veszélyzónában, de már nem tehettem semmit. Elért a baj. Nem láttam a következményeket, sőt érezni sem éreztem semmit. Csupán egy erős hasítás a koponyámban, és az önkéntelen mozgás, ahogy az áram végigfut mindenemen ami maradt. Nem üvöltöttem, csupán elhagyott az élet egy pillanatra. A talajon tértem magamhoz, a kezemből pedig kiesett a kardom. Még mindig képtelen voltam mozogni, de az eszméletem kezdett előbukkanni a mélységből. A sebesülésjelzőm minden lehetséges ponton villogott, de persze ebből, csak a fejem éreztem. Mintha keresztül hajtott volna rajta egy komplett vonat. – A jól...erős túlzás. – Szólalok meg sokára, mikor meghallom a mesterem aggódó szavait. Fel akarok kelni, de nem megy problémamentesen. A géptest nem akar engedelmeskedni a kóbor áram okán. Rázkódtak a lábaim, a kezem pedig remegett, mégsem ez volt a meglepő. A balomra tekintettem. Egy tőr pihent benne, várva, hogy a gazdája végre tekergő kígyóvá tegye a kezében. Széles pengéje rám csillogott, én pedig tudtam jól – ez ő. Nem maradt időm felépülni, pedig még messze volt az esélye, hogy újra harcképes lehessek. Mégsem maradhattam egy helyben. Mozdulnom kellett, különben a démon hamar eltesz láb alól. Ellöktem magam a talajtól, hogy kitérjek az első támadás elől, de egyelőre ennyire telik a testtől. Nem engedelmeskedik, pedig még mindig a maximumot kellene adnom. Az afterburner dolgozik, ezt érzem, de van ott valami más is. Kitérek az első lövés elől, majd a másodikat is kikerülöm – igaz hajszál híján. Nem tudok mit kezdeni a harmadik csapással, mégsem esek áldozatául annak. Valami kiragad a térből, és áthelyez máshová. Yukezo-felé pillantok, de ő is hasonlóképp éli meg a helyzetet. Paragon cikázik hármunk között, s minden alkalommal kihúz a pácból, mikor szükség van rá. Ahogy kitép az utolsó támadás elől, még mindig hasogat a fejem. Újra kiragad valami az időből, én pedig még megpillanthatom azt a pillanatot, mikor a sugár eltalálja a daitenshit. Nem tehetek ellene semmit, hiszen az elmém ismét lemerül a mélybe. Ahogy egyre lejjebb és lejjebb zuhanok, a fájdalom is egyre nő. Alig érek talajt a lelkem világában, újra át kell élnem a villámcsapás élményét. Ezúttal azonban minden porcikámon érzem. Azon is amelyről azt hittem, nem hozzám tartozik. Összerándulnak az alkatrészeim, majd hanyatt vágódok a betonon. Egy dologra koncentrálok csupán: nem akarom elengedni a fegyvereim, melyek velem szálltak ebbe a világba. Egyiküket sem. ~ Szerinted eljött az idő? ~ Hallom Éji róka hangját és tudom, nem hozzám intézte a kérését. A húga ott áll mellette, fegyverként, pedig a kezemben nyugszik. Hogy lehetséges, hogy eddig nem ismertem fel? Miként rejtőzött el előlem a lelkem egy darabja? Idegesítő érzés, mégis inkább a szomorúság és a fájdalom jár át. Léptek zaját hallom, majd meglátom magam felett Yogitsune mosolyát, érzem a kezemen ahogy kiveszi a jobbomból önmagát. Ami ezután következik, arra viszont nem számítok. Felegyenesedik, és a lábával hasra fordít. Előre tekintek, de a fájdalom felülírja a kontrollomat. Nem tehetek ellene. Az ismeretlen lány ül le elém törökülésben. Alig pár lépésre van tőlem, mégis kilométereknek tűnik. Felé akarom nyújtani a kezem, megismerni és megérteni, de ez talán örökre álom marad. Hallom ahogy valami felém suhan, majd egyszerűen keresztülszalad a testemen. Hideg pengék vájják keresztül a testem, és éppen a szívemen keresztül nyúlnak a talaj felé, hogy örökre odaszögezzenek.
Kint sem jobb a helyzetem. Ahogy ismét előre tekintek, Yukezo-t látom magatehetetlenül szédelegni. Olybá tűnt, az elméje ha eddig ép is volt teljes egészében, most megrepedni látszott. De nem miatta kell aggódnom igazán. Eisuke kezéből eltűnt a fegyver. Nem tudom mi történhetett vele – valószínűleg akkor vesztette el, mikor én ájult voltam. Azonban, ha a fegyverétől megfosztották, akkor mitől ilyen nyugodt? Mi okozza a magabiztosságát? Valamit még tartogat a démonnak, ami bennem is megpattintja a remény szikráját. De ez sem tarthat sokáig. Belial-t ugyanis korántsem győztük le. Csupán megérintettük egy pillanatra. Még csak meg sem sebezhettük. Esélyünk sosem volt sok. Mégis, ebben a pillanatban nem a reményvesztettség jár át. Csak a szín tiszta harag.
