Csak a szerencsének köszönhette a törékeny pokollepke, hogy nem morzsolódott össze. A kis jószágnak jutott ugyanis a feladat, hogy értesítse a még alvó férfit. A lepke szárnyát rebegtetve szállt le Raiden vállára, hogy átadja üzenetét.
A szürke shinigami viszont nem számított ilyen ébresztőre. Fáradtan, és morgósan kapott az épp felröppent lepke felé hogy szétmorzsolja a markában, ám amaz szerencsére kicsúszott a vakon utána kapó kéz elől.
Mikor pár másodperc elteltével sem találta a fránya lepkét, álmosan feltápászkodott, majd akkorát ásított hogy majd’ kiugrott az állkapcsa. Arca a szokásosnál is gyűröttebb volt, az idő szántotta ráncok mellett szemei alatt sötét karikák is növelték cseppet sem biztató ábrázatát. Végigpörgette a fejében a lepke által hozott üzenetet, majd lemondóan sóhajtva indult el, hogy egy gyors mosdást követően fölvegye ruháit, majd övébe tűzze a két kardját, s végül elinduljon az első osztag épületei felé. Út közben látta hogy itt-ott pár shinigami elrohant egy távolabbi utcában, ő ellenben csak megnyújtotta a lépteit.
Úgy tűnt viszont, hogy a főkapitány sem húzta sokáig a szót. Ugyanis miután megérkezett – több más shinigamival egyetemben – a Gotei feje pár szó után már küldte is őket elfelé. Persze velük tartott egy első osztagos is, talán azért, gondolta Raiden, hogy a főkapitány igencsak rövidke szavait kibővítse.
Út közben persze siettek, vagyis a szürke shinigaminak még kissé jobban meg kellett nyújtania a lépteit. Egy ideig nem is zavartatta magát, ám amikor átlépte a Seireitei, és a Rukongai határát, megdobbant a szíve. De nem az örömtől.
Egész úton szótlan volt, arca mint egy kőszoboré, s leginkább a tájat pásztázta, olykor pedig rosszat sejtve tekintet az égre. Fejében a főkapitány szavai csengtek, miszerint a jelenlegi küldetésük minden előzőnél magasabb prioritást élvez.
Hosszú percekig menetelt, mígnem látta, hogy megérkeznek az úticéljukhoz, ahhoz az egyszerű kalyibához, ami egymaga ürességében egyáltalán nem tűnt bizalomkeltőnek. Ahogy társai beléptek a kunyhóba, a férfi egy pillanatig még körülnézett. Nem tetszett neki a szél járása, s az mintha valami rossz szagot hordozott volna körbe a fák körül. Fújt egyet, majd ő is betért a kunyhóba, ahol még sikerült épp elcsípnie az első osztagos nevének felét.
Komótosan leheveredett, s a szeme sarkából nézte mit mutogat a tiszt a térképén. Olykor pár szó meg-megragadt a fejében.
„…ha bármelyiküket elfogják, a Gotei kénytelen lesz magukat dezertőrnek beállítani, és nem tud semmit tenni a kiszabadításuk érdekében, mert ezzel veszélyeztetné a tárgyaláson elért eredményeket”
Itt épphogy hallhatóan, gúnyosan felhorkantott. Arca továbbra is érzelemmentes maradt, de nagyon jól tudta, hogy a tiszt ezt fogja mondani. Logikus volt, viszont azt legalább kinyöghette volna, hogy a társai ne csak tétlenül nézzék ahogy a másikat felkoncolják. Egy katona sem marad hátra, mi…
Hirtelen arra kapta fel a fejét, hogy az első osztagos… Saka, vagy mi volt a neve, egy ideje hallgat, a többi shinigami pedig szedelőzködni kezd körülötte.
Raiden is feltápászkodott, s egy gyors mérlegelés után úgy döntött, hogy a diplomáciai hajcihőt oldja meg más. Az információs tiszt által említett ruha-fegyver lerakathoz lépett, hogy alaposan végigvizsgálja annak tartalmát.
Nem kellett neki sok, hogy ráakadjon egy jókora, megviselt sötétszürke haori és köpeny keverékének látszó ruhára. Magára öltötte, s egy eldugott ráncnál kiszakította az anyagot, hogy kibújtassa rajta a két markolatot. Közbe jutott eszébe, hogy rajta mint mindig, a szürke ruhája van. Legalább annyival is kisebb a gyanú arra, hogy a férfi shinigami.
Kiengedte, majd megrázta hószín üstökét, s hagyta hogy jó pár tincs az arcába hulljon, majd utána szorosan összefogta a haját, megigazította a köpeny csuklyáját, s végül magához vett egy egyszerű botot. Hogy a férfi előtt is volt hozzá hasonló termetű shinigami, vagy csak gondoltak rá, hogy milyen magas Raiden, azt nem tudta megmondani, de ahogy nézte, mind a köpeny, mint a bot kellően illő volt a méretéhez.
Még kisöpört a szemeiből pár kósza hajszálat, majd a Shihouin férfihoz lépett. Ahogy újra átgondolta, úgy vélte, mégiscsak jól döntött. Ő amúgy sem tárgyalgatós típusnak született.

Igazán nem panaszkodhattam unalomra mostanában, elvégre talán nincs is még egy osztag, ahol ennyi shinigami megfordulna, mint nálunk, úgyhogy igazán, minden pillanatban akad valami tennivaló a gyengélkedőn… És hát persze az utóbbi időben sem volt ez másként, persze nem is baj! Mármint… természetesen jó lenne, ha mindenki makkegészséges lenne egész Seireiteiben, és sérültek sem lennének, egyáltalán! *.* Gondolom, mindenki boldogabb lenne. Ám még sajnos nem sikerült elérnünk ezt a tökéletes állapotot, így hát szükséges, nagyon is szükséges és fontos a mi munkák; emellett pedig, nyilván, az is rendkívül lényeges, hogy ezeket a feladatokat minél gyorsabban, pontosabban és tökéletesebben hajthassuk végre! Valóban nagy szerencse, hogy olyasvalaki áll a Yonbantai élén, mint Airisu-taichou-sama, aki az egyik legeslegjobb taichou a világon, olyan jó, mint Yasuji-taichou-sama! *.* Annyira örültem annak, hogy nem lett nagy fennakadás Chiyoko-taichou-sama távozásával, hogy én sem csináltam semmi bajt, és hogy aztán Chiruochiba-sama kezébe vette a dolgokat – és olyan simán, egyszerűen sikerült mindent elrendezni, hogy szerintem alig lehetett észrevenni a változást! Egy pillanatra sem állt le az osztag működése, és ez a Yonbantai tagjain (hiszen mindannyian annyira megértőek voltak, lelkiismeretesen és tökéletesen dolgozva mindent megtettek, hogy elkerüljük a káoszt) kívül mindkét kapitányunknak köszönhető, mert hát ők remek szervezőkészségüknek hála olyan ügyesen, gyorsan és rátermetten tudják-tudták irányítani az osztagot, hogy semmiféle vészhelyzet nem zökkentheti ki azt… mint egy tökéletesen felépített gépezet, olyanok vagyunk együtt, de tényleg!
