*Az álmok olykor szépek, nyugtatóak, kedvesek. De lehetnek zordak, kiaknázatlan csapdákkal teliek; melyekbe belépve a halál tusáját láthatjuk szemeink előtt. E tükörbe belenézve nem is oly' vidám az élet nem igaz? A vidámság nem az álmokban, pillanatokban, szemfényvesztésekben, hanem önmagunkban rejlik. Magunk döntjük el viselkedésünk, döntéseink célját..alkalmanként a következményekkel is számolva. Utam többé nem lehet göcsörtös, meg kell számolnom minden egyes lépésem, hogy sakktáblán sokad lépéssel mások előtt járhassak. Nem számíthat, hogy ez kemény fáradozásokba és szövetségesek oltalmába kerül; a biztonságomat csak is így biztosíthatom. Ezért sem remeghetek meg, a félelem többé nem lehet az én jelzőm. Csak egy arrancar vagyok, aki túlságosan is kíváncsi. Kérdenék páran; ez volna a halál egy aspektusa? Az emberek szerint, aki kíváncsi, hamar megöregszik. A kíváncsiság veszélyekkel, és rengeteg kockázattal jár. De, aki képes a kíváncsiságot uralni, az képes lehet bármire. Sosem rettenhetek el célomtól, hogy egy nap nem lesz több Granz, csupán én. Öcsém és mentorom halálával az egyetlen régiek közt híresnek tudható tudós leszek. Noha ez nem hírnév kérdés, csupán presztízs, hogy ne legyen több Granz, aki rám cáfoljon...egyelőre. Kivételesen a szobámban az ágyamon fekszek, rajtam csupa-csupa emberi öltözékkel; természetesen rózsaszínnel. Általános mesekönyvet olvasgatva töltöm pihenő időmet, amikor magam előtt felvillan Falcone holografikus képe. Furcsa mosoly fut végig arcomon, ahogyan Falcone alakját pillanthatom meg. Ki tudja meddig viselheti őt? Addig legalább mindig eszembe fog jutni ama küzdelem.
Apropó küzdelem, hív a kötelesség; de azért még meghallgatom újdonsült fracciónom jelentéseit odaátról. Kicsit rácsodálkozok jelentéseire, de aztán szimplán kikapcsolom a panelét. Jobb lesz, ha most nem zavarnak meg. Így aztán az espadaban ismert uniformisomat veszem fel a fekete kesztyűimmel; miután átestem a reggeli szokványos készülődéseken. Minek után kilépek a hálószobámból, bekapcsolom a részlegem biztonsági rendszerét. Ráérős léptekkel, mégis kicsit határozottabban haladok végig a toronyból kifelé vezető úton, vagyis azon a földalatti folyosón, ami a centrumhoz vezet. Rég jártam ugyanis a centrumban, noha nem is nagyon vágytam úgy kimondottan társaságokra, lekötött a munka. Most sem ez lesz a kimondott célja az érkezésemnek, habár többen felfigyelnek rám. Elkap egy kis nosztalgikus érzés, amikor belegondolok, hogy mi lenne, ha még mindig Slarin fracciónja lennék. Vajon mekkora lélekenergiával rendelkezne? Ásítok egyet, nem érdekel. Szerencsére félre állnak rögvest az utamból, így iszonylag simán érkezek meg a trónteremhez; ahol láthatóan az exequias egyik tagját nevezték ki valamiféle őrnek. Valahonnan ismerős is nekem a "néni", de ilyen kis dolgokkal kár is törődnöm most. Pláne akkor, ha az exequiasról van szó..Erason kívül nem nagyon mozgatja meg a piciny kis cuki fantáziácskámat. Már éppen szólni akarok a nőnek, hogy Seth miatt érkeztem, mikor úgymond magától kinyílik az ajtó.*
- Már vártalak, Natalie! *Mosolyogva döntöm oldalra fejemet. A múltkor ugyanis csúnyán összevesztünk az öcsémmel, de az eredmény bizonyára kielégítő lesz a számára. Egy- két jellegtelen informácsiócskát muszáj elhintenem, még ha minden feltételezést, és tudományos egyenletre nem is világítok rá. A primera espada vagyok, sajnos ez az átkozott rendszer bizonyos számomra nem mindig tetsző szabályokkal áll elém. Minő kár..pedig vicces lett volna titokban tartani az egészet. Mindenesetre már régen találkoztam az én kisöcsémmel, ideje kicsit felfrissítenünk kapcsolatunk. Egyszerűen besétálok a trónja elé, ahol kissé meggyűrködött "királyt" láthatom..néhány exequias taggal karöltve.*
- Bocsánat, múltkor kicsit heves voltam; de változtak a dolgok Seth. A legutóbbi küldetés sikerrel zárult, csupán rész információkat sikerült kinyerni a gépezetből; azonban találtunk újabb célpontokat, akik hozzájárulnak majd a találmány elkészítéséhez. Ezek talán egy kicsit várhatnak még uram, mert az egyik fracciónom különlegesen erős lélekenergiát észlelt északon. Las Noches falaitól nagyjából száz kilométerre a gillian erdő utáni kanyonban. Talán beigazolódhat a gyanú, hogy valódi Vasto Lorde lesz a lény. *Meghökkentő információkkal látom el a "királyt", aki ezek után nem is nagyon cicózik. Ám a feltételezéseim az ezt követőek után kicsit érdekesen elhajlanak. Nem csupán a lény nyomába küld, de mellém állít egy exequias tagok, aki felügyelheti a lépéseimet. Még a hülye is átlátna ezen, hogy ez itt egy bizalom játék lesz. Örömmel vágok bele az egészbe, hisz egy ilyen szintű arrancart bárki könnyedén átvág. Csak akkor szólalok meg, amikor végre kiérünk Las Nochesből.*
- Te vagy Mai igaz? Vedd ezt fel, ha nem akarsz port nyelni egész út alatt. *Nyújtok neki egy köpenyt, amit indulásunk előtt igényeltem még a trónteremben. Mostanra elég tüzesen süt a nap, mégis hatalmas porszelek csapják az itt- ott lankákba átnyúló homokbuckákat. Egész sokáig el lehet látni úgy, hogy egy árva lidércet sem lehet kivenni. Ám pillanatokkal később az egyik kapu őr a semmiből emelkedik fel. De ahogy jött, úgy távozik is; hisz annyi ész talán tömörült belé, hogy tudja nem mi leszünk a behatolók. Unottan várom ki, még elmegy az utunkból, majd mire ezen is túl leszünk már közeledik a gillian erdő barlangi bejárata. Odabentről túlviláginak is tekinthető zajos sikolyok és nyüzsgések ezrei csapódnak ki. Csak a szokásos nappali étkezések folyamata, bizonyára.*

Gyűlölte a helyzetet, amibe került. Az Exequias szerepe Aizen alatt nem a személyi testőrködés volt, és ez neki tetszett is, most azonban hogy Seth megjelent, megváltozott a helyzet, és gyakran maga mellé rendelte egyiküket-másikukat. Most éppen ő volt az egyik szerencsétlenül járt arrancar, és mivel ennél unalmasabb dolgot ki sem találhattak volna neki, így igen gyakori ásítással jelezte, hogy ez bizony nem neki való feladat. Sokkal szívesebben edzett volna Las Noches szeles tetején vagy töltötte volna az idejét kedvenc elfoglaltságával, az evéssel. De nem, neki most őrködnie kellett egy rusnya-randa lidérc felett, akitől kirázta a hideg, és annyi baromságot beszélt, amennyit tíz év alatt nem hallani. Ráadásul minden ásítás után úgy érezte, pattanásig feszülnek az idegei. Nem mert hátranézni, de tisztán érezte ennek a valaminek a rosszalló tekintetét, ettől pedig felállt a szőr a hátán. Néha még olyan érzés is elfogta, hogy közvetlenül mögötte áll, és mindjárt hozzáér a nyúlós, hosszú, undorító ujjaival, bár ez utóbbit nem értette, miért is van. Nem Seth volt az egyetlen, aki kiváltotta belőle, sokszor megérezte, ha tudta, hogy valahol a háta mögött egy pasi tartózkodik. Sose történt semmi, legfeljebb ha Lüszi állt neki őt nyúzni, de őt egyetlen ütéssel lerendezte mindig... ijedtségében
Végre azonban történt valami, ami legalább egy picikét elüldözhette az unalmát. Kinyílt a trónterem ajtaja, és egy törékenynek tűnő rózsaszín hajú alak lépett be rajta. Fintor került az arcára, nem tartott számára sokból felismerni a primerát. Vegyesek voltak az érzései az irányába, hiszen az a mendemonda járta, hogy nagyon erős, erősebb mint egykoron Slarin-sama volt. Mégsem tudta őt elfogadni, tapasztalta már bizarr, gyerekes viselkedését, attól pedig a falra tudott mászni, mikor valakit nénizett vagy bácsizott. Vagy ha éppen pillangókról beszélt, mint azon az edzésen, amit Slarin-sama tartott nekik annak idején. Olyan gyengének és szánalmasnak tűnt, de mégis... Elkedvetlenítette, hogy lehet valaki ilyen viselkedéssel primera, és ráadásul állítólag erős is.
