-=Bleach Szerepjáték=-
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.



 
KezdőlapPortálLegutóbbi képekKeresésRegisztrációBelépés

Megosztás | 
 

 Namie Fujishima pályázata(i)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Namie Fujishima
13. Osztag
13. Osztag
Namie Fujishima

nő
Hozzászólások száma : 131
Tartózkodási hely : 13. osztag
Registration date : 2008. Oct. 28.
Hírnév : 9

Karakterinformáció
Rang: 13. osztag hadnagya
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
Namie Fujishima pályázata(i) Cl0te12000/15000Namie Fujishima pályázata(i) 29y5sib  (12000/15000)

Namie Fujishima pályázata(i) _
TémanyitásTárgy: Namie Fujishima pályázata(i)   Namie Fujishima pályázata(i) EmptySzer. Okt. 29, 2008 6:31 am

Namie hadnagyi pályázata:
(Egyszer megígértem, hogy kibővítem… hát most rászántam magam ^^ xD)

Minden olyan jól indult. Senki sem gondolta, hogy tragédia lesz belőle…

Kezdő voltam, talán túlságosan is. Hisz még csak pár hónapja szolgáltam a 13. osztagban. Akkoriban még nem voltunk túl sokan, így mindenki ismert mindenkit. Egy verőfényes reggelre ébredhettem aznap. A Nap sugara bekúszott a félig elhúzott függöny mögül, így megvilágította arcomat. Mindig is hétalvó voltam, így nem szívleltem ezt a napfényes ébresztést. Szívesebben aludtam volna tovább, de a kint zajló élet is mintha csak azt akarta, hogy egy percig se szundíthassak tovább. Szemeimet dörzsölgetve próbáltam felülni az ágyamban, ami aligha ment könnyedén. Nagyokat nyújtózkodva –és persze szorgosan ásítva- igyekeztem kikecmeregni pihe-puha helyemről. Hajamba beletúrva léptem az ablak elé, hogy elhúzzam a függönyt, s kilessek mi a helyzet az osztag ezen környékén. Pár tiszt szórakozott lent, és ahogy figyeltem őket, egy kicsit én is elmosolyodtam a butaságaikon.
Már akkor is imádtam ezt az osztagot. Mindenki olyan jókedvű és bohókás volt, de a feladatok sűrűjében mégis ügyesen teljesítettek. Pontosság és gyorsaság jellemezte az itteni shinigamikat. Persze ez köszönhető a kitűnő vezetőknek. Hanae már akkor remek kapitány volt. Olyan fiatalon, szinte kislányként vette át a vezetést Ukitake-taichotól. Elképesztő egy shinigami. Az ereje pedig félelmetesnek tűnt! Valahogy mindig is irigykedtem rá, hisz nem mindennapi jelenségnek gondoltam. Ilyen ember ritka. Persze a hadnagyunk sem volt semmi! Osztagunk büszkesége. Talán a legbátrabb shinigamiként vált híressé egész Soul Society-ben. Félelmet nem ismerve vágott bele minden egyes küldetésbe. Talán kissé túlbuzgónak tűnhetett azoknak, akik kívülről figyelték az eseményeket, de az, ki közelebbről ismerte, tudta, hogy mindent csak az osztag becsületéért tett. Shiba Kaien. Ő volt a legelső ember, kit megismerhettem a shinigamik közül. Még Rukongai-ban találkoztunk. Életem talán legrosszabbika lehetett a Rukongai-i bolyongásom. Ott azt hittem, minden reményem elveszett, és örökkön-örökké a nyomornegyedben koldulhatok. De a sors kegyes volt hozzám, talán ezért adta meg a lehetőséget, hogy kijussak a sanyarúságból. És a sors nem mást küldött, mint Kaien-donot.
