Kitartásotok és energiátoknak köszönhetően meghoztátok a megfelelő lépéseket azért, hogy távozásra kényszerítsétek a démont. Habár magatok sem tudtátok pontosan, hogy miképpen cselekedtek, ösztöneitek most is a helyes útra vezérelt. Ha mindezt tudnátok magatokról, talán ti lehetnétek a legbölcsebb shinigamik, akik valaha is léteztek Soul Societyben. Mindenesetre öntudatlan, ösztöneitek által vezérelt cselekedeteitek is meglehetősen lenyűgöző.
S amikor, Belial távozik, hirtelen minden olyan csendes lesz körülöttetek. Tiszta, friss levegő csap meg benneteket a bejárat irányából. De még mielőtt indulásra fognátok, Yukezo és Kira egy belproblémára igyekszik terelni a szót. Ennek lenyomata szinte megigérendő dolog. eisukenek reagálni sem marad ideje Kira bankaiára. Vitatkozni lehetne vele, hogy mindez szándékos-e avagy sem; de a shinigamira rátekerednek azok a láncok. A feszítő érzésre természetesen felszisszen, hisz újra találkozik a fájdalommal. De mit is jelent ez pontosan számára? Ezt talán sosem fogjátok megérteni. Vannak dolgok, amelyeket csak az idő tartalmaz. Ennek ellenére a shinigami tekintetében megjelenik valamiféle furcsa csillogás. Biztosan nem veszitek észre, hisz olyannyira rejtegeti az érzéseit, hogy ti magatok is rátámadtok, vagy támadás jellegűvel vádoljátok. Eisuke, mind e közben csupán egyetlen dologra hajlandó figyelni, s az nem más mint lánya, Ai. Mikor pedig a láncok végre elengedik, mitsem törődve Yukezo kardjával, elsétál mellette, hogy a nőhöz lépjen. Vakmerőség ez talán, vagy csak önfejűség? Nem lehet igazán behatárolni.
- Keikatsu! - Súlyos tekintetét helyezi Aira, mialatt helyre állítja mindazon sérüléseit, amelyet Yukezo nem tudott helyre hozni. Perceken belül végez, míg csendben áll a nő előtt, büszkeségét megőrizve. Sok midenen gondolkodik közben, talán a megfelelő szavakat keresi. De mégis hogyan beszélhetne jól, ha már mindezt is elvette tőle a démon? Ő csak bámul le a törékeny nőre, majd leveszi magáról fekete haoriját. Szinte önmagától cselekszik, s kiköti a lányon az obit. Ráadja a ruhadarabot, majd átköti az obit úgy, hogy szinte felismerhetetlen legyen az, hogy konkrétan most egy férfi haori van rajta, ami néhány számmal nagyobb is, mint az Ainak kényelmes lenne. Hátrébb lép, és Yukezo vállára teszi kezét.
- Mit gondolsz ki nevelte fel ezt a lányt?! - Végül csak megtalálja mindazon gondolatait, amit hajlandó megosztani a shinigamival. Habár mindezen szavak egyáltalán nem támadó jellegűek. Leginkább azt sugalmazzák, hogy ideje lenne lenyugodnia. Aztán elengedi a férfi vállát.
- Talán, engem hamar elragadott a halál, de életemben mindent átadtam neki, amire szüksége lehet a túléléshez. Nem vagyok tökéletes, de nem fogom alábecsülni a képességeit. Ahogy azt is tudtam, hogyha nem kerül ki a démon a testéből, akkor nem csak megölni nem fogjuk tudni Belialt, de Hisae sorsa is megpecsételődik. -
Ismét visszatekint a lányra és csak annyit lát, hogy igencsak megerősödött. Természetesen az érzelmek alig látszanak az arcán, hiszen egy démon játékát élte évezredeken keresztül. Most pedig, hogy visszaszerezte az öntudtatát, minden zavarosnak tűnik a számára. Ezenfelül mégis rettentően erős, s képes mindazon személyiségjegyeit megtartani, amit már Ai is ismerhet; amennyiben képes visszaemlékezni a múltjára.
- Nem fogom kockáztatni a sikert azzal, hogy bármi érzelmet kimutatok a szeretteim iránt. Ettől lehetek bármilyen szörnyeteg Yukezo, de abban igazad van, hogy te sokkal nagyobb szörnyeteg vagy. Belial mindent elvett tőlem, amit csak lehetett, mert sosem adtam át neki a fegyvert, ami nálam van. Továbbra is ott fog kínozni, ahol csak lehet. Ha kimutattam volna bármit is, csak jobban megkínozza Ait. S kérdem én, akkor képes lett volna kivédeni azt a kidout, amit rá küldtél? - Tekint Yukezora és Kirára is egy pillantást. Mindkettejükön egy gyenge értékű, de félelem érzet futhat át jelen pillanatban. Itt mutatkozik meg Eisuke jelenléte igazán, hogy mennyire félre értették szándékait. Rájöhetnek ők is arra, hogy voltaképpen ő úgy védte meg Ait, hogy nem mutatott ki semmiféle érzelmet azért, hogy a démon kevésbé kínozza annál, amit kapott volna, ha fejvesztve szalad utána.
- Nem fogok vitát nyitni arról, hogy mi helyes és mi nem! Szeretem a lányomat, csak a módszereink másabbak. Míg én enyhítek a fájdalmán és megvédem a büszkeségét, addig ti fejvesztve mészároltok azzal a reménnyel, hogy a testét úgyis fel lehet gyógyítani. - S valóban, egyikőtök sem kérdezte meg igazán, hogy mit kellene pontosan tenni. A mészárlás volt a legelső gondolat, ami mindenki fején keresztül ment; így tehát Eisuke jelenlegi szavai igencsak súlyosan hatnak. Mégis meglátszik, hogy mennyire idős is ő. Ettől függetlenül pedig a személyiségjegyek itt - ott igencsak hasonlítanak Aira.
- Fenyegetőzhettek mindannyian a halálomat érintőleg, csupán sajnálni tudom, hogy heves természetetek nem engedett utat az igazságnak. Én mindvégig óvtam őt, így nincs is miért bocsánatot kérnem! - Őszinte szavai egyre megemelkedett nyomatékkal és hangerővel csapnak fel. A végén pedig olyan erővel mondja ezt Yukezonak, hogy talán még a kalapja is lerepülne róla, ha most ezt ordítva mondták volna el. Maga Eisuke ezután elindul a kijárat felé. Ekkor kihúz az oldalára feszített tokból egy obszidián tőrt.
A tőr körül kékes energiák látszanak feltörni, s arcára ekkor egy sejtelmes mosoly kerekedik.
- Rég találkoztunk, Júrei! - Suttogja orra alatt, aztán visszatekint a társaságra. - Sikerült összeszedned magad, vagy inkább még pihenni szeretnél? De mielőtt elindulunk, szeretném, ha kiadnál most minden fájdalmat magadból. Nincs szükség most ilyen haszontalan hátráltató tényezőkre, amik tompítják az elmét. Időnk, mint a tenger. Neked köszönhetően Belial most biztosan a sebeit nyalogatja, így még eltart egy darabig, mire képes lesz újra harcba bocsátkozni. Addig is meg kell találnunk a helyet, ahol felszentelhetjük Júreit, a démonölő tőrt. - Kicsit még vár, hogy az események kellőképpen kibontakozzanak, érzékeltetve, hogy idő az tényleg van. Majd, ha mindenki készen áll az indulásra, akkor kiteszi lábát az épületből. Távol már maga is látja azt a kastélyt, még ha tudja is, hogy oly távol mégis olyan közel van az. Örömmel veszi Yukezo lelkesedését, de valahol tudja, hogy nem lesz könnyű megölni azt a bestiát. Így hát tekintve, hogy neki van a legnagyobb tapasztalata Beliallal, elindul a lefele vezető lépcsőn. Alig pár fok, s máris egy beton alapzaton találja magát. Kissé vérködösnek tűnik a táj, de minél közelebb lép egy- egy materiális formához, úgy kezd élesedni a látás. Trükkös egy helyez, de nem lehetetlen észre venni benne bármiféle mozgást. Ahogy halad előre Eisuke, észre vehető, hogy konkrétan egy faluban sétálgattok. Kihaltnak tűnik minden, s egyáltalán nem olyan ismerős ez a hely, mint az annak tűnik. Ámbátor megint csak feltűnik valaki az egyik ház árnyékában. Jelenleg még csak csendben figyel benneteket távolról, s valahol ti is érzitek, hogy valaki kiemelkedő figyelmével üdvözöl a messziségből.

* A visszatérés mindig olyan nehéz. Sosem tud egyszerű és zökkenőmentes lenni, de valamiképpen a lélekjelenlét segítségével mindig sikeres lesz. A shinigamik nagyon szerencsések, hogy olyan kardot hordanak oldalukon, amik egy az egyben hozzájuk tartoznak. Akárhogyan is, egy shinigami büszkén viselheti lelke kardját, mert a kard, élete végéig őt fogja szolgálni. A magasabb szintek elérésének érdekében pedig, csupán a harmónia megteremtése szükségeltetik.
