I. Dangai expedíció

Tárgy: I. Dangai expedíció Kedd Ápr. 23, 2013 8:44 pm

Résztvevők:
- Urufu Mae
- Varui Akuma
- Kitetsu Raiden
- Raimaru Minashaku
- Shihouin Yuuken
- Kamioka Shinrou

Felügyelő admin: Hirako Shinji

A Dangai Titkai

A Nap magasan ragyogott az égen, amikor a hat shinigami összegyűlt a tizenkettedik osztag kapitányságának előcsarnokában. Korábban, már értesítve lettek, hogy összeválogatták őket egy kiemelkedően fontos expedícióra. Hogy azért volt kiemelkedő, mert a Shihouin-ház vezetője pénzelte, vagy mert az első ilyen expedíció volt, arról lehetne vitatkozni. Abban ugyanakkor mindannyian egyetérthettek, hogy eleddig sosem látott helyre mennek. Hiszen a Dangaiba, eleddig senki sem vezetett expedíciót. Többnyire a gyors átkelés volt a lényeges feladat ebben a veszélyesnek mondható területen. Hiszen a Takarító olyan veszélyt jelentett a shinigamikra, amit semmi más nem tudott produkálni. Legfeljebb egy-két hatalmasabb arrancar, esetleg egy kimagaslóan erős Menos. A tizenkettedik osztag azonban, néhány hét megfigyelés után kiderítette, hogy miként tudja a Takarítót addig passziválni, amíg az expedíció behatol a területre. A kapitányságon az öt shinigamit, hatodik társuk, Kamioka Shinrou fogadta. A fogadóterem elő volt készítve egy állófogadásra, hiszen mielőtt elindulta volna, egy kisebb étkezést megejtettek. Éhgyomorra mégsem lehet dolgozni. Az asztalon volt mindenféle étel, egy valami azonban hiányzott, ez pedig az alkohol volt. Az expedíció veszélyére tekintettel, alkoholt szigorúan tilos volt fogyasztani. Az asztaltól alig pár méterre, egy szőnyegen hat hátizsák volt látható, amiben különböző méretű eszközök, illetve egyben pedig ellátmány volt becsomagolva. Az expedíció résztvevői nyugodtan vehettek az asztalról ételt s miközben reggelijüket fogyasztották, a tizenkettedik osztag hadnagya beszélni kezdett.

Kimondottan öröm volt számomra, hogy végre elindíthatjuk az expedíciót. Napokig tárgyaltam az osztaggal, hogy miként lehet a Takarítót lekapcsolni, amíg bent vagyunk. Örömömre szolgált, hogy végül sikerült találnunk egy módot, hogy miként tudjuk a takarítót kicselezni. Amikor társaim elkezdenek étkezni, én köhintek egy aprócskát, majd megszólalok.
- Jó étvágyat. Örömömre szolgál, hogy elfogadták az expedícióra a felkérést. Mielőtt belekezdenék a feladatunk ismertetésébe, engedjék meg, hogy külön köszönetet mondjak Shihouin Yuuken-samának, amiért anyagilag támogatta az expedíció létrejöttét. Hatalmas segítség volt, amit tett és ezért köszönettel tartozom neki. Köszönöm, az egész osztag nevében. Visszatérve a feladatra. Amint, az Önök előtt ismeretes, a Dangaiba még egyetlen expedíció sem indult. Mindössze annyit tudunk róla, hogy az Emberek Világa és Soul Society között, ezen a területen vezet keresztül az út. Valamint ismeretes előttünk a Takarító, amely komoly veszélyt jelent bármelyik shinigami számára, amely nem elég gyors. A feladatunk tehát, a Dangai környezetének feltárása, minták begyűjtése. A Takarító mibenlétének felfedése, ha ez lehetséges. Mivel a környezet kimondottan veszélyes, mindenkitől teljes odafigyelést kérek. Nem hibázhatunk, hiszen ismeretlen számunkra a következmény. Egy shinigami halála, jó eséllyel az Emberek Világában való újjászületést von maga után. A Dangaiban ez azonban koránt sem garantált. Mivel hatan vagyunk, hat hátizsákot készítettünk elő, amelyben a felszerelések találhatóak. Többnyire mintavevő eszközök és tárolóedények. Az utolsó táskában pedig az ellátmány található. Igen, ez azt jelenti, hogy nem egyetlen órát készülünk eltölteni. Pontosan kettő napra elegendő ellátmány van nálunk.
Rövidke szünetet tartok s egy papírt, konkrétan a takarítóról szóló jelentést veszem magamhoz. Felemelem, hogy mindenki láthassa egy pillanatra az iratot, majd folytatom a beszédet.
- A Takarító jelentette problémát megoldottuk. Mint sikerült kiderítenünk, a Takarító azután jelenik meg, hogy a kapu megnyílik a két világ között. Ha bezárjuk a kapukat, miután beléptünk a Dangaiba...
Hatásszünet. Majd kifújom a levegőt és folytatom az ismertetést.
- ... a Takarító nem kezdi meg működését. Ezt egy Explorer Hitachi típusú kutatódroiddal fedeztük föl. Három SS-béli napig tartózkodott a Dangaiban. Ez idő alatt, nem nyitottuk ki a kapukat, a droid természetesen sértetlenül tért vissza. Ezen eredmények birtokában, amíg a Dangaiban tartózkodunk és nem nyílik ki a kapu ... védve vagyunk az eltakarítás veszélyétől. Ugyanakkor, ne feledjük el, hogy ezek csak kísérleti eredmények. A droid nem rendelkezik Reiatsuval, így lehetséges, hogy a Takarító ezért nem indult el. Ergo, a figyelmünk nem lankadhat egy pillanatra sem, leginkább azért ... mert mint említettem két napig a Dangaiba leszünk zárva. Az időt a belépésünktől kezdve számítják a tizenkettedik osztag megfigyelői. Amikor lejár az idő, nekünk a kiindulási pontra feltétlenül vissza kell érnünk. A Dangaiból ugyanis még soha, senki nem próbálta a kaput kinyitni. Mondanom sem kell, borzalmas következményei lehetnek, ha a Takarító közelében tartózkodunk, amikor kinyitják a kaput. Mivel a Dangaiban másképpen telik az idő, mindenki számára biztosítunk egy Idő Visszacsatolót. Ez egy egyszerű öv, amely biztosítja számunkra, hogy a Dangaiban egy óra, valóban egy óra legyen. Amennyiben bárkinek kérdése van, úgy kérem az most tegye fel. Ha valaki ezen ismeretek birtokában úgy gondolja, hogy nem kíván részt venni az expedíción, az jelezze most. Semmilyen büntetést nem fogunk kiróni, a visszakozás esetén.
Ezután türelmesen várok, hogy mindenki feltehesse a kérdését, amelyre válaszolok, amennyiben létezik a kérdésre válasz. Hiszen még magam sem tudok túl sokat a Köztes Világról.

Miután Shinrou megtartotta az eligazítást és válaszolt a kérdésekre, kiosztásra kerülnek a hátizsákok. Az ellátmányos hátizsákot Urufu Mae kapja, mindenki más egy-egy különböző kutatási felszerelésekkel megpakolt hátizsákot kap. A hátizsákok súlya nem túl jelentős, a legnehezebb zsák, alig nyom 8Kg-nál többet. Miután, mindenki megkapta a hátizsákját, a kis csapat el is indulhat a hármas számú kapu irányába, hogy megkezdjék életük talán legnehezebb túráját. Azt a túrát, amelyet úgy emlegetnek majd, mint az Első Dangai Expedíció.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Szer. Ápr. 24, 2013 1:18 am

Tökéletes nyugodtság jellemezte, miközben ráérősen fogyasztotta reggeli teáját. Nem volt oka izgulni, számtalan bevetésen vett már részt élete során, ráadásul nem egyen vezetői feladatokat is betöltött. Ezúttal viszont egy csapat tagja lesz, úgymond megfigyelő, egy aggódó üzletember, aki szeretné szemmel tartani befektetését. Haloványan elmosolyodott pohara széle fölött, mialatt lerakta a kiürült ivóalkalmatosságot. Különösebb módon nem érdekelte, hogy mit találhatnak a tudósok a Dangai sötétjében, továbbra is az átjárók létrejöttének körülményei foglalkoztatták. Minden szükséges tudással rendelkezett, ami az Ōken elkészítésének metódusát illeti, azonban még nem jött el az idő eme információk felhasználásához. Nem érdekelte a több ezer ártatlan halála, járulékos veszteségként könyvelte el, ami természetesen egy nagyobb, magasztosabb célt szolgált. Vagyis olyan hatalom közelébe juttatja majd, amit valóban megérdemel. Így hát Yuuken érthető módon kedélyesen állt fel az étkező méretes asztalától, kínosan ügyelve a részletekre végigsimított öltözetén. Legutóbbi bevetése nem pontosan az elképzeléseinek megfelelően alakult, Azashiro Kenpachi lélekölője komolyabban vette az apró sérülést okozását, mint ahogy arra a főnemes számított volna. Ugyan sérülései rövid időn belül begyógyultak, régi egyenruhája menthetetlennek minősült. Így hát teljesen új, az átlagosnál finomabb anyagból készült shihakushōt viselt, valamint az elmaradhatatlan haoriját, ami büszkén hirdette kiemelt státuszát, mely szerint a Shihōinok közé tartozik. Utoljára megigazította az alkarjait védő tekkokat, amik felbecsülhetetlen értékű családi ereklyeként volt számon tartva, azután megkezdte útját a Juunibantai barakkjai felé.

A megszokott módon pontosan érkezett, hiszen nincs is megbízhatatlanabb ember annál, aki nem képes egy találkozóra időben odaérni. Az osztag hadnagyát vidám intéssel köszöntötte, a Tőle telhető leghihetőbb módon igyekezett előadni, mennyire is örül a viszontlátás tényének, ámbátor tekintetében olyasfajta érdektelenség tükröződött, mint amikor valaki nagyító alatt vizsgál egy igencsak élettelen moszatot. A kompánia további résztvevőt kizárólag futó pillantással illette, egyetlen ismerős arcot sem vélt felfedezni, s valójában kizárólag Kamioka kötötte le valamilyen szinten a figyelmét, a többiek motiváció igencsak hidegen hagyták. Méltatását hallva jelentőségteljesen bólintott, a vonásain elterülő kifejezésből a teljes elégedettség volt leolvasható, valamint egyfajta gőg, ami a gazdagok sajátja. Nem fordította oldalra fejét, mindazonáltal kíváncsi volt, viselkedése vajon milyen reakciókat vált majd ki a jelenlévőkből. Kedvelt szórakozásának számított a környezete megbotránkoztatása pazarlónak tűnő életmódjával, holott koránt sem szórta a pénzt, csakis a legfontosabb dolgokra költött, melyek nélkül elképzelhetetlennek tartotta létezését. A reggeli gyanánt felszolgált étkekből nem vett, először is mivel a birtokon már evett, másrészről az őrizetlenül hagyott ételbe nevetségesen könnyű lehetett mérget csempészni. Ebből adódóan minden figyelmét az eligazításnak szentelte, ámbátor annak nagy része megegyezett az Akadémián tanultakkal. Előfordult párszor, miszerint néhányan elvesztek a köztes világban és sosem kerültek elő. Vélhetőleg meghaltak, lehet nem, mindazonáltal ezen expedíció során talán erre is választ találhatnak majd. Miután a fukutaichō befejezte monológját maga is előre lépett, majd elfoglalva helyét a másik nemes mellett, megköszörülte a torkát.

- Köszönöm szépen Kamioka-sannak a kedves köszöntést, szólnék magam is néhány szót a csapatunkhoz, amennyiben megengedi. – előzékeny kérdését csak formalitásnak lehetett nevezni, így is, úgyis elmondta, amit akart. – A családom hosszú évszázadokra visszavezethetően mindig is a fejlődés szolgálatába állította forrásait, ennek megfelelően személyem sem töri meg e remek hagyományt. Nem mindennapi felfedezés küszöbén állunk, ami nem egyedül a Tizenkettedik osztag számára, hanem az egész Seireitei történelmében mérföldkőnek számíthat! Reményeim szerint kutatásunk sikeres lesz, s az elért eredmények tovább erősítik majd szeretett városunkat!

Propaganda, semmi más. Beszédét követően karjait összefonta háta mögött, kimért, egyenlő hosszúságú léptekkel sétált a kikészített hátizsákokhoz. Tüzetesen körbejárta mindegyiket, majd némi latolgatást követően kiválasztotta a legkönnyebbet. Nem málhás szamárnak nevelték, bizonyára akadnak „bajtársai” között olyanok, akiket csak fizikai teljesítőképességük, nem pedig észbeli képességeik alapján válogattak be. Gondolatmenete végén eltéveszthetetlenül a jelenlévő legméretesebb, öregedő alakra pillantott, aki meglátása szerint tökéletesen megfelelt az előbb felvázolt képnek. Észrevehető fintorral az arcán emelte hátára a táskát, ezt követően pedig türelmesen kivárta, amíg az említett időkiegyenlítő öv is a birtokába került. Ouhitogoroshi ezúttal sem lógott az oldalán, zanpakutō nélkül is biztonságban érezte magát, igazán jártasnak számított hakudában, lévén egykoron a Nibantai harmadik tiszti rangját töltötte be. Feladata pedig megkövetelt némi szaktudást az ellenfelek pusztakézzel történő semlegesítése terén. A kard nemes fegyver, gyorsan öl, ezzel szemben ököllel érezhető át csak igazán az ellenfél minden, akár utolsó rezdülése.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Szer. Ápr. 24, 2013 4:21 am

Unalmasnak indult volna a napja, ha nem kapja meg a felkérést egy tudományos küldetésre. S habár a szakterülete az más volt, ez mégis felkeltette az érdeklődését. Több okból is. Ha nagyjából sikerül képbe kerülni azzal a folyosóval, amit az Emberi világba történő átmenéshez használnak, akkor találhat rá lehetőséget, hogy felhasználhassa valamiképpen Aizen-sama kiszabadításához, utána pedig az esetleges menekülésnél se lehet rossz. Meg kell szereznie magának a tudást, legalábbis annyit, amennyire csak képes lesz. Bár az a tény, hogy többedmagával fog menni, némileg kifejezetten hátrányos tényező, de el kell fogadnia. Nem lenne szerencsés, ha az eddigiek során felépített álcája a porba hullna. A kialakult kép, miszerint egy rendes, barátságos, és vidám shinigami, aki nemrég vesztette el a feleségét, és imádja a lányát, nos, ez a maszk tökéletese, nem törhet össze. Ügyesen, megfontoltan, lassan kell cselekednie, kivárni, még az alkalom tökéletes lesz a bábok megmozgatására. Talán némi figyelemelterelést is alkalmaznia kell majd, hogy még gördülékenyebben menjenek a dolgok.
Az öltözködést nem viszi túlzásba, csak a shinigami uniformisa, oldalán a zanpaktujával, a haját a szokásos módon elköti, hogy ne zavarja, és már készen is van az indulásra.
Érkezés után elsőnek azzal van elfoglalva, hogy némi reggelit magához vegyen. Ikumival is foglalkoznia kellett, találni egy megfelelő személyt, aki vigyázhat a szeme fényére, és ki lenne alkalmasabb erre, mint Kohaku, csak mivel nem ért rá, így a dédnagyapjára kellett bízni. De ott is jó helye lesz, és apuja nyugodtan tud foglalkozni a céljai megvalósításához szükséges lépésekkel. Viszont, amikor a hadnagya beszédbe kezdett, akkor még lenyelte az utolsó falatot, és a figyelmét, feltehetőleg a küldetést vezető személyre összpontosította. Minden apró információ hasznos lehet a későbbiekben. Ám elsőnek csak hasztalan dolgokat közöl. Például azt, hogy ki támogatja az egészet. Mintha az olyan fontos lenne? Adta a pénzt, ennyi az egész, más haszna nincs. Ahogy a nemességnek egyáltalán nincs, talán csak annyi lenne, ha egyet sikerülne az oldalára állítania, akkor valamennyivel könnyebben el tudná érni a céljait. Ám ez túl kockázatos lenne, így ezzel még nem foglalkozik. Inkább megjegyzi, hogyan is lehet a Takarítót kiiktatni, ez még a későbbiek folyamán igazán hasznos lehet. Főleg, mert két napig akarnak ott tartózkodni, ami nem annyira kevés idő, és kellemetlen lenne, ha mégis elszabadulna a Takarító. Bár az esély így is megvan, mivel csak egy géppel tesztelték le, és ez a tény ad okot az aggodalomra, csak a jutalom az bőven megéri, így természetesen nem fog visszalépni, és kitart a küldetés mellett. Azt pedig reméli, hogy nem lesz szükséges, hogy egyeseket megmentsen, vagy éppen segítsen, sőt, remélhetőleg az a nemes se fog gondot okozni. Olyan kéréseivel, miszerint szüksége van egy puha ágyra, esetleg a porcelán étkészletére, és egyéb, haszontalan tárgyakra.
~ De tudtam.- sejtette, hogy a pénzes nem fogja kibírni, és beszélnie kell. Szép beszéd is lehetett volna, ha nem azzal kezdi, hogy a saját házát méltatja. Felettébb kellemetlen, ám nem adhatja tanújelét annak, hogy mit is gondol, inkább csak elégedetten, elismerően bólogat, de tapsra várhat. Mintha egyetértene ezzel a férfival, annak ellenére, hogy a véleménye szerint, nagyon nem hiányzik ebbe a küldetésbe. Talán ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy kettesben marad a nemessel, és életveszélybe kerül, nos, talán engedi, hogy ne csak veszélyben legyen, de ott is pusztuljon, eggyel kevesebb, így is több van belőlük a kelleténél.
Végre indulhatnak, azért némi élelmet elrakott az uniformisa zsebébe is, gondolnia kell az útra is, és talán rágcsálni is akar valamit. Utána pedig a zsákokhoz megy, találomra kiválaszt egyet, és felveszi a hátára, csak előtte megigazítja a haját, kellemetlen lenne, ha odacsípni, és néhány helyzetben kifejezetten fájdalmas is. Jobb lesz ezt elkerülni, így is rossz érzés, amikor Ikumi kezdi el húzni az éjfekete haját. Szívesen rászólna, de hát mégis a lánya, és szereti is, ezért is lenne rossz szájíze, ha kénytelen lenne feláldozni az egyetlen leszármazottját. Ám, ha szükséges, nos, akkor megtenné, mindent a célért. Még ha az azt is jelenti, hogy kénytelen elviselni egy beképzelt, ostoba nemest is, akitől már előre várja a nyavalygását a sétálás miatt, fáradtságra hivatkozva minden tizedik percben pihenést akar. Hosszú lesz ez a két nap, reméli megéri a szenvedést, nagyon reméli.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Vas. Ápr. 28, 2013 2:51 am

