Valami egészen más (hollowizációs pályázat)
Sötét volt. A nap még csak éppen hogy pislákolt a horizont alatt. A nap felkelte csak pár percre volt, és én nehéz léptekkel járkáltam a lakhelyemen, és kávét főztem. Nagyon rossz ez a fekete szar, de talán pont emiatt szeretem. Felkelt, és sokkal tovább tart, mint egy energia ital.
-Mennyi is az idő?Néztem a fali órára. Még van egy pár percem, aztán indulni kéne. A kora reggeli bevetés hozza ki az emberből a legjobbat! Győzködtem magam, de ezt talán még én sem hittem el. Egy kávé pár falat reggeli, és egy gyors cigi. Igen ez kell ahhoz, hogy elkezd a reggeled! Nagy nehezen magamba tuszkoltam egy kevés reggelit. Tényleg csak két falat kenyér, és mellé egy kis felvágott, majd az egészet leöblítettem a forró kávéval. Talán túl forró is volt. Ezek után felkaptam egy előre összekészített batyut, benne mindenféle dologgal, amik az ellátást hivatottak biztosítani. A vállamra vetettem, és meggyőződtem róla, hogy a zanpakutoum az oldalamon van. Minden megfelelt az indulásra. A szobában a lefőtt fekete leves erős illata, vagy inkább szaga uralkodott. Ideje indulni. Kiléptem az utcára, és rajtam kívül nem igazán volt senki kint. Egy két ébredező shinigami készült a reggeli edzés sorozatra, hogy fitten, és kondiba tartsák magukat. Nekem sem volt kedvem lejáratni magam, hát nyújtottam egy kicsit, megforgattam a karom, és a lábam, majd a reggeli bemelegítés kezdetét is vehette. A szokásos útvonalt követve siettem a Senkai kapu felé. Át a házak tetején, halkan mint egy macska, és gyorsabban, mint bármelyik állat. Mire oda értem a Senkai kapu már nyitva állt, és friss verejték cseppek pettyezték a homlokomat. A hideg reggeli levegő így még csípősebb volt, de kit érdekel?
A parancsaimat már tegnap előtt megkaptam. Tisztogatás. Egy az emberek városában sorozatosan feltűnő lidérc csapatot kell levadásznom, majd elvégezni a takarítást, jelen esetben a halott emberek lelkeinek, az összegyűjtését, és átjuttatását a Tiszta Lelkek városába. Rutin munka. Nem igazán számítok nagy ellenállásra. El tarthat azonban pár napig, mire megtalálom őket, és erre figyelmeztettek is. Tehát viszek magammal némi élelmet, és hogy legyen elfoglaltságom, amíg nem csinálok semmit, hoztam magammal könyvet is. Manapság eléggé rákaptam az olvasásra. Magabiztosan sétáltam a Senkai kapu felé. Egy férfi állított meg, elég egyértelmű kérdésével.
- Maga Nishihara Shuko? A 8. osztag 3. tisztje?
- Természetesen. Ki más lenne ilyen őrült, hogy kora reggel küldetésezni megy? De hát parancsba kaptam... Nincs mit tenni, csak azt sajnálom, hogy másnak is ilyen korán kellett kelnie.- Emiatt igazán ne fájjon a feje.
- Szeretem a kötelesség tudó shinigamikat. Na nem is tartom fel tovább, én akkor tovább is megyek. Ha vissza jöttem mit szólna egy italhoz?- Ahogy az időm engedi!
- Többet nem is remélek.Ezzel elindultam. A shinigamikkal jóban kell lenni. Minden shinigami aki itt él, már pedig hol máshol élhetnének? A szövetségesem. Vannak köztük elviselhetetlen önfejű bolondok, de rájuk számíthatok csak, ha valami probléma üti fel a fejét, és ők is csak rám számíthatnak, és a társaikra. Éppen ezért érdemes jóban lenni a többi shinigamival, így ha valahol majdnem otthagyod a fogad, van esélyed rá, hogy nem hagynak hátra. Nem leszek puszipajtás ezzel az alakkal, de annyit azért megtehetek, hogy barátságosan mosolygok, és úgy teszek, mintha érdekelne a mondandója. Kitudja? Érhetnek még meglepetések...
Az átkelés az Emberek Világába sikeres volt. Ugyan miért ne lett volna az? Ez a jegyzet írás, az agyamra megy, de hát nekem kell majd megírnom a jelentést, és jobb ha előre dolgozok, minthogy később kihagyjak részleteket. Na mit írjak még lássuk csak? A kis város egyik parkja fölött érkeztem meg. Lidérceknek semmi nyoma. Az emberek munkába mennek, vagy iskolába, élik a szokásos életüket. Kóbor léleknek nyomát sem látni. Egyelőre ennyi elég. Össze csuktam a kis jegyzet füzetet, és bele raktam a batyuba, a tollal együtt.
