Résztvevők:

• Eliziana Aberquero
  
• Raúl Suspicaz de Afurera
  
• Cephalus Ó-Madaidhín
  
• Slarin Sleryrrlyn'dreskel

Hajnalok hajnalán (már amennyire lehet ilyesmiről beszélni az örök éjjel dimenziójában), édes álmotok közepén zavarnak fel mindannyiótokat a hírrel, hogy Aizen-sama a gyűlésterembe hívatott titeket. Az időpontból, az üzenetet továbbító küldöncök elszántságából és az összegyűlt társaságból arra is következtethettek, hogy valamiféle veszély fenyegeti Las Nochest, ám amint megjelenik Uratok és a maga mézes-mázos, selymes hangjával elregéli nektek a jöveteletek okát, világossá válik előttetek, hogy ilyesmiről szó sincs. A feladat pofonegyszerűnek hangzik, hiszen csak alaposan fel kell derítenetek a frissen felfedezett épületszárnyat és jelentést kell tennetek róla amint visszatértek, de a sorok között olvasva az is egyértelmű, hogy Aizen-sama a folyosókon található esetleges csapdáktól is a ti segítségetekkel akar megszabadulni - akár úgy, hogy semlegesítitek őket, akár úgy, hogy beleestek.
Miközben a shinigami útmutatása alapján útnak indultok, úgy érezhetitek, hogy volt valami furcsa, valami oda nem illő Aizen viselkedésében, ám bármennyire is töritek a fejeteket, nem tudtok rájönni mi volt az. Sőt, talán az is meglepő lehet számotokra, hogy ebbe a bizonyos épületszárnyba csak úgy lehet bejutni, hogy előtte elhagyjátok Las Nochest, és a palota külső fala mentén található lejáraton keresztül ereszkedtek le a mélybe. A kissé elhanyagolt lépcsőn nem könnyű megtartani az egyensúlyotokat, olyan mintha minden egyes lépcsőfok különböző lenne, ráadásul a homoktól csúszik is. Ha nem figyeltek oda akár le is gurulhattok, ami azért is kellemetlen, mert egy jó három méteres ugrás - vagy éppen zuhanás - vár rátok a végén, lévén a lépcsősor alja leomlott valamilyen oknál fogva. Lent az erőd folyosóin már megszokott nem éppen kielégítő fényviszonyok fogadnak benneteket, és ahogy egyre beljebb hatoltok, a felszíni homokból is egyre kevesebb csikorog a talpatok alatt. Azon túl, hogy valószínűleg hosszú évek óta nem járt itt senki, a hely teljesen úgy néz ki, mint Las Noches bármelyik másik félhomályban úszó folyosója, ám ha eddig még bennetek volt a remény, hogy ez csupán egy kedélyes sétafikálás lesz, a Slarin lába alól érkező kattanó hang tesz róla, hogy ezen reményetek elszálljon. A folyosó megremeg és néhány méterrel előttetek megnyílik a fal, a sötétségből pedig egy halk morgást követően egy nagyjából négyméteres, macskaszerű lény ront ki.


Cephalus, te első kézből értesülsz róla, hogy mekkora erő is rejtőzik a szörny állkapcsában, miután az egy méretes ugrással előtted terem és megkapja a bal karod. A hierród szerencsére megakadályozza a teremtményt abban, hogy az ételnek nézett végtagodtól megszabadítson, ám a fülsiketítő reccsenés alapján a felkarod megsínylette az erős rántást. A lénynek feltett szándéka belőletek reggelizni, és mozgékonysága okán szó sem lehet róla, hogy valamelyikőtök egyedül nézzen szembe vele, így vagy megpróbálhattok elmenekülni, vagy közösen kell szembeszállnotok vele.

Nem meglepő, ismét az én segítségem kérik… A reggelire időt sem hagyva keltenek fel legmélyebb álmomból, hogy egy csepp nyugtom is lehessen, pedig a mai napot inkább visszavonulva a társaságoktól terveztem el. Nem lehet minden nap vigyorogni, kell néha a magány is, amikor igazán foglalkozhatok érzékenynek amúgy nem éppen nevezhető, belső világommal. A kenőcsfejűnek viszont más tervei vannak velem… holott nyilvánvaló, hogy tudja, hogyan érzek iránta. Márpedig teljesen tiszta, rajtam kívül egy espada sem gyűlöli őt jobban, mint én. Persze, csak mert divat lett hirtelenjében az Aizen-utálás, máris mindenki befejezte a sejhajának nyalogatását és inkább azzal menőznek, hogy ők mennyire utálják őt, mintha ettől lennének menőek, pedig a francokat! Semmit sem tudnak, idióta, semmit tudó kis csitrik! Nem értenek máshoz, csak a majmoláshoz. Nyilvánvaló, hogy nem Én leszek az, akinek a hozzáállásán kell változtatnia. Persze, nehéz dolog az eredetiség, de én legalább elértem azt, amit mások sosem fognak. Legalább hű vagyok magamhoz és elmondhatom magamról, hogy olyat tettem, amit senki előttem. Írjanak csak le valami útszéli szajhának, csak mert egyszer és véletlenül leszakadt rólam a bikini felső. Természetes dolog, hogy mindenki az efféle baleseteket jegyzi meg, s érdemeim elkerülik a nép figyelmét. Mert én letettem valamit arra a bizonyos asztalra… míg mások nem. Mert én elértem valamit, s mindezt kemény, szórakozással vegyített munkával, anélkül, hogy bárki mintáját kellett volna kölcsön vennem hozzá. Minták, minták, hisz milyen egyszerű is elvenni őket? Nem az egészet, csak egy-egy tetsző szeletet, a pozitív részeket, s miután azokat magukévá teszik, már csak a negatívakat látják meg benned, hiszen megfosztottak valamitől, ami a részeddé válik. Sőt, beállítanak tucatnak és még elvárják, hogy te vágj hozzá jópofát, kérj bocsánatot és változtass magadon, közben pedig röhögnek rajtad, amiért tucat vagy, holott te kezdted el az új stílust, te nézted először így az életet. Magamnak akarom eme privilégiumokat, a sajátoménak, senki másénak, s ha kell, hát betörök annyi arcot és orrot, amennyit csak szükséges. Érdekes, még mindig mindenki meghúzza magát egy kis sarokban, ha látják rajtam, hogy mérges vagyok. Nyomorékok… Tudják jól, hogy én a legjobb vagyok és sosem érhetnek a nyomomba, bárhogy is erőlködnek. Még ha az új generáció elképzelhető, hogy már csak rájuk is emlékszik. Hisz ki tudja, meddig maradok még Hueco Mundoban.
- ’Reggelt… Téged is kirendeltek? Amúgy mi újság? Már olyan régen nem láttalak… Az ajándékom megkaptad ugye? – köszöntöm ásítozva a rejtélyes módon espadává vált Cephalust, s egy vigyor megejtése után trappolok le leghűségesebb barátom társaságával a gyűlésterembe. Még mindig bánt az, amit még annak idején mondtam neki a hummusz bárban, de úgy tűnik, hogy azóta sikerült elfelejtenie. Igaz, Cephit úgy ismertem meg, mint aki akár évszázadokra is képes lenne eltemetni a felgyülemlett feszültséget, kételyeket, aggodalmat és haragot, hogy aztán egyszerre törjön ki belőle. Ugyanis egyszer ki fog… Erős ugyan, csak visszafogja magát, pedig minden képessége megvan, hogy a legjobbak legjobbjává váljon. Még azt is megkockáztatom, hogy nálam is erősebb, s ami a legfontosabb, kitart a hite mellett, nem térül le útjáról.
Nem értem, egy közönséges números mit keres egy espada gyűlésen, ahol Aizen elregéli, mi is az a fontos teendő. Persze, értem én a célzást… Megtisztítani azt az elfeledett épületrészt minden veszélytől, hogy újabb lakosztályokra legyen terület. Igazán az espadák képességeinek való feladat. Nem mintha pótolhatatlan lennék, de… nekem legalább jól áll az, ami másoknak nem. Még ha épp Aizen utálásáról is van szó.
Mindegy is, biztos a takarítószemélyzet része… Természetesen túlzottan el vagyok foglalva az ásítozással, s nincs időm meghallgatni a kiscsaj bemutatkozását. Az én nevemet pedig úgyis mindenki tudja, mert aki nem tudja, az hülye. :/ Legalább nem Raúl lesz az egyetlen, aki lemarad a fontos dolgokról, hiszen ő – természetesen – utolsóként érkezik, csak hogy utána végigaludja a megbeszélést.
Nem értem, a kiscsaj minek követ minket… Lehet, hogy kapott egy olyan parancsok Aizentől, hogy takarítsa ki a csapdátlanított helységeket? Kezeim mégis ökölbe szorulnak, amikor meghallom megjegyzését volt fracciónomat illetően, azonban túl fáradt vagyok ahhoz, hogy felfüggesszem a törpét a falra. Most komolyan, nem tudom, mit rinyál meg hogy mit sír a szája… Legalább két fejjel alacsonyabb nálam, különben is…
Aizen viselkedése még a szokottnál is furcsább, de betudom annak, hogy beválogatták valami sampon reklámba és emiatt olyan izgatott. A nem száz százalékos ébrenlétemnek viszont ára van, nem mintha amúgy tehetnék arról, hogy ráléptem egy ilyen ócska, ám hatásos csapdára. A zuhanás természetesen nem tört össze, hiszen ennél azért több kell ahhoz, hogy bármilyen komolyabb bajom legyen, de legalább a koffein ébresztő hatásával rendelkezik, hiszen egyből sikerül visszarántódnom a világba.
- Ceph minden bizonnyal tud magára vigyázni… Különben is, semmi keresnivalód itt, törpe. Nem úgy volt, hogy csak espadák jöhetnek? – rántok kardot, hogy utána egy rúgással próbáljam meg lefejteni a macskát Cephi karjáról, s gyors s erős mozdulatokkal kísérve próbáljam meg semlegesíteni a támadót. Tény, még nem láttam ezelőtt efféle élőlényt, de mindegy is… különösebb gond nélkül fogom felszeletelni apró kockákra a macskát. Bár aggasztó, hogy a fogai átvágják a hierrot, azért én bízok benne, hogy komolyabb sérülés nélkül megúszom.