Egy fülledt nyári nap volt. A kavicsos talaj sokszor felsértette meztelen lábamat. Az út porától piszkosan, valami zsákszerű anyagból összetákolt, ruhának nem nevezhető rongyban baktattam naphosszat. Abban reménykedtem, találok a kietlen vidéken legalább egy közkutat, hisz a folyadékot, muszáj volt pótolnom. Nem érettem, miért nem találok ilyet egy faluban sem. Voltaképp azon is el-eltűnődtem, hogy a többi ember miért nem vesz magához vizet. Akkoriban semmivel sem voltam tisztában. Csak mentem az érzéseim után. Szinte mindent ösztönből tettem. Tudtam, hogy a legtöbb itt élő ember nem akarta, hogy a közelükben legyek. Számomra ez is megmagyarázhatatlan volt. Órákon át vízért könyörögtem gondolatban, de hiába. Már azt hittem, kimúlok, mikor egy furcsa érzésre figyeltem fel. Már éhséget is éreztem. Kissé összezavarodottan igyekeztem keresni egy árnyékosabb helyet. Le voltam gyengülve. Ahogy felpillantottam magam elé, egy népesebb társaság jött velem szemben. Valami olyan különös érzést keltettek bennem, mitől megrémültem. A legközelebbi sikátorban meghúztam magam. Nekidőlve a sárból tapasztott falnak, összekuporodtam, mint egy kukac, majd vártam, míg el nem vonulnak. Fekete egyenruhát viseltek. Csak férfiak voltak. Hallottam már róluk, de azt hittem csak szóbeszéd. Mint később kiderül, őrjáraton voltak. Soul Society lovagjai. Shinigamik. Milyen különleges, milyen érthetetlen… Azt gondoltam elmúlt a veszély, de a csapatból az egyik tag kiszakadt, s megállt pontosan annál a sikátornál, ahol én tanyáztam. Benézett, egyenesen felém! Ettől rettegtem a legjobban, kiszúrtak. Éreztem, ha már nem az éhség vagy a szomjúság, majd ők tesznek el láb alól. Reszkettem, nem tudtam mi fog történni. Ha nem élem meg, el sem hinném, mi ez után történt. A férfi rám mosolygott, majd kedves hangon szólt hozzám. Fel sem fogtam az egészet, csak úgy történtek az események. Valamiféle karszalagot viselt, gondoltam nagyobb lehet a rangja, mint a többinek. Nyújtotta a kezét, én pedig megragadtam. Ha aznap nem talál rám, talán már rég eltűntem volna… Régen még nem tudtam, hogy mi volt, azaz érzés. Akkor jöttem rá, mikor a Nap csodás fényét a sötét és gyászos fellegek váltották fel…
A reggeli nyűgöm leküzdése után, gyors zuhanyt vettem. Ha száz százalékosan akartam teljesíteni, nem ártott, hogyha felébredek teljesen. Mihelyst végeztem ezzel a teendőmmel, magamra öltöttem egyenruhámat, és bejelentkeztem Hanae-taichonál.
Akkoriban ügyeltem minden egyes megszólításra, hisz nem voltam több mint egy 7. tiszt. A felettem állóbbakkal pedig szinte beszélni sem nagyon mertem. Vicces így visszagondolni rá, de nagyon félénk voltam. Talán a Rukongai létezésem is nyomot hagyott bennem, talán más, de nem volt merszem visszafeleselni senkinek sem. Úgy véltem, az a módi, hogy vannak, kik a feladatot adják, és vannak emberek –mint például én-, akik azt végrehajtják. Én így hittem helyénvalónak. De őszintén, tökéletesen meg voltam vele elégedve. Nem szakasztottak rám rengeteg feladatot, úgyhogy okom sem volt panaszkodni.