Belialra hiába tekintek fel, nem látok mást, csupán egy üres, érzelmek nélküli testet. Így élne egy démon? Ilyen, számomra nem megértett érzésekkel? E bölcseletnek a birtokában nem vagyok képes haraggal fordulni felé. Még akkor sem, ha meggyötört és majdnem a halálomat okozta. Már látom, hogy saját fejetlenségem szükséges volt. Kellettek nekem az emlékei, kellett ahhoz, hogy új tapasztalatokat szerezzek. Ezzel pedig örökké megváltozott a gondolatom az ellenségeket tekintve. Csak most vagyok képes igazán hasonulni a Sanbantaihoz. Bárcsak újra hordhatnám a haorit! Emlékek jutnak eszembe az akkori életemről, a hadnagyokról. Pillanatokig csupán a múltamon gondolkodok, míg karom elejti a már obszidián színű rúnakardot. Zanpakutom a földre esik, s ekkor felsóhajtok. Ideje végre ezeket a gondolatokat elengedni. Érzem a körém tekeredő láncot, de csupán Belial újonnan szerzett kardját vagyok képes figyelni. Vajon, ha a démonoknak lenne zanpakutojuk, akkor az ők kapcsolata is legalább olyan szent lenne, mint egy shinigamié? Már csak a gondolat is abszurdnak tűnik, de végül kardja nem éri el célját. Azonnali segítségre fordulnak társaim, s elüldözik a démont, aki után vegyes érzésekkel fordulok. Csak akkor szisszenek fel igazán, amikor a láncok elengedik testem, és segítő kezek emelnek lábra. Szótlanul meredek magam elé egy darabig, még nem megérzem Yukezo gyógyító technikáját a testemen. Kiráz a hideg s fázni kezdek. Eszembe jut a tavasz, ahogyan a fákon átsüvítő szél pirítja meg arcomat, s virágillattól mézes fűszerét az orrom alá dörgöli. Megnyugvó tekintettel nézek Yukezo szemeibe.*
- Nyugodj meg! *Suttogom halkan, hiszen bár gondolataim árnyékába merülök, a szemeimnek nem képes hazudni. Látom, ahogyan kétségbeesetten fáradozik azon, hogy meggyógyítson. Menne ez neki sokkal jobban, csak még nem tanulta meg, hogy a gyógyításhoz kell egy fajta nyugalmi állapot. De látom, hogy rögvest összeszedi magát, így aztán a tavaszi szellő érzése hamar kezd elhalványulni. Vérzéseim elállnak, de a sebek nem gyógyulnak be. Csendben engedelmeskedek neki, de csak mert továbbra is keresem önmagamban a kérdésekre a választ. Miért mutatott meg mindent a démon? Miért éppen az én testemet választotta erre? S miért voltam annyira balgatag, hogy még csak meg sem kérdőjeleztem az apán halálát? Persze nem tudhattam volna meg akkor sem. Talán a megannyi kínok és ellenvetést éreztető cselekedetek ellenére köszönettel tartozom a démonnak. Életben tartotta az apámat, akinek viselkedése vitathatatlanul a régi. Percekig csendben maradok, majd kémlelem ahogyan Kira ellene fordul. Most mit mondhatnék? Ez egy olyan vita, amelybe nem szeretnék belefolyni. Legyen ez az ő dolguk. Ettől függetlenül, amikor Yukezo összeszedi magát és intéz nekem egy kis ruhaféleséget, akkor összeszedem magam egy kommunikatív állapotba.*
- Látom, bár ez a bankai még eléggé ingatag. Időbe fog telni, mire megtanulod tökéletesen használni. Sokakat segítettem már ebben, ha segítségre lesz szükséged, tudod hol találsz. *Fordulok Kirához a bankaiát illetően. Hasonló bankait én még sosem láttam, így első ránézésre viszont nem volt tökéletes. A használója túlságosan agresszíven állt a forgatásához, az ő szintjén talán ez még megengedett lehet. Ámbár később sok problémába fog keveredni emiatt. Teszek előre néhány lépést, hogy most már Yukezo mellé kerülhessek. Elfogó ölelésére halkan sóhajtok egyet, ezek mind elöntenek egyfajta kaotikus érzésekkel. Amikor pedig elenged, kétségbeesetten nyúlok utána. Elkapom az egyik kezét és mélyen a szemeibe tekintek.*
- Tudom mi történt veled a hatszáz év alatt. Belial sok emlékével és tudásával ruházott fel. A zanpakutom mentett meg, azzal, hogy az egyik lelke feláldozta magát. Félig démon, félig pedig angyal lelkületű zanpakutom lett. *Ekkor felveszem a földről a kardot, amelynek pengéje az ezüstös fátyolatú fényviszonyoktól megcsillan. Obszidián fekete pengébe fehér rúna karcolatok fedezhetőek fel, démoni nyelven. Jelentése csupán annyi, hogy a „remények harangja”. Talán, ha más nem is, de Yukezo megértheti ezt. Amennyit Belial mellett tartózkodott, biztosan megtanult valamennyit a nyelvükből. Megmutatom ezt Yukezonak is.*
- De nem félek, ettől még a zanpakutom maradt. Akárhogyan is, én nem tudok haraggal fordulni Belialhoz. *Már a tokjába nem illik bele a kard, így aztán azt csak a földre teszem, és nem foglalkozok vele. Nincs, mi hozzá kössön már. Ami elmúlt, az elmúlt.*
- Köszönettel tartozom neki, amiért életben tartotta az apámat; akárhogyan is. Hogy kifejezzem köszönetemet, részt fogok venni a megölésében. Láttam a múltját, s tudom, hogy halálra van ítélve. Ideje, hogy valaki tényleg megölje őt. *Ennyit árulok el a többieknek, akik bizonyára meglepődve hallhatják szavaimat. Csak reménykedhetek, hogy Yukezo majd megérti az álláspontomat. Habár a következő akciója nem tud erre mutatni. Pont az apámat kezdi el fenyegetni, amire megvárom, hogy ő maga válaszoljon. Ismerve a természetét, biztosan képes lesz megvédeni magát. Bennem is felvetett egyébként kérdéseket, hogy miért nem közölte; de valahogy jobban lekötnek a saját gondolataim, mintsem az ellenségeskedés. Viszont egy vonással feljebb kerülnek a szemöldökeim, amikor látom azt a vakmerőségét, amivel közeledik. A tekintete viszont annyira lesújt, hogy nem tudok nem hozzájárulni ahhoz, hogy ő is rám adjon valamit, meggyógyítson s megkösse rajtam azt az obit, amiért az életemet lennék képes adni. A családom legszentebb ereklyéje, s egyben hovatartozásom záloga. Amikor pedig végez, hagyom, hogy elmenjen, mert valahogy mégiscsak megérzem szándékait.*
- Egyelőre maradjunk annyiban, hogy itt senki sem jótét lélek. Aki kisegített a bajból, az a saját zanpakutom volt. Nem értek egyet egyik vitázó féllel sem; mivel mindét oldalt képes vagyok megérteni. A fejetlenség önmagába véve sem okos döntés; ahogyan az sem, hogy tétlenül nézzük végig valakinek a fájdalmát! *Szúrom le mindkét oldalt a rajtam való vitázást illetően. Aztán végre rendesen felegyenesedek és erőt veszek magamon.*
- Egyezzünk meg annyiban, hogyha továbbra is ellenségeskedést észlelek a csapaton belül, akkor egymáshoz foglak benneteket kidouzni, ameddig nem kértek egymástól bocsánatot! *Ironikus pillantást vetek a társaságra, ők is tudhatják, hogy minderre valóban képes is vagyok. Olyasmi céllal intéztem mindezt, hogy kicsit oldjam a feszült pillanatokat. Aztán pedig apám előre sétál, és megpillanthatom végre a tőrt. Kicsit ismerősnek tűnik, de még nem letisztult előttem a démonnak az emlékei. Így hát csak kérdezni tudok róla.*
- Ha ez az a fegyver, akkor mesélhetnél róla egy kicsit. Ki volt a készítője? *Máris megragadom az alkalmat, s közelebb sétálok, hogy egy kicsit szemügyre vegyem az eszközt, ami majd Belial halálát fogja előidézni. Nem igazán kedvelem a haláltusákat, de ebben az esetben szükségeltetik.*
- Én készen állok. Nem lenne tanácsos, ha lebecsülnétek! >.> *Kérem ki magamnak, hogy még itt lennének képesek hagyni. Dehogy hagynak, megyek velük, ameddig csak lehet. S végre el is indulunk, amire már percek óta várok. Egészen könnyedén megy a járás, így megbizonyosodok arról, hogy valóban harcolni is fogok tudni. Óvatosan körbenézek, amikor egy vérködös falucskába jutunk be. Nem kedvelem az ilyen helyeket, mert szinte százszázalékos az esélye annak, hogy ellenség lapul meg. A falu egyáltalán nem nyeri el a tetszésemet, de muszáj ezen keresztül haladnunk, ha a tájékozottabbak ezt akarják. Ám a véres sodrásban egy reiatsut érzékelek, sokkal előbb, mint a csapatból bárki. Egyből eléjük ugrok, s feltartom a sort.*
- Nem vagyunk egyedül. Valaki már a pagodából való távozásunk óta figyel bennünket. *Figyelmeztetem őket, még mielőtt váratlanul érne minket az a bizonyos nyilvánvalóan érkező támadás. Én a biztonság kedvéért néma idézéssel kombinálok össze három kidout. Először meimei kamennel fedem le a két technikát, hogy láthatatlan legyen; majd aztán egy kuyo shibarit ötvözök egy raikouhouval. Így aztán, ha felfedem a technikát, egy azonnali megrázó lekötésben lesz az ellenségnek része. Természetesen csak akkor, ha minderre jutni fog bármiféle időm.*

A letűnt korok ismérvei már egy jó ideje itt állnak, ez is azt mutatja, hogy a kalapos már réges-régen járt itt. Az idő másképpen telik, s az események is máshogyan valósulnak meg. S mikor észre veszitek, hogy valaki figyel benneteket, halk nyikorgás érkezik mindenfelől. Gyengén egy fuvola dallam is felszólal, melyre gyenge köd keletkezik térdmagasságig. Akárhogyan is, az illető még nem szeretné felfedni magát. Így aztán közületek Eisuke előrébb lép bár lépést, majd komoran visszatekint a társaságra.
- Egy évezred kellene, hogy kiismerj..shinigami. - Tesz hozzá Kira dallamához valamit, ahogyan kissé hamisan szól a dallama a fuvola hangja mellett. Néhány pillanatra a shinigami rá pillant Aira, majd előhúz egy számotokra ismeretlen érmét.
- Sajnálom, Hisae.. - Földhöz vágja az érmét, melyre egy fekete energia keretében eltűnik teste és lélekenergiája egyaránt. Eisukeből nem marad semmi, még a fegyvert sem hagyta itt, amely komoly aggodalomra ad okot. Kámforrá válik a fuvola hang után, ki tudja miért. Egyenesen úgy látszik, mintha cserben hagyta volna a társaságot. Egy ereklye volt a kezében, amivel teleportált, ez jól kivehető lehet. Ám Yukezo nem emlékezhet arra, hogy kinek volt a szokása érmékkel dobálózni. Olyan, mintha valami korlátozná abban, hogy rájöjjön ki is ő. Pillanatokkal később a dallam leginkább hangzás lesz, s a köd apránként felemelkedik. Elindul egy irányba, s megfigyelőtök elég messze kerül tőletek ahhoz, hogy kövessétek a már- már felhőzetet alkotó természeti jelenséget. S miért akarnátok követni? Ösztönként nyilvánul meg előttetek. Ti magatok akarjátok megölni Belialt. Nincs eszközötök, amivel megtegyétek, mégis követitek ezt a dolgot, egyenesen a kastély irányába. Legyetek bármilyen erősek is, az ösztönötök vezérel most benneteket. Egyszer csak azt veszitek észre, hogy a következő háztól, kék lángok fogják követni utatokat. Akárki is legyen az, különösen oda figyel arra, hogy semmi bántódásotok ne essék; egyelőre. A világ kékes mámorba esik, de fagyos érzetet zúdít rátok.
Egyszer csak eljuttok egy sziklaperemhez, melynek alján heves folyóáramlást véltek felfedezni. Ám a hajó, amely átvinne, alig egy lépésre van a sziklaperemtől. Minek a víz, ha nem hajókázni? A kastély látképe eltűnik, miként ösztöneitek által vezérelve foglaljátok el helyetek a hajóban. Megdermed a folyó, s csupán álló víz lesz belőle. Óvatosan leereszkedtek a feszínére, s láthatjátok, ahogyan hajótokra egy arany madzag van kötve. Ennek a madzagnak a mágiájával juttok előrébb, de a tó közepén megáll a hajó. Távoli madarak csicsergése üti meg fületek.-
- Jó napot! - Rendkívülien szép női hang érkezik oldalról, kinek jelenléte rettentően hasonlít egy görög mítoszbeli istenhez. Olyan, mintha Hádészt látnátok egy kellemes hölgy alakjába bújva. Tekintete kedvesnek tűnik, bár első mozzanata, hogy három kártyalapot vágjon vissza Yukezonak. - Nem, engedlek át benneteket! - A kártyalapok kék lánggal csapodnak a shinigami irányába, majd a nő felemeli kezét, hogy varázsoljon. Ekkor hátulról egy polipszerű hal ragadja meg törékeny kacsóját.
- A-a, az én vizemnél nem varázsolsz! Te bajod, ha a falunál nem fogtad meg őket! - Kényeskedő hanggal szólal meg a félig humanoid, félig polipszerű alak; kiemelkedve a vízből. A nő csupán egy fintorral fordul a társához, s még egy lángcsóvát elindít felétek mérgében. Minek után távozik, az itt maradt férfi felemeli csápjait, melyre szigonyok emelkednek ki a vízből.