Bármi is ez a szörnyeteg, egyáltalán nem adja könnyen magát, annak ellenére hogy három espada nyüstöli egyszerre. Eliziana, hamvába volt ötleted nyomán igen gyorsan közelebbi ismeretséget köthetsz a fallal, ugyanis míg a lény száját feszegeted, az egy egyszerű farkcsapás segítségével nekivág az említett felületnek. Becsapódásod egy kisebb mélyedést okoz a falban, ami nem éppen hollywoodi papírból van, így neked is minden porcikád belesajdul a találkozóba, az enyhe szédelgésről nem is beszélve, amit a fejedet ért ütés miatt kapsz. Cephalus barája egy fokkal hatásosabb, a kreatúra az arcába kapott energiagömbtől meghátrál és elengedi a Tízest, de ami a legfőbb, hogy ezzel sikerült elterelni a figyelmét, így Slarin támadásai akadály nélkül betalálnak. Noha még jobban megvadul és veszélyes farkát ide-oda csapkodja, szerencsésen sikerül elkerülnöd mind azt, mind az állkapcsát, és amint átvágtad a torkát, a túlméretezett macska összeesik, és nem mozdul többé. Meglepő módon azonban kardod nem véres, hanem homokos lett, és a következő pillanatban az "élőlény" egy nagy kupac homokká esik szét. Nem várt fordulat, ez kétségtelen. Legalább megnyugodhattok, legalábbis egyelőre, és felmérhetitek a károkat is. Slarin kivételével mindenki begyűjtött ilyen-olyan sérüléseket, Cephalus az ügyetlenebbik karját nyilváníthatja hasznavehetetlenné, Eliziana pedig egy vérző fejjel és az éles fogaknak köszönhetően egy vérző tenyérrel gazdagodott.
Időtök van, így ha akarjátok, megpróbálhatjátok ellátni a sebeiteket, de közben már azon is el kell gondolkodnotok, hogy hogyan tovább. A csapda kinyílása elzárta előletek az eddigi folyosót és egy új járatot nyitott meg, ám az onnan kiszűrődő hangok alapján arrafelé még több bestia tanyázhat, ami nem jelent számotokra sok jót, tekintve hogy már ezzel az eggyel is meggyűlt a bajotok. Hogy a felesleges energiapazarlást és a szükségtelen harcot elkerüljétek, inkább elindultok vissza a lépcsőhöz, hátha a másik irányban nem szaladtok bele ilyen kellemetlen meglepetésekbe. Ám hiú reményetek nem sokáig él, ugyanis ahol a lépcsőnek kellene lennie, ott most nincs semmi. Biztosak vagytok benne, hogy nem tévedtetek el, hiszen elágazással nem találkoztatok se oda-, se visszafelé, így vagy az egész komplexum átrendeződött a csapda aktiválódásakor, vagy valaki a bolondját járatja veletek, és nem vagytok egyedül ebben a részlegben. Ugyanakkor itt már nem tudtok kijutni innen, így nincs más választásotok, másik kijáratot kell keresnetek. Ha egyáltalán létezik olyan.
Nem haladtok azonban sokat, és máris újabb csapdába botlotok, ezúttal szó szerint. Slarin, hiába veszed észre a kifeszített madzagot időben, mégis orra esel benne, valamilyen furcsa oknál fogva nem tudod átlépni. Mintha a kötél szándékosan elgáncsolt volna. Ettől függetlenül mivel más nem veszi észre, a többiek számára ismét te hoztad meg a bajt, ugyanis a szemközti falból több tucat kés repül elő nagy sebességgel. Ezektől csak te vagy biztonságban, Slarin, mivel a földön fekszel, de hogy két társad is el tudja-e kerülni a hierrót könnyedén átütő pengéket, az csak az ő lélekjelenlétükön múlik.

Volt alkalmam képezni magam mind kardforgatás, mind pusztakezes harc terén, s egy túlméretezett macska, még ha Raúl is lenne az, nem tud kifogni rajtam. A dög dühödten csapkod farkával is ide-oda, azonban nem okoz számomra olyan nagy nehézséget időnként elugrani előle. A leginkább a szűkös hely zavar, hiszen itt kevésbé tudok szabadon támadni, mint a szabad ég alatt, vagy éppen egy tágas csarnokban. Már csak emiatt sem játszadozhatok el vele kedvemre, ahogy azt mondjuk Hueco Mundo sivatagában tenném. Harapásai újonnan sikertelenül végződnek, nagyon pedig nem izgat a másik arrancar szerencsétlenkedése. Amatőr… A helyében szégyellném magam, amiért hagyom magam a falhoz kenni. Pillantásra sem méltatom az ilyet. Las Noches hanyatlik, ilyen harcosokkal pedig nem fogunk győzelmet aratni a shinigamik ellen. Nem elég fürge, nem elég mozgékony, márpedig abból, amit láttam, első sorban ezen képességeinek fejlesztésére lenne szüksége.
Sokan csúfolnak minket homokiaknak, pedig nem minden arrancar homokos. Bár félek, hogy Cephiben talán van egy kis hajlam, pláne azok után, amit Renével képesek levágni, de ehh… Ha már a pornóvideók és a szteroidok sem segítenek, akkor lehet, hogy nincs mit tenni ellene és hagyni, hogy a végtelen rózsaszínség és a szivárvány álmok mezeje elragadják őt. Minden esetre én azért bízok képességeiben; Renével meg ezzel a Noname arrancarral ellentétben én hiszem, hogy Cephalus többre képes, mint amit első nézésre gondolna róla az ember. Megvan benne a potenciál, hogy a leghatalmasabbak egyikévé váljon, azonban képtelen olyan dolgot művelni, amivel ártana lelkiismeretének. Mondjuk meg tudom érteni, a helyében én is igyekeznék olyan életet élni, hogy ne legyenek megbánásaim. Bár nekem sem adottak eme érzelmekből. Hiszen arrancar vagyok. Nekem nincs lelkiismeret furdalásom, még ha a saját barátom torkát is kell elvágnom.
Most azonban csak a macska nyakáról sikerül lemetszeni a fejét, ami ezután homokká perled szét, mikor én vérre számítanék. Ugyanaz az anyag, amiből odakint is tengernyi van. Nem értem miértjét, azonban már csak megszokásból elvégzem a mozdulatot, melyről rendes esetben a vért taszítanám le.
- Nem izgatsz, kislány. Nincs szükségem rád. – teszem vissza kardomat sayájába, hogy ezután Cephihez lépjek megvizsgálni a sérülését. Raúlt a pofára esése miatt jobbnak láttam hazaküldeni, hiszen láthatóan megint nem aludta ki magát. Nem tudom, ez mit szokott csinálni szabadidejében, hogy folyton alszik, de ez már nem az első eset. Mindegy is… Talán elhamarkodott döntés volt Aizen részéről, hogy őt tette meg Primerává.
- Meg, meg, hordtam is nagyon sokszor, amikor Karakurába kellett mennem! Sérülésed rendben van? Hmm… Ha néhány kósza lidérc a közelben lenne, talán meg tudnám gyógyítani, de rajtunk kívül nem érzek a közelben semmit. Ha találunk valamit vagy valakit, majd szánhatnánk rá némi időt. Csak ideiglenes ugyan, de pár órát át lehet vele vészelni. – közlöm a tényállást, öltözékemből pedig letépve egy darabot bekötöm Ceph sérült karját. Nem tűnik olyan vészesnek, legalábbis történhetett volna rosszabb. Ha a lény letépi a végtagját, Cephi megszűnik Espada lenni, amit én nem engedhetek meg. Többet sajnos nem tehetek érte, egy kirándult kart még talán helyre tudnék hozni, azonban még csak eszközöm sincs hozzá, hogy legalább sínbe rakhassam a karját. Visszafordulni a veszélyfaktor miatt viszont nem lenne érdemes, így is elég, hogy Raúlt kénytelen voltam visszaküldeni mondván találjon addig magának valami utat, vagy csináljon egyet, mivel rangja ellenére nem tartom megfelelőnek a küldetésre. A kiscsajt mondjuk nem sajnálnám, de Raúlért és Cephiért még mindig érzek valamiféle felelősségérzetet.
Ruhám alja ugyan meg lett tépázva, azonban nem ez fog hátráltatni a küldetés sikerében. A csapatot vezetve indulok tovább az egyetlen járható irányba. Innen-onnan több kis bestia hangját hallottam, a felesleges harcokat viszont ebben az esetben szeretném elkerülni. Lévén az a macska is homokká bomlott szét, valahogy kétlem, hogy legalább a gyógyításhoz megfelelő alapanyagot biztosítanának, de persze ha véletlen az utunkba kerülne egy, akkor nem fogok hezitálni.
A komplexum azonban bonyolultabb, mint azt elsőre gondoltam; nem szoktam eltévedni, túl menő vagyok hozzá, de most valahogy kezdem úgy érezni, mintha ez az egész hely direkt arra játszana, hogy összezavarjon. Amikor pedig új járatot keresvén visszafele indulunk, a várt lépcső tűnik el, mintha sosem lett volna ott. Egy egyenes folyosószakaszon sikerült eltévedni… szépek vagyunk. ¬.¬
Kénytelenek vagyunk új járatot keresni; nem kockáztatnám meg egy ceroval szétrobbantani az egészet, hiszen azzal többet ártanánk magunknak, mint segítenénk. Bent rekedni nem szándékozom, na meg ha bejárat létezik, a kijárat is létezik valahol. Ami meg a kifeszített madzagot illeti, olcsó tréfa, azonban sajnos jobban működik, mint azt az ember gondolná. Hiába parancsolok megálljt a lábaimnak, már túl késő, és egy megalázó eséssel terülök a földre. Vagyis, mintha maga a kötél lett volna az, ami szánt szándékkal, álnokul és galádul akarná okozni vesztemet és gáncsolna el. Hogy ezzel a javamat akarta, vagy épp a társaimat megnyirbálni, újabb jó kérdés, ugyanis több tucat kés cikázik a falakból, hátha sikerül elmetszeniük Cephi meg a kislány életfonalát. A kislány… akit egészen véletlenül még a falba fogok döngölni, amiért ilyet mert mondani Rólam. Mégis mit tud ő? Az én helyemben ő se lett volna képes kikerülni ezeket a csapdákat… Nehezen parancsolok ösztönös természetemnek, pedig tekintetét elkaptam, s a pillanat töredékrészén múlott élete. Valószínűleg ő sose fog rájönni, hogy egyedül az Én nagylelkűségemnek köszönheti, hogy életben maradt. Ugyanis ha sikerül megbénítanom, nem tudna hogyan védekezni a pengék ellen. Tudatlan kis cafka… Örüljön, amiért egyáltalán ránézek.
- Jól van… Ha végeztetek azzal, amit csináltok, akkor majd te vezeted a csapatot. Lássuk, te mit kezdesz a csapdákkal. Hülye kis szajha. – várom meg, míg végre elmúlik a pengevihar; ugyan könnyedén segíthetnék nekik, csupán saját lélekenergiám csapolnám vele drasztikusan és feleslegesen is. A szűk térben pedig ismét csak nem tudnám hogyan hasznosítani eme képességemet. Azonban amint elmúlik a pengevihar, már nem bírom ki, hogy pár másodpercre el ne kapjam a tekintetét. Nem érdekel, hogy ő kicsoda… Ő nem számít. Egyedül Én vagyok lényeges.