De elkalandoztam, bocsánat >< Csak azt akartam mondani, hogy zajlik az élet, és én nagyon szeretem! ^.^ Vagyis erre a következtetésre jutottam, miközben az ablakon át néztem a felkelő napocskát. Hogy már furcsának találnám, ha nem találkoznék minden nap rengeteg különböző korú, jellemű, hangulatú shinigamival; ha nem kéne minden nap csinálnom valamit, amiről tudom, hogy fontos, biztosan unatkoznék. (Persze… ennyi izgalom nekem tökéletesen megfelelt; semmiképpen sem vágytam volna többre, mint amibe végül keveredtem. Az egész valahogy egyszerre volt rémisztő, megtisztelő, felemelő, lelkesítő, aggasztó; egyszerre voltam ijedt, tanácstalan, elszánt és boldog o.o) Azért örültem, hogy az éjjel, mialatt én voltam az egyik ügyeletes a kórtermekben, nem történt semmi baj, mert nyugodt éjszaka után mindig boldogan kezdődik az új nap; úgyhogy derűsen ballagtam hazafelé szundítani egyet, bár nem voltam fáradt, egyáltalán nem! Szeretem a hajnalokat, ha már sikerült megvárnom a Napot, sokkal kevésbé érzem úgy, hogy aludnom kéne ^.^ Még arra is volt időm, hogy egyek egy kicsikét és átöltözzem, amikor hirtelenjében belibegett egy pokollepke. Kedvesen rámosolyogtam – általában csupa-csupa jó hírt hoznak –, ám most az üzenetét hallgatva kicsit elkomorodtam.
Nyilván oka van, ha Fujimoto-sama összehívta a kapitányokat, és abból ítélve, hogy ez ennyire váratlanul történt, nem biztos, hogy valami jó okán… >< Némán követtem Airisu-samát az első osztag felé menet; próbáltam nyugodt, és vidám maradni, de egyre inkább kétségbeestem, amikor pedig a kapitányom a többi taichou-samával bevonult a nagyterembe, végképp elárvultnak éreztem magam. Mélyen meghajolva köszöntöttem a többi hadnagyot, aztán csak idegesen toporogtam egy helyben. Bár többeket ismertem a tisztek közül, most túlzottan aggódtam ahhoz, hogy beszélgessek valakivel; amúgy is mindig pironkodtam a társaságukban, hiszen annyival jobbak, erősebbek és tapasztaltabbak nálam, de most még amiatt is féltem, hogy mi történhetett; és rettenetesen zavart, hogy nem tudtam semmit! >< Mikor odakint felhangzottak a robbanások, csak földbe gyökerezett lábakkal, tágra nyílt szemmel bámultam ki az ablakon – a felkelő nap, meg kell mondanom, ezerszer megnyugtatóbb látvány volt! – és meg sem bírtam addig moccanni, míg ki nem nyílt az ajtó, és Chiruochiba-samával, a megnyugtató, biztonságot jelentő Chiruochiba-samával elindultunk haza. Nem mondott semmi aggasztót ugyan, de mégis, kicsit komolynak tűnt, aztán pedig utolért minket félúton egy pokollepke, hogy a Fujimoto-sama hívat… Igyekeztem nem pánikolni, de rettenetesen féltem, vajon miért szeretne beszélni velem. A főkapitány személyes hívása egyáltalán nem mindennapi dolog; csak nem tettem valami rosszat? >< Gyorsan meghajoltam búcsúzóul, és visszashunpoztam a nagyteremhez. Ha legalább Shin-kunnal találkozhattam volna közben…! T.T Ráadásul nem a terem előtt, hanem a teremben vártak, és egyre inkább hatalmába kerített a kétségbeesés; viszont egyre többen bukkantak fel, olyan tisztek, akiket még sohasem láttam, így arra jutottam, bármi is történt, talán nem olyasmi, ami közvetlenül az én hibámnak tudható be, vagyis nem csak az enyémnek. Igyekeztem magam minél kisebbre összehúzni, miközben egyre többen lettünk, és csak akkor derült fel picit az arcom, amikor Samanuske-san is megjelent, hiszen őt legalább ismerem, és egyébként is, ő nagyon kedves mindig, és vidám! *.* Bár fogalmam sem volt, vajon miért vetette magát térdre, és hordott össze mindenfélét bocsánatért esedezve valami segítségnyújtási akcióról – elvégre ha segíteni akart valakinek, mi lehet abban a rossz? o.o –, de a lényeg, hogy itt volt, én pedig jelenlegi aggodalmaim közepette nagyon örültem, hogy láthatom. Zavart mosolya, miközben én épp csak hogy nem remegtem ijedségemben, annyira nyugodt volt, annyira mindennapi, hogy egy pillanatra minden bajomat elfelejtettem. Nem sokáig, mert a főkapitány azt mondta, meg kell állítanunk pár lelket, akik Seireiteibe akarnak betörni o.o Én… én nem hiszem, hogy alkalmas lennék erre! Még ha a tárgyaló csoport tagjaként kell teljesítenem a feladatot… hiszen semmilyen jártasságom nincsen a diplomáciai dolgokban! >< Márpedig a helyzet igazán komoly lehetett, nem olyasmi, amikor a tárgyalások kimenetele nem számít; a főkapitány is csak pár rövid mondatot intézett hozzánk, és már el is sietett, nyilván, hogy utánajárjon sok minden másnak.
A helyét Higawa-sama vette át, aki további magyarázkodás nélkül elindult. Kivezetett minket egészen Rukongaiba; egy néma, nyomasztó, széljárta helyre, és meg sem szólalt, amíg mindannyian be nem mentünk egy raktárféle kis faházikóba, ahol bemutatkozott, és rögtön rátért a feladat ismertetésére. Igazi, hivatalos küldetésismertetés volt, térképpel, pontos adatokkal, mindennel! *.* Csak azt nem értettem, mit keresek én itt. Úgy értem, ha nem én okoztam a bajt, nem igazán lehet sok közöm a helyzethez; én a szanatóriumban dolgozom főként, a harctéri sebesültek, küldetések során keletkező sérülések ellátása terén nálam jóval tapasztaltabbak is dolgoznak a Yonbantainál. Mindennél többre becsültem a főkapitány-samát, hogy a lehető legjobban felmérve a helyzetet, minden kockázatot elemezve meg sem fordult a fejében az azonnali támadás gondolata, sőt, kiemelt figyelmet fordítottak arra, nehogy az ártatlan környékbeliek is belekeveredjenek, egyáltalán, hogy bármelyik félnek túl komoly veszteségeket okozzanak. Mármint, természetesen, igazán nem értek a harcászathoz, de szerintem a lehető legjobb döntés volt csak egy kicsi felderítő csapatot kiküldeni nagy erődemonstráció, meg vérontás helyett Főleg, hogy egy második osztagos tisztre bízták a csapat vezetését! Csak pár mondatot szólt, de látszott, hogy pontosan tisztában van vele, mit és hogyan kell tennie; csodáltam a határozottságát, és hogy kicsit sem félt! Ráadásul ő egy igazi Shihouin ám, biztosan rettenetesen tehetséges, az egyik legjobb tiszt lehet! *.* Próbáltam bármit leolvasni az arcáról, de csak a szemét láttam, hiszen a szokásos sötétszürke ruhát viselte – amúgy nem is értem teljesen, hogyan tudják egymást megkülönböztetni o.o Sugárzott róla a nyugalom és a profizmus; még akkor sem rezzent össze, amikor Higawa-san megmondta, ha bárkit is elfognak, semmi esély arra, hogy megmentsék. Még mielőtt túlzottan belemerülhettem volna az elmélkedésbe, vajon a többiek számára ez természetes-e – merthogy szinte mind tökéletes nyugalommal hallgatták Saka-sant, bár a legidősebb shinigami közülünk (onnan gondolom, hogy a legidősebb, mert teljesen ősz volt! Igaz, nem nagyon figyeltem meg, mert attól féltem, ha észreveszi, hogy nézem, rám néz azzal az átható, szúrós tekintetével ><) ezt hallva halkan felhorkantott. Vagyis azt hiszem. Mintha hallottam volna, de nem biztos… Mindenesetre, ha nem képzelődtem, ez volt az egyedüli reakció az Ichibantai tisztjének szavaira, és csodáltam a többieket, hogy ennyire higgadtak tudnak maradni; talán a hosszú gyakorlat miatt?
