Vakítóan sütő napfényre ébrednek hőseink, de nem pihe-puha ágyukban. Körbehordozva tekintetüket először is egymás körvonalát sikerül kivenniük, ahogy libasorban feküdnek egymás mellett egy rét közepén, alattuk zöldellő fű, és néhány szál mezei virág. Ahogy tudatuk tisztul, és látásuk is kiélesedik, látják maguk körül a hatalmas fákat, amik sűrű erdőként magasodnak a csöppnyi tisztás körül, az ágak közül madárcsicsergés szökik ki.
Ahogy végignéznek magukon, láthatóan utcai viselet van rajtuk, és a keresztjük is a megszokott helyen fityeg, de ezenkívül semmi nincs náluk. Lassan kelnek fel, még kicsit szédülnek, akár a fejük is fájhat, mint egy átbulizott éjjel utáni ébredéskor. Ezután előkerülhetnek a legkézenfekvőbb kérdések, hol vannak, kik az ismeretlenek, ki felelős ezért az egészért, és mért hozhatta őket ide? Persze a választ egyikük sem tudhatja, de sejtése bárkinek lehet. Barát, vagy ellenség? Sosem tudhatják, hogy egymás segítői, vagy inkább ellenfelei. Aztán a beszélgetés közepén elzúg fejük mellet egy nyílvessző, egy papírt a legközelebbi fának tűzve. Remegésének hangja visszhangzik a hirtelen beállt csendben, de ha arra próbálnak haladni, ahonnan érkezett, csalódniuk kell, mert nem látnak senkit, még csak a nyomát sem, hogy ott járt volna bárki is. Ellenben a levél több mint elég támpontot adhat ahhoz, hogy mit is várnak el tőlük.

„Legyetek üdvözölve kiválasztottak!

Nagy nap ez a számotokra, hiszen megkezdődik immáron a huszonnyolcadik Torna, melynek quincy csapatát ti alkotjátok. Gratulálok! Ez nagy megtiszteltetés, nem lehet mindenkinek része benne, viselkedjetek hát ehhez méltóan.
A játékszabályok igen egyszerűek:
Maradj életben.
Szerezd meg, amit kell.
Minden feladatot időben kézhez kaptok, és a többi csapat előtt kell teljesítenetek őket, de vigyázzatok, egyik sem fog örülni, ha megelőzitek őket. Nem kötelező együtt maradnotok, akár egyedül is megpróbálhatjátok teljesíteni a küldetéseket, de a többieknek így nagyobb esélyük van levadászni titeket. Az győz, aki a legtöbb pontot összegyűjti, és végül életben marad. Ne akarjátok tudni, hogy a vesztesekkel mi történik…
A pályát elhagyni szigorúan tilos, aki a játék vége előtt megpróbál megszökni, azt egy az erre kijelölt külön csapat azonnal diszkvalifikálja, sejthetitek miképpen. ^.^
Kellemes játékot, pontos nyilakat!”

Sejtik, hogy a levél nem vicc, és nincs értelme megpróbálni kijátszani a szabályokat. Ha megfordítják a levelet, akkor meg is lelhetik ugyanolyan kacifántos betűkkel, mint a levél íródott, az első feladatot.

„Keress kavicsot, hogy csiholhass tüzet, végtelen zsákod ott leled. Kívánj tőle, s nyomban megkapod, de csak egyet, a többit megtudod…”

A feladat adott, csupán csak az irányra kell rájönniük, de miután ezt is megbeszélik, és elindulnak az erdő mélyére, egyre sűrűbbek lesznek a lombok, egyre sötétebb minden. Végülis egy kis szerencsével találnak egy nagyobb kőrakást, és ha óvatosan odébb pakolnak néhányat, akkor a zsákra is rálelnek, ami üresnek tűnik. Egyszerű bőr anyag, kifordíthatják, de nem esik ki belőle semmi. Viszont, ha egy tárgyra koncentrálva nyúlnak bele, azt képesek megfogni, és kiemelni. De vigyázat, mindenki csupán egyet kívánhat! Jól fontolja hát meg mindenki, mi is lesz az…

