- MICSODAAAAAAAA?! – Hallatszik az üvöltés a saját tulajdon számból, vészjósló és dühös üvöltést, melyet akár a Slipknot énekese is megirigyelhetne. Lehet, elgondolkozok rajta, hogy énekesi pályára lépjek, már ha ez után az üvöltés után nem ment el a hangom véglegesen. Még a torkom is belesajdul, de tehetetlenségemben csak üvölteni tudok. – Mégis hol, mikor?! Miért a hátam mögött?! – Tehetetlen dühömet felváltja a szomorúság. Térdem összecsuklik, két kezemmel támaszkodok, nehogy a földre essek, nem is tudom, mikor éreztem ekkora csalódottságot legutóbb. Még az étvágyam is elmegy, mely abban nyilvánul meg, hogy Nihaochan felém tartott sütijét még csak meg sem kívánom. Nagy bánatos szemekkel nézek föl a tisztemre, miközben megragadom szoknyája szélét.
- Nem tudtam, hogy ennyire megbízhatatlan vagyok… Az egész az én hibám, hogy elkeseredésedben egy ilyen kis pondrót kerestél fel helyettem. Szégyent hoztam magamra, az osztagomra, rád és mindenkire. Egy senkiházi vagyok. Még azt sem hiszed el nekem, hogy jobb vagyok annál az idiótánál… Nem vagyok érdemes az életre. -
~ Fejezd be ezt az önsajnáltatást! Csakis magadnak köszönheted, ha sokkal erősebb kezű hadnagy lennél és megmutatnád mire vagy képes valójában, akkor ez nem történ volna meg, szóval most azonnal szedd össze magad, vagy én kanalazlak fel a földről!!! ~ Felcsillan a szeme, kicsit sunyi rókavigyorral megfűszerezve. Felállok, mintha egy rongybaba lennék akit egy cérnaszál megrántásával húztak föl… Kicsit ijesztő…
Nihaochant felkapom a hátamra, majd futólépésben indulok el az osztag bejárata, vagyis jelen esetben kijárata felé, nem is foglalkozva azzal, hogy a lány épp Ai-san haragjáról beszél. A becsületemről van szó! Nem lehetek kicsinyes, és nem riadhatok vissza, ráérek ezen akkor filózni mikor visszaértünk. Valószínűleg már tisztában van vele mi fog történni, de nehogy félreértések szülessenek, azért megosztom vele tervem lépéseit szóról szóra.


Valószínűleg Nihaochan elveti az ötletet, mivel kétségbe vonja zseniális tervem kivitelezhetőségét, de majd én megmutatom neki! Mindenkinek megmutatom, hogy ki itt a valaki!
Mikor odaérek a tizedik osztag küszöbére, büszkén kihúzva lépek be az ellenséges osztag területére, nem is értem Ai-san hogy gondolja ezt a testvér osztag dolgot… Azonnal egy shinigami fogad, az utamba áll és illedelmesen megkérdezi, mégis mit akarok.
- Mi az hogy mint AKAROK? Több tiszteletet a tisztemnek aki… - A vállamra nézek, ahonnan eltűnt Nihaochan. Vajon hol hagyhattam el? – Vagyis helyes… mit akarok? Szétrúgni a seggét annak a pondrónak! – Csak üveges tekintettel néz rám, nem egészen érti mégis miről beszélek, érthető, hisz senki sem hívta még előtte az a pondrót így… - Mindegy! Csak engedj át! – Nem igazán mer tovább feleselni velem, ami remek, hisz a következő lépésem a kiütés lett volna. A harmadik tisztemet elhagytam, de nincs időm visszafutni érte!
- GYERE ELŐ TE KIS MITUGRÁSZ! – Robbanok be az amúgy is rozoga kapitányi irodába, vagyis a romokba, melyet ez az idióta így nevez… Az asztalára csapok ököllel, mely beleremeg az erőkifejtésbe, majd folytatom valamivel halkabban, ám még mindig emelt hangon. – Te el akarod venni a shunpoedzés örömeit tőlem?! – Akármit is próbál mondani félbeszakítom. – Te ebbe ne szólj bele! Rendezzük le! Gyere ki a légyre, megmutatom mitől döglik a hó! –Ökölrázással fűszerezem mondandóm, hogy komolyabban vegye, és ahogy reméltem! A lány rögtön ráharap a csalira.
Két pillanat alatt harcunk színhelyére érkezek. Anao valamivel utánam érkezik! Hah! Ebből is látszik, hogy én vagyok a jobb! S kezdetét veheti a haditervem, mikor épp azt hinné, hogy ököllel támadok, előkapok a pólóból egy automatát és a fejéhez vágnám, ám ekkor valami csuklyás alak lép elő az árnyékból, melynek hatására elvesztem a lendületem és az automata az én arcomon landol. Miután dühödten ledobom magamról, szemrehányóan kérem számon, hogy miért szakított meg engem. Szerintem ez be van tépve…
A világ hírtelen kicsúszik a lábam alól és emlékképek tűnnek elő, melyekről azt hittem már rég elfelejtettem őket. Nem akarok emlékezni! Mindkét kezemmel a fejemhez kapok, majd rövid időn belül a kép teljesen elsötétül. Bizonyos szempontból megkönnyebbülés…

Mint minden nap, ez a nap is hasonlóan kezdődött, felkelt a Nap, ezzel elindítva szupercsúcs napomat, persze nem napozással, hanem némi Ördögűzés képében, mert már nincs olyan jó idő, hogy a Napos napot kint élvezhesse a shinigami napozva. No, de nem is tudom hány órája már, hogy a tegnapi nap során felhalmozódott papírtömeget igyekszem eltüntetni a többiek segédkezésével, hogy írmagjuk se maradjon. Tartanom kell a frontot, nehogy olyannyira elsokasodjanak a papírok, hogy ne lehessen belépni a szent helyre… úristen, akkor hol kárhoztathatnánk el az iratokat? Még belegondolni is szörnyű! T^T
A szörnyűséges gondolatokat természetesen az előző nap estéjén gondosan begyűjtött Kohaku-sama és Kocchan féle finomságos citromos sütemények egyikét majszolván hessegetem el mindörökre, s mindeközben vidám Ördögűzős dalolásba fogva, szinte már táncot ropva hajigálom sorban a vöröslő lángba a papírkötegeket. Éppen mancsomat nyújtom egy újabb kötegért a némi segítséget adó tiszt irányába, amikor hirtelen felvágódik az ajtó ezzel egyrészt frászt hozva rám és újdonsült segédkezemre is! Hirtelenjében már azt hittem, hogy egy szörnyen ijesztő mumus akar bosszút állni, akit a rémisztő csörgő szellem küldött a nyakunkra, mert ki mertem halászni a zoknimat az ágy alól. Hehe… Hyozanryuu segítségével persze. *<*” De jókora szerencsémre ez csak ’’’kedves’’’ Shizuk-chan, így nincs is mitől tartanom! *o* Vagy mégis?
Meghökkenve meredek az igencsak felbőszült Shizuk-chan irányába – persze mikor nem az? Ráncolgatva homlokomat, miközben agresszív szavait, melyeket felém küldött, igyekeztem kibogozni, s lényeget találni benne, hogy akkor most, mégis mire utalhat nagy ideges kitörésében? Shizuk-chan néha – néha rosszabb egy kitörni készülő vulkánnál, de tényleg!
- Shizuk-chan, anou… te… miről… - értetlenül felvont szemöldökkel kérdeznék rá, mégis milyen shunponak az edzését vettem volna el tőle? Oo Nekem aztán tényleg nem kell Shizuk-chan boldogsága, teljes egészében boldog vagyok saját kis dolgaimmal, hiszen itt vannak mellettem az osztagban tartózkodók: Simán Csak Keisuke-sama, KatsuSaa~, Masacchin, Ricchan, Ryocchin és Ayussan meg a többiek képében. Akkor itt van még számomra az Ördögűzés, édes~aranyos PONPON és PONPONkavics, a nagy Kavics és tesói, és végül de nem utolsó sorban: a mumus! Noha a mumus nem éppen a legjobb dolog, de az elkergetése is roppant szórakoztató szokott lenni, szóval fullra örömteli vagyok ezekkel mind! Nem fáj a fogam senki más örömdolgaira! Az előbb felsioroltak mind ékes bizonyítékai, de hogyan mondhatnám el mindezt egy igazán mérges rinocérosznak? O_o
- Heee? Shi… Shizuk-chan, mármint azt akarod mondani, hogy: „Jöjjek ki a hóra”? – kérdezek utána mondandójával kapcsolatban, nem igen vagyok képben az új szlenges kifejezésekben, régi veterán vagyok, na! |-( De annyi, ténybe tény leesik, hogy provokálni próbál, mely némi sunyi vigyort csal arcomra. Igaz, nem igen esett le a kifogásának velős oka, de állok elébe csaaak… - Rendben, legyen! De… még nem is esett le a hóóó! T3T – préselem ki magamból a tényeket, hogy Shizuk-chan is rálásson a dolgokra, de nem úgy tűnt, mint akit ez megtántorít. Erre, az alig pár centire arcomtól rázott ökle is rámutatott, melyet égnek emelt orrommal veszek tudomásul, s egyetlen látó szemem is megcsillan elkötelezett feleletem közben.
- Mindegy! Állok elébe, ha harc, hát legyen harc! Kard ki kard! Vagy valami ilyesmi! – jobbomat máris a hátamon pihenő Hyozanryuu markolatára helyezem, elszánt mosollyal képemen. Mindig is szórakoztatónak találtam Shizuk-channal összezörrenni, különben is jövök neki egyel a Yonbantaios kirándulás óta, itt az ideje törleszteni. Bruhahaha!
S né *o*, csak ekkor fedezem fel Meicchant az ajtóban ki közbeszól harci felállásunk illetően, bár tanácsa cseppet sem rossz ötlet. Főleg, hogy legutóbb a Pipás Öreg azt mondta, hogy nem finanszírozza még egyszer a hadnagyi iroda újraépítését, hogyha ismét valami csoda folytán – persze, hogy a Juunibantai közreműködése miatt – legyullad! O.O”
- Igeeen! Helyeslem Meicchan ötletét! Menjünk egy kevésbé zsúfolt helyre. Nem akarom, hogy romba dőljön az Ördögűzésre alkalmaaaa… khm, vagyis Simán Csak Keisuke-sama irodája. Meg azt sem akarom, hogy bárkinek is baja essen az osztagon belül! Ezt máshol is elintézhetjük… - kezdek heves bólogatásba, ahogy belegondoltam a következményekbe tőlem szokatlan módon. De szerencsére Meicchan szavai elérték azt, hogy először gondolkodjak, aztán cselekedjek. Biztos Ai-santól tanulta! ._. Jutalmul, majd meg kell ajándékoznom egy Kavics tesóval. *o*
Hál’ Kavicsistennek, Shizuk-chan a helyszínváltoztatásba is belement, s már meg is indult. Én kicsit ugyan lemaradtam, mert kellett a szerencsehozó, fantasztikus erővel rendelkező, hatalmas Kavicsom, melyet először zsebre vágtam és csak utána indultam el Meicchan nyomában, mert amúgy fogalmam sincs, hogy merre is kellene menni. *<*”
Amint megérkeztem nagy magabiztossággal néztem farkasszemet Shizuk-channal. Kész, mint a legutóbb többiekkel látott izgis Vakszem, Western vagy milyen filmben, ahol a kalózok, seriffek, ízé… tehén fiúk vagy mik csinálták ugyanezt benne! *o* Háh! Esélytelen, hogy ebben Shizuk-chan nyerjen, KatsuSaa~val eleget gyakoroltam, többször is én voltam a gyorsabb az éretlen zeller – éretlen paradicsom – bomba előkapásában. Szinte hallom is azt a lélegzetelállító zenét, amit ekkor hangoztattak abban az izés filmben! *-*
Érzékeim kiélesedésével, mint valami nagymacska a prédájára várakozva, úgy figyelem Shizuk-chan elkövetni kívánt lépését… és… hah! Ebből nem eszik! Ököllel támad, no problémó, kivédem, hehe! Várom is, nagy bokszos ugrálással az ütését, hogy hárítani tudjam és meglepjem egy elfutással – nem azért, mert félek, hanem mert futni hasznos a citromos sütik elegendő enerzsíí megkapása után. De ekkor valami váratlan történik, hirtelen a semmiből szerezz egy istenverte mi a csudát… úúú ._. de utálom!
- Hé, ez nem ér!!! – dühöngök Meicchan bírónak, teljes nem tetszésemről árulkodva a hadnagy irányába, görcsös mutogatással kifejezve ezt, amiért Shizuk-chan szabálytalan módon külső fegyverek alkalmazásához folyamodott. Nem akarok lapos palacsinta lenni, mert az cseppet sem üdítő érzés, nyohh! T3T” Ekkor hirtelenjében megszólalt elmémben a vészharang, mely nem Shizuk-chan következő tetteire készített fel, hanem egy teljesen vadidegen alakra hívták fel figyelmemet, akit a belső megérzésemre hagyatkozván – mely azt kérte figyeljek – észre is veszem.
- Haaa? Netán a barátotok, Shizuk-chan? Meicchan? O.o – nézek hol az egyik – hol a másik említettre, miközben az idegen irányába bökök mutatóujjammal, feleletre várva tőlük. Hátha csupán én nem ismerem az illetőt, de Shizuk-chan kirohanása elég választ adott arra, hogy tudjam: ők sem ismerik. Kissé gyanakodva vizslatok a sötét öltözetű fickó irányába, kinek mibenléte továbbra is kérdéses számomra, majd oldalra billentem fejemet, ahogy papolni kezd kilétével kapcsolatban. Hogy én, de utálom a rejtvényeket! :<
- Modortalan vagy! Azé’ igazán bemutatkozhatnál, ha már megzavartál minket! – kihúzom magamat, s kekeckedve próbálok szavaiba vágni sikertelenül, ugyanis ahogy befejezte mondandóját váratlanul borzasztó, éles fájdalom hasít sürgőn forgó fejembe. Olyannyira hirtelen ért, hogy szinte reflexszerűen kaptam kezeimet fejemhez, talán tudat alatt abban reménykedve, hogy fogásom csillapítja ezt a kínzó borzadályt elmémben, mely furcsa, számomra igencsak ismeretlen képeket idézett elő összeszorított szemeim rejtekében. Úgy érzem, hogy tudom, ismerem, láttam már, s nem is oly’ idegen mindez, ahogy első benyomásra látszik, de valahogy mégis, mélyen belül, nem akarom tudni mindezt. Nem akarom látni. A keserédes homályt akarom továbbra is! Cseppet sem érdekel a képek mibenléte! A kellemes tudatlanság világában akarok élni…
Szédülni kezdek, forog körülöttem minden, csak a képeket látom. Összerogyok, ahogy kezeimet görcsösen szorítom fejemhez, lassacskán sötétülni kezd minden… halványulnak a képek, maguk az emlékek… nem akarom látni, nem akarok felébredni… elalszom.

Gyönyörű napra virradtunk. A Shizuka-san érkezése óta hatályba lépett tevékenységeim immár megszokott rutinná váltak, és jóval kevésbé kimerítők, mint a kezdetekkor. Emlékszem, akkoriban még a reggeli rohangálás a kész papírmunkával csak azért vált szokássá, mert este, mikor befejeztük, már nem volt semmi kedvem hozzá. Azóta ez már a jól megszokott munkamenet. Azonban ma, mikor erről a körútról visszatérek, természetesen a fukutaichou délelőtti ellátmányával – vagyis egy tálcányi süteménnyel -, meglepetésemre szóba kerül egy korábbi napi hiányom. El kell gondolkodnom, merre is voltam akkor, hiszen nem sokszor hagyom magára, és az egyforma napok kezdenek összefolyni a fejemben… Végül rájövök a talány nyitjára.
- Azt hiszem, akkor tartott nekem Shiroichi-sama shunpo-edzést… - gondolkodom el hangosan, majd értetlen tekintetére sóhajtva mondom ki a Juubantai kapitányának teljes nevét. A reakció, amely ezután következik nagyon meglepő. Néhány pillanatra le is blokkol tőle az agyam. Shizuka-san… ennyire ki van akadva emiatt? Mi rosszat csináltam? Elfelejtettem volna említeni, hogy az egész Ai-sama utasítására történt?
Az idő közben földre került hadnagyom felé nyújtom a tálcányi süteményt, melynek legalább fele a földön is landol, mikor a felettesem, ahelyett hogy rávetné magát, mint szokta, a szoknyám szegélyét kezdi el rángatni. Lehetséges, hogy Shizuka-san belázasodott? Igen, minden bizonnyal ez az oka annak, hogy így beszél egy kapitányról… Bár az tény, hogy Shiroichi-sama elég érdekes kapitány, és a papírmunka végzési szokásairól sem szeretnék nyilatkozni, de ez még nem ok arra, hogy idiótának hívják…
- Shizuka-san… - kezdeném a magyarázat megadását, de mire ténylegesen nekiállnék, addigra már a hadnagy hátán vagyok. Ehhh, mikor lett ennyire gyors? Kezd ijesztő lenni, és a terve sem tetszik. Teljesen kivitelezhetetlen, arról nem is beszélve, hogy a realitásértéke egyenlő a nullával, ha nem egyenesen egy negatív szám. Mikor ennek okán kívánnék felszólalni, lepottyanok „buszomról” valahol Seireiteien belül. Ehhez csupán ennyi hozzáfűznivalóm lenne: au. Nagy nehezen sikerül felállnom csúnya esésem után, és hátsó felemet fájlalva leporolgatom magam. Na akkor hol is vagyok? És merre van a Juubantai területe? Rövid töprengés és körülnézés után futva indulok el a célterület felé. Meg kell akadályoznom, hogy Shizuka-san valami őrültséget csináljon! Ai-sama nagyon mérges lenne rá! Jelen pillanatban az a tény egyáltalán nem izgat, hogy egy ilyenért én is szorulnék, elvégre nekem kellene vigyáznom rá.
Kifulladva érkezek a tizedik osztag területéhez, elvégre sprintembe minden erőmet beleadtam, hogy még a készülő katasztrófa bekövetkezése előtt ideérjek. Az elém siető tiszttől csak annyit kérdezek, merre találom a hadnagyom. Bár tudom a választ, a megerősítésig legalább van időm kifújni magam egy kicsit, hogy utána ismét maximális tempóval közlekedjek a hadnagyi irodáig, ahol a két tiszteletreméltó nő néz farkasszemet – és remélhetőleg tovább még nem jutottak. Egyik kezemmel megtámaszkodok az ajtókeretben, a másikat a térdemre teszem, hogy kicsit helyreállítsam a légzésemet.
- Ha szabadna megjegyeznem… ezt inkább egy nagyobb, nyíltabb területen vezessék elő… mielőtt még romba dől az épület… - hadarom, lihegésekkel megszakítva. Reményeim szerint legalább egyikük megfontolja az ötletet. Szerencsére Shiroichi-samanak van annyi esze, hogy rájöjjön, igazam van. Természetesen műveletemnek az eredménye mindössze egy újabb versenyfutás, ezúttal Rukongai egy elhagyatott tisztása felé… Miért is ne, mikor már kileheltem a lelkemet a korábbi futásaimban? Lemondó sóhajjal veszem tudomásul, hogy ismét rohannom kell egy kört, hacsak nem akarom, hogy ezek ketten megöljék egymást. Azok alapján, ahogyan egymásra néztek mindkettejüknek szüksége van a felügyeletre. Én ugyan nem vagyok elég erős hozzá, hogy leállítsam őket, de talán egyikükre hatni fognak a szavaim a megfelelő időpontban. Szerencsére annyira nem kell kapkodnom, elvégre, ha jól nézem, Shiroichi-sama nem tudja, merre kéne mennie, én viszont sejtem, merre lehet most a hadnagyom, szóval úgy tűnik, én leszek itt a kalauz.
Mikor végre odaérünk, Shizuka-san már vár. Gondolom valamennyire már unta magát. A magam részéről én a tisztás peremén letelepszem egy fatuskóra. Nem kívánok belekeveredni egy hadnagy és egy kapitány küzdelmébe. Isten ments! Már innen is bőven elég néznem. Lehet, hogy ezt majd jelentenem kellene Ai-samanak? Tanácsos lenne, de akkor a hadnagyom nagyot kapna, és ebben az esetben a múltkori magánakcióról is be kellene számolnom neki, ami megint csak Shizuka-sant keverné bajba… De mégsem titkolózhatok a kapitányom előtt! Ez bizony komoly dilemma…
Egyik kezemmel megtámasztom a fejemet, hátha így kicsit kényelmesebb lesz a felügyeletük. Néha úgy érzem magam, mint egy bébiszitter. Még ha csak Shizuka-san van jelen valahol… akkor legalább csak az idősebb testvér szerepét kell felvennem. Így viszont én vagyok a gyerekfelügyelő. Ezt… nem hiszem el! A hadnagyom tényleg kivitelezte a véghezvihetetlen automatás húzását! Ilyen nincs! Shiroichi-samaval viszont egyet kell értenem, ez így tényleg nem tiszta, becsületes játék. Még jó, hogy az a megtépázott fehér egyén előlép a bokrok közül, így Shizuka-san is megtanulja, hogy veszélyes dolog italgépekkel játszadozni. Viszont ez az idegen veszélyesnek látszik, így magam is felpattanok ültemből, és kezem katanám markolatára helyezem. Anao-sama kérdésére csak megrázom a fejem. Ha ismerném, valószínűleg nem lennék harckészültségben.
- Te meg ki a csoda vagy? – kérdezem összevont szemöldökkel. Nem tetszik nekem ez az alak, sem a reakciója. Miért kacarászik, mikor három shinigamival áll szemben? Vagyis két igen erőssel, engem pedig inkább ne számítsunk. De akkor is. A válaszára csak felvonom egyik szemöldököm. Miféle elvetemült idióta ez? És mit akar a múltunkkal?
Szinte végig sem gondolom a kérdést, máris megjelenik előttem a régi szobám képe. A talaj kicsúszik alólam. Borzalmasan émelygek, miközben szinte kívülállóként figyelem kislánykori énem forgolódását, és oktatóinak szigorúságát. Azt hiszem, kidobom a taccsot, és nem attól, amit látok, hanem a hányingertől, melyhez még egy nagy adag fejfájás is társul. Ez… nagyon nincs ínyemre. Immár térdelek a földön, mégis csak a régi szobám padlóját látom, az akkori ismerőseim hangját hallom. Aztán elkezd homályosodni előttem a kép, míg végül már csak a jótékony sötétség marad, és megszűnik a fájdalom.