Tábort kéne verni, valami olyan helyen, ahonnan szemmel tudom tartani az egész várost. Valami olyan helyen, ahonnan semmi sincs messze. Mondjuk a város közepe jó is lesz.
Egy pillanat alatt suhantam keresztül mindenen, és állapodtam meg, egy díszes épület tetején. A tetőn cserepek helyett sima beton nyújtott lehetőséget a táborozásra. Ide könnyedén feljöhetett bárki a központi lépcső segítségével. Az épület valami ügyintéző központra hasonlított. Elég érdekesen nézett, ki de hát nem ez az első épület, amivel találkozom, és érdekesen néz ki. Gondoljunk csak Seireitei teljes egészére. Na ott vannak érdekes épületek.
Számítottam rá, hogy semmi akció nem lesz az első nap, amikor ide jövök. Ez egy tökéletes alkalom lesz arra, hogy körbenézzek, és megkeressem a tovább küldésre kijelölt lelkeket. Le is pakolom a batyut, a tetőből kiugró lépcsőház tetejére, és egy kétliteres üveggel szolgálom ki a szomjamat. Már nem az üveget iszom meg, hanem az üvegből iszok... Vizet. A frissítő kortyok után, neki is állok dolgozni. Egy körülbelül két három százezer lelket számoló kisvárost kell átnéznem, hogy eltévedt lelkeket keressek. Az is lehet, hogy még a problémájukban is segítenem kell nekik, elvégre nem mindegyik olyan kedves, hogy csak úgy átmenjen a túlvilágra.
Házakon át szökdelve bukkantam rá az első áldozatomra. Egy öreg férfi mosolygós képpel bottal a kezében araszolt előre az utcán. Az ember nem szúrná ki magától, ha lenne rajta valami normális gönc, nem az, amiben meghalt. Szerintem végelgyengülés végzett vele. Másra nem tudok tippelni, esetleg betegségek. Mindegy, most rajtam a sor. Nem sokkal elé shunpoztam, és szépen lassan sétálva előre, mintha nem is látnám közelítettem felé. Semmi kedvem most társalogni. Biztosan ő is szívesen lépne már tovább... Szóval megspórolom a magyarázatokat. Ezerszer mondtam már ugyan azt a sztorit, amit nekem is elmondtak. Majd meglátja saját magának az új világot.
Gyorsan kaptam elő a zanpakutoum, és egy pillanat alatt homlokon nyomtam vele. Nem sokára, már nem is volt sehol, és elégedetten helyeztem vissza a tokjába Chi no Umit. Így ment ez még egy jó darabig...
A második nap is megvirradt, és elégedetten nyújtóztam a háztetőn. Egész éjszaka egy riasztás nem volt. Talán több ételt kellett volna magammal hoznom. Ha ez így megy, akkor még el leszek itt pár napig. Kinyújtóztam, tornáztam kicsit, hogy formában legyek aztán előhalásztam a félre tett szendvicseket, hogy reggelizzek is. Le is csúszott egy darab, majd az öblítés sem maradhatott el. Nem végeztem két perce se, máris valami megszólalt. Igen ez volt az a hang, amire eddig vártam. Lidércek, vagy is legalább egy bizonyosan. Előkaptam a lélekmobilt, és elég nagy lidérc energiát mutatott tőlem keletnek a város széle felé. Hát akkor ideje bevégezni a küldetést, és ezeknek a lidérceknek a sorsát. Megigazítottam a kard tartó övemet, és neki is indultam. Egy perc se telt el, mire oda értem. Meglepően tapasztaltam, hogy egy lidércet látok csak, pedig megesküdtem volna, hogy többet érzékelt ez a vacak. No mindegy. A lidérc egy majom szerű valami volt, inkább hasonlított egy szőrös páncélos gorillára. Feltehetőleg alap szintű lidérc volt. Semmi extrát nem érzékeltem felőle. Éppen egy kislányra hozta rá a frászt. Nem volt időm gondolkodni, mert már így is késében voltam. A háta mögött helyezkedtem a szerencsétlennek. Egy pillanat alatt közelebb kerültem, az a valami pedig már a levegőben volt, hogy rávesse magát a kislányra. Láttam a szemében a rettegést, ahogy először a lidércet, majd engem méreget a lidérc háta mögött. Megálltam körülbelül négy méter távolságban, és a pengémet magam mellé eresztve, alulról felfelé csaptam. A lidérc még a levegőben szerte foszlott, persze csak azután, hogy félbe esett. Nem éppen egy körülményes munka, de legalább az utolsó pillanatban betoppanok image meg volt. A kislány még mindig ijedt volt. Ártatlan arcát barna haja szegélyezte. Egyértelműen élt. Legalábbis egyelőre. Nem akartam elhamarkodott lépéseket tenni, még megijeszthetem ennél is jobban. Eltettem a pengém, és rá mosolyogtam. A Kensei nevű technikát ma már úgy használom, mintha mindig is így harcoltam volna. Tetszik a technika sajátos fenyegetése, és megspórol a fölösleges erőfeszítésektől, hiszen így biztonságos távolságból szabdalhatok darabokra egy lidércet. Kényelmes és egyszerű.
