Hadnagyi iroda

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szer. Okt. 02, 2013 12:33 am

Érkezett, de miért? ^.^

Egy bólintással vettem tudomásul köszönetnyilvánítását, és mosolyt öltöttem ismét arcomra, hogy tényleg érezhesse, a légkör barátságos, bármennyire is igyekeznünk kell a munkában. Azt hiszem, csak most kezdtem el érzékelni, mennyi idő is telt el, mióta ismételten szolgálatba álltam, és mióta az Ichibantai hadnagya lettem. Sosem vetettem meg a munkát, és mindig is a tökéletesség volt csupán elfogadható számomra, mégis, azt hiszem itt teljesedhettem ki leginkább. Bármennyiszer is mondja el Keo, a lazítás nem az én reszortom, és mikor próbálom elengedni magam, sokaknak még az is túl merev. A fülem mögé igazítottam egy tincset, igazán nincs itt az ideje annak, hogy ismételten ezen kezdjek el rágódni, elvégre most dolgozom, ide tökéletesen illik személyiségem ezen fele.
- Üljön le nyugodtan! ^.^ - Mutatok ismételten a helyre, ahonnan indult.
Nem tudtam mire vélni feszültségét, én kifejezetten jónak találtam az irodám légkörét, elvégre gomolygó füst sem lepte el, mint mondjuk a főkapitány irodájában. .__. A körben növényekkel tarkított helyiség számomra otthonos volt, persze lehet azért, mert valóban már-már annyi időt töltöttem el benne, mint saját otthonomban. :oAzért Haruki~chan hiányzott volna, ha valóban itt kellene élnem. :3
Zavara, és habozása meglep, és felpillantok rá, vizslató tekintetem sosem kerüli el semmi, kivéve egy kósza akta, de az sem az én hibám volt. ˘_˘ Tekintetét kerestem, mely úgy tűnt, elveszik valamerre… jól ismertem ezt a nézést, főként Hakusaya~sannal való beszélgetésekből, de úgy hiszem, sajátom is elég sokszor volt hasonló. A múltban veszés igen veszedelmes dolog, semmi jót nem szül, csupán mélyíti a bánatot, és megsavanyítja az ember lelkét. Ismét az akta felé fordultam, és valahol mélyen, néhány oldal átlapozása után meg is leltem a jelentést, amely magyarázattal szolgált a tiszt viselkedésére. Mélyet sóhajtottam, ismét sikerült belekérdeznem. Nem öltöttem ismét mosolyt arcomra, nem láttam értelmét, hiszen leplezni a fájdalmat sokkal rosszabb, mint szembenézni vele. Nekem nem lenne dolgom vigaszt nyújtani, és nem is áll szándékomban, lévén, az ilyen veszteségre nincsenek megfelelő szavak, módszerek… nincs olyan dolog, ami feledtetné az emberrel a történteket.
- Szeretne beszélni róla? – Néztem komolyan szemeibe.
Nem volt parancs hanghordozásomban, rajta áll, hogy szeretné-e ezeket a dolgokat megosztani velem, főként, hogy még nem igazán ismert engem. Természetesen ez lehet jótékony is, hiszen talán egy idegennek többet mer elárulni ezekről a dolgokról. Azonban én egyben a felettese is leszek, ami lehet visszatartó erő is. Ismételten megigazítottam egy tincset, nincs most nekem szükségem ezen dolgok tovább gondolására annál, mint ami történni fog, ez úgyis Takagi~sanon múlik.
- Talán nehéz önnek beszélnie róla, azonban szeretném, ha őszinte lenne velem. – Tekintetem továbbra is komoly maradt, de nem szigorú, csupán azért kezdtem bele, hogy neki könnyebb legyen. – Az osztag több tagját is érte veszteség, így nem kételkedem abban, a megfelelő helyre került, és el fogja tudni látni a dolgát, azonban az veszélyes, ha képtelen szembenézni a démonaival. Harc, vagy szolgálat közben lebénulni egyet jelent a halállal, és sokszor nem csupán annak, aki képtelen cselekedni. – Felálltam, és az ablak elé sétáltam, így féloldalasan kissé háttal álltam neki. – Ne gondolja, hogy kínozni szeretném, vagy ijesztgetni efféle dolgokkal, arra ott van az élet. De egyetlen tisztemet sem szeretném eltemetni idő előtt. Elég értelmetlen halált láttam már.
Nem fordultam vissza, a kert fáit néztem, ahogy a lemenő nap utolsó sugarai végigtáncoltak a leveleken. Valóban úgy éreztem már magam, mint egy vénséges matróna, aki a sok fájdalomtól szép lassan maga is elsorvad, és nem képes már tovább befogadni efféle dolgokat. Pedig mélyen belül tudtam, az eddigi életem csupán a kezdet, és sok öröm, de épp annyi bánat vár még rám benne… Vajon érdemes elébe menni, és elviselni azt, hogy a mosolykért könnyekkel fizetünk? Hogy minden pillanatban, ha boldogságot érzel, kénytelen vagy erről később elfeledkezve egy sötét sarokba kuporodni, miközben a könnyeid átmossák az egész tested? Ha Keo itt lenne, bizonyosan igennel válaszolna… Én viszont egyre kevésbé vagyok ebben biztos. Mivé lesz a világ, ha csak a halál marad menekvés?

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szer. Okt. 02, 2013 11:58 pm

Gépies mozdulatokkal lép a felkínált helyre, talán valóban jobb is, ha most nem álldogál, fáradtan roskad le a kijelölt székre. Külsőre sem úgy fest, mint aki a helyzet magaslatán áll, hiszen már nem próbálja kényszeríteni magát, hogy szálegyenesen ülve, görcsösen pedáns tartást erőltessen magára. Lehorgasztott fejjel fogadja az érdeklődést, egyszerűbb a padlót bámulnia, mint szembenézni a kérdéssel. Egy pillanatra azonban mégis feltekint, de hadnagya sem megrovást, sem lenézést nem mutat, ahogy várta volna. Ettől, ha látványosan nem is, de némileg megkönnyebbül. Szeretni egyáltalán nem szeretne beszélni, mi több, emlékezni sem arra a napra. Más körülmények közt nem mesélne róla senkinek, hiszen eddig sem tette. Nem pusztán a bizalom hiánya, mi arra késztette, hogy magában tartsa, habár ez is nagyban közrejátszott, ez idáig pusztán nem tartotta szükségesnek, hogy kiadja magából. Valójában nem is akarta, hogy emiatt másképp kezeljék, ha nem is kifejezetten titkolni akarta, de nem kötötte nyíltan senki orrára. Hiszen, akárhogy is, az eset nem csupán fájó emlék volt, de bárki bármit mond, ez őt is minősítette. Úgy hitte, idővel magától is képes lesz megbirkózni vele, nem szorul segítségre, hogy feldolgozza. De most rá kell jönnie, mégis szüksége van némi támaszra, hogy túllépjen rajta, hiszen ha egy ilyen egyszerű kérdéstől is képes volt összeomlani, mi lesz vele később?
- Csak egy ostoba baleset volt… – dönt végül mégis amellett, beszélni fog. Hiszen ki másban is kellene leginkább megbíznia mostantól, ha nem a saját hadnagyában? Otthonról beszélt neki, ahová mostantól tartozik, és bármennyire is érzelgős a megközelítés, ahol az ember otthonra lel, ott van a családja is. Neki pedig most nincs senki más, kire ekként tekinthetne. Valahol pedig muszáj elkezdeni, ez pedig egy remek alkalom rá, mit lehet nem kéne elszalasztania. Ki tudja, legközelebb, lesz-e alkalma, hogy valaha is ennyire megnyíljon neki? Hogy egyáltalán, bárki másnak kitárulkozzon? Mindenképp meg kell ragadnia a lehetőséget, hisz Naominak mindenképp igaza van abban, azzal nem segít magán, ha magába fojtja. Talán ettől majd könnyebb lesz.
Hosszasan hallgat, próbálva megemészteni a hallottakat, emellett összeszedni saját gondolatait. Egy pillanatra értelmetlen dühöt érez, maga sem tudja pontosan, miért, egy pillanatra harag lángja csap fel benne, ahogy hadnagya beszédét intézi hozzá. Az osztag többi tagjához hasonlatos vajon az ő szenvedése is? Fáj, mindenkinek fáj, de vajon ők is érezték ennyire emésztőnek a fájdalmat, mikor elvesztették szeretteiket? Mindenki másképp éli meg, ezt nem tagadhatja, de miért veszi a bátorságot, hogy őt, és kettejüket, kapcsolatukat máséhoz hasonlítsa? Honnan is tudhatná? Ökölbe szorulnak kezei, ahogy visszavágni kíván, mégsem szól közbe, hagyja, hogy befejeződjék a kiselőadás, minek végére, szerencséjére sikerül némileg megnyugodnia. Rájönnie, nem Shiranui-san, kire ellenségként kellene tekintenie, hiszen ő csak segítő kezet próbál nyújtani, mit meggondolatlanságában kis híján eltaszított magától. Néha valóban mégis jobb hallgatni, s hogy most így tett, bizonyosan nem fogja megbánni.
- Figyelmetlen voltam, magára hagytam – kezdi végül azzal, mi elsőként eszébe jut az esettel kapcsolatban, viszonylag higgadtan, nem dühből vág vissza, ahogy még az imént szerette volna.
- Túl sokat veszítettem vele ahhoz, hogy ezt a hibát újra elkövessem – néz fel, keresve a másik tekintetét, valamiféle biztatást várva, hogy tovább fojtassa. De mi mást mondhatna még? Bárhogy is akarná elmagyarázni az érzést, a köteléket, mi kettejük között volt, hiába igyekezne körülírni annak hiányát, bármennyire is próbálná, a szemközt álló sosem érthetné meg. Miről mesélhetne még, mik nem csupán üres szavak lennének? Tanácstalanul bámul ki, követve a nő tekintetét a kertbe, nem is sejtve, talán most ő is sokkalta messzebb lát és jár, mint ameddig a szem ellát.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Csüt. Okt. 03, 2013 5:20 am

Érkezett, de miért? ^.^

Néhány pillanatig még az ablakon néztem kifelé, hallgatva, mit is felel. De mit is felelne ilyen helyzetben? Valószínűleg azt feltételezi, hogy senki sem képes őt megérteni, hogy azt nem érzik úgy, ahogy ő érzi, másnak még sosem fájt ennyire. Magam is éreztem így, olyan mélyen, hogy azt hittem, nem is lesz szükség semmire ahhoz, hogy egyszerűen a sötét semmibe zuhanva ott maradjak, és ne nézzek fel többé. Néha most is úgy éreztem, hogy tehetetlen vagyok, és csak zuhanó falevélként sodródom, amit minden kósza szél megforgat, és kénye-kedve szerint arra sodor, amerre szeretné. Azt hiszem mindannyiunknak meg kell tanulnunk még azt, hogy a segítség elfogadása nem gyenge jellemre, hanem értelmes lényekre vall, elvégre egyedül sokkal kevesebbet tehet az ember.
Előre sétáltam, az asztal vele szemben lévő élére támaszkodva ereszkedtem kicsit lejjebb, hogy szemünk majdhogynem egy magasságba kerüljön. Nem szerettem volna, ha valami is kettőnk között lenne, fontos az, hogy most ne gátoljon semmi, a testbeszédben ennek nagy jelentősége van, hiszen nem akartam távolságot tartani. Újonc vagy sem, a jelenlegi helyzet azt kívánja, hogy segítsem, amiként tudom, és ezt is fogom tenni, legjobb tudásom szerint. A lelki sebekre nincsen olyan kötszer, mint a testiekre, azonban néha néhány szó többet segít, mint azt sokan gondolnák.
- Takagi~san, nagyon emlékeztet engem az egyik tisztemre. – Sóhajtottam, majd ismét megigazítottam hajamat. Mi van ma a frizurámmal, hogy folyton rakoncátlankodik? .__. – Ő az unokatestvérét veszítette el, szintén az Akadémián, bár ő maga akkor már gyakorlott shinigaminak számított, és a vizsga biztonságos lezajlásának biztosítása érdekében volt jelen. Nem csupán vérrokonát, de zanpakutoját is kénytelen volt eltemetni, mert a harc során az is megsemmisült.
Jól emlékeztem még a néhány hónapja történtekre, Hakusaya~san állapotára, és önvádjaira, holott nem hibázott akkor és ott, mikor meg szerette volna menteni a diákokat. Magam is későn érkeztem, és láttam Sora~san halálát, mégis más volt számomra az eset, bár megrázó, még ha nekem nem is volt rokonom a fiatal fiú. Azonban Hakusaya~san olyan elszántságot tanúsított, amit sokan megirigyelnének, és végül talpra állt, hasznos tagjaként az Ichibantainak.
- Nem abban hasonlítanak azonban, hogy elveszítették valakijüket, sokkal inkább a felelősség nehezedik az ön szívére is, és ez bűntudatot ébreszt magában, ami nem helyes.
Talán nem érti, miért is mondom ezt, hiszen olvashattam a jelentéseket, minden leírást, mégis teljesen komoly marad tekintetem, ez nem vigasz. A legtöbbek összekeverik azt a sajnálkozással, a részvéttel, de úgy éreztem, ebben az esetben egyik sem lenne helyénvaló, hiszen az nem pótol egyetlen szerettet sem. Néha nagyon is racionálisnak kell maradnunk, még, ha ez nehezére is esik ilyenkor az embernek.
- Egyszer azt mondták nekem, hogy egy halottal szemben az a legnagyobb tiszteletlenség, hogy keserűen éljük meg azt, ami neki már nem adatott meg. Tudja, csak nem régiben jöttem rá, hogy ez igazából nem azt jelenti, hogy minden pillanatban mosolyognunk kell, akkor is, ha bánt minket valami. Ez a mondat sokkalta inkább azt jelenti, hogy az élőknek élniük kell, ahelyett is, aki már nem lehet közöttünk.
Nem szerettem volna erőltetni, hogy tovább beszéljen, nem voltam benne teljesen biztos, hogy képes lenne rá, azonban biztos voltam benne, hogy jót tenne neki, ha képes lenne szabad utat engedni mindannak, amit nyilvánvalóan elfojt. Jól tudtam saját tapasztalatból, hogy az elnyomott, majd pedig később felszínre törő érzések sokkal veszélyesebbek, mint a kinyilvánítottak.
- Talán nem ezekre a szavakra számított, de tudnia kell, azzal, hogy önmagát marcangolja, hogy többször is áttekinti a helyzetet, vagy azon gondolkodik, mit is kellett volna másként tennie… ezekkel nem képes életet adni. De azt hiszem, ha belegondol abba, milyen kapcsolat is volt önök között, akkor ráébred arra, mit vár öntől, és ezzel képes lesz együtt élni. – Ismét komolyan pillantottam rá. – Nem kell felejtenie, nem kell kitörölnie az emlékezetéből, ezzel együtt kell egésszé válnia, és képesnek kell lennie arra, hogy olyan életet éljen, amilyet ő is szánna önnek.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Pént. Okt. 04, 2013 10:36 pm