Ugyan előttetek az emlékképek olyan gyorsan peregtek le, hogy alig fogtatok fel belőlük néhány jelenetet, az ismeretlen alak látott minden lényegeset. És tetszett neki, amit látott. Miután mindhárman összeestetek, még egyszer felkacagott gúnyos örömében. Ez az a hang, mely álmotokban is kísért titeket. Akár egy rémes látomásban ott lebeg, és veszélyes visszhangot ver fejetekben…
Rémálmaitokból éles napfény ébreszt benneteket. Ahogy felültök gyermekkori ágyatokban, és körülnéztek, a jól ismert szobáitokban találjátok magatokat. Hat év körüli kislányokként. Nem emlékeztek semmire az elmúlt évtizedekből. Minden emléketek pontosan addig tart, amennyi idős a testetek. Csupán három kislány, három különböző időben és helyen. Noha nem emlékeztek semmire, csak egy különös rémálomra, melyben egy szakadt fehér köpenyes férfi kacagott rémesen, azért mindegyikőtökben felmerülhet egyfajta hiányérzet. Mintha elfelejtettetek volna valamit… Mintha nem lettetek volna egyedül elalvás előtt… De ezek a rémes gondolatok azonnal kiszelelnek a három kislány fejéből, amint egy-egy ismerősük belép hozzájuk, és neki kell állniuk mindennapi dolgaiknak.
A megszokott rutinok elviselése talán a megszokottnál nehezebben megy számotokra. Néha minden bizonnyal elkalandoztok, és egy másik világról ábrándoztok, ahol felnőttek vagytok, és vannak társaitok. Olyan világban jártok képzeletben, ahol szívetek szerint cselekedhettek, és noha ti jelenleg nem tudtok rájönni, miért olyan ismerős az ismeretlen képzelet, valójában elfeledett múltatok – jelen helyzetben inkább „jövőtök” – egy-egy apró képe jelenik meg előttetek. De az álmodozásra nincs sok időtök, elvégre túl kell élnetek egy újabb unalmas napot, ami gyerekfejjel, lássuk be, nem annyira egyszerű.
Azért nem kell félni, nem maradtok ebben a monoton helyzetben. A különös idegennek tervei vannak veletek, nevezetesen a szórakozás, így aztán csak egy napig hagy benneteket gyerekkorotokban minden támpont nélkül szenvedni. A nap végére mindannyian birtokába juttok egy-egy üvegcsének, melyben különös fények kavarognak. Bizonyára szépnek találjátok, és kíváncsisággal tölt el benneteket a jelenléte. Mellette világos cetlire a következő üzenet van felírva:

„Üveg, üveg, kicsi üveg,
Milyen titkot őrizhet?
Fejtsd meg titkát,
Találd meg az elveszettet,
De légy óvatos,
Nem tudni, mivel kerülsz szembe!”

Egy kedves, szép feketeruhás lány áll előttem. Olyan ismerős, az arcára nem emlékszem, nem látom jól, de a haja azzal a két hajcsattal… olyan szép, erős és csodálatos lány… Várj! Hova mész? Ne! Utána akarok rohanni, de második lépésnél összesek, és akárhogy próbálkozok nem bírok felkelni, a kezeim és a lábaim rövidek, gyengék erőtlenek… Mindig ilyen voltam? Miért történt ez? Ki vagyok én?
Hírtelen felülök az ágyamon és körbenézek. Hol vagyok? Az ágyamban… Megpróbálok felállni, de megint kiesek leesek az ágyam melletti szőnyegre, nagyon beütöm az arcomat, nagy nehezen felülök, és sírni kezdek. A testvérem után rimánkodom, az egyetlen személy után, aki szeret engem…
- Mi történt Shizuka? – Siet be a bátyám, kedves mosollyal fordul felém, de úgy érzem mintha ez egy álmosoly lenne. Talán nem is szeret engem? Nem! Nem gondolhatok ilyet! Szükségem van rá, nem veszíthetem el gondolatban sem! – Gyere, segítek felkelni. – A karjai közé fog, óvatosan, biztonságban érzem magam. Mikor meglátom az arcát, megnyugszok, és a könnyeim elapadnak. Sosem akarom elveszíteni! Visszafektet az ágyamba és gondosan betakargat. Ő olyan nagy és erős, bármitől megvéd engem, ha itt van érzem, hogy erős vagyok. Egy halvány mosolyt is az arcomra csal.
- Oni-chan képzeld, azt álmodtam, hogy egy másik világban élek, sok kedves barátom van, és olyan erős vagyok, hogy még egy automatát is elbírok minden gond nélkül! És képzeld.. képzeld… - Számolok be lelkesen az álmomról, mely olyan közelinek tűnik, de nem bírom elkapni. A mesémre csak mosolyogva tekint rám, mind mindig. Hiszen átlagos, hogy ilyeneket álmodom. Édesanyám szól a testvéremnek. Nem tudom hova megy vagy miért… Mikor megkérdezem, sosem válaszol a kérdésemre. Az arca egy pillanatra elkomorodik, ám amint rám néz, ismét melegséget árasztanak amúgy rideg szemei. - Oni-chan ne menj! Maradj itt velem! – Csak tovább mosolyog rám, ebből érzem, ez lehetetlen. Ám mielőtt elmegy, megígéri nekem, hogy visszajön, és ismét játszhatunk. – Ez egy ígéret! Tartsd ám be! Különben el kell venned feleségül! - Sietve kilép ez ajtón, vissza sem néz, míg ki nem megy végig mosolygok. Minden nap így történik, sietve távozik, és csak délután jön haza.
A szüleim veszekedését hallom, mindig veszekednek, hangosan csapkodnak, néha még pár ütés hangját is hallani lehet. Ez az én hibám? Miattam utálják egymást? Mert hibás vagyok? Selejtes? Nem szeretnek engem, senki sem néz engem jó szemmel, csak a bátyám. Mikor ő nincs itthon egyedül vagyok, magányomat csak édesanyám szakítja meg, mikor behozza az ebédet. Nem szól semmit. Gondterhelt arcát elfordítja előlem, piros az arca, elesett? Megütötte magát? Nem szól hozzám, csak behozza az ételt, és elém teszi. Ránézek, de ő félrekapja a tekintetét. „Anya?” Kérdőn nézek rá, aggódva, ám ő nem szól semmit, csak végigsimítja az arcom és egy puszit nyom a homlokomra, majd kiviharzik, épp olyan sietve, mint a bátyám. Étvágytalan vagyok, de muszáj megennem az ételt, különben még több gondot okozok Anyának.
Miután elfogyasztom az ételt, nagynehezen félretornászom az ágyamról az éjjeli szekrényre, majd visszabújok az ágyamba és lehunyom a szemem, s remélem, hogy mire kinyitom, már egy másik világban leszek, egészségesen… Ahogy forgolódok az ágyban, valami kemény, henger alakú dolog megnyomja az oldalam. Felülök, és kiszedem az ágyamból a különös üvegcsét, majd leteszem az asztalra. Nem igazán találom érdekesnek, biztos a tálcáról esett le és egy új orvosságom. Majd ha Oni-chan hazaér, beveszem…
Besötétedik és várok már egy ideje, de Oni-channak se híre se hamva… Miért nem jön? Mérges rám? Talán tettem valami rosszat? Szemezgetni kezdek az üvegcsével, s egyszer csak feldereng benne valami halvány fény. Világosban nem láttam annyira, de most kitűnően látom a kavargó örvényszerű képződményt. Óvatosan megfogom az üveget, s közel emelem a szememhez.
- Szervusz! Te nem is vagy az orvosságom igaz? Hogy kerültél ide? Szeretnél a barátom lenni? Sokszor vagyok rosszul, ezért nem tudunk labdázni, de ha akarsz beszélgethetünk. Nem tudsz beszélni? A kupak miatt? Leszedjem? – Óvatosan nyúlok a kupak felé, majd erőlködve elkezdem rángatni, de olyan gyengécskék a karjaim, hogy még csak meg se mozdul az a kupak. Kis erőlködés után könnyeim elfutják a szemem. – Nem bírom kinyitni, nem bírok segíteni! Sajnálom de, használhatatlan vagyok! – Két kezemet az arcom elé emelem és elkezdem törölgetni a könnyeimet. A kis üvegcse kiesik a kezemből és nagy csörömpölve a földre esik, s egy reccsenő hangot hallat… azonnal felkapom a fejem! Ne ugye nem törtem el? Nem akartam bántani, csak azt akartam, hogy a barátom legyen!

Sötétség, egy igen ismerős hangot hallok… és oly’ távolinak tűnik, olyan ismeretlennek. Egy szárnyas alakot látok kirajzolódni az ijesztő feketeségben. Mond valamit, de nem hallom… nem értem. Egy lökést érzek oldalról. Valaki szólít. De ki? Ki ez? Kié ez a hang? Olyan ismerős. Az angyalszárnyú ismeretlen eltűnik. – Anao! Kelj fel, kész a reggeli! – felriadok ebből a furcsa álmomból.
Fáradtan ásítva ülök fel a meleg ágyamban, ezzel egy időben lelökve magamról a takarót, majd félkomás állapotban körbenézek az üresnek látszódó szobában, csupán két megágyazott ágyat látok mellettem kirajzolódni a földön. Megdörzsölöm bal szememet az előbbi érdekes álmom miatt afféle utóhatásként, hogy kicsit kitisztuljon a kép előttem.
- Anao, kihűl a reggeli. – hallom a papírajtó nyikordulását, amint azt félrehúzza, a mindig kedvesség fényében sugárzó arcú édesanyám. Hosszú, fekete haja elegánsan fel volt kötve, mégis egy – két rakoncátlan tincs modortalanul ott ficánkolt még arca előtt, de ezzel sem vehettek el szépségéből. Kaa-san olyan szép! De most, mintha gondterhelt lenne vagy, hogy is mondják.
- Kaa-san… - nézek rá kicsit elgondolkodva, mint aki kérdezni kíván tőle valamit, de ekkor beugrik, azaz érdekes álom. El akarom mesélni neki, olyan hihetetlen volt az egész és olyan igazinak is tűnt! *o* - Kaa-san képzeld, képzeld egy angyallal álmodtam! – szólaltam fel, közben lelkesen kiugorva a pihenőhelyemről, édesanyámhoz szaladva, ki némán baktatott befelé, hogy bevesse rendezetlenül hagyott ágyamat. Én csak mentem utána és annyi mindent akartam hirtelenjében megosztani vele, hogy nem is tudtam, hol kezdjem! – Meg képzeld, voltak bene fekete ruhás emberek és sok barátom volt, még egy nagy fehér színű medvére is emlékszem, és akkor még vol… - hirtelen elnémultam, amiért Kaa-san váratlanul a fejemre tette tenyerét, s mintha némi szomorúságot láttam volna kirajzolódni szép arcára. Kérdőn ráncoltam homlokomat, majd megfogtam kezét és levettem kobakomról. - Valami baj van, Okaa-san? – tanácstalanul vizslatva a szemébe próbálom kiolvasni a gondolatait, de ez lehetetlen próbálkozás. Anyu szeméből nem lehet semmit se leolvasni. Vagy elmondja, vagy örökké titok marad, amire gondol.
- Semmiség, ne törődj vele. De most gyere, Apád hamarosan hazaér. Tudod, hogy nem szereti ezeket a kitalált történeteket. – hívta fel kedves hangon a figyelmemet minderre, majd kissé eltűnődve meredtem magam elé, amiért nem tudtam hirtelen mit válaszoljak erre. Hiszen, hiszen amit álmodtam az nem mese!
- De… Kaa-san, ez az igazság! Tényleg ezt álmodtam! Még arra is emlékszem belőle, hogy a feketeruhás barátaimmal lapokat égettünk valami naaagy szobában, és senki sem szólt érte, és…és… - akadtam el az álmom mesélésében. Annyira sok minden történt benne, hogy nem tudtam hirtelen felhozni példákat. S mire folytathattam volna Kaa-san éles hangja fojtotta belém a szót.
- Anao! – olyan ijesztően hangzott emelt hangja, igencsak megijedtem tőle. Nem szokta ilyen nyíltan megmutatni haragját, vagyis… én nem emlékszem rá. De nem szeretném, hogy Kaa-san haragudjon rám! Megszeppenve néztem szemeibe. Vártam, hogy mondjon valami nyugtatót, amit ilyenkor mindig is szokott, amikor nagyon megijedek valamitől. – Ez csak egy álom, a képzeleteink szüleménye. Ne foglalkozz velük. – vezetett az étkezőasztalhoz. Olyan összetörve éreztem magam emiatt, hogy az elém letett rizsgombócokban gazdag tálból sem igen volt kedvem venni egyet és megenni. Kaa-san mióta nem szereti ezeket a történeteket? Vajon Otou-san miatt? Ő miatta nem?
- Kaa-san, elmegyek! - muszájból végül magamba tömtem egy darab rizsgombócot, majd amint végeztem vele, felpattantam és máris a kijárat felé száguldottam. Túl kellemetlen volt odabent a légkör. Szabadulni akartam tőle! Általában, ha vártunk egy keveset, máris rendeződtek a dolgok és sokkal jobb érzés volt hazajönni, mintsem amikor elhagytam a házat. Ahogy kiléptem a bejáraton, majdnem Otou-sannak ütköztem. Valami furcsa, esetlen mozdulatokkal sikerült elkerülnöm a fájdalmas csattanást.
- Hova, hova ilyen sietősen? - nézett rám kérdőn, meg se lepte iménti színpadias előadásom.
- Eöööeee… - tehetetlenül toporogtam előtte, nem tudtam megfelelő ki fogást találni távozásomra. Otou-san nem szereti, hogyha játszadozni megyek csak el. Bár most Kaa-sannak akarok egy kis időt. Nem akarom, hogy mérges legyen rám.
- Gyűjt egy kis tűzifát. Igaz, Anao? – Kaa-san váratlanul bukkant fel az ajtóban, röpke pillanat alatt kihúzva a szorult helyzetből. Még meg is rezzentem hirtelenjében, de aztán kapcsoltam és sűrű belógatásokba kezdtem, így helyeselve, Kaa-san által felhozott feladatra. Otou-san ugyan kicsit gyanakodva meredt rám, de mielőtt bármit is szóvá tehetett volna, addigra már árkon – bokron túl voltam.
Az erdőben járkálva nem igen foglalkoztam a felhozott elméletleges „feladatommal”. Csak azon tudtam törni a fejem, hogy miért nem hitt nekem Kaa-san? Pedig még arra is emlékszem, hogy varázslatokat használtunk ezekkel a fekete öltözetűekkel. Még katanáink is voltak, mint egy szamurájnak! Meg furcsa csontos lényekre is emlékszem… meg annyi minden izgalmas történt még benne!
A távolba révedve merengtem a sokrétű álmommal kapcsolatban, majd a borús ég felé tekintettem, jobb kezemmel nyújtózkodva felé. Olyan távolinak tűnt mindez, mint az álmom… ma is szeretnék hasonlót álmodni…
Pár órás séta, azon belül is inkább az álommal kapcsolatos játszadozás után, mikor már lógott az eső lába, csak akkor indultam haza. Üdvözöltem a szomszédokat, miközben végigszaladtam a hosszú földes úton a kunyhóig, majd otthon csak nemes egyszerűséggel beestem az ajtón, versenyt futva ez által az időjárással. Hehehe, most már nyugodtan eleredhetsz csúnya eső!
Odabent már hallottam is anyut és aput beszélgetni. Bár csak annyit sikerült kiszűrnöm, hogy Otou-san megint elmegy itthonról hosszabb időre, ami Kaa-sannak cseppet sem tetszett. Halkan elosontam a szoba előtt, ahol bent voltak, majd bátorkodtam a résnyire nyitott ajtón bekukucskálni. Csupán a szoba közepén lévő kis tűzhelynél hevesen lobogó láng által vetette árnyékukat láttam a falon kirajzolódni. Nem szeretem, mikor emelt hangon beszélnek egymással… kicsit meglapultam, ahogy láttam az egyiküket közelebb merészkedni az ajtóhoz, majd amint ellépett onnan, mielőtt lebukhatnék, nagy sebesen besurrantam a hálószobának használt helyiségbe. Igyekeztem minél nagyobb csendben kinyitni, majd becsukni, a szörnyű hangon nyikorgó ajtót. Majd a kissé sötét szobában, egy világos pontot fedezek fel, közvetlenül a megágyazott ágyamon.
Kérdőn fordultam a fényforrás irányába, majd lassú léptekkel közelítettem meg. Mielőtt kezembe vehettem volna a furcsa tárgyat, biztonság kedvéért tekintetemmel végigpásztáztam a szobát, hogy vajon van e itt valaki, aki idehozhatta ezt. De mivel senkit sem látok, így csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan Otou-san hozhatta ide. Leülve a tárgy elé, a földre, csúsztam közelebb hozzá ültemben, majd vettem kezeimbe. Megnéztem jobbról is, balról is, majd a kis cetlit is kíváncsian megtanulmányoztam, ami mellette volt. De nem tudtam elolvasni, nem tudok olvasni, nem értem mi van ráírva! TT-TT
- Kaaaa-san… - szóltam tehetetlenül, s mentem is volna megkérdezni Oka-santól, hogy mi ez a furcsaság. Hiszen ő olyan ügyes és okos, biztosan tudja! De a túláradó kíváncsiságomat nem tudtam közben féken tartani, lassú lépteim során folyamatosan próbáltam leszedni a furcsaság tetejét, hogy az a csillagos égszerű örvénylést megnézem igazi e vagy csak valami festés rajta…