A belső világomban eközben a kínok kínját élem át, s Éji Róka csilingelő hangja húzza a felszínre a figyelmem. ~ Nos hercegem, sürget az idő tehát cselekedned kell. ~ Érzem, amint a penge jobban belém fut, ám egészen másképp, mintha a kezével tolná beljebb. A zanpakuto-m teljes testsólyával rálépett a markolatra, és úgy tart a földön. Nem enged felkelni. ~ Mint mondtam, kevés most a vesztegetni való időd. Tehát, ha ide koncentrálnál, azt megköszönném. A húgocskám szánta neked ezt a próbát, úgyhogy ne engem okolj a fájdalom miatt. ~ Nem értettem az egészet. Ahogy az is teljesen érthetetlen volt előttem, hogy miért érzem ezeket a sebeket. Ennek nem szabadna így lennie, mégis... A kezem bizsereg, mint a vadállat karma, mikor vadászni indul. A testem pedig egyre előrébb, és előrébb akar haladni. Sosem tudtam mire vélni ezt a dolgot. ~ Hamarosan eltűnsz az élők sorából, ám megválthatod magad, ha megfejtesz egyetlen találós kérdést. A húgom néma, így aztán sosem szólal meg, mégis van egy hang, amelyet bármikor képes kipréselni magából. Kitalálod milyen hangja van, mielőtt meghalsz? ~ Érzem a hátamban a mosolyát, de a tudatomig nem jut el más, csak az utolsó kérdés. Előre pillantok, az egykedvű zanpakuto szellem – mert az, ehhez kétség sem fér – csak ül ott, kifejezéstelen arccal. Milyen hangja lehet vajon? Egyáltalán ki ez a lány? És miért nem láttam eddig sosem? Miért tűnik ennyire ismerősnek? Nem a kíváncsiság furdal, ám az elmém üres. Nem tölti be gondolat, csupán az a mámorító érzés. Az a bizsergés, ami lassan felkúszik a karomon. Meg akarok mozdulni. El akarom őt érni, de Éji Róka nem enged. Egyik lábával a kardon, másikkal a jobb karomon álldogál, ez pedig nem segíti a mozgásom. Nem értem a kérdést. Honnan tudhatnám, hogy milyen a hangja? Hiszen sosem láttam, mégis mintha ezer éve ismerném. A szemébe nézek, s egy pillanatra, mintha felvillanna egy kép az elmémben, azonban ahogy jön, úgy távozik. Mit akarhat súgni? [b]~ Tikk-takk Kira. Fogy az időd. ~ Jelzi Yogitsune, s érzem is a fájdalmat. Olyan valós, annyira eleven ez a fájdalom. Akkor éreztem ezt utoljára, mikor ebbe a testbe kényszerültem. Minden egyes darab, amely lehullott rólam, elvett belőlem valamit. De a fájdalomra tisztán emlékszem. Pokoli kín. Előre nyújtom a kezem, mozdulni akarok, kúszni. Kaparva próbálok eljutni felé. Kitartóan, mint a farkasok. Tovább kell küzdenem, nem halhatok meg itt és most. Szükségük van rám odakint. Habár ott sem biztos, hogy sokáig húznám, mégis meg kell tennem mindent, amire képes vagyok. Sőt, még többet is. Előrébb mozdulok, mire a vértől forró pengék lejjebb csusszannak. Eléri az az érzés a szívem, majd betölti az agyamat is. Mégsem akarok megállni. Ismét a szemébe nézek, s mintha egy elmosódott álmot látnék magam előtt. Nagyon régen, mintha láttam volna ezt a tekintetet. Előrébb mozdulok, az arcomra pedig mosoly szalad, minden egyes apró mozdulattól. Valami azonban elindult az agyamban. Egy gondolat magja kezdett növekedésbe. Egy álomban láttam már, ez biztos. Találkoztam már ezzel a nővel. Előre nyújtom a pengét markoló kezem, hátha azon keresztül megérinthetem, de hiába próbálkozok. Furcsa, de nem érdekel, hogy élek-e vagy halok. Csak ebből akarok egyre többet. A bizsergést felváltja egy lüktetést, de az agyam nem áll meg. Pörögni kezd, végtelen gondolatokkal áraszt el. Annyiféle kép jelenik meg előttem, hogy már elnyom minden mást, azt pedig nem akarom. Elejtem a tőrt, és a fejemhez kapok. – Hagyd abba! – Üvöltök, de persze a saját elmém nem hallgat rám. Miért is hallgatna? Megrázom a fejem, kifele a gondolatokkal onnan. Tűnjön el minden az agyamból. Egész életemben egyetlen egyszer kívánnám, hogy a koponyám – ez egyetlen testrészem, mely még a sajátom – most ne létezzen. Átkozom az agyam, ami elviszi a tekintetem a fontos dologról. Egy álomban láttam már ezt a lányt, ezeket a szemeket. Még fiatalon. De mikor? – Eressz! A barlangból futok ki ismét. Mögöttem ezernyi szörnyeteg, s én újra a régi önmagam vagyok. Nem kaphatnak el, ezt érzem, s az egyetlen kiutam jelenleg, az előttem húzódó apró rés. Rákapcsolok, s keresztül csúszok a menekülésem egyetlen ajtaján, azonban csúnyán szétverem a fejem. Igen, ezt már láttam, erre emlékszem. És arra is, hogy mi következik ezután. Éji Róka, az arcán hollow maszkkal, a kezében karddal, a falhoz szegez. Vergődni kezdek, a pengért nyúlok, s ekkor olyasmi következik, amire nem találtam szavakat. Elkezdett leszakadni a kezemről a hús, a bőr, majd egy másik kezet kezdtek formálni. A csontjaim szorongatta, s lassan elérte a szívem, majd az arcom. Tehetetlen voltam, velem szemben pedig, egy szörnyeteg öltött testet. Farkasfeje a húsomból állt, szeme felejthetetlen látvány. Felvonyított. Nem hallucinálok, tényleg vonyítást hallok. Előre kapom a tekintetem, a lányra nézek. Ő adja ki a hangot. A szívemből lassan kihátrál a penge. Elereszt, akár a fájdalom.