Meglepi a közvetlenség, mit most felé mutat, ha egyáltalán lehet azt annak nevezni, hogy most nem távolságtartón az iroda másik feléből, hanem előtte állva, szemtől szemben beszél hozzá. Nem, mégis, így van, ezen nincs mit túl sokat gondolkozni, hiszen nem csupán testbeszéde, mondandója is sokkal személyesebb hangvételű, mint eddig volt, mintha ezzel is arra próbálná ösztönözni, hogy legyen valamivel nyitottabb felé. A későbbiekben bizonyosan hálás lesz érte, most mégis, ültében is, amennyire csak lehet, hátrébb húzódik, némileg ijesztőnek találva a fordulatot, hogy ilyen hirtelen mennyire másként viselkedik vele szemben, elhagyva az eddig használt, számára túlzottan is hivatalos hangnemet. Persze ez nem tiszteletlenség részéről, csupán továbbra sem képes a hadnagy mellett ellazulni, még ha szándékai egyértelműen is tükrözik, segíteni próbál. Épp tiltakozni készülne az összehasonlítgatás miatt, de hamar megérti, nem veszteségét akarja összevetni az említett másikéval, így még azelőtt el is felejt megsértődni, hogy valóban lehetősége, ugyanakkor bármi oka lenne rá. Túlzottan gyorsan akar ítélkezni az elhangzottak felett, erre ráeszmélve pedig enyhe szégyent érezve süti le szemeit egy pillanatra, csupán míg erőt véve magát lehiggad. Nem is igazán érti, honnan erednek ilyen szélsőséges érzelmei, hiszen a szemközt álló semmit nem vétett ellene, s ha így is lenne, nem jellemzőek rá az ilyen hirtelen hangulatingadozások, haragudnia a másikra pedig pláne semmi oka. Egyetlen magyarázata talán, hogy ez idáig senki sem próbált meg ilyen direkt módon múltjának ebben a kényes fejezetében vájkálni, sosem volt rákényszerítve, hogy ismét megbolygassa magában ezt, az úgy tűnik, túlontúl érzékeny részt.
- Valakinek felelősnek kell lennie a történtekért, őt pedig már nem hibáztathatom, sem senki mást. Az én dolgom lett volna, hogy vigyázzak rá, hiszen mindig is így volt, hogy akkor és ott nem azt tettem, amit kellett volna... – tiltakozik továbbra is az ellen, mit próbálnak észérvekkel megmagyarázni neki, képtelen lévén elfogadni, hogy mindenkitől független az, ami történt. Még mindig inkább dühös, mint szomorú, ha már másra nem is, legalább saját magára haragudhasson emiatt. De mi marad neki, ha ezt is elveszik tőle? Visszautasítón fordítja el tekintetét, nem akarja, hogy meggyőzzék az ellenkezőjéről annak, amit vél, arról, hogy ha nem cipeli önvádja terhét élete végéig, nemtörődömmé, ezáltal árulóvá lesz.
- De ha mégis így, hát mit volna helyénvaló, hogy érezzek? Minden más csupán önámítás volna. Mintha azt kérné tőlem, örüljek annak, hogy már nincs velem – talán eljutott az agyáig a másik mondanivalója, de úgy fest, ha meg is értette a lényeget, nem akarja elfogadni azt, sőt, leginkább tudomást sem vesz róla. Még ha igaza is van mindenben, már pedig miért ne lenne, tapasztaltabb lévén, ő mégis konokul ragaszkodik saját igazságához, szemtelenül semmibe véve, hogy mindezt valóban segítő szándékkal mondják. Görcsösen ragaszkodva álláspontjához, hirtelenjében arról is megfeledkezik, mennyire tiszteletlenül is viselkedik felettesével szemben, ahogy minduntalan visszafelesel.
Azonban eljön az a pont is, mikor kénytelen elfogadni valamit, egyet érteni vele. Valóban, ahogy Shiranui-san megemlíti, nem képes, bármit is tesz, gondol, vagy érez, változtatni a dolgokon. És van, ha nem is tudatosan tapintva a lényegre, még valami, miben talán az eddigieknél is jobban igazat kell adnia neki. Abban, amit az őket egykor, s talán még ma is összekapcsoló kötelék megkíván tőle, még ha kettejüket immár csupán egyedül is képviseli.
- Ebben téved. Pontosan azt és semmi mást nem várna el tőlem...– fordul ismét hadnagya felé, immár nem haragvóan tekintve rá. Hiszen hirtelen a legfontosabb dologról feledkezett meg, mit minden körülmények közt igyekezett megtartani, egyfajta ígéretként, mi fölött most elsiklott, s talán ha nem emlékeztetik rá, végleg feledésbe merült volna.
- Minthogy mosolyogjak – az egyetlen és legfontosabb ígéret, mit még egykor egymásnak tettek. Történjék bármi, mosolyogj! Semmi sem követelte meg, hogy valódi örömet érezzen, ha így tesz, de bármiféle akadály, probléma, keserűség üti fel a fejét, meg kell próbálni mosollyal szembenézni vele, hiszen ettől minden csak könnyebb lesz. Persze ezt mindig könnyebb volt mondani, mint megtenni, de ez volna az, mivel igazán cserben hagyná, ha nem próbálna meg továbbra is így tenni. Vele, vagy nélküle, ez az amiről sosem szabad megfeledkeznie.
- Én pedig igyekezni fogok, hogy így legyen – és valóban, meg is próbál, ha most még némileg erőltetettnek tűnő mosolyt csalni arcára. Talán ez a legkevesebb, amivel köszönetet mondhat. Mindkettejüknek.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Pént. Okt. 11, 2013 2:36 pm

Érkezett, de miért? ^.^

Megráztam fejem válaszára, bár ez nem lemondás volt részemről, inkább csak természetes mozdulat. Kicsit úgy éreztem, mintha az évekkel ezelőtti önmagammal beszélgetnék, akit meg kell győznöm arról, amiben akkor még magam sem hittem. Furcsa fintora a sorsnak, hogy sérült shinigamik segítik hasonló veszteséget megélt társaikat, ahogy Keo segít engem, úgy támogattam én is Hakusaya~sant, még ha nem is hasonlítható össze a két kapcsolat.
- Végtelen arroganciára vallana, ha azt feltételezné, hogy befolyással van a halálra, Takagi~san. Még ha a saját zanpakutojával is vet véget egy életnek, nincs hatással arra, hogy az mivé lesz, vagy mi volt előtte. – Fontam keresztbe mellkasomon karjaimat, úgy éreztem szükséges lefognom saját magam, hogy a fiatal tisztet ne rázzam fel abból az álomvilágból, amibe ringatja magát, ahová a valóság elől menekül. - Az, hogy pont ön a halál oka, puszta véletlen, ha valakinek eljön az ideje, így, vagy úgy, de eltávozik. Gondolja, hogy azt könnyebb lenne elfogadnia, ha ágyban veszítette volna el?
Bizonyosan nem… nyomasztóbb végig nézni azt, ahogy valaki szép lassan elsorvad, és az általunk oly féltve őrzött kép, amin élettel teli, megváltozik, és már csak önmaga árnyaként látjuk. Ilyen voltam én is, egy szellemkép, ami volt, lélegzett, de nem élt. Egészen addig a percig, amíg egy kislány be nem nyitott azon az ajtón, ami olyan biztonságot nyújtóan védte csigaházamat a világ elől. Annyi mindenből maradtam ki, oly sok a dolog, amit megtehettem volna, és még sem tettem, hogy már-már úgy érzem, jogom sem volt a gyógyuláshoz.
- Nem azért kell felelőst, vagy okot találnia, amiért elveszített valamit, hanem azért, hogy tovább tudjon élni, harcolni, nevetni, sírni, szeretni. Aki képtelen önmagát szeretni, az mást sem tud.
Talán most értettem csak meg igazán, mit is jelent ez, hogy Keo mellettem volt. Lehet, hogy ebben a percben nem gondolja azt, a későbbiekben bárkire, vagy bármire is szüksége lesz. Az is előfordulhat, hogy tolakodónak érez, de ezeket a dolgokat jobb csírájában elfojtani, mint hosszú évekig cipelni, és hagyni, hogy elburjánzón a szívben és a fejben. Nehezebb kiirtani egy gyökeret vert gondolatot, ha olyan mélyre lemegy, hogy az ember elemeibe is beépült.
- Nem kérnék ilyesmit. – Néztem mélyen a szemébe. – De nem gondolhatja azt, hogy azzal veszíti el, hogy megbocsát! Épp ellenkezőleg, azzal mondd le róla, ha ilyen emlékeket táplál, és a gondolatára is összeszorul a szíve.
A legfőbb okot azonban talán még ő maga sem értette meg, de úgy gondoltam ennyi év tapasztalattal a hátam mögött látom a tekintetében. Nem csak önmagára dühös, fel sem fogja, mi vezérli legbelül, nem lát tisztán, csupán csapkod önmaga körül, és még csak meg sem érti ennek az okát. Lehetne dühös a világra, a lidércre, aki megölte a húgát, vagy a tanáraira, akik képtelenek voltak segíteni. Haragudni azonban azért haragszik önmagára, mert minden bizonnyal úgy érzi, a húga itt hagyta őt, cserbenhagyta, és azt érzi szégyennek, hogy ezért képes dühöt érezni. Mással nem igazán tudtam magyarázni azt a mérhetetlen önvádat, amivel sújtja magát.
Magyarázatát hallva, majd mosolynak alig-alig nevezhető grimaszát látva úgy éreztem, mégis csak sikerült elérnem valamit, mintha a felszín alatt megcsillanna egy apró reménysugár. Nem sok, és nem is tart hosszan a pillanat, valamint viszonozni sem tudom, nem maradt erőm egy üres mosolyhoz, hazugságnak érezném szavaim után. Leengedem a karjaimat, közben óvatosan végigsimítva hasamon. Nekem is sok mindent el kell még engednem, és hagynom a dolgokat, az érzéseket a maguk útján folyni, de a felettem átcsapó hullámok egészen másfélék, mint amit Takagi~san érez.
- Örülnék, ha felkeresne, amikor úgy érzi, beszélnie kell valakivel. Nem kényszerítem arra, hogy mindent megosszon velem, arra sem, hogy egyetértsen azzal, amit gondolok. Csupán azt kérném, hogy tegyen meg mindent, ami az erejéből telik. Ha így tesz, és ekképpen teljesíti a szolgálatot, biztosan jól kijövünk majd egymással. – Felé nyújtottam a kezem. Nem baráti gesztusként, sokkal inkább, hogy megpecsételjen a kézfogás egy olyan ígéretet, amit betartani nehéz, de a végére elégedetté teheti őt is, és engem is.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szomb. Okt. 12, 2013 4:41 am