- Kedveseim, had mutatkozzak be. Ursales vagyok, ezen világ tengeri démona. Hajdanán csupán sellő királyként ismerhettetek volna. De...azt hiszem, most ismerkedünk! - Széles vigyor jelenik meg arcán, fogai pedig cápafogként billennek ki szájából. Egy polip lény, aki sellő király volt? Ennek semmi értelme nem lehet! S valóban nem is lesz, mert ahogyan a Belial kastélyában vagytok, úgy az intrika világába kerültetek. Még meg sem moccan Ursales, amikor mellkason, hátulról egy rúna kard döfi át a szívét. A kard felületén apró, kék izzású kövek csillannak fel; majd az elkövetőt akkor pillanthatjátok meg, amikor a kard elszívja a démont.
- Fúj, tintahal! - A mágus ajkának egy szeglete felfelé rándul, majd fekete zakójának felső részéből egy selyemkendőt vesz ki. Gondosan végig húzza vele kardját, majd elengedi a kendőt. A kendő maga semmivé foszlik, s a kard sétapálcává alakul kezében. Hosszú, holló fekete haja derékig omlik nyúlánk, ámbár izmos testére. Elegáns fekete öltönyt visel, fehér nyakkendővel. Tekintete pedig egy pillanatra, lilán izzik fel. Kígyószerű pupilláit le sem tagadhatja, s ádáz mosollyal fogad benneteket.
- Áá Yukezo barátom, ki hitte volna, hogy itt találkozunk. Várjunk csak, na igen: Nézz a zsebedbe! - Mindeközben úgy áll a víz tetején, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egy cseppnyi víz sem éri ruháját, s vicces kedvébe kerül, amikor Yukezo megfogja azt a tőrt, ami eredetileg Eisukenál volt. Égető, maró érzés kapja el kezét. - Ejnye- bejnye, valaki segítsen már rajta. Mondjuk te ott, vedd már ki a kezéből, mert elejteni sem képes! - Mutat Kirára az illető, majd sóhajt egyet. Rápillant Aira, kezét nyújtja a hölgynek.
- A nevem Nocturn. - Igazi úriembernek hat a mágus, s ha a nő kezét nyújtja számára -ha nem, akkor elveszi azt -, akkor egy apró csókot hint kezére. A csók nyomán pedig egy pecsét kerekedik a sima bőröm.
- Érzékeny vagy a mágiára, s olyan könyv került hozzád, ami sok bajnak az előidézője lehet. Ha meg akarnád tanulni a mágia művészetét, majd megkereslek. Addig is ezzel a pecséttel nem fogsz tudni varázsolgatni abban könyvben. - Dobbant egyet botjával, s a hajó ismételten elindul, de sokkal lassabban. Mellettetek kezd el sétálni a mágus, s azt vehetitek észre, hogy legalább annyira akartok, amennyire nem..bízni benne.
- Igen Yukezo, sok közöm van ehhez az ügyhöz. De ne aggódj, érdekem, hogy megöljétek Beliált. - Yukezonak most is furcsa, pláne a többieknek Nocturn jelensége. A személyét megannyi titok és különlegesség ötvözi, amely hozzásegít ahhoz, hogy a lélekenergiája szinte kiismerhetetlen legyen. Nem lehet tudni, hogy most démon-e avagy sem, vagy miféle személy.. az már bizonyos, hogy itt sétál mellettetek és a szövetségét kínálja.
- Ti megölitek Belialt, én elhozom a kastélyból, ami kell nekem..s mindenki boldog! - Örömmel teremt magának itt egy boros poharat, félig vörösborral. Minek után meghúzta, maga mögé dobja a vízbe. A tárgy megint csak semmissé lesz.

*Nyomasztó ennek a dimenziónak a légköre. Még annyit sem tudok erről a helyről, hogy mennyire korlátozza a shinigami képességeinket. Habár tekintve az imént történteket, talán semennyire. Ugyanakkor megfordul a fejembe, hogyha Beliál irányítja ezt a helyet valóban, akkor szinte bármit megtehet. Ezzel még különösen problémánk lehet, de egyelőre nem szólok erről a többieknek. Csak remélni tudom, hogy mindez Belialnak nem fordult meg nagymértékben a fejében, mert különben vajmi kevés eséllyel állunk ellent egy nálunk erősebb démon ellen. Nem is értem, hogy Yukezoék hogyan viselkedhetnek ekkora hévvel. Érthető a gyűlöletük, de a fejvesztésük aligha. Nem szeretem elragadtatni magam, s mindig higgadt maradok, ha ellenfélről van szó. Legalább is apám is erre tanított még kiskoromban, hogy nyers erővel győzni mindig a legnehezebb út. Nyers erővel mindig vállalni kell azt, hogy nem mész haza élve, ésszel viszont saját magadat is tudod biztosítani. S most, hogy sérüléseim harcképes állapotba kerültek, így aztán nem jelent majd gondot az, hogy élve vigyem haza a többieket is, amennyiben nem dobják oda a démonnak az életüket.
Éber gondolkodással haladok a többiekkel, ám Yukezo kilengésére felhúzom szemöldököm. Amennyire ideges, annyira vágyik már arra, hogy összecsaphasson a démonnal. Elhúzom róla tekintetemet, hiszen nem lenne érdemes ezzel foglalkoznom. Csak ellenérzést szülne bennem viselkedése, azt pedig nem szeretnék. Jól megfigyelem a házakat, de ehhez hasonlókat még sosem láttam. Mintha csak egy lepusztult község lenne; nem értem, hogy Belial miért ezt választotta? Hiába is gondolom végig azt, amit tudok róla, valahogyan nem áll össze a kép. Gondolhatnék arra is, hogy állapota miatt ilyen ez a hely, de nem. Lehetséges, hogy a megfigyelő idegenre jellemző ez a hely. Meglehetősen kaotikusnak tűnik; ettől pedig számomra a démonok nem lesznek mások, mint eltévelyedett lelkek, akiknek nem kéne a felszínre jönniük. Visszaterelem gondolataimat, megfigyeléseimet a társaságra.*
- Nem igazán bántásból, de nem áll jól neked az éneklés. *Konstatálom Kira-san éneklését, ami félig inkább gépiesnek hat, mintsem természetes férfihangnak. Művészi szemmel elgondolkodok azon, hogy milyen hangon kellene ezt rendesen elénekelni, de aztán rá kell jönnöm, hogy gondolataimat saját apám töri meg. Egy fülembe mászó fuvola dallam, kezdetben nyikorgások zavarnak meg. Összevonom szemem egy pillanatra az apám előre lépésén, s mikor tekintetével rám néz, reflexből egy tenrant küldök felé. Nem, nem hagyhat itt.. többé, nem! Mégis megteszi, ettől pedig pillanatokig a már eltűnt helyzetére meredek.*
- Nem Yukezo, én nem viselkednék így. *Válaszolok, miután annyira elgondolkodtam mindemezig, hogy le sem reagáltam Yukezo megszólalását és cselekedetét. Pedig az arcomra hintett puszinak még jócskán ott a helye, ahová érkezett. Értetlenül állok ugyan az események alakulásán, de tekintetemben némi idegesség fedezhető fel.*
- Így, hogy nincs nálunk a tőr..nem fogom majd vissza magam Belialnál. *Szólalok fel végül, s a lábaimra pillantok. A fuvola még mindig hallatszik, s egy felszáló köd fut végig testünkön. Nem hinném, hogy a tenranom okozta ezt, ám volt már alkalmam hasonló helyzetben harcolni. Így aztán az eddigi kidouimat feloldom, s egészen addig, míg a jelenség fejünk fölé nem halad, egy meimei kamennel rejtem el a testem. De a köd eltűnik, s fejünk felett haladva szándékszik egy haladási irányt szolgáltatni. Vajon miért? Tán valaki segíteni akar ezzel, avagy csapdába csalni? Akárhogyan is akarnák bölcsen elbánni ezzel a helyzettel, Yukezo máris Zaraki Kenpachit megirigylő mozdulatot tesz. Csak azért üt belém ez a gondolat, mert ismertem Zarakit. Hajdanán a 11. osztag tisztje voltam, s Yukezo mozdulata, ahogyan megindult, hasonlít arra a férfiéra.
Én pedig addig gondolkodok ezen, míg azon nem kapom magam, hogy Kira- san is megeredt. A haladás ezen módja, számomra nem különösebben jelent problémát, hisz alig-alig lehetek lassabb Yukezonál. Ámbár most ezt a tempót nem használnám ki. Még Kira- sant sem akarom beérni, hogy legyen időm a gondolkodásra. Gyorsaságom lenyűgöző lehetne, ha kihasználnám; de ismerve engem, ésszel bánok képességeimmel. Nem kell mindenkinek tudnia, hogy mennyire is ugrottak meg a képességeim a 0. osztagban töltött félévem alatt. Haladásom pillanatában, fagyos lángok érzete csapnak meg oldalról. Futótűzként vették fel a lángok az iramot Yukezoval. A hőmérséklet ilyen ingadozása pedig megnehezítik nekem a légzést. A lábaimban megfeszülő izmokat görcsös rángásba taszítja, ettől pedig a shunpom még lassabb lesz. A végső tempómban nem jelentene mindez problémát, de a lassú tempó azt a fajta visszafogottságot eredményezi, hogy az ilyen hatások tovább érhetik a lábam. Csak az akaraterőm segít abban, hogy eddig használt tempómban haladjak tovább. Meg egyébként is, egy hajdani kapitány nem panaszkodhat annyi edzés után. A fájdalomreceptorokat, szinte önkénytelenül képesek vagyunk ki- bekapcsolni, mindenféle problémázás nélkül.
Lassacskán sikerül elérnem a többieket, s nagyot sóhajtok, amikor megérkezek. A csónak látványa előtt lehajolok, s végig simítok lábaimon, hogy a fagyos hatások után a melegedő levegő ne okozzon izomgyulladást. Van egy olyan sejtésem, hogy erre bizony a többiek nem igazán gondolnak, de én szeretek egészségesnek megmaradni. Nincs szükségem arra, hogy feleslegesen használjam a gyógyításomat, amikor oda is figyelhetek egészségi állapotomra.
