Ismét egy rossz éjszakát tudott maga mögött Raiden, ahogy ültéből feltápászkodott, miután megunta a semmittevést.
Jókorát ásított, és próbált nem arra gondolni, hogy az a nap is hamar el fog telni, és akkor ismét jöhet egy újabb rossz álmokkal, virrasztással teli éjszaka, immár a sokadik a sorban.
Nekikezdett felöltözni – már amennyire ezt tudta a pár napja sajgó oldalától – és épp az övébe tűzte két kardját, mikor látta hogy egy pokollepke száll be a nyitott ablakon. felemelte balját, és hagyta hogy az apró jószág a kinyújtott mutatóujján telepedjen meg, és átadja üzenetét.
Korábbi ismereteire hivatkoztak, és szólították szolgálatba, ezúttal egy felderítés-és-likvidálás típusú misszióra.
Színtelen hangon hümmögött, aztán kissé meglibbentette a kezét, hogy a lepke lerepülhessen róla, aztán megfordulva kilépett a szobájából, belecsúsztatta lábait a lemezelt talpú getáiba, és elindult az üzenetben megjelölt hely felé.
Út közbe elmélázva gondolt arra a falura, ahova épp tartott. Takasasa... mintha egy élettel ezelőtt lett volna, hogy neki, és pár alkalmi társának be kellett lopózniuk egy ellenségesnek mondott erődbe. Már majdnem bent voltak, mikor az akciót hirtelen lefújták. És ott voltak, hárman – talán négyen? – álruhás shinigamik, egy lázadónak mondott csoportosulás kellős közepén.
Raiden olykor még a mai napig is el-elgondolkozik, hogy hogyan kerülhettek ki onnan ép bőrrel. Sokáig tartott az út a kerületig, amin Raiden végig töprengett. Legfőképp azon az imbolygó, nehézen megfogható dolgon, amit mások csak „jövő”-ként neveztek.
A szürke shinigami nem tudta, mihez kezdjen, főképp akkor, ha véget ér ez a kiküldetése. Az aggódás ugyan messze elkerülte, de képtelen volt megnevezni, még magának is egy célt, amiért érdemes lett volna a Gotei-ben maradnia, vagy egyáltalán kovácsként dolgoznia.
Az élete üres volt, még egy roninéhoz képest is. Minden amiért érdemes volt felkelnie minden áldott nap, ottmaradt egy másik kerületben, messze a Rukongaiban...
Hirtelen arra eszmélt, hogy az út, egy kisebb domb tetejére vitte, ahonnan le tudott nézni a völgyben húzódó, bambuszerdővel körbevett kerületre. Az ugyanolyan lerobbant, romos, lakói ugyanolyan szegényesnek látszottak, mint amire Raiden emlékezett.
Hagyta egy kicsit, hogy körbejárja az a kevéske szellő, ami mintha szintén a régi emlékeit hordta volna magával. Pár percig csak állt, és mélázott, aztán elhagyta a dombtetőt, és leereszkedett a város – vagy falu? – kapujához. Ott nekidőlt az egyik oszlopnak, és karjait keresztbe téve várt.
Múltak a percek, és az említett másik fő sehol sem volt, így Raiden kicsit előrement, szétnézni.Már az első pár méteren megadott volna bármit, hogy ismét az a szakadt, köpenyes, görbe vénember legyen, mint annak előtte. Szinte mindenki kivétel nélkül megbámulta, mint valami cirkuszi torzszülöttet.
Pár merészebb alak oda is mondta neki a magáét, bár az is csak felesleges szájkoptatás volt. Raiden szokásos kőarca meg se rezdült, szemei ellenben jóval szaporábban jártak.
Persze nem felejtkezett meg a másik shinigamiról, így egy két háznyi nagyságú kört tett csak meg, aztán visszatért a kapuhoz. Ismét csak várt, és várt. Aztán talán negyed óra múlva meglátott egy furcsa madarat látott átröppenni a dombon. Talán öt-nyolc perc múlva pedig egy másik, kisebb, fekete-vörös alak is feltűnt.
A feketéből ítélve shinigami lehetett, így Raiden abbahagyta a faluba vezető út vizslatását, és visszafordította tekintetét a helység felé, rövid időn belül pedig hallotta is ahogy a kirendelt társa lépteinek zaja egyre hangosabb lesz, majd megáll mellette.