- Nohát, lessük meg, miként is indul a nap.
Mondtam könnyeden, ahogy felpattantam fekvőhelyemről, és kiültem a küszöbre kicsit meditálni, hátha jön valami felhívás. Ebben reménykedtem, hiszen unatkozni nem szeretek, én mi lehetne jobb unaloműző, mint egy kiküldetés. Jött is az üzenet, amit követően bementem a lakásomba, magamhoz vettem pár falatot, majd Hatare oldalát szelíden megcsiklandozva ébresztettem fel őt.
- Küldetésre megyek, sajnos mivel a tizenkettedik osztaghoz megyünk, nem lenne túlságosan szerencsés, ha jönnél. Aludj tovább nyugodtan, csak azért ébresztettelek fel és mondtam, hogy ha magadhoz térsz és nem találsz, ne játszd a hőst és ne indulj el keresni. Nem tudom mikor jövök, az is lehet, hogy délután, az is lehet, hogy egy hét. Elleszel itthon, étel van, inni tudsz, mellékhelyiséget is találsz. Csak ne hagyd el a lakást!
Ahogy rögtön visszadőlt, éreztem, hogy meg fog valamit szegni azok közül, amiket kértem tőle. Eddig rendesen viselkedett, remélem most is így fog. Már előre tudtam hogy idegeskedni fogok emiatt végig, de igyekeztem nem azt tenni. Felvéve az egyenruhát és oldalamra kötve a kardot immáron készen éreztem magam ahhoz, hogy Shinigamiként helytálljak, és ne egy kölyöknek tűnjek, akire csak ráaggatták a "felnőtt" jelzőt. Út közben gondolkoztam, hogy pontosan mit kell majd csinálni. Az „expedíció” elnevezés sok mindent foglalhat magába. Mintavétel. Felderítés. Vizsgálat. És ehhez hasonlók. Kicsit lassan haladhattam, mert reggel indultam, de már magasan világított a fényt kibocsátó gázgömb. Én voltam a harmadik Shinigami a teremben, az előttem érkezettek feltehetően az osztag tagjai voltak, legalább is az uniformisukba hímzett jelzés ezt mutatta. Úgy tűnt, hogy hangyányival korábban érkeztem, mivel még néhány perc volt hátra, amíg mindenki megérkezett. Szinte percre pontosan érkezett egy ismerős alak, aki azzal véste bele magát emlékeimbe, hogy hideg, smaragdzöld szemének megvető pillantásával sújtott még annak idején mindenkit, aki nem rendelkezett nemesi ranggal. Meg is fenyegetett már egyszer, hogy elveszi Rairyuu-t. Az emléktől a kardom is érezhetően feszültebb lett, de nem kellett mitől tartani, mivel ránk se hederített. Felsőbbrendűségének rendíthetetlen érzése, a gazdagok gőgje és a nemesek oktalan fennhéjázása áradt minden léptéből. Nemes volt, és ha ezelőtt nem találkoztam volna sokkal jobb lelkű olyanokkal, talán véglegesen állást foglalnék a nemeseket megvetők pártjában. Remélem, el fogom kerülni ezt az embert most már. Mivel magamhoz is őszinte szerettem volna lenni, ezért bevallottam csendben bensőmnek, hogy nem sok nemessel találkoztam, de akivel megejtettem egy találkozást legalább, kettő kivételével mindből áradt az a fajta felsőbbrendűség, amit igazából senki sem engedhetne meg magának. És az a kettő a Kuchikik családjába tartozott. Abba a családba, amelyiknek kellene igazából az osztagot irányítani. A hadnagyunk már Kuchiki, de a kapitányunknak is annak kellene lennie. Vagy legalább annak. Ezt az embert kapitányomnak se viselném el, természetesen ha így esne, csak magamnak füstölögnék emiatt a szerencsétlenség miatt. Bár ki tudja, lehet, hogy a végén megkedvelném. A Juunibantai hadnagyát vidáman köszöntötte, de a szeméből hiányzott az az érzés, amivel az intést itatta át. Semmi életkedvet sem lehetett érezni belőle. Szónoklata is csak reklámnak tűnt a szememben. A kutatásokért felelős osztag hadnagya felvilágosított teendőinkről. A nagy részét már tudtam, feladatok voltak újak, és az, hogy sikerült elérniük, hogy a takarító ne induljon el gyilkos útjára. Röviden összefoglaltam magamban, amit meg is értettem a tudományos szavak sokaságából: a kővonat nem fog elindulni, hogy letaroljon.
A beszámoló után némi könnyű ételt vettem magamhoz, habár otthon reggeliztem már, de ez biztosan finomabb volt, mint az, amit össze szoktam magamnak csapni. Miután hárman már vettek elő hátizsákot, én kinéztem magamnak a megmaradt zsákok közül a legnehezebbnek tűnőt, én ezt választottam a mostani plusz edzésnek, a séta azért mégis csak kevés lenne. Szinte meg se kottyant a súly, lévén igen csak edzésben tartottam magam. Az övet fel is csatoltam magamra, majd még egy kis süteményt választottam a gyomrom megtöltéséül. Sőt, sunyin körül is néztem, majd, mikor láthatóan nem figyelt senki, a zsebemet is megtöltöttem. Hát hiába, a régi szokások, beidegződések nem tűnnek el nyomtalanul. Tényleg vigyáznom kellene magamra, lévén azt az életet már elhagytam, kaptam lehetőséget az újra, de valahogy egy részem visszahúzott a tolvajláshoz. A futáshoz. A bujkáláshoz. Az árnyakhoz. De elhatároztam, hogy csak akkor fogok engedni ezeknek, amikor parancsba kapom ezeket.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Kedd Ápr. 30, 2013 7:12 am

Meglepetten fogadtam a roppantul fontos kiküldetés üzenetét, melyet pokollepke közvetített nekem pár nappal ezelőtt a 13. osztagban tett szolgálataim során. S kevés dolog lepett meg eddigi életemben ennyire, mint a fekete lepke hozta üzenet. A kutatás sosem volt erényem, ha az adott dolog nem keltette fel kíváncsiságomat, azonban eme kevés információ, mely perpillanat mézesmadzagként lebegett most előttem a pokolpille által hozott hír hallatán, s ez roppantul felkeltette érdeklődésemet a dolog iránt. Így a megadott időpontban, a kiszabott helyen, percre pontosan tettem tiszteletemet a 12. osztag berkeiben.
Igencsak színes társaság fogadott ott, s kisvártatva a magyarázatot követően nyúltam csak az asztalon felsorakoztatott ételhez, azok közül is elsődlegesen a remek illatú, friss zöldteához, melyet csészébe öntve vettem magamhoz. Ételt nem vettem magamhoz, hisz fölösleges volt, napirendem első pontján a bőséges reggeli szerepel a gyakorlatokat követően, így nincs oka annak, hogy mások elől fogyasszak el élelmet, különben sincs semmi okom második reggelit megejtenem, ha ügyelni kívánok alakomra, mely rendkívül fontos az általam űzött harcművészethez.
Figyelmesen hallgattam Kamioka fukutaichou által mondottakat az expedíciót illetően. Mikor a mai világ kedveltje, a technológia is szóba került. Kissé húztam rá a számat, hisz nem titok, hogy a gépezetek terén hitem igen csekély, nem tulajdonítok nekik túlontúl sok hasznot. Mikor meghívást nyertem a Nőegylet berkeiben sem igazán értettem a villás végű vízforraló praktikusságát. Talán túlontúl sok mindent fektetnek az úgynevezett „mai világ” műszereibe. Sajnos ahonnan én jöttem ott nem állt ilyesmi a rendelkezésünkre és másképpen oldottuk meg egy víznek a felforralását.
Gondolataimat visszavezettem a hadnagyra ki igyekezett a küldetésről a legapróbb részletet is megosztani társaságunkkal. Mikor átadta nekünk a terepet és Shihouin-dono is megosztotta velünk gondolatát, merészkedtem kisebb csend után egy kérdéssel előhozakodni, amiért úgy tűnt, hogy más nem kíván semmi után sem komolyabban érdeklődni. Jobb most kihasználni az alkalmat, mint egy lehetetlen pillanatban, nemde bár? ^.^
- Khm – kezem felemelésével, torkom megköszörülésével jelzem, hogy élni szeretnék a lehetőséggel és feltenném az engem foglalkoztató, kíváncsi kérdést, mely felsejlett bennem az expedícióval kapcsolatban. A teával teli csészét mindeközben jobbomban tartogattam, tekintetemet a hadnagyra szegeztem, hisz választ csak tőle várhatok elsődlegesen, mint küldetést vezénylő rangos, kutatásokkal foglalkozó tiszt. - az Idő Visszacsatolóval kapcsolatban… mint alapismereteket a dangairól már elsajátíthattuk a Lélektovábbképző Akadémián, hogy Soul Society és az Emberek Világa között az átjáróban az idő kiszámíthatatlan, hiszen olykor előfordultak három napos eltérések is a járaton való áthaladás után. Szóval arra szeretnék ezzel utalni, hogy miképpen tudjuk biztosra, hogy az órák a pontos időt fogják mutatni, s nem fognak átállítódni, amint beléptünk a köztes világba? ^.^ Ugyan nem igazán a szakterületem, de az idő ott tulajdonképpen nincs megfagyva? Nem lehetséges az, hogy ez befolyásolni fogja a műszert? – kíváncsian fürkésztem a hadnagyot, miközben magyarázatra vártam az alábbira. Már a pokolpille által hozott üzenet felkeltette érdeklődésemet, s az imént hallottak csak fokozták. A feladat esetleges veszélyessége, kockázata pedig hidegen hagyott, mélyen belül pedig ösztökél. Ha egy olyan ügyet szolgálhatok, melyben tudásomat gyarapíthatom ráadásul olyan témakörben, ami még érdekel is, akkor tulajdonképpen semmi más nem számított. A személyes érzelmeimet meg, azt hiszem kellőképpen kordában tudom tartani ahhoz, hogy ne jelentsenek gondot.
Örültem mikor a feladat részleteinek ismertetése után nem kapkodva kellett összeszedelőzködnünk, s nyomban indulnunk, hanem békésen kiüríthettem csészémet. Gyorsan fogyasztott, úgy a tea sosem jó, a türelem erény.
Az ital elfogyasztása után a többiek példáját követve felcsatoltam derekamra az övet, majd magamhoz vettem a nekem kiosztott hátizsákot. Már a súlyából megállapítottam, hogy tartalma nem mindennapi, s roppantul nagy odafigyelést kell szentelnem neki, hisz életünk ettől is függ. Ámbár három napig ki lehet bírni élelem nélkül, azért kockáztatni nem lenne okos egy ilyesfajta küldetés esetében.
- Ha legjobb formádat kívánod hozni ifjú, akkor ne édességgel töltsd fel muníciódat, hanem zöldséggel és gyümölccsel. Az egészségesebb, tartósabb és kevésbé romlik – jegyzem meg a fiatal, szőke halálistennek az alábbit, miután a készülődés során szemem sarkából volt alkalmam megpillantani apró tetteit, mely az asztalon felsorakoztatott élelem kisebb részének elraktározása volt. Az alábbi bölcs tanács volt, mint halálistentől – halálistennek, hogy miképpen hasznosítja ezt fel, már az ő ügye. Jómagam készen álltam az indulásra, s érdeklődve vártam, hogy mi fogad bennünket a Köztes Világban.

„Csalogánynak,
mi keresnivalója még
deres cserjésben?”

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Szer. Május 01, 2013 3:38 am

Raiden szinte már régi ismerősként köszöntötte a nehéz ébredést. Nem azért, mert keveset aludt volna, hanem mert álmai már egy jó ideje igencsak zavarosak voltak, s még fel sem tudott riadni belőlük, csak tehetetlenül hömpölygött egyikből a másikba.
Felül fektéből, s egy ideig úgy is maradt. Fejében próbálta megtartani álmainak néhány darabkáját, hátha rájöhet, mi is lehet ez az egész.
Körülbelül tíz percig ülhetett így, s miután nem jutott közelebb a megoldáshoz, inkább feltápászkodott, és készülődni kezdett.
Még előző nap ugyanis, üzenetet kapott a tizenkettedik osztagtól, miszerint kiválasztották egy tudományos expedícióhoz. Ahogy ez eszébe jutott, pesszimistán felhorkantott. Őt magát maximum két-három okból hívhatták volna ilyen kaliberű feladatokhoz: málhás szamárnak, testőrnek, vagy kísérleti patkánynak.
Annyira elmerengett ebben a gondolatban, hogy kis híján felrúgott egy közepes méretű dobozt, ami a küszöbtől kissé beljebb hevert. Gyanakodva hajolt le érte, hiszen ő azt nem hagyhatta ott. Felpattintotta az aprócska kapcsot, ami összefogta a doboz két felét, majd kinyitotta azt.
Aggodalma, miszerint valami rossz tréfa, vagy gyilkossági kísérlet lapulhatott a dobozban, alaptalannak bizonyult.
A simára csiszolt, sötét színű fa lapok közt, egy egyszerű, de kiadósnak látszó reggeli lapult. Raiden ismét gondolkodóba esett.
Sosem reggelizett, legalábbis normálisan semmiképp, hiszen mindig csak annyira volt ideje, és kedve, hogy pár falatot elfogyasszon, mielőtt szolgálatba indult. Viszont itt volt a fogósabb rész: ki küldhette neki a reggelit?
Az osztagán belül valószínűleg senki, hiszen nagyrészt kerülték a shinigamik, és ő sem volt az a barátkozós fajta. Kósza, nevetséges, és gyenge opcióként felmerült a hadnagya, aki még régen megvendégelte, de az is kizárható volt. Alig ismerték egymást, minek küldene hát a hadnagya egy egész reggelit, csak neki?
A másik, jóval valószínűbb tippje… de azt is inkább elhessegette. Maradt tehát a rejtély, és a doboznyi reggeli. Ugyan többször is megnézte, nem-e mérgezett az étel, de miután jobb ötlete nem volt, nekilátott. Nem is tartott sokáig, és pár percen belül a doboz már üresen ásított Raiden mellett.
A shinigami elméje azonban még evés közben sem pihen, a fogaskerekek szüntelen kattogtak odabent. Az álmai, az expedíció, az ismeretlentől kapott reggeli. Egyre több kérdés halmozódott fel benne, s bár gyomra már nem volt üres, amúgy sem rózsás kedvén még ez sem tudott javítani.
Még megnézte, nem-e maradt pár szem rizs a dobozban, vagy egyéb ételmorzsa, majd elment ismét felkelt ültéből, hogy egy gyors mosdást követően felvegye ruháját, majd miután az övét is megkötötte, beletűzte a wakizashiját, s utána a zanpakutoujáért fordult.
A kardszellem, akárcsak forgatója, ugyanúgy zavaros gondolataival volt elfoglalva, de mikor Raiden kissé erősebben csapta a tokba a pengét, egy apró rázással adta tudtára nemtetszését.
A férfi nem nagyon reagált erre, inkább csak megigazította az övét, s mielőtt elhagyta hajlékát, felemelte a dobozt, becsukta, és kilépve a szobából a küszöb elé tette.
Út közben is csak meredt maga elé, és nem is nagyon foglalkozott mással, aminek következtében nem egyszer rossz felé kanyarodott le. Végül jó néhány perces kitérőkkel, de elért a tizenkettedik osztag területére, és néhány kénytelen-kelletlen kérdezés után az ottani shinigamiktól, már úton is volt a keresett épület felé.
Időzítése olyan pontos lett, hogy épp akkor nyitott ajtót, mikor az osztag hadnagya beszélni kezdett. Körül se nézett, csak intett egy aprót a hadnagy felé, jelezve hogy ő is megérkezett, aztán betette maga mögött az ajtót, majd a többi shinigami mögé ült le, és lehunyta szemeit.
Könnyű lett volna elaludnia, de mivel tudományos expedícióról volt szó, pláne a tizenkettedik osztaggal, így nem akart semmi olyasmi információt elszalasztani, aminek hiányától később kára származhatna.
Amennyire tudta, végighallgatta a hadnagy beszédét, és meg is jegyzet belőle valamennyit. Ahogy azonban véget ért az eligazítás, hallotta hogy valaki más is kilép a hadnagyhoz. Az első szó. Egyetlen szó elég volt ahhoz, hogy Raiden tudja: a férfi nemes.
A hadnagy beszédénél figyelt, mivel ugyan nem értelmes lélek, de semmiképp sem tudós, így jobbnak vélte meghallgatnia, mire kelljen majd ügyelni. Viszont ahogy a nemes belekezdett a szövegébe, a látása mellé a hallását is majdhogynem teljesen ’kikapcsolta’. Csak az időt húzta a felesleges önfényezéssel, és a szürke shinigami meg mert volna esküdni rá, hogy egy ponton magán érezte amaz tekintetét.
Hanem szemeit csak akkor nyitotta ki, mikor a nemes már végzett, és nem is csalódott megérzésében. Kőarccal, lassan emelte a tekintetét. A nemes – talán Shihouin-t említett a hadnagy? – szemei szinte nyitott könyvek voltak, első pillantásra látszott belőlük minden.
A gőg, egy olyan felsőbbrendűségi érzés, miszerint a jelenlévők meg sem érdemlik hogy shinigamik legyenek. S mintha csak ugyanazt a gőgtől, és majdhogynem pénztől csepegő hangot hallotta volna a fejében, miszerint adjon hálát az égnek hogy egyáltalán a közelébe lehet, s hogy ő, Raiden amúgy sem jobb másra, minthogy betöltse az izomagyú igavonó barom szerepét.
Mindez dühítette, vagy utálatra késztette volna, ha egyáltalán még érdekelte volna.Arca meg sem rándult, csak a szeme csillant meg halványan és zölden, majd ő is feltápászkodott, és a csomagok felé indult. Nem érdekelte se a méretük, se a súlyuk, véletlenszerűen kiválasztott egyet, majd a vállára vetette a táskát, ferdén felkötötte magára a hadnagy által említett övet, és a többiekre csak egy futó pillantást vetve, már indult is a kijelölt kapu felé.
Raident szinte nem is érdekelte, mit fedezhetnek fel. Ha csak nincs a Dangaiban valamiféle új érc, az egész csak egy ugyanolyan feladat mint az előzőek.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Csüt. Május 02, 2013 12:05 pm

A Dangai titkai

- A kérdése jogos. Mi sem egyszerűbb ennél. A Hitachi Explorer droidot, felszereltük a prototípussal. Ezek jelenleg a végleges formába öntött, tökéletesített darabok. ha ezt nem tudtuk volna felszerelni a droidra, akkor képtelenek lettünk volna pontosan mérni, hogy hány napot húzott ki a droid, a Takarítóval való találkozás nélkül.
Válaszoltam kedvesen mosolyogva, hogy valaki mégis csak vette a fáradtságot, hogy bármit kérdezzen is, ne csak egyen és persze lessen a fejéből. Komolyan és sajnálatomra jól sejtetettem, hogy alig lesz valaki, aki bármilyen kérdést is feltesz az expedícióval kapcsolatban. Miután úgy tűnt, hogy a továbbiakban nincs kérdés, ezért magamhoz vettem én is egy hátizsákot, majd pedig elindultam a többiek élén, a hármas kapuhoz. Izgatott voltam egy kicsit, hiszen olyan felfedezések előtt állunk, amelyet korábban senki sem tett. Hiszen még senki se vette a fáradtságot, hogy expedíciót vezessen erre a területre. Miközben a kapu felé haladtunk én csendben voltam. Saját gondolataimmal törődtem, nem a többiek beszédére figyeltem és főleg nem arra, hogy mit csinál a másik öt. Amíg a város falain belül voltunk, addig hidegen hagyott, hiszen jelenleg semmilyen veszély sem fenyeget bennünket. Amikor azonban majd átlépjük a Dangai kapuját, akkor kezdődik majd csak az igazi kirándulás. Addig ez az egész csak egy kellemetlen séta, néhány shinigamival.