Csak ekkor pillantom meg igazán az elénk táruló látványt. Egy cseppet sem biztonságosnak tűnő csónakot, s alatta egy háborgó folyót. Felhúzom szemöldököm Yukezo ötletére.*
- Ti tényleg ennyire ostobák vagytok, s minden veszélybe belemásztok? A remek vezetési készségeid fantasztikusak...Yukezo.. *Ezt nem éppen dicsőítő szavaknak szánom.*
- Had emlékeztesselek akkor arra, hogy shinigamik vagyunk. Az előbb pedig shunpoztál, tehát működik a reiatsu kontrollálás. Simán csak át kellene shunpoznunk ezen bravúros képességeinknek birtokában. *Ám mivel már kezét tarja, így aztán nincs más választásom. Ha egy darabban szeretném tudni a társaságot, akkor kénytelen leszek belemenni abba, amibe ők is nagy készséggel és megfelelő szintű ostobasággal belemennek. Kezemet nyújtom, amikor belépek a ladikba, viszont nem igazán szeretnék elhelyezkedni.*
- Mindazonáltal nekem van teleportációs kidoum. De lényegtelen, akkor ezt az utat válasszuk. *Közben pedig feltűnik nekem a feltűnő csendesség, ami elkapja ezt a tájat, amikor Kira- san is beszáll a hajóba. Lepillantok, s a heves folyóna az áramlása hirtelen megáll. Mintha egy tó formálódna belőle, pedig nem. Eme jelenségre mégis át kell gondolnom, hogy egyébként mennyire lett volna könnyű dolgunk átkelni.*
- Ezt látva, viszont mindenképpen nehéz lett volna és lesz is az átkelés. *Bizonyára nem véletlen volt ez az áramlat, ami szinte groteszk megvalósítása egy valós természeti jelenségnek. Elindul a hajó, lassan leemelkedik a víz felszínére. Részemről a sziklafalat kémlelem, de nem találok rajta semmi nyomot. Hogy mit is keresek? Bármi jelet arra, hogy más is járt már itt. De nem találok semmi erre utalót, ami csak a készítő precizitását jelenti.  ~ Yare- yare, hogy ez a dimenzió mennyire problémás?! ~ *Gondolom, míg Yukezo valamiféle haditervet próbál kisujjból kirázni. Erre csak egy lépést teszek előre.*
- Nem tartozom a Daitenshihez; legyetek szívesek ezt figyelembe venni. Akármennyire is szeretlek Yukezo, s téged pedig kedvellek Kira.. én a saját szabályaim szerint játszom. A képességeimhez mérten tudok hozzátok igazodni, de nincs szükségem parancsokra. *Tűnhet ez ellenszenvesnek is akár, de jobb, ha ezt előre tisztázzuk. Nekem Yukezo nem a mesterem, sem pedig a kapitányom vagy egyéb feljebb valóm; így aztán nem is fogok egyszerű bábúként viselkedni az elénk jövő ellenségek berkeiben. Régebben sem voltam könnyen kezelhető shinigami, s most sem leszek az.* - Megoldom, hogy ne kelljen rám figyelnetek. Kira, elég, ha csak Yukezora koncentrálsz, én képes vagyok megvédeni magamat. *Fordulok egy pillanatra Kirához, amikor a figyelmének megosztásáról beszél. Tudom, hogy számára már az is rettentően megerőltető, hogy két ekkora szintű shinigami mellett kell harcolnia. Így aztán el kell határoznom magam a szerint a gondolat szerint, hogyha beütne a baj, akkor nekem kell több felé koncentrálnom. Kidou mesterként ez persze szinte gyerekjáték, de Kirára tennem kell majd néhány védelmet a felszabaduló lélekenergiák okán.
Újra megfigyelem környezetem, s épen akkor pillantom meg az aranyló kötelet a csónak elején, amikor hirtelen megállunk. A házaknál érzékelt lélekenergia bukkan fel, alig pár méterekre előttünk. Ilyen alakokkal szóba állni sem szeretnék, akik olyan kedvező helyre csalják az ellenfeleiket, amelyet ők irányítanak. Ez egy fajta degradációnak minősül a tisztességes harc fogalmát illetően. Nem kedvelem az egyoldalú küzdelmeket, hiszen elveszi a harc lényegét, a küzdelmet. S már repül is a kártya, amivel Yukezo és Kira foglalkozik, így semennyi erőt nem kell erre fordítanom. De ez csupán a kezdet, s a továbbiakra illendő lesz felkészülni. Végig vezetem gondolataimban ezeket a kártyákat, s hamar megtudom állapítani, hogy ez a démon nem fog problémát okozni. S mikor már újra varázsolna, valaki elkapja a kezét. Ez nem jelent semmi jót, mert kettővel már nehezebb hamar elbánni. Nem időznék én itt sokat, hacsak nem akarunk sok időt hagyni Belialnak a felkészülésre. Nem lenne okos döntés, így kifigyelem a többiek reakcióit, de a két démon valamilyen szinten mégis egymásnak fordul. Ám a nő, távozása előtt egy lángsugárral áld meg minket.*
- Lassú vagy! *Szólalok fel határozottan, amikor a lángja egy Dankun csattan fel. Meglehet, ha a másik nem figyel, akkor a visszaverődő lángok számára is kellemetlenek lesznek. A hamar felszálló füst után észlelem, hogy nem jelent ez neki problémát. A nevét megmondva én inkább csak balgatagnak gondolom, mintsem megalomániásnak. Már éppen reagálnék valamit mondandójára, de Yukezora furcsán pillantok.*
- Te a lányodat gyilkolászni vitted? Gratulálok, Yukezo.. *Lassan azt kell gondolnom, hogy a férfi akit szeretek, nem csupán vakmerő.. de ostoba is. Egy olyan fiatal lányt, mint Rei, inkább pont ezektől kéne megvédeni. Vannak ugyan a Goteiben is kislányok, meg kisfiúk.. de mindeggyikről bőven állíthatom, hogy csak azért vannak ott, mert megértek rá. Ámbár nem ismerem Reit, de úgy gondolom, hogy a világ megmentésével kapcsolatos ódákra az a lány még nem készült fel. Sem erőben, sem pedig gondolkodásban.. Így aztán úgy tekintek most Yukezora, mint egy felelőtlen apukára, akivel előbb vagy utóbb lesz egy ezzel kapcsolatos beszélgetésem. Noha, nem az én dolgom ez, de attól még aggaszt, hogy a saját lányát így kiteszi ennek. Mindenesetre most lenyelem ezt a tényt, s mire visszatekintenék, Ursales mellkasából egy drágakövekkel díszített kard bukik elő. A kard meglehetősen hamar nyeli el a démont, s egy új alak tűnik fel a láthatáron. Tekintve a megnyilvánulását, a kosz nem igazán tartozik hozzá. Idegenkedőnek tűnik minden olyannal szembe, ami nem hozzátartozik. Felvonom szemöldökömet, de csak akkor ismerem fel, hogy egy oldalon állunk, amikor Yukezo azzal a tekintetével mosolyodik el.*
- Matte, Yukezo.. tartogasd az erődet Belialra. Nem kell felesleges mészárlásba kezdenünk; ugyanakkor így legalább hamar oda érünk a helyszínre. *Behunyom egy pillanatra a szemem még akkor, ha ez nem túl bölcs döntés egy olyan illető felől, akit nem ismerek. Viszont Yukezo ismeri, így aztán nem fogom feltétlen ellenségként kezelni. Elég erőnek tartom magam ahhoz, hogy ezt megtegyem. Kicsit elmeditálok azon, hogy vajon apám miért távozott a helyszínről. Végig vezetem eddigi utunkat, meg akarom találni azt az összefüggést, amiből rájöhetek, hogy miért ment el. Biztos vagyok benne, hogy okkal tette; de, vajon milyen okkal? Vele kezdtük a küldetést, s vele is szeretném befejezni, de talán erre már lehetőségem sem nyílik. Egy feltörő hang zökkent ki, amelyre kinyitom szemem. Yukezo zsebéből apám tőre kerül elő, amely égetni kezdi Yukezo kezét, de elengedni nem képes. Kira ki is veszi a férfi kezéből a tőrt, s én máris segítenék Yukezon, de az idegen elkapja a kezemet. Meglepett arccal pillantok fel az illetőre, kinek lélekenergiájára csak most figyelek fel. Zavaros összetevőitől szinte kiismerhetetlennek tűnik, ami egyenesen arányos lehet a természetével. Effajta kiszámíthatatlansággal még nem találkoztam, amiért képes arra is, hogy valóban kiélje gesztusát. Azok a kígyószemek, amikkel szemeimbe néz, szinte lelkemig hatol. Egy fajta hullám fut át rajtam, hogy én már láttam őt korábban is; de most nem jut eszembe. Biztos vagyok benne, hogy ez a dolog nem hozzám tartozik, így könnyen félre terelem. Szavára, s pecsétjére összeszűkülnek pupilláim.*
- Honnan tud az alkimista könyvéről? S a legfontosabb, miért állított meg, amikor Yukezohoz akartam menni, segíteni rajta? *Teszem fel kérdéseimet, majd megpillantom Kira viselkedését.* - Nyugalom, shinigami.. *Szerencsére, viszonylag hamar leteszi a tőrt, amivel valószínűleg a fájdalom okozáson kívül amúgy se tudna mit kezdeni Nocturnnel. Az, hogy itt van is azt mutatja, hogy több dolog van a férfi tarsolyában, mint amit megmutat. Yukezo persze megnézegeti a pecsétem, s ezt kihasználva kioldanám a zanpakutomat, de nem vagyok rá képes. Letekintek a kivont kardomra, amely egyáltalán nem reagál.*
- Miért? *Suttogom magamnak, majd beletörődve, hogy valamiért a kardom nem akar cselekedni; egy letépett ruhadarabbal fedem be a férfi kezét. Csupán Yukezo szavaiban figyelek fel arra, hogy talán nem is véletlen, hogy megtámadta a tőr őt is. Elvégre ő is démon, félig. Azért nem mondhatom, hogy nem zavarodom már bele ebbe az egészbe, de van kérdésem, amit feltennék a mágusnak.*
- Honnan tudta, hogy itt vagyunk? Illetve, tudja-e, hogy hol van az apám? *Nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán köze van az egészhez, de egy kísérletet megengedhetek. Minden annyira előre megtervezettnek tűnik, hogyha szavai szerint együttműködni akar, akkor jobb, ha most itt néhány dolgot elárul. Bólintok egyet Yukezo intelmére, majd újra megindul a hajó.
Újra letekintek a zanpakutomra. Nem értem a viselkedését, még sosem mondott nekem ellent. Most pedig, mióta az a démon megszállt, az első gyógyításomnál ellenszegül a kioldási akaratomnak. Bizonytalanná tesz ez a jelenség, én pedig nem szeretek bizonytalan lenni. Biztos találok erre is megoldást, mint mindig minden helyzetre.*

Kezdtem elveszteni a fonalat a szituációban, s ez sajnos meglátszott a képességeimen. Dühítő volt az egész, így sokáig nem szólalok meg. Mit is mondhatnék? Ezek a társalgások engem nem érintenek. Persze magamba szívom a mondatokat, s a beszélgetés minden részletét, de a pengére koncentrálok inkább, ami a még ép kezemben pihen. Hát igen, nem volt egyszerű eset ez a kártya, de akkor és ott tűrnöm kellett azt a fájdalmat. Bár befészkelte magát az agyamba az egész komikus szituáció. Nem vagyunk mi ebben a játszmában mások, mint sakkfigurák. Ez pedig kifejezetten bosszantó számomra. Azt hittem azért léptem a Daitenshi-be, hogy ettől megszabaduljak. De mégis, most hasonló helyzet uralja az eseményeket. Csupán annyi a különbség, hogy most nem a feletteseim űzik velem ezt a játékot, hanem számomra ismeretlen alakok. Ökölbe szorul a kezem, ha erre gondolok. Mégis mire számítanak ezek az idegenek? Eisukénak is csupán a szája járt, ám amint megtehette lelécelt a saját érdekeit követve. Nem való apának az ilyen alak... persze ez csupán az én véleményem. Valahogy ez a Nocturn azonban, amilyen szimpatikusnak tűnt elsőre, annyira rombolja le magát előttem. Nem szeretem a mindent tudó, számító alakokat. Önzőek, s ez valahogy belőle is leszűrhető. De a két társamból is. Nemesek. Azért hagytam ott a Gotei-t, hogy kibújjak a nemesek arroganciájától. Reméltem, hogy a mesterem is elhagyta már ezt a felfogást. Nos... Nyilván tévedtem.