A kések szerencsédre nincsenek méregbe mártva, így a fájdalmon és a vérveszteségen kívül más következménye nincs az önfeláldozásodnak, Eliziana, mellyel megvédted Cephalust a pengéktől. Vigyáznod kell magadra azonban, hiszen ha ebben az ütemben folytatod, könnyen lehet, hogy hamarosan terhet fogsz jelenteni két társad számára szaporodó sérüléseid miatt. Ha kijáratot akartok keresni, nem maradhattok egy helyben, és nem engedheted meg magadnak, hogy minden csapda aktiválásakor kisebb-nagyobb sebeket szerezz, tekintve hogy nem tudjátok még hány ilyen veszélyforrás leselkedik rátok.
Amennyiben Eliziana vezetésével haladtok tovább, úgy a lány minden egyes kapcsolót, zsinórt vagy padlóban elrejtett mélyedést észrevesz utatok során. Már-már szinte kiszúrja a szemeteket a csapdák helye, így nem okoz számotokra gondot az elkerülésük sem. Ám ha a quinto espada visszautasítja a lehetőséget, és hagyja, hogy továbbra is Slarin vezessen titeket, vagy esetleg időközben Slarin visszaköveteli magának ezt az önkéntes pozíciót, úgy ismét csak beleestek a legtöbb kelepcébe, amiket a segunda nem, csak Eliziana és Cephalus vesz észre. Az is változatlan marad, hogy Slarin sértetlenül megússza az összes csapdát, de szerencsétekre egyébként sem túl veszélyesek az utatokat akadályozó eszközök.
Akárhogy is, hosszasan barangoltok az egyhangú, félhomályban úszó folyosók között, néhány fordulón kívül még csak egy elágazást sem találtok, csak a csupasz falak és a pislákoló világítótestek bámulnak vissza rátok. Az időérzéketeket is elvesztettétek már, és azt is csak akkor veszitek észre, hogy a lámpák egyre kevesebb fényt adnak, amikor már gyakorlatilag az orrotokig sem láttok el. Úgy érzitek, mintha valamiféle nehéz lepel terült volna rátok és ha esetleg megpróbálnátok valahogy fényt csiholni, akkor rájöhettek, hogy az erőtökkel babrált valaki vagy valami, ugyanis minden képességetek, ami lélekenergiát igényel, megszűnt működni.
A sötétben hirtelen két vörösen felvillanó pontra lesztek figyelmesek, mellyel együtt egy hűvös fuvallat is elér titeket. A feketeségből lassan kibontakozik egy gonoszan vigyorgó száj, majd a teljes arc is láthatóvá válik számotokra a jellegzetes barna tinccsel együtt, amely shinigami vezetőtök védjegyének számít.
- Üdvözöllek titeket a birodalmamban, kedves espadáim! Remélem elégedettek vagytok a vendéglátással és ti is olyan jól érzitek magatokat, mint én. Garantálom nektek, hogy még számos szórakoztató program vár rátok, ha rám bízzátok magatokat.
Köszönt titeket bársonyos hangján, ám mire eljut a mondat végére, hangja groteszkül megváltozik és külseje is drasztikus átalakuláson megy keresztül. Miközben a férfi a levegőbe emelkedik, haja kifehéredik, a bőre sápadttá válik, alkata pedig egy felnőtt férfi testfelépítése helyett egy vézna tizenéves jellegzetességeit veszi fel.

Spoiler:

- El tudom képzelni, hogy az olyan primitív létformáknak, mint amilyenek ti vagytok, számos kérdés felmerül az üres fejecskéjében, éppen ezért megadom nektek a lehetőséget, hogy feltegyetek ezekből egyet nekem. Jól gondoljátok meg, mit akartok tudni, mert csak az érdekes kérdésekre fogok válaszolni. Így lehet, hogy mindháromra feleletet kaptok, de az is lehet, hogy egyre sem. Utóbbinak én nagyobb esélyét látom.
Vigyorodik el gúnyosan az alak, miközben kezébe aranysárga pillangók kíséretében egy nagyjából egy méteres, a végén szárnymotívummal díszített pálca kerül. Hangszínéből, testtartásából és gesztusaiból is tisztán látszik, hogy mélyen megvet és lenéz titeket, egyikőtök pedig már egészen biztosan látta ezeket a sárga lepkéket. Nem kétséges, hogy ő áll a rejtélyes események mögött, ám egyelőre további sértegetés helyett elnémul és várja, hogy reagáljatok a jelenlétére.

Szerencsére még elég jó bőrben úsztam meg ezt a kis magánakciómat. Viszont az a kis idő amíg az a nőszemély elkapta a tekintetem az eléggé meglepő volt. Ledermedtem, de nem a félelemtől, ez inkább valamilyen képessége lehetett,vagy tudom is én. A lényeg, hogy az a kis idő is sok volt ennek a tapasztalásából. Miután újra meg tudtam mozdulni a maradék pengéket is kihúztam a testemből, majd felálltam. Először kicsit nehéz volt a nyilalló fájdalmaktól, de végül is espada vagyok és különben is a testem felett teljes kontrollt élvezek úgyhogy nem akadály figyelmen kívül hagynom ezeket a nem is olyan mély sérüléseket Az viszont már most biztos, hogy az elkövetkezendőkben igyekszem a lehető legkevesebb fölösleges akciót megtenni.
- Ribanc... - állok fel a sértést a nőszemélynek célozva, majd átvéve a csapat irányítását masírozok előre. Leginkább egy elcseszett Indiana Jones filmben éreztem magam, hisz mindenhol csapdák voltak, de én a segundával ellentétben ki is tudtam kerülni őket. Egyedül csak a fáklya hiányzik a kezünkből, meg a hülye kalap a fejünkről. Habár minden ilyen hülye filmben a semmiből kerül legalább két fáklya mindenkinek.
- Nem tudsz egyszer az életben nyugton megülni? - sóhajtok mikor az a nő megint az élre ugrik és természetesen az összes csapdába belemegy ami csak ebben az átkozott létesítményben fellelhető.
- Cephalus-sama...... - maradtam kicsit hátra a sérült espada mellé és lassan belekezdtem. Szerettem volna bocsánatot kérni tőle azért, hogy csak úgy se szó se beszéd espada lettem. Meg különben is amióta espada lettem még beszélni sem beszéltem vele. Ez most is csak egy kivételes alkalom, igaz, hogy nem a legmegfelelőbb pillanat, hisz az az őrült nő minden csapdába belemegy, így arra is kell figyelni, hogy elkerüljem azokat és hogy beszéljek is. - Csak bocsánatot szeretnék kérni. Mint egykori fraccionod szólnom kellett volna arról, hogy az espada kötelékébe kerülök, vagyis kerültem. Igen, kellett volna szólnom... - mondtam ezt a nagyon logika dús bocsánatkérést. Igazából nem is tudtam, hogy mit kéne mondjak, na meg az is igaz, hogy ennél hosszabban ecsetelve, megtöltve fölösleges és értelmetlen információkkal, nem is ment volna.
- Ez meg? - lepődök meg az először még Aizenre hasonlító személye, majd még jobban, miután átváltozik.
~ Pillangók? Már csak azok hiányoztak, fogadni mernék, hogy vérszomjasabbak, mint a korábbi eb. - sóhajtottam gondolatban, majd a többieket megelőzve tettem fel az első kérdést. - Ha nem tévedek akkor részben a te műved, hogy ez a szerencsétlen minden csapdába beleszaladt, míg mi nem. Igaz? - tértem egyből a tárgyra. Engem mindössze csak egy ennyi érdekelt, és különben is a többit a srác kilétével kapcsolatban, majd felteszik ők. Különben is, fel kell készülnöm, hogy ha harcra kerül a sor akkor ne érjen váratlanul. Különben is, hogy ha a korábbi két alkalommal a szócséplés meg aggódás helyett koncentráltam volna akkor biztos, hogy nem sérültem volna meg. Meg aztán kisebb fegyver arzenálom van amibe a cero, a kígyó és a denevérek is beletartoznak, így ha más nem akkor a denevéreimet felhasználva elszívok egy kis energiát majd attól a használhatatlan ribanctól.