Egy pillantás erejéig méltatta, és alig hallva amaz beszédét, biccentett egyet, aztán fölegyenesedett, és ismét felindult a faluba.
A korábbi szellő most kissé furcsán kavargott, Raiden pedig amennyire ki tudta venni, nem jó híreket hozott.
Lépteit automatikusan a régi erőd – mára már csak annak romjai – felé irányította. Ahogy korábbi sétájánál oda-odapillantott, a nagy épület már régóta lakatlan volt, egy része leomlott, és a még álló épülettömeg is ojbá tűnt, hamarosan a porba hullik.
- Itt nincsenek lidércek – szólalt meg Raiden. – Csak portyázni járnak be a határba.
Nem nézett se oldalra, se hátra, hogy megnézze, nem-e maradt le a társa, aki valószínűleg ismerhette őt, de a fordítottja már csöppet sem lehetett valós.
A falusiak ugyan valamelyest megszokták a látványát, de most újra megbámulták, ha nem is őt, de a másik shinigami által alkotott párosukat mindenképp. Takasasában azóta is ritkaságszámba ment a Gotei-ből valót látni, pláne egyből kettőt.
Már az erődhöz tartó kaptató tetején volt, és épp beért a még mindig félig nyitva lévő kapun, mikor ismét megszólalt.
- A falusiak... furcsák – hátra sem pillantva haladt tovább. – Sokan motyognak az erődről meg lidércekről.
Pár percig csöndben volt, de aztán újra felrémlett neki valami.
- Vannak akik köveket hordanak a nyakukban. Egy vöröset, egy kéket. Azt mondják ezek megvédik őket a lidércektől.
Választ, vagy észrevételt nem várva sétált tovább, egészen az egykori toborzó iroda félig beszakadt romjáig.
- És azt mondják, hogy itt lehet az egyik fészkük.  

Raiden keze már a rozoga ajtón volt, mikor a falut belengő szellő egy rövid szélrohamba váltott.
Érezte, hogy valaki, vagy valami a közelben van, és pár pillanattal később már a jellegzetes reiatsu is feltűnt neki.
Hátrébb lépett, és lassan megindult a hajdani épület romos bal oldala felé. Csak intett a társának, aztán közelebb húzta a wakizashiját, és a markolatot fogva meggyorsította lépteit.
Ahogy odaért a még épen álló falrész végéhez, kissé kihajolt, és a baljós reiatsu vélhető forrása felé nézett.
Egy-pár percig csendben figyelt, aztán végül fán dobbanó léptek zajára lett figyelmes. A reiatsu erősödött, és lassan, de biztosan az azt kibocsátó alak is feltűnt.
Raiden biccentett magában, hogy legalább még ismeri ezt a fajta reiatsut. És annak tulajdonosait.
Egy lidérc mászott ki az egyik törmelékhalmaz alól, jóllehet olyan fajta, amit a szürke shinigami még nem nagyon látott.
Vézna volt, szálkás alakjához pipaszár lábak kapcsolódtak, a teste pedig még a szokásosakhoz képest is sápadtabb volt, mintha egész addigi életében a föld alatt lett volna.
Raiden rosszat sejtve vonta össze a szemöldökét, és egy pár centire kihúzta a wakizashit a hüvelyéből. lassan arrébb lépett, hátha sikerül közelebb kerülnie mit sem sejtő ellenfeléhez. De elkésett.
A lidérc sem volt bolond, ahogy a shinigami esetében, úgy ő is megérezte az elütő reiatsut, és ösztönösen a forrás felé fordította koponyához hasonlatos pofáját. Pont Raidenre.
Volt talán egy századmásodperc, ameddig mindkettő mozdulatlanul bámult a másikra, aztán a lidérc megrándult, tett pár tétova lépést hátrafelé, és se szó se beszéd, megpördülve elrohant.
Az ősz férfi se volt rest, nyomba utána rohant, bele se gondolva, hogy hol van a társa. Futott, ahogy bírt, s bár hosszabb lábai miatt nagyobb távot volt képes megtenni, a lidérc is volt ugyanolyan gyors, mint ő maga.