Hirtelen sértésnek veszi a felvetést, nem is értve, miért feltételezi a másik, hogy többet gondol magáról, pontosan tudva, szemrehányás nélkül is, hogy a történések nem függenek tőle, befolyása nem lehet olyan horderejű dolgokra, mint maga a halál. És ahhoz, hogy ezzel tisztában legyen, nincs szüksége sem a hadnagya, sem senki más kioktatására. Durcás kisgyerek képét festheti, ki azon duzzog, hogy olyasmiért vonták felelősségre, amit el sem követett. Ugyanakkor már-már rémisztő, hogy egyetlen személy, pusztán a jelenlétével és néhány szóval mennyire képes, ha nem is szánt szándékkal, de mégis, szinte erővel taszítani őt egyik hangulatból a másikba. Pillanatnyi nyugtot sem hagyva, hogy egy-egy érzést kellően feldolgozhasson. Kevés választja el tőle, hogy az érzelmi hullámvasúttól ne forduljon fel a gyomra, bármilyen valószerűtlen, hogy pusztán ennyitől, de jószerével a hányinger kerülgeti. A szék peremét markolva igyekszik lehiggadni, valamiféle kapaszkodót keresve, viszonylag stabil, megnyugtató dolog után sóvárogva, jobb híján akár ez is megtenné, hogy ne sodródjon tovább.
- Semmilyen körülmény nem változtatna azon, hogy érzek most, hogy éreznék, ha mindez holnap, akár száz, vagy ezer év múlva történt volna így – tagadóan rázza meg fejét, nem, egyáltalán nem gondolja, hogy akkor könnyebb lenne, tagadásával egyben igazat is adva, bárhogy is esik, semmi sem könnyítené meg az elfogadást.
- De legyen, tegyük fel, hogy ami történt, mindenki feletti volt, senki sem hibázott. És ha még így is van, sem érzem, hogy ez bármin változtatna – nem bírva tovább a székhez szögezve ücsörögni elszakítja magát a rá szegeződő tekintettől, felállva, kezeit tördelve igyekszik összeszedni gondolatait, miközben tesz néhány teljesen értelmetlen kört az irodában. Talán könnyebben megy majd, ha nem érzi a gyomrára nehezedő nyomást, mit Shiranui-san közelsége okoz. És talán jobb is, hogy nincs karnyújtásnyi távolságban azzal a hangnemmel, mivel mondandóját előadja.
- Olyan dolgot kér tőlem, amiről fogalma sincs, mit jelent! Mit jelent nekem önmagamnak lenni, és elfogadni, aki vagyok? Hiszen még én sem tudom – egy rövid időre megtorpan, tanácstalanul tárja szét karjait, majd folytatja a fel-alá járkálást.
- És ha azt hiszi, erre olyan egyszerű a válasz, hogy példálózhat nekem bárki mással, kivel hasonló történt, akkor téved – ér a megkezdett kör végére, a hadnagy előtt állva meg, túllépve azon, tulajdonképpen mennyire is tart tőle. Ha felbátorodása csupán pillanatnyi is, most kivételesen mégis jól jön, szüksége van rá hozzá, ha tovább akar beszélni. Később majd ráér mindent megbánni.
- Az, aki régen voltam, mi voltunk, együtt, ketten, nem csupán én. Sokkal többet vesztettem, mint azt talán maga, vagy bárki más talán ésszel felfoghatná. Arra kér legyek önmagam, s ezt, akinek lennem kéne, szeressem. De hogyan legyen azok után az ember újra egész, ha kettészakítják? – hátrál el ismét, továbbra is tehetetlennek tűnve, azt várva, talán ha teljes egészében látja őt a másik, majd láthatóvá válik, melyik fele is hiányzik. Persze ostobaság ezt várni, így nem is teszi, folytatja tovább, akár kíváncsi rá a szemközt álló, akár nem.
- Nem csupán egymás mellett, együtt léteztünk. Mindig és mindenütt ketten voltunk. Sosem volt ő, és nem voltam én sem, végig csak mi voltunk – elkeseredetten keresi a szavakat, nem is igazán tudva, miként mondhatná el, amit annyira szeretne. Értelmetlennek, mi több, ostobaságnak tűnhet az egész, hiszen sosem próbálta még senkivel megértetni, mit is jelentett neki, hiszen eddig nem is volt rá szükség.
- Újra kellett tanulnom járni, mert már nem volt támaszom. Gondolkodni, mert már nem volt, aki tudja szavak nélkül is, mi jár a fejemben. Beszélni, mert nem volt már, ki befejezzen helyettem egy mondatot. És lélegezni, mert nélküle úgy éreztem, megfulladok... – nem várja el, hogy megértse, hiszen hogyan is lenne rá képes, mégis megpróbálja elmagyarázni, ha nem másért, pusztán azért, mert eddig senki nem volt, kinek elmondhatta volna, mi is az, mit valójában elveszített. Újra szükségét érzi, hogy leüljön, habár ezek után valójában távozni készült, az elmondottaktól valahogy forogni kezdett vele a szoba. Már nem dühös, már nem duzzog, nem tiltakozik, nem felesel többet. És bármennyire is valószerűtlennek tűnt, most mégis egy kicsit megkönnyebbült.
Elfogadja a felé nyújtott kezet, újabb kapaszkodóként tekintve és számítva rá, hogy ahogy most is, később is ott lesz, ha épp újra szüksége lesz élni vele, mikor a gödörből akar majd kimászni.
- Csak annyit mondhatok, igyekszem majd, hogy legalább Önnek ne okozzak majd csalódást – nem akart ígéretet tenni rá, hogy újra visszajön, ha szükségét érzi, ezt talán már Shinarui-san is sejtheti, ő lesz az első, és talán egyetlen, kit felkeres. Nem bizonygatja, hogy ő lesz mind közül a legjobb, nem dobálózik üres szavakkal, elvárható és természetes is, hogy a tőle telhető legjobbat fogja nyújtani, de ezt feleslegesnek érzi kimondani. Elég, ha tudja, mindent megtesz, hogy az elvárásoknak megfeleljen. Újra erőt vesz magán, mit talán most a másiktól kölcsönzött akaratlanul is, ismét feláll, egyetlen lépést hátrálva, meghajolva jelzi, távozni szeretne, ha engedélyt kap rá.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Hétf. Okt. 14, 2013 11:15 pm

Érkezett, de miért? ^.^

Mély sóhajjal engedtem ki a levegőt, mert a fiatal lány még nagyon az út elején járt, túl intenzív volt az élmény, bár az évek sem számítanának. Évtizedekkel később is felkeltem izzadtan olyan rémálomból, ami fojtogató emlék volt csupán, és ami belülről úgy mart, hogy képtelen voltam elviselni. Még a gyógyulás után is volt olyan pillanat, hogy elgondolkoztam azon, miért is én maradtam életben, és mért nem a számomra legfontosabb személy.
- Nem gondolja, hogy másként kellene szemlélnie egy ilyen veszteséget, ha nem vádolna senkit sem? Néhány szótól nem fog megszűnni a bűntudata, de dolgozhat azon, hogy ezeket az érzéseket átalakítsa, és a javára fordítsa.
Csak követtem értelmetlen, szinte menekülő mozgását az irodában, nem tudtam, miért feszült, miattam, vagy a helyzet miatt. Talán nem a vigaszt nyújtottam neki, ahogy várta, és nem csupán megveregettem a vállát, hogy minden rendben lesz, de egyszerűen nem tehettem így, nem lett volna őszinte. Majd megél ő is még néhány helyzetet, szolgálni fog még évekig, és lát másokat meghalni, mert ez természetes körforgás, elmegyünk, és újraszületünk, csak akkor ágálunk, ha olyat veszítünk el, aki fontos volt szívünknek. Értelmetlen halálnak gondoljuk, mert fiatalok, vagy erősek voltak, esetleg közel álltak hozzánk. Másoknál viszont képesek vagyunk elfogadni azt, hogy az idő így, vagy úgy, de mindenkihez elérkezik… Képmutatóak lennénk? Nem, talán inkább túlontúl belemerülünk azokba az érzelemhullámokba, amit az elmúlás sodor át rajtunk.
- Azt hiszi nincs fogalmam? – Mosolyodtam el keserűen, feladtam azt a lehetetlen elképzelést, hogy tovább kövessem azt a fejvesztett mozgást, amit a feszültség vált ki belőle. – Önök sosem voltak egyek, bármennyire közel is álltak egymáshoz, mindig is külön voltak. Két test, két lélek, két ember. Lehet, hogy kapcsolatuk szorosabb volt másokéhoz képest, talán egymás gondolatait és érzéseit is képesek voltak olvasni, de mások voltak. – Megvillant tekintetem, ahogy szemben állt meg velem. – Úgy hiszi mindenkinél többet veszített, de ez csak azt mutatja, fel sem tudja fogni, hogy talán éppen annyit, vagy többet is veszíthet más. Majd rájön arra, hogy az élet sokkal kegyetlenebb annál, minthogy afelett keseregjünk, mink volt, és mit veszítettünk, mert ha lent marad, onnan csak lefelé van út, elhiheti nekem.
Nem voltam dühös, inkább csak fájt, hogy nem képes belegondolni abba, rajta kívül mások is szenvednek, talán jobban, mint ő, hiszen mind mások vagyunk. Az, hogy mélyebbnek érzi fájdalmát másokénál, olyasmi, ami egyszerű elfogultságból származik, mivel talán egy nála gyengébb ember ugyan ilyen intenzív fájdalommal képes megélni háziállata elvesztését. Más bánatát és keserűségét pedig értéktelenebbnek, kevesebbnek nevezni a sajátunknál olyasmi, ami a korlátoltságot tükrözi, és értetlenséget mutat.
- Takagi~san, sokakkal együtt olyasmit veszített el, ami pótolhatatlan, de ettől ön nem szűnik meg lenni, akkor sem, ha úgy gondolja, az lenne jobb. – A vállára tettem a kezem, érezhette, hogy enyhén megremegek. – Nem másokhoz kell a veszteségét mérnie, a nyomorúságon versenyezni értelmetlen, de elmondom önnek milyen az, amikor tényleg egy test és azonos szívdobogás valakivel. Én tápláltam és óvtam a méhemben egy gyermeket, és önnel ellentétben nem adattak meg vele évek. Apró, törékeny testét holtan hoztam világra, mert bár tudtam, hogy már nem él, de nagysága miatt kénytelen voltam megszülni.
Nem hagytam, hogy ezúttal elsírjam magam, Keon kívül más nem láthatott gyengének, ezúttal nem. Az emlékek közül a szépekre próbáltam már csak koncentrálni, sajnos azonban ezek most nem segítettek volna. Már nem éreztem, az összeszorító fájdalmat, a keserűség nem rántott le a mélybe, és nem tűnt a halál az egyetlen megoldásnak, hiszen immár az élők felé tartoztam elszámolással. Magam is újra tanultam mindent, bár én nem csak átvitt értelemben, hiszen évtizedeket ágyban töltöttem. Lecsúszott kezem a válláról, nem akartam megállítani, vagy meggyőzni, már nem szerettem volna semmit, csak hogy megértse azt, amit próbáltam elmondani.
- Ha újra kell is tanulnia ezeket a dolgokat, ha megbotlik ezen az úton, vagy ha csak megáll, mert kicsit elfáradt, gondoljon mindig arra, hogy maga mellett számtalan más is halad. Ön mögött is vannak, és ha megáll, vagy a földön marad, megbotolhatnak, viszont ha előre megy, követhetik a hátát nézve.
Megszorítottam a kezét, de nem erőfitogtatásként, inkább csak bátorításul. Tudtam, hogy mennyit jelent az, ha egy erős ember áll mellettünk akkor, amikor igazán esetlennek és védtelennek érezzük magunkat. Bármennyire is küzdünk az ellen, hogy támogassanak, csapkodunk, ahogy a fuldoklók szoktak a segítség ellen, mégis szükséges, hogy kihúzzanak minket a partra.
- Önmagának bizonyítson, ne nekem… - Feleltem, majd viszonoztam a meghajlását, és visszasétáltam az íróasztalom mögé. – Hétfőn várom a sekushon gyűlésen, Hakusaya~san majd tájékoztatja, hogy ötödik tisztként mi lesz a feladata, most távozhat. ^.^ - Azzal ismét az előttem fekvő papíroknak szenteltem a figyelmem, ezzel is jelezve, nincs további dolga itt.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Vas. Dec. 15, 2013 10:39 am

Beköszönés?!