Arra kaptam csak fel a fejem, hogy hirtelen a nevemen szólítottak. ~ Hogy… akarom mondani, akkor ezt most azt jelenti, hogy én vezessem a tárgyaló csapatot? Én? De… de hát nekem nem megy, mármint még sosem csináltam ilyet! o.o ~ Azt hiszem, teljesen elsápadhattam; szerencse, hogy még a nagy döbbenet közepette is eljutottak a tudatomig a tiszt további szavai. A feladat világos volt, csak hát… nem hiszem, hogy én lennék a legalkalmasabb, sőt! >< Még szerencse, hogy Higawa-san távozása után Shihouin-sama vette magához a szót, felszólítva mindenkit, hogy az tartson vele, akinek van némi harcos-nyomozós-beépülős tapasztalata; mert én pillanatnyilag egy szót sem bírtam szólni, csak bámultam rá. Hiszen ő olyan határozott, született vezető! De én hogyan állhatnék egy csapat élére, ha egyszer… mármint kicsit sem vagyok olyan, mint ő? o.o Igazán kedves volt Samanuske-santól, hogy felajánlotta, hogy velem tart, és nem hagyott egyedül *.* Ő biztosan tudja, hogyan kell viselkedni az ilyen tárgyalásokon, elvégre igazi nemes, biztosan volt már ilyenen!
- Hát persze, Samanuske-san! – mosolyodtam el. – Megtisztelő öntől… ><
Igencsak gyorsan eldőlt, kikből áll a két csapat, és miközben a felderítők az álruhák közül válogattak, azon gondolkodtam, mit is mondhatnék. Úgy éreztem, mégiscsak illene pár szót szólnom, esetleg még azt is elmondani, hogy mire gondoltam, hogyan kéne teljesítenünk a feladatot, ám nem volt sem ötletem, sem tervem… semmi! o.o
- Öhm… mint Higawa-san is mondta, Amatsu Yukariko a nevem – kezdtem bátortalanul meghajolva. – Sajnos… úgy értem…
Ahhoz képest, hogy az imént még sápadt voltam a döbbenettől, most ijesztően forrónak éreztem az arcomat; teljesen zavarba jöttem, látva, hogy engem néznek, sőt, ha eszembe jutott, hogy a másik csapatban is hallhatják, mit mondok… Igaz, az egyikük, egy vörös hajú fiatalember elég hamar kiment, de akkor is, hat ember előtt beszélni… >< Azért szépen lassan végül összekaptam magam, és már nem is dadogtam annyira, ám még jobban szégyenkeztem, hiszen Saka-san is mondta, hogy minden perc drága!
- Tehát csak azt akartam mondani… Őszintén szólva, sajnos semmi tapasztalatom sincsen diplomáciai tárgyalások terén. Nem tudom, önök hogy vannak ezzel… bizonyára jobban értenek ehhez nálam Kérem, ha bármi ötletük, vagy javaslatuk van, akár most, akár a tárgyalások folyamán, nyugodtan szóljanak közbe, mármint… szólaljanak fel? – tétován néztem rájuk, vajon jól fogalmaztam-e. – Meg vagyok róla győződve, hogy önök mind remek diplomaták, és tökéletesen képviselik majd Seireiteit… és… és remekül fel tudják majd mérni a helyzetet, hiszen nem ok nélkül gondolta úgy Fujimoto-sama, hogy egy ilyen fontos tárgyalást önökre bízhat! Vagyis ránk E-egyszóval semmiképpen sem szeretnék, vagy éppenséggel tudnék utasításokat adni, hogyan járjanak el… Gondolom, önök is érzik, hogy igencsak fontos, hogy sikerrel járjuk, éppen ezért kérem, bármi az eszükbe jut, amiről úgy érzik, sikerre vezethet, feltétlenül mondják el, vagy osszák meg velünk, még ha csak egy futó ötlet, javaslat is! Talán közösen tökéletesre csiszolhatjuk Ígérem, én is megteszek minden tőlem telhetőt, ám semmiképpen se várjanak esetleg az engedélyemre azzal kapcsolatban, hogy mit lépnek… Biztos vagyok abban, hogy helyesen fognak eljárni, és bízom abban, hogy tökéletesen jól ítélik meg a helyzeteket! *.* Öhm… esetleg… van most kérdésük, vagy javaslatuk?
Kérdőn pillantottam rájuk, miközben reméltem, nem mondtam túlságosan nagy butaságokat, és értették, mire gondolok. Bárcsak egy kicsit határozottabb lehetnék! >< Mint Shihouin-sama, aki, miközben én beszéltem, már kivezette a csapatát a házikóból, és elindultak a fák felé. Nekünk is mennünk kellett, úgyhogy miután mindenki elmondta, amit szeretett volna, kisétáltam, de… de ha mindig nekem kell előre mennem, attól tartok, annak nem lesz jó vége

*Eltűnődve néztem körül a kis házban, ahová vezettek minket. Szinte épphogy elfértünk, s úgy véltem, inkább raktárként funkcionálhat a hely, berendezéséből megítélve. A nyomasztó csend, ami körülvett minket, hamarosan megtört, mégpedig Higawa-sannak hála. Életem első küldetésén vehettem részt, s az izgalom, hogy sok múlott rajtunk, egészen felpörgetett. Garantáltan át tudtam volna virrasztani még az éjszakát is.
Az információk igencsak érdekesek voltak. Hogy lehet, hogy utoljára tíz éve volt Takasasa tartományban őrjárat? És hogy szaporodhatott meg ennyire a létszámuk? Vajon mim ódon érhették el, hogy egy végzős szintjét megközelítsék?
Mivel a harc nem épp erősségem, tekintve, hogy hakuda-tudásom elég gyenge, és inkább kidou és kardforgatás terén jeleskedtem, a diplomáciát vállaltam volna szívesebben. Legalább egy kicsit feljavíthatom az ötödik osztagról alkotott véleményeket. Bár mi még mindig jobban jártunk, mint a hentes-osztagként emlegetett tizenegyesek.
Az külön rásegített a bennem felgyülemlett feszültségre, hogy bizony könnyen otthagyhatjuk a fogunkat, ha elfognak, mert Seireitei nem fog kockáztatni. Bizonyos mértékig meg is lehet érteni, de azért egy kicsit elleneztem. Viszont ezt nem mutattam ki, inkább csendben vártam a folytatást, mivel úgy tűnt, Higawa-san nem fejezte be mondandóját.*

*Mint azt megtudtam, két csoportra kell oszlanunk, s mi döntünk, hogy osztjuk fel a kém és diplomata szerepeket. Én a magam részéről inkább a tárgyalást választanám, így rögtön jeleztem is Amatsu-san felé, hogy vele tartanék.*
- Ha megengedi, csatlakoznék önhöz, Amatsu-san – *mondtam. Az út az erődig shunpóval könnyebben ment, jobb helyzetünk volt bizonyos szempontból a Shihouin-san által vezetett csapattal szemben.*
- Ne aggódjon, Amatsu-san, mindent megoldhatunk, ha tiszta fejjel gondolkodunk. Mi a legkevésbé kockázatos „követelésük” ezeknek a lázadóknak? Ha van olyan, amivel meg tudjuk bontani köztük az egyetértést, és meg tudjuk osztani őket, akkor egy kicsit nagyobb esélyünk van, de ezt talán inkább a legvégső esetben kellene felhasználnunk – *vetettem fel egy ötletem, viszont információk hiányában csak találgathattunk, hogy mivel lehetne készülni. Ha tudnánk, hogy mi a szándékuk a reiatsuval rendelkező, végzős-szintű lázadóknak, kicsit előrébb lennénk, ebben biztos voltam. Elmém úgy pörgött, mint a motolla, de ettől jobb megoldás nem nagyon jutott eszembe, ugyanis nem állt több a rendelkezésünkre, mint az a tudásanyag, amit Higawa-san átadott nekünk.*
- Sajnálom, ettől jobbat én sem tudok egyelőre javasolni, mint az oszt meg és uralkodj elvet. Meg kell próbálnunk békés úton fegyverletételre bírni őket – *tettem hozzá, majd jeleztem, hogy átadnám másnak a szót. Azaz Kuchiki-sannak.*

Diplomaták.