A napfény erősen, már-már bántóan tűz be a szobám ablakán. Próbálok elfordulni tőle. Túl messze van az ablak ahhoz, hogy behúzzam a sötétítő függönyt. És különben is… ha ennyire süt a Nap, mindjárt úgyis bejön valamelyik cselédlány, hogy felébresszen és nekiugrasszon egy újabb rossz napnak. Nagyon utálom ezt az egészet. Ráadásul az álomvilágom is egyre távolabbinak tűnik… Nem emlékszem a szereplőkre… Csak arra, hogy nem vagyok egyedül, hogy mindenféle korosztályból barátok vesznek körül… És a hajviseletem határozottan nem emlékeztet a mostanira. Hajam ugyan most is szög egyenes, ha hagyják természetesen lógni, azonban mindenhol egyenletesen hosszúra van hagyva, hogy el lehessen belőle készíteni a frizurákat… És a nagyi csatjai…
Felülök az ágyamban. Kopogtatnak a lakosztály ajtaján.
– Szabad – szólok az érkezőnek. Természetesen az egyik cseléd. Hozza a reggelimet. Friss gyümölcs, némi kenyér, és tea. Utóbbi egyenesen Angliából. Mert miért is lenne jó, ha a hazám ízeivel és szokásaival ismerkednék? Nem értem a felnőtteket.
A cseléd leteszi az ölembe a tálcát, majd meghajol és kimegy. Nem néz a szemembe, hiába pillantok utána. Senki nem néz a szemembe. Aki pedig belenézne, annak én nem merek. Csak édesanyám anyjának. Kedves, idős hölgy volt. Nála megengedhettem magamnak, hogy önmagam legyek. Még azt is megengedte, hogy az ékszereivel játsszak, amiket még ő is az őseitől örökölt. Szerettem azokat az ékszereket. A hazámhoz kötöttek. A család többi tagja persze nem nézte jó szemmel… Nagymama… Elment az étvágyam. Valamennyit azért magamba erőltetek a reggelimből, nehogy a cselédeket szidják meg miattam. Velem senki nem mer gonoszkodni. Ennek a háznak én vagyok a hercegnője. A kinti gyerekek a kerti fal mentén mindig lovagosdit játszanak. Vagy valami olyasmit. Ha tudnák, egy várhercegnő élete mennyi lemondással jár… Nekem sosem lehetnek olyan barátaim, mint a többieknek ott kinn. Még a hazámat sem ismerhetem meg. Az én világom ennek a háznak a falainál ér véget. Soha nem hagyhatom el. Mint egy fogoly…
A tálcát elteszem az éjjeliszekrényre, és körülnézek a szobámban. Igazából azt hiszem, a műveltebbek lakosztálynak neveznék. Csak a gardróbomban elférne két cselédszoba, és ott csak a ruháim vannak. Nem szeretem ezt az egészet. Sötét hajamból előre húzok pár tincset: ugyanolyan, mint mindig, egyenletesen vágott, egyforma hosszú. Sóhajtok és ledobom magamról a bársonypaplant, majd a szekrényemhez lépek. Még nem szóltak, hogy készüljek el, de ma nem is fognak. Mindenki elmegy valami jogászféléhez, hogy meghallgassák a nagymama végrendeletét, és elosszák a vagyonát… vagy mi. Ismét fájón mar belém, hogy soha többé nem játszhatok kínai ékszerekkel. Mindegy, erre most nincs időm. Megrázom a fejem, és megpróbálom összeválogatni a ruháimat és magamtól felöltözni. Még hálóingben állok, mikor az egyik cseléd ismét kopogtat. Engedélyem után belép a szobámba és látva tevékenységemet először a csodálkozás, majd egy mosoly ül az arcára.
- Kérem, kisasszony, majd én segítek – ez a nő még új itt. Nem ismeri a ház szokásait. Talán pont ezért kedvelem. Segít felöltözni, majd leültet egy székre maga elé, és megint előkerül a hajsütővas. Utálom, hogy mindig be kell göndöríteni a hajamat. Nem szeretem úgy! A művelet közben persze elmerengek magam elé. Hogy is volt az az álom? Nem emlékszem. Nem emlékszem az arcokra. Csak arra, hogy nem voltam magányos, és jól éreztem magam köztük. Vajon egy nap ez az álom valóra válhat? Nem hiszem. A szüleim más életet szánnak nekem. Folyton Maybrooke kormányzó unokaöccséről beszélnek… Nem értem, miért olyan fontos ez nekem. Ráadásul az erőltetett nyelvtanulás is annyira idegőrlő… Én miért nem szaladgálhatok a kertben, mint a többi gyerek? Vagy akár a cselédek gyerekei? Gyerekek… Még velük sem állhatok szóba, valami olyasmi kifogás miatt, hogy túlzottan alacsony rendűek… Nekem ezek a szavak nem mondanak semmit.
A cseléd végez a hajammal és kimegy. Odamegyek az ablakhoz és kinézek. Buksimat kicsit az üvegnek döntöm, ahogy kinézek a napsütötte kertbe, az ott játszadozó cselédgyerekekre. Rájuk szólnak. Dolgozniuk kell. Még azt is szívesebben csinálnám, mint ezt…
- Liu Mei kisasszony! – kopogás nélkül lép be, és rikácsoló banyahangjától kiráz a hideg. Ha fülem nem csal, ez az etika vagy etikett, vagy mifene tanárnő… Kezdődik. Ezt a napot nem élem túl. – Akkor kezdjünk is hozzá. Először is, ifjú hölgy, lássuk, tudsz-e már egyenes háttal járni!
Csodálatos. Vastag lexikonokkal a fejemen kell egyensúlyoznom a szoba egyik feléből a másikba, és ez még csupán a nap kezdete. Lesz ez még rosszabb is. Minden idegszálammal igyekszem összpontosítani, nehogy leessenek a fejemről azok a súlyos kötetek, mert akkor még a vén boszorka rikácsolását is hallgathatom. Na azt már nem. Nem hiányzik az nekem, hogy néhány nappal a nagymamám temetése után még ezzel a szipirtyóval is meggyűljön a bajom. Napokig tartó, valójában csak néhány órányi kínkeserves szenvedés után végül a vasorrú bába megkegyelmez és futni hagy… Jobban mondva ő szelel el a birodalmamból.
Ebédszünet. Egyedül. A hatalmas étkezőben, ahol általában a vacsorák szoktak lenni Maybrooke kormányzó úrral. Nem tudom, minek kell ekkora flancot csinálni egy étkezésből. Természetesen itt is felügyelnek, hogy úrilány módjára teszem-e a dolgom. Ettől az egésztől nincs semmi étvágyam, de muszáj valamit magamba tömnöm. Alig várom, hogy felnőtt legyek, és többé ne kelljen a szüleim utasításai szerint cselekednem.
Megint bevillan az az emlék az éjjeli álomról. Már csak keseríteni tud. A szabadság, amit megvillantott annyira csábító. Ehhez képest a jelenem egy kész fojtogatós gyilkos. Olyan vagyok, akár egy marionett bábu. A bábmester szerepe változó, sorra járnak az engem mozgató fonalak a tanáraim kezeiben. De a porond igazgatói minden esetben a szüleim. Az ő tetszésük szerint kell mozgatni a szálakat, mert különben jaj mindenkinek.
Mára könnyű napot szántak nekem. A temetés utáni napon rájöttek, hogy most nem tanácsos annyira terhelni engem. Csak napi két tantárgy. Két hétig. Ennyi haladékot kaptam, hogy összeszedjem magam. Mindig ezt szajkózzák: ne mutass érzelmet. Bármit hallasz is, állj egyenesen, húzd ki magad, és az arcodon csak egy távolságtartó, finom mosoly legyen. Nekem csak annyi a dolgom, hogy tegyem, amit mondanak. Legközelebb már menni fog elsőre is. Még nem vagyok képes kezelni…
A délutánom lovaglással telik, majd egy harmadik átöltözés után – mert ma már kettőn túl vagyok – egy vacsora a családdal. Anyám keserű mosollyal néz rám. Nem nézek a szemeibe. Tudom, hogy szomorú és csalódott. Szomorú a nagymama miatt, és csalódott, amiért én képtelen vagyok olyan fegyelmezett lenni, mint ő. Ugyanezt látom édesapám arcán is. Többé nem akarok csalódást okozni nekik. Megfogadom magamban, hogy ezentúl hűvös és engedelmes leszek. A vacsora után apám félrehív és egy sötét dobozt csúsztat a kezembe. Azt mondja, ez a nagymamám hagyatéka. Nekem szánta. Egy levelet is kapok mellé. Fogalmam sincs, mi lehet benne, de amint elmehetek a szobámba, ki fogom deríteni. Szerencsére nem kell a többiekkel maradnom. Még mindig úgy gondolják, szükségem van a pihenésre és a kímélésre. Eddig hidegen hagyott. Most örülök neki.
Amint az ajtómon belülre kerülök, azonnal kulcsra zárom belülről. Most egyedül akarok lenni, és nem akarom, hogy bárki megzavarjon. Az asztalomhoz sétálok és leteszem a dobozkát, majd a sötétítő függönyt is behúzom. Valamelyik cseléd éjszakai világításnak itt hagyott egy-két gyertyát, meg egy kevés süteményt. Nem ismerem a fajtáját, de azt hiszem, ez hazai. Elmosolyodom. Biztosan az új lány tette. Na de térjünk vissza a dobozkámhoz. Vajon mit hagyhatott nekem örökül a nagymama? A levelét félreteszem, a doboz tartalma jobban érdekel. Kinyitva megtalálom benne azokat az arany csatokat, amiket az álmomban is viseltem. A szemeim elkerekednek és még a szám is tátva marad. Azonban nem ez az egyetlen ajándék a dobozban. Nem bizony, van ott még egy különös üvegcse is, egy még különösebb, verses cédulával. Miféle sületlenség ez? Ugyan mi lehetne ebben az üvegben egy csillámló folyadékon kívül? Milyen ostobácska titokról beszél a küldője? Mert hogy ezt nem a nagymama küldte az biztos. A csatok persze tőle vannak, de azok egy másik lapra tartoznak.
Leülök az asztalomhoz, és egy darabig még elgondolkodva olvasgatom a szöveget. Semmi logika nincs az egészben. Ezután az üvegcse kerül sorra. Nagyon szép. Szinte félek kézbe venni, mégis kísértést érzek rá, hogy magamnál tartsam. Annyira gyönyörű. Egyre jobban érdekel, mit tartalmazhat. Hát még egyszer alaposan végigmérem az örvénylő csillogást a belsejében, majd egyetlen ügyes mozdulattal kihúzom a dugót...

A figyelmeztetés ellenére mindannyian kinyitottátok az üvegeket – valamilyen formában. Akár összetört, akár szép szabályosan kinyílt, helyzetetekben ez teljesen mindegy. Belőle kiárad az örvénylő-csillámló tartalom, és teljesen beburkol. Felemel, megigéz, finoman körbe fordít, hogy még utoljára szemügyre vehessétek a környezeteteket, mielőtt teljesen magába szippant. Valószínűleg az ijedtségtől be is csukjátok a szemeteket, ám ha mégsem így tesztek, egy rövid pillanat után akkor is eltűnik minden csillogó fény és szín, csak a tömör feketeséget hagyva maga után.
Aztán megszűnik a sötétség, melyet vagy láttok, vagy nem. Utóbbi esetben, ha kinyitjátok a szemeteket, egy ismerős, mégis ismeretlen helyen találjátok magatokat. Nem emlékeztek rá, de már milliószor jártatok itt shinigamiként. Úgy bizony, a tulajdon belső világotokban jártok. Az volt az üvegben, arra várva, hogy magába szippanthasson benneteket. Ti mégsem emlékezhettek rá, noha a szívetekben bizonyára érzitek: ide tartoztok. Vagy inkább a hely tartozik hozzátok?
Minden szép és jó, mégis úgy tűnik, egyedül maradtatok az ismeretlenben. El kell hát indulnotok, újra felfedezni minden ismerős helyszínt, részletet, hogy találjatok valakit, aki segíthetne kijutni ebből a különös világból. Álom lenne? Talán ez a kérdés is átfut a fejeteken mire megtaláljátok shinigami énetek zanpakutoinak lelkét. Fájdalom, csalódottság és némi harag vegyül az arcukon. Ők emlékeznek mindenre, nagyon is emlékeznek. És biztosak lehettek benne – akkor is, ha nem mutatják -, nagyon neheztelnek rátok, amiért elfelejtettétek őket, és mindent meg fognak tenni, ami csak módjukban áll, hogy visszahozzák az emlékeiteket.
Ezt hogyan érik el? Mi sem egyszerűbb! Csak annyi a dolguk, hogy rávegyenek benneteket: mondjátok ki a neveiket. Mi ebben a csalás? Gyermek énetek sosem hallotta, hogyan hívják őket, és ha más nem, az ezer százalék, hogy ők most nem fogják nektek elmondani. Magatoknak kell kitalálnotok. Azonban, hogy hogyan juttok el idáig, min vezet benneteket keresztül lelketek egy kardba öntött darabkája, az kizárólag az ő temperamentumuktól függ. Vígasztal, nyugtatgat, kellemes szavakat suttog – vagy támad shikai formát használva? Ez már az ő döntésük. Pontosan annyit fognak tenni, amennyit szükségesnek éreznek – vagy amennyit a bennük felgyülemlett érzelmek diktálnak.

- Szóval mégsem haragszol?- Kérdezem boldogan új barátomtól, aki ugyan összetörött, ám úgy tűnik, mintha erre vágyott volna, kedvesen mosolygok, miközben valami csoda folytán ő felemel, és körbefordít. Olyan érzés mintha repülnék. Mindig is szerettem volna repülni, ha tudnék, nem lennék ide bezárva, szárnyalhatnék oda ahova akarok, és nem fáradna el a gyengécske lábam, és nem fulladhatnék ki. Olyan jó lenne és most kedves barátom valóráváltja ezt. – Hova szeretnél vinni? Megmutatod, hol laksz? Én nem mehetek el, csak ha megkérdeztem anyát, nagyon meg fog lepődni, ha ezt meglátja. De talán nem kéne zavarnom… - Ám hirtelen történik valami, szobám eltűnik egy szemvillantás alatt. Csak döbbenten nézek körbe, sötétség? – Te itt laksz? Ijesztő ez a hely, vagy te nem így gondolod? – Még mindig lebegek, de nem látom kedves barátomat, nem érzem a közelségét, a fényét sem látom, csupán a távolban néhány fényforrást fedezek fel. – Ne haragudj! Nem szerettelek volna megbántani! Én csak… ne hagy itt te is… - Lebiggyesztem számat és összekuporodok lebegés közben. Könnyeim potyogni kezdenek. Elvesztem, nem is szóltam senkinek, lehet hogy Oni-chan már engem keres és aggódik értem. Ha hazaérek mindenki nagyon dühös lesz rám, az is lehet, hogy anya meg fog ütni. Mint legutóbb, mikor megpróbáltam kiszökni az ablakon. Csak barátkozni szerettem volna a kinti gyerekekkel, de rosszul sült el. Kiestem az ablakon, beütöttem magam és vérezni kezdett az orrom, mindkét térdemen elszakadt a harisnya, melyet aznap kaptam. Akkor ütött meg anya először, azóta sem emelt rám kezet. Félek hazameni, hiszen megint ugyanazt tettem, meg fog büntetni, és Oni-chan nem mehet be a szobámba néhány napig. Abba belehalnék.

- Hogy tehette ezt velem?! Hogy tűnhettem el?! Mi történt?! Mégis mit képzel ez a lány, most olyat kap tőlem, hogy én adom a másikat is! Úgy eltángálom az a barmot, hogy még én sem ismerek rá utána! Agyon csapom! Megtanulja, hogy velem nem packázhat! Garantálom, hogy megtanítom neki ki itt a főnök! - Pufogok magamon kívül, teljesen jogosan, miközben az ismerős lélekenergia felé sietek, tárgyról tárgyra pattanok. Különös, elég gyenge lélekenergiát érzek, és nem pont ugyanolyan, mint amilyen Shizukáé, de nincs kétségem ő az, és biztos, hogy megint elszúrt valamit. Az a barom, hogy lehet ennyire béna és ügyetlen. Mi a fent csinálhatott, hogy elvesztettük a kapcsolatot? Hirtelen azt hittem meghalt! Nem mintha hiányozna! Végre elég közel vagyok, hogy meglephessem, úgy tűnik ő nem vett észre. Én látom a körvonalait, a fenébe hol kódorognak a reflektoraim! Sokkal szétesettebb az a világ mind eddig! Nem engedelmeskednek a tárgyak az akaratomnak. Hehe, most jól rád ijesztek! Shikaiba váltok és felüvöltök. - Most meghalsz Shizuka! Készülj fel! - Majd épp lesújtanék, mikor meglepő dolgot veszek észre…

Hangos sikítást hallatok rémületemben, ahogy meglátom a velem egyméretű lányt, ahogy velem üvölt, kisírt szemeimet felé kapom ijedtemben, egy reflektor a szemembe világít. Hiszen eddig nem volt itt, hol volt? A lány szemmel láthatóan nagyon mérges rám, még jobban összekuporodok, összeszorítom a szemem és várom, hogy lesújtson, ám a vég elmarad. Megtorpan előttem, egy trapézfélén állva.
- Ne bánts, kérlek! Nem akartam ide jönni, egy barátom hozott ide, egy kis üvegcse, amit véletlenül összetörte, és megharagudott rám, majd ide repített engem. Nem tudom, honnan ismersz, kérlek ne haragudj rám bármit is követtem el! – Kapkodom a levegőt, ez nem lesz így jó, egyre nehezebb lélegezni, túlságosan megrémültem, alig kapok levegőt. Köhögni kezdek, hevesen. Fáj, nagyon rosszul érzem magam, ám ekkor egy tenyér simogatja meg a hátamat.
- Jól vagy? Semmi gond, összekevertelek egy másik Shizukával. Segítek jobban lenni - Kékes fény árad a kezéből a hátamra, mely kellemes melegséget áraszt szét a testemben. Sokkal jobban leszek. Felemel, és ráültet arra a trapézra melyen ő állt az előbb. Olyan erős, hogy elbír engem. Csodálattal nézem, gyönyörű, kedves, gyengéd.
- Te egy angyal vagy? Te vagy az őrangyalom? – Biccentem oldalra a fejemet, melyre csak egy meleg mosollyal válaszol, mintha tudná, mire vágyok. – Sajnálom, hogy engedély nélkül jöttem ide. – Lehajtom a fejemet, szomorkás arcommal inkább rá se nézek. – Amint tudok hazamegyek. Merre kell elindulni? Bár nem is tudom pontosan hol lakom… Eltévedtem, és nem fogok hazatalálni! – Sírni kezdek, dörzsölgetem a szemem, szinte bömbölök. Ám ekkor a lány átölel.
- Már itthon vagy… - Felkapom a fejem, mintha valami beugrana, ám erős rosszullétet okoz, majdnem leszédülök az ülőhelyemről, ám a lány erős karjaival elkap. – Van kedved játszani valamit? Szórakoztató lesz. Miután befejeztük a játékot, hazaviszlek rendben? – Boldogan bólogatok, végre találtam egy barátot. Mindig is erre vágytam, úgy őrülök. Érzem, hogy bántja valami, de erősnek mutatkozik, szeretnék én is ilyen lenni. De egy angyal mitől lehet szomorú? Mi történhet egy angyallal?
- Mi bánt? – Kérdezem oldalra biccentett fejjel, miközben szomorú angyalom szemébe nézek. – Ha tudok, szívesen segítek neked! Bár semmi vicceset sem tudok csinálni, de ümm… Megpróbálok kitalálni valamit. – Úgy tűnik ettől rosszkedvűvé vált. Az arcáról a kedves mosoly eltűnik, mintha megharagítottam volna. Ismét rám néz, majd a kezében nyugvó két szalagot felém nyújtja, mintha azt kérdezné van e kedvem kipróbálni. Nem tagadom, mindig is vágytam ilyesmikkel játszani. Egyszer láttam egy kislányt az ablakomon túl, hogy ilyesmikkel játszik és mindenki köré gyűlt, hogy megcsodálhassák. Azóta az az egyik leghőbb vágyam, hogy egyszer én is tarthassam a kezemben. Félénken a szalag felé nyúlok. Mikor hozzáérek, hirtelen megrándul a kezem, visszább húzom, ugyanis valami furcsa érzésem támad. Mintha ismét az álmomban lennék, arcok tűnnek föl, a látványuktól rosszul vagyok. Nem hiszem, hogy ez az arcok hibája, hiszen egytől-egyik szépek, legalábbis a maguk módján. Minden archoz egy érzés társul. Van melytől kellemes melegséget érzek, s olyan is, akihez legszívesebben hozzávágnék valamit, valami nagy fém dolgot, ami nagyot koppanna a fején. Még magam is megdöbbenek egy-két gondolatomon, melyek ez alatt a pár pillanat alatt támadnak. Megint a szalaghoz nyúlok, és elveszem a lánytól, aki készségesen odaadja nekem. Felállok a trapézra, mely kicsit imbolyogni kezd alattam, ügyetlenül dülöngélni kezdek ide-oda, hogy megtartsam az egyensúlyom. Mire sikerül összeszednem magam, és ránézni a két szép szalagra, egy kardot látok a kezemben. Döbbenten és kérdőn nézek a lány felé. Ezt mégis mire véljem?