Újra a valóságban találom magam, hogy tanúja legyek amint Belial engem is megtámad. Karmok ragadják meg a kezem mintázat formájában, majd végigkúsznak a testem jobb oldalán. A sebesülésjelzőm minden elképzelhető módon villog, sőt sípol is immár. Ideje tehát véget vetni a dolognak. Vért köpök oldalra, s elvigyorodok. ~ Biztosan azt akarod tenni? ~ Aggodalmaskodik értem Yogitsune. Pont ő, aki az imént megölni próbált. Azonban a másik lány is feltűnik előttem. Bólint egyet, amit bátorításnak veszek. – Fájdalom gátló, kikapcsolva. – Hangzik a parancs az egyetlen modulomnak, mely talán az életem hivatott védeni. Nos most meglátjuk mitől tart engem távol. Felüvöltök, ahogy egyszerre beérkezik minden átélt kín és szenvedés. A kezeimben a pengéim pihennek. Az agyam pedig elborítja a vörösség. Nincs helye a gondolatoknak ebben a helyzetben. Az ösztönök kerekednek felül rajtuk, mint éhes farkasok a gyenge bölényen. – Kín. Ez a dolog lényege. Nem a többi baromság, csak ez a tiszta érzés. – Vigyorgok Belial-ra. – Lássuk, mit tudsz, te dög. – Felnevetek. Olyan erő kerít hatalmába, mely még sosem. Talán nem elég, hogy legyőzzem, talán kevés a segítséghez is. De nem is ez a cél. Fájdalom, legyen bármilyen formában. Neki, vagy nekem tökmindegy. – Bankai. – Félhangosan szól, ahogy összeérintem a két pengét, mire azok eltűnnek a kezemből. Ideje feljebb kapcsolni egy fokkal. Láncok kezdenek el tekeregni körülöttem. Végtelen szemek, s a csörgésük, szikrázásuk élettel tölt meg. Fájdalom tölti meg az elmém, a gerincem mellől pedig öt ponton nyomást érzek. Pengék hatolnak át a fémen először, majd láncokká követik őket, messzire. Végtelennek tetszenek ahogy ismét láthatóvá válok. Felvillan a gépszemem, s a láncok talán a végtelenig tekeregnek mögöttem. Azonban annyit biztosra veszek. A végükön csillogó pengék alig várják, hogy bevessem őket. – Éjfél Farkas. Falkák lánca. – Ejtem ki a technika nevét. – Játszunk egy kicsit Belial. Valamit amit szeretsz. – A szemébe nézek. Majd Yukezo-ra pillantok. – Tudod mitől lesz jó egy sensei? Attól, hogy kibaszott jó tanítványai vannak. – Dobom oda neki azt a mondatot, melyet annak idején Shizune-senpai is elmondott, mikor elérte ezt az állapotot. Mindezek után szembe fordulok az ellenségemmel. Elindul az első lánc. Villámgyorsan cikázik át a téren, majd követi a másik négy is. Öt lánc éri, öt irányból, végükön egy-egy pengével. Az egyikkel cikázva haladok, a másikkal kerülöm, a harmadikkal felülről támadok, míg a maradék kettő elölről, és alulról támad. Ekkor lép akcióba a daitenshi is, s felderül a szívem, hogy beszáll a játékba. Úgy mozgatom a láncokat, hogy ne legyek útban az ő támadásainak, és ne érjem a Kagami arcát. A testét rendbe lehet még hozni, a lelkére Yukezo tud majd gyógyírt adni. Azonban az arcát nem csúfíthatom el. Az végzetes hiba lenne. Csörögnek a láncok, röpködnek a kidou-k, s a Démon-t lassan körbezárjuk. Eisuke a soros. Ideje lépnie. [/b] |
| | | Urahara Kisuke Globális moderátor
Hozzászólások száma : 210 Age : 31 Registration date : 2011. Aug. 03. Hírnév : 19
Karakterinformáció Rang: Kalapos tudós Hovatartozás: Független Lélekenergia: (0/0)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Csüt. Ápr. 10, 2014 11:00 pm | |
| Az eseményekre természetesen a Koutetsu is válaszol, érezhetően lelassul; gyakorta mintha csak megállna. Aztán pedig maga a hely teljesen megváltozik visszaállásotok előtt. Vitatkozni lehetne azzal, hogy ez most igazi-e avagy sem; de talán Yukezo és Eisuke pontosan tudhatja, hogy honnan ez az épület. Impozáns kupolát láthatottok belülről. Akár száz méteres is lehet a belterület, köralakját pedig a vaskos, mívelt kőoszlopok határozzák meg. A háttérben fáklyák fénye ízzik fel, s a démon tekintetében megváltozik valami. Arcára sokkal élvezhetőbb mosoly kerül. - Otthon, édes otthon. Na fejezzük be a táncot! - Ekkor a démon egyre jobban gyűjteni kezdi az erejét, s várja támadásotok.