Nem figyelte, miről van szó, hiszen többnyire nem értette a lány szavait, így csak másodszori felszólításra jutott el a tudatáig, hogy Seth felé célozgat éppen. Értetlenül meredt a lidércre, de az újbóli magyarázat már elegendő volt ahhoz, hogy felfogja, el kell kísérnie a primerát, bárhová is megy. Elhúzta a száját, semmi kedve nem volt hozzá. Azonban ez jobb volt így is, mint itt szobrozni, és engedelmeskednie kellett az ikszesek tagjaként. Megszólalni nem mert, így egy biccentéssel vette tudomásul, mi a dolga, és követte a nőt először ki a trónteremből, majd Las Nochesből is.
- Nyi~ncs rá szükségem, nye~m vagyok egy nyjá~mnyila hisztis kurva >.> - utasította el magához képest meglehetősen finoman és kedvesen a felé nyújtott köpenyt. Nem volt ő porcelánból, hogy egy kicsinyke porvihar miatt máris behúzza fülét-farkát sőt, kifejezetten szerette az időjárás viszontagságainak kitenni magát.
- Hová a fenébe megyünk? - tette fel kérdését kis idő után. Csak a feladatát tudta, árgus szemekkel kellett figyelnie a nőt, hogy ne tegyen semmi olyasmit, ami Las Nochesnek árthat. Éppen ezért maradt le két lépéssel mögötte, hogy állandóan tudja figyelni és hogy őt ne figyelhessék. Azt különben is utálta, ha valaki bámulta, ugyanolyan kellemetlen érzése volt tőle, mintha egy férfi.... mondjuk Degenesmond társaságában volt. Mivel kis idő múlva feltűnt a Menosok erdejének bejárata, mely a sivatag alatti mélybe vezette őket, így legalább már arra rájött, hogy merrefelé lehet dolga a primerának, és a barlang szájából kihallatszódó hangokat figyelembe véve összefutott a nyál a szájában. Nem a gillianok miatt, inkább az adjuchasok ínycsiklandó íze korgatta meg a gyomrát.

*Kissé furcsán pillantok Maira kirohanása okán, de hát ő tudja. Én csupán segíteni szerettem volna neki, hogy ne legyen semmi baja. Biztosan többet járt már Hueco Mundo területein, mint én. Alkalmanként a porszemcsék mérete egy kisebb kavics méretét is felveszik, s hát az ő hierroja sokkalda vékonyabb, mint az enyém. De remélhetőleg ügyesen megoldja ezt a helyzetet. *.* Ha pedig nem, hát én szívesen adom neki a köpenyt akkor is. Addig is magamra öltöm a sötét színű öltözéket, és csak út a semmibe. Vagy is nem teljesen a semmibe, hiszen jelenleg egy fellelhető entitás után eredünk, akit, ha sikeresen megtalálnánk; be kellene fogni. Ám általan, de Szayel által is ismeretlen területre evezünk; ha találunk is ott valamit, biztos vagyok benne, hogy később is jó nyomon leszünk. Hallva a benti zsivalyt, kissé elmosolyodom. Játékosan kinyújtózkodom a bejárat előtt, majd a mellettem sétáló arrancarra pillantok.*
- Éhes vagy mi? Nyugodtan megállhatsz enni, ha szeretnél. *.* De előtte meg kellene keresnünk egy alagutat, ami a másik oldal kijárata. Igazából egy kanyonnál kellene kilyukadnunk, az adjuchasok sivatagához. *Röpke beszédet tartok, majd fejemre húzom a köpeny fejfedőjét. A csuklyából hosszú rózsaszín hajtincseim nyúlnak kifelé, illetve a fedőt magát, a démoni szarvakra hasonlító maszkom darabjai szaggatják ki. Nem túlzottan az volna a cél, hogy rejtsem kilétem, mikor jobbjára alacsonyabb rendű lényekről van szó; egyszerűen csak nem szeretem, ha a por a szemembe megy. Már pedig, ha a nagy boltív alá kerülünk, elég terepélyes szikla darabkák kezdenek lefelé zúdulni. A távoli sziklaoszlopok közt pedig százezres nagyság rendben leledző lidércek hadának ékes lakomája bontakozik ki. A levegő egészen sűrűnek, „halott lélekszemcsékkel“ telinek tűnik. Micsoda képrázat. *.* Előre haladva picit néha megállok, s nagy szemekkel figyelem, ahogyan a kicsiny kis lidércekből szépen lassan egy Gillian ébred fel. Milyen is volt ez? Nem emlékszem. De miért is nem emlékszem arra, hogy milyen volt adjuchasként? A felcsapó szép megannyi furcsa szavakat súg a fülembe, de talán társam fülébe is. A felcsapó halál sikolyok az éhség mocskos ösztönét idézheti fel mindenkiben. Sosem étkeztem. Miért nem kellett étkeznem sohasem? Nem vagyok igazi arrancar. Ha az emberek világában járok, mindig elfog egy különös érzés. Emberi, lehetetlen érzések. Minden mosoly, amit intézek..pontosan olyan két oldalú, mint az ember. De az emberek ostobák, még Nii-sama is megmondta. Nem vagyok az emberek közé való, arrancarként örökké élhetek. „Örökké, mindenféle betegség nélkül. “ E pillanatban pedig tekintetem eléggé megváltozik. Merevvé és haragossá változik, ahogyan haladunk előre. S mint lassacskán eléjük az éhező hadat, a felágaskodó kis lidérc elé állok. Egy darabig mereven, majd hatalmas mosollyal fordulok Maihoz.*
- Vacsora idő! *>* *Nyújtom át neki az elsőbbséget. Amúgy is olyan cuki lehet, amikor eszik; szóval nekem nincs ellenemre, ha megállunk egy kis étkezésre. Rengeteg lidérc van itt: kisebb, nagyobb, még nagyobb. Egy kis szerencsével néhány adjuchas is eljön ide, de az nagyon- nagyon ritka. Én pedig messzebbről megfigyelem, ahogyan esetleg társam utat enged ösztöneinek; az eredendő halálnak. Nincs ebbe semmi jó. Valamiképpen mindannyian egyformák vagyunk, de ugyanakkor mégsem. S ebben a széjjel valóságban mindenki maga miatt van oda. Én inkább másokat nézem szemeimmel, tudni akarom a másban rejlőségeket. Legyen bárki; shinigami, arrancar, vaizard..bárkire kíváncsi vagyok. Nekem ilyen a természetem, így ez a küldetés sem lehet annyira unalmas. Szépen megvárom, még a „néni“ végez, majd ásításom után elindulhatunk valamerre. Mondjuk azt sem tudom, hogy merre kellene menni egészen pontosan. Megvárom, míg az út tart, aztán egy szép számú elágazáshoz érünk.*