- Lu-chan, reviens s'il te plaît - Ezek a fojtott szavak hagyták el ajkaimat követlenül azelőtt, hogy felriadtam rossz álmomból. Szinte azonnal elkapott a fejfájás, és ahogy lassan kinyitottam a szemem, a napfény is vakítóan élesen világított a szemembe, mint valami túlméretezett zseblámpa. Az első gondolatom az volt, hogy elaludtam, és Kaa-chan félrehúzta a függönyt, hogy felébresszen, de még ha kinyitotta volna az ablakot is, akkor sem kellett volna ilyen közelről és ilyen hangosan hallgatnom néhány lány kétségbeesett és fülsértő sipítozását.
- Ja-ja, natürlich. Én vagyok az oka, de minek is? És különben is, Shuuji vagyok és nem Shuuichi - tápászkodtam fel enyhén méltatlankodva, kómásan vakargatva a tarkómat. Reflexszerű reakciómat követően koppant, hogy uno, mit keres egy idegen a szobámban; due, az egyik lány hangja felettébb ismerős; tre, mit keres Hi-chan a szobámban?! o.O és quattro, nem is a szobámban vagyok! A felfedezés hatására szemem felpattant, érzékeim kiélesedtek, fejem pedig csak azért nem fordult körbe 360 fokban, mert fizikailag lehetetlen. Pedig megtehette volna, úgy megszédültem hirtelen Inkább visszabehunytam a szemem, vettem néhány mély levegőt és csak aztán nyitottam ki újra, hogy zsongó fejem megnyugodott. Végre körülnézhettem úgy is, hogy fel is fogom, mit látok, bár nem vagyok hozzászokva, hogy egy erdő kellős közepén ébredek fel, és mivel inni nem ittam tegnap este, meg egyébként sem szokásom, nehezen állt össze a kép, hogy mit is keresek én itt öt másik ember társaságában. Nézelődésem során a pörgettyű-páros mellett egy kislányt fedeztem fel, valamint két ismerős fiút. Az egyikük, ha nem tévedek nagyot, a suliújság fotósa volt, és egyben az évfolyamtársam, Hi-kun, de a másikat is láttam már valahol. Ezt a sörényt és a sok piercinget nehéz elfelejteni. Talán egy senpai lenne?
- Igen, valakinek valami ötlete arról, hol vagyunk és mit keresünk itt? - szólaltam meg fennhangon, miközben talpra álltam és kinyújtóztam. Néhány nyakkörzés és derékhajlítás után egy hangyányival jobban éreztem magam, a mozgás segített kirángatni a tompaságból, amit a különös ébredés okozott. Nem volt könnyű a csivitelő lányokat megkerülni a beszéddel, lévén be nem állt a szájuk, de valahogy sikerült ezt a kihívást kipipálni és közölni a kérdésemet, noha nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy választ is kapok. A remélt felelet ettől függetlenül megérkezett, csak nem szavak, hanem egy nyílvessző formájában, noha ebből csak a suhanást és a hanghatást érzékeltem, amit a lövedék kiadott, miközben belecsapódott a közeli fák egyikébe. El is indultam feléje, de tekintetemet rajta felejtettem Hi-chanon, és mire észbe kaptam, hogy ő is ugyanoda tart, ahová én, ő már ott volt, én meg nem. Hiába az utolsó pillanatban elkövetett sietős, kapkodó mozdulatok, a lány megelőzött
- Er... Ez nem volt verseny kettőnk között, capisce? - nyilvánítottam ki, nehogy még véletlenül azt gondolja, hogy legyőzött ismét, ráadásul most nem is egy vizsgán, hanem valami mással. Mondjuk úgy, hogy ezúttal hagytam nyerni
- Nem piros, kék! Aoishi Szólíts nyugodtan Shuunak... Ri-chan, ugye? - fordultam Hi-chan ismerőse felé kedves, megnyerő mosollyal. Mint később megtudtam, rokonok, és le sem tagadhatnák a dolgot. Gondolom a nevemet meg - igaz rosszul, de az mindegy - Hercegnőtől tudja. Csakhogy osztálytársammal és fő riválisommal ellentétben Ri-chan kicsit hisztisnek tűnt, ami nem jött be annyira, de hát üsse kavics. Inkább figyeltem a felolvasásra, mivel volt mire. Jobb is, hogy ő kaparintotta a kezébe, seitokaichouhoz méltóan tisztán és érthetően olvasott, látszik hogy hozzászokott. Daga... shikashi! Adrenalin szintem az égbe szökött, meghallva, hogy valamiféle torna miatt kerültünk ide mindannyian! Egy csapásra feldobódtam, szinte remegtem az izgalomtól és csupa fül módban hallgattam a levél tartalmát.
