Once upon a time... avagy kettébetört tündérmesék

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr...

Mesénk kezdődhetne így is. Lehetne ilyen is. Lehetne, igen, valóban lehetne. Valóban lehetne minden olyan, mint egy igazi tündérmesében csupán a tündérek nélkül.

Van helyettük ezernyi más, ezernyi hamu között kutatva matathat a főhős, hiszen ez itt lehetséges. Másvilágon ugyanis szinte minden elképzelhető. Talán jól ismert történetek még számotokra is mind.

Tehát, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy szegény leány, kinek Akira nem tudja, miért van szerepében. Egy szép reggelen arra ébredsz, hogy valaki hosszasan dörömböl az ajtódon, s utasít arra, hogy azonnal pattanj fel, ideje reggelit készítened.

Körbenézvén egy számodra teljesen ismeretlen helyen találod magad. Ágy vagy futon helyett szalmamatrac kényelmetlenségében hemperegsz, s ha felállsz, alattad azonnal megreccsen az egyik padlódeszka. Egészen ismerős a hang, a zsivaly, s alapjába véve maga a helyzet. Mintha már százszor és százszor átélted volna ugyanezt.

Átfuthat az agyadon a kérdés, hogy biztos, hogy álmodsz-e, hiszen mégis mit keresnél itt, egy ilyen helyen? A következő ajtódörömbölésnél viszont bebizonyosodik, hogy sajnos egyáltalán nem álmodsz, bármennyire is szeretnéd azt hinni. Túl valóságos. Bár nem is olyan rég már mintha átéltél volna egy ehhez hasonló helyzetet.

Hogy ez mennyiben hasonlít arra, jó kérdés, egy azonban biztos: gonosz mostohád már kezd mindennek elhordani, aminek ilyennek szokott. S ami a legrosszabb az egészben egyáltalán nincs semmi fogalmad arról, hogy ezt honnan is tudod ilyen jól. Azonban tudod azt is, ha nem szeded össze magad, akkor csak rosszabb lesz az egész.

Erőt veszel magadon. Szalmaágyadtól nem messze egy mosakodótálat találsz. Elég fény szűrődik be a rozoga deszkák közt, hogy megnézhesd magad a víztükörben. Az arcod az igazi, ez mégis csak te vagy. De valami viszont akkor sem stimmel. Arcodat még most is sok kosz borítja, hajad ápolatlan, fésűt bizonyára nem látott az utóbbi időben. Ruházatodra gyakorlatilag rá sem ismersz. Mégis pontosan emlékszel, mikor került rá az egyik apró égésfolt, amikor egyszer véletlenségből elrontottad a főzést. Ez te vagy, de még sem te vagy. Ami pedig egészen kétségbeejtő, ugyan emlékszel shinigami létedre, s arra, hogy neked nem itt lenne a helyed azonban saját neved mintha nem lenne. Mintha sohasem lett volna. Csak egyetlen gúnynév villan eszedbe: Hamupipőke. A konyhában pedig már vár rád mostohaanyád, hiszen hamar el kell készülnöd a finom reggelivel. Különben baj lesz...

A két lustaság, Naomi és Haruki mindeközben még mindig kényesen durmol puha, hófehér dunyháik között. Egyetlen oka van ébredéseteknek, s ez nem a kellemes napsugár, mi már ki tudja, mióta süt hasatokra, s nem is a kakas kukorékolása, holott már régóta abbahagyta. Rántottaillat. Szalonnával. A kedvencetek.

De vajon mi is lehet az a szalonna? Hiszen eddig kétlem, hogy bármi dolgotok lett volna vele. Talán a tojást még felismeritek, de nem így, ilyen formában. S egyáltalán mióta aludtok ti ilyen ágyakban? Mintha hirtelen nem a saját életeteket élnétek. Két mostohatestvér Akirához hasonló érzelmekkel vánszorog le a konyhába, hogy a reggelit letudják. Persze nyilvánvalóan még megnézik magukat egy tükörben, hogy megnézzék, minden rendben van-e. Egyik részetek öntelten ömleszti belétek a hitet, hogy igen, minden tökéletes, s örömötökben táncra perdülnétek, hogy a tegnapi pattanásnak már nyoma sincsen. Másrészt mégis ti mit kerestek itt? Miért ilyen más ez az arc, amit a tükörben láttok? Igen, ez a ti arcotok, de ti sosem voltatok ilyenek. S legfőképpen, ti sohasem hordtatok ezelőtt ilyen ruhát. A jól bevált shinigami egyenruhánál ugyanis legfeljebb a kimonók jobbak, semmi más. Mindenre emlékeztek eddigi életetekből, csupán egyetlen dolog maradt ki nektek a saját,. Valamint társaitok neve. Helyére pedig betulaszkodik mindaz, ami ebben az idegen életben lényeges. Nincs is valós nevetek, csak ti vagytok a mostohák. Semmi több, semmi lényeges. Mindez pedig párosul azokkal az ismeretlen, de mégis ott lévő érzésekkel, amit egymás iránt tápláltok. Hiszen annyira mások vagytok! Naomi, vagyis mostoha #1! Te pontosan tudod, hogy sokkal jobb vagy a másiknál! Sokkal igézőbb a tekinteted, s téged, téged tényleg minden ifjú akar ebben a porfészekben! Még ha ők nyilvánvalóan nem is elég jók hozzá. Haruki, más néven mostoha #2, te pedig, te egyszerűen fantasztikus vagy! Sokkal eszesebb vagy annál az ostobánál, kit testvérednek ismersz! S ami még fontosabb neked van a leghamvasabb bőröd az egész világon! Ki ne akarna imádni egy olyan csodát, mint amilyen te vagy?

Mégis, a szépség, a lustálkodás és az evés szeretetén kívül van egy valami, egyetlen közös bennetek, ami összefűz titeket még így, riválisokként is. Ez pedig nagyon egyszerűen nem más, mint a gyűlöletetek Hamupipőke iránt. Mindebben pedig különösen nagy örömötöket lelitek, mikor édesanyátok a reggelinél bejelenti a nagy hírt mindannyian meghívást kaptatok a bálba, amit a kastélyban rendeznek majd!