Raiden pedig csak futott, és futott, és már csak akkor jött rá, hogy maga mögött hagyta az erődöt, és nagyrészt a falut is, mikor már elfogyott a getái alól a fű, és helyét átvette a törmelékkő.
Hátrafordult, és látta, ahogy mögötte áll a vörös hajú shinigami, de ahogy visszafordult, vette észre, hogy egy jókora hegyvonulat lábánál áll, és a lidérc épp egy nagyobb lyukon kecmereg be. Nem  várakozott sokáig, ment is tovább, már amennyire ezt meg lehet tenni egy hegyoldalban, getákkal.
Csak mikor már pár méter távolságba ért, látta hogy a lyuk, amin a lidérc beügetett, nem általa vájt volt. Egy régi tárna bejárata előtt állt.
- Bizonyára itt lehetnek – mondta, még kissé fújtatva a hirtelen üldözés után, mintegy magának, és a társának . – Nem lenne tanácsos csak úgy berohanni. Évek óta itt élhetnek, ismerhetnek minden rést. Azt ajánlom, ha ismer valamilyen kidout, füstölje ki vele őket, Aztán a kijáratnál lenyakazzuk az összeset.  

Ahogy Raiden ott állt a tárna bejáratánál és hallgatta a mellette álló shinigami szavait, úgy csökkent benne annak az esélynek a gondolata, hogy egyszerűen letudhatják a dolgot.
Lehunyta szemeit, vett egy nagy levegőt, és próbált arra gondolni, hogy hogyan vehetné hasznát alkalmi társának abban a helyzetben. Percek múltak így el, szeme sarkából pedig mintha látta volna amaz már-már tanácstalan arcát.
Mint oly régen, úgy most is rá hárult, hogy döntést hozzon. Csupán azért, mert ő volt az idősebb. Elhessegette a gondolatot, és fújt egyet, egy pillanatra még azt is látta ahogy a tüdejében maradt kevéske kékest füst egy része az orrán át tovaszáll.
Gondolatok kergették még mindig egymást a fejében, hol az idő miatt sürgetve, hol a biztonság miatt marasztalva őt. Cseppet sem volt ínyére, hogy ilyen szűk, és ismeretlen terepen harcoljon. Nem mintha nem lett volna már ilyesmire alkalom.
Ismét lehunyta szemeit, de akkor már más tárult elé mint szemhéja sötétje. Az ismerős rukongai-i falu képe köszöntötte. De ahogy gondolatai, úgy ez a táj sem volt olyan, mint amilyennek megszokta. Baljós szellő fújt végig az utcákon, olykor nagyobb széllökésekben, még jobban kiemelve a hely ürességét.
Ami azonban még szokatlanabb volt, hogy fiatal hasonmását sehol nem találta. Valamelyest ugyan érezte a jelenlétét, mintha messziről hozta volna a szél odáig a vacsora illatát, de magának a kardszellemnek nyoma sem volt. Akárcsak a másik shinigami, gondolta Raiden. Teljesen magára maradt a döntéssel.
Csendesen sétált az egyik kihalt utcán, csakhogy a falu szélén lévő domb másik oldalán lévő völgybe érjen, ahol ott várta a kohója. Kövei időtlennek tűntek, tapintásuk semmihez nem volt fogható, de még annak közelsége sem tudott tanácsot adni a szürke shinigaminak.
Raiden arca lassan elsötétedett, a szellő pedig előbb széllé, majd erősen tépkedő viharrá erősödött. Az örökké szürke ég gomolyogni kezdett, felhői megsötétedtek és hamarosan a mennydörgések mély dörgései is felhallatszottak. A világ, ez a belső világ viharos lett, mert a gazdája elméje is az lett.
Raiden tudta jól, hogy csak egy egyszerű döntésről van szó, de a mostani eset valahogy átlökte egy határon. Még elszökése előtti időkben is folyton rá hárult a küldetések egyes döntéseinek nem épp egyszerűen viselhető súlya.
Sokáig állt ott, és várt valami jelre, miközben a kohót bámulta, körülötte a világ pedig egyre viharosabb lett. Aztán mélyről. Mélyebbről mint gondolta. Valami felkúszott hozzá. Nem tört fel, mint valami gejzír, nem robbant ki mint egy vulkán, csak lassan, haloványan sejlett fel, mint egy kósza, lusta füstcsík.