Fenébe is ezzel a hellyel… Teljesen biztos vagyok benne, hogy valaki direkt baszakszik velem, mert olyan egyszerűen nincs, hogy ennyi szerencsétlen csapdát beindítok. Direkte arra élezem reflexeim, hogy kiszűrjem ezeket a béna csapdákat, és amikor sikerült is észrevennem a kicsivel sötétebb színű padlókövet, megérzéseim helytelennek bizonyulnak, mert mégsem az elkerülése indítja be a csapdát. Ja, mert majd hagyom, hogy ez a tökkelütött királykisasszony vezessen minket, mi? Büszkeségem túlontúl nagy ahhoz, hogy csak úgy simán és egyszerűen engedjem megelőzni magam, úgyhogy már csak azért is magam mögé rántom a kis cafkát. S hiába van épp egy számomra kedves barátomról szó, akkor is Espada, meg kell tanulnia megvédenie magát. Ideje felnőnie, kemény az élet és szívósabbá kell válnia, ha nem szeretné, hogy naivságát a jövőben kihasználják és pozícióját bitorolják. Úgyhogy legyen számára a kaland egy lecke. Egy fájdalmas és halálos lecke. Persze én itt vagyok, hogy megvédjem, de nem mindig lehetek ott, amikor szüksége van védelemre.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ez a valami, ami ezt a helyet irányítja, direkt játszik arra, hogy engem kiidegeljen, s be kell vallanom, hogy nincs messze tőle, őrjöngve kezdjem el kutatni a bajok forrását. Ha ideges vagyok, képes vagyok elveszíteni önmagamat, és nem tudok józanul cselekedi. Régebben elég volt egy rossz szó és máris ugrottam. Mára ugyan sikerült némi önkontrollt tanulnom, mindez még mindig nem az igazi, s ez a hely már nagyon az idegeimen táncol, s félő, egy rossz lépésével elszakad az a bizonyos cérna. Már szinte természetessé válik, hogy lépek egyet, mögöttem pedig pengék hasítanak kifele a falból, vagy éppen a plafonból szakad ránk egy tüskékkel felvértezett, hatalmas darab, de egyszer még a padló is megnyílt, hogy egy idióta csúszás után próbálja felnyársalni hármunkat. Vagyis csak őket kettejüket, hiszen nekem szinte erőlködnöm se kell ahhoz, hogy sikeresen elkerüljem mindet, Cephi és a noname arrancar pedig talán csak hierrojuknak köszönhetik, hogy túlélték a méretes nyársakat. Miután az utolsó, arcom előtt elhasító, falból kicsapódó fejszét zúztam szét pusztán az öklömmel, a sötét folyosókat kis lélekenergia koncentrátummal próbálom kivilágítani, persze sikertelenül. Szint teljesen elkerülte a figyelmem a helyszínt lefedő erőtér, ami minden bizonnyal azt akarja megakadályozni, hogy képességeink javát be tudjuk vetni. Annyira el voltam merülve saját mérgemben, hogy csak most észlelem ezt a fullasztó leplet, mely mintha a bőrömön és csontomon is áthatolna, ezáltal tovább gyengítve. Az első gondolatom a visszafordulás, csak hát nem érnénk vele semmit, sőt, az előbbiekből arra a következtetésre jutok, hogy ugyanide jutnánk vissza, hogy csesződne meg ez az egész helyzet… Nem fogom megengedni magamnak azt a luxust, hogy védtelennek érezzem magam, nem vagyok hajlandó rá, világos?
Nem vagyok egy betoji alak, de egy pillanatra még az én ereimben is meghűl a vér a horror attrakció láttán. A vigyor kurvára nem szimpatikus, de hát mit lehet tenni? Nem hozhatok szégyent az Espadára, saját magamra meg aztán pláne nem. Bár kedvem lenne gyorsan betakarni Cephi szemeit, hogy ne kelljen tovább elviselnie Pillangó Jancsi látványát. Lerí róla, hogy valami nem stimmel a fejében, valamint ha lenne gyerekem, tuti nem bíznám rá. Nem csak azért, mert a pillangói buzisak, hanem mert valamiért nem sok jót sejtet ez az alattomos vigyor a képén.
Fellengzős beszéde, vagyis maga a stílus, nem is tudom, honnan, de nagyon ismerős, és egészen biztos vagyok benne, hogy ezekkel a lepkékkel is találkoztam már valahol, de a fenébe is, sehonnan sem jut eszembe, hol láttam őket és mikor. És az is biztos, hogy nagyon, de nagyon kedvem esne kitörni néhány fogát, just for teh LULZ, tudjátok. :/
- Szerencsétlen a nénikéd, ribanc… A te hibád, hogy képtelen voltál elkerülni őket. Nem én vérzek mindenhonnan, hanem te, ha nem látnád. ¬.¬ – rivallok rá a cafkára, akinek még mindig nem érdekel a neve, de hiszen miért is érdekelne? Egyáltalán örüljön, amiért hajlandó voltam ránézni. Most különben is van fontosabb dolgom is nála. Csak egyetlen kérdés motoszkál a fejemben. Az majd megmutatja, hogyan is kezeljem.
- Aizen mellett… vagy ellen? – sötétedik el tekintetem, s pillantok a jancsira. Lehet, hogy veszélyes, de ha céljaink egyeznek, talán tudunk némi haszonnal szolgálni egymásnak.

A fiú láthatóan remekül szórakozik, míg csipkelődésetek hallgatja, elmebeteg vigyora kétséget sem hagy afelől, hogy tetszik neki a sebesült, felzaklatott bandátok látványa. Azonban ahogy szépen sorban felteszitek a kérdéseiteket, egy csalódott sóhajt hallat, miközben lassan ingatni kezdi a fejét.
- Mily' értelmetlen kérdések. Az egyikben már a válasz is benne van... Yare-yare... Lásd Cephalus, ezért szentelek Slarinnak kiemelt figyelmet. Egyenes és lényegre törő, már-már majdhogynem tiszteletreméltó is lehetne, ha nem egy olyan szánalmas kaszt szülötte lenne, mint a tiétek. Azonban így is kiemelkedik közületek, míg ti ketten eltékozoltatok egy remek lehetőséget, addig ő képes megragadni a figyelmem és feltenni egy valóban érdekes kérdést.
Beszél Cephalushoz méltatlankodva, miközben botjával a saját vállát verdesi ütemesen. Míg neked a konkrét válasz hiányával, addig Elizianának a komplett ignorálással kell megküzdenie, hisz a lebegő alak rá sem hederít az 5. espadára, egyből Slarin felé fordul. A segunda tekintetét jól láthatóan kerüli, mintha tudná, hogy veszélyes a szemedbe nézni, figyelme így valamivel lejjebb összpontosul, de mégsem annyira lent, amennyire az egy férfira jellemző lenne.
- Aizen Sousuke... Soha nem alacsonyodnék le olyan szintre, hogy szimpatizáljak egy hozzá hasonló patkánnyal. Puszta ambíciója is sértés egy magamfajta felemelkedett lény számára. De addig különösebben nem irritál a létezése, amíg garantálja a szórakozásomat. Azonban amint megállapodásunkat megsérti, nem fogok habozni, hogy ellene forduljak-e vagy sem. Milyen okból akartad ezt tudni, espada?
Válaszol az alak meglepő komolysággal (na meg némi arroganciával) a hangjában, jó eséllyel őszinte szavakat hallhattál tőle. Esetleges válaszodat követően fintorogva mér végig titeket, bár arckifejezése inkább Elinek és Cephinek szól, semmint neked, Slarin. Mivel azonban továbbra is érzitek az erőtöket elfojtó erőteret, jobb ha eszetekbe sem jut agresszióval reagálni az esetleges sértésekre, noha nem tudjátok, hogy a fiúra is hat-e esetleg az árnyékolás.
- Nos, mivel kérdéseitek bebizonyították, hogy egyikőtök sem morfondírozik azon, hogyan is lehet erről a helyről kijutni, ezért a vendégeim lesztek még egy darabig. Kár, pedig ez lett volna az egyetlen triviális kérdés, amire válaszoltam volna. - Kuncog fel. - Ne aggódjatok, csak addig tartalak fel, amíg nem unlak meg titeket. Lássuk csak... amiben eddig részetek volt, az csak a bemelegítés volt. Mostantól kezdve csapdák helyett próbák várnak rátok, és mindegyik végén... valamelyikőtök meg fog halni! Én most távozom, de hallani fogom minden szavatokat, látni fogom minden mozdulatotokat. Ne okozzatok nekem csalódást, drága játékszereim!
Hallat sátáni kacaj, majd szép lassan pillangók ezreire bomlik szét a teste, és eltűnik a szemetek elől. Ezzel egy időben megszabadultok a nehéz lepeltől is, ám nem sokáig van időtök töprengeni a szavaiban rejtőző ellentmondáson, ugyanis a rátok boruló sötétséget nagyon erős fény töri meg, mely hosszú másodpercekre megvakít titeket. Ösztönösen is a felülről érkező villanás felé kapjátok a fejeteket, így nem vehetitek észre a földön végigkígyózó fémkarokat, csak akkor tudatosul bennetek a jelenlétük, amikor megragadják a végtagjaitokat, és a négy-négy csáp mind másik irányba kezdi húzni a kezeitek és a lábaitok.
Talán véletlen, talán nem, de az ép kezedet, Cephalus, nem találja meg a fémből készült inda elsőre, így ha kellően ügyes vagy, szó szerint ki tudod vágni magad a szorult helyzetből. Azonban ha társaidon is segíteni akarsz, gyorsan kell cselekedned. Mind a ketten nagyon erős fájdalmakat élnek át éppen, ahogy a karok kérlelhetetlenül azon vannak, hogy négyfelé szakítsák a testüket. Egyikük életét biztosan meg tudod menteni, de félő, hogy többre nincs időd, és ha sokáig habozol, könnyen lehet, hogy mindkettejük számára késő lesz.