- Hűű, na ez érdekes lesz. Szerinted merre? *.* *Pillantok nagy szemekkel a jól lakó arrancarra, aki bármerre is indulna meg, valahogy teljesen abszurdnak tűnik az elképzelés. Maguk a járatok abszurdnak tűnnek, de valamerre mindenképpen meg kell indulni. S ha így is teszünk, rövidesen az első lépés a bevezető úton előtt beomlik az egész előttünk levő járat. Ezt legalább háromszor is eljátszhatjuk, mire csóválni kezdem a fejem a baloldalt,kicsit messzebb levő szakadék felé.*
- Ejnye, ejnye..hát így hogy lehet kirepülni? Nem igaz, hogy nincs egy ép átjáró sem! T-T *Kicsit kifakadok, mert már jó lenne a fényen lenni, jó kis port szívni, és örülni, hogy megérkezünk a célhoz. Hogy is nézhet ki egy vasto lorde? Nagy, és erős..meg van ő..maszkos kalapja.. Nem is tudom hogyan néz ki egy vasto bácsinénike? >.>* ~ Háháhá, már megint mit csinálsz? Tán kívánni akarsz? Na..na..na~ *Facepalmolok egyet másik felemen, végül is tök mindegy merre megyünk, csak érjünk oda. Tanácstalanul nézek jobbomra.*

Az időjárási viszontagságok ugyan bosszantották, de megvolt anélkül a védőköpeny nélkül is tökéletesen. Esze ágában nem volt gyengének mutatni magát pont a primera előtt! Más előtt sem szerette kimutatni a gyengéit, de a pinkhajú espadára ez hatványozottan vonatkozott, hiszen neki kellett a legerősebbnek lennie az összes arrancar közül. Bár Natalie még nem érdemelte ki nála, de az erősekre felnézett, és nem szégyellt tanulni tőlük, hiszen tisztában volt vele, hogy mindig van egy nagyobb hal, hiába tartozik ő is a méretesebbek közé. Legalábbis szentül meg volt győződve, hogy ő is erős, és mivel numerós még sosem diadalmaskodott ellene, arroganciájának és önbizalmának volt táptalaja. Karját az arca elé emelve védekezett így hát a porvihar ellen, és közben az így képzett "védőfal" alól kémlelte az előttük álló utat, valamint megfigyelésének jelenlegi alanyát.
- Mindig éhes vagyok valamennyire, nye~m kell velem törődni, kusottare >.> - nem kis megvetéssel feleselt vissza, felmérgesítette, hogy pátyolgatni akarják, csak mert erősebbek nála. Nem az anyja a primera, hogy így viselkedjen, gondoskodik ő magáról is, ha szükségesnek érzi. Teljesen el is vette a dolog a kedvét attól, hogy táplálékként pillantson a lidércekre. Más kérdés, hogy alapból nem volt kedves a hangneme, szóval talán nem volt annyira feltűnő, hogy majd szétvetette a méreg, úgy felhúzta magát. Legalábbis ami a hangját és nyelvezetét illeti. Merthogy ha Natalie figyelt, akkor észrevehette, mennyivel agresszívebben taposta a homokot. Tulajdonképpen szerencse, hogy annyira nem sértődött meg a bánásmódon, hogy neki is menjen az espadának vélt vagy valós sérelme miatt. Talán mégis csak van egy kis agya, vagy csupán túlságosan jól sikerült koncentrálni a ki nem mondott, de nyilvánvaló feladatára. Speciel Las Nochesnek ártó oka nem volt arra, hogy üssön.
- Kurva kövek >.> - mérgelődött tovább, ahogy a barlangba érve kisebb-nagyobb kavics- és szikladarabok koppantak feje búbján, némi fájdalmat okozva. Talán a fejbőrét is felsebezték az éles kövek, de ha vérzett is, hát nem érdekelte egyáltalán. Majd pont most fog jajveszékelni egy kis fájdalomtól meg pár csepp vértől? Ugyan már. Került már elégszer megalázó helyzetbe, de azt nem ezek okozták, hanem azok a nyamvadt férfiak, akiktől valamilyen rejtélyes oknál fogva rettegett. Itt és most azonban csak magában morgolódva haladt előre, szorosan az espada nyomában. Őt nem foglalták le úgy az előttük lezajló események, látta már elégszer, ahogy egy csapat lidércből gillian válik. Na jó, annyira sokszor nem, de nem volt számára újdonság a dolog, szóval közönnyel tekintett a jelenség irányába.
- Miért érdekel ennyire egy nyomorék gillian születése? :/ - tette fel végül kérdését látva, hogy a primera unos-untalan megáll, hogy vizsgálja a dolgot. Bökte a csőrét ez a szokatlanul nagy érdeklődés, mikor elvileg nem is ez a feladata, hanem abba a kanyonba kell elcaplatniuk, aki ki tudja milyen messze van. Rémlett neki valami arról, hogy vasto lorde-okról volt szó közte és Seth között, ami cseppet sem volt kecsegtető, tekintve hogy Las Noches közelébe nem nagyon mentek ilyen szintű lényeg. Nem azért, mert féltek volna, egyszerűen nem az volt az ő területük... vagy valami ilyesmi. Ilyen szintű lidérccel nem találkozott még sosem, de abba talán bele is halt volna. Most azonban nem tartott ilyesmitől, immár arrancar volt, több esélye volt a megnövekedett erejével.
- Mye~ddig táncolsz myé~g az idegeimye~n, banya? >.> - szorultak össze öklei az újabb anyáskodásra emlékeztető momentum hatására, aztán gőgösen fordult el, hogy ne láthassa azt a borzasztó zavaró, ártatlannak tűnő mosolyt. Ez egy arrancar? A primera? Viszolygott a gondolattól, hogy ez a liba erősebb nála, és most csak azért is ellenállt a kísértésnek, hogy engedelmeskedjen ösztöneinek és egyen. Különben is, csak gillianok és még alacsonyabb szintű lidércek, azok a fél fogára sem elegendőek és nem is olyan jó az ízük mint a... mint a... Megállt inkább, nem akart ténylegesen ízletes kajákra gondolni.