A hat shinigami, végül megérkezik a hármas számú kapuhoz és felkészülnek az átkelésre. Az expedíciót megsegítve egy 12. osztagos tiszt tartózkodik a kapu mellett, aki egy műszert tartott magánál, amely úgy nézett ki, mintha egy Gameboy lenne. Persze ez koránt sem fedte a valóságot, hiszen ez egy igen fontos eszköz volt. Ezzel az eszközzel lehetett közvetlenül bezárni, majd pontosan kettő nap múlva, kinyitni a kaput, hogy az expedíció tagjait visszahozhassák a Köztes Világból.
- Hadnagy, a kapu megnyitására készen állunk. Ha készen vannak, akkor indulhatnak és kezdhetjük a D-93-as kísérletet. Sok szerencsét és kellemes utazást.
Mondzta a tiszt, majd megnyomott egy gombot, mire a jól ismert kapu feltárult a shinik előtt, hogy megnyissa az utat az ismeretlen felé. A kapu átlépése után a Dangai sötét és hideg környezete fogadta a shinigamikat, akiket, csak a mögöttük megnyitott kapu világított meg. Amikor azonban az utolsó shinigami is átlépte a kaput, az bezárult mögöttük és csapatra végtelen sötétség borult. Elsőre csend volt, semmit sem lehetett hallani, csak a shinigamik légzését. Szélmozgás nem volt, így még idegen hangokat sem hozott magával a szellő. A shinigamik az orrukig sem láttak el, amikor az övük, zöldes fénnyel felragyogott. Az öv anyagába egy fluoreszkáló anyagot szőttek, s ez most jótékony fénybe burkolta a kis csapatot, ami annyit eredményezett, hogy láttak maguk elé, nagyjából öt méterre. Onnantól azonban ismételten a sötétség ölelte keblére a terepet. Halkan szólt Shinrou s csak azért hallották egymást, mert elég közel voltak egymáshoz.

Amikor a Dangia sötétje körülzárt bennünket, lassan borsódzott a hátam. A Hitachi Explorer nem kevés dolgot talált, amikről nem beszéltem társaimnak. Hiszen szigorúan titkos volt, az amit eme szerencsétlen jószág talált. Igazából sosem érkezett vissza a Dangaiból, csak a jeleit kaptuk vissza, ami arról számolt be, hogy a Dangaiban létezik valamiféle élet. Még ha feltételezéseink szerint, nem is olyan élet, mint a miénk. Határozottan nyugatnak fordultam, majd halkan megszólaltam.
- Erre megyünk.
Persze felmerülhetett a kérdés, hogy az az irány mégis mitől jobb, mint bármelyik másik. Azonban, mivel korábban szinte semmit sem kérdeztek, csak nagyon felületesen foglalkoztak a küldetéssel vagy annak a pontos céljával, úgy gondolom, hogy könnyen fogok rá magyarázatot találni. A droid visszaszerzése határozottan fontos. Nem lesz könnyű visszaszerezni, de megéri a kockázatot, ahogyan az is, hogy ennyi társat hoztam magammal. Kénytelen voltam, hiszen egymagamban elindulni abszolút szuicid vállalkozás lett volna.

Az expedíció, viszonylag csendesen és gyorsan képes haladni. Az ember hátát bizsergető hideg és a sötétség nyomasztóvá változtatja a helyet, ahogyan az se segít sokat a csapatnak, hogy két napig nem fogják kinyitni a kaput. Sőt! Nagy valószínűséggel, még zárva is tartják, hogy a Takarító még véletlenül se induljon el. Ez azonban koránt sem megnyugtató a csapat számára. Hosszú percekig tart az út, amikor végre az egész csapat különös dologra figyelhet fel. pontosan fülelhet fel, mert még csak hallani lehet. Halk dohogás és zümmögés hang hallatszik. Valami határozottan van a közelben és az adhatja ki magából ezt a hangot. Még néhány métert haladnak tovább, amikor a shinigamik csapata elé borzalmas látvány tárul. Az útjukat fekete fal zárja el, aminek a közepébe egy hatalmas barlangot vájt valaki, valamikor. A barlang bejáratában pedig maga a Dangai legveszedelmesebb lakója "pihen" dohogva és zümmögve. A Takarító.

- Mindenki fojtsa vissza a Reiatsuját, amennyire csak tudja és semmi hangoskodás. Fogalmunk sincs, hogy hangokra miként reagál, ahogyan a reiatsu érzékelésének szintjét sem ismerjük.
Mondom, majd leteszem a hátizsákom és előveszek belőle a egy kékes dobozkát, amelyen néhány gomb és kijelző fénylik.
- Itt kezdjük a vizsgálatot, a Takarítón.
Miután ezeket a szavakat kimondtam, lassan közelítem a dobozkával a Takarítót és bekapcsolom az eszközt. Miközben, a mérőműszert, a Takarító felé tartom, Raidenhez szólok.
- A zsákjában van egy cső alakú tárgy. Azt vegye elő, Raimaru-sannal és Urufu-sannal hajtsák ki a lábait és állítsák fel. Addig én megvizsgálom közelebbről. Varui-san, a Sejtvágó felállítása után, ha szólok, kezdjen hozzá a 17-es eljáráshoz. Nulla pont ötös szintről induljon és maximum egy egész szintig növelje az energiaszintet.
A kis készülékem már kezd is halkan pittyegni, ahogyan méréseket végez. Remélem senki sem hibázik.

Miközben a shinigamik elkezdik a vizsgálatot, Minashaku valami különös dologra lehet időnként figyelmes. Halk surrogó hangot hallhat. Amikor azonban oda pillant, ahonnan a hangot véli hallani, sosem lát semmi különöst. S bár eleddig semmi veszélyest nem tapasztalt, egyre közelebbről véli hallani a hangokat. Lehet, hogy csak képzelődik a sötétben, vagy valami tényleg követi őket? Rajta áll, hogy szól a többieknek, hogy aggódik a hangok miatt, vagy mélyen hallgat és nem foglalkozik vele.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Pént. Május 03, 2013 9:43 pm

Yuuken érdeklődve hallgatta a csapat egyetlen női tagjának kérdését, láthatólag Ő azon személyek csoportjába tartozott, akit inkább az észbeli képességei miatt válogattak be a csapatba, semmint a fizikai ereje okán. Attól nem félt különösebben, miszerint elvesznek a Dangai sötétjében, mindannyian képesek voltak pokollepkét idézni, melyek visszaterelik őket a helyes útra, s amíg a Takarító inaktív, tényleg nem sok dologtól kell tartaniuk. Miután mindenki magához vett egy hátizsákot, a hadnagy vezetésével kezdetét vette az utazás. A főnemes ruganyos, könnyed léptekkel sorolt be a Kamioka mellé, azonban a tudós inkább a gondolataiba merült beszélgetés helyett, ebből adódóan szótlanul tették meg a senkaimonig vezető rövid utat. Jobb is, ha a feladatára koncentrál, gondolta a szőke férfi, mialatt egy lökéssel feljebb emelte a hátán lévő tárolóeszközt. Ugyan súlya valóban elenyészőnek számított, mindazonáltal pántjai igencsak nehézkessé tették a karjai mozgását, éppen ezért első adandó alkalommal meg fog szabadulni tőle, amennyiben erre lehetősége adódik. A többiekkel ellentétben lélekölője otthon pihent egy elegáns tartón, ennek köszönhetően fegyverként kizárólag a saját testét tudta felhasználni, ebből következően teljesítménye egyenlő arányban csökkent a mozgását akadályozó tényezőkkel szinkronban. Nyugodt volt, szinte már-már ténylegesen kedélyes, egyetlen pillanatig sem tartott a Köztes Világtól, holott hosszú élete alatt csupán elenyésző alkalommal kellett tiszteletét tennie az élőknél, ezért az átjárót sem használta féltucatnyinál többször. Az ember nem a sötéttől fél, hanem a benne rejlő ismeretlentől, ez alapvető tézisnek számított. Egykori Onmitsukidō-tagként megtanulta, hogy az árnyak segítik, nem pedig hátráltatják a küldetések elvégzésében.

A Juunibantai másik tisztjéről tudomást sem véve lépte át Soul Society küszöbét, nemesi köpenyének fehérsége sem volt képes áthatolni a feketeségen, ami rögtön körülvette mindannyiukat. Érzékei kiélesedtek, így habár nem látta, viszont valamilyen szinten érzékelni tudta úgynevezett társai jelenlétét, ennek hála képes volt oly’ módon lavírozni, miszerint senki sem taposott a lábára. Halott csend lengte be a környéket, nehéz volt elhinni a felvetést, mely szerint valóban létezhet egy ilyen helyen élet, amit nem pusztított el véglegesen a Kōtotsu. Rövidesen a korábban készhez kapott övek felfénylettek, zöldes fluoreszkálásukkal létrehozva némi fényt, aminek hála immáron képesek voltak messzebb látni az orruknál, ámbátor látómezejük nagyságát így is elenyészőnek lehetett nevezni. Yuuken pillantása az általában szüntelenül mozgó oldalfalakra vándorolt, amik most mozdulatlanul, megkövültnek látszottak, s émelyítően verődött róluk vissza a gyenge, zöldes fény, olyan érzetet keltve ezáltal, mintha igencsak megtermett férgek fagytak volna meg szeme előtt. Normál körülmények között a Dangaiban nem egyedül a Takarítótól, hanem mindentől tartani kellett, ami körülvette őket. Ezen metódusoknak köszönhetően sikeresen eltüntették a hívatlan vendégeket még azelőtt, hogy azok megközelíthetnék a Tiszta Lelkek Városát. Percek teltek el meneteléssel, melynek köszönhetően a Shihōin-ház vezetőjének fejében önkéntelenül is megfordult a gondolat, mennyire időpocséklás itt töltenie az idejét. Türelemre intette magát, nem volt már forrófejű újonc, botorság messzemenő következtetéseket levonni az expedíció elején. Alighogy gondolatmenete végére ért, halk zümmögés ütötte meg fülét, ami eltéveszthetetlenül a közelükből érkezhetett.

Néhány lépés múlva ott állt előtte teljes fenségében a veszedelem, amitől minden eltévedtnek félnie kellett. Leginkább egy mozdonyra hasonlított, metaforikus értelemben legalábbis ez jutott a főnemes eszébe, bár legjobb tudomása szerint nem egy gép volt, hanem élőlény, akárcsak bármelyikük. Shinrou utasítását hallva lehetőségeihez mérten igyekezett visszafogni lélekenergiáját, valamint feladat híján szótlanul szemlélte a tüsténkedő shinigamikat. A Gotei Juusantai nem vár semmit ettől az akciótól, – jegyezte meg magában félvállról, miközben közelebb sétált az általa ismeretlen rendeltetésű eszközhöz, illetve a fukutaichōhoz – máskülönben az osztag kapitányára bízták volna a feladatot. Persze ettől függetlenül elfogadták a felajánlott hozzájárulást, bolondság lenne a részükről, hogyha visszautasítanának ekkora összeget. Vajon meglepődnének, ha mégis találnánk valamit?

- Milyen vizsgálatokat végez a műszer? – tette fel kérdését a laikusok egyszerűségével, igazán jó lenne tudni, mit is keresnek pontosan a pénzén. - A korábban említett Hitachi Explorer talált bármilyen, ezidáig ismeretlen furcsaságot idebent?

Ugyan kételkedett benne, miszerint a Tizenhárom Védelmi Osztag vezetősége kockára tenné a Négy Nagy egyikének életét, ámbátor a 12. osztagnak mindig is voltak, s feltételezhetőleg lesznek is megkérdőjelezhető kísérletei. Feltételezhetőleg sokan nem így vélik, ám a legnagyobb hatalom a fentebb említett divízió kezében összpontosul. A tudásnál nem létezik meghatározóbb érték, elég csak az üzletre vagy a harcra gondolni. A megfelelő információk birtokában egyszerű sarokba szorítani bárkit, s akkor már csak a kegyelemdöfést kell megadni. Éppen ezért nem véletlenül igyekezett lehetőségeihez mérten minél jobban a kutatásokba befektetni, a legfontosabb cél az előny elérése.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Csüt. Május 09, 2013 11:07 pm

Nem tartotta szükségesnek, hogy bármilyen kérdést feltegyen, mivel a legtöbbre magától is tudta a választ. Nem olyan volt, mint az itt összegyűltek legtöbbje. Tudatlan, unintelligens népség, akik számára talán az is feladná a leckét, hogy kicseréljenek egy elemet. Sajnálatosan Akumát leszámítva, csak egyvalaki van, akinek az intelligenciája talán elismerésre méltó lehet, az pedig a hadnagya. Feltehetőleg nem ok nélkül nevezték ki, habár már az is kellemetlen, hogy a kapitányukat lecserélték egy gyermekre, aki talán még mindig pelenkát visel, és ágyba vizel. Bár ez nem egyedüli helyzet, más osztagoknál is jelen van ez az esemény. A legnagyobb szégyen, hogy az ostobák gyülekezeténél, a 11. osztagnál is hasonló a helyzet. Lenézi minden tagját, de azt elismeri, hogy ha valahol, hát ott szükséges egy erős, és felnőtt személy, nem pedig egy gyerek. Lényegtelen azzal példálózni, hogy miket is élt már át, mert a felfogása, a jelleme még mindig csak egy gyermeké. A legrosszabb pillanatokban törhet elő belőle az ostoba viselkedés, habár ez sajnálatosan a legtöbb felnőtt kapitánynál is elfordult már. Ami még kifejezetten teret enged a lázongásoknak, és gyengíti a Goteit, az a túl gyakori csere a vezető tisztségeknél. Az értesülései szerint, a 3. osztagnál az elmúlt időben elég sok történt. Ez csak arra utalhat, hogy alkalmatlanok a tisztségre, sőt, akik megválasztják őket, azok is a sajátjukra. Alkalmas időpont lenne a hatalom átvételre, és elég sok lehetőséget nyújt Aizen-sama kiszabadítására, akit csak is azért győztek le, mert az a korcs Sierashi közbeavatkozót. Ő és a szedett-vedett társasága úgy gondolta, hogy valami önjelölt világmegváltásra felhatalmazott népség. Néhány vizsgálatra lennének csak alkalmasak, és utána, ahogy a selejttel szokás bánni, megsemmisíteni mindegyiket. Ám, sajnos erre az erő eltérés miatt nincs lehetőség, ezért Akuma kénytelen tovább várni, és tervezni, ami pedig kifejezetten fontos, megtalálni Aizen-sama feljegyzéseit, ami alapján tökéletesítheti a saját munkáját, sőt, talán még a Hogyokut is el tudja készíteni, amivel közelebb jut a céljához. Ha megvannak a pontos leírások, semmi akadályát nem látja annak, hogy egy életképes Hogyokut alkosson. Ám ezek még korai tervek, a jelenre kell koncentrálnia, hogy az álcáját továbbra is, a lehető legtökéletesebben megtartsa. A külvilág szemében egy közvetlen, barátságos 12. osztagos férfi, aki pár sajnálatos következmény miatt egyedül kénytelen nevelni a lányát. Habár el kell ismernie, hogy az értelmetlen egyletek egyike nagy segítségére van ebben. Bár, hogy mi értelme volt létrehozni? Nos, azt nem tudja, de végtelenül felesleges volt, ha ennyire szeretik egymást a nők, nos, talán nyíltan is „játszhatnának” egymással, nem kell elrejteniük magukat a világ elől… bár még mindig jobb, mint a férfiak hasonló gyülekezete.
Átlépve a Dangaiba körbeölelte a társaságot a sötétség, és az egyetlen fényforrás az övükből származott. Igaz, nem túlságosan nagy láthatóságot biztosított, de arra elég volt, hogy elkerüljék a felesleges baleseteket, és képesek követni az expedíció vezetőjét, a 12. osztag hadnagyát. Aki a jelek szerint tudta, hogy merre is kell menniük. S’ némi séta után, nem csak hangok ütötték meg Akuma fülét, de meglátta azt a barlangot, ami a hadnagy elmondása szerint, a Takarító otthona, aki bent piheni a téli álmát. Természetesen visszafogta a reiatsuját, a hangjára meg panasz nem lehet, hiszen eddig nem szólalt meg, és ezután se nagyon tervezi, inkább felkészül a lehetséges vizsgálatokra. Mert, mint 12. osztagos, ez a feladat részben Rá fog hárulni. S’ mintha csak a gondolatokban olvasna, elhangzik a varázsszám, a 17-es eljáráshoz folyamodnak. Akuma bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette a feladatát, majd odasétált az eszközhöz, amivel a beavatkozást el fogják végezni. A lába mellé lerakta a táskáját, hogy ne akadályozza tovább, és mert a megfelelő kellékek is benne pihentek, amivel a kinyert mintát képesek lesznek tárolni. Addig is, még megkapja a jelet, azzal foglalkozik, hogy a lehetőleg már felállított gépen egy gyors ellenőrzést hajtót végre. Elővett egy ceruzát, és ráharapott. Az ilyen apróságok segítenek a koncentrálásban, és tudja, ha kettéharapná a ceruzát, az már azt jelentené, hogy elég ideges lett. Habár a jelet nem kapta meg, de a kért beállításokat végrehajtotta, és amint a hadnagya kiadta az utasítást, már is indítja a műveletet. Bár némileg veszélyes, hiszen ennyire közel lenni a Takarítóhoz nem volt éppen biztonságos, főleg mert a nemes folytatta a beszélést. Igazán feltehette volna a kérdéseit akkor is, amikor már elvégezték a munkát, vagy még odaát. Ha véletlenül túl hangosan jártatja a száját, még felébredhet az alvó szörnyeteg, akkor pedig, ha lehetősége lesz Akumának, bizonyos, hogy a pénzes férfit elé dobja, hátha egy ideig lefoglalja a kékvérűn való csámcsogás.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Hétf. Május 20, 2013 2:43 am