Büszkeségem néha fontosabb, mintsem hogy ép bőrrel ússzunk meg egy küldetést. Különben engem tényleg nem izgat, hány bordáját töri szét ez a cafka. Sajnos nem veszi észre, hogy kettőnk közül ő viselkedik nevetségesen, nem pedig én. Mindegy, nem érdekel. A legjobb lesz, ha egyszerűen nem reagálok a quintára, én úgyis jobb vagyok, ezt pedig mindenki tudja. Ha meg nem tetszik neki, legfeljebb megszabadítom pár fogától, majd visszanő. Meg nem is tudom, kettőnk közül ki a ribanc. Lehetne ennyi önkritikája. Nem foglalkozok kölykökkel. Kopjon már le rólam, nem érdekel.
Jobban izgat az idegen fickó, aki bizonyára azon furcsa, szokatlan események okozója, amit mi is megtapasztaltunk. Magamban fészpalmolok is egyet, amiért képesek voltak jóformán mind a ketten ugyanazt kérdezni, bár egyébként teljesen egyértelmű, hogy ő volt. Igazán rendesek, hogy ennyire aggódnak felőlem, de azért na. Jó, igaz, nekem sem jutott eszembe az, hogyan tudnánk innen kijutni, de én más vagyok, nekem ezt el lehet nézni.
- Kezdjük ott, hogy az arrancarok nem születnek, te idióta. >.> – morgok hangosan, s nem tudom letagadni, hogy igenis, feldúlttá tesz az, ahogyan beszél velem. Nem szeretem, ha bele akarnak taposni az egómba, rendszerint könyörtelenül visszataposok és kész. Elszálltság ide vagy oda, ezen nem tudok és nem is akarok változtatni. Ha valaki úgy akar kezelni, mint egy cipőjére rátapadt rágógumit, akkor csak még inkább azon vagyok, hogyan kontrázhatok vissza. Egyszerűen nem bírom ki. Emiatt persze biztosan nem vagyok szimpatikus sokak számára, de tényleg nem érdekel. Akkor is én vagyok a jobb és kész.
Arcomon egy gyilkos mosoly terül szét; olyan, amit legfeljebb akkor látni, ha egy harcot igazán, de tényleg nagyon élvezek. Én még a bushido szerinti tanítások alapján tanultam meg harcolni, s igenis, vannak nem csak elveim, de moráljaim is. Mindazonáltal valami megmagyarázhatatlan módon roppantul örülök a lény válaszának, már-már elégedett vagyok vele.
- Puszta kíváncsiság… Talán kölcsönösen hasznosak lehetünk egymásnak egyszer. – forgatom meg szemeimet, s teszek egy lépést hátra. Kezem azért kardom markolatán pihen, hiszen sosem lehet tudni, de egyre inkább zavar ez a fojtogató levegő. Egyszerűen tényleg olyan, mintha meg akarna fullasztani. Négy ütemű légzéssel, lehunyt szemekkel próbálok koncentrálni, hátha sikerül kicsit összpontosítanom. Valamiért nem érzem olyan biztosnak magam ebben a levegőben. Szó szerint érzem, hogy reiatsumat szinte leköti valami. Kezem kardomon pihenése inkább afféle ösztönös reakció. Magam sem vagyok tudatában annak, hogy ekképpen nagyobb biztonságban érzem magam. Valahogy bíztat a tudat, hogy még ha képességeim korlátozva is vannak, nem vagyok fegyvertelen.
Arcom jellegzetes grimaszba fordul, amikor ez az őrült hapsi a próbákat emlegeti. Ha lenne szívem, most biztosan hevesebben dobogna. Nem szeretem, ha csapdába vagyok csalva. Kétségbeesetten pillantok Cephire, hogy akkor most mi lesz, pedig most lenne a legnagyobb szükség arra, hogy összeszedjem magam és higgadtan tudjak gondolkozni. Kár, hogy ezt mondani könnyebb. >.> Legalább ez a nehéz aura is eltűnik, már igazán elegem volt belőle, talán hosszú órák után se tudtam volna hozzászokni. Ahogyan a hirtelen jövő fényhez sem tudok azonnal alkalmazkodni. Egyik karommal azonnal eltakarom magam elől a rikító világosságot, melynek célja egyértelműen az, hogy kiégesse a retinám. Csak másodpercekig tart a vakulás, de ennyi elég ahhoz, hogy magam alatt máris a földet tapasztaljam. Érzem a tarkómon a fájdalmat, hiszen annak sikerült a földre ütköznie, majd azt, ahogyan valamik a végtagjaimra csapódnak s egyszerűen húzni kezdenek. Az ezzel járó fájdalomra hangosan felnyögök, s miután már látni is tudok, egyértelművé válik számomra, hogy lesz ez még rosszabb. Cephi köztem és Eli között ácsorog, talán mintha tanácstalan lenne. Ha jól sejtem, ő szerencsésen megúszta az egészet. Már ha itt tényleg szerencséről van szó. Hangos lánccsörgést is hallok, de túlontúl lefoglal, hogy ne szakadjak szét, mintsem a forrást és az okot keressem. Ehelyett az egyetlen épkézláb ötletemet vetem be. Testemen pikkelyekként jelenik meg hierrom”továbbfejlesztése”. Hasznos technika, hiszen sokkal ellenállóbbá tesz a külső támadások ellen, bár nem vagyok benne feltétlenül biztos, hogy most is használna-e. Egy biztos, egy próbát mindenképpen megér. Ha a bőrömre tapadt reiatsu erősebb, akkor nehezebb lesz szétszakadnom, legalábbis némi időt mindenképpen vásárolhatok magamnak.
- A kiscsajt előbb. – sziszegem fogaim között Cephinek, miközben igyekszem elfojtani azt a fájdalmat, ami az ízületeimből érkezik. Érzem, ahogyan az egyik csuklómban kezd szétszakadni az egyik izmom, s talán egy-két porcom is elmozdul helyéről. Hiába próbálkozom, nem bírom teljesen letagadni a fájdalmat. Minden esetre a többi már nem rajtam, hanem Cephin múlik. Mentse először azt a nagyszájú fruskát… Én tovább bírom. Hiába fáj ezt belátni, de most szükség van mindhármunkra, hogy túléljük ezt a „játékot”. Talán nyerek magamnak egy-két percet. Már nem rajtam múlik.

Eli és Cephi:
Cephalus, végül úgy döntesz, hogy mindkettejüket megpróbálod kiszabadítani, ám a fémkarok jóval erősebbek annál, hogy egy egyszerű barának megadják magukat. Kardod viszont - ahogy a saját esetedben is - könnyedén viszi a fémet és gyorsan kiszabadítod Eliziana karjait, megadva neki ezzel a lehetőséget, hogy ő is kitépje magát a fogságból. A gyors beavatkozásnak köszönhetően az 5. espada megúszta könnyebb sérülésekkel a béklyók szorítását, csupán bal lábára biceg egy kissé bokasérülésének köszönhetően.
Slarin viszont nem járt ilyen szerencsésen. Míg azzal vagytok elfoglalva, hogy ismét a rátok támadó karokkal hadakozzatok, egy hangos és fájdalmas kiáltás szűrődik át a csattogó fémek zaján. Társatok képtelen kiszabadulni, de ha segítségére próbálnátok sietni, megakadályoznak titeket a csápok, bármit is tesztek. Néhány pillanat múlva a szemetek láttára ernyed el a teste és szakad négyfelé az ellenállása megszűnésével. Vér és végtagok borítanak be mindent. Az első próba véget ért, a fémcsápok visszahúzódnak és eltűnnek a sötétben. És ahogy a fiú ígérte, halállal végződött. Slarin Sleryrrlyn'dreskel halálával.
Az albínó nem viccelt, és erre talán csak most ébredtek rá igazából, hogy a legerősebbnek hitt társatok elesett, mintegy játékszerként az alak kezében. Bárhogy is reagáltok erre, megegyezhettek, hogy muszáj kijutnotok erről a helyről, mielőtt újabb áldozatot szed. Tovább kell mennetek, ott hagyva a felismerhetetlenségig összeroncsolódott testet, és a kopár folyosó végül egy hatoldalú terembe vezet titeket, melynek a falain számtalan fegyvert találtok különféle méretű és stílusú kardoktól kezdve lándzsákon át buzogányokig. A helyiség zsákutcának tűnik, de mielőtt visszafordulhatnátok, az ajtó bezárul mögöttetek, és egy hatalmas aranysárga pillangó villan fel rajta mintegy pecsétként, pár másodperc múlva pedig eltűnik... az ajtóval együtt. Fogságba estetek.
- Üdvözöllek titeket a második próbámon, ötödik espada Eliziana Aberquero és tizedik espada Cephalus Ó-Madaidhín! - csendül fel a már ismerős hang, ám rajtatok kívül nincs senki a teremben. - Van egy jó s egy rossz hírem. Ebből az arénából egyikőtök fog csak élve kisétálni, ám akinek ez sikerül, annak visszaadom a szabadságát elismerésem jeléül! Ehhez mindössze annyit kell tennetek, hogy legyőzzétek és megöljétek a másikat! Igen, most megmutathatjátok, mily sötétség rejlik szívetek hűlt helyén! Valódi arrancarokként viselkedhettek anélkül, hogy bárki ferde szemmel nézne rátok, amiért eláruljátok egy társatokat! Csupán egy szabály van: csakis a falakon található fegyverekkel harcolhattok! Saját képességeitek használata automatikus vereséget jelent! Harminc percetek van megvívni egymással, ha ennyi idő alatt nem dől el kettőtök csatája, mindkettőtök hullájának látványát élvezni fogom! A fegyverválasztással óvatosan, nem mindegyik penge bír ki két-három csapásnál többet. Jó szórakozást~! Áhháháháhááá!
Fejezi be az élveteg monológot egy gonosz kacajjal a pszichopata vendéglátótok, és minden bizonnyal most sem a levegőbe beszélt. Csábító lehet a szabadságotok visszanyerésének lehetősége, de vajon képesek vagytok-e egymás ellen fordulni az életben maradásért? Felébred-e bennetek a túlélés ösztöne?