Kinyitotta szemeit, és immár ismét a tárna sötéten ásító bejáratát látta mara előtt. Kőarca megfeszült, és ismét fújva egyet, elindult befelé. De azt már nem látta, hogy a szokásos kék füst helyett most valami zöldes, páraszerű anyag maradt lélegzete nyomán.
Ahogy átlépte a küszöböt, lassan kihúzta a wakizashiját, a lidérc egyre erősödő reiatsuját követve, és engedte, hogy társa bevilágítsa a járatot felajánlott lámpásával. Még saját magán is furcsállta kissé, hogy milyen eltökéltséggel, és látszólag teljes semlegességgel halad előre.
Pár méter után oldalra pillantott, és a saját, és társa remegő árnyalakján kívül észrevett még valamit. Egyszéles gerenda állt immár belesimulva a kőfalba. Abba a kőbe, amin immár látta, hogy lelkek által volt kivésve. Csak egy pillanatra érintette meg a falat, és érezte, hogy az alig nyirkos. De még mielőtt az ujja hegye hozzáért a kőhöz, alig lengedező szellő fújta arcába hajának pár szálát.
Hátranézett, és látta hogy a bejárat még viszonylag közel van. A gond azonban nem ez volt. A szellő, a járat belseje felől jött. Lassan visszafordította a fejét, elhúzta ujjait a falról, és tovább indult.
Sokáig sétált a sötét, szemlátomást egyre keskenyedő járatban, minden lépéssel érezve az erősödő lidérc reiatsut.
Nem számolta, hogy hányadik kanyar után, ráeszmélt hogy pontosan előtte van az üldözött lidérc. Hátraintett, hogy amaz álljon meg, aztán ahogy jött, szépen vissza is ment a fordulón túlra. Ott ismét intett a másik shinigaminak, hogy tegyen le a lámpást a kanyarban.
Aztán kihúzta a nodachiját is, és a kőfalnak vetve hátát társának szólt.
- Remélem a tizenegyesek tudnak ilyen helyen is harcolni – ahogy megszólalt már hallotta ahogy a sarkon túl felüvölt a lidérc, és a reiatsuból ítélve a párja, amihez egy fél pillanattal később az egész járatot betöltő rikoltás-hangzavar társult.
- Csak ön után – mondta egy szál mosoly nélkül, intve zanpakutouját tartó jobbjával.

Ahogy társa elhaladt mellette, Raiden vissza is csúsztatta nodachiját annak hüvelyébe. Számára immár felesleges volt, hogy zanpakutou-ja a kezében legyen, a tizenegyedik osztagos úgy is gondoskodott az előttük lévő lidérc párról.
A Wakizashiját azonban nem tette el. Nem volt bolond, tisztába volt vele hogy számára idegen terepen van, így nem akart teljesen védtelen maradni. Másrészről pedig érezte is, hogy nem csak az a két lidérc kószált a tárnákban. Az egész bánya hemzseghetett tőlük.
Hátrapillantott, aztán odasétált társához, biccentett egyet, és szó nélkül továbbhaladt. Valahogy azonban erősödni kezdett benne az a balsejtelem, amit már a hegybe való belépés óta érzett.
Sokáig menetelt a másik shinigami által tartott lámpás gyér fényénél, miközben a falakat, a tartóoszlopokat, a plafont járatta szemeivel. Fel nem tudta fogni miért ástak ilyen mélyre a rukongai-i lelkek. És minek. sehol nem látta nyomát se vasnak se nemesfémnek, drágakőnek. Mi célból vájták hát ki ezt a temérdek tárnát?
A fejében feltóduló kérdésekhez azonban nem válasz, de egy másik rejtvény társult. Ahogy ugyanis oldalra lépett, a lámpás fénye egy útelágazódásra vetült. A járat ráadásul nem kettő, vagy három, de egyből négy részre vált szét.
Ahogy a bejáratnál, úgy most is gondolta Raiden, hogy társa megint rá hárítja a helyes ösvény kiválasztását.