Nem támadhatom meg, mit tegyek? Nem megölni akarom, bár legszívesebben megfojtanám. Hogy feledhetett el eng3em, mindig azt mondogatja, milyen közel állunk egymáshoz! Erre egyszerűen elfelejt! Ezt nem bocsátom meg neki, ha könyörög, akkor sem! Ezt még megbánod! Dühösen nézek rá! Még a shikai formát sem tudja fenntartani! Nem tud ő semmit! Jobb lenne nekem nélküle Csak csalódok, minden alkalommal mikor használ! Nem is használja a képességeimet! Önző módon csak önmagára gondol.
- Szedd már össze magad, te átkozott némber és emlékezz, különben itt és most megöllek! – Csattanok fel dühösen, miközben elkapom a két vállát és megrázom a lányt. – Azonnal emlékezz rám! Hogy mertél engem elfelejteni! Hálátlan kutya! Komolyan elhiszed, hogy ez te vagy?! Shiroichi Anao, Kagami Ai, Wang Liu Mei, Karakura Raizer, shinigamik, arrancarok, vaizardok! Ezek csak mondanak neked valamit!! Gyerünk! Nyögd ki az én nevem! Kardok, zanpakutok, szellemek, belső világok! Már mindent felsoroltam, csak mond ki!! –

Döbbenten meredek a lányra. Olyan gyorsan lett dühös, mintha kitört volna egy vulkán. A nevek, valahogy érzem, hogy ismerem ezeket a neveket, de nem… - Talán… Anao… Idióta? Barom? 10. osztag? – Kezdek el nagyon koncentrálni minden szembejutó szóra, még ha nem is értem mit jelentenek. –Mei, 3. osztag, Nihaochan, Kagami Ai, Ai-san, Seretei… - Megrázom a fejem, már arcok is kezdenek derengeni… - Nem tudom mik ezek! – csattanok fel kétségbeesetten. – Megőrültem! Nem értek semmit, a szavak összefüggéstelenül keringenek a fejemben. Shinigamik, Soul Society, akadémia… Mik ezek a szavak! – Hagyd abba! Hagyd abba! – ordítok fel kétségbeesetten, mivel a lány csak mondja, és mondja a szavakat, melyektől elképesztő gyomorgörcs jön rám. – Nem értem miről beszélsz, elég legyen! -
- Idióta… - mondja lemondóan, majd elnémul, lehatja a fejét. Olyan mintha sírna, érzem, ahogy az én lelkemet is mardossa a fájdalom, mintha érezném a gondolatait. Felemeli a fejét, mint egy felfújt pukkancs, vörös, könnyekkel küszködő arca felháborodva fürkészi a tekintetem. –Idióta, idióta, idióta, idióta, idióta, idióta, - Ismételgeti ezt az egyetlen szót. – Hogy felejthetted el a kardod szellemét?! – Megrázom a fejem. A kardom szelleme? Azé a kardé, ami a kezemben van? De én… Eddig is szavak jutottak az eszembe, talán ha jobban figyelek, rájövök, mit kell tennem. Mély levegőt veszek, a könnyekkel küszködő lányt nem látom, talán jobb is, nem szeretném, ha egy ilyen széplányt sírni látnék.
- Tobikomi… hineri – Kezdek bele homlokráncolva, néma csönd támad körülöttem, a lány megfeszülten figyeli, mégis mit művelek. Jó lenne, ha én érteném, mi történik… - furutte jibun kudasai… - Kinyitom a szeme és az utolsó szót mindennél elszántabban mondom ki… - Ribbon-chan – Ekkor hirtelen, valami erő szabadul fel a fegyverből, mely olyan erővel fon körbe, hogy hajam és szoknyám egyaránt meglibben. Nem kellemes érzés, de rossznak sem nevezném. Kicsit még fel is emelkedek, majd hirtelen szertefoszlik ez az erő, én pedig ismét a trapézra huppanok. Kinyitom a szemem és hangosan leordítom jól ismert szellemem hangját
- Nem vagyok idióta!!!!! -

Nagy bősz erőlködésem során végül csak – csak sikerül kinyitnom ezt a furcsaságot, hogy megtanulmányozhassam a csillogós anyagot, amit benne van. Olyan érdekesen nézett ki, muszáj volt megnéznem közelebbről! *.* Egy kisebb pukkanás jelezte, hogy a teteje sikeresen levált róla, mely további furcsaságot hozott magával. A benne lévő szép, csillámló valami kijött belőle, majd felemelt a levegőbe. Nem félek a magasban, sosem féltem és most sem fogok! >///>
Bátran álltam szembe a csillogás furcsa viselkedésének. Azt hittem hirtelen, hogy egy olyan szellem szórakozik velem, akiket csak én látok. De ez cseppet sem vicces! TT^TT Amint forgatni kezdett, nagy meglepetten figyeltem, de a sebesség hatására önkéntelen is lehunytam szemeimet. Ismét a rémisztő sötétségben kötöttem ki, nem szeretem a homályt, ijesztő, nagyon, de nagyon ijesztő!
A következő pillanatban, miután az a hátborzongató sötétség ismét elillant, egy apró huppanás kíséretében kötöttem ki a földön. Viszonylag puha volt a talaj, így nem estem nagyot, kezeimmel pedig füvet érintettem. Kérdőn nyitottam ki szemeimet, majd lassan felülve néztem körül szépséges zöld levelüket hullajtó fákat, s mellettük az egyre inkább kiszáradó fűszálak sokaságát láttam kibontakozni magam körül. Fent a magasban, az égen, haloványan pislákoló pontok sokaságát láttam, amit a közeledő borús viharfelhők hada bújtatott el a távolban. A levegő hűvös volt és minden egyes fuvallat, mely keresztülszáguldott a szabadban, rémisztő. Apró csillogást véltem felfedezni az erdő sűrűjében, megmutatva az apró színes kőzetek sokaságát, törött köveket, melyet száradó zöld növények emeltek ki a földből. Bár inkább a kuszán szerteálló növények sokasága volt rémisztő, nem a kövekkel alkotta együttes hatása. Meredten figyeltem, s már azon se lepődtem volna meg, hogyha egy félelmetes szörnyeteg ugrik elő az egyik törött kő mögül. S ekkor váratlanul megmoccant valami. Rémülten pattantam fel ültemből és ösztönösen hátráltam pár lépést a sűrű erdő felé, de az előbb felhangzódott furcsa hangot egyre közelebbről és közelebbről hallottam, és én… megijedtem! TT.TT

* Utálom, eltűnt, szertefoszlott… nem érzem ismét. Őt, a jelenlétét. Most sehol sincs. Hova lett? Miért ment el? Miért teszi tönkre ezt a helyet? Az otthonomat? A lelkét? A világát? Megint… hogy néz ki? A kristályok nem ragyognak régi fényükben, a csillagok lehullnak vagy megeszi őket a vihar, hogy villámaival pusztítsa tovább lelkének hazáját. Dörgésével keltette hangzavar rémisztő, zavaró. Feje tetejére fordult ez a világ! Hova lettél? Miért mentél el? Felelj már, felelj kérdéseimre! Csendet, némaságot, nyugodtságot, békét… túl sokat kérek tőled? Hah? Üvöltök. Üvöltök, hogy hallj, hogy végre valahára válaszolj… nekem. *

Ismét hallom, s most már szaladok a hanggal ellentétes irányba. Nem néztem hova, merre, miért és, hogy pontosan most hol vagyok. Hova lett Kaa-san és Otou-san, a meleg kunyhónk, semmi nem foglalkoztatott… csak előre mentem, el messzire, ettől a hangtól. Rémületemből származó futás során váratlanul kilyukadtam egy sötét színben úszó tónál, mely előtt muszáj volt megálljt parancsolnom magamnak. Zaklatottan kapkodva a levegőt, kicsit habozva néztem körül másik utat keresve a menekülésre, hiába éreztem mélyen, legbelül, hogy ismerős ez az egész, de egyszerűen nem tudtam hova tenni, bárhogy törtem rajta a fejemet. Bár némiképp hasonlított az álom utolsó foszlányait jelképesítő helyszínre, de az mind olyan szép és jó volt… ez a hely viszont inkább egy rémálom hatását keltik, mintsem valami kellemes jóérzéssekkel telezsúfolt édeskés álom összképét.
Valami azt súgta: lépjek előre a víz felé, de nem sétálgathatok csak úgy a vízen, nem?! O.o” Gyáván emeltem lábamat, próba szerencse módjára, de a folyamatosan ismétlődő, ijesztő hang megtántorított cselekvésemben, s azon nyomban meggondoltam magam a belső megérzésem szerint való cselekedet terén.
- Miért futsz el? – hallok egy rémisztően ismerős hangot felcsendülni hátam mögött. Meglepetten fordultam hátra, hogy szembenézzek az illetővel, s meglepően nagy sokkhatásként ér az anno álomban látott angyal kirajzolódása a szemem előtt. – Miért? Miért futsz el előlem úgy, mint a lidércek elől? – ismételte meg kérdését, mélyről jövő szomorúságát teljes egészében a feleletet váró mondanivalójába ültetve, amelyre a meglepetés nagy erejű hatása miatt szinte képtelen voltam válaszolni. Mintha hallottam volna már ezt egyszer, régen…
- Mi az, hogy „miért”? Én, én csak… - makogva próbáltam elhátrálni előle, kitérni a fölém magasló valójától, a lelkileg összetört szempárja elől.
- Csak félsz. Miért? Miért félsz mindig Tőlem? Miért futsz el?! – hangja ingerülté, ijesztővé kezdett válni, mindhiába próbált erőlködni, hogy nyugodt maradjon. Nem sikerült neki, látszott rajta, látszik rajta… összerezzenve emelt hangja hatására vizslattam rémülten irányába.
- N-nem is félek! Vagyis de… de te ki vagy? – érdeklődöm tanácstalanul, s csak a megdöbbenést látom arcára kiülni, melyet hamar felváltott a méreg, a szívből jövő harag és szomorúság egyvelege.
- He? – sárkányszerűen hörgött fel, nem hit a fülének. Hangja egyszerűen rémisztő volt, rémisztőbb az eddigieknél. – Nem emlékszel? – vont kérdőre, hanglejtése egyértelműen árulkodott arról, hogy van valami, amit én nem tudok, ő viszont igen.
- Nem. – préseltem ki magamból nehézkesen a választ, lehajtott fejjel, bűnbánó tekintettel a földet szuggerálva. Nem mertem az arcába nézni ezek után, meg voltam ijedve és nem tudtam, hogy erre miképp fog reagálni, ha már az előzőre is felkapta a vizet, akárcsak Otou-san.
- Akkor játszunk. – értetlenül emeltem rá tekintetemet, melybe magába foglaltam a költői „mi?” kérdést. – Mondd el a nevemet, cserébe elmondom, te ki vagy. – tanácstalanul néztem rá, mégis honnan tudhatnám, ki ő? Hogy mi a neve? S, mégis miért tudná ő jobban, hogy én ki vagyok? Nem értem!
- Honnan kellene tudnom, hogy mi a neved? N-nem is ismerlek! - értetlenkedek szüntelen, hátha kibúvót lelek a játék alól. Nem akarok így játszani, ez ijesztő. Rettegek tőle.
- Felelsz vagy meghalsz. Fer ajánlat, nemde? – von kérdőre csendesen, ellenvetést nem tűrően. Félve nyelek egyet, majd hátra lépek a sötét színű víz felszínére, ami rémisztő hatásként fellépve, gond nélkül megtart magán. A feketeszárnyú angyal egy lépést tett felém, s számon kérően tekintett rám. Várta, hogy kimondjam azt, amit akar. Csak nem gondol bele abba, hogy lehetetlent kér tőlem. Pedig olyan barátságosnak látszott az előző álmomban… az előző álmom…. Megszédülök, ahogy az álombéli képek lelki szemeim elé szöknek, ismét megmutatva magukat. De ez csak álom, Kaa-san maga mondta! Akkor most, miért? Miért jelennek meg ismét?
- Ne kényszeríts arra, hogy megöljelek! – a képek megszakadtak az angyal dühödt hangja hallatán, s egyre inkább féltem tőle. Már a puszta fölém magasodása is oly’ ijesztő volt, de a kezében megjelent fegyver minden eddigi rémisztő dolgot felülmúlt. Egy kép, egy némileg ismerős képkocka villant be előttem. Egy kép, az előző felsorakozottak közül, álmomból, ahol én fogom ugyanezt a kardot. Sokkos arckifejezésem, a nem értés havában sugárzott. Az álomból valóság lett netán, vagy ez is csupán egy álom? Hogy is mondta pontosan Kaa-san? Az álmok, csak fantáziáink szüleményei? Csupán kitalációk? Akkor csak fel kell ébrednem… de hogyan? Mi van akkor, hogyha mindez nem álom? Mit csináljak?
- N-nem félek tőled! Te… te csak egy álom vagy! Egy gonosz álom, aki csak rosszat akar nekem! Menj el! – hátrálva továbbra is, egészen egy halványan pislákoló kristályig, hangoztatom „utasításomat” az álomképnek. Az eddig jóságosnak vélt angyalnak, kiről mertem azt feltételezni az erődben való játszadozás során, hogy ő egy védőszent lehet, ki megvéd engem. Tévedtem...
- Hehh… hogyha én egy álom vagyok, akkor te mi vagy? Délibáb, kis csillag? Gondolkodj, mielőtt fölösleges fecsegésbe kezdesz! – morrant fel, majd fekete, s lila színű energia kezdett forogni teste körül, akárcsak egy lángnyelv úgy csapkodott körülötte. Koromfekete szárnyaival rémisztően csapkodott, minden egyes újabb meglendítése után egy adag tolltól megfosztva magát. Mely, mint a hópihe, úgy szállingózott a sötét víz felszínére. – Utolsó esélyed, bökd már ki! – remegve emelte fel feje fölé a fekete pengét. S akármennyire is próbáltam kimondani, csupán képek szöktek fel bennem, egyre több és több, abból az álomból, mintha a gondolataim tudnák rá a választ. S megannyi név szökik fel elmém rejtekében, ismerős és mégis ismeretlen megszólítások, egy homályos képkockával, ahogy próbálom összekötni az álombéli szereplőket a nevekkel. A nevek, mely minden egyes újabb előhozakodása erős szúrást keltett mellkasomban, amint azok visszhangozni kezdenek fejemben, mintha elvesztettem volna valamit… Ai-san, Simán Csak Keisuke-sama, Shizuk-chan, Meicchan, Ricchan… Szédelgek, nem tudom, mit kellene mondanom, hogy mit keresek konkrétan, kinek a nevét? – Te akartad. Ismerkedj meg hát ismét… az Ékkő hullámmal… - a reményvesztett hang szinte el sem ért hozzám, csak a felfénylő köveket láttam a kardon, majd a vakító színes sugarat, mely felém közeledik. Földbe gyökerezett lábakkal álltam egy helyben. S csupán farkasszemet néztem a közeledő veszedelemmel. Nem tudom, mit tegyek. Miért csinálja ezt…?

* Utálom, felbukkant, tudatlan… érzem. Ő az, itt van mellettem, ismét. Akkor miért taszít el? Miért lök el magától? Miért, miért nem mondja ki? Miért fut el? Miért fél tőlem? Miért kényszerít arra, hogy ezt tegyem? Ökör! Nem érdemli meg az erőmet! Nem érdemli meg, hogy megismerjen, jobban, ennél is jobban! Hol van… hol van a régi? Akit megismertem… miért rejtőzik most el előlem? Csupán tönkre tesz… halál rá… de nem tehetem! Ostoba, ostoba, mondd már ki! Mint régen… emlékezz! *

- Miért csinálod ezt? – teszem fel a kérdést halkan, félve attól, amit mondani akarok. Ahogy belém nyilallt a felismerés, az igazság: az álom, az igazság! Hirtelenjében semmisé vált a felém közeledő fényesség, ahogy váratlan elém reppent a fekete szárnyú angyal, reménykedve. Epekedve a válaszért kérdésére, tőlem akarja hallani azt, ami az övé, ami az enyém. – Hyozanryuu... – térdre rogy előttem, majd apró csillogás veszi körül, azon csillogás, amiket láttam, odabent az erdőben is. Majd szép lassan felfedi igaz külsejét. Hatalmas, kövekkel ékesített sárkány alakját. Képét elém tartotta, s ha nem ismerném, most azt feltételezném, hogy sír, vörös szemei könnyben úsznak. Végig simítva jobb tenyeremet arcán néztem fénylő rubin szín íriszeibe.
- Ostoba… - morogta, miközben lehunyta a szemét, nem akarta, hogy lássam a szemében tükröződő aggodalom és szomorúság utolsó jeleit, nem akarta, hogy az elmébe furakodjak, s megvigasztaljam. Erősnek akart látszani, pedig most nem volt az.
- Volt kitől tanulni, nem gondolod? Hyozanryuu. – mosolyodtam el, melyre csak egy apró morranást kaptam feleletül. Nem foglalkozom a gyermeki testtel, sem mással, csak Hyozanryuuval, kit nemes egyszerűséggel elfeledtem a többi, számomra fontos emlékkel együtt. Megtörték világának békéjét, nem szeretem, hogyha Hyozanryuu otthonát zaklatják. Megesküdtem neki, hogy legközelebb nem hagyom, hogy így nézzen ki ez a hely. Megszegtem az ígéretemet…

Mi ez az egész marhaság?! Mei, hova a csudába tűntél? Miért nem vagy itt? Miért nem emlékszel semmire? Ne ökörködj ott, mint egy ostoba kölyök! Az nem Te vagy! Már nem. Régen talán, de már mikor megismertelek sem egy elkényeztetett kis hercegnő voltál! Akkor miért? Miért kering most minden emléked bezárva ide, mellém, elzárva a világ elől? Mei… miért hagytad, hogy ezt tegye? Miért tűröd még most is, hogy bolondot csináljanak belőled? És ami még fontosabb: hogy felejthetted el a barátaidat? Nem vagy egyedül… csak rá kellene jönnöd. Úgyhogy nyisd már ki azt az istenverte üveget, mielőtt innen váglak kupán!