Mikor is kezdődhetett az a jótékony homály, ami úgy ölelte magához törékeny testem, hogy hűvösét már olyan megszokottan köszöntöttem, mint egy rég látott kedves vendéget? Nem tudtam volna megmondani, mi az, ami igazán megrémiszthetne benne, elfáradtam, csak hagytam, hogy hátamhoz simuljon, szinte éreztem is súlyát. A napok egyhangúsága, az idő relatív telése gyötrelmessé tette az ébrenlétet, az álmatlan alvások pedig élvezhetetlenné a pihenést. Úgy éreztem magam, mint aki bármelyik pillanatban száz évre elszunnyadhatna, anélkül, hogy bármilyen csodát látna odaát, és anélkül, hogy bárki is érkezne, hogy megmentsen. Vajon mikor lettem olyan gyenge, hogy már a létezésem is egy másik emberétől lett függő? És mért nem tudom már az arcát sem magam elé idézni?
Könnyebb lenne, ha valahogy élénkebben érezném, ha olyan lenne, mint egy sérülés, ami vérzik, fáj, aztán egyszerűen begyógyul, ha az ember megfelelően kezeli. De nekem mit kellene tennem, mi lenne a legjobb módszer? Olyan mélyre ástam, hogy a vonásai is elhalványultak, mégis valami maradt belőle, mert a fásultság nem tűnt el, sőt, egyre erősödik, és mind jobban belep. Nem akartam emlékezni, mert az csak azt erősítette bennem, hogy ismét nem voltam elegendő, megfelelő, elég jó valaki számára, és megint csak elveszítettem valami fontosat. Vicces, hogy akarom is azt, hogy szenvedjek, és nem is. Azt hiszem, egy részem úgy véli, megfelelő büntetés lenne számomra, mert igenis az én tökéletlenségem az, ami ilyen tettekre sarkall másokat, egyedül az én hibámból szenvednek mások is, és nem vagyok képes megállítani ezt a folyamatot. Mintha egyre csak örvénylene körülöttem valami, ami minduntalan megsebzi azt, aki óvatlanul közel kerül hozzám, és azzal ártok másoknak, hogy magamhoz akarom ölelni. Milyen kegyetlen átok az ilyen…
Éreztem a megzörrenő lapokat a fejem alatt, és lassan tisztulni kezdett a kép, hol is vagyok, és mit kellene tennem. De miért nem teszem? Napok óta egyre kevesebbet aludtam, és úgy tűnt a fáradtság az irodában ért utol, hiába, testem gyengesége elől nem tudok elmenekülni, úgy tűnik. Elválasztottam valószínűleg nyúzott, és kissé talán sápadt arcomtól a papírlapot, ami igyekezett a bőrömbe simulni, de nem volt maradása, tükör híján azonban arra nem figyeltem fel, hogy a tintával írt szöveg nagy része arcomat tarkítja.
Felállva a székről kénytelen voltam szinte azonnal vissza is ülni, és néhány pillanatig megtámasztani magam a hirtelen rám törő szédülés miatt. Mély levegőket vettem, és igyekeztem megnyugodni, majd az ablakra pillantottam, a szelíden besütő fényből tudtam, hogy már elkezdődött a nap, de a pontos időt így lehetetlen lett volna számomra megállapítani, és azt hiszem jelen állapotomban nem is számított. Vajon mikor mentem legutóbb haza? És mikor ettem, egy vagy két napja? Ismételten erőt vettem magamon, és ezúttal képes voltam talpon maradni, valamint eljutni a vízforralóhoz a közeli társalgóba, amibe vizet töltöttem, és bekapcsolva vártam a jótékony jelzést, ami nem sokkal később meg is szólalt. A gőzölgő itallal kezemben tértem vissza az irodámba, hogy immár tényleg képes legyek valamiképpen hasznosítani magamat, bár már ahhoz sem éreztem elegendő erőt, hogy haragudjak magamra. A felszálló meleg gőz csiklandozott, mégis olyan megnyugtatónak éreztem, hogy valami elevenként hat rám, hogy nem a hétköznapok monotonitása kísér, és felélénkít majd a langyos ital.
Erre azonban sosem került sor, ugyanis a következő pillanatban valami éktelen zajra lettem figyelmes a kert felől, így azonnal letettem a kezemben tartott csészét, és zanpakutoum után kaptam. Remegett a kezem, és nehéz lett volna megmondani, hogy a kimerültség, vagy a félelem haladt keresztül rajtam, azonban egyik sem vetett túl jó fényt rám. Régóta nem éreztem olyan mardosó félelmet, mint ami talán most száguldott végig rajtam, holott semmi okom nem lett volna rá, lévén a saját osztagomban vagyok, több tucat shinigamival egyetemben, akiknek ráadásul az egyik vezetője vagyok. Mégis meddig fajulhat még ez az állapot?
Szerencsére azonban feleslegesnek tűnt feszültségem, ugyanis nem újabb behatolókról volt szó, csupán valaki az ajtó helyett az ablakon próbált bejutni az irodámba. Lemondóan engedtem ki egy sóhajjal az addig benntartott levegőt, majd fegyverem eltéve közelebb lépdeltem az alakhoz, akit torz lenyomatából meg sem ismertem messziről. Kinyitottam az ablakot, és félig kihajolva az alant fekvőt vettem szemügyre. Zavaros beszéde egyáltalán nem segített abban, hogy kitisztuljon a kép, pedig haori nélkül is megismertem az egykori kapitányt, csupán az volt még homályos, hogy miért is kereshetett engem, és mi okból nem az ajtót használta.
- Ne aggódjon Nagano~san, ez a nap bizonyosan nem hozott többeknek sem szerencsét. – Próbáltam barátságos arcot magamra ölteni, de úgy éreztem arcizmaim betonból vannak, és egyáltalán nem rándulnak abba az irányba, merre én szeretném, mind inkább úgy tűnt, lassan ismét engedek a könnyeknek. – Ha bejön, megmutatom, merre szedheti rendbe magát! – Nyújtottam a kezem, ha már eddig eljött, felesleges lett volna körbe mennie a bejáratig, az ablakon is bemászhat. Azzal azonban nem tudom mit fogok kezdeni, ha azt feltételezi, tényleg képes lennék felhúzni, mert jelen állapotomban az is kétséges, a bögrét miként bírtam el…

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Kedd Dec. 24, 2013 2:13 am

Perwoll black magic (kéne) – Beköszönés^w^

Hosszan tűnödött mit szeretett volna mondani, azon kívül a név, mármint a sajátja, csak már az sem jutott eszébe az előző percekben közölte, vagy kizárólag a szándék volt meg és teljesen másról beszélt, mert valamiről határozottan járatta száját, miután sikeresen elszabadult a somblero-s kukacoktól. Azok az álnok tecquila-t nyakaló részeges bevándorlók folyton megtalálják a spanyol hadoválásukkal, amitől még jobban összekavarodnak gondolatai, mint alap állapotában. Most sem értette minek gondolkozin, azon, hogy miken szokott gondolkozni, amikor teljesen másról kezdett el elmélkedni, de persze már elfelejtette miről, így lényegében sok-sok kérdőjellel feje fölött maradt légüres térben. Kívülről ez nagyjából úgy festhetett: kővé dermedten ücsörgött a gyepen, miközben arcán mélységes tűnődés körvonalazódott. Persze ez a gigantikus művelet sem tarthatott időtlen időkig, csak épp a visszatérést követően sem lépdelt értelmesebb vizekre. Bambán pislogott orra elé és pillantott jobbra-balra, mintha abban reménykedne a környező tárgyakból sikeresen elcsípheti messzire sprintelő gondolat fonalát. Erre százévente egyszer volt példa, így ezen a napon sem történt csoda. Valahol a bűnbánat és teljes értetlenség között egyensúlyozva forgolódott saját tengelye körül, mielőtt a hadnagy előtt befékezve bökött rá, jelezvén, végre akad sejtése, miről lehet szó.
Hosszasan meredt rá már-már felcsillanó szemekkel, micsoda teljesítményt produkált, de láthatóan a másik fél nem festett túl egészségesen. Hatalmas szürke táskák gyülekeztek szemei alatt, sápadt volt és igaz, hogy nem ismerte a hadnagyot közelebbről, milyen általában, mármint hangulatilag, de eléggé kedvetlennek látszódott. Nagy szemekkel pislogott rá, majd a felé nyújtott kezére, mert nagyon édes volt, így segítene neki, csak, hát nehéz volt és nem akarta megszakadjon, viszont megsérteni sem szerette volna, nem fogadja el segítségét. Megint két dilemma között válogatott, amitől szépséges spirálként forgolódtak szemei néhány másodpercen keresztül.
-Ne-ne…ne! Mármint köszönöm, hogy segítene, de nehéz vagyok és látszik, hogy…mára mint…jól néz ki, meg csinos, csak, hogy így egészségileg, akarom mondani…etooo~h…jól vagy, Nui san?-
Sandított rá összeszűkült szemekkel, hátha kinyomozhatja szavak nélkül a nyavalya mibenlétét, bár nem rendelkezett nagy orvosi szakértelemmel. Azért egy kísérletet megért a dolog, amit szokásához híven túlteljesített. Párkányra támaszkodva hajolt hozzá közelebb, jobban szemügyre vehesse, valóban jól észlelte, vagy újfent kontaktlencséi térfálták meg, de akármilyen távolságból meredt rá, mindenhonnan mélabúsnak tűnt. Ezen a felfedezésen nem tudott mást tenni, mint fájdalmas nyösszenéssel megvakarni fejét, hiszen, ha Nui san-na rossz a kedve, akkor még szörnyebben érzi magát, csak így rárontott és ebben az állapotban zavarja jelenletével. Restellte bűnét és azt sem tudta mit tegyen, azon kívül egyik lábáról a másikra billentette egyensúlyát, mialatt Micimackósan kocogtatta homlokát, még mindig az ablak keretére támaszkodva.
-Kö-kö-köszönöm, Nui san!*w* Nagyon kedves meg figyelmes tőled, amikor így lehangolódtál, akarom mondani elhangolódtál, mármint…-Gondolkozott el a megfelelő szó után keresgélve.-Bi-bi-biztos nem zavarok? Én vissza tudok jönni később is, mert nem azért, hogy így nagyon, hogy kötekedjek, meg beleszóljak, de pihenned kéne! Lálátszik nincs valami rendben…beteg vagy?-
Érdeklődött lelkesen, hátha beavatják a részletekbe és esetleg tud valamiben segíteni, mert nagyon szívesen megtenné, ha kell, elmegy gyógyszerért, vagy orvosért, vagy hazakíséri, csak mutasság merre menjen, mert nem szeretné, ha eltévednének és sokáig kéne bolyonganiuk. Nui san-nak most pihenésre volt szüksége, bár még mindig nem sejtette mi a baj és tolakodó sem akart lenni, faggassa mi történt vele. Nagyon szívesen meghallgatta volna, ha elmesélni neki, meg az mindig jót tesz, amikor kibeszélheted magadból a bajt. Mondjuk abban se volt biztos, mi lehet az a baj, szóval nem merészkedett nagy kalandozásokba, csak engedelmesen bemászott a szobába és hálás csillámlással elfogadta a kapott törölközőt, amivel megtörölgethette viseltes arcát.
-Ké-kérsz valamit? Így-így hozzak valamit, hogy jobban legyél, mert nem akarok kötekedni, csak nem akarsz inkább leülni?-
Rúgott bele az asztalnál lévő székbe igyekezetében. Halkabb szisszenéssel vette tudomásul az újabb kék foltját, de nagyobb figyelmet nem fordított rá, mert Nui san volt az első, meg az, minél hamarabb helyet foglalhasson. Gyorsan meg is fordította az ülőalkalmatosságot, amit közelebb tolt hozzá, hátha tényleg szeretne helyet foglalni és ne miatta kelljen várakoznia. Nagyon szeretett volna segíteni, csak hát nem tudta mit merjen, vagy ne merjen csinálni. Aztán megbántani sem akarta Nui san-t, meg nyaggatni. Nem tudta mit tehetne érte, csak bambán ácsorgott a helységben és sűrűn vakarászta fejét, mihez kezdjen magával. Egyik ötlettől barangolt a másikra, amikor akadt némi hasznosítható ihlet múzsája. Rögvest tenyerébe csapva öklét szólalt meg.
-Sóhajts nagyokat!-Osztotta meg váratlanul bölcs javaslatát.-Én ezt szoktam! Amikor rosszul érzem magam, akkor hatalmasakat fújtatok és attól kicsikét, így jobban…szóval jobb!-
Csillogtak kiskutya szemei, abban reménykedve valami ügyeset sikerült mondania. Boldog lett volna, ha sikerül valami apróságot tenni Nui san-ért, mert rossz volt nézni, ennyire maga alatt van és tényleg nem akart pofátlan lenni, de muszáj volt feltenni a nagy kérdését, mert nem hagyta nyugodni. Sokáig rágódott rajta, pontosan fél percig, míg ajkába harapva töprengett merje vagy ne.
-Sze…szeretnél ro-róla beszélni, Nui san? Csak mert nekem mindig így szokott segíteni, ha elmondom, hogy mi a bajom.-
El lehetett nyugodtan utasítani, nem fog érte megharagudni, hiszen nem közeli barátok, meg lényegében annyira nem is ismerik egymást, de azért barátságosan mosolygott Nui san-ra, hogy tudassa vele, nem fog csúnyán viselkedni és tényleg szívesen meghallgatná, meg ott van, ha beszélgetni szeretne.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Csüt. Jan. 09, 2014 12:27 pm

Beköszönés?!