Látom, újra látom ugyanazt a tekintetet Belial arcán. Vajon hány alkalommal úszhatja még ezt meg? Tehetetlenül állok, majdnem térden. Érzem, ahogyan testemből kiszáll az erő. A saját zanpakutom szilánkjait fordította ellenem, amely nem tűnne oly' vészesnek, ha át tudnám újra alakítani. Tekintve azonban, hogy szilánkokra tört, talán soha többé nem leszek erre képes. Gondolnám így, ha nem változna meg a hely, illetve nem sikerülne egy pillanatig is felfedeznem Belial tekintetében a lányom. Emlékképek ragadnak el, amikor babaként kezemben tartva vigyáztam rá. Az első lépései, a leckék, amelyeket tőlem vett át. Nemesnek neveltem, pedig fogalmam sem volt arról. Mégis az ösztöneim, s a zanpakutom megőrizte azokat az emlékeket és tulajdonságokat. Valahol belül tudtam, hogy ő az én gyermekem; ezt pedig Belial nem vehette el. Ahogyan most sem hagyhatom, hogy elvegye tőlem Ait. Többé nem veheti el tőlem senki a saját gyerekem. Nem hagyhatom, hogy a családi kötelék itt megszakadjon. Így hát akaraterőből, de talpra kényszerítem magam. Zöld lélekenergiám pedig feltör. Bár a sebeimet nem gyógyíthatom be, de a pengék szépen lassan felszívódnak; így aztán megszűnik a mozgásomat korlátozó szúró érzés, amely szívem felé haladt volna. Bár nem tudok ezzel a kettővel lépést tartani, de kihasználni helyzeti előnyüket, még hozzájárulhatok a sikerünkhöz. Látva, hogy Kira- san egy új erőt ér el; meggondolandóvá válik, hogy a mai shinigamik a teher alatt nőnek. Talán kardomat, mely nem materializálódott, nem vagyok képes használni, de van fegyverem még. Így aztán Kirához shunpozok, s mikor az egyik lánca elindul Belial felé, akkor: - Hadou 11: Tsuzuri raiden! - Talán nem bánja, hogy egyidejűleg áramot vezetek ebbe a bankai technikába. Habár lehet, hogy ez neki is fájni fog, de csak elviseli, ha még képes bankaiolni. Ekkor pedig észre veszem a megváltozott teret, s megtántorodok egy kicsit. - Mate, Yukezo! - Kiáltok a shinigamira, de már késő. Sorozatosan támadni kezdi, ebbe pedig nekem is bele kell egyeznem. Furcsa látni, hogy ezek a shinigamik egy pillanatra sem tétováznak. |
| | | Kagami Ai 3. Osztag
Hozzászólások száma : 302 Age : 31 Registration date : 2011. Apr. 04. Hírnév : 95
Karakterinformáció Rang: Kapitány, Kagami főnemesi ház XVIII. feje Hovatartozás: Gotei 13 Lélekenergia: (51050/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Pént. Ápr. 11, 2014 3:03 am | |
| *Nem az út számít, hanem a cél, ami rákényszerít bennünket eme útra. Nem számít, hogy kivel találkozom az épületben, csak az számít, hogy aki fogja kezem, az hatással van rám. Nem tudom ki ő, s miért jelent meg; de azt igen, hogy tőle fájdalmak és kínok köztöznek szívembe. Hogy ez miért jó? Magam sem tudom, de érzem, hogy élek tőle. Lágyan fogja tenyerem, mintha csak attól tartana, hogy elenyészik. Egyszer meg is bukok az egyik kőben, ekkor pedig karjaiba vesz és úgy haladunk tovább. Értetlenül pillantok fel rá, keresem a válaszokat egy olyan kérdésre, amit még magamnak sem tettem fel. Csak azt tudom, hogy arca folyamatosan változik, lassú ütemekben, de változik.* - Egyek vagyunk. *Csak ennyit felel, mintha csak a fejembe látna. De mégis hogyan hasonlíthatnék rá? Megsimítom saját arcomat, de nem látok benne változást. Én biztosan nem változok úgy át, ahogyan ő. Akkor mégis hogyan értette azt, hogy egyek vagyunk? Feltekintek válla fölött, s megpillantom hatalmas szárnyait. Emez felén meglehetősen tisztának és fényesnek fest. Méreteivel igencsak tiszteletet parancsoló, s én csupán csak bámulni vagyok képes. Ahogy bámulom, új képek esnek be. Szavak, idegen nyelven, amelyet most mégis megértek. Egy lány beszél egy már számomra nem ismeretes férfihoz. A férfi neve... De mi a férfi neve? Megállunk egy pillanatra, s mélyen szemeimbe tekint a lélek.* - Ne akarj meghalni, shinigami! *Shinigami? Saját emlékeim áradatai örvényként emelik fel tudatomat, s testem kontúrvonalai egyre élesebbek lesznek, miképpen az emlékeim birtokába kerülök. Ekkor ismét elindulunk, de már sokkal gyorsabban, nagyobb és gyorsabb léptekkel. De érzem, hogy a kar mely tartja testemet egyre erőtlenebb, egyre kiszolgáltatottabb.*