Békésen alszok az ágyamban, amikor a napsugarat kezdem el érezni az arcomon, de ahelyett hogy felkelnék, inkább a fejemre húzom a takarómat és tovább próbálok aludni. Normál körülmények között ezt nem engedhetem meg magamnak, hiszen shinigami teendőimet el kellene látnom, de valahogy ez most nem nagyon érdekelt. Feltűnt viszont, hogy takaróm sokkal nagyobb volt, mint kellene lennie, de ez sem volt elég ahhoz, hogy kinyissam a szememet és komolyabban megnézzem. Valamiért a lustaság felülkerekedett rajtam és inkább fordultam párat, hogy megnézzem, milyen pózban a legkényelmesebb.
Valaminek mégis sikerült felébresztenie, ami nem volt más, mint valami finom illat. Szalonnás rántotta illatát kezdtem el érezni, ezért rögtön felkaptam a fejemet a takaró alól és megláttam a szobát, amiben voltam. Olyan furcsa érzések kavarogtak bennem, mintha valaki más is lenne a testemben és ő felismeri ezt a szobát, míg nekem fogalmam sincs, hol lehetek. Ugyanígy voltam a szalonnás tojással, én nem különösebben tudtam, minek az illatát is érzem, de valami azt súgta nekem, hogy nagyon is szeretem.
Egyből a szobában lévő tükörhöz mentem, hogy jobban szemügyre vegyem magamat. A tükörben magamat láttam, efelől nem volt kétség, de mégsem voltam önmagam. Miután megbizonyosodtam, hogy magamat látom a tükörben, egyből olyan gondolataim támadtak, hogy milyen szép is vagyok ma, amit egy kicsit furcsának találtam. A ruhák, amik rajtam vagy a szekrényben voltak, egyszerre ismeretlenek is és ismerősek. Magamra is vettem egy ruhát, amit a szekrényből halásztam elő és bár fogalmam nem volt, melyik ruhát is kellene felvennem, hiszen egy kimonót sem láttam a szekrényben, de mégis tudtam melyiket kell választanom.
- Jó reggelt, Édesanyám. - leérve az ebédlőbe illedelmesen köszöntem az anyámnak hitt nőnek, majd helyet foglaltam a szokásosnak hitt helyemen. Miután az az idióta is lejött végre reggelizni, aki azt hiszi magáról, hogy szép, ami lehet, hogy igaz is, de én sokkal szebb vagyok nála, ráadásul én még okos is vagyok, elkezdhettünk reggelizni.
A kinézetét is megnéztem ennek a szalonnás tojásnak, mivel még nem láttam tojást ilyen formában, a szalonnáról pedig fogalmam sincs, milyen lehet. Nem is néztem sokáig, mert gyorsan el is kezdtem megenni az egészet és nagyon finom volt. Repetát is kértem, mert egy tányérral nem volt nekem elég, hogy megtöltsem a pocakomat, legalább két tányérnyira lesz szükségem.
Amint végeztem a reggeli elfogyasztásával, a csésze teám felé nyúltam, hogy belekortyoljak, de mielőtt ezt megtettem volna, láttam, hogy a teámba tej is van. Ez először egy kicsit meglepett, de nem haboztam sokáig, hogy beleigyak és megkóstoljam az ízét. Nem volt rossz, de éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért el is vettem a számtól a csészét. Ezután pedig egy könnyed mozdulattal a falhoz vágtam, ahol széttört a csésze és kiömlött a tea.
- Legutóbb elmondtam, hogy készítsd el a teámat és ez nem úgy van elkészítve. Csinálj egy másikat és takaríts fel utána. - néztem morcosan Hamupipőkére, akit nem egyszerű betanítani, pedig olyan jól elmondtam neki legutóbb. Nem mindenki tud könyvet olvasni, mint én és ezt pont egy könyvben olvastam, hogy Milk Tea helyett Royal Milk Tea-t kell inni, mert az sokkal előkelőbb és ezentúl nem vagyok hajlandó rendes teát meginni. Megvannak az igényeim, aminek alá nem adok és ha ehhez még párszor a falhoz kell vágnom a csészét, akkor azt is megteszem.
Amíg az új tea elkészült, türelmesen vártam és figyeltem édesanyámra, aki éppen arról mesélt, hogy mind mehetünk a bálba. Erre a hírre nagyon megörültem és már el is kezdtem gondolkozni, hogy melyik ruhámat akarom felvenni, amivel majd elcsábíthatom a herceget. Az idiótának úgy sincs esélye, biztos engem fog választani a herceg, ha meglát majd a ruhámban, amit kiválasztok. Én legalább tudok értelmes dolgokat is mondani és ezt a herceg is fogja értékelni, hiszen ő intelligensebb, mint az idióta nővérem.

