Mélyeszted-e még kardod az ártatlanok húsába? Hiszen ők nem tehetnek semmiről. De te köpenyeddel oda állsz, s megvillantod előttük a kegyetlenség kegyességét. Villanó kardodat beleásod személyes igazságuk szívébe, hogy a romlás patakja lassacskán kiapadjék. Aztán tovább állsz, s hagyod, hogy megsemmisüljön hátad mögött. Hangját nem hallhatod, mégis szól; viszi tovább az üzenetet. Lidércek rágják le megfáradt karokról az utolsó életeszenciát, a fák tövében pedig eltemettettik a halott. Szikrát fakasztottál a semmiből, megölted az ártatlanokat. Élvezted; ó, mond élvezted érezni keserűségüket? Eltűnt pár ember, na és! Te, családot öltél meg, s cseppnyi megbánás sem volt szemeidben. Az arrogancia, kevélység uralkodott el lelked felett; tán ma sem lehetsz más mindannál, mit teszel. Gyilkos vagy, mégis hősnek kiáltod ki magad. Nem vagy jobb a koldusnál; nem vagy több annál a patkánynál, amely most is élelemért koldul; de húst rág fogai közt! Már régen megtébolyultál, kedves barátom!
De ne félj, majd én elhozom azt a sápadt fényt, amelyre te magad is vágyhatsz. Nyilván nem számítasz rá. Nyilván nem tudhatod, hogy valahol még él az alvó sárkány. Mert a hüllő él, s csendben fejlődik; minduntalan. Figyelmedet már oly’ sokszor kelthette volna fel; de te balgatag voltál, és nem vetted észre. Ő pedig mindvégig figyelt téged, messziről. Most is figyel téged, s tudja, hogy meggyengültél. Ó, hogyne tudná, hogy gyenge vagy?! A gyilkos királyfi hamarosan halálát leli a Nagyúr és ama zsoldosai által. Immáron megdöntetik a hősnek kikiáltott gonosz, majdan a hazugságok igazsággá fordulnak át. De te csak várj csendesen, légy ugyanolyan vak, mint eddig is. Féld a gonoszt, mert létezik! Féld a macska létezését, mert ő képes levadászni a patkányt! Habár a macskák még lerágni való csontokat sem hagynak..
Becsukom könyvem, s lerakom tintával áztatott hattyútollam. Mára már eleget írtam a régmúlt történeteiről. Ideje kicsit a jelenbe lépni, s kitekinteni az üvegen át. Hisz, ha megteszem, magam is láthatom a földalatti város színeit. Sötét, és állandóslagos. Kevély, és egyben nyomorult is. Ha kilépek az utcán sem láthatok többet, mint a nyomorult szenvedést, mit az Úr bocsájt alattvalóira. De nini, ama távolságában feltűnik egy katedrális, a mennyek székháza. A város legszebb és egyben legmocskosabb helye is. Én csak úgy nevezném, a kárhozat palotája. Tekinteteket vonzó impozáns építmény, az irányító hazája. Nos, talán megérné kopottas köpenyben, a valószínűtlen álca alatt látogatást tenni az ördögnek. Lassan emelkedem fel székemből, s fátyolozott tekintettel vizslatom a háttámlára pihentetett anyagot. Amennyiben macskává kell válni, hogy elkapjuk a patkány; ím legyen. Felveszem a köpenyt, s megindulok ebből a nyomorult porfészekből a gazdagság irányába. Átkelek macskaköves úton, s ismét kardomat vájom az egyik útszéli „ragadozóba“. S akárhányszor mennék itt végig, ugyanígy cselekednék. A változás szelét a mai éjjelre vártam, írásaim immáron életre kelnek. Talpam alatt lassan, érdemtelenül fogynak el a lejárt utak. Köpenyem pedig a némaság állásával marad mozdulatlanul alakomban. Nincs itt szél, amely megváltoztatná a dolgokat. Hiszen a szél már régen jelen van, csak eddig aludt, eddig még nem látta értelmét szólni.