Még itt vagyok, érzem biztosan. S ez terveim szerint így is lesz, egy jó darabig. Saját, megvívott csatám miatt nem figyelek arra, ami bent zajlik. Talán figyelnem is kellene erre, de egyszerűen elkap a hév, hogy már nagyon közel vagyok a célomhoz. Így aztán egyre több és több erőt gyűjtök, míg nem azt veszem észre, hogy a koutetsura igencsak hatással leszek. Ez mivel nem jelent semmi jót, így aztán a felgyülemlett erőmet arra használom, hogy ezt a társaságot a saját dimenziómba taszítsam. Magam is követem őket, de nem igazán jut időm ácsorogni. Nem jut időm?* - Én a vagyok az idő ura, ezek a kis taknyosok nem győzhetnek le! - Kiáltok rájuk, amikor támadni kezdenének. Hasztalannak vélem minden egyes lépést, amit megtesznek. Ösztönök és indulatok vezérelte ötletem támad akkor. Megragadom csak jobban ezt a kardot, és megtöltöm egy jó adag démonikus energiával. Ugyanis ebben a világban nagyobb erővel bírok itt, mint bárki más. Ideje, hogy itt minden úgy történjen, ahogyan én akarom. Az energiám persze a kezdeti támadásokat levédik, akárcsak a kikerülések. Ám az egyik lánca, annak a shinigaminak eltalál.* - Na, ne nevettess! *A kidou áztatta bankai technika megráz, s hirtelen olyan sokkot okoz, amitől elborul az agyam. Ezzel sikerült egy kicsit feldühíteniük, s ezt maguk is láthatják. A szikrányi őrület pillanatában pedig csak éppen annyi időm van elkerülni azt a soukatsuit, hogy az alkarom szenvedje meg némelyest. Égető, könnyű égés ér, ami kellemetlenné teszi a mozgást. De miről is beszélünk? Hiszen démon vagyok, a fájdalom öröm. Az öröm pedig fájdalom. Így élünk mi nap, mint nap körforgásban. El is vigyorodom azért, de csak egy hatalmas, kék színű lézer támadást érzékelek magam felé.
*A gyenge és kiszolgáltatott kar pedig az utolsó pillanatban elbukni látszik. Elesik, s testem előre repül, befelé az épület felé. Kellemetlenül ér engem a talaj, s miután fel állok, csak komor arccal pillantok vissza rá. Ekkorra már emlékeim pillanatok alatt visszaállnak, de én csak a bezáruló kaput kémlelem. Illetve a földön fekvő lelket, aki a zanpakutom.* - Sayonara, Fuhaku Yashi... *Emlékszem, hogy társam voltál évtizedeken keresztül. Emlékszem, hogy bölcs elméddel és heves természeteddel védtél meg minden csatában. Emlékszem, hogy miattad társaim szemében kérdések nélküli tiszteletet nyertem el. Most pedig eltűnni látszol, mégis mentenéd az életem. Látom, ahogy lelked egy része átalakul, mégis inkább rajtam gondolkodsz és miattam aggódsz. Már megértem, hogy miért mondtad azt; mi egyek vagyunk. Minden fájdalmad, minden gondolatod, mindened, ami van, azaz enyém is. Te sem fogadod el a vereséget, ahogyan én sem. Bár feláldoztad magad, és magadba szívtad azt a töménytelen mocskot, amit Belial szabadított erre a világra; mégis megtartottad tudatod, s a végsőkig küzdesz azért, hogy megments. Nem hagyhatom, hogy munkád a semmibe szálljon. Ideje, hogy ezt a világot én magam mentsem meg. Ahogy pedig bezárul az ajtó, megfordulok s egyetlen egy termet látok. Közepén egy emelvény van, az emelvénybe pedig egy kard van bele állítva. Rögvest megérzem, hogy mit kell tennem. Látom, hogy a terem rúnákkal van felfestve; de nem törődhetek ezekkel. Azonnal az emelvényen termek, s némileg tétovázva, de megragadom a kardot.