Hihetetlen széles lett a mosolya, amikor Yuki~chan megengedte, hogy vele mehessen. Bár lehet jó lett volna az is, ha egy másik 4. osztagos pedig a felderítőkkel tart, ott is lehetnek még balesetek. Á, de biztos nem lesz, nyugis kis munka, semmi más, beszélgetni, meg nézegetni, olyan, mint egy számháború. A végén pedig mindenki nevetve fog leülni a tűz köré, és vicces történeteket mesélni a másiknak. Akkor persze Samanuske is elmondja azt, hogy lehet tegezni, nem kell ám ez a magázódás, az olyan nem jó, meg nem is kedves dolog. S Yuki~chan is beszédbe kezdett. Amit szép csendesen végighallgatott Samanuske, és még Ikichi is. Arra mondjuk nem fogadna, hogy beleillik a diplomata szerepbe. Mert általában, amikor családi ügyek voltak, és ilyenek, akkor hamar ki lett zavarva a megbeszélésekről. Pedig csak egyszer gyújtotta fel a tárgyalótermet. Az is véletlen volt, Ikichi rohangált gyújtóval, Samanuske pedig csak el akarta venni tőle, és hát megbotlott, a lángocska meg egyenesen beleesett az alkoholba. De a vendég így is kopasz volt, nem lett nagyobb baja a fejének. Csak kicsit vörös lett, ennyi az egész. Na, de most lelket kell önteni a hadnagyába. Ezért hát odamegy mellé, átkarolja a vállát, kicsit megrázogatja, jelezve, hogy nem kell itt szaladni a WC-re, béke van.
- Ugyan Yuki~chan, nem lesz itt gond. Majd csak kitalálunk valamit, vagy rögtönözünk. Biztos vagyok benne, hogy a drága hadnagyom ügyes lesz, és nem lesz itt semmi kalamajka. Meg hallgatjuk, mit is akarnak, meg mi mit akarunk… tényleg, mit akarunk?- kérdezte, miközben vakargatta a tarkóját.- Áááá, mindegy is! Biztos elmondták már, majd csak megjegyezte valakit. És biztos mi is megteszünk mindent Yuki~chan, csak nyugodtan mond el, mit csináljunk, nem nagy ördöngösség ez. Meg hát mi is segítünk, Én, és… hát… a hölgy is.- nem ismerte a harmadik társukat, habár ha tudná a nevét, az se lenne nagy halladás, hamar elfelejtené. Abban meg majdnem biztos, hogy ezzel csak a frászt hozta rá szegény hadnagyára. Hát igen, nem volt a legjobb a lelkesítő beszédek területén, meg úgy általában semmilyenben. Ezért se tudta sose kimagyarázni magát, de hát semmi gond, majd megoldódik a mostani ügy is. S lehet, most Samanuskénak kéne javaslatot tenni, legalábbis elég nagy csend lett.
- Háááátööööö, szerintem játszunk tiszta lapokkal, és ne sunyiskodjunk.- jobb tanácsa nem volt. Ha csalnának, és lebuknának, akkor csak bajt okoznak, de ha kiteregetik a lapjaikat, akkor talán még elérhetnek valami hasznosat is.
S útnak indult a kis csapat, aránylag még hamar is megérkeztek. Még Ikichi is ott volt, aki Samanuske egyenruhájába bújt el. Habár a fogadtatás nem a legjobb, de még mindig jobb, hogy csak így látják azokat a lándzsákat, és nem pedig érzik őket a testükben. Az lenne ám az igazán kellemetlen érzés.
- Jé, tők jó az egyenruhájuk.- mondta vigyorogva Samanuske. Tényleg tetszik neki ez a piros szín. A hősiesség színe, kár hogy nem a Goteinek jutott ez az eszébe, és változtatta meg a saját ruhájukat. A fekete olyan lehangoló, talán ha jelzi a főkapitánynak, akkor elérhet valami változást a divatban. Kéne ilyen ötletláda, amibe mindenki bedobhatja a terveit, és ha elég összegyűlt, akkor kénytelenek lennének változtatni. Na, de félre az álmodozással, Yuki~chan mutogatott valamit, aminek a hatására már is szívélyesebb a fogadtatás. Sőt, még a helyi nagyemberhez is elvezetik őket. Habár, az annyira nem jó, hogy körbefogják őket, és a beszédes szakálas kisajátítja magának Yuki~chant, de hát most muszáj csendesnek lenni, és meghúzni magukat. Csak éppen Samanuske nem olyan fajta, aki ilyet tesz. Még szép, hogy fütyül a séta közben, még beérnek az erődbe. Bár az úton a további fogadtatás már megint nem a legjobb. Bár Samanuske szerint páran örülhetnek, mert viszonozzák a fütyülést, és gyümölcsöket is adni akarnak, de az irigy katonák nem akarják odaadni. Kár, Ikichinek lehet ízlett volna.
Az erődben meg… kezdi úgy érezni magát, mintha egy izgalmas szerepjátékba került volna, aminek még örülni is tud. Van itt minden, nagy kémény, gyakorlatozás, meg minden, ami csak kell. Sőt, még valami doktor is lehet a közelben, aki keresztezte az embereket az állattokkal. Habár ez már annyira nem tetszik Samanuskénak, de nincs mit tenni ellene, csendben kell maradnia, meg hát a látvány is lefoglalja, ezért se szólal meg. Csak nézelődik, még végül megérkeztek valami nagy terembe. Fel se tűnt Samanuskénak, hogy egy épületbe is beléptek. Sőt, már tábornokkal is találkoztak, sőt, széket is kaptak. Természetes, hogy Samanuske leül, és hintázni kezd a székével.

Igazán remek társaim lettek ehhez a nehéz feladathoz, kívánni sem lehetne jobbakat! *.* Mert Naganori-sama azonnal javasolt valamit, és, még ha, mint ahogy mondta is, nem feltétlenül abból a szempontból kell hozzálátnunk a dologhoz, hogy vajon hol tudnánk megbontani az idegenek… szóval valakik, mert nem, egyszerűen nem tudom őket támadóknak nevezni >< Mert támadók, azok csak az arrancarok lehetnek! Esetleg még régen Aizen, de most nem róla van szó, és nem is espadákról-arrancarokról – legalábbis egy szóval sem említették, hogy közeljövőbeli tárgyalópartnereink Las Nochesből érkeznének –, viszont ha nem ők, akkor én elképzelni sem tudom, kiféle-miféle lehet az, aki ilyen komolyan fenyegeti Seireiteit. Hiszen én nem tudok róla, hogy ártottunk volna bárkinek is! o.o Az meg egyszerűen borzalmas, hogy esetleg Runkongai lakossága lázad fel, hiszen, tudtommal, őket sem bántotta senki, szóval nem bírom elhinni, hogy erről van szó… persze, igaz, a Peremvidék egyes részein állítólag sokkal rosszabb az élet, mint a védett és barátságos és otthonos Tiszta Lelkek Városában, így könnyen lehet, hogy az itt élők kissé frusztráltak… de akkor sem értem >< Valójában biztosan holmi földönkívüliek, eddig teljesen ismeretlen lények törnek világ feletti uralomra, és ennek első állomásaként pont Seireiteit akarják elfoglalni, nehogy megvédhessük a világot! o.o És ez a furcsán magas reiatsut is megmagyarázná a teljesen „átlagos” lelkek körében! Ám akkor – kaptam észbe – ez azt is jelenti, hogy valamiféle különleges, rosszindulatú lényekkel kell most tárgyalnunk? Még szerencse, hogy ott volt Samanuske-san, akaorm mondani, Samanuske-kun, és ő lelket öntött belém…
Azaz haladjunk sorjában! *.* Ott tartottam tehát, mielőtt rádöbbentem, hogy lehet, hogy valójában földönkívüliekkel állunk szemben, amit persze nem mondtam ki, hiszen biztosan nagyon gyermeteg és nevetséges kijelentés lett volna, hogy Naganori-sama azt javasolta, ha másként nem megy, próbáljuk meg megbontani a csoportban az egységet valamilyen úton-módon. Én személy szerint máris jobban éreztem magam a tudattól, hogy van tartalék tervünk vészhelyzetre – Asami-san olyan rátermett! *.* – igazán jól hangzik ez, és biztonságot ad, de aztán még Samanuske-kun is felrázogatott (szó szerint, de kedvesen *.*) pillanatnyi rémült dermedtségemből.