Kimért léptekkel közeledtem a kapuhoz, ahol egy segítő tiszt várt minket, A kezében egy kis konzol-szerűség volt, aminek én nem ismertem, és nem is akartam ismerni a mibenlétét és rendeltetését. A formaságok után, ami a hivatalos elköszönésben és jókívánságokban rejlett, kinyitották a kaput, és megkezdtük az utazást a világító ajtón túlra, ahol a sietség helyett kimért léptekkel haladtam, hogy gyerekes mibenlétem ellenére komolynak tűnhessek.
Nekem nem volt különösebben nyomasztó az a tény, hogy csupán egy foszforeszkáló öv adta a világítást. Fiatal koromban gyakran még ennyi sem adatott meg nekem, amikor a csatornában kóvályogtam. Reméltem, a rutin még nem kopott ki annyira, hogy esetlenül botladozzak ebben az alagútban. Most volt fény és társaim is, úgyhogy igazán nem kellett volna félnem. Valami kis nyomasztó érzés viszont belopta magát a szívembe, ahogy egyre mélyebben jártunk a Köztes Világban. Hiába győzködtem magam, hogy a Juuniibantai biztosan alapos kutatást végzett, és biztonságban vannak. A hadnagy határozott beszéde és léptei nyomán én is irányba fordultam, majd folytattam lassú bandukolásomat a sor végén. Meg sem fogalmazódott bennem, hogy megkérdőjelezzem, hiszen ő volt a vezető, ő tudott reményeim szerint mindent. Elöl nem szerettem lenni, sosem tudtam hozzászokni a hátamba szúródó pillantásokhoz. A középső helyeket ugyanezen okokból kerültem. Azért nem féltem szabadon hagyni a hátamat, mert a Juuniibantai elmondásuk szerint minden fenyegető dolgot inaktivizált, és ezért nem kellett mitől tartanom. Lassú se voltam, ezért ha hirtelen tempóváltás következett, könnyűszerrel felvettem a ritmust. No meg nem is voltam az a gyámoltalan típus, meg tudtam védeni magamat. Fura hangra lettem figyelmes, és gondolom nem csak az én elmém képződménye volt, mert a kompánia többi tagja is egy irányba nézett. Én is odavetettem pillantásomat, és egy kővonat tárult szemem elé, ami légy módjára zümmög. Fél füllel hallgattam a hadnagyot, de amikor meghallottam a nevemet, teljes figyelmemet neki szenteltem. Elfojtottam Reiatsumat amennyire lehetséges volt, és a műszer elővétele után felállítottam a hölggyel a műszert. A Juuniibantai másik tisztjének címzett beszédet is figyeltem, de a sok tudománytól meg is fájdult a fejem, így már csak a tettekre figyeltem. Az érdekesebbnek is tűnt, és sokkal jobban megfoghatónak. A szó szerinti értelemben, de a műszerre szinte ránézni se mertem, feltételeztem, hogy nagyon kényes gépezetről van szó. Már majdnem átvette felettem az irányítást a gyermeki kíváncsiság, a feladat fontossága iránt érzett izgatottság, ám ezeket lecsillapította egy furcsa hang, ami félelmet lopott a szívembe. Egy furcsa hang, ami miatt borsódzott a hátam. Egy furcsa hang, amit csak én hallok, hiszen más nem is rezdül, bár ez érthető, a többiekének valószínűleg nem volt szüksége ilyen mértékű jó hallásra. Egy hang, aminek nem szabadott volna léteznie. A többieket nem akartam ezzel terhelni, szóval óvatosan megközelítettem a vezetőt, és a fülébe súgtam:
Kamioka~san, azt hiszem, nem vagyunk egyedül. Valami figyel minket. Surrogó hangokat hallok, szerintem ezeknek nem szabadna létezniük. Nem tudom, hogy mekkora veszélyben vagyunk, de szerintem nagyban. Valamit kérem csináljon.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Csüt. Május 30, 2013 2:00 am

A Dangai titkai

A kis csapat olajozott gépezethez hasonló precizitással tesz-vesz, miközben a Takarító zümmögve nyugszik barlangjában. A Sejtvágót sikerrel felállítják és Akuma tökéletesen be tudja állítani a kért paramétereket. Már csak a jelre vár, amikor is olyasmi történik, amire senki sem számított. Először a főnemes zavarja meg kissé a feladatra való koncentrálásban Shinrout kérdésével, majd az aggód hanggal felbukkanó Minashaku is hozzá toldja magát a furcsa összképhez. Egy valami biztos, amikor Yuuken közelebb ment a Takarítóhoz, ő is furcsa surrogó hangot kezdett el észlelni. Nem tudja hová tenni, de koránt sem bizalomgerjesztő. Úgy tűnhet számára, hogy a tizenkettedik osztagosok vagy nem foglalkoznak ezzel a idegborzoló surrogással vagy, ami rosszabb, nem hallják. Ugyanakkor semmi sem korlátozza az expedíciót, hogy hozzá kezdjenek a kísérlethez.

- A Sejtvágóval mintát vételezünk a Takarítóból. Elsősorban arra kapunk választ, hogy miből van, mihez hasonlít és lehet-e vele egyáltalán kommunikálni. A kutató droid kutatásainak eredményével állunk szemben. Elképzelhetetlennek tűnt korábban, hogy a Takarító élőlény lehet. Most pedig engedelmével, folytatnánk az expedíció munkáját.
Válaszolok a főnemes kérdéseire. Hihetetlennek tűnik, hogy pont most talál ki valamit, amikor ilyen veszélyes és kockázatos kísérlethez kezdenénk hozzá, mint ez a mostani. Még soha, senki nem akart mintát venni ettől a valamitől. S most, nekünk lehetőségünk van arra, hogy kategorizáljuk és meghatározzuk, hogy mégis micsoda. Előfordulhat, hogy egy eddig ismeretlen Féregről van szó, amely ezen a mostoha környezetben fejlődött ki. Ha ez így van és igaz a feltételezésünk, akkor reiatsu alapján kutatja föl a táplálékát és ami még ennél is rosszabb. Nagyon hosszú ideig képes kibírni táplálkozás nélkül. Éppen szólnék Varui-sannak, amikor egy újabb kotnyeles shinigami mászik a nyakamba. Ilyen nincs, surrogó hangot hall. Ilyenkor kell kiderülnie, hogy holmi sötétben félős óvodásokat hozunk magunkkal?
- Raimaru-san, mégis mit vár tőlem...
Nem tudom befejezni a mondandómat, az övemen megszólal a lélekmobilom. Azt hittem, hogy idebent nem fog megszólalni, sőt működésképtelennek kellene lennie. Amit azonban hall a csapatunk, az túl megy legborzalmasabb elképzeléseinken is...

- Tsssk.... tsssk... bejövő forgalom .... tsssk a ... hármas kapun. A kapcsolat .. fel ... áll... 2 percen belül ... tssssk. De ... tsssk... a fukutaichou .... tsssk és az ex... pedíció bent van...
Hallhatják a shinigamik a rádióadást, amely úgy tűnik, hogy felfogja pörgetni az eseményeket, ami azonban ennél is rosszabb, a Takarító zümmögése, egyik pillanatról a másikra felerősödik. A következő pillanatban, vakító fényesség borítja be a Dangait, ahogy a Takarító nyugodt "kőarcán" egy örvénylő nyílás kezd tágulni. Amit lámpának képzeltek eddig a shinigamik és mindenki, aki életében akár egyszer is menekült a Dangai réme elől, arról most kiderül, hogy örvénylő torok. A dermesztő rémületből Shinrou és Yuuken ocsúdnak először. Mae és Raiden szinte bénultan bámulnak az egyre táguló torokba, amely oly könnyedén szippantja be a két shinigamit, mintha nem lennének több holmi pernyénél. Akuma és Raimaru lába pedig szinte földbe gyökerezik, ahogy végig nézik, két társuk pisszenés nélküli eltűnését. Nem tehetnek semmit, egyetlen kiút létezik ebből a helyzetből. A futás.

Amikor a lélekmobilomból értesülök, hogy az átjárót megnyitják a bejövő forgalomnak, hirtelen jeges verejték önti el hátamat. Az esemény, amelyet belekalkuláltunk az expedícióba egyáltalán nem erre az időpontra lett tervezve s koránt sem ilyen hatással. Amikor a Takarító az ébredés jeleit mutatja, szinte azonnal felkiáltok. Innentől értelmetlen a csendes ácsorgás.
- Fussatok! Fussatok!!
Kiálltom és annyi időm talán még van, hogy Varui-san egyenruhájába belemarkolva megrántsam a férfit, hogy indulásra ösztökéljem. Nincs időm a Shihouinra koncentrálni. Képes megvédeni magát, hát akkor most futhat ő is. Értelmetlen lenne bármilyen akciót tervelni ez ellen a szörnyeteg ellen. csak kapjam a kezeim közé azt a barmot, aki ilyenkor indította el a 117-es Intézkedést. Ha ez valóban az volt.

Varui, Raimaru, Yuuken, Shinrou

A négy shinigami szerencsésebbnek mondhatja magát, mint két társuk, akiket a Takarító elnyelt. Legalábbis képesek futni, más lehetőségük nincs. Futás közben viszont a Dangai egy új titkával szembesülnek. Azok a végtelenbe nyúló falak, nem csak összezáródni képesek. Úgy tűnik, hogy valamilyen oknál fogva képesek arra, hogy megváltoztassák a folyosókat. Ha lesz egy kis idejük, következtethetnek arra, hogy a Dangai egy élő labirintus. Mintha, egy magasabb rendű organizmus tápcsatornájának két végei lennének az átjárók. Azonban a pánikszerű futáson kívül másra nem marad idejük. Amikor azonban a labirintus fala, előttük zárja el az utat, minden reményük ködbe veszni látszik. Yuuken azonban szemfüles, nem hiába volt annyi ideig a második osztag harmadik tisztje. A Függőleges falon, nagyjából négy méteres magasságban egy olyan beugró részt vélhet felfedezni, amely talán képes a négy menekülőt befogadni, amíg elmúlik a vész és kitalálhatnak valamit. Dönthet Yuuken, vagy nem szól senkinek és csak magát menti, de akkor egyedül marad és talán sosem kerül ki élve ebből a borzadályból, vagy szól a társainak és egymás segítségére lesznek, ezáltal megmenekülhetnek a közeledő Takarító, feneketlen torka elől. A választás rajta áll.

Mae

Az ifjú shinigami, szinte pisszenni sem tud, amikor a Takarító feneketlen torka elnyeli. Olyan gyorsan és hirtelen történik minden, hogy elsőre fel sem fogja, hogy amit lát, az leginkább egy milliárd színben villódzó csúszdára hasonlít. A különbség, hogy ez a csúszda örvénylik és vonaglik, ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre szívja magába Mae-t. A borzalom azonban akkor kezdődik, amikor látja a saját testét, aprócska lélekrészecskékké bomlani. Először csak ujjai kezdenek, aprócska sárga részecskékké bomlani, majd lassan a karjai, lábai és végül egész teste. Tudatának utolsó pislákolásával, mégis képes felfogni magát a halált...
Amikor azonban mégis magához tér, fájdalmas sikoly szakad fel torkából. Úgy tűnik mégsem halt meg. Feltehetően ez csak egyfajta teleportáció, már amennyiben Mae képes átgondolni a sokkhatástól, hogy mi is történhetett vele. Az első, amit végül érez, hogy fázik. Végül megcsapja a felismerés szele: pőrén fekszik valami padlón. A padló különös, lassan hullámzik. Első érintésre melegnek tűnik, végül mégis inkább hideg hatást kelt. S ha első biztos pontként túl sokat tapogatja, megannyi lélek jelenlétét érezheti. Ki kell találnia, hogy hová került és mégis hogyan kerülhetett oda. Amikor szemei végül hozzászoknak a helyiségben uralkodó fényviszonyokhoz, egy nyílást pillant meg, ami éppen olyan, mintha egy ajtó lenne. Szürreális rémálomnak tűnk az egész, de valamit muszáj tennie, hogy kiderüljön mi történt.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Pént. Május 31, 2013 1:08 am

Türelmesen várakozott a válaszra, azonban ekkor meglehetősen neveletlen módon a másik szőke shinigami odalépett csapatuk vezetőjéhez, majd valamit sugdosni kezdett annak fülébe. Yuuken jobb szemöldöke alig észrevehetően emelkedett meg, amennyiben az illetőnek valami olyasfajta mondanivalója van, ami mindenkire érvényes, akkor azt hangos szóval kellene tudomásra juttatni. Elégedetlenül csóválta meg a fejét, majd ezután nem szándékozott több figyelmet szentelni az illetőnek, inkább Shinrou szavai érdekelték, ám ismételten csalódnia kellett. Mégis milyenfajta kommunikációra számítanak? Megkérik a Takarítót, hogy ne pusztítson már el mindent, ami az útjába kerül? Nevetséges. Eddigi sejtése igencsak beigazolódni látszott, az egész küldetés csupán idejének pocséklása, láthatóan semmit sem fog megtudni a dimenziók közötti átjárók működéséről, lévén egy féreg tanulmányozása - legyen akkora, akár egy megtermett elefánt - egy lépéssel se vitte közelebb az Ouken elkészítésének módjához. Illetve jobban fogalmazva azzal már tisztában volt, jelenleg kevésbé feltűnő megoldás után kutatott. Egy biccentéssel jelezte, miszerint felfogta az amúgy jelentéktelen információmorzsákat, ezt követően hátrébb lépett, nehogy megzavarja a „fontos” mintavétel procedúráját. A Kōtotsu közelében furcsa, surrogó hangot vélt felfedezni, ami kétségtelenül nem túlzottan bizalomgerjesztő, ám ahogy körbefordult, úgy ítélte meg, rajta kívül senki más nem érzékeli a jelenséget. A Juunibantai hadnagya láthatóan kezében tartotta az események alakulását, s mivel nem mutatott különösebb érdeklődést a sugdolózós halálisten mondanivalója iránt, ebből adódóan eme tényező megemlítése is indokolatlannak tűnt. Haszna alapvetően nem sok származott ebből az utazásból, nem állt érdekében túlságosan segíteni az expedíciót.

Érdeklődve kapta fel a fejét meghallva az adóvevő recsegését, azonban a kapott hírek egyáltalán nem szolgáltattak pozitív energiákat. Valamilyen érthetetlen okból kifolyólag elindították a Dangai forgalmát, ami természetesen az ellenséges erőket kiszűrő eszköz újraindulásával is járt. A pillanat tört része alatt szippantotta be két társukat a kísérleti alany, felkiáltani sem maradt idejük. Yuuken különösen edzett reflexeinek köszönhetően sebesen átlátta a helyzetet, azután megragadta a Rokubantaiba tartozó tiszt uniformisának nyakát, s nem túl kedvesen előrébb tessékelte. Futásnak eredt a kutatócsoport vezetőjének utasítását betartva, ám eközben hátra-hátrasandított válla fölött. Biztosan létezik módszer, amivel idebent is meg lehet állítani, gondolta a főnemes két lépés között, azonban felesleges kockázatot jelentene felvenni a harcot ellene, könnyedén eltüntette azokat a szerencsétleneket is. Fizikai állóképessége ugyan veszített valamennyit kifogásolhatatlanságából, mindazonáltal a jelenlévők közül egyedül Ő teljesített szolgálatot a Nibantai kötelékében, ennek okán nem esett nehezére lépést tartani az aktív harcosokkal, talán azokat meg is előzte, akik több időt töltöttek a dolgozóasztal fölé görnyedve, semmint az gyakorlótéren. A smaragdzöld íriszek lankadatlanul pásztázták környezetüket, pályafutása során megtanulta, hogy a legkilátástalanabb helyzetből is létezett kiút, amennyiben az egyén egy kis figyelmet szentel a részleteknek. Éles pillantása ekképpen akadhatott meg a beugrón, ami legalább négy méteres magasságban helyezkedett el. Nem vesztegette az időt, lépéseit villámtánccal nyújtotta meg, egy-két méretesebb ugrással biztonságba is került. Megfordult, aztán némi tétovázás után lekiáltott a kompánia lélekszakadva menekülő tagjainak:

- Ide fel, gyorsan!

Mulandó szeszély, esetleg megfontolt helyzetfelismerés vezérelte tettét? Talán maga se tudta volna megválaszolni eme kérdést, ámbátor ahhoz a tényhez kétség sem fért, mely szerint sokkalta nagyobb esélyük lehetett a túlélésre együtt, mint külön-külön. Igazából egyetlen másodpercre sem fordult meg a fejében a feltételezés, ami szerint egyedül képtelen lenne túlélni a Köztes Világban, ráadásul mivel tevékenységükkel tisztában voltak a Seireiteiben, vélhetőleg rögtön mentőcsapatokat indítottak volna utánuk, amennyiben nem érkezik hír róluk huzamosabb ideig. Aranyszín fürtjeit elegáns mozdulattal simította hátra, ezután karjait összefonta mellkasa előtt és kérdően nézett a Kamiokára. Nem hitt a véletlenekben, a kezelőszemélyzet vagy hibázott, vagy pedig szándékosan törtek életükre. Egy ilyen felálláson nem lepődne meg igazából, mi sem lenne egyszerűbb, mint végezni pár emberrel a végtelen sötétség birodalmában? Így vagy úgy, de ezért valaki fizetni fog!