Álmodott, szépet, hol ketten volt, boldogan. Kergetőzve, nyári melegben, önfeledten, majd kifulladtan leheveredve egymás mellé. Tükörbe nézve már hárman lettek, nevettek is rajta. Ajándékkal, mit ketten kaptak, tovább játszottak, egy szépséges porcelánbabával. Álmodott tovább, rémeset. Játékuk nem tartott soká, a festett kis arc eltorzult, megelevenedve gonosz vigyort öltött, karmokat, s hegyes fogakat növesztve felfalta a másikat. Egyedül hagyva őt egy minduntalan visszacsengő, gúnyos kacajjal.
Dörömbölés váltja fel a nevetést, szűnni nem akarón, mintha valami borzalmasan halaszthatatlan dolga volna. „Ki az és mit akar?”, kérdezne vissza a kopogtatásra még félig ébren, ám mielőtt erőt véve magán szólhatna, már tudja is a választ, ahogy azt is, jobb, hogy nem tette. Szól helyette kintről más, nem kedves szavakkal illetve.
- Máris megyek! – szól az ajtón túlra, mely úgy tűnik hatásos, a sürgető dörömbölésnek vége szakad, ezzel is nyert egy kevéske időt, hogy magához térjen. Nem lehet álom, hiszen tudja mi vár rá, tudja, ki van az ajtó másik oldalán. Nem tudhatná, mégis tudja, mi következne, ha nem kapkodja magát. Hiszen minden reggel így kezdődik.
Lemondó sóhajjal tápászkodik fel, nem saját ágyából, mi mégis az övé. Mintha csak minden reggel így tenne lép a mosakodó tál elé, hogy egy kevés hideg vízzel kényszerítse magát az ébredésre. Ugyan az a kép minden reggel, ő az, de mégis más. De hiszen így van ez, minden reggel, emlékszik már, nem is más, csupán azt kívánja, bár az lenne. A víztükörbe nézve ismerős az arc, s rátekintve újra ketten lett egy pillanatra. Felsejlik az álom, körül tekintve bizonyosságot keres rá, vajon valóság-e mindez, vagy valaki megint a bolondját járatja vele. Emlékszik, nem csupán álom volt az álom, ha nem is így, mégis megtörtént. De most nincs más, s tudja ő is, hogy igazi, ami körül veszi, most nem csupán játékszer egy porcelánbaba kezében. Sosem volt ilyen ápolatlan, mégsem lepődik meg rajta annyira, hogy így fest, mint amennyire kellene. Öltözéke nem a sajátja, idegen és furcsa, szakadtabb is, mint amiben járni szokott, mégis az övé, hiszen rémlik neki az is, mikor főzés közben óvatlanul hajolva a tűz fölé megperzselte azt. Emlékszik, nem itt volna a helye, más lenne a dolga, hogy ki valójában, mégsem tudja igazán. Tudja a nevét is, mely hiába nem sajátja, most mégis az övé. Mindezekkel és hogy most itt van, egészen, bizonytalanná válik, melyik is a valóság.
Félretéve kétségeit indul el, hisz ha sokáig váratja mostoháját, biztosan kinéz neki valami büntetés. Hogy honnét tudja, s miért ez a görcs a gyomrában, nem emlékszik, mintha mindig is így lett volna, egyszerűen csak tudja. A konyhába érve elsőre idegen a helyiség, mégis ismeri minden zugát. Mintha számtalanszor tette volna, gondolkodás nélkül nyúl mindenhez, pontosan tudva, minek hol a helye. Serpenyőnek, bögrének, tányérnak, evőeszköznek, s megmondani nem tudná honnan, tudja azt is, hány főre terítsen. Sietve lát neki a reggeli elkészítésének, s bár fogalma sincs, hogyan készül, meglepően ügyesen készíti el a rántottát. Annak ellenére, hogy tudja jól, mindig kész katasztrófa az eredménye, ha főzéssel próbálkozik, most mégis minden elsőre sikerül, mintha mindig is ezt csinálta volna. S hogy a rántotta mellé miért süt szalonnát, vagy honnan ismeri mi is az, végképp fogalma sincs, holott most tudja jól, hogy az való mellé. Hiába tetszik idegennek tőle ez a fajta rutin, ahogy minden reggel, teát is készít hozzá, ahogy sosem szokta, valamiért természetesnek veszi, hogy hogyan.
Épp időben készül el minden, a másik kettő is leérkezik a reggelihez, csak ekkor tűnik fel neki, hogy magának nem is terített. Valamiért mégis úgy érzi, ez így van rendjén. Hogy a főzésbe nem csúszott hiba, a kisebbik testvér bizonyítja, elnéző mosollyal szed neki még egy tányérral. Míg csendben folyik az étkezés, van egy kis ideje jobban megnézni magának a másik kettőt. Az egyikben, a fiatalabban nincs semmi furcsa, csupán mostohatestvérét látja benne. A másik viszont nem csak erről ismerős, máshol, más reggeleken szokott vele találkozni, mégsem tudja konkrétan megnevezni a közös, reggeli edzéseket az osztaggal, vagy épp a napot indító jelentéstételt a hadnagyi irodában. Sokáig mégsem merülhet el gondolataiban, kergetve a különös érzést, mi az idősebbik nővérhez fűzi. Talán egy kicsivel jobban is kedveli a fiatalabbnál, ugyanakkor jobban is tart tőle, de mindezt megmagyarázni nem képes, és talán később se lenne. Elmélkedéséből a falhoz csapódó bögre riasztja fel, a dühödt kisebbik sértődött megjegyzésének kíséretében. Elsőre nem érti, mi is a panasz tárgya, hiszen úgy készítette a teájukat, ahogy mindig is szokta. Valahonnét mégis felrémlik, valóban el lett magyarázva, hogy már másként kéne csinálnia neki.
- Ne haragudj, el is felejtettem – ahelyett, hogy visszaszólna, ahogy legszívesebben tenné, nem jönnek azok a szavak a szájára, mivel visszavágna neki, csak engedelmesen elvonul újra elkészíteni a teát, úgy, ahogy kéri. Ezzel végezve, remélve, hogy immár megfelel, nekiállt összeszedegetni a törött cserepeket, feltakarítani a kiömlött teát. Mindeközben persze nem maradt süket, ő is felkapta fejét a bál említésére. Szólni viszont csak azután mert róla, hogy ő is szívesen velük tartana, hogy a rendrakással végzett. Sok reményt nem fűzött a válaszhoz, mégsem hagyhatta szó nélkül, hogy ő is el kívánna menni a táncba.