* - Sötét a világ már, a kínok mezeje tárt kapukkal vár. Ahol megbújik a harag, felcsendül egy reményteli harang. Fény borul minden élő szentre, kiknek lelke megtörve pihen. Ekkor egy új világ fénylik fel mindenki szeme előtt; a múlt, a jövő, a jelen kezeibe nőtt. *Fuhaku Yashi szavai csendülnek fel odakintről, s az építmény minden egyes rúnája megindul a kard felé, amelyre én magam tettem kezem. Csak most értem meg igazán, hogy miféle változásokat okozott nekem ez a démon. A világ, amit ismertem és vallottam, most más oldalát mutatja meg. Azt az oldalát, amikor az öröm helyett a fájdalmat választjuk, amikor áldozataink römteli véget nyújtanak. De a vég nem most következik el, nekem még dolgom van. S mikor legközelebb nyitom fel szemem, akkor saját lélekenergiám tör fel hatalmas mértékben. Kezemben az átlakult zanpakuto materializálódik, de sokkal jobban figyelek a felém érkező kidoura.* - Bakudou Hachijuuichi: Danku! *Egy hatalmas üvegfalat húzok fel magam elé, amikor egy kidou szállingózik felém. Térdre rogyok azonban ezután, hiszen kissé elfáradtam. Érzem, ahogyan karomba égető érzések támadnak, illetve különböző vágások hasítják fel oldalamat. Vér fröccsen a ruhámra s mondhatni, a felső testemen meglehetősen cafatokban áll a ruha. Magam elé kapom karjaimat, de csak dühösen tudok pillantani felfelé. A megjelenő Belialt pillantom meg magam előtt.*
Váratlan fordulat megbénítja testemet, amikor a kidou felém repül. Ez a dolog olyanra kényszerít engem, amit eddig nem akartam. Yukezo miatt meg kell szabadulnom a vázamtól, ha nem akarom, hogy engem is felaprítson. Ha már valahogyan sikerül kitörnie a megszállásomból, akkor legalább legyen is oda. Milyen élvezetes lesz végig nézni, ahogyan Yukezo a saját szerelmét öli meg. Így az utolsó pillanatokban elhagyom a testet, ami eddig energiaraktárként funkcionált nekem. S mivel saját világomba kerültem, úgy érzem, képes vagyok materializálódni. Azaz átkozott Eisuke elszámolta a dolgait, aminek viszont örülök. A koutetsuval tényleg meg lehetett fogni, de nem bírta ki azt a harcot. S mivel a megbolygatásával átkerültünk, így megint az enyém a lépés előny. Eléggé elégedetlen leszek, attól, hogy a nő kivédi a támadást. Belegondolva nem is véletlen, hogy elhagytam. Ha a testében maradok, akkor én magam is komoly sérüléseket szenvedek. De így..így aztán ezzel maximum a pokolba kerültem volna. Sugárzó sárga tekintettel nézek le a nőre, ki szinte lábaim előtt térdel. Vérből materializálok egy kardot magamnak. - Ha ő nem, majd én megöllek. Enyém lesz a lelked, és örökké védeni fogsz; ameddig ki nem találom, hogy hogyan szerezzem vissza az erőm másik felét! - Vetem oda Ainak, majd elindul kardom felé, hogy lesújtson. Alig centikre vagyok tőle, amikor aztán eltűnök, mert oldalról sebesen haladó shinigamikat érzek. - Igazatok van, nincs időm az ilyesmikre. Sayonara, shinigamik.. viszlát, Paragon! - Kitárul a terem ajtaja, köddé válok és a reiatsum is. |
| | | Tamachi Yukezo Daitenshi
Hozzászólások száma : 552 Age : 30 Tartózkodási hely : Karakura town, Hűség tornya, Sehol Registration date : 2009. Apr. 20. Hírnév : 25
Karakterinformáció Rang: Daitenshi, Középnemes, Lord Belial Hovatartozás: Daitenshi Lélekenergia: (52100/65000)
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény Pént. Ápr. 11, 2014 7:03 am | |
| Sűvít a kidou, és közben megnyugszom, mert hallottam Kira bankai kiáltását. Csak nem most az imént szerezte meg ő is a második feloldást. Shizune szavaival élt, szóval bizton állíthatom, hogy így van. Akkor viszont Belial, jobb ha felkötöd ám a gatyamadzagot, mert a tanítványom elérte azt a szintet, ami az edzések fájáról szakajsztatott. Széles mosollyal tartom a kezem a célpont felé, és még egy felkiáltással is megsegítem a technika előrenyomulását. Ekkor egy kicsit lenyugszik bennem minden, és időt szánok a gondolataimnak. Az előbbi behatás alaposan megérintette a szívemet. Mintha valami azt szeretné, hogy mégtöbbet táplálkozzak ezekből a kirobbanó érzelmekből. Az utolsó pillanatoknál tartok a becsapódás előtt, és valahol fellebben bennem a gondolat, hogy ezzel porrá akarom változtatni a démont. Ekkor felnyílik a szemem, ahogyan biztos találni fog a kidou, hiszen nem tud védekezni ellene. Ai testét fogja eltalálni a végzetes csapás, és eláll bennem a lélegzet. Leginkább azon, hogy volt egy olyan érzésem, minthogy nem akarom