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Pént. Május 31, 2013 8:13 pm

Nem vagyok kutató, így a Köztes Világba való betéréskor sem fogott el egy olyan szintű tudásszomj, mint egy ebben jártasan mozgó személyeket. Mindazonáltal még én is éreztem szívem izgatott dübörgését mellkasomban, hiszen olyan dolgokat láthatunk, tapasztalhatunk, érezhetünk, amit még eddig soha senki sem előttünk.
A furcsa szerkezetre csak egy kósza pillantást vetettem, amelyet ama tiszt tartogatott a kezében, amellyel valami csodával határos módon befolyásolni tudta a kapu feltárulását. Apró meglepettség költözött lelkembe pár másodperc erejéig, mire azon intelmet vontam volna le magamban: technológia. Ahogy az embereket, lassacskán minket is be fog határolni, azzal az ürüggyel, hogy megkönnyíti az életünket, pedig valójában csak elkényelmesedünk.
Elhessegetve a gondolatmenetemet, utat engedtem a szokatlan élmény befogadására. Ahogy betettük a lábunkat a dangaiba, kopár sötétség telepedett ránk, ahogy az várható is volt. Mindemellett kínos csend, egy aprócska neszt se lehetett hallani, csak a légzésünket. Szokatlan volt pár pillanatnyi várakozás után nem szembesülni a takarító jelenlétével, bár az itteni világ nem maradt el furcsaságok nélkül. Az öveinkből származódó zöldes fény mégis sok apró Szentjánosbogárra emlékeztetett az esti tó vízénél.
A kellemes gondolatokkal azonban nem tudom elterelni figyelmemet arról, hogy végtére is a dangai egy sötét, tágfogalmakat tekintve pedig ráadásnak még zárt hely is. Sosem voltam jó véleményekkel az ilyen helyiségekről és a Köztes Világ sem különb, ámbátor roppantul nagy érdeklődést kelt bennem a továbbiak, amik reánk várnak. Miközben haladunk szemügyre veszem a mozdulatlan falat, jobbommal már nyúlnék, hogy megérintsem, de megállom a fellobbanó kíváncsi mozdulatot és inkább elkerülöm az esetleges veszélyforrásokat. Hiszen kitudja, hogy mi történne, ha megérinteném a látszólag mozdulatlan fekete masszát.
A távoli hangra érdeklődve fülelek, majd kósza pillantást véve társaimra elgondolkodom azon, hogy ők is hallják-e azt, amit én. Pár pillanatra rá kép is párosul a zajhoz és cseppet sem bizalomgerjesztő annak forrása. A Takarító, mint valami élőlény, egy barlangvájatban durmol, édeskés álmokat látva, látványa mégis apró döbbenet fut át rajtam, kérdéseket elevenítve fel bennem, amelyek tartózkodásra ösztökélnek. A fukutaichou tanácsát meg se kellett várnom, hogy tudjam lélekenergiámat mielőbb meg kell zaboláznom, ha nem kívánok a szerkezettel komolyabb ismeretséget kötni.
Miután a megszólított elővette azt a furcsa eszközt, segédkeztem kihelyezni, ahogy a csapatvezető megkért rá minket. Bár ez újabb kérdéseket szül bennem az eddigiek mellé: miért kellett felállítani, mi célt szolgál? És ha csak a két 12. osztagosra nézek, cselekedeteik még több kíváncsiságot kelt fel elmémben: milyen méréseket végeznek, mire szolgálnak majd? Bár a küldetés megkezdése előtt már le lett szögezve, hogy kutatásokat kívánnak rajta végezni, de valóban bölcs dolog a közelében legyeskedni? Mi a biztosíték arra, hogy nem ébred fel csupán a jelenlétünktől? Fogadni merek arra, hogyha feltenném kérdéseimet csak tények alátámasztásától mentes feleleteket kapnék, lévén a Köztes Világ és területe mind-mind felfedezetlen, ha nem így lenne, nem lennénk itt. Bár igen hihetetlen, hogy a Takarító a ténykedésünk sokaságára ránk se hederít.
- Már megbocsássanak, de a kutatás zavarásával nem fognak előrébb jutni – jegyzem meg a két beszélőnek, hiszen ha hátráltatják a Juunibantai tagjait, talán a kelleténél több időt fogunk a Takarító közelében töltetni, mellyel nem akadna gondom, amennyiben több információnk lenne a szerkezet működéséről. Bár a hangok, melyet az ifjú említett elgondolkodtatnak.
- Ifjú, biztos vagy benne, hogy nem a sötét környezet okán hallasz nem létező hangokat? – homlokráncolva pillantok a fiúra egészen addig a pillanatig, míg a hadnagy műszere hangos recsegések közepette megszólal. Az abból szóló hangok között szavakat értek ki, s furcsállva, összeszűkült tekintettel méregetem Kamioka-fukutaichout, magyarázatot várván erre az egészre.
A helyet beborító fényességre ösztönösen kapom szemem elé kezemet, hogy a bántó világosságba nézve, megerőltetve szemeimet próbáljam kifürkészni, hogy most mi is történik. S mire rádöbbenek mivel is állunk szembe már késő bármit is reagálnom rá. Tehetetlenül nyel el a Takarító örvénylő torka, melynek szembántó vidám színkavalkádja csak fokozza bennem a negatív összkép teremtését a szerkezet köré. A kellemetlen iszonyat pedig úgy tűnik, ahogy a feltételezett ismeretekből várni lehetett lassacskán az emésztésembe kezd. Nem is meglepő, lévén eddig senkit sem láttak újra, kit egyszer elnyelt már a Takarító.
Mit kellene tennem most, imádkozni, régmúlt boldog emlékeire gondolni? Mégis minek kellene járnia a fejemben a halál közeledő pillanatában? Mások min merenghetnek utolsó másodperceikben, mit érezhetnek? Bánatot, szomorúságot, megnyugvást, dühöt? S én mit érzek? Csak egyszerűen elfogadom a halál gondolatát? Mégis, még mennyi minden várt volna rám, amelynek lehetőségével nem éltem, mióta Rukongaiból Sereteibe kerültem, csak így hátrahagynám az egészet? És a családom, kik megtaláltak engem, kiknek létezéséről immáron tudok, vele együtt valós személyazonosságomat, nevemet, múltamat? Nem volt lehetőségem megismerni a családomat… milyen kellemetlen…

Sikoly hagyja el ajkaimat, ahogy magamhoz térve felülök és a hirtelen elmémben özönlő gondolatok felidézik halálom pillanatát, ahogy a Takarító torkában testem lassan aprócska lélekszemcsékké vált. Ösztönösen kapom kezemet magamhoz, hogy megbizonyosodjak arról, hogy egyben vagyok. Az érintésem során szembesülnöm kellett azzal, hogy öltözékem, a felszerelés, melyet magammal kellett hoznom az expedícióra, Kazagurumaru is eltűnt. Ez lenne a groteszk túlvilág képe, ez várna a halálistenekre haláluk után, ez lenne a lélekvándorlás következő lépcsőfoka?
Megborzongva húzom össze magam, fázom. Hideg van és sötét. Tapogatózni kezdek magam körül, a padló, mely alattam van különös mozgást lejt és mintha meleg lenne, de mégsem. Olyan szokatlan, olyan más ez a hely, mint amelyekben eddig volt alkalmam járni. Mindkét tenyerem már a padlót érinti, s lassacskán arra a megállapításra jutok, mintha lelkek fodrozódásai lennének alattam.
Erre a szürreális gondolatra visszahúzom kezeimet. Aggodalmasan nézek körül, megerőltetve szemeimet, hogy a sötétségen keresztüllássak végre, így megtudva hol is vagyok, vagy legalább láthassam, mi pontosan ez a hely. Kisvártatva egy ajtót sikerül felfedeznem, másodpercekig csak szemezek vele. Míg ama cselekedeten vacillálok, hogy megközelítsem-e, avagy sem, fejemben csak azon kérdések visszhangzanak, hogy „hol vagyok, mi ez a hely?”. De válaszokra csak várhatok, míg nem keresem meg én magam.
Lassan emelkedem föl a talajról és sétálok a nyíláshoz. Ha valóban ajtó az, mint az előbbi helyről láttam, akkor kinyitom, ha nincs, ami eltorlaszolná, egyszerűen megkísérlek kilépni rajta, ha nem sikerül egyik variáns sem, tapogatni kezdem a falat, hátha találok valami járatot, ami elvezet innen valahová, bárhol is vagyok.

„Csalogánynak,
mi keresnivalója még
deres cserjésben?”

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Szer. Jún. 05, 2013 2:36 am

Halkan dudorászik, ami a szájában lévő ceruza miatt annyira nem is érthető, legalábbis a dallama annak a kis dalnak, amit kiad magából. Pedig ezt fogja akkor is dúdolni, amikor Aizen-sama szabad lesz, és akkor is, amikor annak a jövevény bandának fogják tartani a nyilvános kivégzését. Ez a kis dalocska pedig az az altató, amit a lányának szokott előadni, amikor nem tud elaludni, és fél attól, hogy álmában eljönnek érte a sötét, maszkos lények, és elragadják. Pedig nem kell félnie, hiszen még nem lesz szükségszerű a feláldozása, addig Akuma vigyázni fogja az álmait, és az életét is, hiszen szereti a kislányát. Ám ha a nagyobb cél megköveteli, akkor minden bizonnyal meg fogja tenni, minden lelkiismeret-furdalás nélkül, valamit-valamiért. Azon pedig már tényleg nem sokat gondolkozna, hogy a jelenlegi társaságból, néhányat, teljesen véletlenül itt felejtenek, nem lenne kár értük. Talán csak a hadnagy, és a nemes férfi miatt lenne némi bonyodalom, de a többiek hanyagolhatónak látszanak. Például azt a szőke fiút, aki valamit tudatni akar a hadnaggyal, bár az a nő is, aki ezért rászólt a társalgókra, elvonják a figyelmet arról, hogy végre megkapja a jelet Akuma, és elkezdheti a műveletet, amivel kinyerhetnek némi mintát a Takarítóból. Kár, hogy Akumán kívül csak egy valaki értheti meg ennek a fontosságát, de Őt jelenleg a tudatlanságban szenvedő shinigamik feltartják. Lehet inkább, mégis itt kellene hagyni mindenkit, és egyedül a hadnagyával visszatérni, vagy nélküle. Eljátssza a lelkileg összetört shinigamit, aki előadja a történetét, és kész is, az esetleges hasznos információkat pedig megtartja saját használatra. S’ nem elég, hogy még mindig nem tud semmi használhatót kezdeni, még a rádió is bezavar. Bár azt már inkább érdeklődve hallgatja, habár a zörejek természetesen azoknál a részeknél jelentkeznek, amiknél valami értelmes mondat is kialakulna, amiből valamire következtetni lehet.
~ Hm, nem rádiócsend szokott következni ezek után? Márpedig nincs csend, bár ez nem is zörej. Úgy érzem, hogy a nyugalmas küldetés továbbra is csak egy ábrándos elképzelés marad.- szinte oda se kell pillantania, ám a felerősödő fényjáték vonzza a tekintetét.
- Ez azt hiszem gondot jelent…- nem annyira megjátszott rémület ült ki az arcára, és nem érti az okát, ahogy annak se, hogy miért nem akar mozdulni a lába. Hiszen csak elnyelt két shinigamit, semmi mást nem tett. Bár legalább már azt megtudta, hogy nem lámpával van dolguk, hanem egy hatalmas torokkal. Kevesen mondhatják el, hogy a Leviatán torkába bámulhatnak, és még élnek, bár lehetséges, hogy Akuma se fogja tovább folytatni a pályafutását. Ám érez egy rántást az egyenruháján, ami visszatéríti a valóságba, hátat fordít a szörnynek, és belekezd a futásba, közben pedig felkapja a táskáját is. Nem lenne jó sokáig itt bolyongani élelem nélkül. S’ talán itt az esély arra is, hogy valakit egy apró kis mozdulattal eltüntessen, ám sajnos ez nem növeli a túlélési esélyeit, hanem ellenkezőleg, csökkentené azt, jelen helyzetben pedig szükséges mindenki ahhoz, hogy élve kijussanak.
- Rosszabb, mint egy elvarázsolt kastély, vagy éppen egy labirintus.- utalt vidám, ám megjátszott hangon arra, hogy a falak önállóan alakítják ki a folyósokat.
~ Akkor lehetséges, hogy a Takarító befolyással bír a környezetére, és úgy alakítja a helyzetet, hogy végül, ismét szembe találkozzunk. Hm, talán lehet kicsit extrém teória, de mi van akkor, ha egy lény gyomrában, vagyunk, vagy éppen az ereiben, és a Takarító az antitest. Áh, túlságosan extrém. Inkább futás tovább.- hiába néz jobbra-balra, nem sok lehetséges menedéket lát. Sajnos rég volt már terepen, kicsit már berozsdált. Ám lehetséges, hogy a szerencse mosolygós kedvében van, mert a nemes talált egy alkalmas menedéket. Azt a kis magasságot pedig le tudják küzdeni. Jelen helyzetben nincs értelem megjátszania magát Akumának, legalábbis azt a részét nincs, hogy elég képzett. Minden gond nélkül feljutott a résbe, és hátát a falnak vetve fújja ki a levegőjét. Legalább egy kis ideig nyugtuk lesz, ha csak nem gondolja azt a fal, hogy ezt a részt el kell tüntetnie, mert akkor vagy egy befalazás következik, vagy ki lesznek tolva. Minden esetre tartozik eggyel a nemesnek ezért. Pedig szinte biztos volt abban, hogy csak az életét akarja menteni, mindenki másra pedig magasról tesz, vagy volt annyi esze, hogy belátja a számok törvényét.
- Köszi, jövök eggyel. Ha kell valami extrém, kis háziállat, csak szólj, majd összedobok valamit, csak mond el, hogy mi kell.- barátságosan, mosolyog, de ez se tükrözi az igazságot. Ám sajnos tényleg lekötelezettje lett a kékvérűnek, nincs kibúvó, ha szüksége lesz valamire a nemesnek, akkor Akuma elkészíti.
- Na, ki hozta még el a táskáját? Lehet pár napig itt fogunk maradni, akkor pedig nem árt, ha beosztjuk a kajánkat.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Szomb. Jún. 08, 2013 1:25 am

Egyáltalán nem voltam boldog attól, hogy nem vettek komolyan. A sötétben sohasem féltem, kvázi az életem részévé vált már gyerekkoromtól kezdve. Aztán meghallottam egy recsegő-ropogó hangot a hadnagytól, ami miatt ösztönösen hátraléptem, és a kardomra tettem kezemet. Megnyugodtam kissé, amikor kivettem, hogy a központtól érkezik a hívás, és mikor oda ér a hang, hogy egy kapu kinyílt, annak ellenére, hogy itt vagyunk, nem realizáltam, hogy ezzel a szörnyeteg elindul. Csak később, mikor a hang erősödött, és a szunnyadó szörnyeteg szusszantott egyet, majd kitátott torokkal elnyelte két társamat. A lábam, bár akartam, nem mozdult, csak tátott szájjal, tehetetlenül tekintettem meg, ahogy a kőarcon nyílt örvény, mint egy csillapíthatatlan étvágyú rajzfilm-szereplő, aki egy lélegzettel a tányéron lévő minden ételt beszippant, nyeli el bajtársaimat. Minden bizonnyal, ha Kamioka~san nem ordít fel, ösztönözve az egyetlen menekülési módra, valamint az aranyfejű, kéjes képű nemes nem rántja meg uniformisomat nyakánál fogva, és nem kegyeskedik elsőbbséget adni, ott veszek én is. Viszont nem utóbbi, hanem előbbi történt meg, és így sikerült elfutni. A testem karbantartása sosem marad el, és életemben is rengeteget futottam, így nem esett nehezemre lépést tartani a többiekkel, körülbelül a felfuvalkodott nemes mellett, talán előtte is haladtam. De így is, ő volt a vezető, mikor meglátta az életmentő kő kiszögellést, és felugrott. Nem kellett a biztatása, rögtön követtem, nem maradoztam el sokkal. Felkészülten érkeztem, hátha ezt a kis magánpáholyának fogja tekinteni, de nem így történt. Amikor a fiatalabbnak tűnő Juuniibantaios tiszt köszönetre nyitotta száját, és el is mondta amit akart, magamban elmosolyodtam. Van nekem enélkül is, nem kell összeeszkábálni. Jól tudtam, hogy nem nekem szólt, hanem a hólyagnak, de a gondolattal eljátszottam. Aztán eszembe jutott, hogy otthon hagytam, másnaposan. Nehogy valami ostobaságot csinálj, te idióta! Fohászkodtam. A második mondatra már nyíltan elvigyorodtam:
- Csak tán nem gondolja, hogy leteszem egy pillanatra is? Megbecsülöm annyira hogy ne váljak meg tőle. Meg hát ki a fene tudja? Senki sem ismeri teljesen ezt a helyet, lehet hogy jönnek a gonosz mókusok és elragadják! Vagy akármik, mindenesetre nálam mindig nagyobb biztonságban van, mint lent a földön. No, akkor lássuk, mi van benne!
Az ilyen jellegű, humort idézni próbáló megszólalásaimmal mindig a helyzetet próbálom oldani, hiszen sokkal nagyobb veszélyt jelenthet a küldetésre a feszült légkörben dolgozó, szétszórt csapat, mint az ellenség, és én ezt már a saját bőrömön is tapasztaltam. Az utolsó mondatomnak eleget téve pedig levettem hátamról táskámat, amit eddig szorosan fogtam, nehogy valamelyik társamnak vicceskedni támadjon kedve, és amíg én szónokolok arról, hogy mennyire vigyázok rá, ellopják. A táskában első látásra sok minden volt, hiszen két napra való élelmet csomagoltak, viszont egy személyre, így nagyon reméltem, hogy nem csak én gondolkoztam úgy, ahogy, vagy esetleg még gyorsan felkapták a földre letett csomagjaikat, és úgy eredtek futásnak. Komoly ábrázattal meredtem csomagom tartalmára, miközben magamban jót mulattam azon, hogy a zsebemben még van egy csomó étel, bár való igaz, inkább íz-élményt nyújtottak, mint gyomor-megtöltést, de ez is adhatott némi megnyugvást. Úgy gondoltam, hogy a bőséges reggeli után nem kíván rövid időn belül senki sem táplálékot venni magához, és ezzel még nyertünk a tartalék(ok)nak egy kis időt, hogy megmaradjanak csomagolásukban. Én még e téren különösen a nemesben bíztam, egy ilyen kényeskedő képű alak sosem süllyedne odáig, hogy letegye élelmiszerét a földre.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Vas. Jún. 09, 2013 7:43 am

A Dangai Titkai

Mae

Mae valóban ajtót talált, sőt mi több! Semmi sem akadályozza meg abban, hogy ezt az üres szobácskát elhagyja és egy teljesen másikba lépjen át. Amikor pedig átlép a másik a szobába különös érzése támad. Határozottan olyan érzése van, mintha figyelnék. Ha pedig körülnéz, egy újabb ajtót vesz észre, amely azonban ránézésre zárva van. Ezt egy hatalmas lakat tanúsítja, amely rozsdásan lóg az ajtót rögzítő gyűrűn, mintha évezredek óta tartaná. A különös érzésen felül semmit sem tapasztal Mae, így semmi akadálya nincs annak, hogy megpróbálja az ajtót bármilyen módszerrel kinyitni. Más utat egyébként sem talál és a szoba üresnek tűnik az érzésen kívül, semmit sem lel benne. Az ajtót bárhogy is próbálja kinyitni egyetlen dolgot ér el vele. Hatalmas puffanást hallhat a háta mögül s amikor megfordul, egy férfit láthat, amint éppen feltápászkodik a földről.
- A franc egye meg, már megint elrontottam a belépőmet. Folyton lezúgok, pedig elhiheted, az egyetlen hely ahol senki sem keresne, az a bal felső sarok.
Mondja a férfi, miközben leporolja szürke-fehér selyem köntösét, majd megigazítja tükörmaszkját. Első ránézésre a férfi úgy tűnik, hogy talán még húsz kiló alatt is összegörnyedne. Mégis úgy tűnik, hogy számára ez a szoba abszolút otthonos. Amikor ismét a shinigami lányra tekint maszkjában Mae saját pőre valóját pillanthatja meg. Mintha a maszkon kavarogna karcsú alakja. Nem úgy tűnik, hogy a férfit bármennyire is foglalkoztatná a lány meztelensége. Ugyanis Maera mutat, majd megszólal korholó hangon.
- Megtennéd, hogy leszállsz a törülközőmről? Most nézd meg, összetapicskoltad a lábaddal.
Azzal a férfi lehajol és látszólag a semmit felemeli a földről, majd keseregve folytatni kezdi.
- Szegény, Törcsi. Itt feküdt és orvul rátapostak. Micsoda kínokat kénytelen átélni szegény. De ne aggódj barátom, mindjárt segítek rajtad. Kimoslak, aztán kiszárítalak, majd kivasalom a gyűrődéseidet, amelyeket a vendégünk okozott rajtad. Jut eszembe, milyen udvariatlan vagyok. Vendégünk van! Törcsi, készülj fel!
Ezután a férfi mereven Maet kezdi nézni. Nem szól semmit, csak a lányt figyeli. Bárhová is megy a szobácskában a shinigami lány, a férfi meredten figyeli a őt.