- Awesome, csapatverseny! *.* - lelkendeztem alsó ajkamat izgatottan beharapva, kezem pedig ökölbe szorult a várakozástól egészen addig a pillanatig, amíg Hi-chan fel nem hívta a figyelmem az egyetlen részletre, amit elmulasztottam megjegyezni: hogy mind quincyk vagyunk. Kezem nyomban megtalálta a nyakamban függő keresztet, tekintetemmel viszont elhűlve pillantottam Himekora, aztán Hirora is.
- Waaaait a minute! Komolyan quincy vagy te is, Hi-chan? - mutattam a lányra döbbent arccal, de hamarosan hihetetlen öröm fogott el és elfogott a nevetés. Majd kiugrottam a bőrömből! Nem csak Nee-channal rivalizálhatok így, hanem Hercegnővel is! Mamma mia, ki gondolta volna, hogy kitűnő jegyeink mellett más közös is van bennünk? Ez a tény egészen új dimenzióját nyithatja meg kapcsolatunknak *.* Nagy örömködésem közepette kis híján lemaradtam arról, hogy a papír hátulján is volt valami, de a "rejtvényt" hallva rögtön visszazökkentem.
- Easy, tűzlerakó helyet kell keresnünk, Ri-chan - feleltem a lánynak egy biztató kacsintás kíséretében, miután elvettem a papírt Hi-chantól és én is átfutottam a tartalmát. Csak a puffanásra kaptam fel a fejem, a nyekkenésre pedig megrezzentem, ahogy mindig, ha osztálytársam megbotlott a lábában. Mindig megvolt bennem a reflex, hogy felsegítem, de már megtanultam, hogy nincs rá szüksége. Azért így is fájdalmas látni ^^"
- Yosshi, maradjunk együtt, csapatban könnyebben boldogulunk. Először is kelleni fog egy határozott vezető, akire mindenki hallgat, hogy ne legyen később széthúzás, ha esetleg válaszút elé kerülünk! Vállalkozik rá valaki? - tettem fel a legégetőbb kérdést, miközben elindultunk. Jelöltek vannak, hiszen van egy szervezőkészségéről híres seitokaichou a köreinkben, van egy felnőtt, akinek több tapasztalata van, mint nekünk, és akár én is vállalhatnám, csapatkapitányként hozzá vagyok szokva az ilyesmihez. A kislányról és a másik két fiúról annyit nem tudtam, hogy nyilatkozzak róluk, de ki tudja?
- Oh, egyébként Shuuji vagyok, üdv mindenkinek, akit nem ismerek - köszöntem elsősorban a kicsinek és a piercinges srácnak, a többiek azért innen-onnan tudják-tudhatták ki vagyok. Menet közben máris rápörgött az agyam arra, hogy mit kéne csinálnunk. Ha ez egy quincy csapat, akkor könnyen lehet, hogy a többi csapat sem vegyes, hanem például lidércekből vagy halálistenekből állnak. Az egyszerűség kedvéért mondjuk azt, hogy zászlókért versengünk a többi teammel, ebben kell valamiféle előnyhöz jutnunk, amivel döntő fölénybe kerülünk. Vannak fegyvereink és távolsági harcosok vagyunk. Trés bien. Közben ráakadtunk egy tűzrakó helyre is, és a fiúk segítségével a köveket félrepakolva hamar meglett a zsák is, amiről a rébusz szólt.
- Szerintem az lenne a legjobb, ha gerillataktikát folytatnánk. Hagyjuk a másik csapatnak, hogy a feladatokat teljesítsék, aktiválják a csapdákat, fejtsék meg a feladványokat helyettünk, ha vannak ilyenek, mi pedig lesből lecsapunk rájuk utána. Ehhez kell egy radarszerű eszköz, amivel be tudjuk mérni a céltárgyakat és az ellenfelek helyzetét, illetve valami, ami elrejti a jelenlétünket. Mit szóltok? - vázoltam az ötletemet, és mikor a lányok után sorra kerültem, én az imént kitalált radarra gondoltam, mint tárgyra, amit meg szerettem volna kaparintani. Mondjuk az innivaló se volt egy hülye ötlet, csak Ri-chan és Hi-chan elfelejtettek csapatban gondolkodni. Kicsit bosszús voltam emiatt, de nem hibáztattam őket, különösen Hercegnőt nem. Őróla már egy jó ideje nem tudok rosszat gondolni, elmúltak azok az idők, amikor gyűlöltem, mint riválisomat. Hogy lehetne egy ilyen ártatlan teremtésről rosszat gondolni? :3