Lassan sétáltam a lány felé. Furcsa mód a lidérc reiatsu még mindig erősen érezhető volt a levegőben. A kicsi tekintete nem lett sokkal barátságosabb, de már nem volt úgy megijedve. Ahogy felé sétáltam valami furcsát véltem felfedezni a tekintetében. A szeme. Fekete volt és kifejezéstelen. Hogy nem vettem észre, azt nem tudom. Olyan volt, mint egy halott szeme. De ő élt, ebben semmi kétségem nem volt. Kicsit összedörzsöltem a szemem, aztán még egyszer szemügyre vettem. Sok filmet láttam már, akkor néznek így ki egy ember szemei ha megszállták. Megálltam előtte. Talán paranoiás vagyok, de az ritkán öli meg az embert, vagy legalábbis ritkábban, mint a vak bizalom egy ijedt kislányban.
- Jól vagy?Szóltam hozzá, hátha ezzel le leplezhetem. Már ha van mit. De ő nem válaszolt.
- Hé kislány! Mi a neved?Kicsit oldalra billentette a fejét. Furcsa volt, mintha nem értene valamit.
- Azt kérdezte...De nem értem a mondatom végére. Az a valami, amit eddig egy kislánynak láttam, már a gyomromba mélyesztette az öklét, és lehet, hogy pici volt, de annál erősebb. Egyáltalán nem hasonlított egy emberre, sokkal inkább egy lidércre. Teste teljesen eltorzult, és az arcát is egy maszk fedte. Nincs más válasz, át lettem verve, és csapdába lettem csalva. Valaki tudta, hogy itt leszek, és ide csalt. Vagy nem. Vagy csak véletlen az, hogy én itt vagyok. Minden esetre nem fogom megadni magam egy kislánynak!
Ugyan az első ütéstől kiszorult minden levegő a tüdőmből, és hátra is bukfenceztem egyet kettőt, de még magamnál voltam. Azon se csodálkoztam volna, ha vért kezdek el felköhögni. Szerencsére ez nem történt meg. De a hasizmom, és a gyomrom nagyon fájt. Alig bírtam kiegyenesedni. Miután sikeresen talpra küzdöttem magam, akkor esett csak le, hogy körülöttem hirtelen a kelleténél több lidérc van. Gargantából jöttek, ennyit azért leszűrtem, és mindegyik adjuchas szintű volt minimum. Arrancart nem láttam, de egyet érzékeltem. Egy elég erőset. Talán ő irányítja őket. Valahol a közelben lehet. Ennyi ellenfél ellen nem vehetem fel shikai nélkül a harcot. Közelebb léptek, de egy körkörös irányú Kenseiel elvettem a kedvüket attól, hogy egy darabig közelebb jöjjenek. Rögtön ezután már mondtam is.
- Sakamake! Chi no Umi! (Áradj Vértegner!)Egy pillanat alatt már két pengével álltam ott, de hogy mi fog történni, az csak az ellenfeleimtől függött. Kicsit durvának éreztem ezt egy rutin küldetésnek. Most egy sarokba szorított egérnek éreztem magam. Egy olyan egérnek, aki irányítani tudja a vérét. Kétségtelenül erős egy egér az ilyen. De ennyi ellen nem vehetem fel a harcot. Az egyik felemelte a kezét felém, és az ujjából egy cerót irányított felém.
Rohadt dögök. Azonnal megnyitottam két sebemet a mellkasomon, és pajzsot formáltam a véremből. Fel is fogta a támadást, és még sikerült is megőriznem szinte az összes előhozott vért. A többiek sem voltak restek, ketten támadtak oldalról, amíg a cerot fogtam fel a véremmel. Közel értek, és erős öklükkel támadtak. Az egyik leginkább egy rinocéroszra hasonlított orr szarv nélkül, emberrel keresztezve, a másik pedig úgy nézett ki, mint egy zebra, szintén emberrel keresztezve. Mind a kettő támadást egyszerre állítottam meg a pengéimmel, de ezzel le is foglalták a karomat, bár én is tökéletesen lefoglaltam őket azzal, hogy az öklükbe mélyedt a pengéje a két csatapallosnak. Valaki a hátam mögül támadott.