… A dugó halk szisszenéssel jelzi megadását. Ami ez után történik, az minden eddiginél jobban meglep. Az üvegcse belsejében kavargó fényes, csillámporos massza megindul, kiáramlik, mintha füst lenne. Pedig biztosra vettem, hogy folyadék. Azonnal felugrok székemről, az üveget az asztalra rakom sietve, és hátrálni próbálnék, de megakadályoz a szék, amit magam mögött hagytam. A csillámporos, félelmetes gyönyörűség teljesen körém fonódik, mintha engem akarna elnyelni… Lehet, hogy pontosan erre készül? Ugye… ugye nem? De, nagyon úgy néz ki. A hurok körülöttem pedig egyre csak szorul, míg végül már csak a csillámos tengert látom magam körül. Érzem, amint lábam elemelkedik a padlótól. Álmodom? Az emberek nem tudnak repülni, fizikai képtelenség!
Mintha forognék… Szemem felkapom, hogy körülnézzek. Látom szobám egyre elmosódó körvonalait. Eztán már csak a sötétség marad, és az a különös érzés, hogy az anyag magába húz. Be is csukom a szemem, és még kezeimet is arcom elé rántom, hogy védjem magam. Megfogadtam, hogy mindig, minden helyzetben higgadt maradok! Nem fogom máris felrúgni a magammal kötött alkut! Nem és nem!
Kisebb huppanással landolok. A hirtelen szilárdság a talpam alatt annyira meglep, hogy összecsuklanak a lábaim és térdre rogyok a… fehér köves úton? Hol vagyok? Mi ez? Sötét van… Itt is éjszaka lenne? De minden sötét tónus annyira hátborzongató… Az összes fának a virága, az ég, a Hold, a csillagok… Minden vörösben úszik, még az út közelében futó patak is. Miféle hátborzongató rémálomba kerültem? A fehér kő, és egy-két kerti növény fehér virága szinte vibrál, bántja a sötétségben a szemem. Rémisztő, veszedelmes. Mégis, a szívem mélyén megkongat egy harangot, és nem a vészjelzőt. Mintha már jártam volna itt… Mintha valamikor réges-régen egyenesen megnyugtatónak találtam volna… Most is látom a szépséget a veszélyek mögött vibrálni. Tényleg. Bármennyire is tartsak ettől a helytől, a lelkem legmélyén tudom, biztonságban vagyok itt, és ez az érzés, a megnyugvás, a bizalom, lassan kezdik átvenni bennem az uralmat. Ahogy lassan peregnek az idő homokszemei, a félelmem teljesen megszűnik. Már egyáltalán nem találom ijesztőnek ezt a világot. Végre valahára erőt veszek magamon, felállok, és megindulok előre a fehér kövekkel kirakott ösvényen.
Tényleg olyan, mintha jártam volna már erre. Minden kanyarulatnál, minden bokornál tudom, mi fog következni. Hátborzongató ez a fajta tudás. Egyszerűen nem értem, mi lehet ebben a helyben, amitől úgy érzem, mintha otthon lennék. Otthon? Nem. Ezen a helyen sokkal inkább otthon érzem magam, mint a palotában. Mintha ide tartoznék. De valami nem egészen stimmel… Letérek az ösvényről, egyenesen az egyik közeli cseresznyefához. Gyönyörű vörös virágszirmok borítják a fát és az alatta lévő sötétzöld füvet. Lábujjhegyre állok, és finoman lejjebb húzom az egyik ágat. Már értem… a virágok, melyeknek folyamatosan nyílniuk kéne, valamennyien hervadófélben vannak. Még a ki nem nyílt bimbók is. Egyszerűen érzem, hogy ez így nincs rendjén. Nem szabadna elhervadniuk. Egyszerre nem. Szépen egyenként, ahogy az ingerek kiváltotta érzelmek is szép lassan elmúlnak, elfelejtődnek. A fájdalom is, melyet a szeretteink elvesztése okoz: egy szép napon eltompul, és nem marad más a helyén, mint egy sebhely, egy apró jele a hajdani heves fájdalomnak. Nem több. Ám ha az ember egyszerre sok mindent érez, az a megannyi láng nem hunyhat ki egyszerre. Az emlékek, és a bennük őrzött érzések, illatok, fények… mindez nem tűnhet el egyazon pillanatban, mintha kiradírozták volna.
Kiradírozni… Eltüntetni… Elfelejteni… Miért érzem azt, hogy ezek a szavak mind-mind ugyanazt takarják? Valamit, amit eddig még nem vettem észre… Mintha valaki figyelne. Hátra fordulok, de nem látok senkit és semmit. Csak a tekergőző ösvényt, mellette a vérszín patakkal. Minden bizonnyal ez volt a jel, hogy ideje tovább indulnom.

Hol késel? Merre jársz? Csak nem vesztél el a tulajdon világodban? Az már mindennek a teteje lenne! Így is elég bosszantó, hogy itt állok a saját kis szigetemen, ahol annak idején azonnal rám találtál, most meg nem vagy sehol. Ez egyszerűen kiábrándító. Erősebbnek kéne lenned. Kitartóbbnak. Küzdened kéne azokért az emlékképekért, hiszen nagyon is tisztában vagy vele, hogy ez már réges-régen nem a te időd. Hová lett az ügyes kis elemzőkészséged? Hát persze, nyilván az is elveszett minden mással együtt. De végre érzem, ha halványan is, hogy itt vagy, ebben a világban. Ez máris több, mint az elmúlt huszonnégy órában. Idegőrlő volt. És rémesen bosszantó.
Tudom, végre közel jársz. Csak néhány lépés és itt leszel a hídnál. Meg sem próbálom elfedni az érzéseimet. Az nem az én szokásom, hanem a tiéd. És épp ez az, amit régebben mindig irigyeltél, ma meg olyanokat gondolsz, hogy el akarod hagyni azt a kis kifejezőképességet is, amid van?! Hát ez már komolyan idegesítő! Kezembe idézem a kardot. A kardot, amely a Te lelkedből származik. Te formáltad ilyenné, én csak a lelkét adtam. És kezeskedem róla, hogy emlékezz mindenre! Már csak büszkeségből is, mert bennem ez is megvan. Látom, végre valahára ráfordulsz a hídra. De miért torpansz meg, mikor meglátsz? Mei… szedd már össze magad az isten szerelmére! Ha nem teszed, meghalsz. Ám ha végre összeszeded maga, együtt fogjuk felnégyelni és kifacsarni azt az alávaló, senkiházi gazembert, aki ezt tette veled! Erre megesküszöm!

A fehér ösvény egy vörös hídhoz vezet, keresztül a vérvörös folyadékon, egy nagy szigetre. Ott, a hatalmas cseresznyefa alatt, a hervadó virágok lágy örvényétől övezve áll ott az a furcsán ismerős, mégis ismeretlen nő. Nem értem az arcán kavargó érzelmeket. A haragot, dacot, keserű csalódottságot… és a mindenben ott rejtőző szomorúságot. Sosem gondoltam volna, hogy valaha az ilyen érzelemdússágot is példaképnek tekinthetem… Mégis, ahogy meglátom, ez jut eszembe. Annyira szép lány… Bár segíthetnék neki eloszlatni a viharfellegeket élete egéről…
Átszaladok a hídon, és megpróbálok közel menni hozzá, ám a rám villanó sötét szempár megbénít. Szinte teljesen mozdulatlanná tesz. Ki lehet ő? És miért van nála fegyver?
- Nemuri kara same – suttogja maga elé, tenyerét végighúzva a kard pengéjén. Az ezüst fémet elöntő vörösség megrémiszt. Miért tette ezt magával? Miért? És egyáltalán hogy kerül ő ide? Kicsoda ez a lány? Tétován teszek egy lépést előre. Az ismeretlen ismerős tekintete egyre vészjóslóbb, már-már fenyegető. De egy álomvilágban úgysem eshet bajom, igaz?
– Nem szeretnél végre megszólítani, Mei? – von kérdőre, leplezetlen ingerültséggel. Mégsem ez az élesség az, ami meglep, hanem a közvetlensége. Engem mindenki Liu Mei kisasszonynak szólít… Hogy valaki, akit csak álmomban láttam egyszerűen Meinek nevezzen… Ez igazán különös, kíváncsiságot kiváltó, és ugyanakkor rémisztő.
- I-ismerlek? – bátortalan kérdésemre csak összeráncolja a szemöldökét. Sötét szemeiben a harag lángjai lobbannak. Mivel bántottam meg? Hiszen csak azt kérdeztem, ami a legkézenfekvőbb egy ilyen helyzetben. Ő csak lehajtja a fejét, és keserűen nevetgél.
- Hát persze… Éreztem én, hogy oda vannak az emlékeid… De hogy engem képes legyél elfelejteni, azt nem vártam volna tőled! – utolsó mondatát nem suttogja, mint a többit. Rám néz, és egyenesen a szemembe kiáltja. A fájdalma engem is áthat. Szinte sírni támad kedvem azonnal. - Ezt nem fogom megbocsátani, Mei! Nobiro! – már a szabaiban csengő szigorúságtól és mérhetetlen dühtől is megrettenek. Ám amikor az a vérvörös penge megindul felém, szinte teljesen ledermedek. Nem mozdulok. Ha akarna, most könnyedén felnyársalhatna. Beleremegek a gondolatba, ahogy a kard hegye felkarcolja arcomon a bőrt, majd visszahúzódik. Kezemmel az arcomhoz érek, melyen forró nedvesség csordogál. Vér! Ez nem lehet…! Miért csinálja ezt? Teszek egy félénk lépést hátra.
- Ki… Ki vagy te, és mit akarsz tőlem?
– Hogy ki vagyok?! Ezt éppenséggel neked kellene megmondanod, Mei! – ismét élesen csattannak a szavai. Nagyon nem tetszik, ahogy közben azt a kardot pörgeti a kezében. Egyszerűen megrettent, mégis… Ahogy figyelem, furcsa érzés kerít hatalmába. Az álmomban… nem én forgattam ugyanezt a kardot? Egy-két arc is beugrik, de a nevek… Azokat még mindig homály fedi. A vörös hajú lány csak méreget, mintha várna valamit…
- Miért hervad el minden virág körülöttünk? – kérdezem az egyetlen fontosnak tűnő dolgot, ami az eszembe jut. Időt akarok nyerni, és szerintem ezt ő maga is pontosan tudja, ezért az a különös mosoly az arcán…
– Mert valaki megfeledkezett róluk - érdekes válasz, mit ne mondjak. Fogalmam sincs, mire utal ezzel, de a szavaiból egyértelműen sugárzik, hogy „valaki” alatt engem értett. Könyörgöm, hogy feledkezhettem volna meg olyasmiről, amit sosem láttam? Illetve láttam, de az csak egy ködös álom, még a részletekre sem emlékszem. Csak egy-egy apró mozzanatra. De mit számít? Álom, nemde bár? Vagy az álom lett volna realitás, és minden más az álom, a képzelet? Nem tudom, belesajdul a fejem… Halántékomhoz kapok, és próbálok nem hisztizni. Nem szabadna érzelmeket mutatnom. Tovább hátrálok.
– Ne szaladj el, Mei! Innen úgysem mehetsz el, ameddig nem emlékszel! – felém lendül, látom, ahogy a kezében tartott kardon erősebb lesz a fogás, nagyobb az uralom. Mint egy harcos, ki lecsapni készül ellenfelére. Gondolkodás nélkül elugrom, és kicsit gurulok a földön. Koszos lettem, zöld foltok vannak a ruhámon… Még mindig nem értem, mit akar, de ez már kezd kegyetlen játékra hasonlítani.
- Mégis mit vársz tőlem? Hogyan emlékezzek valamire, ha azt sem tudom, mi az? – kérdezem gőgösen, mint egy igazi kis hercegkisasszony. Komolyan, fogalmam sincs, miért vár el tőlem lehetetlent, ráadásul teljesen ismeretlenül. Ez egyszerűen nem igazságos! Ilyet nem tehet! És nézzenek oda, felnevet.
– Szánalmas! Már értem, miért utáltad ezt a rád kényszerített életet. Te magad is tisztában vagy vele, hogy nem ilyen vagy, nem igaz? – a mosolya… Ravasz. Egyértelműen ravaszságot sugall, mögöttes szándékot, megfejthetetlen fenyegetést. Maga a megtestesült veszedelem. Ám ahogy magamba nézek… el kell ismernem, hogy igaza van. Tényleg nem szeretek hercegnő lenni… Nincsenek barátaim, egyedül vagyok, bezárva a tornyomba, ami az én esetemben egy lakosztály, de akkor is… Nem szeretem ezt az életet, és ahhoz, hogy erre rájöjjek, kellett az Ő kiabálása is. Fel sem tűnik, hogy halkan hüppögni kezdek. Visszafojtott sírás. Könnyek, amiket nem tudom, meddig leszek képes még magamban tartani.
– Szedd már össze magad, Mei! – csattan ismét szigorú, dühös hangja.
- De mit kéne tennem? – kérdezem ismét félregurulva egy csapása elől, kissé elcsukló hangon. Megint elsuttogja azt a különös parancsszót, és a kardja újfent felém lő ki, én pedig sikítva ugrok félre. Könyörgöm, hagyd abba! – Fejezd be!
– Addig nem, míg nem emlékszel! – nem foglalkozik siránkozásommal, újra támad, egyre agresszívebben. Én meg egyre kétségbeesettebben gurulok, vagy ugrok félre a csapásai elől. Bármennyire is veszélyes rám nézve, azt el kell ismernem, hogy nagyszerűen forgatja a kardot. A fejemben egyre gyakrabban jelennek meg bizonyos arcok, halványan elhangzó nevek… De nem tudom, és nincs is időm kihámozni őket.
- Mégis hogyan emlékezzek?! Azt sem tudom, hol vagyok! – már nem sok kell a síráshoz. Ezt látja, hallja Ő is, mégsem érdekli. Miért nem érdekli? Hiszen tudja a nevem, tehát ismer. Miért gyűlöl ennyire?
– Csak mondd ki a nevem, mielőtt megöllek! – sikítva ugrok hátra egy újabb csapása elől. Nagyon beütöm magam. Ettől már lecsordulnak az első könnycseppek is az arcomon. Nem akarom, hogy folytassa! Fejezze be! Inkább maradok tudatlan, elfelejtem az életemet, mindent, amit kell, csak hagyjon végre békén! Ne bántson többet!
Majdnem későn kapcsolok, de még pont sikerült félregurulnom a lecsapó kard elől. Pontosan ott fúródik a földbe, ahol az imént még én ücsörögtem. Tényleg… tényleg képes lenne megölni, ha arról lenne szó? De miért? Mit követtem el ellene, azon kívül, hogy nem emlékszem? Nincs időm gondolkodni, már itt is áll előttem, hideg elszántsággal, ami éles ellentétet képez a szemeiből sütő haragos tűzzel. Nincs időm elugrani vagy elgurulni. A kardját lecsapásra készen emeli magasba. Mindjárt itt a vég…
- Fejezd be, Chi Kiri! – sikítom, szinte az utolsó pillanatban. És a névvel együtt minden más is eszembe jut. A homlokomra csapok. – Hogy lehetek ilyen feledékeny…
– Isten hozott itthon, Mei – most meg, ahogy felnézek rá, ott ül az arcán a szokásos, kedves mosoly. Megáll a shinigami esze. Hűvösen, fáradtan nézek fel rá.
- Befejezted?
– Persze – mosolyog, megállás nélkül. De ő az én Chi-sanom, nem igaz? Felsegít, és végignézve magamon, még mindig azt az átkozott gyerektestet látom.
- Amúgy feltétlenül szükség volt minderre? – vonom fel egyik szemöldököm, de ő csak somolyog, ahogy azt már megszoktam tőle, és felém nyújtja a kardomat. Halványan elmosolyodom. Végre megint minden a helyén van, és a virágaim is újra nyílnak, hervadás helyett. Ennek így kell lennie.

Az emlékeiteket sikerült visszaszereznetek, és már zanpakutouitokkal is sikerült tisztáznotok a dolgokat. A kérdés csak az, hogyan juttok most vissza? Mire azonban ez megfogalmazódik bennetek, valami különös erő váratlanul felkap, és kiránt belső világotokból, vissza pontosan ugyanoda, ahol eddig voltatok. Ám bármennyire is reménykedtek, nincs előttetek semmi támpont. Van viszont valami, amire szükségetek lehet a továbbiakban: zanpakutoutok ott hever előttetek, teljes fizikai valójában. A kardot, ha kis eszetek van, még este elrejtitek a szüleitek elől, nehogy azok megtalálják. Utóbbi esetben elveszik tőletek, és akkor bizony fújhatjátok. Meg persze ott lenne a probléma, hogy ismét vissza kell szerezni, és melyik zanpakutou lelke viselné jól ezt a procedúrát? Ugye, hogy érdemes megfontolni az elrejtésüket? Ez után viszont, mivel nem tudtok kapcsolatba lépni társaitokkal, kénytelenek vagytok beletörődni: gyermeki testeteknek még komoly alvásigénye van, aminek nem ártana eleget tenni a pihe-puha ágyneműk között.
Mikor reggel felébredtek, egy-egy cetlit találtok a kezetekben, melyekre a következő sorok vannak felróva:

Társak, társak, barátok,
Ki vele hát, hol vagytok?
Ha e világban nem leled,
Átjárót kell keresned.
Kiskapu, kiskapu, találd meg,
Hogy társaiddal egyeztess.
Vigyázz, vigyázz, veszély les,
Az árnyékból én figyellek!

Nincs sok időtök az üzenet fejtegetésével foglalkozni, ugyanis a fiatal énetek napi rutinjából sem eshettek ki. De nap közben lesz időtök foglalkozni vele. És koránt sem ez az egyetlen dolog, ami ma foglalkoztat benneteket. Bizony, a múlt nem egészen úgy folyik, ahogy annak idején. Most, hogy mindenre pontosan emlékeztek, feltűnnek az apró változások, és az a plusz fő, aki mindegyikőtök életében feltűnik. Mindenhol más alakban. Valaki olyanként, akinek a nevét már hallottátok, de arcát sosem láttátok. Ha úgy gondoljátok, ő a titokzatos alak, aki ide küldött titeket, jól sejtitek, ám ha ezzel kapcsolatban kérdőre is vonjátok, gondolkodás nélkül hárítani fog, és titeket néz ostobának. Jól gondoljátok meg hát, beszéltek-e vele a számotokra fontos dolgokkal kapcsolatban!
A nap végére megtalálhatjátok az átjárókat a többiekhez, ha figyelmesek vagytok, sikerülhet egyikkőtöknél összegyűlni, hogy megbeszélhessétek az eddigi eseményeket.