Vajon, ha valaki azt gondolja magáról, hogy egy társaságban egyedül ő normális, az hülye? Mert, ha így van, meghibbantam. A figyelmem ismét a külvilág felé irányul. Ahogy a csónak elejében állok, Nocturnra pillantok. Túlságosan is számító egy alak. Nem kívánom a halálát, nem akarom bántani, de valahogy amikor ránézek, az jut eszembe: Ez fogja a sírba vinni. A mindent tudás, és az, hogy erre vágyik. Nem egyszerű ez az egész szituáció, s csak egyvalami tartja bennem a lelket. A végcél. Belial megölése. Elönti az agyam az a kellemes bizsergés, s a karmaimba is beköltözik ez az érzet. Ez az egy ami miatt még mindig itt vagyok. Valahogy sosem gondoltam, hogy egyszer nem a Daitenshihez való elkötelezettségem tart egy helyzetben. Ez a csapat nem az arkangyaloké. Mágusok, Gotei-es shinigamik, nemesek. Ez nem az én világom.
Sóhajtok egyet, ahogy az öltönyös alak átnyújtja a karom. Hát igen. Nehéz lett volna nem észrevenni, de nem foglalkoztam vele inkább. Elteszem a tőreim, az idegen fegyvert pedig a hónom alá veszem, míg összerakom elvesztett végtagom. Fél kézzel tartani a másikat, miközben visszaszerelem, nem egy egyszerű mutatvány, de legalább leköt amíg hajókázunk. Nem bízok az idegenvezetőnkben, ezért nem nagyon veszem le róla a szemem. Hiányos funkciókkal ugyan, de végül csak visszakötöm. Nem elég ahhoz, hogy harcoljak vele, de legalább fogni tudok vele. Éji Róka mosolyog rám, s Éjfél Farkas veregeti meg a vállam. Nem tudom, hogy ez-e a neve, de mivel nem ellenkezik az ellen, hogy így hívjam, alkalmazom a megszólítását. Ez az egyetlen vigaszom ebben a szituációban, a motorom pedig a démon „lord” megölése. Fájdalmat akarok neki okozni, kínt. Nem érdemel gyors halált, mégis azt fog kapni. Ennek pedig egyetlen indoka van. Bármennyire is távolinak érzem most őket, mégis meg akarom védeni a társaim. Ha egy az egy ellen küzdenék vele, az már más megközelítésbe helyezné a dolgokat.
Amikor aztán meghallom Yukezo válaszát a feltett kérdésre, kissé elvigyorodok. Semmi ötlete, hogy mit tegyünk, ez pedig tetten érhető a hangjában. Francnak hazudni? Nem előre összerakott tervvel készültünk, jelenleg pedig nem rendelkezünk annyi információval a helyzetről, hogy több lépéssel az ellenfelünk előtt járjunk. Főként nem hazai pályán. Messze nem vagyunk most olyan állapotban, hogy startégiát állítsunk fel. Ellentámadásokban, a tervei keresztülhúzásában kellene gondolkodnunk inkább, mint abban, hogy miként hogjuk majd mi alkalmazni a sajátunk.
Ahogy megáll a hajó, lassan kikászálódok belőle, ügyet sem vetve a többiekre. Én nem azért vagyok itt, hogy a nemesekkel foglalkozzak. Legkevésbé azért, hogy a mágussal hadakozzak. Megfigyelés alatt tartom, de nem fogok nekiugrani. Amíg nem akar lépni, addig én sem fogok ellene tenni. Ha viszont csak egy kicsit is másként szedi a levegőt, mint ahogy jónak tartom, azonnal kivégzem. Nem érdekel milyen erőfeszítésbe kerül. Nem marad életben.
A kapukra pillantok. Nem, ez még nem az amiért én ide jöttem. Nem érdekelnek Nocturn szavai, sem a démoni kutya. Egyedül Yukezo mondataira kapom fel a fejem. Enyém az esély, hogy megöljem Belial-t. Kifejezetten jó hatással van ez most rám, így elmosolyodok. Nem szólalok meg. Nem mondom el nekik, hogy ha nem ajánlják fel a dolgot, akkor is én szúrtam volna le. Nem tudom, hogy miként, de módot leltem volna rá. Nincsenek most a társaim olyan állapotban, hogy ezt rájuk bízzam. Hasson ez bármennyire is arrogánsnak. Ez a démon az én prédám. Hidegen hagy, hogy kinek milyen múltja van vele, vagy mire akarja felhasználni. Ott haragított magára, mikor megszállta Ai-t. Rettenetesen utálom, ha megtámadják azt a személyt, akit nekem meg kell óvnom. Emelett pedig egy befejezetlen játszmám is van vele.
Amikor a mágus a kezét nyújtja a tőrért, hangtalanul átadom neki, hogy felszentelje. Nem érdekel mit tesz azzal az idegen fegyverrel. Nem tartozik hozzám az a penge. Megfoszt a lehetőségtől, hogy a sajátjaimmal vívjak. Felderülnek a késeim, ahogy a markolatukra siklik a kezem. Meg mernék esküdni, hogy Éji Rókát még dorombolni is hallom – illetve egy ahhoz nagyon hasonlító hangot hallatni. Elmosolyodok, majd ahogy feldereng előttem a másik penge képe, újra kezd betölteni az érzés. Az a vörösen izzó, fehéren forgó állapot. Érzem, amint kiürül az agyamból minden felesleges gondolat. Egyedül a feladatom jár a fejemben. A környezetem minden apró repedésére is nyitottá kezdek válni, amint az elmém kiürül, átadva a helyét a lángoló nyugalomnak. Elmosolyodok csupán az újból feltörő érzésre. Ez a gyilkos üresség, valahogy olyan megnyugvással tölt el, s egyszersmind felpörget.
– Nem szeretnék nemesek oldalán harcolni. – Szólalok meg végül a társaim felé. – Az övén pláne nem. – Intek a fejemmel Nocturn felé. – Ne vedd sértésnek, de nem bízok benned. Senkiben akit ebben a világban látok először. – Ezzel visszafordulok a daitenshihez, és a Kagamihoz. – Dobjátok le magatokról a mindent tudás vágyát, különben nem fogok tudni megbízni bennetek. Egy démon vár minket. Nem mellesleg egy olyan alak, aki megszállta a kedvesed. – Pillantok itt Yukezo-ra. – Nem küzdök nemesek oldalán. A barátaimén szeretnék Belial ellen menni. - Jelentem be, hűvös nyugalommal. Mióta kijöttünk a pagodából valahogy ez a néhány mondat kerülget. Most pedig kijött belőlem. Nem foglalkoztat a véleményük. Ha értik miről beszélek akkor cselekednek. Ha nem, akkor magyarázkodnak. Bárhogy is történjen, a felszentelés után a kezembe veszem a démonölő pengét. Amint lehet, megszabadulok tőle. De most szükségem lesz rá, egy szúrás erejéig. Egyetlen végzetes döfés.

*Méltatlanul állok hozzá a jelenlegi kézfejemhez. Ez a pecsét, amit a mágus rám rakott, egyáltalán nem tetszik. Mivel viszont már rajtam van, így nincs más lehetőségem, mint elviselem. Bár a mágus maga egyáltalán nem megbízható forrás, mégis meg kell majd tennem vele egy találkozót, amikor leszedi ezt rólam. Kivéve, ha Kami le tudja majd szedni. Mindenesetre hosszasan elmorfondírozok ennek a küldetésnek a végkimeneteléről, s leginkább egy kicsit relaxációs pihenést alkalmazok. Ha testileg már rendben is vagyok nagyrészt, mégis lelkileg kicsit megformált ez a dolog. Megszenvedtem egy hibám árát, most hozzá kell szoknom, ehhez az újszerű zanpakutohoz is. Számítanom kell arra, hogy innentől kezdve megváltoznak a dolgok. Ám a pihenésemből maga Yukezo zökkent ki, amikor ugyanis készül egy jó hosszú vélemény nyilvánításra. Behunyom szememet ekkor, még akkor is, ha itt van mellettünk egy idegen. Lélekben viszont oda figyelek a shinigami-démon szavaira, amit jól a fejembe vések.*
- Tehát, te jobbnak tartod magad Verashu Suwun taichounál? *Hirtelen egybe kezd nekem vágni, hogy Kazuho Kira egyenesen Verashu-santól lépett ki, hogy aztán a Daitenshi részévé válhasson. Yukezo lett a mentora, amiről nem alakul ki semmiféle véleményem. Egyszerűen felnyitom szememet eme információra, s Yukezora pillantok.*
- Irányítási protokoll? Válogasd meg a szavaid, Yukezo. Nyilván fogalmad sincs arról, hogy Chizuki Maya óta mennyit is változott a Sanbantai. Rengeteget reformáltam az osztagon, kezdve azzal, hogy mindjárt két hadnagy is van. S még rengeteg dolgot elmondhatnék egész nyugodtan, amivel remek ellenérvet tudnék felállítani a tévképzeteid közé; ám mindössze egyetlen egyet szeretnék elmondani. Elmesélem neked, míg a templomhoz érünk, hogy mégis mely osztagok tagja voltam életem eddigi szakaszáig - ha már státusz vitába keltél velem -. *Ekkor visszahelyezem zanpakutomat a helyére, s leülök a hajó egyik végébe. Akárhol is helyezkedik el, igyekszem a tekintetét fürkészni, mi alatt neki mesélek.*
- 11. osztagnál kezdtem a pályafutásomat, ahol olyanok voltak a kapitányaim, mint Zaraki Kenpachi, Matetsaku Kai. Ezt követően a 4. osztag 3. tisztjévé váltam, Yasuji Chiyoko - Yuusuke felesége kapitánysága idején. Következő állomásom a kidoushuu osztagnál volt, mint 4. tiszt. Majd a 7. osztag hadnagya voltam, Nagano Nobu alatt, minek után kiderült, hogy a képességeim és az ambícióim ennél magasabbak . Ezt követően Shiroichi Anao-san, tudtomon kívül verte az asztalt a főkapitánynál, ő pedig engedélyezte a kapitányi vizsga letételét. 3. osztagos pályafutásom alatt, pedig  hadnagyom és Fon Seiran 2. osztagos tiszt épsége érdekében beáldoztam magam egy szökött shinigami előtt. Az pedig végső támadásával megpecsételte a shinigami lélekenergiámat. Mondanom sem kell többet, képtelen voltam a zanpakuto használatára. A rangom elvesztése fenyegetett, ám levelet kaptam. Kapitányi rangomból előléptetve, beléptem a Királyi gárdába, majd visszatértem onnan a senbankai szintet időközben megszerezve. A 2. osztagba mentem ezután, mint az onmitsukidou kapitánya alá tartozó szakasz egy mellékágbeli képviselete. Kodoku no Hogoshává váltam, a 46-ok tanácsának őrzőjévé.. *Ezután elhallgatok egy pillanatra.* - Mindezek után azt hiszem, nem kell engem féltened Yukezo. Talán nem vagyok több száz éves, viszont csapatmozgások és alkalmazkodás terén olyan tapasztalattal rendelkezem, amit badarság lenne alábecsülni. Mára már gyakran én mentorálom mentoraimat, s ezek után megengedhetem magamnak, hogy a magam útját követhessem a sikerért. Akármit is gondolsz, és akármi is van kettőnk között; kénytelen vagy egyenrangúként kezelned s megkérdezned, hogy hogyan szeretnék eljárni, vagy nem kommunikálunk. *Komolyan, s meglepően higgadtan kezelem eme helyzetet, ahol nyilvánvalóan nem hajtok fejet szavainak. Ezt követően Kira-sanra pillantok, s majd végig nézek rajta.*
- Jó mestered van, ehhez kétség sem fér; de érdemes volt ezért a testért? Ne értsd félre, nem hangollak Yukezo ellen; csupán azt akarom, hogy gondolkodj el egy pillanatra. Légy őszinte magaddal, s ne csupán a Daitenshi zászlaja miatt valld önmagadnak azt a hitet, hogy minden rendben van. Te egy olyan osztag tagja voltál, amelynek meg van a maga irányvonala és felfogása. Talán évtizedeket is szolgálhattál ott, s akármilyen testbe kerülsz is, a lelked úgyis megőrzi azokat az éveket. *Majd mindkettejükhöz fordulok.* - Balgatagok vagytok mind a ketten, ha elfeleditek, hogy jelenlegi státuszotokat a Gotei Juusantainak köszönhetitek. Soha nem lehettetek volna a Daitenshi tagjai, ha előtte nem kaptátok volna meg a kiképzést kapitányaitoktól vagy mentoraitoktól, hogy minderre képesek legyetek. Így hát ne degradáljátok a Goteit, mert azzal önmagatok gyökereit degradáljátok. Gondolkodni ér..ugyebár. *Aztán kicsit haragosabban pillantok a démonra, mintha ezt az üzenetet neki is intéztem volna. Valahogy muszájnak éreztem, hogy egy hosszabb álláspontfoglalásban kifejtsem a véleményemet arról, ami már régebb óta bökte a szememet. Azóta ezen gondolkodom, mióta Sierashi Yuusukevel találkoztam az nap éjjel.* - Nem árt, ha erre néha napján a vezéreteket is emlékeztetitek, még mielőtt hatalmasra nőne a mondandója, és a megígért változás nem lesz több annál, minthogy megdönteni kívánja a 46-ok tanácsát. Igen, volt alkalmam beszélgetni Yuusukevel. *Innentől kezdve már végleg elhallgatok a témát érintően, s inkább a megállt hajóra figyelek fel. Ekkor a mágus kezd szavakba, amelyekre csupán tekintetemet emelem fel, de visszakérdezni nem akarok. Rengeteg olyan információval lát el, aminek majd a későbbiekben úgy is utána akarok járni. Mindenesetre bólintok egyet köszönetképpen, hogy halandó megosztani ezeket velünk. Ám Yukezo megszólalására nem reagálok semmit. Nem hiszem, hogy ennek a mágusnak bármiféle belátása lenne a Goteit illetően; így az, hogy mennyire informált, az én szememben meglehetősen relatív értékű. Ismételten elindulunk, amitől egy kicsit nyugtalanná válok, hiszen az idő meglehetősen szűkös. Mikor megérkezünk, elfogadom Yukezo segítségét, s kezét fogva érkezünk meg a feljárathoz. Lassan magam is elindulok az oszlopok közt, ám ekkor fekete- fehérré változik számomra a világ. Elsötétül a kép, de testem halad mellettük csendben. Csupán a lelkem az, amely áttér egy másik világba.*
- Üdvözöllek világomban, shinigami! - Egy hang szólít meg fejemben, amikor ismét megérkezem a megváltozott területre. Feltekintek a hang forrása felé, s ő csupán egy szikla élen állva tekint le rám. Csap egyet szárnyával, s lángcsóvák indulnak meg felém. Ám, mire elérnének, semmivé foszlanak. Tekintetem a lángokra összpontosítanak, így, amikor hirtelen egyenesen elém terem, meglepődve tántorodom hátra. Majdnem el is esnék, de karjait a derekam köré emeli, s megtartva ölel magához. Démonikus oldala pedig a hajamat kezdi el simogatni.