- Nye~ bámulj myá~áááár! >.> - fakadt ki dühösen. Még ez is. Ahogy Seth esetében, úgy most is zavarta a figyelem. Elfogta a remegés, de lenyelte fóbiájának következményét, meg tudta őrizni annyira a higgadtságát, hogy ellenálljon az orrtörés csábításának. Inkább trappolt tovább dühösen, esze ágában sem volt a másik kezére játszani. Különben is, még a végén valami turpisságba csalja bele. Nem bízott a nőben, táplálkozás közben pedig még a vadállatok is sebezhetők. Nemsokára azonban egy olyan elágazáshoz érkeztek, ami bőven meghaladta a felfogóképességét. Rosszallóan csettintett nyelvével, semmi kedve nem volt ezt a temérdek járatot végigpróbálni. Csak egy lefitymáló pillantást vette Natalie-ra a kérdés hallatán, inkább nem mondta ki a véleményét, miszerint honnan a fenéből tudja? Legalább megkönnyítette a dolgukat, hogy egyes járatok beomlottak a közeledtükre, csak hát nem lett volna jó a sziklák alatt végezni.
- Kuss myá~r... - morrant fel újra, idegesen járkálva a szerteágazó járatok előtt. Rájött újabb néhány omlás után, hogy azért indet végigpróbálni időpazarlás lenne, szóval az érzékeire próbálta magukat bízni, ha már a primera csak vernyákolni tudott. Szaglászott, figyelt, koncentrált hosszú percekig mászkálva, mire megállt az egyik előtt.
- Innen huzat jön - közölte egyszerűen, aztán félreállt az útból és elhúzta a száját, ahogy előre engedte az espadát. Próbálja csak ki ő, hogy jó-e a járat, ha már ő dolgozott a megtalálásán.

*Nem valami barátságoska Mai. Nem is tudom mivel bánthattam meg ennyire, hogy így kifakadt. T.T Talán valami rosszat csináltam volna? Elég csúnya helyzetbe kevertem magunkat, szóval az is lehet, hogy éppen ezt elégelte meg. Akárhogyan is van, én nem adom fel. Végül is céllal érkeztünk ide, s a cél még koránt sincs a közelünkben. Előbb meg kell találni a kijáratot a kanyonba, hogy túl legyünk ezen a gigantikus erdőn. Az erdő után pedig a kanyonban is meg kell találni majd a lényt. Oda pedig már nagyon régen ment kutatócsoport. Nem is igazán értem, hogy miért tekinti az archívum lezárt helynek. Mi lehet ott bent, amitől Las Noches egy kicsit fél? Vagy talán Las Noches ura az, aki fél tőle? Rengeteg kérdésem lenne a lényhez, már nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan is festhet ő. Számtalan kutatásaim alatt törődtem a genetika alatt azzal, hogy mitől olyan fejlett egy arrancar, vagy mitől lehetne olyan fejlett egy Vasto Lorde.
Tudni szeretném, hogy a két faj erősei közt miféle különbségek vannak. Hol vannak azok a bizonyos határok. Vasto Lorde állna az arrancar alatt, vagy az arrancar volna még mindig a Vasto Lorde alatt? Éppen ezzel a kérdéssel foglalkoztam, amikor bepittyegett a kijelző rendszerem. Egy fajta jelként is gondolhatnék rá, ha nem próbálnék mindent a racionalitással megmagyarázni. Jogg is, hogy lélektanilag nem próbálom pedzegetni ezeket. Inkább csak egy sötétebb jobbként merengek a lény megtalálásának időpontjára. S amikor Mai közli a huzatos járatnak a jelenlétét, leosztok neki egy cuki buksimit. Ám mielőtt megüthetne, én már a járatban vagyok.*
- Eto..nézz hátra! *.* *Mutatok a háta mögé, mert még biztosan nem vette észre azokat a cuki hatalmasos Gillianokat, akik éppen most készülnek felkelni a porból. Hűha, nyitott szájjal csodálkozok el a lények magasságán. Nem is értem hogyan férhetnek el egy barlangban ezek a nagy dögök. Ők pedig egyre nagyobbnak lesznek, és egyre többen. Mintha az előbb nem is lettek volna ennyien, pláne ilyen haragosak nem voltak. Csúnya szemükkel merednek ránk, s a gesztusaikból ítélve pontosan tudom, hogy mire készülnek. A cero áradat egyszerűen megindul az Exequias irányába, én pedig elgondolkodhatnék, hogy hagyjam-e esetleg meghalni. De azért olyan butus ő sem, hogy kereszt tűzben maradjon. Szóval inkább a megmentéséről döntök, s elé állva a lányának, ujjaimból ellenlövetként akkora mértékű espada cerot irányítok rájuk, hogy valamennyien azonnal meghalnak a közvetlen védelemtől.*
- Hoppácska, kicsit erős lett. *Kacsintok a lányra, majd megragadva kezét, erőteljes sonidoval hagyom el vele együtt ezt a helyet. Okosabb lenne nem leállni harcolni azokkal a baseball sapkás lidércekkel. Van annál nekünk jobb dolgunk is, így nagyjából a járat közepe táján tehetem le társamat a földre. Egy pillanatra meg is állok, mert a falakon valami egészen érdekeset veszek észre. Ide bent kissé párásnak tűnik a helyzet, valamennyire nyálkás is. A talpunk alatt aprócska patak folydogál, s a huzat egyáltalán nem olyan természetes. Tisztább a levegő jóval, mint Las Noches berkeiben. E biológiai szenzáció pedig meglehetősen felkelti a figyelmem. Kézi panelemhez nyúlva, megnyomok rajta egy gombot; minek árán a falhoz hozzáérve mintát raktároz el. Nem indítom meg az azonnali analízis keresését, viszont a holo rendszerrel a járatba mutatva kívánok adatgyűjtést folytatni. A szerkezet kimutatja az atmoszféra összetételét, illetve összehasonlítást végez, majd leadja a különbözetet. Csendben állok néhány pillanatra, ami eléggé feltűnő lehet. Lehetséges, hogy Hueco Mundo ezen része teljesen elzárt lenne, mint mi azt ismernénk? Eléggé erős a gyanúm arra, hogy egy természetes övezettel állunk szemben, ahol még a rendes növények jelenléte sem kizárt. Talán az a kanyon, ahová megyünk, egy különálló éghajlati öv.