Slarin:
A fájdalom lassan elviselhetetlenné válik számodra, a hierród megerősítése pedig csak elnyújtja a szenvedésedet. Már nem érzékelsz semmit a külvilágból, csak azt, ahogy a tested szétesik. Fülsiketítő és ijesztő roppanások hangját hallod, vagyis inkább csak érzed, ahogy csontok törnek és inak szakadnak. Végül egy minden addiginál hangosabb és fájdalmasabb roppanást követően elsötétül előtted a világ.
Mikor magadhoz térsz, teljesen ép és egészséges vagy, csupán remegsz, mint a nyárfalevél. A földön és szakadt ruhádon is vérnyomokat találsz, de minden csontod ép és a bőrödön sem látod sérülések nyomait. Amit ájulásod előtt tapasztaltál, mind valóságosnak tűnt, még most is érzed a sokkot, amit a szervezetednek okoztak a fémkarok, melyeknek immár nyoma sincs. Látszólag ugyanott vagy, ahol eddig, de se Cephi se Eli nincsenek már ott. Azt sem tudod mennyi idő telhetett el, sem azt, hogy miért vagy egyben. Kérdéseidre nem kapsz választ, viszont a nyugalmas pillanatok talán segítenek eszedbe juttatni, hogy hol is láttad már azokat a sárga lepkéket.
Kicsit tétován állsz a lábaidon, ha a többiek vagy a kijárat keresésére indulsz, gyengének és sebezhetőnek érzed magad, noha a kellemetlen hatás csak ideiglenes. Mire eljutsz a folyosó végén lévő nyitott ajtóhoz, addigra nagyjából el is múlik a remegéssel együtt. A hatoldalú terem nem tűnik kijáratnak, csupán egy emelvényt látsz középen, rajta néhány tárggyal. Mielőtt azonban eszedbe jutna, hogy távozni akarsz, megszólal Rinaaya hangja, immár úgy, ahogy te is ismered.
- Elismerem, hogy az arrancar söpredék között valóban különlegesnek számítasz. De vajon elég-e ez ahhoz, hogy szövetséget akarjak veled kötni? És vajon miért akarnál velem te szövetséget kötni, amikor ebben a szent pillanatban is a társaid és a te életedre török, puszta szórakozásból? - kuncog fel baljós hangon a boszorkány. - Cephalus komoly veszélyben van, a törött karja túl nagy hátrányt jelent neki a jelenlegi próbán. Kettejük közül csak az egyikük maradhat életben. Ha sikerül megfejtened a rejtvényemet, megmentheted őt, vagy ha jobban tetszik úgy, segíthetsz neki végezni az ötödikkel. Ám ha intelligenciád kudarcot vall, a halál vár rád... újra. A feladat egyszerű, válaszd ki az egyik tárgyat. Csak egy jó megoldás van, és hallani akarom az indoklást is. Ha találomra választasz, annak nem lesz... jó vége.
Ha figyelmes vagy, az egyik sarokban megláthatsz egy pillangót, de ezen kívül semmi nyoma nincs annak, hogy Rina jelen lenne a teremben. Az ajtó nem zárul be, így akár távozhatnál is, de ha hiszel a fogva tartótok szavainak, akkor Cephinek segítségre van szüksége és semmi garancia nincs rá, hogy nem kell valami próbát kiállnod a szabadságod visszanyeréséhez.
A márványemelvényen három tárgyat találsz: egy epret, egy csészét és egy parafa dugót, mindegyik egy kicsiny mélyedésbe van süllyesztve. Előttük egy gravírozott réztábla van, rajta látszólag értelmetlen egyenlőségekkel.
15=0
1000=4
Ennyi információd van, ebből kell kitalálnod a megfejtést, ha vállalkozol rá.
(Tipp: a rejtvény japán nyelvű.)

Ez most nem az a fájdalom, mint ami egy kemény edzés után környékez meg. Inkább az, ami arra figyelmeztet, hogy menekülj, vagy véged. Jól ismerem, már-már régi barátomként köszönthetem a halált, hisz ez jelenti az önfeláldozást. Végül minden csak elmúlt, s nem csak a fájdalom kopott el teljesen, de maga a világ is, ahogyan mintha egy redőnyt húznának el előttem, minden elsötétül. Még legalább másfél percnek kell eltelnie ahhoz, hogy agyamból elfogyjon az oxigén, és már csak azt várjam, hogy testem apró lélekszemcsékké oszladozzon.
Mindez azonban nem történik meg; egy hangos, mély levegővétellel térek magamhoz, és sokkosan pillantok körül, hogy mi történt. Sehol sem látom se Cephit, se a másikat, de még abban is biztos vagyok, hogy nem hallom őket. Egyedül saját szapora szívverésem és mély, szaggatott lélegzésem hangja az, amit hallani vélek. Szívem a torkomban dobog, és még mindig érzem azt, ahogyan szétfeszítenek azok a fém karok, mindez azonban inkább csak az emléke mindannak, ami történt. Emlékszem, tisztán emlékszem arra, hogy meghaltam. Most mégis életben vagyok.
Hamar összeszedem magam; sokk ide vagy oda, arrancar vagyok, és túl kell tennem magam ezeken az apróságokon. Miután sikerül feltápászkodnom, kényszerűen megkapaszkodok az egyik falban, a lábaim ugyanis önkéntelenül is remegnek. Lehunyom a szemeim, és négyütemű légzésbe kezdek, hogy összpontosítsam tudatomat. Ki kell zárnom magamból ezeket a negatívumokat, hiszen nem adhatok még egy esélyt annak, aki ezt tette velem. Mindeközben azok az aranysárga pillangók, vagyis azoknak emléke nem hagy nyugodni. Tudom, tudom, egyszerűen tudom, hogy láttam már őket valahol. Ahogyan nyugalmamra összpontosítok, eszembe is jut az, hogy pontosan hol láttam őket. Már emlékszem arra az arcra, aki a pillangókat irányíthatja. Biztos vagyok benne, hogy nem tévedek, az ő műve lehet az egész mind.
Talán ez ad nekem új lendületet azért, hogy folytassam az utam; azonnal abba az irányba indulok, amerre a további utat sejtem; Cephiék arra mehetnek, nekem pedig figyelmeztetnem kell őket, hogy legyenek óvatosabbak. Bár én magam sem tudok többet a boszorkányról, annyiban teljesen biztos vagyok, hogy jelentősen többet, mint ők ketten együttvéve.
A folyosó végén lévő, nyitott ajtó gyakorlatilag nyíltan egy újabb csapdába invitál, én azonban elég merész vagyok, és nem félek Rinaayától. Egyszer, talán egyszer túljárt az eszemen, de ez többet nem fog előfordulni. Úgy érzem, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy beléptem a terembe, figyelnek engem, tehát azonnal felveszem a szokásos, kicsit flegma, nemtörődöm arckifejezésemet, és egy pillanat elég ahhoz, hogy meglazítsam kicsit vállaimat is, nehogy feszültnek tűnjek. Nem engedhetem meg neki azt az örömet, hogy gyengének, sebezhetőnek lásson. Az emelvényhez lépek, és egy pillantást vetek a rajta lévő tárgyakra. Remélem, nem az eperrel akar megmérgezni, az elég olcsó trükk lenne.
- Neked is szép napot, Rinaaya. – köszönök bele a nagyvilágba és forgatom meg a szemeimet; tudom, hogy testben nincs itt, csupán egy pillangót sikerül meglátnom valahol, de biztos vagyok benne, hogy semmit sem érne, ha elpusztítanám. Olybá tűnik, arra már rájött ezelőtt is, hogy én tudom, hogy ő kicsoda. Nem ismerem eléggé képességeit, és merem remélni, hogy csupán jól következtetett ahhoz, hogy felismerje, hogy felismertem. Amennyiben így van, ezt talán a saját javamra is tudnám fordítani.
- Puszta szórakozásból? Reméltem, ennél okosabb vagy, boszorkány. Aki képes ezt túlélni, az egy remek szövetségest jelentene neked, nem gondolod? – fejtem tovább gondolatait. Nem kizárt, hogy tévedek, de én valamiért akkor is biztos vagyok benne, hogy nem csupán szórakozásból csinálja. Biztosan az is benne van a pakliban, én is élvezem elküldeni időnként a fraccijaimat a szomszéd közértbe sörért, de a haszon a lényeg, nem?
Behunyom a szemeimet és flegmán megvakargatom a tarkómat egyik kezemmel, hogy hát jó, legyen. Ezután zsebre dugom kezeimet és alaposabban megnézem az emelvényen lévő tárgyakat. Az egyenlőségek és a tárgyak között elsőre persze nem találna senki sem összefüggést, hacsak magában ki nem mondja azokat. Valahogy nekem egyből beugrik az ichi és a [i]go szavak közti összefüggés, hogy fészpalmolhassak egyet a rejtvény kezdeti könnyűségén. Ugyanezzel a logikával találom meg a kapcsolatot a parafadugó és az ezres (sen) között.
Ideáig nagyon szép és jó minden, és ha kivételt kéne mondani, akkor máris a csészére böknék, azonban az egyenlőségekről sem feledkezhetek meg. Magamban a nullát (rei) kezdem el mondogatni, ám ezzel nem jutok sokra; sok rokon értelmű szava van, az eddigiek alapján pedig biztos vagyok benne, hogy egy hasonló mechanizmuson alapuló szójáték az egész. Inkább a négyessel (shi) foglalkozok, ami a halál szinonimája is. Tehát ha a parafa dugót választom, akkor meghalok?
Érzem, hogy közel vagyok a titok nyitjához, s félhangosan suttogom magamnak a rei szót, hogy több jelentése is eszembe jusson. A nulla ugyanakkor az eltávozott lelkek szinonimája is. Tehát ha azt választom, akkor is meghalok.
Többet nem gondolkozok az egészen, kapásból felkapom a csészét, remélem, ezután teázni fogunk Rinyával. Teljesen biztos vagyok az igazamban, és hátat fordítok az epernek és a parafadugónak. Körbenézek a hat oldalú teremben, hátha meglátom valahol. Tisztán értettem a feltételeit, ezzel „csupán” Elizianát tudom megölni, és megmenteni Cephalust, így kifejezetten számítok arra, hogy még valamilyen csapda ér. Azonban mindez elkerülhető is lehetne, ha végre nyílt lapokkal játszanánk.
- A csészét választom. Ha a másik kettő egyikét választom, biztosan meghalok. Na, meghalt már? – várakozok a válaszára; ugyan nincs biztosítékom arra, hogy jó a válaszom, én mégis biztos vagyok benne, hogy ez a helyes megoldás. - Mellesleg szeretek a másik szemébe nézni, ha beszélek vele. Kell a segítségem, vagy nem? Szeretnék végre megszabadulni Aizentől. ¬_¬ – próbálom elérni, hogy jelenjen meg. Valóban, néhány percig tényleg komolyan gondoltam azt, hogy szövetséget kötnék vele, azonban az, hogy megölt, mindent megváltoztat. Azonban amíg nem lát a fejembe, addig úgy sem tudja, hogy mik a valós szándékaim, nem igaz?