Yuuken, Shinrou, Akuma, Minashaku

A négy expedíciós, az utolsó pillanatban felkapaszkodott a beugróhoz, amely elsőre, de még második ránézésre is barlangnak tűnik. Tulajdonképpen, mintha egy robbantott mélyedés lenne. Shinrou lélekmobiljának recsegése elhallgat, hallhatólag örökre. Mina nagyot koppan, mert bizony a táskájában egy csepp ételt sem találnak. Ugyanis még az eligazításon szó volt róla, hogy az ellátmányos táskát, Urufu Mae kapja, ez az információ pedig elsőként Yuuken agyába villan be. Amint azt tapasztalhatták, a lányt elnyelte a Takarító, így az élelem is odaveszett. Minashaku hátizsákjában, pedig semmi más nem található, mint egy doboz, amelyben aprócska Petri-csészék találhatók. De, ha ez nem lenne elég, a kis csoportnak még ideje sem marad komolyabban szemrevételezni, hogy mi maradt és mégis mit tehetnek, ugyanis a szemközti fal elkezd közeledni a barlang szájához. Igen kellemetlen lesz mumifikálódni, a Dangai kellős közepén, egy ismeretlen barlangban. A shinigamik azonban tévednek, ugyanis, amikor a szemközti fal, lezárja a barlang száját, zölden fluoreszkáló övük, egy ösvényt világít meg. Úgy tűnik, hogy a barlang, hasonlóan a hatalmas falakhoz, képes változtatni az alakját és képes utat nyitni, vagy éppen elzárni. Az út az ismeretlenbe vezet, a kérdés már csak, hogy lesznek-e olyan bátrak, hogy elinduljanak felderíteni az ismeretlent, vagy az élelem hiánya és a baleset, széthúzást gerjeszt a csapaton belül és egymás torkának esnek? Az expedíció sorsa, a kezükben van.

El sem akarom hinni, hogy valami idióta képes volt hagyni, hogy használják a kaput, amíg mi idebent vagyunk. Mégis, hogy a fenébe lehetséges, hogy hagynak egy ekkora stiklit elsülni? Lehet, hogy szándékos szabotázs és valójában az ő és nemes társa életére akartak törni? Előfordulhat, ezen azonban cseppnyi időm sincs agyalni, ugyanis futnunk kell a takarító elől. Kényelmetlen egy szituáció, pláne, hogy a takarító felébresztését nem is így terveztem. Sokkal inkább biztonságos távolból, megfelelő árnyékolás mellett, valamikor az utolsó napon. De, ez így teljes mértékben felborította tervet és két társunk is odaveszett. Hacsak ... Gondolataimból végül Shihouin-san rángat ki, aki volt annyira szemfüles, hogy kiszúrjon egy beugrót az egyik falon. Mivel a beugró, alig négy méter magasban van, nem tart túl sokáig shunpoval feljutni. S szerencsére, még időben bejutunk mindannyian a barlangba. Elképzelésem sincs, hogy most hirtelenjében mit csinálunk. Ez nem volt tervben, lehet, hogy az egész titoktartást, amit magam rendeltem el, végül fel kell, hogy rúgjam és fel kell tárjam, hogy mit találtunk? A Hitachi Explorer határozottan bizonyítékot szolgáltatott arról, hogy ...
- Először is nyugodjunk meg. Úgy vélem, hogy itt biztonságban leszünk. Már, ami a Takarítót illeti. Az étel miatt ne aggódjon, kibírjuk kettő napig étel nélkül.
Amikor azonban a barlang szája felé elkezd közeledni a szemközti fal, kicsit aggódni kezdek, amelyet igyekszem nem kimutatni. Inkább ahelyett, hogy pánikba esnék, valamiféle kiutat kezdek keresni, amelyet végül egy ösvény képében mind a négyen felfedezünk. Övünknek köszönhetően el se téveszthetjük. S bár a barlang szája bezárult, az ösvény ígéretesnek tűnik.
- Erre megyünk.
Jelentem ki határozottan. Hiszen ez az egyetlen út számunkra és ki tudja, hogy mégis mikor fog ismét szabaddá válni a kapu felé a járat. Ez biztos, hogy az ellentétes irány és nem a kapuhoz vezet. De milyen kutatók és felfedezők lennénk, ha ennyi riadalom megtorpanásra kényszerítene bennünket? Természetesen később ki fogom vizsgálni, hogy mégis melyik idióta engedte meg, hogy használják ezt a kaput. Hiszen ezenkívül, még van egy kevés, amelyen keresztül bonyolíthatták volna az illető érkezését.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Hétf. Jún. 10, 2013 2:42 am

A kialakult helyzet nem ébresztett benne különösebb aggodalmat vagy kétséget, arca továbbra is változatlanul érzelemmentes volt. Könnyedén sorsára hagyhatta volna úgynevezett társait, mindazonáltal megmentésükből feltehetőleg többet profitálhat majd. Ezen meglátásával szinkronban szólal meg a másik 12. osztagos, aki egészen idáig némán teljesítette az utasításokat, Yuuken majdhogynem meglepődött, amikor az illető beszélni kezdett. Milyen meglepő, tehát nem csak egy android... Érthetetlen felvetés, amennyiben nem a Juunibantai szervezésében történő küldetésről lenne szó, éppen ezért nem érné meglepetésként, amennyiben kiderülne egy ilyen turpisság. A köztes világgal kapcsolatos alapismerete nevetségesen kevésnek számított, ebből kifolyólag némileg nagyobb érdeklődéssel tekintett körbe a beugróban, mely megmenekülésük zálogaként szolgált. Barlangszerűnek tűnt, ám a szőke főnemes meg tudta állapítani, miszerint nem találkozott még akkora állattal, amelynek ekkora odú kellett volna. Természetesen nem tudhatta, hogy milyen lények élnek a Dangaiban a Takarítón kívül, s az igazat megvallva nem is érdekelte túlzottan a helyszín élővilága. Mindazonáltal talán mégsem lesz tökéletesen felesleges eme kis kiruccanás, legalább testközelből vizsgálhatja egy dimenzióközi átjáró működését. Készségesen megszabadult a táskájától, amit nemtörődöm módon ejtett le a talajra, innentől kezdve feladatuk a túlélés, nem pedig az adatgyűjtés volt, ámbátor a kettő nem zárta ki egymást. A tudósok kutatgassanak csak, Ő addig rájön, milyen módon lehetne túlélni ezt az egészet. Valójában az élelmiszerhiány másodlagosnak mondható, hisz' a kiszáradás sokkalta hamarabb végez az emberrel az éhségnél.

- Abban élelmet ugyan hiába keres, a kisasszony táskája tartalmazta az ellátmányt. - vetette oda félvállról a félős shinigaminak, majdan figyelmét ezután Akumára fordította. - Nem tesz semmit, ám igazán lekötelezne, amennyiben tartaná magát a protokollban előírt viselkedési formulákhoz. Elszakadtunk a civilizációtól, azonban ezzel együtt nem kell lemondanunk a jó modorról, igaz-e? Észben tartom a fejajánlását, mindenképpen élni fogok vele, ha szükségem lesz valami... khm.. különleges háziállatra. Merre tovább, Kamioka-san?

Sem kedve, sem pedig ideje nem volt a kelleténél tovább itt időzni, egy főnemesi ház vezetőjeként sokkalta több kötelesség hárult rá, mint ahogy azt a jelenlévők bármelyike el tudná képzelni, személyének jelenléte elengedhetetlennek tűnt egyes egyezségek megkötéséhez. Persze a unokatestvérei is képesek lettek volna valamilyen szinten ellátni ezeket a feladatokat, viszont elég volt számára Ryouichi-chant elképzelni tárgyalófélként és máris kirázta a hideg. Tudásában nem lehetett kivetnivalót találni, ámbátor habitusa azért hagyott némi kivetnivalót maga után. Az évek múltával, amint benő a feje lágya és megkomolyodik, képes lesz ezeket a kellemetlen jellemhibákat levetkőzni, de mindaddig egy olyan közösségben, ahol a suttogás mögött is ármány sejlik, felér egy céltáblával a mellkason. A tompán foszforeszkáló zöldes fényt nem szolgáltatott éppen fejedelmi kivilágítást, de a tájékozódáshoz elegendőnek tűnt. A nyílás, amin érkeztek lezárult, ennek köszönhetően egyetlen irányba haladhattak, már amennyiben nem szándékoztak letáborozni és megvárni az erősítést. A hadnagy egyértelmű parancsa szerint az utóbbi módszer nem lenne célravezető, éppen ezért a továbbhaladás mellett tette le voksát. A frusztráció legjobb levezetési formája a testedzés, ennek megfelelően ameddig van tennivaló, nem kezdenek el gondolkodni azon, vajh' miképpen fogják túlélni ezt az egészet. Engedelmesen vette hátára ismét batyuját, átnézni feleslegesnek tartotta, vezetőjük tisztában volt a felszerelésük mibenlétével, Őt magát hidegen hagyták az efféle műszerek. Határozott léptekkel sorolt be a fukutaichō mellé. Kíváncsian várta, vajon csapatuk melyik tagján fognak először kiütközni a klausztrofóbia tünetei. Yuuken ilyen tekintetben szerencsésnek vallhatta önmagát, a Féregboly parancsnokaként megszokta a sötét, zárt helyeket.

- Nem éppen rózsás a helyzetünk! - szólalt meg kedélyesen, mintha csak kiránduláson menetelnének egy erdei ösvényen, a fák hűs árnyékában. - Az ilyen szituációkban mutatkozik meg a személy valós mibenléte, az emberi értékek hamar a felszínre kerülnek, negatív és pozitív értelemben is. A bajtársiasság nemes erény, miképpen a túlélési vágy is...

Hangjának csevegő tónusa, smaragdzöld pillantásának perzselő fénye, az ajkain játszó hamiskás mosoly egyértelműen jelezte, részéről felettébb jól szórakozik. Szerette volna látni, ahogy az expedíció résztvevőinek személyisége eltorzul, az önfenntartás állatias akarata átírja a hétköznapi normatívákat. Dallamtalanul dúdolni kezdett, miközben felmérte lehetőségeit. Zanpakutō híján hátránnyal indul egy ellenséges halálistennel szemben, viszont lefegyverezés után bármelyikőjüket meg tudná ölni. A gyilkosság gondolata mintegy lehetséges alternatívaként bukott benne felszínre, elmélkedését a számító ridegség határozta meg. Bárkit feláldozott volna boldogulásának érdekében, ez nem is volt kérdés. Ám egyelőre mind erejük teljében vannak, nincs értelme csökkenteni az esélyeiket.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Szer. Jún. 12, 2013 7:14 am

Meglep mennyire könnyedén sikerül elhagynom az előző szobát tüzetesebb keresések nélkül, azonban ahogy betérek az új, ismeretlen helyiségbe olyan érzés kerülget, mintha figyelnének. Nem szoktam patáliát csapni, ha odahaza Sereteiben engedély nélkül szemmel tartanak, azonban egy idegen helyen, idegen körülmények között cseppet sincs ez az ínyemre. Talán az előző helyiség okozta sokk miatt kerülget ez az érzés, de az is fennállhat, hogy nem.
Tüzetesebben kezdem tanulmányozni az új szobát, melybe sikerült betévednem. A lakattal zárt ajtó, amelyet megpillantok rosszalló gondolatokat ébreszt bennem. Ha legalább Kazagurumaru nálam lenne!
Közelebb lépek a zárt kijárathoz, majd vizsgálni kezdem az annak kinyitását hátráló eszközt. S mivel nem látok feltörésére alkalmas tárgyat –, amúgy sem próbálnák szerencsét vele, hiszen nincs igazán tehetségem ebben –, csak a mágiát találom egyetlen lehetséges megoldásnak, amellyel a kiutat szabaddá tehetem. Így hát három lépést távolodva az ajtótól, jobb kezemmel, mutatóujjammal rábökve a lakatra mondom ki a határozott parancsot.
- Hadou 04.: Byakurai! – az ujjhegyembe sűrűsödött energia fehér villám formájában csapódik ki, egyenest a lakatra. De a várt hatás, miszerint az öreg, rozsdás zár a kidou hatására megadja magát, nem történik meg, ehelyett hatalmas csattanás formájában egy ismeretlen alak fedi fel kilétét a hátam mögül.
Összeszűkült szemekkel fordulok sarkon, szembe az idegennel. Egy jelentéktelen pillantást vetek az említett bal felső sarokra… mikor éreztem, hogy figyelnek és körbepásztáztam a szobát eszembe sem jutott a mennyezeten is élő orgazmust keresni. Azonban eme hibát felírtam elmémben, ha legközelebb is hasonló szituációba kerülnék, legalább háromszor megnézem a mennyezetet és még kétszer a bal felső sarkot.
Nem igazán jutok szóhoz, miközben az előttem álló férfit mérem végig tetőtől – talpig, tekintetem egy pillanatra megakad annak tükröződő maszkján, melyen saját alakomat látom viszont, ruha nélkül. Teljesen megfeledkeztem, hogy pőrén kezdtem bele a magánakciómba. Megborzongok, bár kényelmetlenül érzem magam, nem vagyok prűd, hogy gondot okozzon szégyenlőségem legyőzése, s ezáltal bátor magatartást tanúsítsak eme szituációban is.
- Tessék? – homlokráncolva fogadom a váratlan kérést az említett törülköző felől. Törülköző, igen, ez pontosan tökéletes lenne, ha egy kimono sem akad a közelben!
Bár az említett textíliával nem volt szerencsém találkozni, ám az idegen meggyőződése, hogy itt van, ráadásul rá is léptem! Vajon miért nem éreztem semmit? Nem igazán tudom hova tenni a férfi viselkedését, bár kitudja, hol vagyunk, s mi ez a hely pontosan, és hogy lehet innen kijutni és az idegen mióta van itt. Vendégnek nevezett, egyúttal azon se lepődnék meg, hogy a feltételezések, miszerint a Dangaiban élet van – ha netalántán még mindig ott vagyok – most, a szemem láttára kerül alátámasztásra.
- Ha nem haragszik, az udvariasságtól merőben messze van az, amit művel – jegyzem meg, miután kezdtem tényleg kényelmetlenül érezni magam, amiért meredten bámult rám. - Mindazonáltal, ha kölcsönbe tudna adni számomra valami anyagot, melyet magamra ölthetek, roppantul hálás lennék érte – lehet, hogy nem éppen „vendéghez” illető a viselkedésem, azonban meg kellett próbálnom. - Illetve lenne pár kérdésem, mint például: mi ez a hely? S ön kicsoda? Maga hozott ide? És hol van a felszerelésem? Ez lenne a Takarító gyomra? – súlyomat egyik lábamról a másikra helyezem, miközben karba fonom kezeimet magam előtt.
- Az én nevem Mae – próbálok meg enyhíteni a felhozott kérdéssorozataimon, ha hallja, nem kívánok erőszakosan fellépni ellene – legalábbis, amíg nem szükséges, addig nem. Bár még számtalan kérdésem lenne hozzá, mint az, hogy miképpen lehet kijutni innét vagy az, hogy micsoda ő és mit keres itt?