A vastagon körül ölelő dunyha mélyére süllyedek, élvezve annak már-már fojtogató puhaságát, ami úgy fonódik körém, mintha nem is akarna elengedni. Nem érdekelt senki és semmi, csak az, hogy az álmok földjén maradhassak még, és még, és még tovább, ahol jóleső melegség dobogtatta meg a szívem, amiben nem voltam egyedül, hanem szorosan fogták a kezem. De vajon kik lehettek azok? Egyáltalán nem tudtam kivenni az arcukat, csupán csak éreztem, hogy ez hiányzott számomra és semmi más, ezért próbáltam legalább annyira megragadni őket, ahogy a paplan rám csavarodott. Sajnos ez sem segített, az étel szaga egyre beljebb fúrta magát az agyamba, és ez óhatatlanul is mind messzebb és messzebb kergette a képeket, mintha csak dögszag terjengett volna.
Szinte csapkodva vetettem véget a takaró ölelésének, haragomban, hogy fel kellett kelni, és csalódásomban, hogy még az álomlények sem voltak képesek tovább velem maradni. Bármennyire is szerettem a felfelé kúszó illatokat, kénytelen voltam elfogadni, hogy ennek hibájából hagytak el, és ez felemás érzésekkel töltött el, főként azért, mert fogalmam sem volt abban a pillanatban, mit is szeretek ebben az életben, vagy egyáltalán mi is az. Láttam szemem előtt a képét, még sem értettem teljesen, hogy az a sütött húscafat miként töltheti meg elégedettséggel ízlelőbimbóimat. Azonban ez nem is számított, mert ahhoz, hogy ez megtörténhessen, le kell mennem az emeletről, ehhez pedig szükséges megfelelő öltözetet öltenem, amit a szekrényből választok ki, véletlenszerűen. Hisztérikus kacaj tör ki belőlem, ahogy a tükör előtt forogva megpillantom magam a ruhában, összezavarodva az állomból bevillanó képektől törlöm meg szemem. Mért is sírok? Nem számít mi történt ott, nekem itt tökéletes életem van, elvégre szép vagyok, és engem akar mindenki, sosem kell abban kételkednem, hogy mindent a megfelelő módon teszek, elvégre a dolgok csak úgy lehetnek jól, ahogy csinálom őket.
Igen, nyugtatom meg magam, bármennyire is ismeretlen a velem szemben álló, ez én vagyok, tudom jól, hogy én vagyok, nekem kell lennem, ki más lehetne ilyen gyönyörű? Ki volna még olyan tökéletesen elégedett a mindennapjaival, mint én magam, aki itt állok, és látom azt, milyen kellemes is lesz ez a nap?! Megsimogatom zilált hajam, a könnyű érintés jól esik, mintha csak hiányozna valami, de ezt annak a számlájára kell írnom, hogy annyira selymes hajzuhatagom, hogy egyszerűen jól esik megérinteni. Csodálatos mibenlétem tudatával indulok hát lefelé, követve az áloműző illatokat, amitől egyszerre leszek éhes, és fog el a hányinger, de nem kell félnem, egy gramm felesleg sincs rajtam, nyugodt szívvel ülhetek le az asztalhoz. Arcomon mosoly van, ahogy beérek a helyiségbe.
- Jó reggelt! – Köszönök a bent tartózkodóknak.
Anya! Az arca olyan ismerős, tudom is, hogy ő az, aki a világra hozott, és elhalmoz minden jóval, mégis mintha most kicsit idegen lenne az álmom után, vagy mindig is az volt? Közte és testvérem között foglalok helyet, anyámhoz kicsit közelebb, mintha csak várnám, hogy valami helyeslőt tegyen, vagy legalább rám mosolyogjon, szívből és szeretetből. De mi is jár a fejemben? Úgy éreztem, mintha kicsit üres lennék, hogy nem viszonozza mosolyomat, és ezért inkább neki kezdtem az evésnek, mintha az megtöltené ezt az űrt, közben pedig tekintetem tovább kalandozott.
A mellettem ülő kiabált, mint a legtöbb alkalommal, persze neki szüksége is van arra, hogy így vonja magára a figyelmet, elvégre messze van szépsége az én tökéletességemtől. Termete és hangoskodása minden báját kiöli, ki is lenne képes szeretni, ki akarná? Te szerencsétlen eltévelyedett lélek vagy csupán, aki mások elfogadására vágyik, és a törődésre, mégis mi miatt pont az én testvéremként születtél, sokkal jobban illenél Hamupipőkéhez, igen… Szemem tovább is téved a gondolataim tárgyára. Nevethetnékem támad a kinézetétől, mégis ki az, aki ilyen ruhákban emberek előtt mutogatja magát, ha ilyesmit kellene tennem, előbb ugranék ki az emeleti ablakon. Neki is ezt kellene tennie, ez nem is vitás! Mégis, olyan elégedett volt az arca, nem hőbörgött, hangoskodott, csak megcsinálta, amit a másik szerencsétlen kért tőle, s mintha ez még kicsit boldoggá is tette volna, amitől azt éreztem, hogy már-már olyan, mint aki magasabb rendűnek tekinti magát nálunk.
Olyan hirtelen gerjedtem ettől haragra, elvégre mi alapján gondol ilyesmit egy rongyos cseléd, akit senki sem tekint családtagnak, és aki még csak jó szót sem kap! Mitől vagy olyan elégedett mondd csak? Na, majd kapsz tőlem mindjárt okot arra, hogy elégedett legyél, megtanulod, hogy hol a helyed ebben a házban! Ugyanolyan lendülettel, ahogy testvérem a tányérját a falhoz csapta, kitoltam magam alól a széket, azonban egy hangos szó sem hagyta el számat, inkább megvetően pillantottam csak rá, és fagyosan szóltam felé.
- Hányingerem lett a főztedtől, a tojás félig nyers, a szalonna zsírban tocsog, és a hidegre kocsonyássá vált, mintha csak a malac nézett volna vissza rám…
Nem is voltam igazán éhes, így utasítást nem adtam számára, a hibát így képtelen lesz kijavítani, ami lassan elemészti, és olyan mélyre taszítja, ahol lennie kell! Mégis mi az, amiért úgy érzi, hogy itt ragyoghat mellettünk, holott olyan szánalmas legalább, mint az a disznó, aminek darabjai az asztalon nyugszanak, semmivel sem többet érő.
Anyám szavaira felé fordulok, és tekintetem felmelegszik, mosoly kúszik az arcomra. Bál! Nagyszerű lehetőség, hogy megdobogtassa valaki a szívemet, mert bizonyosa, hogy én mindenkiét megfogom! Egy pillanatig sem merült fel bennem, hogy ezzel kapcsolatban lenne vetélytársam, mégis csupán azért voltam még hajadon, mert fordítva ez nem történt meg, senki sem volt méltó arra, hogy megszeressem. De ki tudja, talán egy királyi sarj mégis csak felérhet majd hozzám… Aztán meghallom Hamupipőke szavait, és kicsit döbbenten nézek felé. Hogy lehet ennyire naiv és arcátlan egyszerre, tényleg azt hiszi, hogy erre igenlő választ kap, vagy neki elég az is, hogy megpróbálta? Mégis mitől tűnik úgy, hogy már az elégedettséggel tölti el, hogy rá mert erre kérdezni, és ez miért lenne elegendő bárkinek is?
Hangosan felkacagok az ötletre, már a hasamat fogom, és könnyeimet törlöm ki szemem sarkából. Igen, ez a megfelelő válasz arra a képtelenségre, amire gondol, más nem lehet, csak egy rossz vicc. Ne gondold Hamupipőke, hogy fölénk emelkedhetsz, hiszen semmivel sem vagy több, jobb! Egy egyszerű cseléd vagy, és jó lenne, ha ez mélyen az eszedbe vésnéd, különben nagyon meg fogod bánni, ha másként nem, hát teszünk róla, hogy így legyen. Milyen mókás is lenne, ha valamiképpen láthatnám, ahogy ráébred a hatalmas különbségre, és egyszerűen feladja, mert nem tehet mást! Semmi kétség, így tenne, mert választása nincs…