- Köszönöm, Samanuske-sa… izé, Samanuske-kun, és önnek is, Naganori-san – hajoltam meg, és csillogó szemekkel bólogattam a javaslataikra.
- Jaj, és szólítson csak Yukinak, mármint, ha gondolja… Tudja, általában mindenki így hív – tettem hozzá mosolyogva a kisasszony felé fordulva.
Ami különös volt, mert nem gondoltam volna, hogy ilyen vészterhes időkben is fogok tudni mosolyogni… De ők bátorítottak engem is! *.* És talán, ha nyíltan közelítünk az erődbeliekhez, de ugyanakkor óvatosan, minden eshetőségre készen és mindent megfigyelve, szinte biztosan meg fogunk tudni egyezni! Úgy örültem, hogy ilyen ügyes shinigamik vannak velem, mert én… én… Őszintén szólva kimondottan nyomasztott a felelősség, hiszen nem elég, hogy legalábbis névlegesen én vezetem kis diplomáciai küldöttségünket, nem csak a saját életünkért felelünk, hanem… hanem mindenkiéért Seireiteiben, sőt, egész Rukongaiban! Nem, nem, nem, nem lehet itt háború… egyszerűen nem szabad! De akkor ezek az idegen valakik mégis miért akarják? T.T
Még mielőtt útnak indultunk volna, Higawa-san adott nekünk egy szép, vörös pecsétes igazolást arról, hogy a Gotei Juusantait képviseljük, ami egyszerre volt megtisztelő, és borzasztó; mert… szó szerint a mi kezünkben volt a jövő alakulása Persze, nem csak rajtunk múlnak a dolgok, de... a mi hibánk a többi csapatra is hatalmas terheket rótt volna. Egyre inkább átéreztem, mennyire kicsi és alkalmatlan vagyok én ilyen komoly küldetésre… ez… hiszen én nem tudok semmit, gyenge is vagyok, és nem vagyok tekintélyt keltő személyiség sem… Kuchiki-sama és Asanori-sama sokkal jobb társat érdemelne nálam! >< Azért beszélek mindig csak róluk, mert mielőtt megismerhettem volna a negyedik diplomatát, Higawa-sannal elindultak egy másik, egy újabb, és talán még súlyosabb vészhelyzet felé… ezt látva pedig legszívesebben csak összekuporodtam volna egy sarokban, és csendesen vártam volna, hogy legyen már vége mindennek, hogy a nap újra süssön, és újra nyugodtan, békésen élhessük az életünket… mert olyan hirtelen romlott el minden, fel sem foghattam igazán, olyan gyorsan történt az egész. Ha egyedül lettem volna, talán ezt is teszem, ami tudom, szégyen, de… nagyon megrémültem, vagyis egyre jobban eluralkodott rajtam valami mély, minden addiginál erősebb aggodalom, ami ellen semmit sem tudtam tenni, csak az, hogy a többiek velem voltak, és tartották bennem a lelket. Amíg ők nem adják fel, én sem tehetem! És igaz ugyan, hogy tudom magamról, hogy nem vagyok egy hősnő-alkat, igenis meg kell próbálnom azzá válni, és meg kell tennem, mert hát nem csak rólam van szó, hogy megpróbálok nyugodt maradni, és derűs! Hiszen… hiszen csak be kell mennem egy erődbe, és mosolyogva, kedvesen, tisztelettel megkérni az ottaniakat, hogy legyenek szívesek, szüntessék be ezt az értelmetlen… na, hogy is mondják… (Nem vagyok jó diplomata >< Egy jó diplomata pontosan meg tudja fogalmazni, amit gondol, dadogás, akadozás nélkül, miközben én… Ááááá, tudom már!) Szóval szépen meg kell kérni őket, hogy ha nem okoz nekik gondot, szüntessék be ezt az értelmetlen harcászati tevékenységet szeretett városunk ellen, hiszen a problémákat igenis meg lehet oldani vér nélkül is, amivel mindannyian jobban járunk. Ez annyira egyértelmű, szerintem ők is pontosan tudják! Csupán talán félnek kicsit tőlünk, ezért készülődnek, ahogy a macska is megkarmolja a kutyát, ha az sarokba szorítja… Pedig nem bántaná őket senki, ezt mindenképpen meg kell tudniuk! *.*
Erre a következtetésre jutottam, ahogy shunpoval suhangattunk az erőd körül lévő város felé, és igyekeztem magamban átgondolni, pontosan mit is kéne mondanom. És ugyan sosem gondoltam volna, de nagyon feltűnő jelenségek lehettünk, ami mondjuk, tekintve, hogy tíz éve nem tette be ide shinigami a lábát, érthető is, mindenesetre nagyon hamar észrevettek minket, és már messziről elénk sereglett egy egész tömeg! Soha életemben nem láttam még ekkora fogadóbizottságot! *.* Igaz, még nem is vonultam be sehová… Mindenesetre ez a rengeteg ember – tényleg, vagy ötvenen, százan voltak, és nagyon ellenségesen néztek ám ránk! >< Szótlanul álltak köztünk és a város között, és még a szemük volt a legkisebb probléma, mert ráadásul nagyon-nagyon fel voltak fegyverkezve, kardjuk is volt, amolyan zanpakuto-szerű, meg lándzsájuk is… Ijesztő volt. Mert tényleg úgy néztek ki, mint az igazi katonák, amikor háború van. Elvégre mi is amolyan katonafélék vagyunk – mármint mi, a negyedik osztagnál, természetesen nem, de kardunk (igaz, Anemone-chan? *.*) még nekünk is van; a csoport pedig egységesen egyenruhában volt, ami ráadásul teljesen olyan volt, mint a miénk, csak vörösben… komoly, nyugtalanító vérvörösben. De úgy láttam, Samanuskénak tetszett; olyan csodálatos, hogy ő minden pillanatban meg tudja őrizni a vidámságát, és ezt… ezt sugározza is! *.* Sajnos a több tucatnyi katonára, akik a dárdáikat meresztgették ránk, nem ragadt át valamiért a jókedve, ők továbbra is gyilkos tekintettel méregettek minket, míg eszembe nem jutott, hogy talán csak azért viselkednek így, mert nem tudják, hogy tárgyalni jöttünk. Úgy értem, békés szándékkal…