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Vas. Jún. 16, 2013 12:31 am

Olybá tűnik, hogy kifejezetten rossz helyzetbe kerültek. Sajnálatosan, mint kiderült, és a nemes vészmadár módjára rávilágított, élelem hiányban szenvednek, vagyis még nem. Mert az indulás előtt mindenki vett magához megfelelő mennyiség táplálékot, így legalább egy darabig még bírni fogják. Ám ha hamarosan nem találnak rá a megfelelő útra, és ez által a kijáratra, hamarosan mutatkozni kezdenek a tünetek. Éhínség, és a szomjúság, amit végszükség esetén, elég szélsőségesen kell majd csillapítaniuk.
- Hm, kaja nincs, se innivaló, oké, kit fogunk elsőnek megenni?- kérdezte bolondozó hangon, és mosolyogva, miközben kifejezetten komolyan is gondolta. Ha arra kerülne a sor, akkor minden gondolkodás nélkül hajlandó lenne a kannibalizmusra. Természetes, hogy mint volt 4. osztagos, tisztában van azzal, hogy a testük melyik részével kezdje el. Már csak egy megfelelő társat kell találnia ebben, mert egyedül nem lenne képes elbánni három másik shinigamival, de ha már akad egy vacsora partnere, nos, akkor már más a helyzet. Ketten eltudnák intézni a másik két személyt, majd takarékosan, de egy darabig ki tudnák bírni, és végül, egymásnak eshetnének, és eldőlne ki is marad életben. S’ talán, de csak talán, ha nagy szerencséjük lesz, ráakadhatnak a küldetés egyetlen hölgy részvevőjére, aki talán finomabb falat lehet. Persze ha nem jön a segítség, akkor az utolsó életben maradt elkezdheti magát emészteni, habár, ha már eszik egy kis shinigami húst, akkor csak idő kérdése, hogy vendigová válik, vagy se. Már ha valaki hisz ilyen babonákban. Akuma például nem, csak a tudomány az, amiben hisz. Ám, még kérdéses, ki is lehet alkalmas arra, hogy segítse az életben maradást? Leginkább a nemesre tud gondolni, a fajtája gyáva, és mindent megragad az életben maradásért, így nem is lesz feltétlen nehéz rávenni arra, hogy szövetkezzenek ezért a kis célért, és csináljanak egy villám pikniket. Ám előtte játszania kell tovább a szerepét.
- Oké, ahogy gondolod… akarom mondani, ahogy gondolja. Bár nem hiszem, hogy most kéne ragaszkodni a protokollhoz, de nekem mindegy. Majd a jó modor nevében engedem, hogy veszélyhelyzetben, előre menjen, sőt, még elsőnek is végezze be.- mondta vigyorogva, és reméli, erre hamar sor fog kerülni, akkor legalább már lesz egy kis hús, amit elfogyaszthatnak. Így is meg lehet oldani, balesetek, és hasonló kimenetelű dolgok sorozata segítheti őket a túléléshez, legalábbis Akumát.- Oké, majd a 12. osztagnál megtalál, keresse Varui Akumát.- minden bizonnyal, valami hivalkodó élőlényt akarna, amit a többi nemes orra alá dörgölhet, és ezzel is felsőbbrendűnek gondolja a létezését, miközben pont, hogy alacsonyabb rendű. Hogyan is mondják? Ha a nem szarik a paraszt, nem eszik a nemes. Alacsonyabb társadalmi rendbe tartozók tartják el a kékvérűeket, csak ezt sajnos hajlandóak elfelejteni. Pedig némi lázadás igazán hasznos lehetne, könnyebben be tudna jutni olyan létesítményekbe, ahol a megfelelő információkat tárolják.
- Én nyugodt vagyok hadnagy, de ha nem a Takarító lesz a gond, akkor szerintem akkor a fal fog gondot okozni.- mutogat arra az egyáltalán nem elhanyagolható tényre, miszerint közeledik a fal, és talán jobb lenne, ha tovább állnának. Felveszi a hátára a táskáját, habár nem feltétlen hasznos holmikat rejt, de több mint a semmi, és talán meglepetést is fog okozni. Ki tudja mikor, mire is lesz szükségük?
- Akkor arra…- besorol a hadnagya mögé, és nem foglalkozik azzal, hogy a negyedik társuk követi őket, vagy se. Minden bizonnyal igen, ha csak nem akar itt maradni, és egy összeaszott múmiává változni. S’ ott van még valaki, a hölgy, aki ki tudja merre is van? Akuma reméli, nem most akarnak hősködni, és inkább arra fognak figyelni, hogy élve kijussanak, nem pedig arra, hogy eljátsszák a szőkeherceget. Igen csak hatalmas ostobaság lenne a részükről. Főleg, mert ketten is jelen vannak a 12. osztagtól, és az intelligenciájuk egész biztosan meghaladja a maradék két főjét, így Akuma, és a hadnagya nem fogja ezt felajánlani. A nemest pedig csak a saját élete érdekli, így minden bizonnyal nem akar ilyenre vállalkozni, így marad egyedül a fiatalnak látszó shinigami. Remélhetőleg követi a csordaszellemet, és a társasággal fog tartani ebben is.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Vas. Jún. 16, 2013 2:15 am

Jaj, jaj, jaj, jaj, és még sok tíz, száz, ezer vagy százezer jaj! Nagyon remélem, hogy ezekkel a shinigamikkal többet nem fogok találkozni, vagy nagyon feledékenyek lesznek, különben örökre rajtam marad ez a bődületesen nagy koppanás. A zsákomban ugyanis ilyen kis kör alakú izék voltak, azt se tudtam, mik azok. Azt hittem, leves vagy valami hasonló van bennük, aztán kiderül, hogy ilyen kis edényke. A bájgúnár főnemes még itt rátesz még egy lapáttal, mikor lekicsinylően közli hibámat. Anélkül is tisztában vagyok vele, köszönöm szépen! Még ide se figyel.. Mekkorát nevetnék, ha egy kobold előugrana a sötétből és hátulról „megszeretgetné”. És egyébként is, mielőtt ilyet mondunk, bele kell gondolni abba, hogy a másik mit érezhet. Én se mindig teszem meg, meg ha ez az igazság, akkor is közlöm, talán csak finomabban. Ez meg itt csak arcon cseszerint, mintha ember se lennék, csak egy kis zsák, amit kedve szerit gyalázhat, vagy gúnyolhat. Nem baj, csak alkalom kell, hogy elismerjen, és legalább rám nézzen, amikor hozzám beszél. Ha még a szemembe is néz, az maga lenne a főnyeremény. A tekintetét biztosan állnám, rám nemigen tudnak olyan égető vagy lekicsinylő tekintetet vetni, hogy ne bírjam ki. Ahogy én szoktam olyankor visszanézni, még talán megeshet, hogy a másik fél unja meg. Nem haragos, vagy megvető, de ez a titka: érzelemmentes. Olyan szinten unott fejet tudok produkálni, hogy talán még el is szégyelli magát az, aki megkapja ezt tőlem. Na de nem ez az ember. Ha úgy néznék rá, hogy most látom először, biztosan valami olcsó kéjencnek nézném, aki egy napot nem bír ki nő nélkül. De így, hogy tisztában vagyok vele kivel állok szemben, és hajlandó vagyok egy kicsit a felület alá ásni, egy könyörtelen, unott és önző embert látok magam előtt. De ez csak a felszín alatt van egy kicsivel, az emberek személyisége nem két rétegből áll. De nem ez volt a lényeg, sem ő, sem én nem azért vagyunk itt, hogy kielemezzem viselkedését. A hadnagy szavai kicsit, vagy nem kicsit, hanem nagyon megnyugtattak, noha zsebemben még akadt némi könnyű kaja. De ekkor a szemközti fal elkezdett felénk jönni. Hogy éppen csúszott, vagy lépegetett, mint egy ráérős szürke óriás, azt nem volt túl sok időm megnézni, tettetett kedéllyel fütyörészve a sor végére álltam, nem törődve azzal, merre mennek, elég bizalmatlanságban volt már részem életemben ahhoz hogy halálomban már cseppet se akarjak teret adni ennek a szívet szorongató érzésnek. Egyszerűen gyűlöltem, amikor nem tudtam nyugodtan aludni, félve hogy az életemre törnek. Utáltam, hogy minden sarkon meg kellett állnom, figyelve, hogy megtámadnak-e. Egyszerűen a poklok hetedik bugyrának legforróbb üstjében égettem volna el ezt az érzést úgy, hogy többé egy embernek se kelljen ebben szenvednie. Még a legutolsó hajléktalannak, de a leggazdagabb nemesnek se kelljen ettől rosszul aludnia, és egy közember is járhasson-kelhessen az utcán szabadon úgy, hogy ne kelljen rablók késeitől, tolvajok kezeitől, útonállók fegyvereitől tartaniuk. Csak az a legnagyobb baj, hogy én ezt nem tudom befolyásolni. Ez egy természetes érzés, amit nem lehet kiölni az emberek szívéből. Lehet akármilyen idillikus a világ, ámbár utópia is megvalósulhat, de a velünk született, belénk táplált érzéseket nem tudjuk elnémítani, és elfojtani is csak nagy erőfeszítések árán lehet. Pláne egy olyannak, akinek ez az érzés életének szerves része volt. De egy világrengető változtatásra nem lehet képes senki, amíg egy ilyen kicsi, négyfős csapatban se tud egy ilyen érzés nélkül élni. És én tudom, a túlélési ösztönök erősek, bármilyen kötődést le tudnak győzni, csak van amit könnyebben, van amit pedig sokkal nehezebben, de végül mindig az ösztön győz. Legelső ilyennek a nemest tudom elképzelni, hiszen hozzászokott a rendszeres és finom étkezéshez, niibantai-os múlt ide, vagy oda. Második tippem a tizenkettedik osztagos tiszt, aki, amint felértünk ide, máris a táplálékról kérdezett. Valószínűleg én fogom a legtovább így húzni, hiszen hozzászoktam az éhezéshez, és mindmáig nem szoktam olyan sokat enni. Optimista voltam, és úgy gondoltam, a két társunk túlélte az elfogyasztást, így irigy lettem, hiszen nekik ketten van hat emberre jutó, két napig tartó táplálékuk. Addigra csak kiügyeskednek valamit! Nem voltam abban a hitben, hogy annak a behemótnak nincs gyengepontja, a belseje csak nem kőből van. A férfit pedig már láttam harcolni, belülről biztosan ki tud törni, vele együtt pedig a nő is.
- Ő, és merre is megyünk pontosan?
Kérdeztem halkan az előttem haladó tisztet.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Vas. Jún. 16, 2013 4:28 am

A Dangai titkai

Mae

Szavaidra a férfi illendően meghajol, majd lágyan görgetett szavakkal válaszol neked. Köpenye, olyan könnyedén lendül utána, hogy azt sugallja, a férfinek nincs is teste. Mégis megszólal, amikor ismételten kiegyenesedik.
- Milyen udvariatlan vagyok, elfeledkeztem róla, hogy a vendéget illik hellyel kínálni. Kérem kövessen az öltözőszobába. Azonnal kerítek önnek, valamiféle ruhát. Ha pedig gondolja, utána meg is teázhatnánk.
Az ismeretlen férfi, alig tesz pár lépést, majd úgy tesz, mintha kinyitna egy szekrényt. Tökéletesen imitált vállfacsattogás közepette, mintha ruhák közül válogatna. Alig telt el pár perc és a titokzatos vendéglátó felkiált.
- Ez csodálatos! Nézze, ezt a finom hímzést, micsoda formák. Cseresznyevirág és sárkányminták, arany fonállal hímezve. Ez bármelyik japán nő ízlését elnyerné. Megtisztelne, ha ezt venné fel.
Azzal, mintha bármi is lenne a keze ügyében, átadja a semmit a shinigami lánynak. Majd színpadiasan megfordul.
- Elfordulok, amíg átöltözik. Még a végén, kukkolással vádolnának.
Mae, kérdéseit ekkor teszi fel, így a férfi hátrafordul, majd maszkos arca elé kapja kezét.
- De kérem! Miért nem szólt, hogy még nem öltözött át? Lenne szíves a kapott ruhát a vállaira húzni? Tudja az én időmben illetlenség volt, ha egy nő mutogatta a csupasz vállait.
Végül a férfi mégis elveszi kezeit a maszkos arca elől és folytatja.
- Köszönöm, így mindjárt más. Hogy kérdéseire válaszoljak. Ez a hely, a Végtelen Próbák Palotája. A nevem: Nihaucatl, a Próbák Mestere, az Istenek Bírája. Nem én hoztam ide. A felszerelésével nem találkoztam. Takarító? Hmm. Nem, ez nem a Takarító gyomra. Ez a hely a Végtelen Próbák Palotája, ami az Örök Város közepén található.
Amikor Mae bemutatkozik Nihaucatl ismételten meghajol.
- Örülök, hogy megismerhetem Mae. Lenne nekem is pár kérdésem. Minek az istene vagy? Látom, téged nem világosítottak fel, vagy csak nem számítottál arra, hogy az Örök Városba kerülésed előtt, ki kell állnod a Végtelen Próbákat. Tehát, ha lennél kedves és elmesélnéd milyen isten vagy, úgy összeállítom számodra a próbákat, amelyek teljesítése után... Igen! Jutalmul, az Örök Városba kerülsz. Ha elbuksz, át kell venned a helyemet. Én kerülök az Örök Városba, te pedig az idők végezetéig átveheted az Istenek Bírája címet. Hát nem csodálatos lehetőség? Eme tökéletes helyen lakhatsz, amíg csak áll a Dangai. Az pedig kedvesem örök időre szól. Tehát, megkérdezem ismét. Milyen isten vagy?

Shinrou, Yuuken, Akuma, Raimaru

A négy halálisten elindult a barlangban, hogy kivezető utat találjanak. Vagy, ha mást nem is, de túléljék ezt a faramuci helyzetet, amelyben találták magukat. Az éhség és a szomjúság érzete, annak ellenére, hogy beszélnek róla és ki vannak téve az érzésnek, messze kerüli őket. Sétájuk a barlang belsejébe nyugodtan telik, az öveik jótékony zöld fényével megvilágítva a területet, nem is nagyon kell félniük attól, hogy esetleg lezuhannak valami szakadékba. Még nyugodtan beszélgetni is van idejük, amikor azonban egy barlangcsarnokba érnek, különös dologra lehetnek figyelmesek. A csarnok padlóját, száz számra borítják humanoid csontvázak. Némelyik hiányos, de vannak, amelyek hiánytalanul hevernek a csarnokban. A lelet, amelyre bukkantak a különösebbnél is különösebb jelzővel rendelkezik, hiszen elméletileg a Dangaiban nincsen élet. Most mégis olyan leletre bukkantak, amely hatalmas szenzáció lehet. Ennél azonban sokkal különösebb az, amit akkor vehetnek csak észre, ha beljebb haladnak a csarnokba. A csarnok közepén egy szabályos, derékszögekkel rendelkező, faragott kőlap van. A kőlap közepén egy bemélyedés, amely láthatólag tartani szokott valamit, most azonban üresen áll. Aztán hirtelen kattogás és zümmögés zaja töri meg a csendet és az egyik csontkupac megmozdulni látszik. Mielőtt azonban kardot ránthatnának az expedíció tagjai, egy ütött kopott, sérült Hitachi Explorer típusú robot döcög elő. A gömalakú, letördelt karokkal rendelkező droid, aprócska kerekeken gurul. Nem úgy tűnik, hogy ilyennek kellene lennie normális állapotában.

A barlang amelyben haladunk, koránt sem túl szűkös. kényelmesen elférünk és nyugodtan tudunk haladni. A kérdésre, miszerint hová is megyünk pontosan, vállat vonok.
- Amint látja, teljesen egyenesen vezet az út. Elágazás hiányában, egyenesen megyünk. feltűnt maguknak, hogy ez a barlang koránt sem szűkül, szélesedik, mint egy természetes vájat? Van egy olyan sejtésem, hogy Yuuken-sama, egy mesterséges vájatot talált. ha ez bebizonyosodik, az tudják mit jelent?
Én magam nem válaszolom meg a kérdést. hagyom, hogy rágják csak át magukban, hogy pontosan mekkora jelentősége is van a felfedezésünknek. Egy mesterségesen vájt barlang, a Dangai kellős közepén. Ez legalább akkora felfedezés lehetett, mint az emberek világában fellelni II. Ramses fáraó sírját. A Dangaiban életet találni, vagy csak annak a nyomait, hihetetlenül nagy szó. Igaz, ami igaz, az egyik robotunk nem tért vissza. Eltűnt, minden nyom nélkül. Hihetetlen szerencsénk van, hogy Yuuken rálelt erre a barlangra. S nem csak a Takarító miatt. Amikor egy csarnokba érünk, megdöbbenten nézek körül. Erre nem számítottam. Az elveszett droid küldött át néhány képet, mielőtt megszakadt volna a jel, de... ez a csarnok hatalmas. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit találunk egy balesetnek köszönhetően. Legalábbis erősen remélem, hogy nem szándékos szabotázs volt. vagy, ha is volt, hát olyan felfedezést köszönhetünk amely .. Amikor meghallom a zajt kardom markolatára teszem kezemet és feszülten várakozok. Ezeket a csontvázakat, akár meg is támadhatta valami. Érdemes lesz egy vizsgálatot végrehajtani, de először figyeljünk a zajra. Ami azonban előmászik sokkal nagyobb meglepetésre ad számomra okot. Az elveszett Hitachi Explorer robot.
- Ez a Holtak Csarnoka. Mielőtt elvesztettük volna ezzel a robottal a kapcsolatot, átküldött néhány képet. Uraim! Örömmel jelenthetem be önöknek, hogy megérkeztünk. Mindenki pakolja le a táskáját a földre. Akuma-san, legyen szíves előhalászni Shihouin-san hátizsákjából a Utász robotokat. Raimaru-san, tegye magát hasznossá és kezdjen őrködni, amíg elvégzünk néhány vizsgálatot és kitaláljuk, hogy merre tovább. Shihouin-sama, gratulálok, az ön által finanszírozott expedíció élet nyomaira bukkant a Dangaiban.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Hétf. Jún. 17, 2013 9:22 pm

Megadó sóhajtás hagyta el mellkasát, kompániájukban ritka madárnak számított a korábban emlegetett jó modor. Az ember – ahogy a shinigami is – természetéből adódóan társasági lény, éppen ezért megfelelő közeg híján visszakorcsosodik arra a szintre, amikor csupán mutogatással és morgással értették meg egymással gondolataikat, amelyek szintén idomultak a maguk csökevényes kifejezésrendszerükhöz. Varui Akuma gesztusai a vadállatokat juttatták Yuuken eszébe, éppen ezért a csoport legveszélyesebb tagjának a Juunibantai tisztjét könyvelte el. Félreértés ne essék, a többiekben sem volt túlzottan sok bizodalma, éberen figyelő szemét egyfolytában a másik nemesen tartotta, leste rezdüléseit, azokat az apró mimikai változásokat, melyek elárulják, mégsem mondott teljesen igazat. A harmadik pedig… Meglehetősen kaján vigyor terpeszkedett el arcán, amikor a szerencsétlen flótás belátta, mekkorát is tévedett! A figyelmetlenség mintaesete, normál harci körülmények közepette régen halott lenne. Az ivóvíz hiánya messzemenően a legnagyobb problémának látszott, azonban a vért is lehet ily’ módon hasznosítani, habár a felajánló vélhetőleg nem éli túl a procedúrát, ám hogyha egy személy megmenthet három másikat, akkor nem lehet kérdés a helyes cselekedet! A problémafelvetéstől függetlenül nem érezte egyelőre magát se éhesnek, se pedig szomjasnak, bevetések előtt amúgy sem tartotta szerencsésnek teletömni gyomrát, az csak lelassította mozdulatait. A zöldesen derengő fény kísértetiesen világította meg a sötét falakat, ettől függetlenül funkciójukat tökéletesen betöltötték, nem kellett egy pillanatig sem attól tartaniuk, hogy belesétálnak valami szakadékba vagy árokba. Egy másodpercre elgondolkodott rajta, mégsem túl jó ötlet a menet élén haladni ilyen kilátások mellett.

