Zúgó vizeken

Tárgy: Re: Zúgó vizeken Pént. Jún. 13, 2014 11:59 pm

Nem nyugtatott meg a hihetetlen komoly újdonság, egyáltalán nem érez semmit messzire szökött serpenyő eledelem. Ugyan ki lettem volna, ha mindezt szó, akarom hadoválni tett nélkül hagyom, elvégre nem engedhettem meg érzéketlen fráter maradjon, ugyanis kőbe vésett aranyszabály nem sétafikálok el egy ilyen ajánlat mellett. Lelkes és egyértelműen bennem buzgó segítő szándékkal tapostam lábfejen, hátha felordít, ezzel bebizonyítva mindenkinek, még is többet érez a semminél. Az én gonosz lelkecskémben legkisebb mértékben sem a kárörvendés munkálkodott, bár feltűnően örömködtem a lehetőségnek, amire kegyetlenül lecsaphattam. Persze a világ legártatlanabb tündérvirágaként néztem rá megtaposott áldozatomra, hogy érdeklődhessek állapotáról, vajon változott bármi a könnyedén kimondott szavakhoz képest.
-Ezt sem érezted? És ezt?- Bokszoltam bele karjába néhányszor, elvégre meg kellett róla győződnöm valóban minden rendben vele és nem keveredtünk valamilyen fantázia világba, ami miatt teljesen elveszett Yuyu érzékelése. Sosem lehetett tudni, tehát minden eshetőségre fel kellett készülni. Arról már úgy se akaródzott beszélnem minek hadováltam traktorokról, amik fogalmam sincs honnan jutottak eszembe, miközben soha életben nem láttam őket SS utcáin rodeózni, bár, ami késik nem múlik és szerintem totálisan király buli lenne traktor gyorsulásikat rendezni! Egészen elmerültem a tervezés bonyodalmas, de hatványozottan izgalmas rejtelmeiben, amikor fél füllel hallogattam Nara taichou-t beszélni, amire csak úgy félig a búzamezőkön ragadtan válaszoltam, szóval még úgy se lett értelmes, mint általában szokott.
-Az sem kizárt meg sem mozdultunk, csak azt hisszük mindenféle flancikusz idegenüsz nevű folyón andalgunk, miközben eszméletlen fetrengünk a fűben, akár a kalapáccsal fejbe vert betörők! Azért gondolást vagy hangulatos zenét igazán benyomhattak volna, ne legyen ennyire nyomasztó, lehangoló és teljesen berosáltató! Ez aztán a skótság legeslegfelső határa! Most remélem, ennek örömére nem kapjuk nyakunkba a Lochness-i szörnyet!-
Sandítottam a víz felé, hátha megtörténne a rémeset, aztán felénk úszna valamilyen undorító lény, aminek itt sem kéne lennie. Sosem lehetett tudni mit hall a mocskos kukkoló zanpu tulajdonos és az élénk fantáziáját épp melyik elhintett szavunk fogja megihletni. Mondjuk, ha ennyire kedve lenne teremteni valami szépet, akkor sake-vá változtathatná a folyót és elvétve lepakolhatna néhány kocsmát, ha netán elfáradnánk, aztán szeretnénk kicsikét megpihenni. Szerintem teljesen logikus és kedves gesztus lenne, ha már volt annyira édes házi gazda bezárt egy teljesen elkülönített világba, ami sötét, nyirkos, sejtelmes meg a legkisebb mértékben sem árad belőle a vattacukros képzeletvilág hangulata. Ez annyira nem nagy probléma, hiszen nem égett ki senkinek a cukiság mércéje az agyával egyetemben, csak azaz érzésem a rózsaszín egészségre káros mennyisége miatt bosszankodni jobb, mint a sötétben gubbasztani, akár a mumusra várakozó eleségek.
Biztos, ami biztos néha körbe lestem nem látok távolban mozgolódó alakokat, vagy mellettünk lebegő, szigorúan húsevő szörnyikéket, akik a megfelelő pillanatra várnak lecsaphassanak. Őrjáratozás közben, azért a fedélzeten zajló eseményeket is gps-szel követtem nyomon és nem kifejezetten örültem a végeredménynek. Halk morgással vettem tudomásul Ai san döntését, hogy fogja magát és, mint második legerősebb kapitány lelécel egy másik nagyon erős, bár kissé zakkant csávóval édes romantikát lezavarni, minket pedig hátra hagynak a búsba! Ebben a helyzetben, ahol azt sem tudjuk, az illúzió technika mi alapján működik a lehető legrosszabb választás vaktában elszakadni a többiektől, mert nagyobb az eshetőség sosem jut ki belőle.