- Öhm… Jó napot… - pislogtam megszeppenve a hadseregre, nem tudván hirtelen, kihez is beszéljek, miközben elővettem a pecsétes papírocskát, és minden további nélkül, a legjobbakat remélve, körbemutattam. Tétova eljárásomat nem várt siker koronázta, hiszen egy idősebb, és mindenképpen (velem ellentétben) tekintélyt parancsoló férfi vált ki a tömegből, sőt, meg is hajolt, még üdvözölt is minket! Erre igazán nem számítottam azok után, hogy olyan egyértelművé tették, hogy szívesen átszúrnának minket… még azt is tudta, hogy hadnagy vagyok, biztosan a karszalagról, persze, de annyira meglepett mindez, hogy csak némán meghajoltam, és szó nélkül követtem. Úgy gondoltam, talán nekem kell elöl mennem kis békeküldöttségünkből, ha már engem szólított meg, és igyekeztem nem pánikolni, látva, hogy körülvettek minket – három fekete kis pötty a vörös tömegben? >< Ám a városkába érve kiderült, hogy nem a lakókat akarják megvédeni a mi esetleges támadásainktól, épp ellenkezőleg! A katonák iménti, szórós tekintete semmi volt a lakosok gyűlöletéhez képest. Mert gyűlöltek minket! o.o Fogalmam sincs, miért, de kiabáltak, sőt, meg is dobáltak volna mindenfélével! De a kíséret tagjai kidou-szerű pajzsokat idéztek meg, így semmi bajunk nem történt; és érdekes is volt látni a saját szememmel, micsoda erőre tettek szert azzal a bizonyos természetellenes módszerrel. Hálásan-csodálkozva pillantottam rájuk, és igyekeztem összeszedni magam, mert ami azt illeti, teljesen összetörtem amiatt, hogy Rukongai lakosai nem szeretnek, hogy ennyire nem szeretnek minket. Vagyis Goteit, ahogy vezetőnk mondta, de ez nem változtat a tényen, hogy itt igenis valami hatalmas baj van, aminek a mibenlétét még csak nem is sejtettem, mégis, gyűlöletet szült Seireitei irányába. Biztosan ez is a földönkívüliek műve! >< Kész kínszenvedés volt a lelkek utálkozó pillantásaiktól kísérve végighaladni a házak közt – a város egyszeriben sokkal nagyobbnak tűnt, mint korábban – nem tudtam, mit is mondhatnék, vagy tehetnék… Talán bocsánatot kéne tőlük kérnem Gotei nevében? De nem tudom, mit tettünk, és mégsem állhatok meg csak úgy, minden előzmény nélkül! o.o Aztán végre-valahára elértük az erődöt, és ott már csak katonákat láttunk, de még milyen katonákat! Olyanok voltak, mint az Akadémia diákjai: kidoukkal, shikai-szintű zanpakutokkal, shunpokkal… És nem hiszem, hogy például én erősebb lettem volna náluk, amikor befejeztem az iskolát, sőt! o.o Még ha Seireitei shinigamijai ellen nem is lenne sok esélyük… ez akkor is hadsereg. Valódi. Ráadásul valahol a mélyben, alattunk talán valami fegyvergyár-féle lehetett, ahonnan folyamatosan érkeztek a kész fegyverek, és egy sűrű, fekete füstöt okádó kémény nyúlt ki magasan a fejünk fölé… rémisztó látvány volt, ugyanakkor érdekelt is, mennyit tanultak az általunk csak „egyszerűnek” tartott lelkek. Alábecsültük őket, azt hiszem, merthogy a legtöbbjük, teszem azt, engem könnyedén legyőzne...
A főépületben aztán már persze nem forgolódtam illetlenül ide-oda, csak idegesen álltam a többiek mellett, a tolóajtó előtt várva, hogy beléphessünk; de legalább tudtam, hogy Kuchiki-sama és Naganori sama velem van! *.* Amikor végül bebocsátást nyertünk, szorongva és – jaj, miért? >< – elsőként mentem be a helyiségbe, ahol egy hosszú asztal mögött hárman ültek, de nem látszöttak füldönkívülinek, olyan külsejük volt, mint bármelyikünknek: két férfi, és egy nő, mindannyian vörösben, csak… csak a hölgy haorija alatt fekete egyenruhát viselt, ami hihetetlenül szívszorító látványt volt. Ha Gotei tagjaként (és nem idegen világból érkezettként, ahogy reméltem-feltételeztem ><) mégis gyűlöli azt, az… az nagyon, nagyon nagy baj. A többiek vajon…? Tétován néztem a két férfira, ám rajtuk semmi nem mutatta, shinigamik-e; az egyikük egy papírlapba merült, a középen ülő pedig, nyilvánvalóan a parancsnok, komoran szemlélt minket, mielőtt megszólalt volna. És valóban ő volt az erőd tábornoka! Ám a szavaitól csak ledermedtem: nem gondoltam, hogy azonnal a békefeltételeket kell tolmácsolnom, habár, természetesen, számíthattam volna rá, mégis, hirtelen elfelejtettem mindent, amit korábban végiggondoltam. Ehelyett érvénybe lépett az „udvariassági reflexem”, dadogva, automatikusan bemutatkozással kezdtem…
- Üdvözlöm... Én… én Amatsu Yukariko vagyok, a társaim p-pedig Naganori Asami-san, és Kuchiki Samanuske-san – hajoltam meg, csak azután foglaltam helyet az időközben odavarázsolódott széken. Rettenetesen féltem, s bár tudtam, úgy illik, ha a tábornokra nézek, udvariasan, tiszteletteljesen, ugyanakkor úgy éreztem… nekem ez nem megy! >< Ám hiába éreztem magam jelentéktelen kis porszemnek előtte, Seireiteit képviseltem, és ennek is meg kellett adnom a kellő tiszteletet; csak egy apró sóhajtásocskát engedtem meg magamnak, bár tudom, azt sem lett volna szabad, mielőtt Tsukasa-sama szemében néztem, és megpróbáltam állni a tekintetét ><
- Az… az a megbízatásunk – kezdtem félénken, néha-néha térdemen összekulcsolt kezeimre pillantva – hogy tisztelettel megkérjük Önöket… Megkérjük, hogy legyenek szívesek, szüntessék be ezt az… ezt a harcot Seireitei ellen
Talán az „értelmetlen harcot” kifejezés túlzás lett volna, a „harcászati tevékenység” meg, tőlem, aki semmiféle tapasztalattal nem rendelkezik, kimondottan hiteltelenül hangozott volna, márpedig őszintének kell lennünk! Az szerettem volna lenni, őszintén elmondani, hogy nem akarok mást, csak békességet, ahogy mindenki azt szeretne, és Gotei készen is áll rá! És amúgy is, szükségük van rá. Mindannyiunknak, nekik is, nekünk is!
- Emellett… – folytattam egy kis szünet után, hogy ha valaki szólni akar, akár ők, akár közülünk valaki, nyugodtan tegye meg. – Azt szeretném kérni a Gotei Juusantai nevében, járuljanak hozzá, hogy az erejüket a Juunibantai tagjai… ter-természetesen biztonságos keretek közt! – tettem hozzá sietve – semlegesíthessék.
Félve pillantottam rá, elvégre senkitől sem várhatjuk el, hogy csak úgy lemondjon az erőről, amire szert tett; még akkor sem, ha talán nekik is árt! Hiszen… hiszen ez ismertetlen út, ki tudja, milyen mellékhatásai lehetnek! >< Ezt nem mondhattam csak úgy… mert az már olyan lenne, mintha beleütném az orromat az ő dolgukban, márpedig azt nem szabad! Ám szerintem ez igenis nyomós érv, és ha sor kerülne rá a későbbiekben, azt hiszem, el is kell mondanom… de nem most, talán később, ugye?