Nem sokban különbözik ez a reggeletek a szokásosaktól. Hamupipőke jó cseléd módjára teljesíti minden kívánságotokat, s tűri a ti, valamint édesanyátok dorgálását. Megszokás, nyomorúságos megszokás. Nincs más választása. Talán már sokszor álmodott arról, hogy egy másik életet él, egy másik világban. Ahol a szőke herceg majd megmentésére siet, hogy ne kelljen tovább elviselnie titeket. Kislányos bolondozások. De hiszen miért is törődnétek vele? Számotokra ez így jó, megfelelő. Végtére is, titeket azért neveltek, hogy megfelelő, gazdag úriemberekhez adhassanak hozzá, a herceg pedig még édesanyátok képzeletét is túlszárnyalta ebben. Még szerencse, hogy az évek során mindkettőtöknek tetemes mennyiségű hozományt halmozott fel. S ez az, mivel mostohatestvéretek nem rendelkezik. Hiszen ő nem fontos, ő csak egy fattyú. Tökéletesen jellegtelen számotokra itt léte. Még a reggelit se képes normálisan, a ti ízlésetek alapján elkészíteni.
Nagy a készülődés ezen a délutánon. Mindketten a legszebb ruhátokban akartok tündökölni. Anyagilag igazából meg sem engedhettétek volna magatoknak ezeket a ruhakölteményeteket, s talán még így is dúl bennetek a harag, amiért a gazdag hercegkisasszonyoknak talán még nálatok is szebb ruháik vannak. A herceg szívéért pedig mindent. Legalábbis azért az anyagi tökéletes függetlenségért, s a hírnévért, amit számotokra nyújtani tud.
Hamupipőke még mindig a rongyaiban intézi a mostohaanya által rásózott munkát. Egészen pontosan hamuzott, hiszen ismét azt a kegyetlen tréfáját űzi veled, mint mindig, amikor büntetésben akar tartani puszta létedért. A rizsszemeket egyenként kell kibogarásznod a hamuszemcsék közül, még mielőtt mostohaanyád valóban hazaért. Elfognak azon gondolatok, hogy téged sosem fog senki szeretni, s egész életed ebben a nyomorban fogod tölteni. Hiszen az az egérke a legjobb barátnőd, aki folyton ott ólálkodik a kamrában. Ez elég szánalmas, nem?
Mire azonban teljesen belemerülnél az agóniába, figyelsz fel a zöld színű fényjelenségre. Ide-oda cikázik, mígnem megelevenedik előtted teljes valója. Ha ismerted volna anyukád, s nem halálozott volna el ideje előtt, talán épp így képzelnéd el. Nem fiatal már, ráncos kezei valamilyen furcsa módon még hasonlítanak is a tieidre. Éppen olyan dolgos, sokat tapasztalt. Pufók ugyan picit, de mosolygós, kedves arcán a jóindulat végtelenségje tükröződik.
- Hát miért bánkódsz, kedveském? Te nem szeretnél elmenni a bálba? - törölgeti fel anyai szeretettel könnyeid. A helyzet abszurd, de te még sem érzed ennek az abszurditását. Valamiért örömet okoz, hogy a zöld tündér itt van azért, hogy vigasztaljon.

A két mostoha mindeközben megérkezik a bálra. A kastélyban megannyi jóképű, s kevésbé jóképű ifjút is találtok. Hercegek, lovagok, grófok, de még az a csóró fiú is a malomból. Arca láttán talán még sajnálkoztok is, hogy nem született hercegnek. Milyen jó is volna!
A herceg segédje kihirdeti a bál kezdetét. A probléma viszont, hogy magát a herceget sehol sem látjátok! Vagy csupán nem tudjátok, melyikük lehet az a herceg, aki majd egyikőtöket elveszi? Megtudjátok rá a választ, szegény jóképű hercegen ugyanis csúnya átok ül. Nem tudjátok, ki lehetett az az átkozott boszorkány (a mesélő xD), aki ilyen borzalmas dolgot művelt vele, s megfosztotta világot sármosságától. A herceg ugyanis láthatatlan. Amióta gyerekkorában láthatatlanná változtatták, soha senki sem látta. Szíve hölgyének pedig azt választja, aki képes immáron megpillantani őt. Bizonyítékul el kell mondania számára, hogy mi az a dolog, ami rajta van a vállán. Tessék hát, gyermekeim! Találjátok meg a herceget! Bizonyára a legjóképűbb ifjú lesz az a teremben.

Határidő: 3 hét
Utána ha nem mesélek, egy héten át lehet zaklatni.