Égnek emeltem volna a kezem, hogy lepcses számmal közzé tétessem meglátásom, de valami nagyon nem stimmelt a soron következő jelenettel, mert ott voltak, meg még se. Egyáltalán nem vettek rólunk tudomást, csak bámultak kifelé a fejükből, ami nagyon nem látszódott kellemes időtöltésnek. Kissé zavarodottan vakarásztam tarkómat, ezzel most aztán szépen állunk a sétahajókázás kezdetén, viszont az útat folytattuk tovább, úgyhogy inkább arra fordítottam szemem világát, merre csobogunk. Gyermeki lelkesedéssel tátottam számat, micsoda kövek jönnek velünk szembe, sőt, szinte már annyira közel merészkedtek, néha komolyan azt hittem megskalpolnak. Erre szerencsére nem került sor, amúgy se szerettem volna haj és bőrmentesen leélni maradék lélek éveimet, viszont arra maradt időm, kíváncsiságtól túlfűtött tiniként simíthassam végig a felületet. Megdöbbentően meleg és eleven volt, mintha túlcsordulna benne az élet, vagy szó szerint élő személy lenne, akinek most például a mellkasát simogatom.
-Mit gondoltok, lehetséges, hogy az ördög lenyelt minket vacsorára? Ezek a falak, annyira élőnek látszódnak…kezdek zavarba jönni itt tapizom a nem tudom micsodáját!-
Eresztettem el azon nyomban a falat, véletlen se kapjak lehetséges választ a helyeket illetően. A távolban amúgy is komoly hologramm buli volt alakulóban, mivel egyre több áttetsző alak suhant el mellettünk. Erre a trükkre megtaníthattak volna minket, bár az a jelenet már kevésbé tetszett, ahogy egyik-másik lángra kapott. Nem lehetett kellemes elégni, főleg, ha hozzáteszem a kedves zanpu tulajdonost rúgnák tökön titánbetétes bakanccsal, még saját rokonaidat és barátaidat fedezed fel közöttük. Egyértelmű, hogy szemeim dörzsölésével, vagy az arcomra kiosztott cica pofonnal próbáltam magam rávenni, ne vegyem komolyan, tényleg ott poroszkálnak szüleim, nagyszüleim, bátyám, lányom, esetleg régen elvesztett barátaim. Nem szabadott bevennem ezt a képzelgést, kivéve, ha harmadnaposan készülnék részegedésre, mert akkor már a teleportálás is általános jelenség, de jelenleg józan voltam, legalábbis azt hiszem.
Az előbbi kijelentésben komolyan megingott a hitem, amikor visszapillantottam a körülöttem ülőkre és nem tudom, hogy milyen boszorkányság sodorta mellénk régen elporladt édesapámat, de nagyon elevenen meredt rám és nem kicsiny bosszúszomjas mosollyal megspékelten ugrott felénk. Váratlan fordulattól köpni-nyelni nem tudtam, mert neki aztán semmi keresni valója nem volt itt, mellékesen sosem láttam arcán harag jelét, még akkor sem, amikor édességért elcseréltem a díszkardját, tehát extra sokkot jelentett a felbukkanása. Még szerencse, hogy Nara taichou nem kómált be, mint én, vagyis hamarabb reagált nálam, ami különösebben nem tűnt fel senkinek, csak a szemfüleseknek, hála a gyors shunpo-mnak pillanatok alatt becsatlakoztam a lefegyverzésbe és drága ősöm mögé kerültem, hogy könnyedén tarkón legyinthessem. Még se akartam bántani, csak mély álomba szenderíteni, hátha valami nagy mocsokság van alakulóban. Persze, ebben nem kellett csalódnom, mivel a földön kikötő apámból, hamarosan testvérem lett, ami önmagában röhejes feltételezés, mert nincs az a természeti katasztrófa, ilyen könnyedén le tudnám csapni muslicának! Ebben volt némi igazság, bár még több gazság, ugyanis szépen felkanalazta magát, csak önmagához képest kissé darabosan mozgott.
Rögtön védekezően kaptam magam elő mancsaimat, ha szükséges, már pedig kérés nélkül bármikor bemosok egyet imádott testvéremnek, bármilyen trükkel, támadással, akármivel készülne minket meglepni. Helyette inkább csak Nara taichou alkotott, amire büszkén vágtam hátba, hiszen remek fogás volt kidou-val lekötni.