S míg gondolkás burka alatt leledzem, addig a távolból egy rejtőzködő alak bukkant ki a falak mögül. Szinte beolvad abba a furcsa kristályosodásba, de kíváncsiságát nem bírja legyűrni. Pillanatról pillanatra közelebb férkőzik hozzánk, míg aztán ismeretlenül fúj bele Mai hajába. Ám a kicsinyes játék, melyet folytat Maira teljesen másképpen hathat. A lány szemeiben a barlang hirtelen teljesen más szemmel nyilvánul meg. A falak lila színű kristályokban fénylenek, s a kijárat irányából erős fényt érzékelhet. Egy kívül álló, ha e pillanatban a szemeibe nézne, egy hüllőre gondolna. Látása körkörösen homályossá avanzsálódik, de az illúziójában a középpont meglehetősen éles. Talán járása kissé imbolygóvá válhat, de néhány pillanat múlva eléri a normális jelenléétet. Mindössze egy ideiglenes idegzavar állhatott fenn, amire az agy kissé furcsán reagált. Valóban így volt? Egy kicsin lélekenergiára eszmélek fel, de mire megvilágíthatnám a terepet..az apró léptek zaja a kijárat felé veszi irányát.*
- Nini..látogatók! *^* *Lépek az események élére, s azonnal elindulok az irányába. Csakhogy észre veszem Mai furcsa reakcióját, mitől megtámasztom őt.* - No, mi történt? Jól vagy? T.T *Még a végén képes lenne itt meghalni, amit nem szeretnék. a csúnya bácsi mindent rám fognak, és annak nem lenne vajmi jó elő híre. Tehát inkább segítem, amíg kell neki, hogy szépen kijussunk ebből a járatból. Nem is kell sokáig várnunk arra, hogy kijuthassunk; viszont,ami vár minket..az átvág minden tudományos eddigi felfedezés.*
Valaki mindvégig figyelte őket. Az a valaki pedig ott állt mögöttük mindvégig, észrevétlenül. Felfigyelve a Primeraban rejtőző erőre, a legjobb védekezéseként a megtévesztést választotta. Lényében ott volt az ész, és az ösztönök egyaránt. Mikor ketten kilépnek a járatból, a pillanatban egy mesebeli tájat láthatnak a sivár, homok fedte kanyon helyett. Egy fákkal, némi vízzel teli hely. De a csodálat sem tarthat sokáig, Maiban egy különös érzés támadhat. Talán feltűnhet neki, hogy az amit lát..hasonló lehet, mint ami a barlangban történt vele.

Irritálta. Jobb szó nincs rá, mit érzett az espada irányába, és ez az érzés minden perc elteltével csak fokozódott. A nő minden kétséget kizáróan erős volt, és erről most tanúbizonyságot is adott. Bár ne tette volna! Halványan megfogalmazódott Mai fejében, hogy talán szándékosan szórakozik vele a primera, de honnan tudhatta volna, hogy a fejsimogatásra nem csak megrezzen és elsápad, de néhány pillanaton belül teljes erejéből küld a másik arrancar álla felé egy felütést? Mire azonban az ütés csattant volna, Natalie már sehol sem volt, pontosabban néhány méterrel odébb, a járat belsejében álldogált. A lendülettől kis híján elesett, hiszen a hirtelen felszökkenő hőmérsékletű agyvizének köszönhetően tényleg minden erejét beleadta az ütésbe, így viszont csak egy meglehetősen nevetséges mozdulatsor lett belőle, hiába volt az eleje, vagyis a csapás maga egész ügyesen és gyorsan kivitelezve. Dühösen fordult a nő felé, és összeszorított fogakkal bámult rá. Esze ágában sem volt a háta mögé nézni, biztosan csak valami trükk lehetett a részéről. Ez a véleménye pedig csak akkor változott, amikor észlelte a vöröses fényt a háta mögül és megpördült. Tudta jól a lélekenergia áramlásából, hogy mi készülődik.
- Önként jelentkező kaja, milyen aranyosak vagytok, nyomorékok! - vigyorodott el, és már tátotta is a száját, hogy viszonozza a tűzerőt, ám a megformálódó cero nem juthatott el végleges alakjába. A primera előtte termett, és gyorsabban reagálva, ráadásul egy jóval erősebb ceroval, mint amit ő tud, pontot tett a gillianok életére. Mai becsukta a száját és elsötétedő tekintettel bámult a rá kacsintó társára. Egyre bizonyosabb volt felőle, hogy direkt törli a képébe azt minden egyes gesztusával, hogy ki az erősebb kettejük közül.
- Hééé, tegyél le, a kurva életbe! >.> - állt neki dühöngeni, ahogy megragadták, és néhány sonidoval mélyen a járat belsejébe cipelték. Próbált szabadulni, de képtelenség volt ellenállni a primera erejének. Mire letették, addigra már nem is ellenkezett, csak halálra váltan rogyott össze és remegett azoktól az érzésektől, amiket a szoros fogás felébresztett benne. Azt nem tudta felidézni, miért, de a félelem ott volt benne tőle, ahogy a gyengéd simogatásoknál is. Amíg az espada szórakozott valamivel, ő megsemmisülten, remegő lélegzettel térdelt a nyirkos földön, felállni pedig csak lassacskán tudott, megtámaszkodva a falon. Kissé szédelegve, kábán tett néhány lépést előre, legalábbis előre szánta őket, de meglehetősen ferdére sikerültek. Kezével szemellenzőt képzett, a barlang furcsa lilában ragyogó fala és a kijárat felől látszódó erős fény együttesen bántották a szemét. Nem érezte jól magát, de ez biztosan nem az ijedtségtől volt.
- Mi a franc...? - kérdezte céltalanul a járat falának dőlve, és közben időnként megrázta a fejét és dörzsölte a szemeit, miután normalizálódott az állapota. Nem jött jókor az "anyáskodó" espada törődése, ijedtében rögtön hátraugrott.
- Hagyj, nyi~ncs semmi bajom >.> - húzta össze magát, kezeit pedig védekezően ölelte maga köré. Jól látszott rajta, hogy most egyáltalán nem tűri meg, ha hozzá érnek, és így is csak vonakodva követte Nataliet a kijárat felé. Már nem szédült, de időnként még megrázta a fejét, az élményektől pedig meg-megremegett, borsódzott a hátán a hideg. Fellélegzett, mikor elhagyták a barlangot, habár hátrahőkölt a látványtól. Erdős, vizes rész a sivatag helyett, ilyet Hueco Mundoban még soha nem látott. És bár meglepő volt, hamar túljutott a felfedezés erején azzal, hogy végül is miért ne lehetnének ilyen részei otthonuknak? Csupán egyvalami nem hagyta nyugodni. Visszatért egy különös érzés, amit még bent, a barlangban érzett, és ettől nyugtalanná vált.
- E-ez a hely nye~m biztonságos - nyögte ki, majd szinte ösztönösen nyúlt a tőrjeihez, és vette őket a kezébe, hogy némileg meg tudjon nyugodni. Nagyobb biztonságban érezte magát fegyvereivel a kezében, és abban a tudatban, hogy így bármikor resurrección alakra tud váltani. Ha feloldja az erejét, nem sok espadánál gyengébb sivatagi lény tud vele szembeszállni.