Felvont szemöldökkel figyeltem az igen bizarrnak tetsző műsort, amiből vajmi keveset voltam képes felfogni, sőt talán a semmit súrolta alulról ezeknek a száma. Nem tudtam eldönteni, hogy a fallal való találkozás, mert a hangból következtetve valamiképpen annak csattanhatott, vagy az én látványom váltotta ki belőle. Kicsit örültem is, hogy a közelmúltban nem találkoztam tükörrel, mert bizonyosan nem festettem úgy, ahogy kellett volna, ahogy szerettem volna. Viszonoztam a felém meredő nagy szemeket, mert igazán nem tudtam kiigazodni a történteken, mondjuk lehet ebben bűnösek voltak amúgy is igen kusza gondolataim, mégis valahogy úgy éreztem, hogy nem a hangulatom a legnagyobb problémaforrás.
Zavarára ismét megpróbáltam elmosolyodni, ahogy szabadkozik, hogy miért is ne segítsem be, és már a kezem kinyújtásánál is tudtam, hogy igaza van, mégis olyan furcsán hatott rám. Aztán arcomra is fagy a mosoly, ahogy befejezi mondandóját, hiszen mit is válaszolhatnék erre? Egyáltalán nem éreztem jól magam, sőt, a tompaságom már olyan szintre emelkedett, hogy csodálkoztam azon is, hogy érzésnek nevezhetem azokat a reakciókat, amiket egyesek kiváltanak belőlem. Megpróbáltam azért összeszedni magam, mert ha még a férfi számára is egyértelmű a helyzet, akivel nem igazán volt bensőséges a kapcsolatom, akkor másoknak is feltűnhetett mindez, ami nem helyes. Sosem voltam olyan, aki könnyen megosztja másokkal a gondjait, mert arra neveltek, hogy egyedül hozzak döntéseket, és egyedül vállaljam is értük a velük járó felelősséget. S bár a mostani helyzetben egyáltalán nem volt lehetőségem dönteni, nem volt beleszólásom a dolgok alakulásába, mégis úgy éreztem, hogy a saját hibáimért nekem kell felelnem, és ha így, hát így.
- Természetesen egészséges vagyok! ^.^ - Feleltem a kérdésre, jól tudva, hogy nem ez volt az a válasz, amit a másik várt, és nem is erre irányult érdeklődése.
Kedves dolognak tartottam, hogy minden bizonnyal segíteni próbál, azonban nem engedhettem meg magamnak azt, hogy a történtek után is másokra támaszkodjak. Azt hiszem az életnek ez az a tanítása, ami megmutatja, hogy mihez vezet az, ha hagyom kicsúszni a kezeim közül az irányítást, néhány perc önfeledt boldogságért… Megigazítom arcomba hulló tincseimet, és inkább az ablakpárkányra szegezem a tekintetemet, mert az nem néz vissza kíváncsian, nem próbálja kifürkészni a titkaimat. Érzékeltem azonban, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot, és ahogy felpillantottam, láttam is, hogy valahogy túl közel van, mintha ilyen távolságból már hallaná is a gondolataimat. Meglepetten hőköltem hátrébb, és enyhe pír kúszott arcomra, bár inkább a váratlan közvetlenségtől, mint a tényleges zavartól.
Talán Keo volt utoljára ilyen közel hozzám… Hirtelen bukkan fel a homályból a név, az arc, s ha megtehetném, vissza is tuszkolnám oda, ahová való, de azt hiszem ez már lehetetlen. Tudtam, hogy Nagano~sannal jó barátságban vannak, de nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén felidézem már azzal, ha csak megjelenik, hiszen szinte sosem láttam együtt őket. De nem úgy tűnik, mint aki különösebb jelentőséget tulajdonít a dolognak, vagy lehet, hogy egyáltalán nem is tud róla, viszont ebben az esetben bizonyosan nekem kellene felvilágosítanom? Nem voltam ebben teljesen biztos. Gyermekesen zavart arckifejezésére önkényesen nyúlt ki kezem, és egyszerűen meglapogattam fejének tetejét, ahogy Haruki~chanét szoktam, aztán vissza is rántottam kezem, amint rájöttem mit is tettem.
- Sajnálom… - Leheltem, kissé remegős hangon, kezdtem azt érezni, hogy egyszerre kavarog bennem a minden és a semmi.
Jobbommal megtámasztottam homlokomat, és lehunytam a szemem egy pillanatra, hogy képes legyek összeszedni minden erőmet és gondolatomat, hogy ismét ura lehessek mozdulataimnak. Mély levegőt vettem, és ismét a fülem mögé igazítva egy tincset, felnyitottam szemeimet.
- Időpazarlás lenne megismételni a látogatást, mikor most itt vagyunk mindketten. – Feleltem a kérdéseire, mert nem akartam hazudni, nem lett volna illő, valamint egyértelmű volt, hogy nincs rendben valami, bármennyire is próbáltam palástolni.
Hátrébb álltam, hogy beférjen a helyiségbe kényelmesen, majd az asztalom egyik fiókjából egy tiszta rongyot vettem elő. Általában ilyenekkel tisztítottam a növényeim leveleit, ezért is volt belőle jó néhány, de természetesen mindegyik patyolat tiszta, hiszen a virágoknak is arra volt szükségük. Lehet az én lelkemnek sem ártott volna egy alapos portörlés, azonban sem az idő, sem a hely nem volt hozzá megfelelő, így lemondtam a lehetőségről. Inkább azon kezdtem el gondolkozni, hogy Nagano~san miért is lehet most nálam… Talán még nagy kérdőjelek is úsztak volna körülöttem, ha komolyabban elgondolkoztam volna rajta, de igazából csak felvetődött bennem, mert érdekesnek találtam, hogy felbukkant.
- Nincs szükségem semmire, igazán! – Válaszoltam, és aggódva figyeltem ámokfutását a székkel, nem tudtam mire véljem az egész helyzetet.
Egy nálam közvetlenebb embert biztosan boldoggá tett volna a törődés ilyen foka, én azonban inkább zavarban voltam miatta, és engedelmesen helyet is foglaltam, mintha csak én látogattam volna meg őt, és nem fordítva. Máskor biztosan könnyen feltaláltam volna magam, és egy percig sem merült volna fel, hogy beteg vagyok, vagy lett volna efféle kínos csend, de mintha teljesen leblokkolt volna az agyam. Kezének csattanására kicsit össze is rezzentem, ahogy a hirtelen tanács is meglepett. Talán pont ez volt az, ami miatt egyszerűen mindenféle ellenkezés nélkül megtettem, amit kért. Mélyen beszívtam a levegőt, és egy hatalmas sóhajjal útjára engedtem, mintha csak ezzel megszabadulhatnék mindattól, ami miatt ilyen állapotba kerültem. De miért is? Ki tudja…
Rápillantottam, életemben először kicsit szerettem volna valaki más lenni, ahogy figyeltem, hogy mindent megtesz, holott semmi köze nem volt igazán hozzám, semmi oka nem volt rá, nem fűződött hozzá érdeke. Felhúztam a térdeimet is a székbe, és rájuk szegeztem tekintetemet, hogy ne kelljen tovább Nagano~sant szemlélnem.
- Miért megy ilyen messzire? – Kérdeztem vissza válasz helyett. – Sem rokona nem vagyok, sem pedig közeli barátja, mégis úgy bánik velem, mintha fontos lennék, de nem tudom felfogni, hogy miért. Nem is olyan régen azt mondta nekem valaki, hogy nem baj, ha megbízunk másokban, ha saját magunkon kívül támaszkodunk másokra is… Tudja, hol van most ez az ember? – Nem haragudtam, nem kiabáltam, sosem emeltem fel a hangomat, pedig úgy talán könnyebb lenne. – Én magam sem tudom, és ezért nehéz hinni a korábbi szavakban is… - Fájdalmas mosolyra húztam a számat, próbálva ezzel az arckifejezéssel visszatartani a könnyeket, nem akartam a férfi előtt sírni, senki előtt nem akartam… sírni sem akartam többé…

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szer. Jan. 29, 2014 11:35 am

Perwoll black magic (kéne) – Beköszönés

Fejem oldalra fordításával kerestem a megfelelő szöget, megláthassam a betegség forrását és végre szembe találkozhassak a gonoszan vigyorgó bacival, vagy hangulatocskával, aki ennyire megviselte Nui san-t. Alaposan eltévedhettem a nano méretű, szirénzó kocsi vezetése közben, mert arra huppantam vissza az iroda helységébe, fejem tetején landol egy tenyér, mármint nem egy talált tenyér, hanem Nui san kézfeje. Fonalat vesztetten és megannyi villódzó kérdőjellel pislogtam orrom elé, ugyan miért járt ez a kobaklapogatás, de annyira jól esett, hogy már nem is érdekelt, csak felcsillanó szemekkel fogadtam a kicsike reménysugarat, még sem ette meg teljesen Nui san-t a gonosz baci. Akadt némi esély kicsikét jobb kedvre derüljön, vagy ha nem, legalább ne akarjon összeesni a gyengeségtől meg a gonosz baci munkálkodásától. Határozottan ennek jeleként láttam, hogy kezembe adott egy tiszta rongyot, amivel megtörölgethettem a szemétledobó szörnyeteggel folytatott küzdelem látható nyomait, mert a többire nem futotta a varázs erejéből, pedig nagyon nagy dolog lenne, ha Nui san képes lenne varázsolni. Mármint valamennyire igen, hiszen mindenki megtanulta, de azért ez még se olyan lenne, hanem teljesen más és különleges, amihez csak neki lenne tehetsége.
-Köszönöm! Ígérem hozom a mosás ki után, mármint, miután mostam a hozomban!-
Lelkes mosollyal meredtem a kicsike rongyra, amitől előre bocsánatot kértem, micsoda gusztustalan dolgokat törölgettem bele arcomról, de majd szebb lesz, mint újkorában, ha kikerül a mosógépből. Addig kénytelen lesz elviselni a sok rondaságot, de igyekezni fogok, minél hamarabb megszabadítani tőle. Úgyhogy bűntudat ide vagy oda, eltemetkeztem a dörzsölés művészetében, hátha sikerül arra a néhány percre lakatot tenni számra, mivel az érkezésem óta folyamatosan magyaráztam és lehet ezzel vagyok szegény Nui san-nak a leginkább terhére. Szégyelltem magam, lehet túlzásba vittem a faggatózást, hiszen emlékszem, amikor beteg vagyok, akkor nem szeretek beszélni és tehernek érzem, ha állandóan kérdezgetik, mire van szükségem, mit adjanak, meg mit csináljanak, hogy jobban legyek. Villámként ért a felismerés ugyanez fektette rémes kínpadra Nui san-t, amitől ezernyi darabkára hullott papírcafatként szállt el lelkem a végtelen magasságokba. Már épp nyitottam volna ki számat, bocsánatot kérjek a rettenetes viselkedésemért, de megelőztek, méghozzá olyan ügyesen, hogy levegőm pillanatokra megrekedt mellkasomban és tátott szájjal bámultam Nui san-ra, mitől lett hirtelenjében ennyire beszédes, ami egyáltalán nem zavart, csak épp lemaradtam a dolgok alakulásában. Teljesen elkavarodtam és mire észbe kaptam, már ötszáz új mondatot dobtak fejemre, amik súlya alatt roskadoztam egy sötét sarokban.
-Me-me-messzire? Én nem jöttem ennyire távolról, csak rosszfe…-Mutogatottam bőszen az udvar felé egyre kétségbe esettebben, de szerencsémre, vagy inkább lassúságomnak hála végighallgathattam az áradat hátralévő részét is, ami kissé sokkolt meg sok kérdésére választ adott, vagyis gondoltam, hogy kaptam. Hatalmas hümmentéssel csuktam be számat, mielőtt tényleg sültgalamb pottyanna bele és némi tanácstalansággal borzoltam össze lila tincseimet, hogyan kéne megfogalmaznom a megfogalmazhatatlant.
-Ahanoo~h, Nui san!- Kapirgáltam tovább a szavak után, de a végén győzedelmeskedett a gonosz baci űző bátorság és nagy levegőt véve paskoltam meg az asztal tetejét. Nem csaphattam rá, mert a végén kettétörne, mármint a tenyerem és nincs kedvem ronda tetanuszt kapni csúnya ápoló néniktől, meg Nui san-t se volt célom rémisztgetni.
-Fontos vagy! Akarom mondani, hogy igen, mert a felettesem vagy, meg, mert te is shinigami, meg kedves vagy és mindenki tudja, milyen borzasztó rosszul lenni, úgyhogy igen, segíteni akarok! Tudom, milyen betegnek lenni és azt is, senki sem akar az lenni, úgyhogy hát, így keresem a lehetőséget segítsek! Minden apróság számít, Nui san!- Próbáltam nagyon határozott lenni és lelkes, mert úgy éreztem értem miről beszél hozzám, csak nem bírtam kifejezni magam, pedig ismertem ezt a feneketlen bendő mélységű bőröndöt, amiből sose mászol ki, ha nem találsz nagyon nagyon erős kapaszkodót. Erről szólt az egész emberi életem és ettől pottyantak ki szép sorjában az agysejtjeim, mert butaság lenne azt állítani nem épültem le a sok kábítószertől.
-Én-én…én, tönkre tettem az életem, Nui san. Elkergettem, akik szerettek és legalább kicsikét bíztak bennem, vagy próbáltak segíteni. Nem akartam többet csalódni és-és inkább elfutottam. Igen, én, hát keményen drogoztam, míg bele nem pusztultam és ki nem kötöttem itt, ahol megint…megint, csak egyedül voltam. Ezzel én azt akarom mondani, hogy ne-ne…nem megoldás elzárkózni, Nui san. Az élet ilyen…ilyen kegyetlen! Százszor arcon vág, mert bízol, remélsz, szeretsz, mert-mert-mert érző lény vagy! Ha nem fájna, nem lenne szíved és-és…tudom, hogy most rémes, meg-meg elvesztetted a bizalmad, de ne mondj le az esélyről, továbbléphess. Ha-hagyd nyitva az ajtót azoknak, akik té-té-tényleg szeretnek és érdekli őket mi van veled.-
Szusszantam hatalmasat a hosszúra nyúlt mondókám végén. Egyáltalán nem terveztem, ennyire sok mindent fecsegek össze és már azt se tudtam, ténylegesen elmeséltem, amit szerettem volna, meg akadt benne némi értelem, vagy csak üres locsogásnak hangzott minden egyes szavam.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Szer. Márc. 12, 2014 10:02 am

Beköszönés?!