Percekig töprengett hogy mi vezethetne arra hogy megtudja, melyik a keresett út. Még külön-külön be is nézett a járatokba, de semmi jelet nem látott, vagy tapintott ki. Egy újabb tíz percnek kellett eltelnie, mire rájött, hogy a megoldás egyszerűbb, mint gondolta volna. Ismét végiglátogatta a járatokat, ezúttal pár lépéssel beljebb haladva, aztán lehunyta szemeit, és vett egy mély levegőt. A jobb szélső járat – ahol kezdte – szinte friss – és befejezetlen – munkának látszott. Csak megrázta kissé a fejét, és eggyel arrébb ment. A következőnél is hasonlóan tett.
Az az utáni már biztatónak látszott, de pár pillanattal később ugyanúgy otthagyta, mint a másik kettőt. Az utolsó járathoz ért. pár lépéssel még beljebb is haladt, mint a többinél, és ahogy azelőtt, lehunyta a szemeit, és mély lélegzetet vett.
Pár másodpercig állt ott, aztán intett társának, és tovább indult a járatban. Nemcsak annak kiépítettsége biztosította róla, hogy egy gyakran használt tárnában van, de egy leheletnyi szellőt, és frissebb levegőt vélt észrevenni.
Ismét egy több percnyi eseménytelen útszakasz következett, közben pedig nem történt azon kívül semmi érdemleges, hogy Raiden immár erősebben érezte, hogy szemből valamiféle szellő jön.
Eztán talán húsz percet, ha rászámolt, a járat előtte pedig ugrásszerűen megnőtt. egy kisebb terembe érkezett, és amennyire a derengő félhomályba kivette, jókora felfordulás maradékára sikerült bukkanniuk. Csákányok eltörve, kicsorbulva, megrozsdásodva. Eldobva. Több csille púpozottan megrakva törmelék kövekkel, mások az oldalukra borulva hevertek, és várták hogy lassan eméssze fel őket a rozsda.
Gyászos képet mutatott a tárna. Halkan hátraszólt a másik shinigaminak, hogy tegye le a lámpását, majd még mindig wakizashival a kezében, lassan körbejárta a termet. Egy-két asztal pár szék, tán egy fél tucat összeeszkábált polc, rogyásig rakva öblös, színtelen agyag, és kerámia edényekkel.
Odalépett az egyikhez. Azt vastagon megülte a por, de ami érdekesebb volt, az az edényben szintén púpozottan felhalmozott törmelék, ami a lámpás gyengécske fényében itt-ott skarlát-, és azúrfényben csillant meg.
Kiszedett pár követ, és a tenyerén a fény felé tartotta. Rögtön felismerte a vörös-kék csillogásukban a falusiaknál látott amuletteket. Felkapta a fejét, és a csillék felé pillantott. Már hozzászoktak szemei a fényviszonyokhoz, így észre is vette a tűpontnyi csillogásokat. A teremben minden edény, foszladozó zsák és csille, azokkal a kövekkel volt telerakva.
Töprengve mozgatta tenyerét, és bámulta ahogy a fény játszik a két kristályon. Ami egy szimpla lidércvadászatnak indult, számára immár egy fura rejtéllyé vált. Kiszedett még pár követ, így összesen nyolc volt a markába.
Hakamája egyik szegletéből elővett egy régen használt, üres kis zsákocskát, majd a köveket beleejtve összehúzta a szemlátomást hadak útját megjárt darab száját, gondosan görcsre fűzte, és visszatette a bal oldalához.
Még egyszer szétnézett, aztán társa felé fordult, hogy szóljon, ideje tovább indulni.

- Azt mondtam tegye LE a lámpást, ne EL – mondta volna Raiden, de mit volt mit tenni.
Még mindig hallotta társa matatását, hátrafordulva azonban valamelyest látta hogy amaz ott van előtte és a félhomályban szinte az arcába tolja tele markát, a fura kövekkel.
A kérdéssel mit sem törődve megfogta a feléje nyújtott keze, és megfordította azt.
- Nem fosztogatni jöttünk ide, magának pedig nem kéne lesúlyozódni – hallatszott a hangja egybevegyülve a pattogó kövek zajával. – Ha pedig befejezte, vegye elő a lámpását és haladjunk végre tovább.
Visszafordulni értelmetlen lett volna, így azon az egyetlen járaton indult el, ami onnan tovább vitt.
Egy ideig csak a csillék kerülgetése törte meg az egyhangú menetelést, de Raiden tán úgy húsz méter után látott valamit felcsillanni a tárna egyik falán.