*Kissé felhúzom szemöldökömet a lány reakcióin, majd aztán elmosolyodom. Na persze, nem is gondoltam bele abba, hogy nem mindenki szereti, hogyha fogdossák. Jaj de kellemetlen, pedig én igazán nem akartam efféle sokkot okozni neki! Tehát Mai ily’ mértékben nem viselné el a bezártságot? Már kezdem érteni, hogy egy hozzá hasonló arrancar miért nem volt képes magasabb viszonylatokba emelkedni. Mi mind csak is azért voltunk képesek Espada szintre emelkedni, mert rendelkeztünk valamivel, mire mások nem igen. Ki erővel, ki ésszel;s én talán még mindkettővel is rendelkezem. Habár néha nagyon nem cuki szokott lenni, amikor a csúnya arrancarocskák a bőröcskémre pályáznak. T^T Persze jól kierősítettem, hogy biza ne kaphassák csak meg úgy. Annak csúnya vége lenne, ha ilyesmivel próbálkoznának; de egyébként nem hiszem, hogy ilyesmi veszély fenyegetne. Vagy legalább is arról tudok, hogy mely irányból fenyegethetne ilyesmi; már kezeltem a problémát. Semmit mondóan hümmögök az új csodán, amely szemeink elé tárul. Kissé érdekesnek vélem már a puszta helyzetet, hogy egy új világ; legalább is arra hajazó dolog leledzik Hueco Mundoban. Hogyan is lehetséges ez? Fogalmam sincs. Az első dolog, amire nem tudok válaszolni egyből; pedig aligha van olyan dolog, aminek a kezdő képletét nem tudnám. Az már bizonyos, hogy valami egészen nincs itt rendben. S mikor Mai figyelmeztet, igazából csak széles mosoly kerekedik ajkaimra. Eleve gondoltam, hogy itt valami nem lehet rendben; de azt még álmaimban sem hittem, hogy Hueco Mundo ilyen titkokat rejthet.
Vajon Szayel tudott erről a helyről? S ha tudott is, akkor miért nem találtam erre utaló jegyzetet a könyvtárában? Itt állva a füves területen, már egyáltalán nem érzem azt a hatalmas lélekenergiát, amely vetekszik az enyémmel. Valami itt komolyan nincs rendben, ezért némileg lehajolok, hogy a kezemen levő félig gépezet mintát vehessen talajból. Kikerekednek szemeim, amikor egyszerű sivatagi homok kifejezést látom meg a holokivetítéses feliraton. Maira pillantok.*
- Mióta élsz Hueco Mundoban? *Igazából fogalmam sincs, hogy a mellettem levő lány mégis mennyi idős lehet. Éppen ezért vagyok olyannyira kíváncsi rá, hogy van e annyi idős, mint én. Ez a küldetésünk szempontjából talán semmit sem ér, mégis jelentőséggel bír. Az idősebb arrancarok mind többet tudnak Hueco Mundoról, mit én csupán a feljegyzésekből tudhatok. Más az, ha valaki ott van; s megint, ha csupán a képzelete van ott. Kaján vigyor jelenik meg ajkamon a képzelet adta szavakra. Talán nem is lehet annyi hülyeség benne; de ezt már mi egyedül nem hiszem, hogy meg fogjuk tudni. Megfordulok a barlang irányába, és intek arrancar társamra, hogy kövessen.*
- Sajnos igazad van. T.T Kettőnknek nem lenne optimális neki vágni, később visszatérünk némi erősítéssel. Bizonyára ez a hely hatalmas lehet, ugyanakkor engedélyünk sincsen a feltérképezésére. Rendkívülien fontos az, hogy Seth mit is szól ehhez a helyhez. Talán elpusztítani akarja, talán nem. *Ha az első lenne, akkor mindenképpen vissza kell térnem pár Espada szintűvel. Számomra egyébként érdektelen helynek számít, mivel már nem lehet érzékelni azt az energiát, amit bemért ez a hely. Az is lehet, hogy már elment innen ama személy; fogalmam sincs. Mindenesetre a cél most egy jelentés leadása volna; ha már van egy testőröm is. *.* Mai biztosan nem hagyná, hogy butaságokat mondjak Seth bácsinak mindenféle furcsa helyről, ami lehet nem is létezik. T.T
Össze kell szedni magunkat picikét, úgy hogy elindulok a járaton kifelé, míg egy adott pontban megállok. Különös érzésem támad, amikor az egyik sötét vájat mellett elhaladok. Mintha csak a vájatnál valaki állna, és figyelne. De az energiáit nem érzékelhetem, ezért tovamegyek a dolgok felett. *
- Visszafele ugye megállunk enni? Én már nagyon éhes vagyok, és egy kis késés még biztosan nem árt Sethnek sem. Megígérem, hogy nem leszek utadban Exequias. Amúgy meg még úgy is ki kell állnunk egy jelentést azt úrnak. *Sóhajtok egyet lemondóan, eléggé unalmasra sikeredett ez az egész; de még mindig nincs vége. Előbb enni kéne valamit itt a Gillian erdőbe, valamint jelentést adni Sethnek. Az már biztos, hogy fel fogja kelteni a figyelmét tudományosan, még ha engem nem is érdekel. Valahogy nem tudom, ma inkább fogócskáznék egyet, vagy pillangókat kergetnék. Esetleg meglátogatnám Deszmikuszt, avagy piszkálnám Riccet. *_* Annyi mindent tehetnék még a mai nap folyamán; csak remélni tudom, hogy Seth nem fog visszaküldeni ide.
Az alak csendben figyelte őket a sötét vájatban, majd csak szinte fellélegzett, amikor ezek ketten elmentek. Habár gyanakvása szüntelen, mégis időt nyert a felkészülésre. Lénye önmagában is páratlan dolog Hueco Mundoban, s mióta Las Noches létezik, csupán bújkálni képes. Többé nem lehet a nemzet része, amikor létezik az arrancar faj. Csendben dob egy piciny kristályt arrébb, mire megszűnik a táj varázsa. Többé nincs szükség áhítatra, hiszen ők nem sokára majd visszatérnek. Ha ez megtörténik, személyesen fogja őket fogadni;feláldozza magát egy ügy érdekében. De ki ő? Mit akarhat? Miért rejtőzik? Kit és mit rejt? Ez talán majd csak legközelebb fog igazán kiderülni.

Míg ideiglenes partnere vizsgálódik és nézelődik, ő addig nem hajlandó elmoccanni a helyéről és beljebb hatolni ezen a különös helyen. Egyetlen lépéssel sem hagyja el jobban a barlang száját, mint ahol az imént megtorpantak a látvány hatására. Rossz érzésekkel tölti el a hely az iménti tapasztalata okán, egyszerűen nem mer előrébb lépni. Inkább csak megfigyel, és tanulmányozza az espada tetteit, hátha meglát benne valami rossz szándékút. Idegei pattanásig feszültek, túl sok zavaró élmény érte a primerának köszönhetően. Különösen abba borzong bele, ha visszagondol arra, hogy a nő megérintette, rángatta magával, a hozzáállása pedig csak hab a tortán. Gyűlöli, ha kiszolgáltatott helyzetben van, ha óvják minden széltől és lépten-nyomon felvágnak az erőkülönbséggel, ami köztük van. Idegesen szaglászik a levegőbe, bárkinek feltűnhetne, mennyire nyugtalan.