Slarin:
Köszönésedre halk és játékos, de baljós kuncogást kapsz reakcióul immár egy sokkal ismerősebb és egyben lányosabban csilingelő hangon, így már semmi kétséged sem lehet afelől, hogy ki is áll az események hátterében. A boszorkány, akivel az atlantiszi küldetésen találkoztál, szavakkal nem is erősíti meg a sejtésedet, elégnek tartja azt, hogy hangját megváltoztatta, és további mondandóját már így intézi hozzád.
- Úgy van! Szerinted nem szórakoztató a hozzád hasonló beképzelt, magát erősnek tartó lények életével játszani, és nézni, ahogy szenvednek és haláltusájukat vívják? Mindhárman a markomban vagytok, azt teszek veletek, amit akarok! Csakis én döntöm el, hogy túlélitek-e ezt a labirintust, vagy sem, nem tőletek függ! Ám mindez csak egyszerű unaloműzés számomra... - zendül fel vékony, ám felettébb idegesítő hangja, hogy aztán csend telepedjen a teremre, amíg a feladvánnyal szenvedsz. Logikád, és így megoldásod is jónak bizonyul, azonban várakozásod ellenére nem történik semmi váratlan és kellemetlen, igaz a másik két espadához vezető út sem jelenik meg előtted. Csupán csend telepszik a teremre, annak ellenére hogy vendéglátótokat úgy ismered, szereti köszörülni a nyelvét rajtatok, arrancarokon. Jó néhány percig nem történik semmi, a várakozás pedig talán már idegesítővé is válik számodra, de végül felcsendül a kislány hangja. Nem olyan, mint szokott lenni, különösen jól érezhető benne az idegesség, mintha valami irritálná. Ráadásul mintha lihegne is, fájdalmas nyögései pedig arról tanúskodnak, hogy szenved valamitől.
- Nahát... nem hittem volna, hogy egy ilyen szánalmas létforma fejébe némi ész is szorult. A szavaid... alapján úgy hangzik, mintha neked lenne szükséged... segítségre, nem? Hiszen nem ajánlanád fel, ha egyedül is meg tudnál szabadulni attól a megalomániás féregtől. El kell keserítselek... nekem nem célom Aizentől megszaba... - mondja korántsem fenyegető hangon, de váratlanul monológja félbeszakad, és erős, talán véres köhögés hangja hallatszik át, mielőtt elveszik a hangja. Ezzel együtt furcsa jelenségnek lehetsz tanúja, egy-egy pillanatra mintha elhomályosodna a környezeted és ilyenkor a sivár éjszakai sivatag képét pillanthatod meg. Azonban annyira rövid ideig tartanak ezek a zavarok, hogy nem lehet eldönteni, mi is történik pontosan. Akár még egy csapda része is lehet, vagy csupán a szemed káprázik. A terem túloldalán végül megnyílik egy ajtó, mely egy sötét folyosóra vezet. Fényforrás nincs, csak az előbbi helyiségben lévő gyér világítás szolgáltat némi segítséget ideig-óráig, ha elindulsz ezen a járaton annak reményében, hogy a végén megtalálod Cephalusékat. Mikor teljesen vaksötét lesz, akkor viszont újra tapasztalni kezded a korábbi rendellenességet, és végül a környezet végérvényesen megváltozik. Egy teljesen átlagos külsejű, megvilágított folyosón találod magad látszólag mindenféle magyarázat nélkül, de ami még ennél is megdöbbentőbb, hogy észreveszed ugyanazt a lényt, amit még az érkezésetek után nem sokkal győztetek le. Vicsorog rád, de nem támad, szemben a falból kirepülő késekkel vagy a fémcsápokkal, melyek kibújnak a falakból. Mintha az összes eddigi csapda megismétlődne, és egyszerre zúdulna rád. Valami nyilvánvalóan nem stimmel, csakhogy ismét a halál torkába kerülhetsz, ha valahogy nem sikerül elkerülnöd azt a rengeteg fegyvert és csápot, ami feléd tart, így nincs időd a töprengésre.

Cephi és Eli:
Harcotok folytatódik, hiszen az ismeretlen fiú szerint addig fog tartani, amíg valamelyikőtök meg nem hal. Úgy tűnik, mindketten elhatároztátok magatokat, de a helyzeteteket nem könnyítik meg a gyenge fegyverek, melyeknek többsége két-három csapás után szétesik. A zavart, amit Slarin tapasztal, ti is észrevehetitek, és talán sokkal zavaróbb is a sivatag időnként bevillanó képe, mivel a kezetekben lévő fegyver minden ilyen alkalom után szó szerint köddé válik, és ugyanoda kerül vissza, ahonnan felkaptátok. De társatokkal ellentétben a helyszín nem változik meg, ugyanabban az arénában maradtok, ahol elkezdtétek a küzdelmet, így nincs más választásotok, mint folytatni és reménykedni, hogy a fegyverek nem pont akkor törnek el, amikor éppen egy halálos támadást indít el a másik.