Az irodába lépve, már serényen dolgozott a kapitányom. Olyan frissességgel firkantgatta alá a toronyba halmozott papírokat, hogy az ember csak elámult rajta. Mindig megcsodáltam, hogy ilyen fiatal kislányként mennyire, de mennyire ügyelt a munkájára. Nem hiába, tökéletes volt a kapitányi posztra. Illedelmesen meghajoltam, majd köszöntöttem. Emlékszem, mikor felnézett, egyből mosolyra görbült a szája. Mindenkivel ilyen volt. Kedves, de egyben erős természetű. Csak dicsérni tudom a mai napig. Azt hittem, ismét az őrjárattal kezdek, de valami mással lepett meg. Olyan feladatot rótt rám, amire nem is számíthattam. Küldetésen kellett rész vennem. Legszívesebben a bőrömből bújtam volna ki, hisz imádtam ezekben részt venni. Ráadásul nagyon fontos küldetésen kellett részt vennem, ami csak még jobban felvillanyozott. Ám mikor ismertette az előzményeket, és a feladatot magát, elfogott a bánat. Azt a gyilkos hollow-t kellett felkutatnunk, mely a shinigamikat pusztította. Magában ez is szörnyű volt, de ennek az átkozott lénynek volt köszönhető, Michiyo halála is. Michiyo, Kaien-dono felesége volt. Óriási veszteséget szenvedett egész Soul Society. Bár ezt senki sem tudhatta és érezhette olyan kínzónak, mint Kaien-dono. Szörnyű volt látni, ahogy szenved.
Mikor még az Akadémiát jártam, nem tudtam róla, hogy Kaien-dononak volna-e valakije. Sokszor találkoztunk. Néha még a gyakorlótéren is meglátogatott. Naphosszat el tudtunk volna beszélgetni. Akkoriban nem igen engedtem akárkit is magamhoz közel, de Kaien-dononak sikerült megnyernie a bizalmamat. Talán egyedül, az ő társaságában éreztem magam olyan felszabadultnak. Annyira szoros kötelék alakult ki közöttünk, hogy akár képes lettem volna az életemet is feláldozni érte. Viszont igazán szíven ütött az a dolog, mikor látnom kellett egy másik nővel. Azt még nem mondhatnám szerelemnek, mit akkor éreztem. Úgy keltem és hunytam le szemeimet, hogy Kaien-dono egy olyan férfi, ki a példaképem, de egyben a legjobb barátom. Nem voltunk vérszerinti rokonok, de én mindig úgy éreztem, olyan ő nekem, mint egy báty. Hisz a testvérségnél lehet-e szorosabb kötelék? Én mindig is úgy véltem, a szerelem is erős, de az csak egy átmeneti érzelem, semmi több. Viszont testvéreknek lenni örök. Mégis, én rettenetesen féltem. Féltékenynek nem mondhattam volna magamat, csak az rémített meg, hogy talán egyszer elfelejtkezik rólam. Többet nem láthatom, mert fontosabb lesz neki a szerelme. Csak ennyitől rettegtem. Próbáltam magamat lecsillapítani, hisz előbbre vettem Kaien boldogságát, mint az enyémet. Mikor feleségül kérte a nőt, végleg belenyugodtam abba, hogy így lesz neki a legjobb. Viszont mikor azt hittem, csalódni fogok benne, tévedtem. Nem változott meg. Maradt ugyan olyan, mint régen. Az a bolondos, jókedvű Kaien-dono, kinek aranyból volt a szíve.
Ám Michiyo halála után, másra fordult a helyzet. A napokban ki sem mozdult az irodájából. Aki egy pillanatra látta, még azok elmondása szerint is, csak a bánat és a düh forrongott szemeiben. Nem volt többé nyugodt a légtér. Hisz miért is lett volna? Mindenki gyászolt. Mérges voltam magamra. Mérges, hisz nem tudtam segíteni Kaien-donon. Senki sem tudott rajta segíteni. Mindenki attól rettegett, a gyász teljesen fel fogja emészteni. Sokan lemondtak az egykori büszkeségről, de én hinni akartam benne. Hinni akartam, hogy lesz olyan erős, hogy továbblépjen egy napon…