Spoiler:

Lenne még mit mondanom Chi-sannak. Különösen kérdések tekintetében. Igen sok mindent szeretnék neki mondani és tisztázni vele. De úgy látom, ő már elmondta nekem a magáét, és örül, hogy megértettem. Azonban ezzel a külsőmmel nem csoda, hogy kicsit távolságtartóbb is egyben. Legszívesebben én magam is kirohannék a világból, ha belegondolok, hogy pontosan úgy nézek ki, mint a csaknem száz évvel ezelőtti önmagam. Ám van itt más is: nem a megszokott módon jutottam a belső világomba, így afelől is tanácstalan vagyok, hogyan fogok kijutni. Már épp fel is tennék Chi-sannak egy kérdést ezzel kapcsolatban, mikor egy erős rántást érzek a vállamon. Egy különös erő fölfelé húz, és be kell csuknom a szemem, hogy el ne szédüljek. Aztán megszűnik a rám ható erő, és körültekintve a régi szobámban – avagy lakosztályomban – találom magam, a széken ülve, ami kicsit korábban megakadályozott, hogy elhátráljak az üvegcse tartalma elől. A logika azt diktálná, hogy ennek az egész nevetséges helyzetnek a dilihopmestere ismét ellásson egy üzenettel arra nézve, mit is kell tennem, ám nem látok semmiféle árulkodó jelet. Habár ha jobban odafigyelek, valamit mégis: zanpakutoum itt hever előttem az asztalomon a hozzá illő, bíbor hüvelyben, melyen szinte azonnal szeretettel végigsimítok. Annyira hiányzott, hogy valóban a kezemben legyen. De ha jobban belegondolok, nem igazán lenne tanácsos, ha itt maradna. Ha valamelyik szolga benyit, amíg én nem figyelek, és észreveszi, annak komoly következményei lennének… Szinte kizárt, hogy megtalálnám egy ilyen után. Csak egy a bökkenő: hová fogom én most elrejteni a kardomat, amikor a szobámban gyakorlatilag bármelyik cseléd kutakodhat és rendezkedhet? Legszívesebben az éppen rajtam lévő ruha alá rakosgatnám be innentől kezdve, de nem vagyok elég nagy hozzá, hogy megtehessem. Felettébb kellemetlen. Akkor most hová tegyem a kedvenc fegyveremet? Aminek a forgatásához mellesleg jelenleg nem is vagyok elég magas… Na mindegy, ráérek ezen akkor problémázni, ha elbotlom benne. Most kisebb gondom is nagyobb ennél. Végül úgy döntök, feltűröm az ágyamon a lepedőt, hogy Chi-sant be tudjam tenni a matrac alá, lehetőleg olyan helyre, ahol biztosan nem fogok ráfeküdni. Mert ez az átkozott test mostanra teljesen elfáradt, érzem. Muszáj lesz pihennem, holott szívesebben foglalkoznék Shizuka-san és Anao-sama felkutatásával. Mert az nem lehet, hogy csak én estem csapdába, ugye?
Ez utóbbi kérdés már az ágyban fekve fogalmazódik meg bennem. Ezzel még sok bajom lesz, azt hiszem. Mármint a gyermeki testem fizikumával. Reggel majd ki kell próbálnom, a kidouk legalább mennek-e… Talán ez az utolsó gondolatom, mielőtt végleg elmerülnék az álmaim között. Az ébredést pedig a Nap első sugarai hozzák meg. Ezek szerint ez már nem a gyerekkori szokásoknak megfelelően történik, hiszen akkoriban tovább is tudtam aludni. És egészen biztosan emlékszem, hogy valami fontos dolognak akartam utánajárni reggel, erről a kérdéskörről azonban eltereli a figyelmem az a valami, amit a markomban érzek. Mikor kibontom és elolvasom, hirtelen nem is tudom, milyen nyelven van, csak azt, hogy értem minden egyes szavát. Tartok tőle, a nyelvekkel még lesz problémám, hiszen a kínait a minap szépen felidézte bennem ez az emlék, viszont gondolkodni japánul gondolkodom. Csak arra kell majd odafigyelnem, ha megtalálom a társaimat, ne az eredeti anyanyelvemen szóljak hozzájuk. Kétlem, hogy értenék… Viszont a cetli alapján a többiek is csapdába estek, és valahogy meg kellene találnom őket. Csak nekem erre mikor lesz időm? Ugyanis nem túl valószínű, hogy feltűnés nélkül el tudnék iszkolni a kötelességeim elől, amik ebben az emlékvilágban várnak rám. S mint falra festett ördög jelenik meg szobám ajtajában az egyik cseléd, hogy segítsen elkészülni napi teendőimhez. Tartok tőle, lesznek dolgok, amikkel lebukhatok. Erre akkor jövök rá, mikor a cseléd a frizurám elkészítéséhez ismételten előveszi a hajsütővasat, és én rászólok, hogy ma hagyja egyenesre. A csodálkozó pillantása mindent elárul. Emlékszem, sosem mondtam ellent a szüleimnek. Ehhez tartanom kellene magam, de a mostani énemnek már van saját véleménye, még akkor is, ha jelenleg el kell nyomnom magamban. Bármennyire is utálom már jó előre, ennek a napnak legalább azzal a biztos tudattal vágok neki, hogy Chi-sannal bármikor kapcsolatba léphetek, ha úgy adódna.
A napom pontosan úgy kezdődik, ahogyan emlékeztem rá. Unalmas órák, anélkül, hogy akár csak időm lenne belegondolni, másokkal ellentétben nekem mennyire kevés szórakozás jut. Akkoriban valahogy nem tűnt ennyire igazságtalannak. Ez a bezártság, valamint az előre megszabott teendők listája sokkal jobban fojtogat, mint egykor. Talán azért, mert azóta már nem csak belekóstoltam, de hozzá is szoktam a szabadsághoz? Furcsa, annak idején mennyire nem éreztem fontosnak. Talán, mert a fogságban nevelkedett madár csak néz ki a kalitkából és várja, hogy ott is körülnézzen, de amelyik már látta a teljes világot, annak a kicsinyke szelet már túl kevés belőle. Valószínűleg én is így vagyok ezzel. Már ha akarnék, se tudnék beletörődni ebbe a korlátozottságba. Egyszerűen nem menne. Szerencsére üdítő változást hoz a napban, hogy a délutánomat társalgással tölthetem a vőlegényemmel… Álljon meg a nászmenet! Soha életemben nem találkoztam vele, akkor most hogy kerül ide? Rosszat sejtek, és ezzel nem vagyok egyedül. Nagyon oda kell figyelnem, elvégre a mostani mimikám sokkal többet mutat, mint jelen esetben kellene.
Csinosan kiöltözve megyek végig a „palota” folyosóin a társalgó felé kíséretemmel. Valahogy úgy érzem, mintha temetésre kísérnének. A tulajdon temetésemre. Tisztában vagyok vele, nem találkozhattam azzal a személlyel, aki mindezt kiváltja belőlem, már csak azzal is, ha meglátom valahol a nevét. Tudom jól, most sem lehet jelen, hiszen egészen addig minden úgy történt, mint a múltban. Vagy ez sem lenne igaz, és eddig is voltak eltérések, csak nem figyeltem fel rájuk? Nem tudom. Túlzottan leköt, hogy az önmarcangolással foglalkozzak. Úgy érzem, meg fogok fulladni, ha akár csak találkoznom is kell valakivel, aki ugyanazon a néven szólíttatja magát, mint egykori jegyesem. És ha belegondolok, hogy a dilihopmester, aki az egészért felelős, mindezt a 6 év körüli énemmel játszatja el, egyszerűen kiráz a hideg. Miféle beteg alak lehet ez a fazon, és egyáltalán mit akarhat tőlem, tőlünk? Mert az üzenete alapján nem csak velem játszadozik… Ha Shizuka-sannak valami baja esett a figyelmetlenségem miatt, amiatt, hogy nem figyeltem fel időben az ismeretlen megfigyelőre, azt sosem fogom megbocsátani magamnak! Vissza kellett volna őt tartanom, mielőtt kihívja Anao-samat… Shiroichi-taichou… remélem, neki sem esett semmi baja. Képtelen lennék a szemükbe nézni. Hiszen őket lefoglalta a gyermeteg küzdelmük, míg én nyugodtan odafigyelhettem volna másra is… Hogy lehettem ilyen felelőtlen?
Ahogy belépek a társalgóba és meglátom az ott ülő európai úrfit, görcsbe rándul a gyomrom. Szabadulni akarok, noha tudom, ez nem a valóság. Akkor sem szeretnék itt lenni. Menekülnék, jó messzire, akár valamelyik ló hátán… Inkább lennék akár még Hueco Munduban is, semmint itt. Minden esetre erőt veszek magamon, és neveltetésemnek megfelelően üdvözlöm az ismeretlent. Bármit is mond majd nekem a következőkben, nem fogom elhinni még azt sem, amit kérdez. Mert aki nem szerepel archoz köthetően a múltamban, az eleve gyanús. A többiekben pedig éppen így nem bízhatom meg többé. Elég volt a jó kislány szerepéből. Ez, bármilyen meggyőző is, nem lehet a valóság, ennélfogva pedig nem is kell kimondottan úgy játszanom, mint akkor, mert nem lesz a jelenemre semmiféle kihatása. Ugye? Észben kell tartanom, hogy ezek a teóriák nem épülnek másra, csupán találgatásokra, amiket ki tudja, agyam melyik eldugott zugából rángattam elő. A percek pedig csak vánszorognak, azt az érzést keltve benne, hogy már napok óta beszélgetek ezzel az alakkal. Ráadásul azon a nyelven, amit tulajdonképpen már évtizedek óta nem használtam: angolul. Talán engem lep meg legjobban, mennyire könnyedén megy még így is. Ennek minden bizonnyal köze lehet a nem régiben felelevenített emlékeimhez. Ki hitte volna, hogy hasznosak is lehetnek?
Végül elérkezik szabadulásom várva várt perce. Addigra már a vacsorán is túl vagyunk, és a Nap is lenyugvó pályára tért. A szobám felé tartva gondolkodom, mit is tehetnék társaim megtalálásáért. A cetli valami átjáróról hadovált. De azt vajon merre keressem? Talán a legkézenfekvőbb, ha a szobámban nézek körül először. De semmiképpen sem ebben a gálaruhában. Egyszerűen nem tudok benne mozogni normálisan, márpedig ha a végére akarunk járni ennek az egésznek, tudnom kell lépést tartani a másik kettővel. Ahhoz pedig olyan öltözék kell, amiben normálisan is tudok mozogni. Ezt úgy értem, megfelelő sebességgel és nesztelenséggel. Szobám elé érve gyorsan kinyitom az ajtót, hogy bemehessek, majd belülről kulcsra zárom. Nem hiányzik nekem, hogy egy kíváncsiskodó cseléd ne találjon a helyemen és riadóztassa a fél háznépet a szökésemmel kapcsolatban. Kinek lenne szüksége annyi cirkuszra? Tehát szobámba érve mindenek előtt előkeresek egy lapos, kényelmes cipőt, amiből már csak eldugdosva akadhat valahol a szekrényem alján, valamit azt az egy darab fehér ruhámat, ami tulajdonképpen hálóing, de még mindig a legkevésbé csicsás, ergo tökéletesen hordható, ha már az egyenruhám nem áll rendelkezésre. A hajamat is minél hamarabb kibontom a díszes frizurából, és az asztalon hagyott egyik csatom segítségével fogom a hátam mögé. Jelenleg egy is megfogja. Szorosan ugyan, de nem fenyeget az a veszély, hogy elengedi majd. Még valamire szükségem lesz, hogy biztonságban érezzem magam, ez pedig az lenne, hogy Chi-san az oldalamon függjön… Hm, ez azt hiszem, egy selyemsállal megoldható. Azt hiszem, egész ügyesen feltalálom magam a régi holmijaim közt. Abból a közönséges sálból valahogyan sikerül övfélét varázsolnom a derekamra, így már van hova elhelyeznem a matrac alól kihalászott zanpakutoumat.
Most tehát hogyan tovább? Szép lassan sötétedik, a Nap egyre alacsonyabban van a horizonton. Az elmúlt percekben gyakorlatilag feltúrtam a szobámat, de nem találtam semmit. Viszont ki nem mehetek, ameddig a háznép össze-vissza sürög-forog odakinn. Csaknem beleőrülök ebbe az égészbe, és csak járkálok fel alá a szobámban, el az összes bútorom mellett, mígnem a szemem sarkából hirtelen észreveszek egy különös villanást. Odafordulva a szobában lévő egészalakos tükröt pillantom csak meg. Közelebb lépek hozzá, vizsgálgatom tulajdon visszatükröződésem, és a benne lévő tárgyak sziluettjét. Még az ablakon túli tájképet is szemügyre veszem, hátha van ott valami gyanús. De nem, a ragyogó égboltban nincs semmi különös. Várjunk csak…! Megfordulok, és a tükör mellett állva kinézek az ablakon: zöld park, helyenként fákkal tarkítva, a távolban a lenyugvó Nap látképével. Visszafordulok a tükörhöz, ahol amiben az ablakon túl csak a lemenő Naptól színes eget látni, de nem egészen úgy, mint nálam. Mintha nem oldalról, hanem alulról nézném… Megrázom a fejem. Akármi is az a kis aggasztó jel, ez talán az átjáró lehet, amiről a cetli tanúskodik. Chi-san részéről nem hallok ellenvetést, így kinyújtom a kezem előre, hogy megérintsem az üveglapot. Legnagyobb döbbenetemre valóban akadálytalanul átsiklik rajta a kezem, és hűvös közeg veszi körül. Veszek egy mély levegőt. Most vagy soha. Ezzel az elhatározással lépek közelebb a tükörhöz, majd át rajta, szorosan behunyt szemekkel.
Amint megérzem, hogy nedves helyen vagyok, azonnal kinyitom a szemem, és a víz igen közeli felszínét látom meg. Kapálózni kezdek. Számomra a víz egyenlő a pánikkal. Nem tudok úszni. Félelmeim közepette észre sem veszem, hogy tulajdonképpen háton fekve bukkanhattam volna fel a felszínen. Kapálózásomnak hála azonban sikeresen elkevertem az irányokat, és már azt sem tudom, merre a fel és merre a le…
~ Mi lenne, ha megpróbálnád letenni a lábad?
~ Le? Az merre van? ~
~ Csak nyújtsd ki a lábad. ~ Zanpakutoum megnyugtató hangjának engedelmeskedem és valóban, szilárdnak tűnő talajra tehetem a lábam. Midőn ezt realizálom, felállok, és rájövök, csupán mellkasig állok a vízben, ami mellesleg jéghideg. De legalább van lehetőségem körülnézni és felfigyelni a parton ücsörgő kislányra, aki csodálkozva bámul engem. Oldalra billentett fejjel méregetem egy darabig, míg végül összeszedem magamban a bátorságot, hogy megszólaljak.
– Shiroichi…Anao-sanhoz van szerencsém? – kérdezem dideregve, már a vízből kifelé jövet. Nehezemre esik, hogy ne samazzam, de ha nem találtam el a személyazonosságot, az igen furán venné ki magát… mintha egy nemes keresnék itt, és akkor felbolydulhatna a rend… De azért remélem, nem nyúltam mellé, és legalább a Juubantai kapitányára rátaláltam…