-Azt leszámítva lassan az egész rokonságom felvonul, köszönöm kérdését, remekül, Nara taichou! Arra utazik, összezavarjon minket, míg egymás hajkoronájának nem ugrunk, vagy elterelje a figyelmünket egyéb lényegi történésekről?-
Pördültem körbe, vajon változott akármi a környező vidéken, esetleg még több rokonunk áll sorfalat a szomszédos sziklákon. Sose lehetett tudni és fő a biztonság, mármint találgatás, mert egyelőre csak abban voltam biztos, még jobban össze akar minket kuszálni ezzel a hozzátartozó beidézéssel. Azért forgolódás közben arra is figyeltem, nehogy kicsusszanjon Nara taichou kötéséből kedves vendégünk, vagy ha megtenné, akkor az öklömmel kerüljön közelebbi ismertségbe.

Tárgy: Re: Zúgó vizeken Kedd Jún. 17, 2014 2:37 am

Egyetlen, a kelleténél talán hangosabb horkantást képes kicsikarni belőlem a Kyuubantai kapitányának kioktató hangnemben történő fejtegetése, ami sokkalta inkább a stílusának szól, semmint a mondanivalójának. Természetesen megvan a lehetősége annak is, miszerint kizárólag érzéki csalódás itt minden, mindazonáltal reménykedtem benne egy kicsit, hogy végre egy hozzám méltó ellenféllel tudom összemérni képességeimet, aki nem bújik fortélyok és trükkök mögé. Mindig is alantas fegyvernek tartottam az illúziókat, olyanok, akár a méreg, kizárólag azok harcolnak ilyen eszközökkel, akikben nincs meg az erő ahhoz, hogy szemtől szemben, igazi összecsapásban bizonyítsák rátermettségüket. Valamilyen szinten tehát csalódottságot érzek, éppen ezért lesajnáló fejcsóválással illetem az egész kialakult szituációt, valamint Hana-chant is, aki továbbra is igyekszik fizikai sérülést okozni Nekem, inkább kevesebb, semmint több sikerrel. Kérdő pillantással mutatok végig a páncélom karrészén, aminek tapintása leginkább a kevlárra emlékeztet, habár annál jóval strapabíróbb. Vajon tényleg úgy gondolja, csupán azért viselem ezt a göncöt, mert olyan jól nézek ki benne? Nos, egyébként ebben van valami, hisz’ lélekenergiám nagyságának köszönhetően nagyrészt akár egy szál bécsi virsliben is szaladgálhatnék, túlzottan nem vagyok sérülékeny, ráadásul, ami képes sebet ejteni a bőrömön, az valószínűleg akármilyen védelmen átmenne. Unalmamban már teljesen lényegtelen dolgokon filozofálgatok itt, éppen ezért üdítő változatosságként könyvelem el Yukezo megszólalását, amit bizony nem fogok szó nélkül hagyni, sajnálatos módon eléggé önérzetes alkat vagyok. Ismerve a múltját, illetve a mostani kis belépője után kissé ironikusnak tartom mondandóját.
- Szerencsére sosem az éles meglátásaid miatt tartottam igényt a társaságodra, barátom! - replikázom hasonló mosollyal az arcomon, mint amilyet ő is villantott Felém, azután némileg közelebb lépve jobbom mutatóujjával megkopogtatom [DBN-S]-ének mellrészét. – Nincs okod aggodalomra a hajón, ezekben lehet úszni! – jegyzem meg gúnyosan, egy korábbi közös kalandunkra utalva ezzel, majd figyelmemet Kagami Ai felé fordítom. – A tisztelet olyasmi, amit ki kell érdemelni… Láthatóan ehhez még jómagam sem tettem eleget! Beszéljen csak, az sosem ártott még, igaz-e?