megállítani ezt az egészet, és a szerelmemmel együtt tűntetem el az ellent. Azt nem bírnám elviselni, de már késő. Ahogyan megszakítom a reiatsu áramlást a karommal már csak arra eszmélek, hogy a nőnek semmi baja. A kidou nem talált! Viszont amit látok, az Belial igazi formája, amitől csak úgy kidobom magamból az eddigi visszafogottságot, és már indulnék is, de valamiért a lábam nem mozog. Azt látom, hogy Belial éppen kivégezni szándékozza a szerettemet. Egyszerűen hagyni akarom neki, hogy lesújtson vele. Ekkor a józan eszem diadalmaskodik, és kirobban belőlem rengeteg mennyiségű reiatsu. Ha még többet engedtem volna ki, könnyűszerrel a senbankait is aktiválhattam volna, de ez most csak azért kellett, hogy a lényem domináljon ezen az egész helyzeten, amit képtelen vagyok megérteni. Egy hatalmas ugrásra készülök torpedószerűen a démon felé, hogy kivégezzem a pengéimmel. A hófehér lélekenergia a lábamba koncentrálódik, és már röppenek is a távolba, hogy elérjem Belialt. Előre nyújtott karokkal száguldok, mikor intéz még hozzánk pár szót, és eltűnik. Fel se fogtam, hogy nem volt ott, és majdnem elszálltam Ai mellett, mikor egy teleporttal Paragonba ugrottam, és ott álltam meg. Visszatérek azonnal a "valóságba". A veszélyt abszolút nem érzékelem már, és gyorsan körbepillantok. A hely nosztalgikusnak tűnik, én már voltam itt. Ez a csarnok ahol vagyunk, csak egy messzi pagoda a kastélytől a falu túlvégén. Az ajtók nyitva vannak, és a sötét világba pillanhatunk ki, a távolban a démon lakhelyével. Igaz ez az egész dimenzió úgy változik, és úgy alakul, ahogyan ő akarja. Benne vagyunk az időcsapdában nyakig, de először most az a fontos, hogy Ai hogyan van. Azonnal feloldom a bankai formám, és a páncél fényes szikrák közepette elpárolog rólam. Ismét a rendes alakomban vagyok. Egy csettintésre a kalap is a helyére kerül. Odaugrok a térdelő Aihoz, és felmérem a sérüléseit. Vértől tarkított a sima bőre, aminek én nagyon nem örülök. Az első kérdésemet se tudom aggódásomban megfogalmazni. Talán meg kéne kérdezni, hogy hogy van? Valahogy nem tudom komolyan venni ezt a kérdést. - Várj segítek!- A ruházatával még nem tudom, hogy hogyan oldjam meg, lévén, hogy az én ruhám azonnal elváltozik, de a zakómat azonnal lekapom magamról, és ráborítom. Valahonnan eszembe jut a gyógyító technika, amivel a sebeket tudom ellátni. - Bakudou 59: Kurenai Ribon- mondom ki a szavakat eléggé zaklatottan, és az ujjaimat a két vállára teszem. Kiszökik belőle a vöröses energia, és szalagok formájában körbetekerednek rajta. Ezzel a vérző sérüléseket gyorsan meg is oldom, utána a kezeimet magam elé tartom, és a tenyereimre összpontosítok. Zöldes derengésben kezdenek el pompázni, és fölé tartom a sérüléseinek. - Keikatsu- suttogva aktiválom a kidout, melynek segítségével azonnal elindul a tényleges helyreállítás. Próbálom arra a szintre hozni őt, hogy képes legyen meggyógyítani önmagát. Köztudott, hogy remek gyógyító. Aztán szakadozni kezd a fény a kezeim közül. Mi történik? Ijedt szemekkel nézek a karjaimra, ahogyan azt látom, hogy nem a lélekenergia vezetésével van a probléma. Egyszerűen mintha a világ küzdene ellenem. A gyógyítás amúgy sem az erősségem, de így meg aztán pláne! Biztos Belial bütykölt meg valamit. Nem... ő is a sebeit nyalogathatja, bár ki tudja, talán még az is lehet, hogy ráérésében megtiltotta a gyógyítást. Bár valamilyen szinten még így is működik a dolog, csak néha mintha kifogyna a szufla a technikából. Megrázom egy kicsit a kezeim, és mégegyszer kimondom az idéző szavakat, még egy versikét is imprózok elé, hogy erősebb legyen. Úgy tudom attól jobbak lesznek. Haragossá válik a szívem, ahogyan ez sem akar teljes egészében sikerülni. Azon kapom magam, hogy láthatóan idegeskedem itt Ai felett. Nem így kéne ennek történnie. A remélt eredményt ha nem is, de egy ahhoz közeli állapotot összehozok, utána lekapom a kesztyűimet, és ráadom a finom kezeire. Nagyok a kezeire, de ez segíteni fog. Közben takarom a felső testét... már csak azért is >.