A túlnyomó, szinte már fojtogató érzelmi kavalkád a levegőben lassan kézzel is tapinthatóvá válik számomra, ahogy szótlanul társalgok Hyozanryuuval. Mintha csak tudná, mennyire is kimagaslik bűntudatom jelenleg lelkemben, amiért ismét romba döntöttem otthonát, amiért képes voltam szemrebbenés nélkül megszegni az ígéretemet, melyet titokban leszögeztem neki. De nem panaszkodik, nem szól, mégis hallom, ahogy némán sír az imént történtek miatt. Pedig nem akartam megbántani, de tényleg! T_T Már éppen szóvá tenném, hogy mennyire is sajnálom az iméntit, de képtelen vagyok rendesen megfogalmazni, csupán hebegek – habogok és toporgok előtte, keresve a megfelelő szavakat elmémben, sikertelenül, mígnem egy furcsa erő el nem ragad. Fel sem fogom a váratlan eseményeket, mely jelen pillanatban történik velem, csupán szó nélkül távozom Belső Világom mezejéről, egy nyavalyás bocsánatkérés kipréselése nélkül otthagyva Hyozanryuut.
Meglepetten nézek körül a szobában, s csak ekkor tudatosul bennem, hogy ugyan emlékeimet visszaszereztem, magasságom továbbra is eléggé, hát… alacsony maradt. ._.” Ráadásul az is rémisztő, hogy továbbra is a múltamba vagyok ragadva. No, meg mégis mi történt vajon Meicchannal és Shizuk-channal? Nem rémlik, hogy Shizuk-chan kiütött volna olyannyira, hogy most ilyesmiket képzelődjek… Wááá… ijesztőőő~! ._.”
Még a hideg is kiráz a puszta gondolattól, mely szerint én egy akkora nyaklevest kaphattam Shizuk-chantól, hogy saját, eddig roppantul homályos múltamba ragadjak. Bár ez túlságosan valószínűtlent, viszont akkor mi lehet erre az egészre az ésszerű magyarázat? @.@ Talán, az a furcsa fazon, akivel találkoztunk a csatamezőnek kijelölt Rukongai helyszínen? Ő tehet róla? Úúú… >.> Ha igen, akkor kerüljön csak a szemem elé! Adok én neki elvenni Meicchant és Shizuk-chant! >_>
Nem sokáig forralhatom bosszúmat, amiért Kaa-san hangját hallom felcsendülni a szoba túloldaláról. Lefekvésre buzdít, ami nem is hangzik rossz ötletnek, mert igen kimerültnek érzem magam, viszont… Hyozanryuut mégis hová tegyem? O.o” Ráeszmélve, hogy markomban szorongatom, teljes valójában, ugyan kicsit megnyugtat. De a felől, hogy minden bizonnyal elvehetik tőlem, az jócskán csak elkergeti a csekélyke lelkemben lappangó békességet és inkább zaklatottság veszi át fölöttem az uralmat. Gondolataim sűrűn forognak egy találó hely kieszelésén, ahova elrejthetem ma éjszakára, egy olyan helyre, ahol reggel ugyan ott találom, ahova most teszem. Szélsebes szemlélődésbe kezdve végül sikerül kiszúrnom egy megfelelő búvóhelyet neki. A fapadló egyik rozoga deszkája, mintha csak könyörögne, hogy oda rejtsem, úgy hívogat. Sietősen odalépdelve igyekszem minden csepp erőmmel – amit jelenlegi testemmel kivitelezni tudok – felnyitni és az alatta tátongó résbe beletenni Hyozanryuut. Szinte már hallom, hogy ordít másnap, amiért itt kell éjszakáznia, de remélem nem lesz túl vérmes miatta és megérti ezt a lépésemet. T^T” S köszönet a hatalmas Kavicsistennek, amiért ilyen tutin ki volt számolva a deszka alatt tátongó kráter. Pont belefért Hyozanryuu! Tökély! *<*
Ezen stratégiai lépés után az ágynak alkalmas anyagot odahúzva a léc fölé helyezem oda, majd odacipelem az ágyneműket is. Ma este itt alszom, egy szót sem szólhatnak érte a szülők, de valahogy muszáj elrejtenem a titkos lépésemnek a nyomait. Lépések hangját hallva, gyorsan belefészkelem magam az ágyba és előadom az alvó kisoroszlánt. Lassacskán pedig már nem csak álca, hanem valóban elnyom az álom, miközben elmémben azon töprengek, mégis miképpen juthatok ki múltamból, vissza az eredeti kerékvágásba? Lehetőleg Meicchannal és Shizuk-channal együtt, és vajon ők hol vannak pontosan?
Reggel a szobába beszűrődő napfény ébreszt, fáradtan nézek föl, s miközben ágyamban való lazulásomhoz híven, szíves örömest gond nélkül fordulnék egyet, hogy tovább aludjak. Ekkor a markomban érzek valami papírszerűséget. Értetlenül emelem fel markomat és tekintek a cetlire. Szerencsére már nem okozz gondot az olvasás a visszaszerzett emlékeknek hála, bár fáradtan nagyjából annyit, mint a semmit fogok fel a titokzatos rébuszokból. Fejemet vakarva próbálok rájönni a pontos jelentésére. Társakból egyértelműen Meicchan és Shizuk-chan képe ugrik be… de, hogy mégis miféle átjáróról hadovál az már jókora rejtély számomra. Most kezdjem el feltérképezni a környéket egy senkaimonért? O.o”
Nem tudok túl sok időt szakítani a papír megfejtésére, amiért Kaa-san hangját hallom kintről, hogy kész van a reggeli. Remek, nem bliccelhetem el, mert az túl gyanús lenne. :/ Nagy szusszanással, kívánok magamnak sok szerencsét, majd összeszedve magamat elindulok ki a konyhába, ahol Kaa-sant látom munkálkodni. Az ajtóban egy kis időre megtorpanok és szemlélem Kaa-sant. Emlékeim számomra igen homályosak voltak, elejétől – végiéig elfelejtettem emberi létemet, amint Rukongaiba kerültem. Most, hogy láthatom Okaa-sant teljes valójában olyan furcsa, nem is emlékeztem, hogy így néz ki.
- Anao, jobb, ha sietsz. Lassan ideér apád a testvérével, Kouichivel. Ugye nem szeretnéd kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy még csupán reggelizel, és nem segítesz a házimunkában? – értetlenül pislogtam, miközben letettem magam az asztalhoz. Otou-sannak van testvére? O_o” Bárhogy töröm a fejemet ezzel kapcsolatban, semmi nem ugrik be, igaz még mindig van kivetnivaló a múltammal kapcsolatban, melyre igen hézagosan tudok visszaemlékezni, de ebben totálisan is biztos vagyok, hogy lehetetlen! Szóval, most, ki is ez a Kouichi? o.O”
- Öhm… anou… rendben? Thehehe… ^w^” – zavartan vakarom meg a tarkómat feleletem során, majd befalva a reggelit, próbálok úgy tenni, mint aki segít Okaa-sannak. Bár konkrétan tényleg magamra vállaltam a hálószoba rendbetevését, mert kicsit kellemetlen lenne, hogyha megtalálná Hyozanryuut a rossz deszka alatti résben. ._.” S bár fogalmam sincs ki is ez a Kouichi, aki állítólag a rokonom, mégsem az ő létezése, avagy nem létezése foglal le, hanem már a kibúvón agyalok, valami megfelelő menekülési útvonalon, hogy leléphessek innét és foglalkozhassak a valós problémáimmal. A múltból, jelenbe való visszajutással és Meicchan, meg Shizuk-chan megtalálásával. Gondosan elrejtve Hyozanryuut az ágyneműk alá – onnan könnyebb lesz előhalászni – máris szólnak, hogy Otou-san és ez a bizonyos idegen, aki rokon: Kouichi, megérkeztek.
Kilépve a hálóból szemtől – szembe találkozva az említett idegennel még így, hogy látom sem ismerős túlzottan. Jó pofizását, mintha már évtizedek óta ismerném, sem tudom hova tenni. Egyetlen dolog, amit tehetek azaz, hogy igyekszem palástolni kétségeimet vele kapcsolatban. Szerencsére több – kevesebb sikerrel ez még össze is jön, viszont egyszerűen nem tudok eltekinteni a felől a gyanúm fölött, hogy iszonyúan hasonlít arra a fickóra, aki… aki talán ideküldött engem, vagyis minket gondolom, mert Meicchan és Shizuk-chan is biztos hasonló helyzetben lehet, mint én. Ugye? Vagy nem? Nem tudom! T_T
Végül roppantul jól jött az a füllentésem, mely szerint nekem találkozom van valakivel, és lassan mennem kellene. Így további szócséplés helyett, melyet eddig hallgatnom kellett ettől a Kouichitől, végül megúszhattam és eliszkolhattam a hálószobába, ahol felkapva Hyozanryuut máris elindultam ki a házból. Bár halványlila elképzelésem nem volt arról, hogy mitévő legyek és hol kezdjem a cetlin említett átjáró felkeresését, emiatt csupán jártam össze – vissza a környéken, abban reménykedve, hátha sikerül meglelnem, de nem igen látszódott sikeresnek eme hadműveletem. Fogalmam sincs mennyi ideje lehettem úton, viszont egy idő után már azon kaphattam magam, hogy a nap már jócskán csak lemenőben van. Az erdőben letérve az ösvényről, melyen eddig haladtam, a kis tóhoz vettem az irányt, azon szent céllal, hogy ott megpihenek és megvárom az első csillagok felbukkanását a sötétté színeződő égbolton. Letéve a partra magamat, kezdem szemlélni az égboltot, hátha némi ihletet is kapok az átjáróval kapcsolatban.
~ Eeeööeee… Hyozanryuu, ha te átjáró lennél, hol lennél? ~ teszem fel magamban a költői kérdést, ahogy a magam mellé helyezett Hyozanryuura vetek egy kósza pillantást. Ekkor egy apró morranást hallok a sárkánytól elmémben, mely arra ösztökél, hogy figyeljek. Kérdőn felpillantva, nem kis meglepetés tárul elém, egy… egy lány bukkan elő a tóból! O.o Ha nem tudnám, hogy léteznek shinigamik és hollowok, akkor most azt hinném, hogy valami… nem is tudom… mesébe csöppentem volna vagy rosszabb! o_o” Nagyra tágult szemekkel, döbbenten pislogok rá és várok némi magyarázatot a megjelenésével kapcsolatban, ettől az ismeretlen ismerőstől.
- I-igen…? O.o” – még mindig a döbbenet mámorában úszkálva, szinte észre se veszem a hanggal és külsővel kapcsolatban egy roppant hasonló azonosságot e között a lány között és a valós életem egy személyével… – Meicchan! – ugrok fel rögvest, amint egy jókorát koppant elmémben, hogy nem mást, mint Meicchan bukkant föl előttem a semmiből! *o* Vagyis, nem a semmiből, hanem a vízből, hogy pontos legyek, de ez már csak részletkérdés. Egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne ugorjak a nyakába és nézem meg, hogy nem egy illúzió, hanem teljes, húsvér egészében előttem áll. Remek, a probléma listáról egy gond kihúzva! Már csak Shizuk-chan kell, az átjáró és a kijutás! Rövid programok mit ne mondjak… O.o”
- Sikerült megtalálnod az átjárót! *o* Én még nem jutottam semmire! T_T Olyan furcsa ez az egész! Te érted mi folyik itt? Várj, gyere velem, a végén megfázol, keressünk valami melegebb helyet. – ragadom meg a kezét, majd fölkanalazva Hyozanryuut is a földről elindulok, miközben várom Meicchan beszámolóját azzal kapcsolatban, hogy vele vajon mi is történt pontosan. Bár az, hogy ő is gyerekként van jelen, gondolom hasonló szituációba keveredhetett, akárcsak én. De így legalább tudhatom, hogy Shizuk-chan sem lehet jobb helyzetben, mint mi. Nagyokat lépdelve előre, ügyelve arra, hogy azért Meicchan is lépést tudjon tartani velem, igyekszem figyelni mondandójára. S a röpke séta során, melyet a házunk felé akartam úti célul összehozni, végül egy szentély előtti kapu lett a megálló. Ahogy elhaladtunk előtte némi furcsaságot vettem észre benne. Persze úgy tolattam vissza, mert elsőre szemrebbenés nélkül elviharoztam előtte, mire kapcsoltam a nem normálisságával kapcsolatban.
- Ezzel valami nincs rendben… O.o” – méregetem a kaput, amiért furcsán elkenődik a táj mögötte, melyet rajta keresztül nézünk. Vártam, míg Meicchan is szemügyre veszi ezt és elmondja erről a véleményét. – Azt hiszem, egyértelmű mi ez. - sejtelmes vigyor bukkan fel arcomon, miközben méregetem a kaput. Bele se gondolok abba, hogy esetleg tévedek és ez nem az, vagy nem is oda visz, ahova kell. De ami még rosszabb, hogy azt sem tudhatom, mi történik velünk pontosan, amint átmentünk rajta. – Menjünk! – szólalok fel magabiztosan, s vakmerően léptem máris előre, baljós gondolatok nélkül, egyenest át az átjárón, abban bízva, hogy Meicchan követ engem és nem egyedül megyek.
Amint átléptünk – nagy meglepetésemre nem is volt nagy kunszt az átjutás – csodálkozva veszem szemügyre a helyet, ahol kikötöttünk. Nagyobb udvar, boltíves kiskapujában álltunk, nem messze egy háztól.
- Vajon, Shizuk-chan itt van? – teszem fel a kérdést Meicchannak tanácstalanul fej vakarva, alamuszin rászorítva markomban tartott Hyozanryuu tokjára, amint szemrevételezem az ismeretlen helyszínt.

Az ágyamban ébredek fel. Természetesen, mit is reméltem? Hogy egy ilyen rémálom véget érhet ilyen hamar? Ostobaság. Erőtlenül nézek fel a plafonra, a szoba üres, magányos vagyok, sehol semmi, és az ajtóm mögül semmi sem szűrődik be. Nehézkesen ülök fel az ágyamon. Az idő megszépítette az emlékeimet, és már a fájdalomra is csak halványan emlékeztem, de hála annak az ismeretlen fickónak, már alig emlékeztem milyen érzés is ilyen elhagyatottnak lenni.
Talán sikerült visszanyernem az erőmet? Hiszen a kardom megjelent, és az emlékeim is visszatértek, akkor.. talán meggyógyultam? Lelkesen kapom fel a kardomat, mintha olyan tollpihe-könnyűségű lenne, amilyen eddig volt, de meglepetten tapasztalom, hogy felemelése nagyobb erőfeszítésbe kerül. Meglepetésemben először meg sem bírom emelni, nem arról van szó, hogy nem bírom el, csupán túlbecsültem vézna kis karjaimat.
Az ajtón halk kopogás hallatszik. Oda sem kell nézem, tudom, hogy ki fog bejönni. A kardomat gyorsan az ágy alá dobom, nehogy bárki is észre vegye. Az ajtó kinyílik, és a testvérem lép be rajta. Emlékszem rá, milyen kedves és türelmes volt velem, de az arca, most sokkal inkább fáradtságot, megtörtséget és kedvetlenséget tükröz. Mikor rám néz elmosolyodik, csupán a szája, a szeme nem. A szemében ott kavarog az a különös… Nem így emlékszem rá. Az ágyam szélére ül, rám néz és kedvesen érdeklődik az állapotomról. Némán ülök az ágyon, rá nézek, de mégis mintha mást látnék. Egyik felem örül, hogy láthatom, hiszen éjjelente, mikor felriadok, még mostanában is hajlamos vagyok utána sírni. Ez egy megvalósult csoda, erre vágytam mióta meghaltam, de mégis. Biztosan ő a bátyám? Shinigami vagyok, nem verhet át egy ilyen szemfényvesztés mégis… én…
- Shizuo-niichan – török ki könnyekben, s ölelem át mielőtt bármit is mondhatna. Óvatosan karol át, akár egy hímes tojást, vigyáz, mint mindig, karjai biztonságot adnak. Erőteljesen fúrom bele magam a mellkasába, nyugtatgat, „csak rosszat álmodtál, ne aggódj.”
- Annyira hiányoztál nekem, már vagy fél évszázada eltűntél! – A hangom, és a szavaim, eltérnek gyermekkori énemétől, nem vagyok képes már úgy beszélni, most hogy minden emlékem visszajött. Abbahagyom a szipogást, és az arcára nézek. „De hisz délelőtt itt voltam veled” simogatja meg mosolyogva a fejemet, mintha csak egy ostoba kis bugris lennék, érzem a sajnálatot, a szánalmat, magatehetetlen gyenge élősködőnek tartasz nem igaz? „Vagy szeretnél játszani valamit és ez volt a bevezető?”
- Nem! – lököm el magamtól, ám ennek végeredményeként én esek hátra. Az arca… nem az az ember, akire én emlékszem. – Te nem vagy a bátyám! – Összeszorítom a fogaimat, nem tudom mit higgyek, épp olyan mint ő, de ez csak valami csalás, így akar nekem fájdalmat okozni az a valaki. Ehelyett, most én okoztam fájdalmat a testvéremnek. Látom rajta, ha el is próbálja rejteni, mintha érezném, hogy ez szíven ütötte, bűntudatot érzek azért, amit mondtam még akkor is ha nem valóságos.
- Miért? – Takarom el az arcomat, és a szemeimet. – Miért nem tudlak ellökni magamtól? Csak egy jelenés vagy, egy illúzió és én mégsem vagyok képes…. – Dühösen nézek rá, saját dühömet vetítem rá.. – Menj ki! Takarodj! Hagyj engem békén! – Védekezően felemeli a karjait, s feladja, egy sóhaj kíséretében kimegy. Beletörődő sóhaj, tudja, hogy akármit is mondok, nem szabadul meg tőlem, míg meg nem halok…
Néhány percig csak némán ülök magam elé bámulva, majd a gyenge testem elernyed és elnyom az álom.
Reggel a tálak csörgésére kelek. Kinyitom a szemeimet, de nem mozdulok, érzem, hogy Shizuo… mármint az a másolat hozza be nekem az ételt. Éhezem, ez a test nem bírja étlen-szomjan, de nem ehetek belőle, nem tudom, milyen hatása lenne. Alvást színlelek, s minden bizonnyal remekül megy, a másolat rám sem néz… vagy talán még mindig szomorú és mérges rám?
Mikor kimegy, végre felülök, és a reggelim mellett a tálcán egy kis cetlit találok. Különös versecske, aminek valószínűleg segítenie kéne, de mégis mi értelme ennek. Gyanakvóan nézek körbe, de a szoba üres, senki sincs itt csak én és a kardom. Meg kell keresnem az az átjárót, ha egyáltalán létezik. Nehezebben kászálódok ki az ágyból, mint azt először gondoltam volna. Keresgélni kezdek a szobában, feltúrom az ágyat, átkutatom a szekrényt, és a kis éjjeliszekrényt is, de nem akadok az átjáró nyomára. Már az ágyam alá próbálok bemászni, mikor az ajtó ismét felcsapódik, több lábat pillantok meg az ágy alól. Egy ismerős pár, Shizuo-é, a másik pedig, valami köpenyes alaké, gondolom az orvosom. Zavartan bújok ki az ágy alól, mielőtt belesnének, és meglátnák Ribbon-chant. Felkapaszkodok az ágyamra, majd csak annyit mondok „leestem”. Remélem, nem firtatja tovább egyikük sem a dolgot. Az orvostól valamiféle rossz érzés fog el, nem egyszerűen csak az a fóbiám miatt, egyszerűen úgy érzem, hogy valami nincs rendben….
~ Nincs rendben? Szép munka Sherlock… Valami különös figura éppen most próbált agymosni, és szerinted valami nincs rendben? ~ Mármint azon felül… Örülök, hogy hallom Ribbon-chan hangját, megnyugtat, hogy valaki itt van velem, akiben megbízhatok.
Az orvos felém lép, én pedig megpróbálok elhúzódni, de ő akár egy vérbeli gyerekorvos megoldja a problémát, és elvágja a menekülés útját. Rémülten nézek Shizuora, „segítség” ezt tükrözik szemeim, és ő biztosan látja ezt. Tudom, hogy látja. Pár pillanatot kér az orvostól, s hozzám lép, megölel és kedves szavakkal próbál meg megnyugtatni. „Nincs semmi baj, Shizuka, csak a szokásos vizsgálat lesz. Nem kell félned” Megrázom a fejemet, és halkan suttogok, hogy csak ő hallja, nem is értem miért bízok meg benne, nem viselkedem shinigamihoz méltóan, de olyan gyenge, olyan esendő vagyok, szükségem van valakire… szükségem van rá.
- Ne… ne engedd neki, ő nem egy orvos. Ő gonosz ember és meg akar engem ölni… Ne hagyd neki, ments meg Shizuo… - Nem hisz nekem, bár mire is számítottam, itt egy gyenge kislány vagyok, akinek túlzottan élénk a fantáziája. „Ugyan már, ne légy nevetséges. Lehet, hogy új orvos, de attól még orvos.” Az orvos türelmetlenkedik, s a táskájában kutakodik. Miközben orvosi nyelven hablatyol valamit a betegségemről, a kezébe kerül egy injekciós tű is. Shizuo szép lassan kezd elengedi az orvos kérésére, de én makacsul megragadom a ruhája ujját. – Ha csak egy kicsit is szeretsz, nem engedsz el! – Szinte ráparancsolok. – Ő egy rossz ember. Vigyél ki innen! – Nem teszi, ismét megpróbálja megsimogatni a buksimat, de nem hagyom neki, a kezét eltolom magamtól. „Ne haragudj, Shizuka, tudom, hogy nem kellemes az injekció. De muszáj megkapnod, hogy meggyógyulj”. Eltávolodik tőlem, és az orvos felém lép, erős kezével elkapja a karomat. Kapálózni és ordítani kezdek, tokrom szakadtából üvöltök, s közben megpróbálok mindent elkövetni, hogy az orvos elengedjen, mindhiába, az a szörnyeteg egyre erősebben szorít, már nagyon fáj. Megpróbálom megrúgni, megütni, de ez a gyenge beteg test nem teszi ezt lehetővé, mintha a pokolba kerültem volna. A doktor ráparancsol Shizuora, hogy fogjon le, mielőtt kárt teszek magamban. Ekkor nézek csak rá, és látom, hogy ökölbeszorított kézzel áll és minden bizonnyal önmagát marcangolja. Időt kér az orvostól, s ismét elém lép. „Légy szíves, Shizuka, fejezd be. Gyorsabban túl leszel rajta, és nem fog fájni...” Az orvos azonban megpróbálja kihasználni a helyzetet, s a tű egyre vészesebben közeledik felém. Reflexből, mindenféle gondolkodás nélkül ordítok fel.
- Hadou 31: Shakkahou – Nem is tudom, mire számítok, mikor kimondom ezeket a szavakat. Arra biztos nem, ami történik. A kezemben felfénylik a vörös gömb, majd mikor elhagyja a tenyeremet, minden megfagy és a gömb eltűnik. Gondolkodás nélkül használom ki a pillanatot, azonnal leugrok az ágyról, benyúlok Ribbon-chanért az ágy alá, és kiugrok az ablakon. Az érkezésem végül egy hatalmas bukfencben ér véget, s amint sikerül feltápászkodnom, rohanni kezdek, bárhova csak el innen. Nem sokáig visznek a pipaszár lábaim, pár méter megtétele után összesek és fuldokolni kezdek. Ennyitől sikerült kimerülnöm. Köhögőgörcsöt kapok, kezemet a szám elé teszem és megpróbálom abbahagyni, de nem sikerül. Valami ráfröccsen a kezemre. Félve emelem el a számtól, hogy megnézzem, és sajnos a félelmem beigazolódik. Vért köhögtem fel. Kétségbeesetten próbálok tenni valamit, ám ez csak tovább ront a helyzeten, nem sikerül lenyugodnom. Csak most tudatosul bennem, hogy majdnem megöltem a saját tulajdon testvéremet. Mi lett volna, ha tényleg meghal, ha a szemem előtt repül darabokra, vagy megölöm az emlékét, és kitörlődik a memóriámból? Nem bírok megmozdulni, csak vigasztalhatatlanul sírok, akár egy kislány.