- Nem kéne ennyit esetlenkedned, ez nem vall rád. *Megbillenti fejemet, hogy tekintetébe nézhessek. Bevallom őszintén, az új fajta Fuhaku Yashi számomra kicsit rémisztőnek hat. Ezt ő is érzékeli, éppen ezért egyre ragaszkodóbban viselkedik, mintha csak el akarja mindezen érzéseket tüntetni belőlem. Elenged, s én pedig kicsit képes vagyok ettől megnyugodni. Csuklón ragad a zanpakutom szelleme, amit nem nézek jó szemmel, őt mégsem érdekli. Talán hosszú percekig is magával ráncigálhat, amikor egy borzasztó helyre érkezünk lelkem világában. A torony mögötti területen lángesők látványa fogad. A lángeső pedig sok, élőlénynek tűnő alakokra hullik, akik rémséges sikoltásukkal töltik meg a teret*.
- Fejezzétek be! Mi ez az egész? * Fordulok vissza a zanpakutomra, akinek démonikus oldala elmosolyodik, majd mosolya leapad. Tekintete komorrá változik, s szívem felé mutat.
- Ezek mind a te emlékeid Ai. Ők a te emlékeidből születtek, olyanok, akik nagy fájdalmat okoztak neked. S olyanok is akadnak köztük, akikkel szeretnéd megismertetni a fájdalmad. Habár..ezek a fájdalmak, fizikai eredetűek, míg a tiéd lelki törések. Sajnálom Ai, Belial.. * Ekkor elhallgatnak a sikoltások, s az emlékek összeesnek. Nagyot sóhajtok, s visszafordulok a terepre. * - Tudom, átalakultál. Te pedig most is engem óvol, s még a világod, képességeid változásáról is figyelmeztetsz. Nem vagyok méltó forgatód, Fuhaku. Nem tudom, hogyan kezeljem a változást. *Pillantok vissza rá, s ő megérinti az arcomat.* - Sayonara, shinigamim! * Nem hajlandó véleményezni a megszólalásomat, még csak ügyet sem vet rá. Egyszerűen kilök a saját lelkem világából, s minden ez utáni mondatából nem hallok meg semmit. Fuhaku megáll ismét a sziklaszirten.*
- Ettől félek én is Ai. Ha te már nem lennél képes forgatni, akkor még is ki lenne rá képes? Ha elhidegülsz tőlem, félek nem marad bennem semmi jó és semmi rossz. Nem akarok apátiába esni, és őrjöngeni. *Feleli inkább önmagának, én pedig megérkezem az események alakulásába. Már egy templomban állunk mind, amikor ugyanis Kira- san átadja a mágusnak a tőrt, hogy az felszentelje azt. Távol állok az egész körtől, s inkább a mellettem fekvő kutyától is. A falnak szegezem hátamat, s kihúzom ismét kardomat. Komoran pillantok a saját zanpakutomra. Kissé elveszettnek érzem magam a változása miatt. Instabilnak érzem az összeköttetésemet, ez viszont kárt tesz bennem is. A zanpakutom sokat jelent nekem, lehet, újra kell alkotnom a kapcsolatunkat. Még nem tudom, hogy hogyan tegyem meg. Felhúzom szemöldökömet Kira megszólalására.*
- Számomra fontosabb az apám holléte, mint a tied..tenshi. *Indulok meg Kira-san felé. S kardom mind e közben magam mellett kioldva van. Mikor megállok előtte, csak akkor teszem el a kardot. Elgondolkodok ekkor egy cselekdetemen, de végül nem teszem meg.*
- Nem kértem tőled, hogy megbízz bennem. Megmentettél, amit köszönök, de ettől még nem váltál a barátommá. Akármi is történt, egy démon miatt nem fogom levetni mindazt, ami engem jellemez. Vagy így fogadsz el, vagy sehogyan; de majd idővel rájössz te magad is, hogyha nem őrzöd meg a sajátosságaidat, akkor a körülötted történő dolgokat sem leszel képes irányítani. Egy szóval gyenge leszel, s mindennek kiszolgáltatott. Ezt igazán elsajátíthattad volna már Yukezotól, még mielőtt történt azaz esete Beliallal. *Majd letekintek a zanpakutomra.* - Nemes vagyok és nemes is maradok; mert egész életemben ezért küzdöttem, ahogyan te most a Daitenshi alatt küzdesz. Gondolkozz, mielőtt beszélsz! *Forgatom meg szemeimet, majd inkább elindulok a mágus felé, de a kör peremén megállok. Keresztbe fonom karjaimat, s heves szívdobbanásokkal várom, hogy végezzen már végre.*
- Mennyire lesz képes elviselni a lélekenergiánkat? *Lehetséges, hogy még mindig háttal állok neki, de azért megkérdezem tőle. Csak is Yukezo tudhatja, hogy Kira-san mennyire képes elviselni két ekkora szintű shinigami lélekenergiáját.*

*Meglehet, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot, azonban kénytelen voltam szavakkal illetni az imént elhangzottakat. Számítottam arra, hogy akcióban másképpen fogunk gondolkodni, s valahogy pozitívan veszi ki magát mégis, hogy a vég előtt meg tudjuk beszélni a problémákat. Jól lehet, hogy az én gondolkodásom merőben eltér az övéiktől, ettől függetlenül nem tartom magamat, sem őket többnek. Inkább másabbak vagyunk, és más utat választottunk. Jó magam nem választanék ennyire vérengzős módot arra, hogy elpusztítsam azt a démont, még akkor sem, ha egy egész életre pecsételte meg a zanpakutomat. S talán nem is csupán a zanpakutomat, hiszen a pecsét a kezemre került. Felvont szemöldökkel fogadom Yukezo szavait, amelyet Kira-san szavai törölnek le rólam. A férfihez shunpozom.*
- Köszönöm. *Felelem Kirának, s csak is neki. Kettejük közül talán ő volt az egyetlen, aki felfogta, hogy mit is akartam mondataimmal üzenni. Yukezot talán már nehéz lenne visszarántani egy normális felfogásba, de legalább az egyik tanítványával sikerült beismertetnem, hogy fontos szerepet játszik az előélete is abban, ahová tart jelenleg. Még azért visszatekintek Yukezora is.*
- Szavaiddal hazudtolod meg az iménti mondatodat. Nem csupán bolond vagy, de ostoba is. Nem nézed le a Goteit, mégis végszóként magadat és társaidat isteníted; arról már nem is beszélve, hogy álmokról beszélsz. *Lemondóan sóhajtok egyet.* - De nem is baj, mert ha már nem, majd én bizonyítom be neked, hogy vannak a Goteiben erős shinigamik, akiket jobb ha nem becsülöd le. Nem fogom majd vissza magam, amennyiben Kira-san is beleegyezik ebbe. *Fordulok a férfi felé.* - Akármennyire is hozzá szokhattál, nem kockáztatom az életed egy démon miatt. Bár még nem ismerjük egymást, de tiszteletedet tetted felém, így én is tekintettel leszek rád a harc során. Ha túl soknak érzed a feltörő lélekenergiát, akkor szólj. Sebesüléseidet pedig ne tűrt némán, mert van gyors gyógyítási képességem. Nem kell komolyabb sérülésekkel távoznunk, ha nem muszáj. A gyógyítási képességeim is fejlettek, bízhatsz bennem. *Nézek komolyan lélektükreibe s keresem a válaszokat. Majd a mágus átadására szinte már én is vártam.*
- Bölcs döntésnek tartom. *Fordulok immáron Nocturnhöz, aki nem csupán ravaszságát mutatta meg ezzel, hanem a mélyen megforduló bölcset is. A máguson természetesen nem igazán tudok kiigazodni, de talán nem is kell. Itt az ideje elérni, hogy a tőr célt találjon. Még magam sem értem, hogy a mágus miért éppen Kira-sanra bízta ezt; de nyilván okkal van. Ha az ő fejével szeretnék gondolkodni, azt mondanám, ez csak egy ok a későbbi találkozásra. A magam érdekében, majd nekem is fel kell keresnem őt; habár még nem tudom, hogy hol lehet megtalálni egy ilyen alakot. Nem is időzök azon, hogy kirántsam kardomat, amikor megnyílik az a bizonyos titkos alagút. Társaim után vetem bele magam a járatba, nem törődve azzal, hogy mennyire is maradok le, avagy sem. Eléggé széles járatnak tűnik ahhoz, hogy mellettük haladjak, mégsem érem utol őket. Tőlük már megszokottan vérengzésbe csap át az egész, amikor démonfattyakra bukkanunk. Magamban már válogatom, hogy miként szálljak bele az egészbe, de valahogy mégis meggondolom magam. Hagyom, hogy minden olyan, aki minket érne, az az övéké legyen. Aki hátra marad, az elől csak villámlépéssel térek ki. Nem akarok felesleges vért a zanpakutomon. Főleg, mióta valami megváltozott benne. Ettől talán gyengének tűnhetek, de elég, ha én tudom, hogy nem vagyok az. Nem restem folyvást az erőmet fitogtatni, s az osztagomra egyébként sem jellemző. ha valóban kardot rántok, ahhoz nekem valódi ok kell. Ezek a lények pedig még csak megállítani sem lennének képesek, akkor hát miért oltsam ki az életüket? Hagyom, hogy ők ketten kiéljék magukat, s pazarolják ezzel az energiájukat. Nekem egyébként is több mindenre kell figyelnem majd a harcunk során, mert tapasztalva, Belialnak a lélekenergiája meghaladja a miénket. Hosszú percekig menetelünk a sötét folyosóban, mi alatt Yukezoék talán több száz démon eredetűt kaszabolnak le. Végül egy ajtóhoz érünk, ami előtt megállunk. Lemondóan sóhajtok egyet, amikor Yukezonak sehogy sem megy a kinyitása.*
- Talán meg kéne várni Nocturnt! *Forgatom meg szemeimet, mivel nem tudom, hogy ezek ketten hol hagyták az eszüket. Elvégre is az volt mondva, hogy ő előre megy. Nyilván a meglepetésszerű támadás alatt valami olyasmire is gondolt, hogy majd ő nyit nekünk ajtót. A drámai elhangzás meg szinte direkt ilyen hangos, amelyre elmosolyodom. Van valami ebben a Nocturnben, amit Yukezo is igazán eltanulhatna.*
- Van valami ebben a Nocturnben, amit igazán eltanulhatnál. *Yukezonak intézem a megjegyzésemet, amire érdekes pillantást is vetek rá. Ki tudja, talán kicsiny féltékenységet is kelthet benne, ámbár ezt kötve hiszem. Főleg, minek után ezek ketten be is rontanak, ügyet sem vetve rám. Félre billentem a fejemet, de be kell látnom, hogy oda a meglepetésszerű támadás, ha itt várunk, hogy Belial kezdjen. Így én sem akarok tétlenül ácsorogni, hiszen nem véletlen oldottam ki a zanpakutomat. Azonban, mielőtt bármit is kezdhetnék, tekintetem előtt újra elsötétül a kép. Kicsit meg is ingok, az ajtófélfába támaszkodva állok meg.