Odasétált, és a gyenge fényben egy fémtáblát vélt felfedezni a falra erősítve. Az írás rajta porlepte, és kopott volt, de valamelyet még olvasható.
Raiden kissé meghajtotta fejét.
- Sejtettem hogy valami nincs rendjén – hangja üresen csengett a folyosón. – Ez nem bánya. Ez egy sírbolt.
Egy-két percig még állt ott némán, mit sem törődve társával, majd folytatta útját, immár a táblán olvasottakon töprengve. A kevés fénybe szerencsére nem látszódott, de a szürke shinigami homlokán elmélyültek a ráncok.
Bányaisten? Emlékeiben rémlett még a kósza rukongai-i pletyka foszlánya, miszerint lelkek egy csoportja bevette magát a hegyekbe, és egy Kőatyának nevezett szellemet, vagy istenséget tiszteltek. Ezen a helyen járna? Végig itt volt az orruk előtt egy darab a Lelkek Világának történelme előtti időkből, ők pedig szimplán elsétáltak mellette nap nap után?
Elgondolkozva nyúlt a kis erszényért, és a viharvert anyagon keresztül is ki tudta tapintani az apró köveket. Talán a kevés levegő, a bezártság, vagy a fáradtság játszott vele, de mintha érzett volna egyiken-másikon gyenge melegséget, vagy hűvösséget.
Annyira lekötötte, hogy a táblán említett Bányaistent valahogy összekösse az emlegetett Kőatyával, hogy csak akkor kapta fel a fejét, mikor már le se tagadhatta volna: az egész tárnát ellepte a lidércek reiatsu-ja.
Ugyancsak akkor vette észre, hogy a járat, amiben már ki tudja mennyi ideje menetelnek, ismét növekedésnek indult. Raiden immár óvatosabban lépkedett, egyszer-kétszer sikerült is elkerülnie, hogy belerúgjon egy előtte heverő korhadt ásónyélbe, vagy rozsdamarta csákányfejbe.
Ahogy azonban sokasodni kezdtek a földön hagyott eszközök, felemelte a tekintetét, nem éppen jót sejtve.
Szerencséje is volt. Máskülönben belesétált volna az előbbihez hasonló terembe. Csakhogy itt nem edények, és fura kövek fogadták őket.
Talán egy fél tucat lidércre vetült a lámpást fénye. Mindegyik szempárt magán érezte, úgy gondolta hogy így már nincs értelme sem elrejtőzni, sem visszafordulni.
Két lépést tett a terembe, és hátraszólt a társának.
- Tegye le a lámpást, és ügyeljen rá, hogy minél nagyobb területet bevilágítson vele – közbe már húzta elő a nodachiját. – Felezni fogunk.
Laza terpeszbe állt, kezeiben már ott volt két kardja, szemeivel minduntalan a sápadt lidérceket figyelte. Azok elkezdtek közelíteni feléje.
Közben már érezte, hogy társa ott van mögötte. Jobbnak vélt még egy dolgot megjegyezni, még mielőtt kitör a harc.
- Láttam hogy harcol. Vegye figyelembe hogy most én is itt vagyok – még épp idejében kapcsolt, jobbja felől ugyanis előre tört az egyik lidérc.
Suhant a zanpakutou, ellenfele fejét pedig vízszintesen vágta félbe.
- Ez nem sírbolt. Ez rosszabb annál.

- Mi...?
Talán ennyi, ha kifért Raiden száján, mielőtt fejbe nem csapta egy lidérc mancs.
Lehet öregsége miatt, de úgy érezte, hogy a háta mögött ott a társa. Ahogy azonban megütötte a fülét a benti lidércek egyikének sziszegése, hátrapillantva vette észre, hogy a vörös shinigami helyett egy másik dög tátja felé pofáját.
Az előtte lévőnek elég volt ennyi idő, és már lendült is mellső lába Raiden feje felé.
A szürke shinigami megtántorodott az ütéstől, és az amúgy sem rózsás kedve végleg pocsékra fordult. Félhomály, lidércek (talán egy tucat), a társa pedig sehol.