Azt már inkább lenyelem, amit ezután mondanék, a hölgyemény kedves húga is beszélt, nagyon sokat, nagyrészt olyan dolgokról, amikről a leghalványabb fogalma sem lehetett, s ennek következtében majdnem a bitófán végeztem, amiért voltam olyan marha és segítségére siettem ama hálátlan szerveződésnek, amit manapság Gotei Juusantai néven emlegetnek. Meglátásom szerint a tettek többet nyomnak a latba, habár kérdéses milyen mértékegységgel mérjük a jó és rossz cselekedeteket. A Nibantai hadnagyának hangját hallva önkénytelenül is kirobban belőlem a nevetés, tényleg úgy gondolja, hogy marad belőlünk majd valami, amit el lehet kaparni, hogyha tényleg olyan elképzelhetetlenül erős az ellenfelünk, ahogy azt pletykálják? Talán már nem is élünk, s a koporsós részt már rég magunk mögött hagytuk, hisz’ nézzünk csak körül, éppen az alvilág folyamán hajókázunk! Persze nem feltételezném a lehetőséget, mely szerint ilyen könnyedén beadnánk a kulcsot, másrészről haltam már meg egyszer és az sokkal nagyobb kosszal járt! Amennyiben megfigyeléseim helytállóak, Nara taichō itt az ügyeletes lelki támasz, majd igyekszem Tőle tanácsot kérni, amennyiben Engem is elöntenének a kétségek küldetésünket illetően. Habár a többség akarata egyértelműnek érződik, Yuke mégis úgy dönt, megcsillogtatja az Ő stratégiai tudását és érthetetlen módon elváll csapatunktól, ezzel rontva esélyeinket a továbbiakban. Ugyan rosszul esett a beszólása, ettől függetlenül tisztában vagyok a képességeivel, nincs kétségem afelől, túl fogja élni, bármivel is találkozzon a másik útvonalon. Magamért sem aggódom különösebben, akár mehettem volna egymagam is a harmadik irányba, egyedül általában jobban szoktam muzsikálni amúgy is. Kivéve, ha valamiféle barkácsolásról vagy főzésről van szó, mert ahhoz analfabéta vagyok Sad

. A gondola balra fordul, belőle mégsem távozik senki, csupán üveges szemekkel merednek előre az Akherónt választók és az orruk előtt való csettintgetésre sem térnek magukhoz. Rendben, akkor valóban valamiféle illúzió van a levegőben, fasza…
- Hát fúj… - adom Hana tudtára véleményemet gondolatmenetével kapcsolatban, komolyan mondom, olyan, mint egy nagy gyerek, mindent összefogdos, aztán meg majd csodálkozni fog, amikor hirtelen leesik a keze! – Azért valami kesztyűt hozhattál volna…
Integetek rá páncélöklösen-mindesen, aztán magam is megnyomkodom kicsit a falat, hátha tényleg valami állat belsejében vagyunk, azt legalább ki tudnám vágni. Valójában nem túl sokat érzek, az öltözéknek ennél jóval nagyobb hőmennyiséget is el kell nyelnie, mint amit a tűz okozni képes. Mit ne mondjak, eddig sem tartozott kedvenc elfoglaltságaim közé a sétahajókázás, de miután meglátom a vízfelszín alatt úszkáló ismerőseim arcát, továbbra se fog felkerülni a listára! Utálom az ilyen parás szituációkat, agyam egyik sötét bugyrából egy injekciós tű rémképe is beúszik, amitől kiráz a hideg. Annál inkább tölt el a határozottság, amikor hirtelen a hajón ülők közül támadnak Nekem. Há, rögtön tudtam, hogy kelepce az egész, nincs is itt semmiféle elszabadult kapitány, csak el akarnak tenni láb alól! Nincs helyem kardot rántani, de igazából nincs is rá szükség, elmémen rögtön átvillan a „Kaisan!” parancs, aminek következtében kardforgató karomon megjelenik Susanoo ökle, melynek köszönhetően ujjaimból sistergő villámnyalábok csapódnak az életemre törő valami arcába. Ugyan ez rögtön megfekszi szegényke gyomrát, ám valamiért mégis rossz érzés kerít hatalmába, mintha ismerném valamikor régről, nincsenek konkrét emlékképeim, csupán az érzések ködös foszlányai, amik azt súgják, régen kedveltem. Jobban megnézve az élettelen testet, Shala’zhar vonásait vélem felfedezni benne, barátomét és mentoromét, akivel saját kezűleg végeztem. Kellemetlen, szúró érzésként jelentkezik a bűntudat mellkasomban, ami tovább erősödik, ahogy a tetem eltűnik, helyette pedig megjelenik szerelmem, Chiyoko alakja. Ugyan tisztában vagyok a ténnyel, miszerint biztonságban van, ettől eltekintve kétségeim felerősödnek, lévén valamilyen szinten magamat okolom jelenlegi állapota miatt, amibe a betegség taszította. Lehunyom szemeimet, ezután pedig hosszan kifújom a levegőt.
- Elég a szemfényvesztésből! – szólalok meg halkan, ám annál fenyegetőbben. Lehetőségeimhez mérten álló helyzetbe tornázom magam, karjaimat pedig testem előtt olyan szögbe helyezem, mintha csupán egy függönyt akarnék széthúzni. Habár nem érzékelem továbbra sem a lélekenergia áramlását, kidō-mester lévén nincs is szükségem különösebb koncentrációra. Véget vetek az illúziónak, most! - Noren Mekuri!