> ne ezen legyünk mán' fennakadva. Egy két bűvös mozdulat hatására a kesztyű alól füst szökik ki, és finoman, simogatóan ám, de vékonyan körbeveszi. A ruháimat úgy alakítom ahogy akarom. Ezt kihasználva varázsolok neki egy szűkösnek szűkös, de az egész testét átfedi egy fekete anyag eltakarva az idomait, bár tény, hogy kihangsúlyozza őket, amit én egy kaján mosollyal nyugtázok. A zakómat visszaveszem tőle, és egy újabb csettintésemre az egész ruhatáram lecserélődik. Világos kék alapszínt választottam most, sötét árnyalatú kiegészítőkkel. A kalapom fekete maradt. A kezeim most szabadok, mert Aira adtam a ruhám azon felét. Felsegítem, és ha már úgy vélem, hogy kommunikatív állapotba hoztam, meg is szólítom. - Akadt egy kis gondunk kedves- mutatok egyenest sötét árnyak közt burkolozó kastély felé a messzi távolba- De előtte mesélek egy kicsit erről a helyről. Ez itt az Ő lakhelye, és van egy portál a kastély alagsorában, ahonnan ő is erőt képes meríteni. Eddig nálam volt ez a dimenzió, de neki nem okozott gondot ismét ideköltözni. Én egy hadsereget toboroztam ahhoz, hogy bevegyem aztat ottan, de szerintem ahogy elnézem elegek leszünk... képzeld Kira elérte a bankai szintet ^^- a végét csak úgy nem mellékesen hozzá csaptam. Ezután leszúrom a shikai formájú Paragont a földbe. - Most mesélj kérlek te. Eltudnád mondani, hogy nagyjából khm... JÓL VAGY??? TT^TT- kérdezem nagyon is aggódva. Át is ölelem azonnal a többiekkel mit sem törődve- Én úgy aggódtam miattad- búgom a fülébe- Ilyet többet nem játszunk jó?- utalok arra, hogy nagyon is megrázott a dolog vele kapcsolatban. Nem mindennap tör ki az ember főellensége a szerelméből. Fogalmam sincs, hogy ez hogyan történhetett meg vele. Dühösen Eisuke felé nézek. Elengedem Ait, és a kikapom a kardomat a földből, és egyenest a férfira szegezem. - Te a kezdetektől tudtad, amint láttad, hogy rosszul van. Az arcodon semmilyen aggodalom nem látszott, és most is olyan magabiztos vagy, mintha semmi sem történt volna. Most nincs itt a kardod, hogy hátralökd vele Kirát, de biztosíthatlak, hogy ha én esek neked, arra még a zanpakutoud sem ad védelmet. Belial csak szilánkokat dobott a szíved felé, de nála már csak én vagyok nagyobb szörnyeteg, szóval vagy bocsánatot kérsz most Aitól, vagy milliméterenként fogom felszabdalni a lélektested, és esküszöm neked, még ha a fejednél is tartok, én biz életben tartalak. Egészen ameddig a szemgolyóiddal is végzek, közben hasonló remek illúziókkal traktállak. Lehet, hogy Belial elvette az életkedved, de tudok olyat okozni, hogy csak reménykedni tudj. Hogy képzelted te ezt egyáltalán? És ha most azzal jössz, hogy szükséges volt ez, hogy kicsalogassuk hát jó, de ezerszer hagynám, hogy Belial megszálljon, minthogy kínt okozzon mégegyszer a nőnek, akit szeretek. Meg fogom őt ölni ám, de még egy ilyen hasonló csapatépítő mozdulat, és veled folytatom!- kiabálok szinte az arcába, és a fejemben még el is képzeltem, ahogyan Paragonban kínzom folyamatosan őt. Miután kiosztottam, Kirához fordulok. - Neked meg őőőszinte gratulációm ^.^- mondom az előbbi hangvételtől teljesen ellentétesen, barátságosan, és elismerőn. Miután mindenki kioszt mindenkit, és megmondja a magáét, ismét a kastélyra emelem az ujjam, bár jómagam nem fordulok arra. - Szóval ugyebár van itt ez a démon, aki arra vár, hogy a szupertitkos megagiga anti-Belial fegyó egyenest a szívébe landoljon... Mire várunk?- mondom most már jókedvvel. Amolyan ingatag viselkedésem igazándiból az idegességemnek tudható be. Szélsőséges gondolatok kavalkádja dúl bennem, és ezen nem tudok kiigazodni. Paragonra összpontosítok, és abszolút kikapcsolom a feloldásait. Feldobom a katanát, és mire visszaesik egy sétapálcává változik, egy sárga mosolygó smileyval a fején. -> |
| | | Ajánlott tartalom
| Tárgy: Re: Az eltűnt festmény | |
| |
| | | |
| |
|