Lassan mindannyian kívánnak a zsáktól, és akár meglepődnek, akár nem, azokat a tárgyakat húzzák elő, amit elképzeltek. Ezenkívül Hiro, aki utoljára nyúlt a zsákba, a sapkával együtt egy újabb üzenetet halászik ki, ami a földre esik a lendülettől, remélhetőleg valaki észreveszi, vagy csak meghallja a zajt, ahogy csörög a papír. Újabb rövid üzenet olvasható rajta, ahogy valaki felnyitja.

„Gratulálok!

Vadul zubogó vizemen kelj át hosszában, el ne merülj a hűs habok alatt, ha tovább mész sűrűsödő erdőn is keresztülhaladsz. Ne tétovázz, csak menj tovább egyenest, hogy barlangig érj, ott gyújts tüzet, keress jelet és megfejtést remélj."

Ezután akár együtt, akár szétválva ismét útra kelnek, elvégre ahhoz, hogy minél előbb haza jussanak, el kell végezniük a kiszabott feladatokat. Ahogy egyre beljebb haladnak, úgy változik a táj, a sűrű lombok között alig tűz át a fény, ha óvatlanok talpuk alatt elszáradt gallyak reccsenek meg, felzavarva rikoltozó madarakat. A jobb érzékkel megáldottak felfedezhetik, hogy a közelben rajtuk kívül shinigami és hollow lélekenergia van, valószínűleg ugyan arra tartanak, mint ahová ő maguk. Hogy elkerüljék a melegebb, életveszélyes helyzeteket, megpróbálhatnak együtt maradni, elrejtőzni és meglepni az ellenfeleket, vagy akár a gyorsaságra is építhetnek, és sebesen elérhetik a folyót, majd átúszva rajta a célt. Bármelyiket is választják, a többiek is elég gyorsan közelednek, így ideje lesz belehúzniuk a dolgokba.
A folyót elérve, a szembeni oldalon egy fenyőerdő húzódik, maga a víz pedig sebesen zubog. Amint valaki bele lép, érezheti, hogy szinte alig képes megállni benne, egyedül képtelenség keresztülhaladni, egy kisebb személyt akár el is sodorhat a víz, azonban ha segítitek egymást, képesek keresztüljutni rajta. Átérve sincs idejük pihenni, mert felerősödnek a reiatsuk és immár ki tudják venni, hogy elég erős személyekkel van dolguk, talán esély sincs egy szemtől szembeni küzdelemben. A futás is hasznos lehet, hiszen csak előre kell haladniuk, néhány perc alatt képesek is lesznek elérni a helyet, ami nem is tűnik először barlangnak. Az előző kőkupachoz hasonló az egész, azonban van rajta egy szűkebb vájat, amin egyesével képesek lehatolni a korom sötét helyre. Minél előbb keríteni kell valamit, amivel képesek lesznek fény csiholni, hiszen anélkül nem fogják látni a megfejtésre váró jeleket. Tapogatva haladnak a járatban előre, és úgy tűnik, egyelőre semmi különös nem történik, csak a fényforrás elkészítésével kell dolgozni. A vájat körül vannak gallyak, ágak, nem csak fenyők, valamint néhány nagyobb kő is található körülötte.
Az idő csak sürget, a többiek is közelednek, vajon az egyre növekvő nyomás megteszi a hatását, vagy a kis csapat végleg összeomlik?