- He? Miféle hülye kérdés ez? >.> Mióta hollow vagyok! - förmed rá a másik arrancarra türelmetlenül. Fejében fel sem rémlik, hogy esetleg arra lenne kíváncsi Natalie, hogy hány éve tartózkodik a végtelen sivatagban, de talán meg se tudná mondani. Rég elveszítette az időérzékét, sok dologra már nem is emlékszik azóta, hogy adjuchas lett belőle. Legfeljebb viszonytani tudna, hogy mi történt akkoriban az Emberek Világában, amikor először tért oda vissza azután, hogy elérte létének ezen formáját. Sok-sok dologra nem emlékszik, csupán érzések, sugallatok maradtak meg benne. Ez rossz, az rémisztő, emez bánt, amaz ártalmatlan. Berögzült reflexek határozzák meg az életét, mióta tudatánál van, és ezek mind abból az időszakból származnak, amikor még emberként, fiatal lányként élt és szenvedett.
- Végre egy jó ötlet, kusomushi! - pillant a másikra haragosan. A magyarázat már cseppet sem érdekli, csak az, hogy a primera felszólította a távozásra. Ez a tény már önmagában is elegendő ahhoz, hogy megkönnyebbüljön és felszabaduljon valamelyest végletekig feszült állapotából. Itt hagyhatják ezt az idegsítő helyet és visszatérhetnek Las Noches biztonságos, békés és egysíkú falai közé. Mikor elindult erre a misszióra még vágyott az unalom megtörésére, de most már inkább úgy van vele, hogy inkább maradt volna strázsálni Seth mellett, mintsem tűrni Natalie megalázó bánásmódját és ennek a különös barlangnak a stiklijeit. Azzal a lendülettel sarkon is fordul és habozás nélkül megindul, követve az espadát. Lendületesen, mondhatni agresszívan trappol, megy előre, mint aki se lát se hall, és csupán egyetlen cél lebeg a szeme előtt eme csőlátásában: visszaérni a palota falai közé. Ennek köszönhetően a megtorpanó nőbe ütközik hátulról, mikor az megáll és hátratántorodik. Halkan szitkozódva illeti társát különféle nem túl nőies jelzőkkel, miközben felpillant. Nem érti, miért kellett megállnia. Szórakozik vele talán? Elégedetlenül köp ki oldalra végül, és folytatja a sétát, mikor Natalie is.
- Csinyá~lj, amit akarsz, csak engem hagyjál lógva, a faszomba myá~r >.> - fortyan fel ismételten, hisz' semmi köze hozzá, ha a másik éhes. Ő mindig az volt, többé-kevésbé legalábbis, és bár eddig az idegessége elfojtotta az étvágyát, most rájön, hogy neki sem ártana pár falat, amíg visszaérnek. Jóllakni biztosan nem fog azt alacsony rendű lidércekből, talán ha útjukba akad egy-egy adjuchas véletlenül. A szobájában azonban vár rá az igazi ínyencfalat, legalábbis ha nem zabálta meg senki előle a pepperónis pizzáját. Vannak olyan hülyék az Exequisban, akik nyersen, fagyasztottan beletörnék a fogukat ahelyett, hogy jól átsütnék egy barával, de talán elég alaposan elrejtette. Mindenesetre morcos arckifejezéssel caplat továbbra is a megfigyelni való személy mögött és magában egyet ért azzal, hogy van idejük megállni enni. Seth nem szabott nekik időt, ha nem téved, szóval belefér a stop. Csak ne őt egye meg a primera

*Érdekes, hogy az eddigi elképzeléseimhez mérten hamarabb lett vége ennek az egésznek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hoppon ejt majd; viszont nem bánom a dolgot. Legalább egy cuki társam volt ezen a küldetésen, aminek igazából itt van vége. *.* Nem sajnálom, majd valaki más megoldja helyettünk a rejtélyt. Igazából nem is a rejtély megoldásáért jöttünk, hanem annak felkutatása révén. S mivel ezt a feladatot elláttuk, így már nem marad más, mint az esti vacsi. *_* Nincs is szebb, és jobb annál, ha teljes bendővel térhetünk vissza egy jó kis jelentés leadása végett. Én személy szerint még jó sokáig elvolnék a Gillian erdőben, csak hív az otthon szava. T.T Móó, miért kell ilyen gyorsan menni? Mondjuk a járatból nem ártana hamar kimenni. Mi van, ha valamiféle marslakócska rejtőzik itt a bőrünkre vadászva? Vagy támadnának a shinininigamik?! @.@ Kicsit megsimítom a vállamat, pontosabban a bal vállamat, amelyen elrejtve van éppen az „1“-es szám. Nem szívesen mutogatnám senkinek, hogy a Primera Espuda vagyok. Olyan rossz érzés, hogy mindenki annak hív, és nem éppen Natinak vagy Rózsikának. T.T
Sóhajtok egyet, hiszen a kifele vezető út egészen egyszerű. Mélyen az emlékezetembe ivódott az alagút esetleges elágazási pontjai, mindazonáltal a hollopanelem már magába írta az eddig fel nem fedezett térképet. Majd holnap utána járok annak, hogy a füves talajt miért gondolta a gép egyszerű sivatagi homoknak. Biztosan valami hiba van a rendszerben, és esetleg valamiféle szoftverfrissítésre lesz szükség. Még dolgoznom kell az ügyön, de mielőtt a munkán járna az ész; muszáj kicsit kikapcsolódni. Így aztán mikor Maival kijutunk a járatból, jó nagyot hümmögök és kacsintok rá.*
- Omoshiroi! *.* Eltűnt a Gillian sereg! *Japánul fejezem ki tetszésemet, majd megjegyzem, mintha kicsit sivár lenne most ez az erdő. Hát én nem tudom hová tűnhettek! vagyis persze, hogy tudom mi lelhette őket, de inkább hagyom, hogy engem is totál hülyének nézzenek az üggyel kapcsolatban. Abból még nem lehet gond, ha éppen nem jönne össze az étkezési procedúra. Bár nekem már egészen korog a gyomrom, és jó volna enni; de a látvány gyanánt erőteljesen feltételezem, hogy erre csupán a laboromban esik majd sor. A kis szintű lidércek nem jelentenek semmit; minimum egy Gillian szintű hollowra lenne szükségem. Adjuchasokat meg valahogy jelenleg nincs kedvem keresgélni, szóval bukott az étkezés Maival. T.T Kissé szomorkásan sétálok előre ennek tudatában, holott megoldhatnám eme problémát. meg is rázom fejemet, mert nem ehetem meg Mait. O.o Annyira aranyos, sosem bántanám! ^.^ Hirtelen „szeretetkitörésemben“ fogom magam és megfordulok, hogy vele szemben legyek; aztán mindenféle előzetes nélkül jól beölelgetem Eras néni „fracciónját“.*
- Kérlek, ezt majd Las Nochesben add át Eras néni barátnőmnek! *^* *Jól megölelgetem, gondosan ügyelve arra, hogy ne ropogtassam ki, vagy törjem el egyetlen egy bordáját se. Néha szoktak panaszkodni, hogy erős az ölelésem, ezért próbálok most visszavenni ebből. De hát, ki tudja mennyire is sikerül ez nekem éppenséggel? Csak nem esik semmi baja! Kicsit még meg is simizem a buksiját, majd egészen közel hajolok hozzá.* - Örülök, hogy megismerhettelek Mai Canabiz, rokujuuichi arrancar, fracción de Eras Vantor. *Hangom viszont most teljesen másképpen tündököl, olyan mintha a személyiségem egyik végletről a másik végletre pattant volna. Rejtélyesebb, ámbár veszélyesebb hangnemmel suttogok neki ölelésemben, egy kaján somolygás kíséretében. Aztán elengedem, és mimikáim újra egy naiv arrancaréra hasonlatos. Elkerekedett ajkakkal állok tanácstalanul a látszólagos üresedésre, majdan egyik ujjamat ajkaimra téve néhány másodpercig még rácsodálkozok az esetre. De aztán muszáj elindulni végre Las Noches irányába, így a megfelelő kijárat felé veszem az irányt, remélve, hogy ideiglenes társam is követ majd.