Világ, mit megláttam, egy szempillantás alatt sötétedik el előttem. Egy kisebb rosszullétnek fognám fel, ha a sötét távlatból - miben nem látok semmit - nem sétálna felém Fuhaku Yashi. Az én zanpakutom, aki még most is oly' különlegesen jelent meg, szinte a megfelelő pillanatot választva valamire. Hosszú ideig sétál elém, s felemelem tekintetemet arra, hogy nem látom a másik felét. Olyan látvány ez, amikor a zanpakuto szellemed fele sétálna feléd. A másik felét, közeledtével éppen csak felfedezem, a kontúrvonalai végett. Elém áll a szellem, s majdan saját karjaival emel biztos talajra, szótlanul. Némán viselném mindezt, de látható lesz, hogy tekintetem ideges vonásokat vesz fel.*
- Gure-hisshi, sötét kétségbeesés, amelyet a lángok fekete elszíneződése tesz lehetővé. Ezt a technikát mutattam meg neked azért, hogy megmutathasd társaidnak. Ezt érzékelhetted te is, amíg meg nem mutattam neked magam. Most pedig menj, még mielőtt nem lesz időd védekezni!
*Egyre jobban kerekedő szemekkel viselem Fuhaku szavait. Most igazán meglepett a saját lélekölőm, hogy egy használható technikára hívta fel a figyelmem. Vajon mit akarhatott ezzel? Tán, nem csak azt akarja mondani, hogy használjam? Mikor újra visszatérek a valóságba, éppen azon kapom az eseményeket, hogy élő kőszobrok ostorozzák Yukezoékat, valamint Belial. Oda shunpozok hozzájuk, hogy Kira háta mögül egy kőszobrot ketté szeljek a kardommal. A megfelelő zanjutsu fogással és lélekenergiával ez előadható, de meglepetésemre a szobor nem adja meg magát oly' könnyen. Hátrább shunpozok, de látván, hogy többen is vannak, nincs esélyem egyszerű fizikai támadásokkal ostorozni őket. Így hát egy utsuseminek az áldozata leszek, amellyel hátra hagyom a haorit, amit apámtól kaptam még. Inkább az a ruhadarab, mint, hogy egy támadás elérjen. Természetesen nem hagyom büntetlenül mindezt, s vissza nem fogva magam egy kidout küldök három szobor irányába, amik még akadályt jelenthet nekünk.*
- Hadou no hachijuuhachi, hiryou gekizoku shinten raihou! *Jobb kezemből egy hatalmas, kék energianyaláb tör ki, amellyel darabokra szedek hármat ebből a megelevenedett, természetellenes "lényekből". Ám ez sem segít túlságosan sokat, hiszen maguk a szobrok még ezt is képesek túlélni. S mindeközben, amint kitekintek a többiekre, azt látom, hogy Belial egyszer csak eltűnik szemeink elől. Valahol a távolról érzem meg rögvest a lélekenergiáját, de az ellenem küldött támadására már jócskán nem jut időm kikerülni. Már emelném is kardom, amikor Yukezo elém állva fogja fel a támadást. Egy másodpercre lefagyok, s a félelem egy foka fut át szívemen, hogy miként is fog ez végződni. Azonban, Kira-san cselekedete kizökkent azzal, hogy elránt az események helyszínéről egy messzebbi elhelyezkedésre.*
-Hanase! (Engedj el) *Mire kimondom, Kira már visszatér a szobrokhoz; de tekintetemet most más köti le. Tekintetemet nem tudom levenni a Yukezot ért dolog, s közelebb is shunpozok hozzá, de félre lök az őt illető változás szele. Közben két másik szobor is egyöntetű támadást indít felém, amit már idegesen tartok fel a zanpakutommal. Le sem veszem a tekintetem a férfiról, akiért aggódni kezdek.*
- Még nem tudom megmondani, de légy óvatos; ne legyen nyitott a védelmed! *Figyelmeztetem Kirát, s ekkor végül megtörténik Yukezo beváltozása. Amit viszont megpillantok, attól jó magam tekintete is elsötétül. Hová lett a férfi, akit ismertem? Hová lett már az a Yukezo, akivel először folytattam azt a bizonyos beszélgetést? Komolyan, mindenki kezd ennyire megváltozni körülöttem? Talán, talán Yuusukenek igaza volt..de én nem ilyen változásra számítottam. Rideggé változik pillantásom Yukezo irányába, hiszen nem akarom elhinni igazán, hogy most komolyan ez történik. De bármi is történik most, ő sem akarná, hogy ne Belialra koncentráljunk. Tekintetemmel keresem is a démont, aki hirtelen eltűnik s a tér újra rendezettebbé változik, ámbár a szobrait nem vitte magával. A rám mért nyomás pedig egyre erősödik, s mikor elérné a végpontját, akkor végre megértem. Kieresztem eme "megvilágosodásra" a lélekenergiámat, s felpillantok a kőszobrokra.*
- SEN-BAN-KAI! *Kiáltom be a teret, s mint mondtam, már nem fogom vissza magam. Kardom a földbe olvad ekkor, s a feltörő, hatalmas lélekenergiámtól a szobrok maguk is hátra tántorodhatnak. Mély morajlások rázzák meg ekkor a teret, s a körülöttem materializáló lélekenergia hatására megváltozik az öltözetem. Egy ezüst kimonora alakul az öltözetem, lélektükreim pedig ezüstös fénybe csapnak át, hajamba pedig két fehér színű tincs keletkezik. A morajlásokat átváltja a padló repedezései, amelynek töréseiből, hatalmas, gyors sodrású lángok törnek ki. Mindezt hozzáállásommal erősítem, és kezemet az plafon felé, az oszlopok felé, a terem minden irányába mozgatni kezdem.*
- Pusztíts el mindent, izzó akaratoddal..Senkoku! *A lángokkal pedig a körülöttünk levő teret kezdem el átalakítani. Amennyiben minden jól megy, a plafonnak, a falaknak, az oszlopoknak búcsút mondhat Beliál. Ezzel pedig elég nagy kárt teszek ugyebár a kastélyban. De ha ez még nem is elég, a feloldásomat ezután az összes talpra materializáló kőszobrokra irányítom. Ha nincs, mit újra összeálljon, akkor többé nem fog összeállni. Végül még is úgy döntöttem, hogy egy nagyobb erőt mozgósítok meg; egy olyan erőt, amit még soha senki nem láthatott. Még Anao sem, pedig neki én tanítottam meg a senbankai feloldását.*

*Nem az erő tesz azzá, amivé, hanem, hogy hogyan bánsz vele. Mondaná az apám, ha jelenleg még itt lenne. Kissé aggódtam miatta, hogy végül mi történt vele, de Nocturn elmondta a válaszokat. Kíváncsi lennék, hogy honnan szerezte meg a kapcsolatát a mágussal. Hogyan csalta ki belőle azt, hogy segítsen nekünk; vagy ez inkább fordítva történt? Olybá tűnik, folyvást azon jár az agyam, hogy még mindig a dolgok mögé szeretnék látni. Sajátos hibáim egyike, hogy aki kardot emel rám, arról kicsit többet szeretnék megtudni. A csatát persze méltóságteljesen viselem, de ha van lehetőségem rá, inkább nem alkalmazok semmiféle erőszakot. Ám erre sajnos még gyakorta szorulok, de tudom, hogy munkám gyümölcse majd eléri a kívánt hatást. Egy nap majd nem kell kardot emelnem senkire, s ennek én kifejezetten örülni fogok. Az idő múlásával megtapasztalhattam, hogy megannyi élet megy a semmibe, némi szemléletpont ütközés miatt. Mindössze ennyi lenne? Nem egyeznek a szemszögek, s máris vért kell ontani? Nem, én nem akarok ebben részt venni.
Kicsit megemelem a lélekenergiám hatását, de már érzem, hogy a lángok magas hőmérséklete előbb vagy utóbb meg fognak égetni. Egy pillanatra el is képzelem, ahogyan Yashi vérszomja elér engem. Ennyit változtál volna, drága zanpakutom? Sóhajtok egyet, majdan jobban koncentrálni kezdek, mivel nincs sok időm. Felfigyelek társaimra, akik súlyos sérüléseket szenvedtek el; nem akartam ezt. Megérintenek azok, amiket látnom kell, hogy ismét nem tudtam senkit megvédeni egy-egy sérüléstől. Tán gyenge volnék, hogy képes legyek megtenni? Most sem gondolkodom azon, hogy Belialt össze kellene roppantani, csak is azon tud járni az eszem, hogy mit rejthet a jövő. Örökké úgy sem rejtőzhetek a háttérben, s örökké nem tarthatom így a démont. Megerősítem a technikámat, amikor ismételten zanpakuto oldásnak a tanúi lehetünk. Ha tehettem volna, megállítottam volna ebben Kira-sant. De jelenleg nincs idő azon gondolkodni, hogy mennyire is stabil ez a bankai még. Másodszorra oldja még fel a bankait, ezért biztosra veszem, hogy még nem tud olyan stabilan működni, mint az enyém vagy Yukezoé. Ettől függetlenül tehetségesnek tűnik, s nem adja fel, még ezekben a pillanatokban sem. Ez a tulajdonság becsülendő a Daitenshiben; pontosan erre tanítom én is mindazokat, akik bizalmukat belém fektetik.