Tekintetem lustán követte mozdulatait, ahogy igyekezett rendbe szedni magát, nekem sem ártott volna, bár féltem, hogy egy egyszerű rongy nem tenne csodát vonásaimmal. Talán néhány évet aludnom kellene… de annyit voltam szinte mozdulatlan korábban, hogy bármit, csak azt ne kelljen ismét átélnem, nem bírtam volna ki még egyszer.
- Rendben. – Válaszoltam, és valahogy sikerült is megfejtenem mit szeretett volna közölni.
Ahogy pedig kérdéseimre reagált, az teljesen meglepett, hirtelenjében arra is pillantottam, amerre mutatott, de ez csak egyszerűen automatikus volt, nem is fogtam fel, mit teszek. Lassan esett le, hogy valószínűleg félre értette szavaimat, bár ez nem volt meglepő, elvégre talán nem fogalmaztam egyértelműen. Régebben sosem volt ezzel gondom, és nem mindig mondhattam ki azt, amit gondolok, elvégre gondok lettek volna belőle, mégis könnyedén értették meg mások, amit közölni akarok. Nem kellett néha szavakat sem használnom, pontosan tudták, hogy mi a közlendőm, és mit várok el, azt hiszem a határozottság volt az, ami ezt a leginkább segítette. Mégis hová lett az, amim akkor megvolt? Nem akartam igazat adni az efféle dolgokban édesapámnak, sokáig hadakoztam ellene, hiszen hiába hangoztatta, hogy az érzelmek rossz döntésekhez vezetnek, szerettem volna hinni, hogy ezt csupán azért mondja, hogy önmagát vigasztalja és igazolja. De kezdtem lassan rájönni, hogy az érzelmek akkor is úrrá lesznek az emberen, ha próbálja elfojtani őket, sőt akkor talán még inkább próbálnak előtörni, csak sokszor más formában, a döntéseket pedig minden helyzetben emberek hozzák. Azok keresnek kifogásokat, akik képtelenek elfogadni azt, hogy hibáztak. Sőt… lehet hogy az egész hozzáállás hibás, hiszen ki dönti el, mitől lesz valami jó, vagy rossz, mitől tudod egy helyzetben bizonyosan, hogy rossz a választásod? Lehet, hogy a következményei fájdalmasak, szenvedsz, de állíthatja-e bárki is azt, hogy emiatt hibás lenne, nem pedig szükséges az előremozduláshoz? Aztán megráztam a fejem, nem volt itt az ideje az elkalandozásnak, elvégre Nagano~san nem ezért érkezett, és megérdemli, hogy figyeljek arra, amit mondani próbál.
A térdeim takarásából szemléltem heves reakcióját, és igyekeztem megérteni szándékait, noha még most is furcsálltam, miközben arra gondoltam, magam is efféleképpen cselekednék hasonló helyzetekben? Rá kellett jönnöm, hogy nem is áll tőlem távol az ilyesféle reakció, még ha én magam nem így közelítettem meg a dolgokat, elég volt csak Takagi~san érkezésére gondolnom. Ezekkel a gondolatokkal máris kicsit másként láttam a helyzetet, valahogy szép lassan kezdtek kitisztulni a történések, és egyre távolabbinak tűntek a borongós gondolatok. Talán nem kell mindent megértenem, és csak magamnak gondolom túl ezeket a helyzeteket.
Kicsikét felvontam szemöldököm szavaira, nem gondoltam azt, hogy az ilyesmi betegségnek számítana, és bár gyengének éreztem magam az egésztől, ez nem olyasmi, amit gyógyszerrel kezelni lehetne. Fiatalnak és kissé naivnak gondoltam, de azt hiszem a lelkesedését, amivel körül bukdácsolta az egész irodát, kicsit irigyeltem is. Kénytelen voltam elmosolyodni, bár ez sem hathatott felhőtlennek, vagy éppen boldognak, de jelenleg többre nem futotta, elfáradtam.
- Kedves, hogy így érez, Nagano~san… készítek egy teát. – Feleltem, és elgondolkozva töltöttem ki a korábban behozott kancsóból egy pohárba. – Megkínálhatom? – De annyira elbambultam, hogy választ se várva már a következő csészébe is töltöttem, majd felé nyújtottam, remélve, hogy elveszi.
Belekortyoltam az immár csupán langyos italba, és lehunyva szememet élveztem, ahogy végig szalad a torkomon, mintha lemosná, és lassan le is bontaná azt a vastag falat, ami eddig összeszorította. Nem éreztem eddigi életemben azt, hogy valakivel mindenképpen osztozni szeretnék a súlyon, amit az életemnek neveztem, de akkor, mikor mellém sodorta az élet, némi hadakozás után, talán még örültem is annak, hogy így alakult. Megfogadtam korábban, hogy nem leszek többé gyenge, az ilyen időszakok, mint ez is, mégis azt erősítik bennem, hogy nem tudom megtartani az ígéretem, pedig nem szeretném feladni. Újabb mély sóhajjal engedtem útjára a feszültségemet, és az asztalomnak támaszkodva pillantottam az egykori kapitányra.
- Sajnálom, hogy ilyennek látott. – Rendeztem arcvonásaimat, és nagyon is komolyan álltam immár vele szemben. – Akkor is, hogyha illemből most azt fogja válaszolni, hogy ez nem gond, vagy bárkivel megeshet. Én nem vagyok bárki, nem engedhetek meg ilyesmit magamnak, a gyengeség nem elfogadható, akkor sem, hogyha indokoltnak érezném. – Az asztalra tettem a kiürült edényt. – Azonban köszönöm, hogy segíteni próbált, és segített is, bár továbbra is tartom, tényleg nem vagyok beteg. – Megigazítottam az arcomba hulló tincseket, mintha ezzel a korábbiak meg nem történté tehetőek lennének, de tudtam, nagyon jól tudtam, hogy ez egyáltalán nincs így. – Sajnálom, ha korábban rossz tapasztalatai voltak, azt viszont bizton állíthatom, az első osztagban nem kell majd egyedül éreznie magát, bármikor segítségére leszek én is, és a többi tiszt is. – Próbálkoztam meg ismét a mosolygással, bár ez még inkább fáradtnak hathatott.
Furcsa volt a légkör, kezdtem ismét zavarodottnak érezni magam, egyre többször veszítettem el a kontrollt, és ez nem töltött el elégedettséggel. Meg kell tartanom legalább egy kevéskét a tiszteletből, elvégre anélkül kicsúszik az irányítás a kezemből, ami káoszhoz vezetne.
- Jól ismerem a mindennapok nehézségeit, Nagano~san, talán túlságosan is, és tudom, nem engedhetem meg, hogy maguk alá temessenek. A bizalom egy kétélű fegyver, amit ha valakinek odaadsz, sokkal mélyebb sebet okozhat vele, mint a legjobb karforgató. – Húztam szomorkás mosolyra a számat. – De bizalom, és bizalom között is van különbség, elvégre nem mindegy, hogy ki adja, és ki kapja. Azt kívánom önnek, hogy képes legyen olyannak megmaradni, amilyen most is. Ne engedje, hogy bárki meggyőzze róla, az idealista látásmód, és a ragaszkodás csupán rossz lehet, mert akkor elveszít valamit, amit nagyon nehéz idővel visszaépíteni… sőt, néha úgy gondolom, lehetetlen is.
Az ablakra emeltem tekintetem, megnyugtatóan végigsimítva vele a távolabbi fákon. Valóban úgy éreztem, hogy jó lenne, ha ilyen tudna maradni akkor is, ha még számtalan nehézségen kell végigmennie. Mindannyiunk élete tele van buktatókkal, de nem mérhetjük össze őket, elvégre vannak olyanok, akik az egyenletes talajon is eleshetnek, mások pedig hegyeket másznak meg. Kik vagyunk mi, hogy eldönthessük, melyikünk fájdalma igazabb, vagy mélyebb?
- Miattam kicsit elkalandozott a beszélgetés, ezért elnézését kell kérnem. – Fordultam vissza, és megnyugtatott, hogy a régi rutinhoz nyúlva sikerült magamhoz ragadni ismét az irányítást. – Tudja, hogy miért helyezték át az első osztaghoz?

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Kedd Május 06, 2014 6:54 am

Perwoll black magic (kéne) – beköszönés

Óriási boci szemeket meresztett maga elé, mert annyira lefoglalta Nui san, mármint nem ő, vagyis ő, csak nem abban a tekintetben, hanem, hogy érzi magát, teljesen váratlanul érte a kedves gesztus. Az orra előtt landolt csésze teára csak száját tátva pislogott, míg le nem esett szétszórt buksijának, illenék megköszönni. Azon nyomban feje lehajtásával fejezte ki háláját, hiszen Nui san láthatóan nem érezte jól magát, ennek ellenére megkínálta teával. Boldogan vette magához a csészét és kortyolt bele a langyos italba. Egyáltalán nem zavarta kihűlt, sőt kifejezetten örült neki. Általában leégeti nyelvét velük, de most erre nem kerülhetett sor, tehát Nui san-t sem sokkolta vele!*-*
-Nagyon finom, mármint a tea és miből készült, mert nem megszokott az íze! Csak nem, Nui san titkos receptje?*-*-
Derengett valami kókuszában, hogy szereti a növényeket, pontosabban virágokat Nui san, meg szép kertje van, ha még van, illetve, ha nem keveri mással. Gigantikus kuszaság uralkodott még mindig fejében, így nem lepődött volna meg, teljesen más személlyel hozta párhuzamba, vagy azért hiszi, amit hisz, mert Nui san-nak zöld haja van, amiről a virágok és a természet jut eszébe. Valamiért eleve az a benyomása támadt, felettese szereti a növényeket, bár lehet tényleg megint mindent beképzel.@-@
-Nem akarok zagyvaságot kérdezni, de jól meszelem, hogy emlékezem, azaz….Nui san-nak van virágos kertje, igaz?*-* Valami ilyesmi van a kobakomban, de-de-de, ha összekeverem valakivel, akkor bocsánatot kérek!-
Hajlongott nádszálként akkora erővel sikeresen lefejelte az asztal sarkát. Fájdalmas szisszenéssel tapogatta sérült homlokát, miközben golflabda méretű szemeket meresztett a sajnálatát kifejező felettesére. Eltátott szájjal követte nyomon szavait, mert ténylegesen az általa említett mondatokat szerette volna elismételni és teljesen ledöbbentette, honnan találta ki Nui san. Pontosabban ez nem, csak az, hogy valóban úgy érezte, nem gond, ha embernek mutatkozik, hiszen senki sem lehet mindig acél kemény. Az erő önmagában semmire sem elég, ha nincs mögötte az érző lény, legalábbis ezt hitte. Persze, mindenkinek szíve joga eldönteni miben hisz. Ettől függetlenül Nui san, még nem lett kevesebb a szemében, mert kedves volt vele és nem érzi jól magát.
-Az miért lenne gyengeség, Nui san, ha érző lénynek látják? Nekem azt tanították, az a legerősebb ember, aki képes mások előtt könnyezni! A gyengeség, csak akkor gyengeség, ha annak akarja látni Nui san!-
Biccentette oldalra fejét, hátha nem látszódik a vele egyező méretű kérdőjel buksija társaságában. Nagyon érdekelte, miért látja úgy felettese, hogy nem lehet mások előtt gyenge, ha tényleg annak nevezheti. Szerette volna megérteni Nui san gondolkodását, hiszen társak lesznek és világ életében kíváncsian hallgatta mások életfelfogását. Sokat segített abban, hogy elfogadja az embereket olyanoknak, amilyenek és ne akarjon mindenkit a saját butácska világa képére formálni.
-Tudom, hogy jó kezekben vagyok, Nui san!-
Viszonozta a szavakat széles mosollyal. Egyáltalán nem aggódott az osztag, pontosabban saját maga miatt. Minden okkal történt vele, tehát nem a véletlen műve pontosan ide került és pont akkor esett be az ablakon, amikor rossz napja volt hadnagyának. Valahogy nem kételkedett abban, ne találná helyét az osztagon belül. Maga sem értette miért, de megkönnyebbült, miután közölték vele hova helyezik át. Megnyugodott és várta a pillanatot, mikor vághat bele a munkába, amiről még nem sok fogalma volt. Erről jutott eszébe, hogy elsősorban erről szeretett volna érdeklődni, de mielőtt kibukhatott száján az első betű, hosszú mondatokban fejtettek ki neki valamit, amit nem fogott fel pontosan, csak azt érezte, hogy Nui san valami nagyon fontosat vesztett el és most tele van keserűséggel. Nem kellett megerőltetnie kókuszát, hogy válaszokat találjon erre a kérdésre, de azt hiszi, bármit mondhatna, ezt a harcot önmagával kell megvívnia hadnagyának.
-Nui san…-Hajtotta le fejét szomorúan, mert annyi mindent mondott volna még, még se tehette.-Ha nem is sikerül visszaszerezni, amit elvesztünk, mást még találhatunk, ami ha nem is pótolhatja a hiányt, még legalább olyan kedves lehet számunkra. Adjon magának időt, Nui san!-
Vigyorgott kitartóan, maga sem értette minek, talán azért, hátha kicsikét átadhat saját lelkesedésével, vagy kizökkentheti felettesét rossz kedvéből. Nem számított, mert már az arcán díszelgett véleménye és bután festett volna, hirtelen próbál elkomolyodni. Eleve nem volt erőssége szigorúan nézni maga elé. Inkább csendesen lesett ki kókuszából, miközben felettese a tájat kémlelte. Igazán nem akarta félbe szakítani, ezért ujjai tördelésével várakozott, mikor tér vissza hozzá. Legalább maradt ideje meginni a csészében lapuló teáját és jobban szétnézni a szobában. Épp az egyik virág nevére vagy legalább a bimbó színére próbált rájönni hatalmas koncentrációval, amikor a felé intézett kérdéstől nemes egyszerűséggel levágódott a székről.
-Hogy, tess…mi….semmi bajom!-Emelte égnek karját, hogy verbálisan is jelezhesse, ténylegesen nem ütötte meg magát. Felkászálódott, amilyen gyorsan csak tudott és szánakozó tekintettel kért bocsánatot ügyetlensége miatt.-Szörnyen sajnálom! Ugye nem törtem össze semmit?-
Kapkodta jobbra-balra fejét, saját szemével győződhessen meg róla nem okozott anyagi kárt. Látva, nem esett semminek sem baja, nagyot szusszanva dőlt hátra székén. Kicsike gondolkodással kereste a beszélgetés menetét, mire leesett neki a tantusz, bizony arra kérdeztek rá, amire ő szeretett volna, mármint nem teljesen arra, de lényegében összefüggött az két részlet.*-*
-Ezt akartam kérdezni, amióta megjöttem!- Csettintett a levegőbe büszkén, végre rájött, mit akart azóta, hogy lényegében beesett az osztag területére.-Igazából nem kaptam bővebb tájékoztatást, csak annyit, hogy a képességeim alkalmassá tesznek a feladatra, mert kidou-ban jártas halálisteneket kerestek, vagy kapitányt, aki...milyen? Most kicsikét belezavarodtam...-
Ütögette halántékát a többi információ is bújjon elő, ami hirtelenjében nem jutott eszébe. Amúgy sem emlékezett már pontosan a részletekre, csak arra, hogy lényegében felszólították fogadja el a feladatot. Kicsit különösnek vélte nem adtak neki választási lehetőséget, de a hetedik osztag irányítását, eleve nem vállalta örökre. Abban egyezett meg a főkapitánnyal, addig lesz vezető, míg nem érkezik a posztra megfelelő személy. Ez a dolog bekövetkezett, így boldogan állt félre, amúgy sem érezte magát túl jól a kapitányok világában. Valahogy egyikükkel sem találta a közös nevezőt, vagy kiderült róla, hogy áruló, vagy nyugdíjaztatták, vagy elment máshova. Folyton azok tűntek el a közelből, akikre felnézett, pontosabban szót tudott érteni velük. Túl nagy feladat volt neki egy egész osztagot navigálni, meg döntéseket hozni és végrehajtani.@-@
-Igazából kértem a leváltásomat, vagyis meg volt ki lesz helyettem, csak picikét sürgettem a dolgokat! Ne értse félre, Nui san! Szerettem kapitány lenni, de picikét belefáradtam és…és…nem igazán vagyok vezető jellem! Jobban boldogulok a csapaton belül!-
Ütögette zavarában egymáshoz mutatóujjait, hiszen a legtöbb társa szemében, valószínűleg egyszerű vesztesnek könyvelték el. Lényegében az is volt, de úgy érezte muszáj mennie, mert nem elegendő a feladathoz, még, ha beleszakad a munkába, akkor se. Egyszerűen hiányzik belőle az a plusz valamicsoda, ami valakit jó vezetővé tesz. A vele született adottságot nem lehet pótolni és azt nem akarhatta a makacssága miatt az egész osztag szenvedjen. Ez a megoldás mindenkinek sokkal előnyösebb volt, legalábbis szeretné, ha ténylegesen, így lenne. Az nem számított lenézik, vagy elítélik tettéért. Abban reménykedett az új vezetőtől majd mindazt megkapják, amit ő nem tudott megadni tisztjeinek.
-Esetleg arról tudna nekem Nui san beszélni, pontosan mi lesz a dolgom? Nem teljesen értettem, mert nem tudom, lehet nem figyeltem eléggé…-
Rajzolt kicsiny köröcskéket az asztal lapjára, hiszen az elmúlt percekben többször bizonyította a kelleténél, sosincs az összeszedettség magaslataiban. Sajnos felére sem emlékezett már az áthelyezési tortúrának. Ebben az a bosszantó, hogy valószínűleg sok fontos mozzanat is kihullott kókuszából.