Úgy gondolom, hogy idióta nővérem átesett a ló túloldalára. Azzal nincs semmi baj, hogy belekötünk Hamupipőkébe, mert jó móka, de azért mindennek van határa. Édesanyánkkal mi jóízűen ettük a reggelit, ami nem különbözött semmiben a szokásostól, erre ő kijelenti, hogy az egész rossz és ehetetlen. Furcsán néztem az idiótára, aki hozzám hasonló okosságot próbált mondani, de egyáltalán nem sikerült. Nem tudom, hogy minek erőlteti azt, ami neki nem megy, inkább szépítkezzen vagy valami, máshoz nem igen ért.
Én is jót nevettem azon, hogy Hamupipőke el akar menni a bálba, ahova egyáltalán nem való. A legjobb esetben is csak felszolgálóként jöhetne el, de ahhoz is rongyosan van öltözve, tehát semmi esélyt nem látok a számára, hogy valamilyen csoda folytán beengednék. Elég is volt a nevetésből, készülődnöm kellett, hogy a legjobb formámat hozzam a bálra.
Végül arra jutotta, hogy ruhatáram nem elég jó erre az alkalomra, egy új ruhára van szükségem. Így is hátrányból indulok a hercegnőkkel szemben, hiszen ők gazdagok és a legszebb ruhákat vehetik fel, ráadásul biztos saját szabójuk is van, aki minden kérésüket teljesíti. Ezt mi nem engedhetjük meg magunknak, de mindent megteszek, amit csak tudok, hogy a lehető legszebb ruhám legyen.
Még új masnikat is vetettem erre az alkalomra, ami selyemből volt és sokba került, de majd biztos ki fog fizetődni az ára, ha a herceg engem fog választani. A hajamat saját kezűleg állítottam be a tükör előtt, hogy tökéletesen álljon, minden hajtincs a megfelelő irányba nézzen, és ne legyen benne semmi hiba.
A bál helyszínére megérkezve egy kicsit izgatottam vártam, ahogy kinyílt előttünk a bálterem ajtaja. Elénk tárult a szépséges bálterem, ami csak úgy csillogott-villogott és telis-tele volt sármosabbnál sármosabb ifjakkal és finomabbnál finomabban kinéző étkekkel. Nem is kellett sokat várni és a bál kezdetét ki is hirdették.
Eddig még viszont nem láttam sehol sem a herceget, vagy ilyenkor az a szokás, hogy ő később érkezik meg, amikor már javában tart a bál? Kérdésemre anélkül, hogy fel kellett volna tennem valakinek, választ is kaptam, de nem olyanra, amilyenre számítottam. A döbbenet szinte kiült az arcomra is a meglepő hírtől, hogy a herceg láthatatlan, mert egy gonosz boszorkány megátkozta. Párjának pedig azt fogja választani, aki látja őt, vagyis nem lesz nehéz dolgom.
Édesanyám tanácsára el is indultam hercegkeresésre, bá fogalmam sincs, hogy is kéne kinézni, de majd ha meglátom, biztos látszani fog rajta, hogy ő A herceg. Az viszont még nem biztos, hogy nem teszi rá a kezét valaki előttem, ezért meg kell szabadulni néhány riválistól. Herceget keresni amúgy is tudok, miközben elteszek láb alól néhány jól öltözött lánykát.
Éppen pár falatot kaptam be, de igazi célom az volt, hogy megfigyeljem a környezetet és célpontot találjak magamnak. Az egyik szerintem legjobban öltözött lányt szemeltem ki magamnak és csak arra vártam, hogy elinduljon, vagy inkább csak, hogy ne egy helyben álljon. Amint elindult valamerre, egy könnyed lépéssel ráléptem a ruhájára, ami le is szakadt róla járás közben, vagyis tökéletesen végrehajtottam tervemet. Amint ezzel megvoltam, a feltűnést elkerülve arrébb mentem, nehogy a végén még megvádoljanak, hogy én vagyok felelős a ruha szétszakításáért.
Második kiszemeltemnek más sorsot szántam, róla az egyik pincér fog gondoskodni, aki "véletlenül" rá fogja borítani a ruhájára tálcája tartalmát, így téve tönkre a szép ruhát. Nem sokkal azután, hogy a kiválasztott pincér megkínált tálcájáról, már tovább is állt, egyenesen a következő áldozat felé. Ismét csak kecses lábamat használtam fel, hogy elgáncsoljam a távozó pincért, aki pont úgy esett, ahogy vártam. Ez is a lány is kipipálva. Nem lazsálhatok sokáig, mert ismét el kell tűnnöm a tetthelyről, nehogy valakinek furcsa gondolatai támadjanak.
- Elnézést, véletlenül nem maga a herceg? - szünetet tartva a riválisok kiiktatásában, mentem oda a szerintem legjóképűbb hercegnek kinézőhöz, hogy meggyőződjek róla, ő-e az, akit keresek. Bár nem tudom, hogy vagyok-e olyan szerencsés, hogy elsőre rábukkanjak a hercegre, de hát vannak még csodák. Különben is egyértelmű, hogyha látja valaki a herceget, akkor az csak én lehetek.