Egy fok, két fok; s én pedig közeledem. Minden fok egy döntés, egy új gondolat mezsgyéje. Ahogyan az egyik perem a másik végletébe ér; úgy minden alkalommal a közeledés új, nem létező érzelmeket szül. A félelem nem létezik a szótáramban. Legyen az úr bármennyire erős, hatalommal bíró birodalmi lovag; vára csupán addig fénylő, míg koldusai azzá teszik. Várurak, hölgyek nélkül az udvar sem több annál, mint ahonnan én érkezem. Egy megüresedett, kihalt temető; melyre már csak a gondnok vigyáz. De ő is csak addig vigyázhat, míg Phlegethón folyamán el nem jut Tartarosba; a letaszítottak börtönébe. De minő csodálatos is ez a katedrális, nem de bár? Parancsoló, ugyanakkor védelmező is. Hmm, aki nem birtokol elég erőt, az meg úgyis meghajlik a sötét rend előtt. Elérem végre az utolsó lépcsőfokot, s felpillantok az őrökre. Lemondóan sóhajtok az alkotó ízlésére, hiszen annyira kiszámítható. Vélem tudni azt, mire azok ottan képesek. De talán az is lehet, hogy az angyal - és társa - csupán csak egy ostoba szobor, amely egy katedrálison ékeskedni próbál. Nyomorult mitológiák, s mégis mennyiszer kerül elő az emberi alantasságban is. Nem ér engem egy cseppnyi átok, avagy áldás sem. Legalább annyi jogom van ide belépni, mint hozzám egyáltalán nem hasonlító zsoldosoknak. Ezenfelül egy ideje már a város gyökeres lakójának gondolhatom magam; sikerült meglátni az itteni kultúrában rejlő lehetőségeket.
Gyakorta suhan át kezem a lerágott lapokon, értelmi nyelvezetet tanulván; vagy egyéb lehetőségeket keresve a macskává váláshoz. Munkám viszont hiába való, ha az akaratom olybá tűnik nem elég ezen kristályok megmozgatására. Megállok a csarnok közepén, és a természetellenes mennyezetre pillantok. Jelenleg Tolkien egyik művébe is érezhetném magam; mint egy feslett Galadriel, aki tévútra tért. Nevetséges belegondolni az alkotó halandóságának ostobaságába, mi szerint az odaát valóban létezett; az író pedig nem tudott hiteléről. Most pedig megérinteném az egyik kristályt, de eszembe jut eljövetelemnek célja. Ideje a jobb oldalt található folyosót választani. Lassú lépteim következményeként, pedig a tanácsteremben találhatom magam. Ürességgel nézem végig az asztal materializálódását, s nyugalommal várom a kiváló árny kirajzolódását. Ez eltarthat akár percekig is, de az is lehet, hogy csupán érzékeim azok, mik meghazudtolnak.
- Üdvözlégy uram! - Mélyen hajlok meg Fredonn előtt, ki mostan is legalább ugyanabban a tartásában jelenik meg. Addig úgysem szólalok meg, míg szóra nem int a vaskéz. Majd csak akkor emelkedem meg némelyest, s szavaimat tettekbe is váltom. Csupán lehúzom karomról karperecem, s tenyeremben tartva kezdek bele a szentbeszédbe. A helytartó tudtára adom az író tollának motiváltságát, valamint kérelmét a gazdától. Néha napján egy koldus is járhat sikerrel, s a király megjutalmazza. A kakas pedig felüvölt a napnyugtától, mert a katedrális fényei meginganak az ős erejétől. A cirádás betűk, cirádás szavakká váltak; a szavakból pedig egy mágikus lenyomat kerül létem szívéhez. S létem második szíve belecsordul a történésekbe, édes fájdalom uralkodik el rajtam. E tárgy, e úr alkotta változás zavara mély bódulatba repít. Megköszönve tettet, újra a macskaköves utra tévedek. A fényes penge viszont elhalad a patkány mellett, mától nincs értelme koptatni az éhezőt. Ideje vacsorázni; vacsorázni az emberek vérében.