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Hétf. Júl. 28, 2014 3:03 am

Beköszönés?!

Elmosolyodtam a kedves érdeklődésre, bár ez még nem volt olyan felhőtlen, mégis úgy éreztem Nagano~san társaságában, valahogy nem illik tovább lehangoltnak lennem. Teljesen másképpen viselkedett, mint ahogy a többi kapitánytól már megszoktam, de nem akartam ezt hibaként felróni neki, lévén fiatal volt, érthető hát, hogy sok mindent másként gondol még. Fiatalabb koromban én is másképpen láttam a dolgokat, bár hamar meg kellett tanulnom, koránt sem szabad nagy szabadságot adni szavainknak, mert könnyedén ellenünk fordítják azok, akik nem éppen szívlelnek bennünket.
- Nem mondanám, hogy kifejezetten az enyém, de valóban a Shiranui család egyik különleges keveréke, ami tizenöt gyógynövényből készül. – Válaszoltam nyugodt hangon, számomra olyan természetes volt, hogy a legtöbb dolgot a növényekkel tesszük, hogy fel sem merült, mások másképpen tesznek. Az, hogy nem boltban vásároltuk a teához használatos növényeket, mindennapi volt, akár a lélegzetvétel, vagy az ébredés utáni nyújtózkodás. – Szeretem az ízét, megnyugtatja az ember lelkét egy hosszú, munkával töltött nap után.
A felmerülő kérdésekre nem tudtam nem mosolyogva válaszolni, valahogy teljesen más irányt vett a társalgás, mint kellett volna, vagy éppen, hogy jobb ez így? Nehéz lett volna megmondanom, hogy zavart-e, vagy inkább megkönnyebbüléssel töltött el, hogy nem voltam kötve a protokollhoz. A szüleim bizonyosan nem értettek volna egyet azzal, hogy ezúttal egyszerűen úgy döntöttem, nem fojtom el a társalgás kisiklását, hanem hagyom, had haladjon úgy, hogy kicsit elterelje mindkettőnk figyelmét a korábbiakról.
- Nem, a családom valóban kertészetet gondoz a családi birtokon. Ezt talán le sem tudnám tagadni, ha egyszer belép ide valaki, azonban nem is tartom szégyellni valónak, gyermekkorom óta szeretem a növényeket, akik lényükből adódóan mindenféle hátsószándékot nélkülözve viszonozzák a törődést. – Simítottam végig az egyik virág hosszú levelein, majd ismét a fiúnak szenteltem figyelmemet, aki mintha minduntalan azon lenne, hogy saját magában kár tegyen. – Ne mozduljon! – Szólítottam fel, majd néhány pillanat erejéig kiviharzottam az irodából, hogy egy lapos, életlen késsel térjek vissza. – Ez fájni fog, de segít majd, hogy ne legyen nagyobb a púp. – Nyomtam a hideg fémet a vöröses dudorra. – Nem kellene minden alkalommal összetörnie magát, ne kapkodjon, és gondolkodjon kicsit, mert kezdem magam aggodalmaskodó vénasszonynak érezni, ahogy figyelem csapongását… - Motyogtam fojtott hangon.
Inkább éreztem magam hasonlóan, mint mikor Haruki~chanért aggódtam, ráadásul Nagano~san ülve is majdnem olyan magas volt, mint én állva, ahogy homlokához nyomtam a kést. Ahogy gyermeki vonásait figyeltem, az jutott eszembe, amilyen fiatal, még a fiam is lehetne, bár ezt a gondolatot gyorsan messzebb is kergettem, sosem vezetett az efféle ábrándozás jóhoz. Ráadásul ki tudja, milyen furcsán nézne rám, ha rájönne erre az átvillanó foszlányra, lévn mégiscsak a Gotei Juusantai egykori kapitányáról van szó.
- Azért, mert akik ismerik egy másik személy gyengeségét, bármikor kihasználhatják azt. – Fordítottam el róla a tekintetemet, miközben továbbra is hozzá szorítottam a hűvös fémet. – Nem arra gondolok, hogy ezt ön megtenné, de sajnos a tapasztalatok alakítják az embereket, és a kezdeti hegyből szép lassan homokká őrlik. Ha megmutatja valakinek a könnyeit, az talán olyan szépnek találja, hogy szeretné újra és újra megríkatni…
Talán nem éppen ez volt a legjobb megfogalmazás, de nem szerettem volna lerombolni naiv elképzeléseit a világról, és a benne lakókról. Jó lenne, ha magam is képes lennék még bízni, de egyre kevésbé tudtam saját magam elfogadni annyira, hogy végül másra bízzam a megítélésemet. Mert úgy véltem, hogy másban bízni annyit tesz, hogy önmagunkban hiszünk annyira, hogy tudjuk, a másik személy is képes lesz elfogadni minket úgy, ahogy vagyunk, és szeretni a lényünket annyira, hogy ne árulja el. De egy olyan személy, aki nem képes önmagát szeretni, a másiktól sem várhatja el, hogy ezt tegye.
- Örülök, hogy így gondolja! – Engedtem el végül a kést, és léptem kicsit hátrébb.
Az első osztagban kezdtem tisztként, és örültem, hogy végül ennek az osztagnak lehettem a második embere, még ha ez sok munkával, és felelősséggel is jár. A második otthonomnak tekintettem, ahol a tisztek mindegyike fontos helyet foglalt el, és jól tudtam, számíthatnak rám, ahogy én is rájuk, ha úgy hozza egy pillanat. Éppen ezért éltük meg mind nehezen, ha valakitől meg kellett válnunk. Nagano~san lehajtott fejét látva, és szavait hallgatva úgy gondoltam, biztosan hamar sikerül majd ide beilleszkednie, nem kell majd aggódnom miatta.
- Vannak sebek, amiket nem gyógyít meg az idő, és semmi más, és ezekkel együtt kell élnünk. Ne érezze úgy, hogy mások szomorúságát el kell törölnie, néha bánatosnak kell lennünk, mert ettől érezzük igazán azt, hogy valami fontosat veszítettünk el. – Lapogattam meg ismét üstökét, valahogy tényleg nem tudtam másként rátekinteni, csupán úgy, mint egy igazán bizakodó, szeleburdi, és naiv kölyökre.
Újabb leesésére összefontam mellkasom előtt karjaimat, hiszen kifejezetten kértem, hogy ne ijesszen rá az efféle balesetekkel, bár tudtam, hogy ezt nem fogja tudni megtartani. Kicsit emlékeztetett a tekintete Kikyo~chanra, és ettől valahogy még inkább mosolyoghatnékom volt, elvégre a fiatal lány mostanában fogja befejezni az Akadémiát, és csatlakozni hozzánk, mint felelős tiszt. Remélem, hogy jól helyt fog tudni állni, és nem bizonytalanodik el, ahogy gyermekkorában, lévén immár a felnőttség felé halad, nem is kis sebességgel.
- Saját magán kívül igazából szinte semmire nem jelent veszélyt, inkább arra kellene ügyelnie… - Sóhajtottam, majd visszatértem íróasztalom mögé. – Értem. – Rendeztem el az iratokat az asztalon, bár nem volt rájuk szükségem, tudtam, mit is kell majd mondanom, csupán ez a művelet visszazökkentett a formális önmagamhoz, segített, hogy ismét kézbe vegyem a dolgokat.
Az osztaghoz az utóbbi időben több, egykor magasabb rangú tisztet helyeztek át, hogy megerősítsék a Muken védelmét, bár abba nem avatott be a Főkapitány, erre miért is lehet szükség. Nem a bizalmatlansága töltött el aggodalommal, jól tudtam, hogy sokkal nagyobb felelősség nyomta vállát, mint egyetlen osztag irányítása, lévén tizenhárom tartozott hatásköre alá, mégis… rossz érzés volt, hogy nem szólhatok tisztjeimnek arról, tulajdonképpen egy időzített bomba felett élik mindennapjaikat.
- Valóban, a feladatot egykori kapitányok és hadnagyok látják el. – Kezdtem bele lassan, hogy az átkötés a korábbi témákról ne zavarja össze, lévén ez egy egészen más eset immár. – Önön kívül jelenleg még ketten fognak ebbe a különálló egységbe tartozni, ha nevezhetem így. Amatsuji Youko, egykori kapitány, valamint Mizushima Shuuichi, korábban a harmadik, áthelyezéséig pedig a tizenegyedik osztag hadnagya. – Kénytelen voltam kissé elhúzni a számat, a férfi nem tett túl jó benyomást, valahogy túlontúl közvetlennek találtam ahhoz képest, hogy nem csupán a Gotei Juusantaiban töltött be magas rangot, de egy főnemesi család feje is volt. – Közvetlenül a Főkapitány és én adhatunk önöknek csupán parancsokat, rangjuk a többi tiszt fölé emeli önöket, jelentést is csak felénk kell tenniük. A muhen no keibou nevet viseli az önök szekciója, nincs külön vezetőjük, váltásban fog a többiekkel találkozni, erről majd az Ichisekushontól kap majd egy rövid tájékoztatást, amikor hétfőn szolgálatra jelentkezik. Van kérdése? ^.^ - Úgy gondoltam, hogy a legfontosabbakat közöltem, ettől függetlenül, ha szükséges volt egyéb információra, bizonyosan felteszi a kérdését, és ha tudok, válaszolok arra is.
Az asztal mögül emeltem rá tekintetemet, emlékeztem saját bizonytalanságomra, mikor Fujimoto~soutaichou hadnaggyá nevezett ki, néhány napig el sem hittem, hogy ilyesmi történhet. Valószínűleg a neveltetésemből adódóan gondoltam végül azt, hogy képes leszek jól vezetni az osztagot, és segíteni felettesemet, de a bizonytalanság senki sem kerül el, még engem sem.
- Senki sem születik kapitánynak, vagy hadnagynak, mind ugyan úgy tanuljuk, mit is kell tennünk, ki hosszabb, ki rövidebb idő alatt. Higgyen magában, és abban, célja van mindennek, ami önnel történik, ne veszítse el a hitét, mert azt lehetetlen sértetlenül megtalálni. – Álltam fel ismét a helyemről, és az ablak elé sétáltam, majd megtámaszkodtam vele szemben a párkányon. – A legfontosabb nem az, hogy milyen hiányokat lát önmagában, hanem az, hogy adottságokat fedez fel. Éljen azokkal, és meglátja, csupán ennyi kell ahhoz, hogy az emberek ön körül meglássák, miért is kellene követniük. ^.^