Egyik vihar elültével jött a másik, alattomosabb, csendesebb, pusztítóbbnak szánt. De hisz mindig ilyen! Neki soha, semmi sem elég tökéletes, s ha mégis, úgy keres magának benne hibát. Dorgálását hallgatva az emlegetett reggelivel szemez, keresve rajta mindazt, mit felemlegetett. Hiszen a kisebbiknek ízlett, nem is érti, mi a baj vele. Már pedig ha ő hajlandó volt szó nélkül, repetázva elfogyasztani, finnyásabb lévén, rossz nem lehet. Ha neki kellene magára főznie, akár egy szem krumplit megpucolnia, úgy el van kényeztetve, előbb veszne éhen, sem hogy puha, patyolat kezeit összepiszkítsa. Rábólintva a szitkokra annyiban is hagyja, majd elteszi későbbre, ha netán úri kedvében megéhezne. Ha nem neki, hát magának, legalább nem kell külön főznie. Sok mindent mondhatna, mondana is, tudja, jobb, ha nem teszi. Miért is keseredne neki, megszokta már, minden reggel így kezdődik. Hiába ezzel nem törődik, van más, mit nem tud figyelmen kívül hagyni. Kinevetik, hogy szólni mer a bálról. Méregtől vörösödő arccal, de velük nevet ő is magában, legyintve, hisz valóban szánalmas az ötlet. Nem is firtatja tovább, halott próbálkozás volt ez eleve, így ahogy szokta, sarkon fordul, rendre eltakarítja a reggeli romjait. S hogy talán még sem kellett volna szólnia, legközelebb meggondolja kétszer is, büntetésként azt kapja, mint mindig, ha mostohája szükségét érzi emlékeztetni, hol is van a helye.
Mire végzett minden mással, a mostohák már el is mentek, nekiláthatott a válogatásnak. Hogy mennyire gyűlöli ezt! Minden talált rizsszemnél átkozódik, morog magában. Bezzeg, ha minden fordítva lenne! Sokszor mesélte már, előveszi újra a történetet, mit, ha másnak nem is, hát egyetlen hallgatóságának adja elő, mondja el újra a körülötte szaladgáló egérkének. Ha nem itt és nem most élne, talán ha nem ide születik, hanem mondjuk egy mesében volna, bizony királylány lenne. Mert akkor, ha így lehetne, jönne érte egy herceg, nem is gyalog, talán lovon, fehéren, hogy megszöktesse. Hogy sértődés ne essék, megemlíti, ha így lenne, nem feledkezne meg róla, egérkét is magával vinné, finomabbnál finomabb sajtokkal etetné, nem ám a kamrában, morzsákon tengődne. Ezután, ahogy lennie kell, a herceghez hozzámenne, s nem kéne többé cselédnek lennie. Volna helyette más, gonosz mostohái lennének szolgálói, kiknek napról napra válogatva adná vissza kegyetlenségeiket. Ólban altatná őket, ha kegyes, lovak, ha tiszteletlenek, hát disznók közt. S még hogy rizst szólna eléjük a hamuba, inkább mákot, kilószámra. E gondolatra felocsúdik hirtelen, mennyi rossz szorult általuk belé. Ha így tenne, hát ő sem volna különb náluk, minden volna, csak jobb nem, ha így viselkedne. Sokkal nagyobb büntetés volna itt hagynia őket, hogy maguknak kelljen elkészíteni teát, reggelit, dolgos napot sosem látott kezeikkel végezni a házimunkát. Tudja, persze, hogy ne tudná, nem más ez, csupán ábránd, változni mit sem fog körülötte semmi. Ha volna is mesebeli herceg, ki épp őt keresi, úgy sosem találná meg, rejtve, bújtatva minden szem elől.
Párásodó tekintettel keresgéli tovább a rizsszemeket, bolondos álmodozásában alig-alig haladt vele. A semmiből hirtelen, ködfátyol mögül előúszni lát egy zöldes fénygömböt, ide-oda repdesve. Halványan felrémlik neki, mintha már látott volna hasonlót, megnevezni mégsem tudná, hogy talán kidoukra emlékezteti a színjátszó fényjelenség. Pislogva erőlteti szemeit, hogy agyára ment volna a válogatás és mit látni vél, nem-e káprázat csupán. De bizonyosságot, hogy nem képzelődik, hamar talál, hogy a furcsa tünemény mi is valójában, nyomban megmutatja magát. Szelíd tekintetű nénike terem előtte, törődőn, mosolyogva szól hozzá.
- Nem szomorú, csupán dühös – igaz is, meg nem is, jól látja az öreg hölgy, mégis tagadni próbálja, hogy magában kesereg afölött, milyen igazságtalan az egész. Kormos maszatot húzva arcára törölgeti le kezével az árulkodó könnyeket. Még hogy sírt volna? Képtelenség, erősebb ő ennél. Erőltetett mosollyal veszi a gondoskodást, furcsának találva, hogy ilyesmi neki is jár, mégsem tiltakozik.
- Bálba, hogy ne szeretnék? Mindennél jobban, de úgy se mehetnék. Hisz nincs is mit felvennem, amim csak van, távolról sem való oda. Ha lenne, sem tehetném, vár a munka – körbe mutat, lemondón sóhajtva. Mégis, hogy nem elutasítón szólt hozzá, ritka, talán sosem hallott barátságos hangon, máris jobb kedvre deríti.
- Igazán kedves, hogy törődsz velem, de ki vagy te? – bármennyire is értékeli a gondoskodást, vagy találja szimpatikusnak, mégis csak szeretné tudni, ki lehet ő. Hiába idegen számára a nénike, kérdését mindenféle gyanakvás nélkül teszi fel, ártatlan kíváncsisággal, bármilyen furcsának is találja, mégsem tart tőle.