Ezek egy perc nyugtot sem hagynak az embernek. Megnyitottam az összes apró, és nagy sebet a mellkasomon, és az egész testemen. Közben visszahúztam a vérpajzsot, és az összes sebből éles vér nyalábokat húztam elő. Össze húztam a két pengét, és hagytam, hogy jöjjenek a lidércek. A két oldalsó hamar felszúródott a vértüskékre. A hátam mögül érkező vad viszont áttört a tüskék között. Ez volt az a kicsit lidérc, aki a kislányt testesítette meg. Már majdnem elért, amikor az egész testemmel pördültem egyet, és így felszeleteltem a vérnyalábokkal, ahogy a többiből is szép darabokat szeltem ki. Most kellett volna elégedettnek lennem, de már megint egy cero közelített felém. Ugyan arról jött, mint az előbb, így a vért arra irányítottam. Ez most a hátam mögött volt. Mosolyogtam volna az értelmetlen próbálkozáson ha nem látom, hogy a lidércek számban szinte semmit nem fogytak, és most már a többi is ceróra tartja a kezét, fejét, gyomrát, mindenféle testrészét. Gyorsan körbe vontam magam a vérrel. Gyatra pajzs volt, vékony, és gyenge. Ekkora területet nem tudok sokáig védeni. Ennyi vérrel nem. Így is már kicsit szédültem. De nem volt mit tenni. A támadások befutottak, és én kitartottam. Ez nem mehet sokáig, különben itt lelem a halálom. Csak támadtak, és nem hagyták abba. A vér bomlott, és szépen lassan vékonyodott a pajzs. Pánik uralkodott rajtam. Ha most nem találok valamit ki, akkor meghalok! Az pedig nem lenne vicces! Áh meg van!
A megmaradt vérhez hozzá csaptam még egy keveset, hogy az ájulás határán legyek, és végül miniatűr tüskék formájában szórtam szét a támadók felé. Mintha egy reteszes gránát robbant volna, csak ez vér volt. Kemény, és éles vér. Egy párral végeztem. Emeltem is volna fel a két pengémet, hogy tovább folytassam a harcot, aztán elsötétült minden.
Álmában az ember szabad, és azt csinál amit akar. Azt csináltam volna én is. De valami furcsa érzés nem hagyta hogy nyugodjak. Biztos mindjárt felkelek, és otthon fekszem az ágyamban. Álom az álomban. Micsoda vicc lenne. Akár még nevetnék is rajta, de most nem ez van. Chi no Umi-t láttam sétálni a távolban. Vörös haja csak úgy lobogott a levegőben utána. Karcsú alakja felkeltette az érdeklődésemet, mint mindig.
- Umi! Hé! Hova mész?Meg állt egy pillanatra, és hátra fordította fejét. Arcát valami fehér anyag borította, és gőzölgő pára tört elő a száját takaró részből. Egy maszk. Egy lidérc maszk? Mit keres az rajta?
Hirtelen nagyon hideg lett. Dermesztően hideg, és kipattantak a szemeim.
A lidérceknek nyoma sem volt. Mintha, soha nem lettek volna ott, vagy akár itt. Nagy nehezen felálltam, és szédülve, kótyagosan a mobilom után néztem. Mi a franc történt? Ez így nem jó, vissza kell térnem különben még megölnek. Jut eszembe... Miért nem vagyok halott? Nem értem... A lidérceknek fel kellett volna hogy faljanak. Akkor meg mit keresek itt?
Iszonyatosan hasogatott a fejem, és szédültem. Felhívtam Seireiteit, és átjárót kértem haza.
- Haló? Itt Nishihara Shuko a nyolcadik osztag harmadik tisztje! Haza szeretnék térni a küldetésemről! Kérem küldjenek elém egy orvos csapatot is, mert úgy néz ki megsebesültem... Nem nem kell segítség, egyedül is át tudok menni a kapun. Köszönöm!Ekkor lenéztem a földre, és ahol eddig feküdtem, egy lidérc maszk volt. Egy elég csúf, és vissza taszító dolog, de ott volt. Egy pillanatig a kezemben tartottam a mobilt, és csak a tárgyat bámultam. A Senkai kapu kinyílt nem messze tőlem, ez zökkentett vissza az életbe. Oldalra néztem, majd vissza a maszkra. Úgy éreztem nem hagyhatom ott. Egészen furcsa volt, mert úgy éreztem, mintha hozzám tartozna. Furcsa. Lehajoltam érte, és eltettem.
- Utána kell néznem a dolgoknak, valami történt... Valami, amire még nem tudom a választ...