- Sajnos, be kell vallanom, nem tudom, mi az Önök célja - mondtam inkább fejemet lehajtva. – Nem… nem tudom, miért fegyverkeznek, miért készülnek háborúra, és kérem, bocsássanak meg tudatlanságomért, de azt sem tudom, mi az oka a Seireitei ellen irányuló hatalmas gyűlöletüknek… >< Minden bizonnyal igazán komoly indok húzódhat a háttérben, eszemben sincs úgy tenni, mintha ok nélkül támadnának. Ezt az okot… Már amennyiben nem tartja lehetetlennek, hogy megossza velünk, természetesen… Ezt az indokot szeretném megismerni, hiszen Gotei sem azt várja Önöktől, hogy minden ellenkezés, vagy kárpótlás nélkül letegyék a fegyvert, ellenkezőleg, szeretnénk békét kötni, ami azonban teljes valójában nem lehetséges, amíg a konfliktus forrását… amíg meg nem szüntettük a kiváltó okot. Amennyire tőlünk telik, ezt mindenképpen szeretnénk orvosolni, de… Kérem, ne haragudjanak emiatt… számomra jelenleg nem ismeretes, miképpen tehetnénk ezt meg.
Fejemet meghajtva jeleztem, mennyire sajnálom ezt, és nagyon reméltem, nem fognak haragudni, vagy éppen tiszteletlenségnek venni, hogy ennyire… ennyire alkalmatlan, és felkészületlen tárgyalópartnert küldtek hozzájuk, mint amilyen én vagyok. Mert én, még ha meg is teszek mindent, korántsem lehetek olyan jó, mint… mint akárki más lenne! >< És egészen biztosan rengeteg olyasmit mondtam, amit nem lett volna szabad, és lehet, hogy mindent elrontottam, és… és annyira féltem, hogy valami végzetes hibát követtem el, de muszáj volt felnéznem, mert a negyedik osztag hadnagya mégsem kuporoghat a széken, mint egy ijedt kisgyerek… Pedig mennyivel jobb lenne! ><

Raiden sokat mondó pillantást vetett az egyből megkurtított csapatára. Vagyis arra a két shinigamira, akik kb bárhol máshol szívesebben lehettek volna, mint ott.
Az egyikük valószínűleg világát nem tudta, úgy tántorgott mellettük, a szürke shinigamit pedig orrfacsaró alkoholos bűz csapta meg.
A másik, egy Omnitsukido tag, az arca ugyan rejtve volt, de lerítt róla, hogy cseppet sem fűlik a foga ilyen fajta egyénekkel dolgozni. Nyilván azon bosszankodott, hogy most neki kell majd mindent csinálnia, hiszen a részeg, és a vénember még csak nem is méltóztattak odafigyelni az eligazításnál.
Részben igazat adott Raiden, ennek a gondolatnak, az viszont nem volt igaz, hogy vakon ugrik ebbe a küldetésbe.
A szeme nem volt a régi, de fel vélt fedezni pár pontot az első osztagos térképén, amiket talán később hasznos lesz meglátogatniuk.
A többi körítés viszont tényleg felesleges volt Raiden számára. Sokkal többször annyi időt töltött a Rukongaiban, mint a Seireiteiben, és volt már szerencséje problémás kerületekhez. Ha azt gondolják, hogy teljesen tapasztalatlan, nos… majd elválik mit fognak gondolni az egész után.
Elmélkedéséből a gyenge szellő rángatta ki, ami susogva kezdett fújni a bambuszerdővé vedlett környéken. A csuklya alól pásztázta végig az elé terülő csöppet sem szívmelengető kerületet, és csak egy pillantást vetett a terület közepén magasodó célpontra, majd a másik két shinigami felé fordult.
A második osztagos a fejét masszírozta, Raiden szinte hallotta a másik fejében lévő fogaskerekek hangját, a részeg pedig talán az erdő felé tántorgott.
Raiden tekintete ide-oda cikázott, és nem véletlenül. Az enyhe szellő, amit már azelőtt is érzett, valamelyest megerősödött, és éreztette Raidennel, hogy nincsenek egyedül.
Aztán már csak a suhogást, és az egyik társa hangját hallotta. A szerencsés véletlen mentette meg az életét, ugyanis ahogy felcsendült az Omnitsukidou-s hangja, ösztönszerűen arra ugrott, így a bambuszból kisuhanó nyílvessző csak a csuklyáját ütötte át.
- Mi a fene… - dörmögte, s mire oda pillantott, már látta hogy az egyik társa rég belevetette magát a harcba.
És ahogy feleszmélt, ő sem volt jobb helyzetben. Nem egy útonálló tartott Raiden felé, kezükben olyan állapotban lévő kardokkal, hogy az szinte szívfacsaró volt. Viszont előny is származhatott azokból a rozoga pengékből.
Nem is váratta tovább alkalmi vendégeit, arrébb söpörte csuklyája alatt a szemébe lógó haját, aztán megforgatta kezében a botot, és elrugaszkodva az ellenfelei felé indult.
Az egyik valószínűleg nem gondolta hogy mekkora termetű ellenfele lesz, ugyanis arca egy pillanat alatt váltott át az elszánt vadságból, a rémületbe. Még futtában egy gyors kanyarral megfordult, és üldözőből máris üldözött lett.
- Még mindig rövidebbek a lábaitok – gondolta Raiden és pár lépéssel beérte a menekülőt.
Lendült a bot, és sikeresen oldalba is kapta az útonálló térdét. A szerencsétlen a következő lépés helyett tehetetlenül elbucskázott, de Raiden ezt már nem várta meg, hiszen a háta mögött már ott jött a többi.
Hirtelen megállt, és egy nagy lendülettel mint holmi túlméretezett boken módjára megpördülve suhintott egyet. Egy kard, és egy kama esett a földre, ahogy a kézfejükre mért ütéstől a banditák elejtették fegyverüket.
Egyikük még nem adta fel, s már emelte volna ökleit, Raiden viszont ösztönszerűen megragadta a ruhájánál fogva, és keményen lefejelte.
A másik fegyverét vesztett már épp megfordult, hogy elfusson, de a shinigami, a hátára mért erős ütéssel, maradásra bírta. Az útonálló összerogyott és ahogy a földre puffant, Raiden bal oldala felől kirontott még egy ellenfél az erdőből.
A shinigami lassan reagált, és a támadónak sikerült kiütnie a botot a kezéből. A lendülettel együtt Raidennek még sikerült kitérnie, és ellenfelét a tarkójánál fogva jól meglökte. A mozdulat épp csak annyira érte el a hatását, hogy egy kicsit kibillentse az útonállót az egyensúlyából, az ősz hajú férfinek pedig ez bőven elég volt arra, hogy felkapja a botját, és egy döfő mozdulattal hasba vágja a megforduló banditát.
Az alak meggörnyedt, de még mindig a kezében volt a kardja, Raiden pedig hezitálás nélkül lendítette meg a botot, fejbe verte a gyomrát szorongató ellenfelet. A bandita eszméletlenül esett össze, s azután a shinigami már ismét csak az enyhe szél játékos zenéjét hallotta a susogó bambusz között.
Nem telt bele sok idő, és előkerült a második osztagos shinigami is. Raiden követte a tekintetét, miközben a férfi elmagyarázta a teendőket, és valahogy nem tetszett neki hogy csak úgy ottmaradt egy útonálló, még ha kidou által is lefogva.
A szürke shinigami biccentett a csapat vezetője felé, majd a lekötött alak háta mögé lépett, és kíméletlenül leütötte, majd miután miután előszedett pár elhullott fegyvert, az eszméletlen útonállókhoz lépett, és módszeresen, hosszú csíkokat szakított le a ruhájukból, amikkel aztán összekötözte kezüket-lábukat. Nem kötötte szorosra a csomókat, csak épp annyira, hogy ez a bagázs ne legyen útban később. Ha van eszük, gondolta, visszamásznak az erdőbe, és egy darabig ottmaradnak a csomókkal bajlódni.