Azt gondoltam volna, hogy ez a könnyed nevetés majd feldobja a nap további részét, ahogy a tudat is, hogy bálba készülődünk, közösen. Talán nem is a testvérem miatt, de olyan jónak hathatott volna a tudat, hogy együtt csinálunk valami szórakoztatót, hogy kimozdulunk, hogy egymással lehetünk ilyenkor. Mégis inkább furcsán éreztem hiányosnak a helyzetet, ahogy húgom izgatottan, míg anyám azzal a tervező arckifejezéssel sietett el… Kissé hangosabban engedtem ki a levegőt, de szerencsére Hamupipőke sem volt már az étkezőben, így nem hallhatta. Megpaskoltam arcomat, hogy felélénkítsem magam, és a dolgomra indultam, elvégre nem leszek szebb, ha csak álldogálok elgondolkozva.
A szobában egymás után vettem fel a ruhákat, de sehogy sem voltam elégedett azzal, ahogy kinéztem bennük, valahogy nem tükrözték azt, amit látni szerettem volna. Én magam hiába voltam messze szebb, mint egyes palotában tébláboló hercegnőcskék, mégis valahogy szükség lett volna máshol is erre a csillogásra, hogy ezt mutassa a viseletem is, elvégre nem egy utcabálra készültünk! Nem csak a herceg, de anyánk figyelmét is szerettem volna felkelteni, hogy végre láthassa, nem volt hiába, hogy a világra hozott, elvégre micsoda szépséggé is fejlődtem az évek alatt!
Kicsit furcsán is éreztem magam, ahogy erre gondoltam, mert hirtelen meg sem tudtam volna mondani, hány éves is vagyok… emlékek futottak végig elmémen, mintha csak bezörgetnének az ablakon, de mire odafordulnék, már csak a sziluettjük látszódna. Képtelen voltam eldönteni, hogy ezek még az álomból maradtak volna vissza, vagy a készülődés ártott-e meg, és ismételten a fáradság vett erőt rajtam, de súlyként nehezedett mellkasomra a képek sokasága. A tükör előtt ácsorogtam továbbra is, a lehető legelőnyösebb ruhában forogva, amire végül a választásom esett, majd a hajamat kezdtem el kifésülni. Szomorkás mosollyal figyeltem, ahogy a mindennapi báj megtelik fénnyel, és immár sokkal inkább kezdek emlékeztetni valami nemes hölgyre, mint egy egyszerű lányra. Milyen nehéz is lehet emellett mások dolga, hiszen nem képesek vetekedni velem, így nem marad más választásuk, bele kell törődniük az elkerülhetetlenbe, és feladniuk. Igen, úgy kellene mindegyiknek tenni, egyszerűen félreállni, ha úgy sem képesek változtatni azon, amit a sors szánt nekik, és a nagy lebőgés előtt félreállni az utamból.
Könnyed léptekkel haladtam lefelé a lépcsőn, szinte pillantást sem vetve arra felé, ahol valószínűleg Hamupipőke a neki kiszabott munkákat végezte, amit meg is érdemelt az arcátlan felvetéséért. Elégedett mosoly kúszott az arcomra, ahogy elképzeltem, hogy a porban kúszva közlekedik, bizonyosan megtanulva egy életre, hol is a helyes. Sajnálhattam is volna, de nem éreztem rá késztetést, jobb, ha ennyi év után nem táplál hiú reményeket, csak nagyobbat esne, ami talán még szórakoztatóbb lett volna, de én sem vagyok ennyire kegyetlen.
A palota felé tartó úton izgatottan ültem, kémleltem anyánkat, megpróbálva elkapni egy elégedett pillantását, amivel nyugtázná, hogy nem hiába változtattam magam a kedvéért hercegkisasszonnyá. Olyannyira szerettem volna, ha büszke lenne rám, hogy az sem érdekelt volna, kicsikét csúnyácskább a herceg, elvégre sok mindenmással képes lenne kárpótolni, és akkor megadhatnám a családom számára mindazt, ami mindig is járt volna nekik. Nem csak megbecsülést, és a szomszédok irigységét vívnánk ki, hanem hatalmat szereznénk, és soha többé nem kellene semmi olyat tennünk, amit nem szeretnénk. Könnyű, és csábító gondolatok voltak, elvégre levethettem volna azon terheket, amiket nap, mint nap cipeltem, hiszen cselédek százai állnának szolgálatomra, hogy minden egyes reggelen csodálatosabbá és csodálatosabbá tegyenek, anélkül, hogy a kisujjamat kellene akár csak mozdítanom. A mosoly az arcomon ragadt, továbbra is várva a dicsérő szavakat, amik valahogy egyre inkább késni látszottak, de megérkezve a férfiak éhes tekintete biztosított, hogy ez nem azért van, mert ne lenne tökéletes a kinézetem.
A bálterem csillogása lenyűgözött, illő volt hozzám, és erre számítottam, ezt reméltem az érkezésünk alatt, és igazán sikerülne hozzá szoknom az efféle fényűzéshez. Végig hordoztam tekintetem a megjelenteken, de nem éreztem, hogy egy pillanatig is tartanom kellene bárkitől, hogy ellenfélként kellene egyáltalán tekintenem rájuk. A herceg segédjétől hallottak azonban kissé aggodalommal töltöttek el. Természetesen nem azért, mert azt gondoltam volna, hogy nem lennék képes megpillantani a királyfit, ó, koránt sem! Sokkal inkább maga az átok kérdése, hiszen azt bizonyosan rászórta valaki, és épp ezért akár a későbbiekben ez a valaki vissza is térhet, és akkor én magam is veszélybe kerülhetek, ami nem lenne túl szerencsés. Persze szerettem volna segíteni a hercegen, teljesen önzetlenül ám, félretéve, hogy milyen gazdag, és egy egész ország feje lesz, de azért kénytelen voltam saját testi épségemet, és biztonságomat is szem előtt tartani.
Aztán felrémlett előttem a kép, mintha már láttam volna a herceget, szemem előtt egyre-másra ugyan az a homályos kép jelent sejlett fel. A vörös hajú férfi arcát nem tudtam kivenni pontosan, mégis belül éreztem, hogy ő az, ő az egyetlen, aki megdobogtatja a szívem, és aki a királyfi lehet… Végig hordoztam tekintetem a báltermen, hogy megleljem azt, aki leginkább hasonlíthat arra a képre, ami olyan valósan lebbent minduntalan lelki szemeim elé, miközben valami szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Úgy éreztem, hogy a kongó üresség egyre inkább azért sóhajt, hogy tényleg megtaláljam, hogy az övé legyek, hogy minden úgy legyen, ahogy korábban elképzeltük… elképzeltem. Fejemben keveredtek a gondolatok, a látvány az álomképekkel, de nem adtam fel, csak haladtam keresztül a forgatagon, rá sem pillantva azokra, akik nem egyeztek meg az elképzelt személlyel. Nem tudtam, hol is láthattam, nem is emlékeztem más részletre, csak tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ő lehet az.
Szemem kutatón szaladt végig a termen, kiutat keresve a kertbe, mert egy belső hang azt súgta, ott kell tovább keresnem. Amint megtaláltam a kifelé vezető utat, arra is vettem az irányt, hogy minél előbb meglelhessem, rátalálhassak, úgy éreztem, mintha ő sem várna semmi másra, csak arra, hogy ráleljek… így kellett lennie.

Kedves Résztvevők! :3

Kérésetekre jöttem lezárni a küldetéseteket. Mivel csak két kör ment le, így sajnos csak 1000 ryout tudok számotokra kiosztani. Smile

További kellemes játékot~! :3