S míg megvárom a kivégzéshez alkalmas időpontot, addig ismét elmerengek a múltba. Kiráról eszembe jut egy bonyolult kalandom, még Anaoval. A Yonbantainál kezdődött minden, s mire végeztünk, felkértek hadnagynak a Nanabantaiba. Ayame halálának kaotikus képe újra feldereng lélektükreim előtt. Milyen régen is volt már, hogy végeznünk kellett azzal a shinigamival. Az emlékei pedig.. végtelenül szomorúak voltak. Mintha csak egy drámai könyvet olvastam volna, úgy lehetetne leírni annak a küldetésnek a sztoriját. Egy lány, aki elbukott angyalként és távozott tiszta lélekként. Sajnáltam, hogy végül nem sikerült megmenteni; de annak úgy kellett lennie. Emlékszem, még ott ismertük meg először egymás zanpakutoit Anaoval; azóta pedig a két kard kapcsolata meglehetősen szoros lett. Hyouzanryyu, illetve Fuhaku Yashi..némiképp mintha barátok lettek volna. Ez természetesen a kettőnk között kialakult viszony miatt jöhetett létre. S bár sosem volt restem az ilyesmit kimutatni másoknak, a zanpakutom mindig megtette helyettem is ezt, ha megmutatta önmagát. Felsóhajtok, majd elengedem végre a senbankaiom abból az irányból, mint amelyikre kettejüknek szükségük van. Mondhatni, egy időre elbúcsúzom Fuhaku Yashitól. A zanpkautom ismét megmentette az életem, de érzem rajta azt a fajta változást, amit nem szerettem volna megtapasztalni. Akármi is történjék, most elengedem. Yukezo fontos lépéseket tesz azért, hogy Kira bevihesse a szúrást, amit végül meg is tesz. Hátrább shunpozok, de Kira teste alá egy nabiku ágyat idézek meg. Kicsit megfáradok ugyan a felszabadított energiáktól, de még akad egy kevés erőm. Tekintetemet csupán a mellkasban maradt tőrre helyezem. Minő tragikus kép látni valakinek a halálát. Mintha egy jelenlegi ítéletet pillanthattam volna meg; de a klasszikusnál kicsit vérengzősebbet.
Teszek egy lépést hátra, amikor a tőr ereje aktiválódik egy ridegebb, felcsapó szél keretében. A rideg, temetőkhöz hasonlítható szél hátra fújja holló fekete hajamat. Egy komor, groteszk valóság kezd el megnyílni a szél hatására. Újra ezt a termet látom, csak sokkal élénkebbnek. Az emlékek, amik megindulnak tekintetem előtt, nem csak a múltat idézik elő, hanem mindazt, ami leírható egy személyről és az erejéről. Tehát, ha megfelelő szinten állsz, akkor valóban ennyivel élénkebbnek látszik az a környezet is, amelyben élsz? Kelletlen észre vétel ez csupán, de néhány dologra mégis magyarázatot ad. Tapasztalatában is kiemelkedő, mivel eddig így még sosem gondoltam a világra. Ennyire sosem figyeltem még meg azokat az aprányi, eldugott részleteket, amik oly’ sokat képesek elmondani mindazokról, akik gyakorta birtokukba veszik azt. Újra látom a festményeket a falakon, az oszlopokat a terem oldalain. Mégis annyival másabbak, annyira kidolgozottak és színesek. Az érzés, hogy egy szürke palota képe kerül elém, csak erősíti a gondolatot: a démonoknak is van lelkük. Valahol mélyen, valahol akár messze is.. de van. A kép persze tovább játszódik, s egy gyermek arcú idegen lép be. Éppen mellém áll be, én pedig kicsit előrébb lépek. Letekintek rá, hogy megnézhessem az arcát. Felhúzom kicsit szemöldökömet, amikor meglátom a szeméről, hogy ez nem más, mint Nocturn. De a fiú beszél is valakihez, ez a valaki pedig Beliál. A démon, ahogyan a trónján ül, és a fiú, ahogyan lent áll előtte..elmond nekem némi dolgokat. Például azt is, hogy Nocturn is volt gyerek, akinek sokat kellett tanulnia. Mi hajthatta őt előre? Mi lehetett a motivációja arra, hogy tanuljon? Összehúzom pupilláimat, mihelyst meghallom Beliál és Nocturn beszélgetését. Tehát erről van szó. Tudtam, hogy vannak ilyen személyek is a világban, de arról nem, hogy egy nap magam szembesülök ezekkel a tényekkel. Shizunet éppenhogy csak ismerem fel a történetből, de ez a szál is kicsit meghökkent. Ez a mágus ennyire veszélyes lenne? Ha igen, akkor megölni sem lehet olyan egyszerű. Viszont, szövetségesnek is veszélyes; talán, akkor nem, ha a Goteiről van szó. Mindenesetre nem díjaznám, ha egyszer csak betoppanna Soul Societyba. Elég sok mindent elmond ez a kép azért, hogy ne akarjak ismét találkozni ezzel az alakkal. Aztán végre abba marad a kép, és egy megrendült Beliál jelenik meg előttünk. Látszik rajta, hogy ez a tőr lesz neki az utolsó. Rideg szemekkel pillantok a démonra, akinek az apám elvesztését köszönhetem. Ugyanakkor ironikus, hogy az életemet is. Ha nincs Ebizo, lehet én meg sem születek. Így hát kicsit furcsa, hogy részt vettem Beliálnak a megölésében. De hát, senki sem tudhatja, hogy éppen kitől fogja tártkarokkal várni a vég; ez rá is igaz! Visszahelyezem kardhüvelyembe a zanpakutomat; erre már nem lesz szerintem úgy különösebben szükségem. A többiekre pillantok, de a démon egyenesen rám pillant.*
- Hisae Kiyoko? *neve ismerősen cseng füleimben. A vezetékneve ugyebár hasonlít az én egyik keresztnevemre, ami bizonyára csak „véletlen” egybeesés. De ettől függetlenül valamiért sokkal ismerősebb a számomra. Deja Vu érzésem támad, mintha ezt a nevet hallottam volna már házam történelmében. Értetlenül pillantok magam elé, de nem teszek megjegyzést ezekre a szavakra. Nem tudom eldönteni, hogy miben higgyek Beliált illetően. Szavai lehetnek hazugságot, de egyben igazak is. Ettől függetlenül persze utána fogok járni a dolgoknak. Még rá pillantok, amikor átkokról beszél..és hogy még egy van a családomon. Mégis mi lehet az? Mi gyötörheti annyira a Kagami-házat, amely régebbről való? Hosszasan végig gondolom az elmúlt évtizedeimet, de nem találok benne semmi olyat. Akárhol is keresném az átokra utaló nyomot, valószínűsíthetem, hogy nem találnék rá. Ha lenne idő, persze megkérdezném a férfit, de már nincs. Látom rajta, hogy éppen a halál küszöbén áll. Tett akármit is, tiszteletben tartom, hogy méltósággal távozik. Figyelem, ahogyan a többiekhez is fordul és megmutatja, hogy a maradék erejét végül a jóra fordítja. Ezzel pedig bebizonyította nekem, hogy a démonoknak is vannak érzéseik. Noha, lehet, hogy nem túl sok jó, de van. Ez nekem viszont sokat jelent Yukezot illetően. Nem lenne rossz, ha nem kellene tartanom tőle a továbbiakban. Elvégre is, ki szeretne egy olyan férfit választani társául, aki csak a félelmet szánja neki; egy boldogság nélküli veszéllyel fűszerezett életet? Akárhogyan is, tudom, hogy a férfi sokkal jobban vágyik már a nyugalomra, mint én. Akkor is, ha kettőnk közül ő él veszélyesebben. Lemondóan sóhajtok egyet, a várva várt pillanat pedig ekkor megy végbe. Behunyom szememet, amikor minket is elér a sötétség. Szívem egy kicsit hevesebben ver, mintha csak ezek engem is elakarnának ragadni. Ámbár nem teszik, mégis meglepődök, amikor valami más éri a bőrömet. A ruhám és a sérüléseim meggyógyulnak. A látásom visszanyerése pillanatában pedig Beliál koponyája előtt meghajolok.*
- Végül, téged is elért az idő; Beliál, idők ura. *Suttogom magam elé, majd felveszem a földről a koponyáját és Kira felé nyújtom.* - Ez legyen a győztesé. Emlékeztessen arra – ha rá nézel -, hogy milyen nehéz is volt küzdenek egy démon herceg előtt. *Yukezora pillantok, mihelyst összeesni készülne, oda shunpozok hozzá, hogy megtartsam. Túlerőltette magát a küzdelemben, ez pedig igencsak kifárasztotta. Már kérdezni akarok arról, hogy akkor hogyan jutunk majd haza, de megjelenik két idegen. Bizalmatlanul nézek rájuk, szavukra ügyet se vetve. Felsegítem a mellettem álló férfit, de azt hiszem, amit mond.. az igazán megérint. Sosem ért még ilyen kellemetlenül egy távollét. Jól lehet, annyira nem kellemetlen, mint egy tőr a szívedben; de azért megérzem a szúrását, ez pedig kiül az arcomra.*
- Ismét egyedül hagynál.. nos, nincs mit tenni. Várni foglak, ismét…sayonara. *Fogom vissza magam, de a hanglejtésemből igencsak érezhető, hogy cseppet sem vagyok boldog. Végtelenül melankolikus azaz állapot, amibe kerülök, így elsőnek hagyom el a Beliál kastélyt. Elengedve Yukezo, rögvest az átjáróba vetem magam. Az emberek világába megyek, egyenesen az apámhoz. Hamar megtalálom őt, mivel szinte előtte termek. Ő persze szélesre tartja karjait, de én csak keményen a szemeibe nézek.*
- Lesz mit mesélned a ház múltjáról. De előtte is derítsük ki, hogy mit fog szólni a 46-ok tanácsa. A birtokra megyünk először, aztán pedig a fejesekhez. *Veszem át az irányítást, majd egy senkai kapu segítségével, a dangaion át, hazatérünk mind a ketten.*


Nocturn: A mágus kezében a tükörrel tér vissza szobájába, ahol megbillenti dohányzó asztalát, ami ennek hatására a felállított sakktáblájára alakul. Érdeklődve tekint a kialakult helyzetre, illetve az ellenfelének legújabb lépésére. Ezen a napon pedig végre leveheti partnerének első bástyáját, amely Beliált jelképezte. Egy bor társaságában ül le az asztalhoz, és számolgatni kezdi a további lehetőségeket. Legújabb futója igazán hasznosnak bizonyult; még az is lehetséges, hogy vigyázni fog rá a király párosig. Már csak évek kérdése csupán, de sikerülni fog neki legyőzni az ismeretlent, aki a fekete bábukat mozgatja távolról.