//bocsánat a késésért//

Igencsak meg kell erőltetnem magam, hogy ne ütközzön ki ellenérzésem a boszorkány iránt, körülbelül attól a pillanattól kezdve utálom, hogy először megszólalt. Nem is tudom, mi teszi ezt igazán, azt hiszem, én amúgy sem bírom az olyanokat, akik vannak olyan karakánok, mint én, de ez valamiért más, mint az unszimpátiám például Ranil, vagy éppen Eliziana felé. Egyszerűen csak taszít és szabályosan undorom van tőle. Ez túlmutat azon, amit eddig tanúsítottam mások felé. S az imént történtek pedig még inkább megerősítenek abban, hogy most nem csupán egy idegesítő vakarcsot kapok a nyakamba, akit nem tudok lerázni, de ez még ráadásul a véremet is szívja, meg rágót tapaszt a hajamba. Ami viszont egyedül és kicsit tényleg aggaszt, hogy nem tudok a céljai mögé nézni. Becsalt minket, három Espadát egy csapdába, játszadozik velünk, s minden fenyegetettség ellenére életben tart mindannyiunkat… mégis mi a célja ezzel? Miért jó ez neki? Ugyan, én nem veszem be, hogy pusztán valóságshowt csinál abból, hogy jaj, de vicces, hogy eltévedek egy egyenes folyosón, hiába állítja, csupán ennyi az indoka. Nem, ez túl kevés. Szövetségeseket keres talán? Vagy éppen belülről készíti elpusztítani Las Nochest? Még ama eshetőség is megfordul a fejemben, hogy Aizent akarná leváltani, ha pedig ez megtörténik, én biztosan elsőként pattanok meg innen, mert hát tudod, kivel szórakozzál. -.-’
- Hah… – forgatom a szemeim hitetlenkedve, s dőlök neki az egyik emelvénynek, melyről az imént még levettem az egyik tárgyat. Megszokott, flegma viselkedés, igaz, tulajdonképpen az idegeim pattanásig feszültek, de azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ennek nem mutatom jelét. Még nekem is könnyebb így, hogy elengedem a fülem mellett a megjegyzéseit. Különben sem vagyok beképzelt, mégis mit képzel magáról? ¬_¬ Karjaim összefonva várom, hogy a sok fellengzős duma mellett végre a lényegre térjen, jó lenne végre valami olyat hallani, amivel eljutok valamerre, de ehelyett csak további szitkokat kapok. Nem vagyok bolond, hogy egyedül szembeszegüljek Aizennel, esélyem sem lenne. Éppen ezért kell megragadnom minden lehetőséget, mely előrébb visz a kitűzött cél felé. Résnyire lehunyt szememmel végül oldalra pillantok kétkedőn, amikor félbeszakad mondandója, egészen olyan, mintha köhécselne, de ez nem az a náthás-allergiás, vagy szimplán iskolabetegség-féle szamárköhögés, hanem az a keserves, amikor vért köpsz ki a tüdődből, s tudod jól, nem bírod már soká. Egyúttal megszűnni látszódnak a falak, csupán néhány röpke pillanatra, s ugyanaz a sötét sivárság mered át rajta, ami ellepi egész Hueco Mundot. Olyan, mintha félig Las Nochesben, félig pedig a sivatagban lennék, s még nem is igazán értem, mi történhet. Talán Rinaaya… gyengülni kezdene? Szélesre húzódik egy vicsor képemen, még nem tudom, hogyan, de valahogyan el kell jutnom hozzá. Ha valamikor, akkor most, csakis most van esélyem arra, hogy kijussak ebből a csapdából, s megmeneküljek. Nem tudom, hogy Cephalus és Eliziana érzékelik-e azt, amit én, de ennyit talán ők is levághatnak. De mit jelenthet a sivatag ittléte? Talán már nem is Las Nochesben vagyok? Bonyolult, minden olyan bonyolult, ha meg nem kapok valami magyarázatot az egészre, én esküszöm, bele fogok őrülni. ._.
Nem késlekedek, azonnal a megnyíló ajtó felé rohanok, holott arra sincs biztosítékom, hogy ez „véletlenül” termett ide, vagy szándékosan tette az utamba a boszorka. Azonban nincs más választásom, követem az egyetlen utat, s ha törik, ha szakad, kitörök innen. A sötét folyosón gyakorlatilag az orromig sem látok, lélegzetem visszatartva emelem magam elé katanám s lecsapásra készen állok, ha esetleg lesből támadnának. Legalábbis erre számítanék, ahogyan – immáron kényelmesebb, ámde óvatosabb tempóban – végigsétálok az egyetlen úton, s végül elérkezik az a pont, amikor teljesen vaksötét lesz, hisz még a távoli szoba fényforrása sem ér el idáig. Újra a sivatag villog a szemembe, újra azok a furcsa hatások, s végül, végül teljesen világos lesz, legalábbis azt hiszem, ugyanazon a folyosón vagyok, ahol az előbb, leszámítva, hogy már látok is valamit. Látnék, ha a hirtelen fényváltozás miatt nem kéne hunyorítanom, bal kezemet pedig kicsit a szemem felé teszem, hogy összeszűkült íriszeimnek kölcsönözzek így fényellenzőt. Az első dolog, amit meglátok, az a szörnyszerűség, amivel akkor találkoztunk, amikor éppen csak leérkeztünk, s azonnal egy védekező állásba támasztom magam. Egyszer már legyőztem, most sem akadály. Morgása ellenére azonban nem támad, azt megteszi a környezet helyettem is. Ugyanazok a fegyverek, ugyanazok a csapdák, azonban az eddigi megfontoltság helyett kaotikusan, rend és taktika nélkül, ez pedig megerősíti azt a benyomásom, hogy a boszorkány kezdi elveszíteni a kontrollját a helyzet felett. A felém repülő fejszés-baltás fegyverek ellen úgy gondolom, elég lesz bőven a katanám, hiszen akárhogyan is, attól még, hogy valamiféle mágia mozgatja őket, még csak közönséges eszközök. Nyilván egy rendes katanával meg sem próbálnék egy ilyet, és inkább eltérnék előle, azonban espada vagyok, ez pedig az én zanpakutom, nem lehet számomra akadály. Készítem is suhintásra, hogy visszacsapjam őket, a bal lábammal pedig előrelépek, hogy még könnyebben lendületet vegyek, a kezeimben tartott kardot pedig jobb oldalra, fentre húzom, hogy onnan csapjak le a veszélyre, amikor… ugyanaz a madzag, ami bő fél, vagy talán egy órája, vagy tudom is én mikor, szándékosan kigáncsol.
- Ó, hogy az adjuchas lyuka vágjon görcsbe… – káromkodom el magam, miután szépen, lazán pofára esek, s minden felém repülő fegyver csakúgy, mint első alkalommal, elsuhan a fejem felett úgy, hogy a hajam szála sem görbül. A homlokomból kiserken némi vér a szerencsés találkozásom miatt a padlóval, természetesen nem én estem el, csak magányosnak tűnt, úgy érzem, muszáj volt megölelnem. Katanám is elrepül tőlem pár méterre, azonban mielőtt utánakaphatnék, végtagjaimra csatlakoznak ugyanazok a láncok, amiket egyszer már volt alkalmam szerencsétlenül megtapasztalni. Na azt már nem… Tiltakozásul kezdek el kapálózni, igaz, semmit sem érek vele, a fizikai erő valahogyan kevés. Ide valami több kell, most pedig még csak Cephalus sincs itt döntést hozni. Fejem jobb oldalra fordítom és koncentrálok reiatsut egy cerohoz, azonban nem célom lerobbantani a saját karom, így csupán annyi vöröslő reiatsut engedek szabadjára, amennyi szerintem elég ahhoz, hogy leszedje rólam a fém karokat, mielőtt újra összeroppantanának. Hierrom biztonsággal kibírja, ha így teszek, ha pedig ezzel végzek, szabad kezemmel már közvetlenül tudok lélekenergiát koncentrálni a másik kezem lefogó csatlakozóba, végül pedig a lábaim is kiszabadítom. Ha sikerrel járok, a katanám felmarkolva rohanok végig a folyosón, hogy végül néhány méterrel ma szörnylény előtt álljak meg. Törzsem kicsit előredöntöm s tartásommal jelzem számára (a szememben mégis csak egy vadállat), hogy ha támad, én is így teszek. Azonban ha nem mutat fenyegető magatartást, nem ölöm meg. Ha nem támad rám, egyszerűen békén hagyom és tartom a tisztes távolságot tőle.

Eliziana és Cephalus:
Kitörési kísérleteteket a titokzatos ellenfél nem igazán díjazza, noha az időnként fel-felhangzó kuncogás nem pont erről tanúskodik. Eliziana cerója hiába be és kavar furcsa módon homokfelhőt, a fal ép marad, az energia pedig szétterjed rajta, vöröses fénybe vonva a termet.
- Ara-ara, látom a csökevényes... agyatokig nem jutottak el a játékszabályok, nyomorult... férgek! - nevet fel akadozó hangon egy fiatal kislány a várt fiúhang helyett, ám nincs időtök ezen csodálkozni. A következő pillanatban Eli azt érezheti, hogy nem kap levegőt, és szokatlan nyomás van a torkában. Lepillantva még felfoghatod, hogy hogy egy penge áll ki a nyakadból, de a fulladás következtében hamar elveszíted az eszméleted. Hogy az életedet nem, az annak köszönhető hogy ismét zavar támad a térben. Az eddigiekkel ellentétben azonban a terem végleg eltűnik, ahogy az eddigi összes sérülésetek is. Legnagyobb meglepetésetekre Slarint is megpillanthatjátok tőletek mintegy húsz méterre, épen és egészségesen, noha kicsit megviselt. Hármótoktól nem messze pedig három alakot láthattok meg a sivatagi éjszakában.

A szőke kislány, akinek a hangját hallhatta a harcoló espada páros, és akit Slarin Rinaayaként ismer, éppen fájdalmasan felüvölt, ahogy egy láthatatlan kéz nemes egyszerűséggel letépi a karját. Magyarázatot hiába vártok tőle, ugyanis aranyszínű pillangók kíséretében felbomlik a teste, miközben torz vigyorral rátok pillant. Hogy egy illúzió áldozatai lettetek, vagy valami más történt, talán sose fogjátok megtudni. A pillangók eltűnése következtében figyelmetek viszont a maradék két rejtélyes alaka terelődhet. A fehér hajú nő és a fekete, hosszú hajú férfi egyaránt huszonévesnek tűnik, arcukon pedig unottság játszik.
- Nos, most hogy megszabadultunk ettől az idegesítő kis vakarcstól...
- ...ideje rátérni a főfogásra - szólalnak meg egymást kiegészítve, majd szétválnak és két irányból közelednek felétek. A nő Cephiék, a férfi Slarin felé indul, és számotokra is hatalmas lélekenergiát eresztenek ki mindeközben.
- Azért vagyunk itt, hogy teszteljük a híres espada erejét...
- ...Hakubo-sama szerint készen állunk, ha nem jelentetek nekünk kihívást...
- ...a Saiban végre nyíltan is megmutathatja magát! - folytatják, bár talán nem sokat értetek a mondókájukból. Az viszont biztosnak tűnik, hogy nem akarnak titeket innen elengedni harc nélkül, ami fáradtságotokat tekintve nem tűnik jó jelnek. Reiatsujuk emlékeztet egy shinigamiéra, de valahogy még sem olyan, erejük viszont tekintélyes, egyértelmű számotokra, hogy veszélyesek rátok.
Eli és Cephi, a ti ellenfeletek körül furcsán vibrál a levegő, mintha délibábot látnátok. Tekintete lenézést tükröz, ahogy kimérten lépked felétek. Támadása váratlanul érkezik, Cephalust szimplán átlyukasztja a mellkasán megnevezhetetlen képességével, amivel Rinaaya karját és leapplikálta. Cephalus érzi, hogy valami szilárd dolog ment keresztül rajta, de a vibráló levegőn túl nem látni mást. Ráadásul úgy tűnik, hogy nem csak egy ellenfélre korlátozódik a támadása, ugyanis Eli ekkor a levegőbe emelkedik és ismét fulladozni kezd. Hogy harcoltok egy láthatatlan képesség ellen úgy, hogy az ellenfeletek erősebbnek tűnik?
Slarin, te nem tapasztalsz semmi furcsát, és ellenfeled is gyengébbnek tűnik, mint a nő, sőt, talán tenálad is. Csupán egy naginatát pörget a kezében, miközben perverz vigyorral mér végig téged.... a következő másodpercben pedig egy shunposzerű technikával mögéd kerül és pofátlan módon megragadja a melleidet.
- Hm... finom puha, ugye kapok kóstolót is, virágom? Ritónak hívnak. És téged? - búgja a füledbe, aztán hátrapattan, és lesújt az egyenruhádra a fegyverével, hátha levágja rólad. Jobb, ha nem hagyod magad, ugyanis meglehetősen jól kezeli a pengét, és furcsa módon egyáltalán nem védekezik, bármilyen támadást is próbálsz eszközölni rajta. Végig próbál mögötted maradni ugyan, ám egy-egy támadásod így is sikerülhet, mivel végső soron gyorsabb vagy nála. Azonban legnagyobb meglepetésedre egy karcolást sem tudsz okozni rajta.