Szemei majd’ szikrát hánytak ahogy visszafordult, és a pofonért a lidérc két lábát vette. A dög hasra vágódott, de vinnyogni se volt ideje, Raiden nodachija már landolt is a fejében, majd egy nagyobb rántást követően a lidérc két darabra esett.
Közben a szürke shinigami már érezte hogy mögötte kettő, talán három is van már a bányalakókból. Ismét lendült a kard, és egy hideg, ívelt villanást követően, a Raiden mögött lévő lidércek immár fejük nagy részét vesztve hullottak a kőre.
Kettő maradt a terembe, de a férfi már érezte hogy a bejárat felől jönnek még. Ahogy odapillantott, vette észre hogy alkalmi társa nem messze a járattól üldögél, kezeiben a lámpása furcsa lángjával szórakozva.
Minthogy annyira nem volt érdeke hogy bármit is szóljon, inkább csak a földre köpött, és visszafordította figyelmét a két megmaradt lidérc felé.
Későn. az egyik már elrugaszkodott, Raidennek pedig már nem volt ideje reagálni. Az ütés, valamint a lidérc teljes súlya a mellkasát érte, ő pedig hanyatt esett.
Bal csuklóját csúnyán az egyenetlen kőpadlónak ütötte, de ami rosszabbnak hatott  a mellkasa alól kiinduló, villanásnyi testet bénító fájdalomnál, az a barlang miatt eltorzult fémes csattanás volt.
Bal keze immár az üres levegőt markolta. A wakizashija kiesett a kezéből, bele a homályba.
Rekedt volt a hang, amin morrant egyet, és szerencséje volt hogy a kevés fény miatt társa nem láthatja az arcát. Vagy az a gyér zöld füstöt, amit a szürke shinigami akkor fújt ki, és vett észre, miközben magához térve feltápászkodott.
Gyorsan a tarkójához kapott, és furcsa elégtétellel nyugtázta, hogy ujjai immár valamilyen folyadéktól csatakos hajába futnak. Vérre gondolt, és arra, hogy az esés következtében felhorzsolhatta a fejét.
Elhessegette a kósza gondolatot, hogy lehet agyrázkódást is szenvedhetett, zanpakutou-jára pedig még annyira sem hallgatott, aki szerint minden bizonnyal betört a feje.
Nyers hangon intette csöndre a nodachit, és gyors lépésekkel a két megmaradt lidérc felé indult. Az előző, valószínűleg elbízta magát, ugyanis ismét ugrott, de Raiden most már figyelt.
Még röptében volt a dög, mikor feléje döfött, a zanpakutou pedig a gyomránál talált utat.
A lendület miatt a lidérc felnyársalódott a kardra, a szürke shinigami pedig fél kezével megfogta annak fejét, jobbjával pedig felfelé vágott. Szinte érezte ahogy megcsapja a lidérc pofájából feltörő rothadt levegővel kevert halálsikoly.
Mikor az utolsó rángása is elmúlt, Raiden szimplán oldalra lökte a bomlani kezdő tetemet. Az utolsó úgy tűnik értelmesebb lehetett a társainál.
Legalábbis erre lehetett volna gondolni, mikor az üres szemgödrök találkoztak a megcsillanó acélszín szempárral, és a lidérc menekülőre fogta.
Úgy tűnt azonban hogy egyik lába valahogy eltört, talán a dulakodás közben, vagy egy termetesebb társa léphetett rá. Minden esetre ez volt az oka hogy csak vinnyogva, lassabb tempóval tudott csak az egyik árnyékos szikla mögé igyekezni.
Raiden azonban már ott volt, és egy nagyobb suhintással, kardja markolatának végével, rácsapott az iszkoló lidérc hátára.
A szürke shinigami tisztán hallotta ahogy annak eltörik a gerince, majd megfogta azt a tarkójánál, és egy rántással eltörte a nyakát.
A dög teste elernyedt, és bomlani kezdett, a férfi csak kinyitotta kezét, és hagyta hogy a gravitáció tegye a dolgát.
Vett még két mély lélegzetet, majd szokásos kőarcával visszafordult, egy suhintással lecsapta a nodachin maradt vért, ismét a földre köpött, aztán a kard visszakerült annak hüvelyébe, Raiden pedig a következőt intézte üldögélő társának, miközben afelé a homályos sarok felé indult, ahova a wakizashit vélte beesni:
- A többit magára bízom.