Tárgy: Re: Hadnagyi iroda Kedd Júl. 29, 2014 2:35 am

Perwoll black magic (kéne) – Beköszönés

Ámulatból ámulatba zuttyantan pislogott Nui san-ra, hiszen nem kicsiny teljesítmény ennyi növényt tartani meg azokból különböző dolgokat csinálni, illetve ismerni, hogy melyik micsodára jó és minek nem használ. Sokszor mélázott el a városban gyógynövény főzeteket áruló néni standjánál, akinek mindig volt válasza a felé intézett kérdésekre. Annyi betegségre, nyűgre, emberi bigyuszra tudta az orvosságot, pedig a negyedükről még életében sem hallott. Ezzel nem arra célzott, Nui san olyan lenne, mint az idős néni, mert egyáltalán nem hasonlított rá, csak annyira okos és jártas volt ebben a dologban. Felnézett rá, hogy valamiben ilyen tehetséges, meg ilyen messzire jutott. Biztos olyasmi lehetett, akár a gitárja! Szerette, gondozta és sokat játszott rajta, mert élvezte, minden hangszerből távozó nesz az ő munkájából, érzéseiből, gyakorlásából származott. Azért szólt úgy a gitárja, ahogy, mert sok energiát fektetett a játékba és egyszerűen engedte a benne lappangó érzések, így találjanak utat a külvilág irányába.
-Olyan neked a kertészkedés, mint nekem a gitározás, Nui san?*w* Azért gondozod a növényeket, mert így kifejezheted a vágyaidat?*w* Szabadon eresztheted a lelked mélyére süllyesztett fájdalmat, szomorúságot, legtitkosabb álmaid?*w*-
Csillogtak szemei földöntúli boldogságban, ahogy lelkesen ecsetelte, szerinte mit jelenthet kertet gondozni. Elvégre sokszor hallotta, hogy a növények érzik, miként bánsz velük és meghálálják a fáradozást. Úgy virágoznak, növekednek, terebélyesednek, amennyi törődést, szeretetet és gondoskodást kapnak. Egyszer azt is hallotta, van, amikor a virágokat gyönyörűnek látod, még is összeszorul szíved, amikor rájuk pillantasz, mert érzed milyen szomorúak és törékenyek. Ott hordozzák magukban a gondozójuk érzéseit, amit rajtuk keresztül bárki észrevehet, ha kicsikét is jobban szemügyre veszi őket. A virágok tükröt állítanak az emberek elé nevelőjükről.
Annyira elmélyedt a gondolatai között, valamint a felvetésben, vajon mit vehetne észre, ha tüzetesen górcső alá vonná a szobában pompázó virágokat, hogy észre sem vette Nui san kisiet a szobából, majd egy késsel tér vissza. Meg is lepte a látvány, miként a semmiből fém penge közeledik felé. Azonnal rémülten kékült el arca, mert néhány pillanatra megfordult fejében Nui san kiolvasta kusza agyából mit szeretne tenni és most megkopasztja, megskalpolja, kivágja a nyelvét, elmetszi a torkát, megfenyegeti, hogy ne merészeljen turkálni a magánéletében.
Halálra váltan emelte égnek karjait, mert ő aztán megadta magát felettesének és semmit se akart tenni a tudta nélkül, de mire odáig eljutott hebegő-habogó hangon felnyösszent a kés már közvetlen orra előtt tanyázott és meg sem állt homlokáig. A szörnyűségtől utolsó imáit és Michi chan szépséges mosolyát idézve hunyta le szemeit, ne is lássa, mit művelnek vele. Készült a legrosszabb kínzásra, legfájdalmasabb kivégzésre, de a penge éle helyett, csak tompa nyomást tapasztalt. Lassan felsandított mi okozhatta ezt a furcsaságot, így szembesült az igazsággal, csak előbbi puffanása következményéről gondoskodtak. A meghatódottságtól, milyen kedves Nui san könnyes szemekkel nézett rá, igazi megmentőként viselkedett és azt sem tudta, miként fejezhetné ki háláját.
-Kö-kö…Köszönöm, Nui san!*w* Úgy fogok tenni!*w* Vigyázok a gondolkozással és többet kapkodok!*w*- Vette körbe fényes aura, ahogy a hála, na meg büszkeség felhőjében lebegett, micsoda remek felettessel áldotta meg a sors. Nagyon örült, végre vigyáznak rá, mert ott van neki Michi chan, aki hűséges társként mentette meg minden bajtól, de kapitányként inkább tőle követelték hasonlót tegyen és lehet, ez most nagyon gyáván hangzik, még is jól esett neki, valaki ügyel szerencsétlen személyére.
-Eddig is örültem te leszel a felettesem, de most még jobban és-és-és ígérem nagyon, nagyon, naggyon jó tiszted leszek, hogy büszke lehess rám!*w*-
Vonta össze elszánt harcosként szemöldökét, minden szavát vehetik megmásíthatatlan ígéretnek. Ezer százalékig meg volt róla győződve, így lesz, bár még nem gondolt bele, hogyan fogja mindezt kivitelezni. Egyelőre ott leragadt a tervezésben hatalmas lendülettel csapott az asztal szélére. A hirtelen csattanás nem tudta neki vagy a fának fájt jobban, de a szeme sarkában begyűlő könnycseppek inkább az előbbiről tanúskodtak. Nem szeretett volna pisis gyerekként sírni újabb bibivel gazdagította gyűjteményét, ezért felfújt arccal fojtotta el a kiszökni igyekvő fájdalma jeleit. Ezzel annyira remekül lefoglalta magát, teljesen lekésett a gyorsvonatról, újfent visszatértek feladatköre részletezéséhez. Eltátott szájjal meredt a neki hátat fordító Nui san-ra, mert a filmes f őgonoszokat juttatta eszébe. Teljesen arra hasonlított, amikor megosztják az univerzumot romba döntő terveiket a nézőkkel. Már csak a sejtelmes zene meg sötét háttér hiányzott, ami kicsikét ijesztően hatott rá, de gyorsan megrázta fejét, mert Nui san nem gonosz!
-I-i-ijesztő!O-O Mármint nem az, amit mondott, vagyis de, mert ez ronda és aljas és nem szabad, csak, ahogy ott állt…-Mutogatott elmélyülten az ablak előtt ácsorgó felettesére, aztán eszébe jutott tulajdonképpen miről beszélgetnek, úgyhogy teljes bambasággal biccentette oldalra fejét.-De sírni örömünkben is lehet, Nui san.-
Szinte hallotta a keletkező csendben ciripelő tücsköket, miután újfent sikerült valami gigantikus butaságot mondania. Azon nyomban bocsánatot kért volna, hogy követhetetlen módon fecseg mindenféléről, miközben megígérte többet fog kapkodni és kevesebbet gondolkozni, mármint….O_O Ez valahogy nem hangzott helyesen, szóval lehet megint felcserélt valamit és rosszul jegyezte meg.@-@
Ahogy próbált zöld ágra vergődni a helytelenül megjegyzett fogadalmával, Nui san is haladt a beszélgetés menetével. Rögvest a következő kijelentésére reagált, amire neki már nem maradt ideje válaszolni, mert addig kutakodott az emlékei között, mire ráeszmélt hozzá intéztek szavakat, régen arról csevegtek, mi lesz a feladata. Sűrű pislogással nézett orra elé, hogyan jutottak el eddig, de szép lassan leesett neki, nem ártana megjegyezni a részleteket. Gyors mozdulattal beletúrt felsőjébe elő szedhesse a Michi chan-tól kapott csíptetős tollát és kicsike jegyzet füzetét. Az utóbbi időben mindent felírt, még, ha állandóan el is hagyta őket. Legalább próbált tenni lyukas agya ellen, hiszen lelkére kötötte a főkapitány egykori rangjához méltó halálistenként fog viselkedni.
Az lényegtelen az elhangzó szavak jelentős része elsuhant füle mellett, mire bekapcsolta a tollat. Nagyjából annyit értett felváltva dolgoznak, meg csak ide tartozik jelentésekkel, valamilyen kelbimbónak hívják a részleget és icsimisitől kap tájékoztatást. Ez annyira zavarosan hangzott, inkább le sem írta, csak kínosan vakargatta tarkóját, most aztán, mit kezdjen a sok elcsípett információ foszlánnyal.
-És ezt az icsimis, icsi…szóval őt merre fogom megtalálni? Tudok olvasni, csak azt nem tudom az osztag területén belül hol keressem a különböző részlegeket! Kaphatnék egy térképet? Nem azért, mármint igen, mert borzalmasan tájékozódom, aztán nem szeretnék Akiyama taichou-nál kopogtatni, hogy megint rám ijesszen az erőteljes hangjával!O-o Nagyon, tényleg nagyon rosszul tájékozódom…-
Horgasztotta le fejét megsemmisülten, hiszen ez borzalmasan hangzott egy lélekenergia érzékelés specialistától. Azzal nem is volt baja, valakit ez alapján találjon meg, de ha egyszerűen annyit mondtak neki induljon délnek, garantáltan az ellenkezőjét tette. Egyszerűen nem boldogult az égtájak felmérésével, hiszen még azt is folyton elfelejtette, melyik a bal és melyik a jobb keze. Haszontalan bolondnak érezte magát. Nem akart még több nehézséget okozni Nui san-nak, de a munkáját is szerette volna rendesen végezni és ha minden áldott nap eltéved, akkor folyton késik, aztán nincs ott, ahol lennie kéne, amikor kéne, hogy ott legyen!
-Valamilyen megkülönböztető jelzés lesz rajtunk, amit viselni kéne, vagy jelszó, vagy kódnyelv, vagy nem tudom?-
Dünnyögött lehajtott feje takarásából, mert gyülekező sötét felhői alatt rostokolva is eszébe jutott néhány apróság, amire illett rákérdeznie.
-Feladatunkról beszélhetünk másoknak? Úgy értem, hogy mennyire kell titokban tartani hol és mit csinálok más osztagok vagy akár a sajátom tagjai előtt? Ha rákérdeznek, mit mondhatok a rangomról?-
Bökdöste egymáshoz mutatóujjait, miközben tovább tanakodott, akadhat egyéb megválaszolatlan kérdése, amire feltétlen most kéne választ kapnia. Elmélkedés közepette eljutott füléhez a biztatás, merjen önmaga lenni. A lelkét cirógató, sőt felpiszkáló szavaktól háromszorosára dagadt füle. Igazi dumbóként meresztette Nui san felé, hogy minél tisztábban hallhassa az önbizalmát növelő mondatokat.
-Igaza van! Pontosan így fogok tenni, Nui san!-Pattant fel a székből akkora lendülettel, egyenesen dobócsillagként hajította el a kezében maradt tollat. A kicsike szerkezet, viszont hozzá volt csíptetve füzetéhez, így a visszaható erő következtében nagyot csattant orrán. A kellemetlen ütközettől fájdalmasan kapott sérült nózijához és fájdalmas toporgással próbált túl lenni az elviselhetetlen szenvedésen.
-Nem éppen erre gondoltam, de elterelésnek nem rossz! Addig bukdácsolok, hogy nem csak magamat, de az ellenfelemet is megtévesztem!- Mosolyodott el kínjában, kicsikét oldjon a hangulaton és ne csak a szánakozó tekinteteket lássa maga körül. Arról még ténylegesen nem volt fogalma, vajon mi lehet azaz erőssége, amiért mások feltétlen bizalommal fordulnának hozzá. Valahogy nem volt az a vezető jellem, akiben tobzódtak a jobbnál jobb tulajdonságok.
-Azt megkérdezhetem, hogy Nui san, melyik tulajdonságát tartja ilyennek?*w*-
Ostromolta könyörgő tekintettel, hátha megosztja vele ezt az apróságot, mielőtt kipakolná szűrét az irodából. Sejtette még lenne dolga és nem kéne egész napra lekötnie a buta kíváncsiskodásával.