A feltételezésekkel ellentétben sértetlenül érkeztek meg egy hatalmas csarnokba, ami a szőke főnemes meglátása szerint szintén mesterséges lehetett. A padlózatot csontvázak százai borították, humanoidra emlékeztettek, ám a szellemvilágban az elhunytak nem hagytak maguk után földi maradványokat, egyszerűen elporladtak és eggyé váltak Soul Societyvel vagy esetükben például a Dangaijal. Eme felfedezés már magában érdekesnek volt mondható, s ahogy beljebb hatoltak, még furcsább dolgot is felfedezhettek. A helyiség közepén egy kőlap feküdt, közepén mélyedéssel. Valaminek a helye lehetett, talán áldozatokat mutattak be itt a Köztes Világ isteneinek. A gondolat abszurd mivolta értelemszerűen hitetlenkedő pillantásokat csalt volna elő társaiból, ezért inkább megtartotta töprengésének eredményét. Akárhogy is legyen, amire bukkantak, az a civilizáció egy többé-kevésbé fejlett válfajára utaltak. Az utasításnak megfelelően ismét megvált terhétől, kíváncsian lépdelt a csontok között, végül a kezébe vett egy koponyát, figyelmesen forgatva kezdte tanulmányozni, amikor váratlanul zajt hallott. Az évek alatt szerzett tapasztalatnak köszönhetően nem esett pánikba, már-már éppen elhajította volna szerzeményét a hang irányába, amikor a valami beért az övük fénykörébe. Őslakosnak nehezen nevezhető gépet szemrevételezhettek, ami láthatóan megviselt állapotnak örvendett. Valami vagy valaki kárt tett benne, ennek eltéveszthetetlen nyomai majdhogynem kiszúrták a szemüket. Az igazi probléma viszont nem itt jelentkezett, a Shihōin-ház vezetője rögtön kiszúrta a turpisságot. Bosszantónak találta, amiért a 12. osztag megpróbálja félrevezetni, holott hozzájárulása nélkül az egész expedíció meg sem valósulhatott volna! Megszólalt, de hangjában nem érződött indulat.

- Magyarázatot, Kamioka-san… - halkan beszélt, szavai ettől függetlenül fenyegetést hordoztak. – Elmondása szerint a kiküldött droid épségben visszatért a Seireiteibe, ehhez képest mégis itt találtunk rá. Nem tartja furcsának ezt a paradoxont? Amennyiben rendelkezik további információkkal, amiket elhallgatott előlünk, örülnék, ha megosztaná ezeket!

Nem találta meglepőnek az efféle eltusolást, a Gotei Juusantai osztagai sosem ápoltak túlzottan közeli viszonyt, nem alkottak egységes, homogén katonai szervezetet. Minden divízió a saját belátása szerint működött, s amíg ez nem mondott ellent a Tiszta Lelkek Városa törvényeinek, addig a Negyvenhatok Tanácsa szemet hunyt az esetleges csúsztatások felett. Egy külsős halálistenekből álló különítménynek felesleges olyasfajta tudást adni, amit nem képesek felhasználni, mindazonáltal a valós veszély ténye Yuuken meglátása szerint nem ebbe a kategóriába tartozott. Természetesen mind tisztában voltak a ténnyel, mely szerint nem túlzottan biztonságos az átjáróban lézengeni a Takarító miatt, de a Hitachi Explorert ért károkat egyértelműen más okozhatta. Befektetése ugyan nem az elvárásainak megfelelően kamatozott, ám legalább nem tűnt ablakon kidobott pénznek az egész vállalkozás.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Kedd Jún. 18, 2013 1:49 am

Halovány zöld fény világítja az utat, falakat, és mindent, ami körül veszi a társaságot. Némileg izgalmasabbnak képzelte el ezt a küldetés, bár persze egy unintelligens 11. osztagos számára, kifejezetten mámorító lehet az érzés, hogy vad lett belőle, és esélye van a halálra, sőt, egy olyan teremtménnyel harcolhat, amit még nem sikerült legyőzni. Bah, szánalmas bagázs, semmi más, nem hiányoznának senkinek. Egy régi idő letűnt emlékei, semmi mások. Abból a korszakból, amikor még a Gotei nem volt más, csak egy csapat, esztelen mészáros, semmi egyéb. S’ kik nem tudtak felülkerekedni ezen, azok lettek a 11. osztag kutyái, kiket néha túl laza láncra kötnek. Az is szégyen, hogy egy gyermek ül a vezetői székben, bár ez a kellemetlen állapot a 12. osztagot is jellemzi. Mondhatják a kapitányukra, hogy csodagyerek, zseni, de nem, egyszerűen nem lehet egy haszontalan kölyökre ilyen felelőséget tenni. Hiba érvelnének azzal, amiket megtapasztalt, elég csak ráüvölteni és összevizeli magát. Bár a 11. osztag esetében protekcióra kell tippelnie Akumának. Talán ha sikerül megfelelő mennyiségben erőt gyűjtenie, akkor megkockáztatja a rangért történő kihívást, és alapjaiban reformálja meg a 11. osztagot. A nem kívánatos elemektől megszabadul, bár ez azt fogja magával hozni, hogy mindenkit meneszteni fog, de annyi baj legyen, majd feltölti tehetséges Akadémistákkal, és egy új 12. osztag fog létrejönni, egy hatékonyabb, és a tudományok területén merészebb. Egyszerűen csak titokban kell dolgozniuk, legalábbis a többi osztag előtt, a Negyvenhatok megadják az engedélyt, tudják, hogy egy seregnek mindig szüksége van a nem túlzottan etikusan gondolkozókra, akik egy olyan új harcászati eszközt fognak létrehozni, amik messze túlszárnyalják az elvárásokat, és ezeket, az eredményeket fogja felhasználni Akuma arra, hogy Aizen-sama kiszabadítása könnyebb legyen.
- Hm?- túlságosan belemerült a gondolataiba, csak a mögötte halladó szőke shinigami kérdése zökkentette ki. Arcára barátságos mosolyt ölt, majd egyértelműen válaszol a feltett kérdésre.- Előre.- felelte halkan.- Egyébként nem tudom, majd csak kilyukadunk valahova.- részéről a társalgást lezártan tekintette, és ismét előre figyelt. Túl ostoba volt a kérdés, egy ilyen helyzetben merre is mehetnének? Persze lehet az idegesség miatt kérdezte meg Akumát, de feleslegesnek találja ezt is a férfi, ha ideges, akkor rágja a körmét, esetleg számoljon fejbe, az elvonja a figyelmét a szorultnak nevezhető helyzetről.
- Azt jelenti, hogy vagy élet van a Dangaiba, mármint leszámítva a Takarítót. Bár az eddig tapasztaltak alapján, azt se lehet kizárni, hogy ezt a vájatot a már említett Takarító használja, csak a falak most a mi méretünkhöz igazodnak.- bár reméli, az első eshetőség bizonyul majd igaznak. Bár nem ez a szakterülete, de mint tudós, egy ilyen felfedezés felkelti az érdeklődését, és ha lehetséges, ki is venné a részét belőle. S’ lehetséges, hogy így fog járni.
Megérkeztek egy barlangba, aminek a padlóját csontvázak szőnyege borította, meg kell hagyni, nem kifejezetten házba illik, de egy ilyen helyhez remekül illik. Bár némileg a helyiségben elhelyezkedő oltár okot adhat némi aggodalomra. Más berendezési tárgyat nem látnak, tehát vagy egy univerzálisan mindenre használható eszközt találtak, vagy barbár szokásoknak hódoltak, és áldozatot mutattak be. A kérdés, hogy kinek, vagy éppen minek? Számításba lehet venni, hogy a Takarító volt az a lény, amit valami istenségként imádtak, de az még mindig nem magyarázat arra, hogy mit keresnek itt ezek a maradványok? Ám elhanyagolva ezeket az apró kis részleteket, minden bizonnyal a nemes is boldog lehet, sőt, a hadnagya is, olyan leletre bukkantak, ami miatt a nevüket fel fogják jegyezni, és az Akadémián tanagya lesz a társaságból, feltéve, ha sikerül majd élve kijutniuk. De elsőnek itt az ideje cselekedni, legalábbis akart volna, csak némi zajra lesznek figyelmesek. Némileg gyanakodva pillant a zajforrás felé, készen arra, hogy előrántsa a kardját, ám amikor beér a fénybe a forrás, elveti ezt a lehetőséget. Csak az eltűnt robot, elég meggyötört állapotban, ami szemöldök felvonásra kényszeríti Akumát.
- Valahogy gondoltam, hogy nem lesz vidám neve ennek a helynek. De akkor munkára, Shihuhuhu, akarom mondani, Shihouin-san elégedet lehet. Megtérülni látszik a befektetése, igaz, ezért le kellet mondani egy új, drága kelméről, de hát megérte.- leteszi a zsákját a földre, figyelve, hogy ne roppantson össze egy csontot se, majd a nemes hátizsákjából előhalássza a kis gömböcöket, megnyomja a rajtuk lévő gombot, és engedi, hogy végezzék a dolgokat, és vörös fénnyel átpásztázzák a helyiséget. Közben pedig fél fülel hallja, ahogy a nemes panaszkodni kezd.
~ Valakinek a müzlijébe piszkítottak.- felegyenesedik, majd becsatlakozik a társalgásba.
- Nem feltétlen Shihouin-san. A kérdésében van válasz is, időparadoxon. Ezen a helyen máshogy telik az idő, nem lehet kizárni annak a lehetőségét se, hogy az itt megjelent robot nem azonos azzal, ami visszatért. Mármint időben nem azonosak, ez lehet az a példány, ami az időben előrébb létezik, ez megmagyarázhatja az állapotát is. Amilyen nagy a Dangai, annyira keveset tudunk róla, és a Takarítóról is. Élet nyomaira is most bukkantunk, megannyi titok lehet még, amit nem találtunk meg, így az időtorzulás is megfelelő magyarázat lehet. Habár… ha igazam van, ki tudja? Lehet ezek a csontvázak a mi csontvázaink. Bár alkatra humanoidnak látszanak, de kicsit tüzetesebben meg kellene őket vizsgálni. - igazi izgatottság ült ki az arcára, és az állát dörzsölgetve kezd el járkálni, átgondolni azt, amit elmondott, még ha nem is igaz, azt talán elérte, hogy a nemes nem fogatja tovább a hadnagyot, bár igaz, Akuma is kíváncsi arra, mi az, amit eltitkoltak előle? Bár tagadhatatlan, jelenleg jobban érdekli az, amit találtak, mint a hadnagya titkolózása, azzal ráér még foglalkozni. Majd ha lehetősége lesz rá, végezni fog Vele, és itt hagyja, mintegy fizetségként a hallgatásért.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Csüt. Jún. 20, 2013 12:56 am

Meredten figyelem az idegen minden egyes lépését. Illedelmes viselkedésével nem vesz le a lábamról, hisz ez lehet akár megjátszott is, lévén jó modorral minden jött – ment rendelkezik, ha kicsit megerőlteti magát. Azonban az ismeretlen férfire több okom is van gyanakodni, hiszen mi okból nem fedte fel magát azonnal mikor meglátott? Mi pontos célja volt rejtőzködésének? Ráadásul egyes hóbortos cselekedete… fogalmam sincs, hogy az idegen kultúrája tér el ennyivel a miénktől, avagy teljesen természetes szórakozottsága. Mindenesetre egyre furcsábban fogadom szokatlanabbnál – szokatlanabb lépéseit.
Szavaira felvonom szemöldökömet, s pár pillanatnyi töprengés után végül ráveszem magamat arra, hogy kövessem, ahogy kérte, azonban egyáltalán nem mentünk oly’ messzire, mint ahogy én azt hittem. Hangjátékára, mellyel át kívánta adni számomra azt, hogy ő most egy ruhásszekrényben válogat a kelmék között, hűvös tekintettel fogadtam. Magamban csupán elborzadtam az egészen. Hiszen mi jöhetne még? Láthatatlan berendezési bútorok után minden bizonnyal korporeális lények.
- Hm – reagálom a férfi szavaira, miközben átveszem a „semmit”, bár szentül állította, hogy egy csodálatos kelmét adott most kezem ügyébe. Pillantásom ide – oda vándorol az üres kezemről a nekem háttal álló idegenre. Fejemben csupán egyetlen kérdés visszhangzik: most komolyan? Jómagam mindig is a realitás ékes mezőin éltem, s ez igazán meghaladja „fantáziámat”, melyet alapvetően sohasem használok, hiszen mi értelme van álomvilágban ringatni magunkat? Igen, fájó a valóság, s az igazság, ami mögötte van, de ebben élünk és nem egy általunk kreált univerzumban, bármennyire is vágyunk rá.
- Nihaucatl-kun ^.^ – állapodik meg a férfin a tekintetem. Megannyi dologról beszélt, melyet csak hitetlenkedve hallok, Végtelen Próbák Palotája, Istenek Bírája, Örök Város. Vajon mindez is a képzelet szüleménye, akár csak a ruha, melyet „viselek”? - Eszem ágában sincs megbántani, de Ön most szórakozik velem? Mert amennyiben ez egy tréfa cseppet sem a legjobb fajtából való. Egyáltalán nem áll szándékomban részt venni a próbán, mely karóhoz kötné a sorsomat. Ugyanis, ha hihetek szavainak még mindig a Dangaiban vagyunk, s ebből kifolyólag nyugodt lélekkel visszatérhetek oda, ahonnan jöttem. Nihaucatl-kun, ha Ön az Istenek Bírája biztos vagyok benne, hogy megérti, az első dolog a munkákkal járó kötelesség végrehajtása. – hagyok egy kis szünetet, elmémben rejlő gondolatok kifejtésére. Régen történt, hogy ilyen részletesen fejtettem ki valamit egy idegennek, Nihaucatl-kun igazán megtisztelve érezheti magát.
- Fogalmam sincs milyen faj képviseltje, de jómagam egy shinigami vagyok, vagyis halálisten Soul Societyból, és a Gotei 13 kötelékeit képviselem személyemmel egy expedíción, mely a Dangai titkait kutatja. Talán rossz szokás, de fajunk sajátja, hogy szomjazik a tudásra, főleg abban az esetben, ha az adott dolgot nem érti – válaszolom meg kérdését. - Így talán megérti miért olyan furcsa számomra ez az egész hely. Bár roppantul örülnék, ha megmagyarázná a láthatatlan, anyagtalan dolgok mivoltát. Hogy mindez az elméje szüleménye vagy csupán a fajuk sajátja? Mert minden bizonnyal többen lehetnek ott, az Örök Városban, melyet említett. Sok dolog van, amit még nem értek, szóval örömest hallgatnám tovább a helyen való körbevezetés közben, esetleg elsőre megmutathatná, milyen út vezet vissza a Dangai járataiba. – igyekszem leplezni valós szándékomat megjátszott érdeklődésemmel. Nihaucatl-kun szórakozottsága talán ebben a helyzetben pontosan a hasznomra lehet, s lévén elképzelésem sincs, miképpen reagál az általam mondottakra, nem lehetek elég óvatos. Fegyver nélkül pedig egyedül mágiatudásomban bízhatok, mely bevallom igen csekély.

Tárgy: Re: I. Dangai expedíció Szomb. Jún. 22, 2013 4:19 am

A sötétet már szinte hiányoltam életemből, részemmé vált a benne töltött húsz év alatt. Eddig nem éreztem, hogy szükségem van rá, de most, hogy újra beleléptem, teljesnek éreztem magam, szinte túlcsordulónak. A sötét megvéd… a sötét elrejt… de nem voltunk teljesen sötétben, az övünkből kiáradó kísérteties fény csak zavarba hozott, csak két emberre láttam el tőle, és ez zavart. A teljes sötétet még élveztem is volna, hiszen kölyökként sokat voltam benne, és megtanultam tájékozódni. A kérdezettem úgy tűnik, kelletlenül válaszolt, mert látszott, kirángattam kellemes gondolatmenetéből, és amint válaszolt, látszott az is, nem szándékozik többet mondani, se egyáltalán foglalkozni azzal, amit mondok, vagy amit kérdezek. Bár, én is kicsit egyértelműbb válaszra vártam, ő volt a beavatott, többet tudhatott, mint én.
- Köszönöm szíves segítségét.
Morogtam, és megint eszembe jutott a kis háziállatom, hogy vajon mit csinál. Részeg álomba burkolózva hagytam otthon, és meglehet, hogy alszik. De oldalra pillantottam, és bevillant egy kép az összehányt lakásomról, és a kikészült Hataréról. Máshova nézve egy felborított bútorzatú, hurrikán által elpusztított kis lakás tárult szemem elé. A hadnagy felvetésére felkaptam fejemet, és elkezdtem idegesen szétnézni. Amit abba is hagytam rögtön. ~ Mióta félek én a sötétben? Régebben se féltem, most akkor miért teszem? Amikor még alig bújtam ki a pelenkából, már ott bujdostam, és nem féltem. De miért? Azért, mert a sötét megvéd.. elrejt… Legalább is megvédett, elrejtett akkor, de most akár a halált is hozhatja. De nem fogja, hiszen a sötét a barátom.. megvéd.. elrejt… ~
Tovább nem tudtam folytatni, mert egy tágas csarnokba értünk, amit rögvest egy tömeges temetkezésre használt kriptával azonosítottam, a padlón fekvő humanoid csontvázakra támaszkodva. Nem voltam az a kifejezetten okos gyerek, de okos felnőtt se, azt viszont azért tudtam, hogy a lelkek még csontvázat se hagynak, csak az emberek világában. Aki itt született, az még azt se. Mert ha egy lélek végkimerülésben hal meg, esetleg fegyver vagy baleset által, akkor csak elpárolog, ha kannibalizmus áldozata lesz, akkor csak emésztés után lesz semmivé, esetleg egy hollow falja fel, és akkor ő is egy lesz közülük. Az a legkevésbé kellemes eset. És akkor, gondolataimból egy megmozdult csontkupac zökkentett ki. Már emeltem volna ujjam, hogy egy hadou típusú mágiát idézzek a jövevényre, de kiderült, hogy csak egy megviselt mosógép. A szőke nyálképű bájgúnár nagyon tudományosan akarta feltenni kérdéseit, ami talán sikerült neki, de az én fülemnek jobban esett volna, ha annyit mond, hogy „Kamioka~san, kérem mondja el, mi folyik itt!”. De muszáj volt neki ilyen méltóságát megtartóan, diplomatikusan fogalmaznia! Na meg az a körülményes szöveg, amivel a hadnagy tudtunkra adta, hogy van élet a Dangaiban.. Mintha a Takarító nem ezt adta volna nem is olyan rég tudtunkra. Varjú~san egy csomó ideig szónokolt, ami alatt én a csontokat nézegettem meg közelebbről. A kemény combcsontok, a tágas bordakosár, a kerek koponya, a hosszú lábszár és a kerek szemgödör, valamint a szabályos orrcsont mind-mind humanoiditásra utal. A nevemre felkaptam a fejemet. Hogy őrködjek? Én őrködjek? Igen, most én vagyok a legjobban nélkülözhető. De akkor sem esett jól. Azt tudtam, hogy ha a sötétben sokáig merően egyfelé nézünk, akkor ijesztő alakokat láthatunk, ezért minél többfelé néztem szét, egyrészt ezért, másrészt nem csak egyfelé kell nézni őrködésnél.