Délután már készült a csapatunk. A vezető Kaien-dono volt. Egyenruhám obijára kötve kardomat indultam meg a kisebb társasághoz. Már csak a vezetőre vártunk. Perceken belül megjelent, s elfoglalta helyét. Rápillantottam. Tényleg olyan volt a tekintete, mint azt rebesgették. Többször nem bírtam ránézni. Viszont a bánatot, muszáj volt magunk mögött hagyni. A küldetésre kellett koncentrálnunk. A csapathoz az egykori taicho, Ukitake is csatlakozott, mit sokan furcsálltak. Talán az ő támogatása ért most a legtöbbet Kaien számára. Persze az sem volt egy percig sem kétséges, hogy hatalmas ereje van az ex-kapitánynak, és azokban az időkben minden magas szintű shinigamira szükség lehetett.
Az erdőben jártunk, mikor az idő kezdett egyre jobban elromlani. Hideg, és erős szél fújt, s a fellegek is gyülekeztek fejünk fölött. Reménykedtem abban, hogy legalább az ég nem szakad le, de a vészjósló villámok többszöri megvillanása mást sugalltak. Már órák óta haladtunk előre, mikor az előttem haladó Kaien-dono egy a faágon himbálódzó rongyra lett figyelmes. Megállította a menetet, s jobban megvizsgálta az anyagot. Egy shinigami egyenruha darabja volt. Nem volt kétséges, hogy a közelben van a hollow, mit keresünk. Kaien-dono ordítozva tört ki magából. Mindenki megrettenve figyelte az eseményeket, én sem tettem másképp. Esélyem sem lett volna leállítani. Ukitake sem tudta lecsillapítani, így a vérszemet kapott hadnagy egyedül rontott be az erdő sűrűjébe. Aggódtam. Rettenetesen aggódtam. Szinte éreztem, hogy itt baj lesz. Az ex-kapitány parancsba adta, hogy térjünk vissza az osztaghoz. Talán életemben először nem tetszett a parancs. Más sem szívlelte. A csapatunkkal jött Kuchiki-lány kirontva a csapatból rohant Kaien után. Döbbenten figyeltem az eseményeket. Tudtam, hogy ő is igen szoros kapcsolatban áll vele, de nem hittem volna, hogy ennyire. Teljesen megzavarodtam a kialakult események miatt. Ideges voltam, és zavart. Ökölbe szorítottam kezemet, mert nem akartam belenyugodni a parancsba, mint a többiek. Félrelökve a többieket indultam meg én is Rukia után, majd shunpoval gyorsítva a tempón, elbújva követtem őt. A fák között suhantam. Szívem majd kiugrott helyéről. Az ég sötét lett, a villámok fejem fölött cikáztak. Egy tisztáshoz közel, kínkeserves sikolyra figyeltem fel. Mihelyst odaértem, egy fa mögül szemlélve, a földbe gyökereztek lábaim. Egy pillanatra még szívverésem is kihagyhatott, hisz majdnem összerogytam, úgy szédültem. Egyszerűen nem akartam azt elhinni, amit láttam. Óriási cseppekben kezdett el esni az eső. A tisztás közepén, a két shinigami körül, a víz vérrel keveredett. A kard pengéjét a víz mosta tisztára, melynek végéről legördült, és keservesen pottyant le a földre a hatalmas, vörös csepp. Azt hittem, csak álmodom. Azt akartam hinni, hogy csak álmodom ezt az egészet. Biztosan nem történhetett meg! A kard markolatát a Kuchiki-lány fogta. El sem mertem képzelni, mi zajhatott le, mit nem láttam. Nem akartam azt hinni, hogy ez a Rukia lány szándékosan akart volna végezni Kaien-donoval. Hisz ismerte és szerette őt! Szörnyen sírt, és sikított. Az egész testemet végigjárta az a kín, mit a lány érzett. A halott férfit magához ölelve folytatta hosszú percekig.