A kifelé vezető úton azért nem feltételezhető, hogy nem látunk kicsiny lidérceket, de ezek egészen jelentőségtelenek. Valahogyan nehéz elhinnem, hogy sok- sok arrancar ismerősöm pont ezen szintről indult egykoron. Ily’ csekélyesek lettek volna? Ekkora haladásra bírta volna őket Hueco Mundo kietlen, sivár sivataga? A túlélés, állandó ösztön az arrancarok nem létező szívében. Éppen ezért oly’ hihetetlen, hogy csupán elenyésző azon egyedek száma, kik Vasto Lorde szintűre emelkedtek. Vajon hány lelket zabáltak fel túlélésük érdekében? S miért van az, hogy annyi adjuchas közül pont ők léptek át egy evolúciós rátát? Kicsit összehúzom magamon a köpenyem, amint meglátom a palotát messziről, a barlang végső részén. Mondhatni Las Noches akkora, hogy kilométeres távlatokból is valamennyi kivehető ebből. Arrancarok, lidércek, gillianok, vasto lordek; meddig fog tartani ez a folyamat? Meddig tart majd ama késztetés, hogy a lidérceknek létezniük kell? S mi lesz akkor, ha már a Vasto Lorde szint sem felel majd meg? Talán akkor majd pont ott lesz az ideje a továbbfejlődésnek. Akkor talán eljön azaz idő is, amikor a lidérc saját maga képes lesz arrancarrá válni? Érdekes tudományos feltevések jutnak eszembe, ámbár ezeket most kénytelen vagyok feledni;hiszen az út egyértelmű. Nem sokára jelentést fogunk tenni Sethnek, hogy ugyan megtaláltuk a forrást, de további intézkedést az engedélye nélkül nem szerettünk volna tenni. Bizonyára nem fog megróni, amiért egyáltalán nem logikátlan tett volt ez. Majd megoldja egy olyan társulat, amelynek jobban van kedve az ilyesmihez.

Mivel útitársa pontosan tudja, merre kell menniük, a barlangi labirintus visszafelé már fel sem tűnik neki, hiszen figyelmét inkább Natalie köti le, semmint a környezet. Na meg az éhsége, mely egyre jobban marja a gyomrát most, hogy emlékeztették legalapvetőbb szükségletére. A primera körül rövidesen hamburgerek, hotdogok és egyéb ezekhez hasonló nyalánkságok kezdenek el keringeni, de Mai hiába kap utánuk, csak a levegőt éri kezével, hiszen csupán képzelete játszik vele. Hamarosan megérkeznek oda, ahol annyit szenvedtek az útkereséssel, csakhogy most egy fia lidérc sincs a környéken köszönhetően a korábbi pusztításnak, melynek nyomai még mindig felfedezhetőek a környéken.
- Pfff, agyhalott vagy tudóskám? Myé~g egy aranyhalnya~k is jobb a mye~móriája :/ - reagál talán pontosan úgy, ahogy azt az espada várná. Nem érti, miért csodálkozik a helyzeten, miközben ő képes felidézni a nem olyan régen történt incidenst a rájuk támadó gillianokkal. Nem érti, hiszen szentül hiszi, hogy Natalie okosabb nála. Miért ne lenne az? Hiszen ő a feltaláló espada, a homi Granz utóda és úgy hallotta, ő is ugyanazt csinálja. Az ilyenek pedig mind okosak szoktak lenni. Csak az a bosszantó számára, hogy a tápláléklánc csúcsán álló szerzet nem csak eszes, de még mérhetetlenül erős is mellé, ami számára felfoghatatlan kombináció. Ha ehhez még hozzáveszi azt, hogy szépsége rivalizál az övével, kész a paradoxon. De nem veszi hozzá, lévén a női féltékenység csak minimálisan van meg benne, arrancarként régóta nem foglalkozik ilyesmivel, mint hogy szépnek tűnjön mások szemében. Erősnek annál inkább szeretne látszani, csak mikor egy ilyen fényes csillag ragyog mellette az égen, még az ő tudása is elhalványul, hiába tartozik az espadák után a legjobb harcosok közé.
Ismét megállnak előtte hirtelen, de ezúttal figyel annyira, hogy ne találkozzon az orra Natalie hátával. A másik arrancar ezúttal megfordul a gyanútlanul pislogó Mai felé, és mikor szoros ölelésében részesíti, teljesen elsápadva kezd el rángatózni és vergődni a kezei között. Egész testében remegni kezd, ahogy elönti az ismeretlen eredetű rettegés, mely az ölelésből áramlik. Csak nyökögni tud, a válasz teljesen esélytelen. A helyzeten pedig csak súlyosbít, amikor Natalie baljós hangnemre vált, ráadásul ég közel is hajol hozzá. Pánikba esve kezd kapálózni, próbálja megütni a nőt, de mintha leszerelték volna az öleléssel, nem tud olyan kicsavart testhelyzetbe kerülni, ami lehetővé tenné, hogy elérje kínzóját. Mikor végre elengedik, tágra nyílt pupillákkal esik térdre. Reszketve nyöszörög, karjaival saját magát öleli át és összehúzza magát. Remegő hangján próbál valamit mondani, de csak a félelem nyögései hagyják el a száját.
A primera elindul, de Mai nem követi. Megsemmisülten ül egy helyben a homokban. Halkan tiltakozni kezd és rázza a fejét, ahogy homályos emlékképek öntik el a fejét. Egy árnyékot lát maga előtt, akinek veszedelmes mosolya fájdalmat okoz neki. Elfelejt levegőt venni, amin nem segít az iménti satuölelés hatása sem, így pillanatok múltán fulladozva köhögni kezd és könnyek indulnak meg a szeméből. Tudata viszont lassan visszatér a porhüvelybe, így zombi módjára tápászkodik fel és indul útnak a missziójának engedelmeskedvén, követve Natalie lábnyomait. Lehajtott fejjel, a sokktól üres szemekkel tántorog előre. Fejében az arrancar szavai visszhangoznak, de más hangot társít hozzájuk. Egy férfiét, akinek emlékétől csontig hatoló félelem árasztja el minden porcikáját. A szavak értelme jelentéktelené válik, és az erdő egy messzire hatoló, velőtrázó sikolyt hallhat a következő pillanatban. Mai a következő pillanatban szobájában ébred fel. Hogy hogyan került oda, maga se tudja, emlékezete kihagyott. Az utolsó kép a felé forduló Natalie a fejében.

Heyho!

Hirako Shinji közreműködésével ezennel LEZÁROM ezt az ígéretes küldetést.

Natalie Salazaar Granz: 2000 LP és 3000 ryou a jutalmad.
Mai Canabiz: 1500 LP és 2500 ryou a jutalmad.

További szép estét!