Diktátor? Hívtak már parasztnak, faroknak, fasznak, seggnek, bunkónak, és szerintem a szótárban megtalálható minden ilyesmi jelzővel elláttak, de diktátor, na ez új volt. Ha nem lennék egy faj tagjai, na meg nem is nézne ki jól, akkor szerintem valami megjegyzést biztosan tennék, amiből aztán megint veszekedés lenne, és előjönnének a szokásos jelzőim, de valahogy nincs ehhez kedvem, főleg azért se, mert voltam olyan marha, hogy elválltam a vezető szerepet. Na mindegy, nem arra hajtók, hogy kedveljenek, hanem hogy lehetőleg életben maradjanak, a sérülések még beleférnek, de azt nem szeretném, ha bárki is itt hagyná a fogát, oké, kivétel az akad, ami pedig szerény személyem. Értem nem kár, kötve hiszem, hogy sírna utánam bárki is. Muterék aztán meg főleg boldogak lennének, nem kéne valami átlátszó hazugságot benyögniük, amikor valami bálon kérdeznek a fiúkról. Kana meg már elég rég utál, köszönhetően annak a hülye fejemnek, tehát mindent összegezve, ja, simán megdögölhetek. Na, de eltértem a tárgytól, ott tartottam, hogy le lettem diktátorozva, amire csak annyit reagáltam, hogy amolyan rosszfiúsan felvontam a bal szemöldökömet, és elmosolyodtam. Az a fajta volt ez, amivel általában a jó kislányokat szokták zavarba hozni a magamfajta alakok. Bár van egy tippem, hogy nem fogok célt érni ezzel az egésszel, és házi nyuszira bizony nem lövünk meg égettem már meg magamat ilyenek miatt, inkább maradnak a könnyed csajok, és vész esetén gyúrok tovább a karomra. De se tovább, ismét egy akadály, ahol adtam néhány utasítást, és megérkezett az ellenzés is, az se lep meg igazán, hogy kitől, de ahelyett, hogy leteremteném, csak oda lépek elé, és megsimogatom a kobakját, bár ez inkább kócolás.
- Nyugi, nem néztek ki nehéznek, hiába akadnak nagyobbacska mellek is a jelenlévőknél, az nem jelent gondot. Ha kell, akkor egyenként is átviszlek benneteket.- azt már sejtem, hogy mivel is érdemlek ki valami leteremtést, már ha kapni fogok, de más szemmel nézve, el lehet fogadni egy esetlen bóknak is akár. Vérmérséklet függő az egész.- Na, már van is egy jelentkező, aki átvisz a másik oldalra.- ez le is van tudva, és remélhetőleg az is megvan, kinek ki lesz a hátitáskája, és haladhatunk tovább. Átérve pedig csak nézek, hogy miről is beszélnek a többiek. Mit éreznek? Éhesek talán, vagy mi? Bár érezni én is érzek valamit, leginkább azt, hogy jól esne egy cigi, francokért kértem kést, jobb lett volna egy doboz bageretta. Hercegnő, igen, így fogom hívni azt a csajt, aki mindig rávilágít néhány pontatlanságra a javaslataimnál, na, tehát Hercegnő kijelentésére megint csak felvonom a szemöldökömet, csak sokkalta inkább barátságtalanul, mérgesebben.
- Quincyk vagyunk, nem? Akkor miért ne lehetne gyorsan is szedni néhány gallyat, az emberek is megtudják oldani, akkor Nekünk miért ne menne? De bocsi, nem szoktam túlélő műsorokat nézni, hogy tudjam, hogyan is megy ez az egész, de ha van jobb javaslat arra, hogyan melegedjünk fel, nyitott vagyok rájuk.- bah, tudtam, nem kellett volna ennek a kompániának az élére állni, fogni Kicsit, és vinni magammal, a többieket meg egyedül hagyni, aztán csináljanak azt, amit akarnak. S persze ahogy az lenni szokott ebben a nagy büdös életben, a ”remek” hírek csapatostul járnak.
- Fasza, még több ok arra, hogy húzzunk befelé a barlangba.- persze megint csak voltam annyira hülye, hogy elsőnek mentem be, vagyis csak ellenőrizni, remélve, hogy valami beránt, és vége lesz ennek a napnak, de nem, semmi ilyen, és még a viccem se talált megértő fülekre, bah.
- Szerintem meg az volt, na, nyomás befelé, ha már nem szedtetek semmit, amit elégethetünk, akkor legalább ne legyünk itt kint, túl jó célpontot nyújthatunk.- mars befelé, egymás után, elől én megyek, mögöttem Kicsi, a többi meg nem rajtam múlik, mindegy mit mondok, Hercegnő belekötne, tegyenek úgy, ahogy akarnak, én csak megyek előre, nem is figyelve arra, mi van körülöttem. Egy barlang folyósolya és kész. De ahogy megyünk előre, úgy lesz egyre szélesebb, és már látszani kezd a fény az alagút végén. Remélem a végén vár valami jó fajta meglepetés, kaja, pia, és cigi, más nem is kell, ja, meg a hazavezető út. Ám ahogy szokás, semmi ilyen, egy terem, ami úgy világit, csillog, mint egy részeg csaj pinája a sok csillámporos fasztól. Kéne egy napszemüveg, mert ez elég kellemetlen tud lenni. S ha nem lenne elég, valami ajtóféleség is van, tisztára úgy érzem, mintha Moria bányáiba akarnánk bejutni, csak a jelszó kéne, és ahogy hallom, a többi csapat is halad. Szívás, mi meg itt vagyunk a föld alatt, és már fordulni se lehet. Hajrá okosak, találjátok ki a megoldást. Főleg azért, mert ahogy elnézem, már visszafelé se mehetünk.
- Oké, akkor nem pánikba esni, de már visszafelé se mehetünk, tehát ha nem akartok itt maradni, hogy majd pár év múlva megtalálják a csontjainkat, akkor jó lesz nekikezdeni kiokoskodni, hogyan is mehetünk tovább. Ezt már rátok bízom.- mondtam nyugodta hangom, majd ledobtam magam egy sziklára, a gondolkodás nem a terepem. De szerintem, itt fogok meghalni, szebbet is el tudtam volna képzelni, de ne legyek már telhetetlen.