- Nem lenne jó, ha magukhoz térnének, és a küldetésünk kellős közepén beállítanának, nemde? – mondta az Omnitsukidosnak.
Mikor végzett, még egyszer körbenézett, és engedte hogy körbejárja a szellő, hogy megsúgja neki, tartaniuk kell-e még valaki mástól a környéken. Szeme sarkából látta, hogy a második osztagos is a gondolataiba mélyed.
Aztán ismét meghallotta a vezetője hangját, s amaz kérdésére a szürke shinigami is körülnézett. Lemondó sóhajjal vette tudomásul az említett közeledését. A szél odáig vitte amaz alkoholszagát.
Megcsóválta a fejét, majd ő is a zsákmányolt fegyverekért nyúlt. Kénytelen volt konstatálni, hogy mindegyik pocsék állapotban volt, úgyhogy kiválasztotta a két legkevésbé viseltes kardot, amik dereka másik oldalán foglaltak helyet.
Ahogy megigazította a köpenyét, már hallotta is a tervet. Ugyan egyből tudta hogy nem az amúgy sem sétagalopp küldetésük csak még rizikósabb lesz azzal, hogy együtt maradnak. Ahogy a vezető tiszt végzett, Raiden már kezdte is.
- Nem lesz a legegyszerűbb teljesíteni a feladatunkat, ha együtt mozgunk. Főleg nem miattam. Túl feltűnő, ha egy ilyen „apró” alak bárhova is megy. Ha esetleg van valami ötlete, miként kerülhetném el, hogy én buktassam le a csapatot, szívesen venném.
Persze mivel nem tűnt jónak hogy ott időzzenek, az ősz férfi ezt már menet közbe mondta, és ahogy látótávolságba került az első házakkal, megrogyasztotta a lábait, és erősen meggörnyedt, hátha ezzel is kisebbnek tudja tettetni magát.
Még kissé lejjebb húzta a csuklyát, aztán hagyta, had vigye magával a vezető tiszt, és a járókelők áradata. Amikor csak tehette, kilesett a csuklya alól, s a látvány cseppet sem volt megnyugtató. A kemény militariális fellépés az erőd járőröző tagjairól, csak úgy sütött. Bár ahogy elnézte a környéken lévő többi lelket, bizony kellett is ilyesfajta viselkedés.
Senki, de szó szerint senki nem volt az utcákon fegyver nélkül. Mintha mindenki folyton attól tartott volna, mikor törnek az életére. És valószínűleg itt ez lehetett a helyzet, mert az utcákat szegélyező épületek csupán a nyomorról regéltek.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy lábai egyre inkább az erőd felé viszik. Maga mellett még mindig ott látta az Omnitsukidos tiszt alakját, így inkább megjegyzését lenyelve, szótlanul követte amazt.
A bejutás még annak ellenére is könnyű volt, hogy maga Raiden a kicsinek semmiképp sem mondható alkatával, szintúgy velük volt. Ez rögtön gyanút ébresztett a szürke shinigamiban. Nem gondolta ugyanis, hogy ennyire hanyagok lennének ezek az őrök, mikor igencsak potenciális veszélyként vannak feltüntetve a Seireitei fekete listáján. Tehát lehetett ott valami, vagy valaki, aki még körültekintőbben pásztázhatta az erődöt, és annak környékét.
Aki talán már tudta is, hogy három shinigami épp most hatolt be, az ő területükre, nem a legjobb szándékkal.
Töprengéséből a vezető tiszt hangja rángatta ki, viszont mikor Raiden felfogta annak értelmét, kétkedve csóválta a fejét.
- Maguknak még ez be is válna – súgta rábökve két társára. – De nem hiszem hogy itt lennének olyan lelkek, akik akkorák mint én.
Gondolkozott, mit lehetne tenni e jelenlegi helyzetükben. Az, hogy szereznek a két kisebb shinigaminak egyenruhát, nem gond. Az már viszont nagyobb probléma, hogy ő, Raiden, mihez kezdjen. Talán eljátszhatná egy rab szerepét? Vagy egy csatlakozni vágyó környékbeli léleknek adja ki magát? Egyik ötlet őrültebb volt, mint a másik, de valamivel elő kellett hozakodnia, mert az idő sürgette őket, és az bizony senki kedvéért nem áll meg.

A niibantai tiszt bizonytalan nyugtatása vajmi keveset ért, Raiden majdnem fel is horkantott annak szavai hallatán, sőt, az azt követő rögtönzött terv is kudarcra volt ítélve szerinte. Fel se tűnne, hogy egyszer csak pár őr eltűnik, és három kevésbé sem hétköznapi figura kezd el mászkálni az erőd egyenruháiban.
Egy szó mint száz, Raiden nem készült semmire, és a vészesen fogyó idő ellenére inkább várt, hátha van kevésbé öngyilkos terve valamelyiküknek. Nem is kellett sokáig várnia, amint az omnitsukido tiszt elszámolt, már hallotta is felharsanni egy hangot tőlük nem is olyan messze. Csak felpillantott csuklyája alól, és már látta is a közeledő két őrt, mögöttük egy valószínűleg magasabb rangú alakkal, eztán pedig megcsodálhatta hogy a profizmus ellenére hogy bukik majdnem orra a Shihouin.
Látni ugyan nem nagyon látta, de már hallotta hogy a három katona elébük ért, és az előző öblös hang gazdája ismét megszólalt. Ha másért nem, talán már csak azért megkímélhette volna amaz életét, hogy ismertette velük a toborzó iroda pontos helyét.
Ez a gondolat azonban valahogy kissé háttérbe szorult ahogy a tiszt nekikezdett a szedett-vedett kompánia gunyoros leszólására. Igaz Raiden sosem vette magára az ilyenfajta megjegyzéseket, hiszen nagyon, nagyon régóta nézett már ki úgy, ahogy. Azonban ott, akkor kezdve lett volna csak úgy előhúzni a két rozoga kardot, és felnyársalni vele az őrtisztet, aztán…
Egy pillanatra megtántorodott, és kissé megrázta a fejét. Szidta magát, és sehova sem tudta tenni a hirtelen jött, alig pár pillanatig tartó vérszomját. csak fújt egyet, és a botot tartó, viszkető tenyerét csak odadörgölte a viseltes fához, és sietve csatlakozott az épp elinduló shinigami pároshoz. Ismét kipillantott a köpenye alól, és már csak azt a szívderítő életképet látta, ahogy az előbbi tiszt az erőd kapujának támaszkodva adja ki gyomortartalmát. Tekintetét azonban ismét visszafordította a toborzó épület felé, ahogy meghallotta a Shihouin férfi hangját. Nem akarta épp amaz orra alá dörgölni, hogy a kinézetével ellentétben, ő maga nem hülye, de ezt is feleslegesnek ítélte, így egy enyhe biccentéssel jelezte, hogy megértette a másik tervét a hamis személyazonosság, az egyenruhák átvétele, és az esetleges információ szerzés tekintetében.
Azonban mielőtt beléptek volna, halkan megszólalt.
- Nem lesz kissé feltűnő, ha lekerül a köpenyem, és az egyenruha váltás után egy alacsony görnyedt öregemberből égi meszelő válik?
Már túlságosan is közel voltak, így hát az utolsó pillanatban csak annyit tudott már tenni, hogy kissé kiegyenesedett. Lábait ugyan még mindig berogyasztotta, de legalább se nem volt túl alacsony, se nem túl magas.
Egészen addig pedig nem is gondolkozott az álnéven, míg át nem lépték a küszöböt. Minthogy az elme olykor önmagát meghazudtolóan gyorsan tud működni, Raiden egy lépés után már egy kigondolt névvel haladt tovább.

Ugyan szép, hosszú postokat írtatok, a harmadik körbe már csak egy ember írt. Minden résztvevő jutalma így 500 ryou.