Annyira örültem, hogy Meicchan végre előkerült, így már csak Shizuk-chant kellett előásni valahonnan, bárhova is rejtőzött el a hozzá vezető kapu. De mivel több szem, többet lát, így biztos, hogy hamarabb megtaláljuk azt Meicchannal közösen, mintsem ha egyedül keresném. Hyozanryuunak sem volt ezzel kapcsolatban elképzelése, pedig általában tök jó tippeket szokott adni, már amikor van hozzá kedve. :/ De így legalább megtudhattam, hogy Meicchannal mi történt és az általa meséltek szerint nem igazán különbözött attól, amibe én is belecsöppentem.
- I – igen, vagyis valami olyasmibe… – bólintok rá kérdésére komor szemekkel nézve, miszerint én is az emberi gyerekkorom közepébe zuhantam bele, amiről már azt hittem, hogy teljesen megfeledkeztem. De arcomról hamar elkergettem a bús ábrázatot, Hyozanryuu sem örülne annak, ha ilyen morcosan tekintenék az egésznek, szóval hamar valami mosolyszerűséget varázsoltam az arcomra. - Az igazság az, hogy nem egészen emlékszem mi történt velem régen, szóval meg se lepődnék azon, ha az egész csak mese. Te, hogy vagy vele Meicchan? Ahova te kerültél ott minden rendesen történt? – kérdezem Meicchantől, miközben noszogatásomra elindulunk. Igaz, az átjárót kellene megkeresnünk, de először Meicchan egészségére kell odafigyelni, Shizuk-chan tud magára vigyázni… bár nem tudom, hogy milyen volt az ő régi élete, szóval kitudja. Mondjuk, ha fél kézzel dobálózik olyan veszélyes dolgokkal, mint az automatákkal, akkor nagy bajba nem kerülhet szerintem. ._.”
Miközben megyünk, hallgatom Meicchan meséjét arról, mi is történt pontosan vele, többször helyeselek is mikor olyanokat mondott, amivel én is szembenéztem, ami sejtéseimet bizonyítja miszerint ez nem egy álom – vagy valami olyasmi –, hanem sokkal komolyabb dolog, amibe belecsöppentünk. De akkor kiutat kellene keresnünk innét, amint megtaláltuk Shizuk-chant, nélküle nem akarok akciót indítani. Jobb, ha együtt cselekszünk, ez egy olyan dolog, amire Simán Csak Keisuke-sama anno megtanított, és ami szerinte jól van így, akkor az biztos, úgy is van, nincs okom kételkedni Keisuke-sama szavaiban.
Gondolataimba kis híján belemerülök és fel sem fedezem a kaput, amit a szövegecske is magában rejtett, mely elősegíti egy helyre kerülésünket, szerencsére még időben kapcsolok, hogy lássam a szentély kapuja cseppet sem normális és azon keresztül el is juthattunk a fejemben annyiszor emlegetett Shizuk-chanhoz! Vagyis merem remélni, hogy hozzá vezet és nem máshova, de ha Meicchan a tónál került elő, akkor valószínűleg onnan is lehet visszajutni hozzá, szóval…
- Igen! – bólintok Meicchan ötletére és el is indulok, de a hirtelen szürkület, ami felváltja a színeket váratlanul ér és csak kérdőn pislogok az egész hihetetlen változásra. - Mi ez az egész? – szökik ki a számon az értetlenség jele, közben csak cselekedni tudok, amikor Meicchan azt mondja, hogy jöjjek, megyek, annyira nem normális ez az egész, hogy egyszerűen nem tudok nem gondolkodni rajta. Igazából az elkövetőt keresném meg, hogy hol van, itt van e? Vagy valahonnan máshonnan irányít minket… de mikor megpillantom, hogy kihez is sietünk ennyire, rögtön nem ezzel foglalkozom, hanem azzal, hogy Meicchannak segítsek fölkaparni Shizuk-chant a földről.
- Hé, Shizuk-chan jól vagy? – kérdezem tőle, majd amikor meglátom a vércseppeket a kezén összeszűkült szemekkel nézek körül, így láthatom, hogy a színek ismét visszatértek a helyre, de most nem ez foglalkoztat, az elkövetőt keresem, aki bántani merte Shizuk-chant. Kérem szépen, nekünk van elintézetlen ügyünk, és ha addig valaki bántani meri őt az nem csak Shizuk-chan ellensége, hanem az enyém is!
- Menj innen, hagyd békén Shizuk-chant! >o> – az idegen, aki Shizuk-chan felé közelített mogorva, felfújt pocokarccal fogadom és elé állok, hogy ezzel nyomatékosítsam: nem érhet hozzá Shizuk-chanhoz. Bármit is tett vele, amiért ilyen állapotba került megemlegetheti, itt van nálam már Hyozanryuu, majd mi ketten megmutatjuk neki, hogy mi jár annak, aki olyasvalakit bánt, ki hozzánk közel áll! Az sem érdekel, hogy az idegen valakire kísértetiesen hasonlít, akit tudom, hogy ismerek, de nem tudom, hogy mégis kire. >.>
- Szerintem tűnjünk innen, nem szeretem, ha vásári bohócnak néznek… – vetem fel az ötletet a többieknek, kezemet már Hyozanryuu markolatán pihentetve, miközben vállam fölött Meicchan és Shizuk-chan felé nézek, kik mögött furcsa árnyékok mozgolódnak, csak nem… mumusok?! De mielőtt bármit is reagáltam volna, vagy legalább annyit is kiböktem volna magamból, hogy „Vigyázzatok!” – addigra már késő volt, minden eltűnt előlem, elkaptak az árnyak, amik talán mumusok voltak, Simán Csak Keisuke-sama persze pont ilyenkor nincs itt…

A ketyegő hang egyre visszhangzik a fejemben, amit a mumusok által keltett sötétség előtt is hallhattam, csak nem fordítottam rá túlontúl nagy figyelmet, mindeközben homályos foltként jelent meg előttem Hyozanryuu, ki őrjöngő szemekkel utasított, hogy keljek fel. Még mit nem, ostoba Sárkánygyík! Mi van akkor, ha megint a mumusok lesznek körülöttem?! De mikor Hyozanryuu alakja homályosodni kezdett elkezdtem igazán aggódni és felé nyújtva kezemet kérleltem a maradásra, mindenfélét ígérve neki, hogy fölkelek meg, hogy nem fogok félni, csak maradjon itt és ne menjen sehova, amikor is a hangja sem volt már cseppet sem Hyozanryuus, mintha… mintha…
- MEICCHAN?! O_o – riadok fel a keltegetésre, hirtelen felülve, majd rögtön körülnézve, szemeimmel mumusokat keresve, akiket végül nem találtam meg, így nyugodt sóhajtással visszadűltem az ágyra. - Mi történt? – préseltem ki magamból az egyetlen értelmes kérdést, majd elkezdett kattogni az én fejem is azon, mi változhatott pontosan… a helyszín, a fegyverek helyzete, ruháink. Ez az egész olyan furcsa… az idegen feltűnése pedig cseppet sem nyugtatott meg, aki kitudja mit akart Shizuk-chantól, de a beszéde! O.o” Át akar verni minket? Na, hát abból ugyan nem eszik!
- Persze, csak tűnj már innen… – morgom orrom alatt, szerencsére Meicchan kicsit jobb fényben tűntetett fel minket kedvességével, amit nem tudtam hova tenni, hiszen lehet, hogy ő bántotta Shizuk-chant! - Kitudja… nem tudom. Ha igen, akkor Shizuk-chan is itt van valahol, keressük meg! A kevés ajtóból ítélve nem lesz nehéz… – először is követem Meicchan példáját és Hyozanryuut veszem a kezembe, hogy aztán megindulhassak az első ajtóhoz, hogy benyissak oda, amikor is Meicchan elkapta a kezemet és a táblára mutatott, felolvasva annak szövegét. Azt hittem, hogy valami gond van és már az ütő is megállt bennem! @.@
A „Shizuo” nevet hallva, elgondolkodva lépkedek Meicchan után, nem is nézve a fürdőt vagy a konyhát, csak a névvel foglalkozok, amit a tábláról olvasott le. Amikor megtaláljuk Shizuk-chant és ránézek, csak akkor tudatosul bennem az amúgy is egyértelmű felismerés! Hiszen én ismerek egy Shizuot! Ráadásul ő is Yamasaki! És mivel Shizuk-chanból nem lehet kettő, akkor…
- WÁÁÁ!!! – bökök rá Shizuk-chanra, amint rájövök, hogy ezek szerint Shizuk-chan és a testőröm – mert tuti, hogy ő az, csak kicsit másképp –, de ő az a neve, meg minden erre utal… szóval testvérek?! Mikor mindketten rám néztek és az értetlenkedést láttam arcukon hebegve – habogva próbáltam megmagyarázni, hogy nem mumust láttam, hanem mire is jöttem rá! Én egy zseni vagyok, nem hiába állítja ezt Simán Csak Keisuke-sama is olyan magabiztosan.
- Rájöttem, ki az a Shizuo! De, Shizuk-chan! Milyen kapcsolatban vagy pontosan Shizcchinnel?! >.> – már az ágya mellett is vagyok, hogy kikérdezhessem erről. Nem is értem, hogy Meicchan, hogy tud hozzáállni ilyen nyugodtan ehhez az egészhez! Bár jócskán csak érdekel, hogy mi is folyik itt, azt hittem, hogy Shizcchin bántotta Shizuk-chant, pedig ő nem olyan, de akkor mi ez az egész és miért van ágyhoz láncolva? Tudni akarok mindent, utána pár szót én is említek az én napomról, bár nem volt túl eseménydús szerintem, mint Shizuk-chané vagy Meicchané.
Az ablakon beröppenő papírosra csak fintorgok, és nem tetszés ül ki arcomra, nem is ugrok rá, hogy megnézzem. Hagyom, hogy kettőjük közül valamelyikük olvassa fel a ráírtakat, mert én khm… gondban vagyok kicsit vele, és ha nem tudnák ezt persze hangot is adok nekik, hogy mondják el, mi van ráírva, mert csak mert. ._.”
- Elegem van ebből az egészből, nem tudom, ki játszadozik velünk, de igazán abbahagyhatná. -.-’’ Vagy legalább megmutathatná magát, szerintetek nem? – mondom el nekik, mennyire nem tetszik az új feladvány, amit mellékesen aligha értek. Mellkasom előtt összefonom kezemet és morogva nézek ki az ablakon, ahonnan a versecske érkezett, majd mikor Meicchan kapizsgálni kezdi az értelmét a dolognak én is figyelni kezdek.
- Hát a mi zanpakutouink cseppet sem voltak ideillőek, de nem hiszem, hogy az lenne a megoldás. – vakarom meg tarkómat, a tippemet hangoztatva, mivel nekem idegen ez a hely, s a megoldáshoz tényleg Shizuk-chan tud elvezetni minket, végül is az ő múltjában vagyunk most. - Feltéve, ha itt van… :/ – mondom elhúzott szájjal. Bárki is szórakozik velünk, jól kiötlötte ezt.
~ Vagy csak te vagy túl ostoba ahhoz, hogy élvezd, Kiscsillag. ~ hát pont, hogy téged nem kérdeztelek. ._.”

Képtelen vagyok mozdulni. Erős fájdalmat érzek a mellkasomban. Kezemet a szívemre teszem. Eszméletlenül dobog. Elfog a halálfélelem. Vajon meg tudok halni? Nyugtalanító gondolatok keringenek a fejemben. Annyira lefoglal a helyzetem elemzése, hogy észre sem veszem, hogy a világomból kiveszett minden szín. A légzésem nem áll helyre, sőt egyre hisztérikusabban kapkodok levegőért. Megint rohamom lenne? Olyan régen éreztem már ezt, hogy megbénít a rettegés. Egészen megizzadok az erőlködésben és szeme is megtelik könnyekkel. Nem azért mert sírni volna kedvem, egyszerűen a testem így reagál a levegő hiányára.
- Shizuo… - Elhaló hangomon ez nem több mint egy halk suttogás, melynek a vége némaságba burkolózik. Vállamat megérinti egy apró kéz. Ismerős az illata, de nem tudom beazonosítani. Rémülten nézek fel, s látom meg a két fiatal lányt.
- Mei? Anao? – suttogom erőlködve, ezt is igen nehezen préselem ki magamból. Aggódva néznek rám és Anao hangjából hallom, hogy rossz következtetést vont le a jelenetből. El szeretném nekik magyarázni, hogy ez a saját nyomorúságom, melyet senki sem okozott, de már az ájulás szélére kerülök, ezért ezt inkább nem kockáztatom meg. A jelenlétük mindenesetre valamelyest megnyugtat, és segít, hogy légzésem ismét normális ritmust vegyen fel. Hátam mögül egy árnyékot látok feltűnni. Anao agresszívan reagál rá, ahogyan azt elvárom attól a pattogó lila törpétől, de Mei is kételkedve és bizalmatlanul néz, ezért én is megfordulok.
Shizuo azonnal felemel a földről és karjába vesz. Már felkészülök a szokásos fejmosásra, mely most meglepő módon még jól is esne. Nem törődve a két lánnyal, akik magyarázatra várnak arcomat Shizuo ruhájába fúrom, ahogy azt régen tettem, mikor éppen rosszabbul éreztem magam. Olyan jól esik érezni a teste melegét, a ruhája illatát, amit már szinte el is felejtettem ez alatt a hatvan év alatt.

Kellemes melegségre ébredek. A nap fénye cirógatja az arcomat. Mély levegőt veszek, ez különösen jól esik. Felülök, az ágyammal szemben lévő fésülködőasztal tükréből egy fiatal kislány néz vissza rám. Értetlenül meredek rá pár pillanatot, mire tudatosul bennem, hogy az a lány én vagyok. Körbenézek a szobában, de sehol senki. Talán csak álmodtam volna az egészet? Nem az első alkalom lenne, hogy annyira hinni akartam egy álomnak, hogy szinte úgy emlékeztem rá, mintha tényleg megéltem volna. Aggódva fordulok meg, s dobom le az ágyamról a párnáimat, rettegve, hogy ez mégis a valóság. Mikor rátalálok a katanára, egy felszabadult sóhaj hagyja el a számat. Megfogom a  nyelét és kissé kihúzom a hüvelyéből, a fény megcsillan rajta egyenesen a szemembe. Elmosolyodom. Ribbon-chan ezt biztosan szándékosan csinálta, még ilyenkor is gorombáskodik, bár ebben a helyzetben ez inkább örömmel tölt el.
Magányosan töltök egy kis időt. Némán ülök az ágyamon, s körbenézek a szobában, minden épp úgy van elrendezve, ahogy a szobám. Még az Alíz csodaországban kötetem is az éjjeliszekrényen pihen. Emlékszem Shizuotól mindig ezt kértem, hogy olvassa fel. Nagyon azonosulni tudtam a hősnővel és mindig arra vágytam, hogy én is oda kerülök és egy fehér nyuszi fogja mutatni az utat egy másik világba…
Gondolat mentemet az ajtó nyílása zavarja meg. Mosolyogva nézek föl, hiszen biztos Shizuo az, de meglepetés és. Nem bátyám áll az ajtóban, hanem legkedvesebb osztagtársam. Meg persze egy kellemetlen harmadik… De ez nem törhet le, jókedvűen kiáltok fel. Szerencse, hogy felugrani nem ugrok fel
- Nihaocchan! – Majd Anao felé fordulok… - Anao – Mondom ridegen kissé összeszűkült szemekkel. Ahelyett, hogy Anao is köszönne, mintha rohama lenne, felkiált és felém mutat. Nem lepődök meg, mindig tudtam, hogy valami nincs rendben a fejével… Talán kergemarhakór, igen épp olyan, mint a kergenyúl a könyvből.
- Annyira örülök nekt… khmm… neked Nihaochan! – Fordulok ismét felé figyelmen kívül hagyva az elmebeteg lilát… Lelkesen kezdek bele a mesélésbe, külön kitérve rá, hogy Ribbon-chan milyen kiállhatatlan tud lenni időnként és hogy legkevésbé sem volt segítőkész, sőt mi több inkább egy kicsit még keresztbe is próbált tenni, de mégsem tudok mérges lenni rá, mert ha ő nem ébreszt rá, hogy ki vagyok, akkor talán nem ismertem volna fel Meiéket. Ezek után türelmesen és érdeklődve hallgatom végig mindkettejük beszámolóját, hiszen akár a szabadulásunk kulcsa is lehet beléjük rejtve. Anao kitörésére kissé ingerülten reagálok.
- Nem mintha bármit is tudnánk tenni ebben az alakban nemde bár? – Ostoba Anao mindig fejjel menne mindennek. Bár ha a rendes formánkban lennénk én is így éreznék, de ez így meggondolatlanság lenne, főleg, hogy én csak hátráltatnám őket. Még futni sem tudok rendesen.
Egy cetli repül be az ablakomon. Egyenesen az ágy felé tart. Kinyújtom a kezem és elkapom a kis cetlit, majd kinyitom és homlokráncolva olvasom el. Nem sok értelmet találok benne, pedig minden szavát értem. Pedig a találós kérdésekben mindig ügyes voltam. Shizuo sokat szórakozatott a sajátjaival.
- Ó! – Rikkantok fel Mei kérdésére és elgondolkodok. Körbenézek a szobámban, de egyszerűen minden tökéletesen a helyén van. – Nem tudom. Talán jobban körbe kéne nézni. - Anaon persze ismét sóhajtok egyet. Nem gondolhatta komolyan, hogy ennyivel megússzuk ugye? Ugye?
- Segítsetek mindent átnézni! – Mondom,, s mivel ez az én szobám és világom természetesnek tartom, hogy én mondom meg, ki mit keressen. – Nihaochan kérlek nézd meg a könyvespolcot hátha találsz egy oda nem illő könyvet. Ebben az időben csak gyerek és ifjúsági könyveim voltak, semmi komolyabb. – Anao felé fordulok és elgondolkodok. – Hmm… Nézd meg a fésülködő asztalomat, hátha van rajta valami fura. Ha találsz valamit, csak szólj. – Én magam az éjjeliszekrényemet választom, mint kezdőpont. A gyógyszereim vannak benne, azokat pedig én ismerem a legjobban. Elkezdek kipakolni, s mind munkához látunk. Az egész szobát felforgatjuk töviről hegyére, de semmit sem találunk.
- Talán nem is ebben a szobában van. – Sóhajtom kimerülten. Érzem, hogy kicsit nehezen veszem a levegőt, de nem állhatunk meg. Így hát a folyosón folytatjuk tovább. Ahol sajnos ugyancsak sikertelennek bizonyulunk. Ugyan átforgatjuk az egészet, de mégsem találunk semmit. Az egésszel annyit érünk el, hogy már szinte teljesen kimerülök a szuszból. Ha nem támogat valaki, akkor összeesek.
- Kicsit megerőltettem magam. Pihenjünk egy kicsit. Úgy érzem szükségem lesz az egyik gyógyszeremre. – S megpróbálok eljutni a szobámig. Az éjjeliszekrényhez érve, már kezd nagyon nehézkes lenni a légzésem. Sietve kutakodok, kezdek ismét kétségbe esni ez pedig nem segít a légzésemen, ujjaim egyre ügyetlenebbé vállnak és szédülni kezdek. Még a kép is elmosódik egy pillanatra, mikor reccsenést hallok. Ez visszaránt az éberségbe. Döbbenten nézek a földre, ahol egy kis, díszes tükör fekszik a földön, lehajolok érte, s ekkor végképp elvesztem az egyensúlyom. Mei és Anao az ágyra támogatnak, nehogy beüssem magam.
- Ezt a tükröt kaptam Shizuotól a nyolcadik születésnapomra. – Mondom szomorúan látva, hogy eltörött. – Egészen addig használtam, míg a szüleim vettek egy fésülködőasztalt, mikor nagyobb lettem. Utána már csak titokban vettem elő néha, mert mérgesek voltak rám, ha nem a nagy tükröt használtam. – Emlékezek vissza a szomorú emlékeimre. Shizuo halála után… Várjunk csak!
- Akkor ez a fésülködőasztal még nem kéne, hogy itt legyen! – Mutatok vádlón a bútordarabra. Különben is utáltam… Ez lehet a megoldás? Talán…

A küldetést kérésetekre lezárom. Jutalmatok 2500 LP és 3500 ryou.