Nem tudtam sírni. Akartam, de nem ment. Csak álltam, és néztem. Még csak egy kicsit sem állt sírásra a szám. Szemöldököm sem ráncolódott. Könnyesnek sem volt könnyes szemem. Meredten bámultam a két shinigami felé. A jéghideg esőcseppek fájdalmasan verődtek rá sápadt arcomra. Idővel a két shinigami mellett termett az ex-kapitány. Nem mertem rászánni magamat, hogy egyedül lépjek ki oda hozzájuk. Ám valamiért Ukitake erőt adott a jelenlétével, így lassú és reszkető léptekkel elindultam feléjük. Talán aznap jöttem rá arra, hogy nem testvéri köteléket érzek Kaien-dono iránt. Sosem akartam magamnak bevallani, hisz tudtam, és éreztem, hogy ez csak egy plátói szerelem lehet. Ami pedig sokkal fájóbb és kínzóbb, mint bármi más. Mindig is arra törekedtem, hogy el tudjam felejteni, de ha megláttam akár egy pillanatra is, újból fellángolt ez az érzés. Sokszor azt kívántam, bárcsak soha többet ne találkoznánk. De ezt nem gondolhattam komolyan. És bekövetkezett. Elment örökre. És nem láthatom őt többé. Nem akartam belenyugodni. Most éreztem igazán, min ment keresztül, Michiyo halálakor...
A következő napok búsan teltek el. Mindenki gyászolt. Nem volt miért ünnepelnünk. Talán csak annyi nyugalmat adhatott, hogy a csapatunk nem pusztult oda. Viszont mindenki érezte Kaien-dono hiányát. Mégiscsak ő volt Soul Society büszkesége...
Szerencsére az idők sora, kicsit enyhített a bánaton, bár még nem volt az igazi. Sajnálatos módon nem tudott a vezetőség a helyére állítani megfelelő embert. Sorra buktak meg a shinigamik. Egy nap, engem is behívattak az ülésre. Akkoriban azt gondoltam, hogy már annyira tanácstalan mindenki, hogy jóleszaz alapon engem választanak meg hadnagynak. Mindig így gondoltam, ám sok időnek kellett eltelnie, hogy felfogjam a sors iróniáját. Pont én vettem át Kaien rangját. Pont egy olyan ember, akinek a szíve szakadt meg érte. Nem mondhatnám, hogy olyan munkát végeztem volna, mint ő. És ez a mai napig sem változott. Valahogy én nem tudtam felnőni a feladathoz, de Hanae mégis látott bennem valami reményt. Magam sem értettem meg, miért vél engem a legalkalmasabbnak a feladatra. Csak találgatni tudtam...



A hozzászólást Namie Fujishima összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Dec. 28, 2009 1:28 am-kor.
Vissza az elejére Go down
Kawazoe Hanae
13. Osztag
13. Osztag
Kawazoe Hanae

nő
Leo Horse
Hozzászólások száma : 349
Age : 33
Tartózkodási hely : 13. osztag
Registration date : 2008. Sep. 05.
Hírnév : 3

Karakterinformáció
Rang: 13. osztag kapitánya
Hovatartozás: Gotei 13
Lélekenergia:
Namie Fujishima pályázata(i) Cl0te40500/45000Namie Fujishima pályázata(i) 29y5sib  (40500/45000)

Namie Fujishima pályázata(i) _
TémanyitásTárgy: Re: Namie Fujishima pályázata(i)   Namie Fujishima pályázata(i) EmptySzer. Okt. 29, 2008 6:34 am

Üdvözöllek az osztagomban hadnagy ^^
A pályázatodat ELFOGADOM
Vissza az elejére Go down
 

Namie Fujishima pályázata(i)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-=Bleach Szerepjáték=- :: Szabályzat és egyéb dolgok ::   :: Fórum élet :: Pályázatok-