*Eléggé elkap már a nyugtalanság érzete, nem tudom merre tartok. Meg azért az is zavar, hogy várnom kell arra, hogy itt elrendezzem a dolgokat. Én pedig nem vagyok a nyugodtság bajnoka. Bármi, amit eddig nekem kellett intéznem..az egyáltalán nem volt a nyugodtságról híres. Most pedig itten van ni..nyugton kell maradnom. „Fáradtan“ sóhajtok fel, s inkább nem is mondok semmit. Már a puszta gondolat is, hogy várnom kell..kikészít. Mégis meddig kell ezzel szórakoznom? Körültekintőnek tünhetek, ahogyan a kapu felé haladunk. Az ott álló két testőr meg is nyitja azt, s két oldalamon két sráccal végre beléphetünk a kastélyba. Felhúzom ugyan szemöldököm, de inkább érzem magam ekkora épületben kellemetlenül, mintsem jól. Ennek semmi köze ahhoz, hogy mi a küldetésem, csak.. eszembe jut hirtelen valami. Ahogyan elhaladunk a relikviák, festmények mellett valami megszorul a gyomromban. Alig látható melankólia terül el arcomon.
Ez a gazdaság egészen emlékeztetni kezd Yukezora. De valahogy én nem érzem magam ebbe bele illőnek. Most először fut végig rajtam az érzés, hogy mégis mit keresek én a férfi életében? Mármint csak a tanítványa vagyok, de mégis? Mit fogok tenni majd, ha egyszer elvisz a házába? Azt sem tudom, hogy Soul Societyban a nemesek hogyan öltözködnek, és miképpen viselkednek. Semmit sem tudok róluk, meg azt sem értem, hogy Yukezo miért foglalkozik velem. Látszólag mindene meglehet, nem tudom valahogyan megérteni a szenvedését. Hiszen nem él szegénységben, és családja is van..vagy nem? Talán még sincsen családja. Talán az egész egy fajta tévedés, és csak önmagamat ámítanám azzal, hogy neki megvan mindene. Tekintetem, s lélektükreim fényei valamiképpen megváltoznak. Hiányérzet keletkezik bennem, amivel nem is tudok mit kezdeni. Gondterhelten sóhajtok egyet.
Lassan megérkezve a nappaliba, leülök az egyik fotelbe, de egyenesen kiráz a hideg. Kicsinek érzem magam itt, most először. Nem szoktam csak így..de most valahogy igen. Megváltoztak a dolgok egy kicsit, valamiért. Ahogyan bámulom a padlót, a gondolkodásom mintha egyenes ellentétet vetnének. Végezni akarok, még pedig a lehető leggyorsabban. Mondanom kell Yukezonak valamit, azt hiszem. Habár még nem tudom, hogy hogyan állok elé ilyesmivel; de majd megoldom. Szóval eléggé „érzékenyen“ érint, amikor egy nő sétál be, és közli, hogy Zenta még nem jön. Pompás! Még mindig várnom kell, addig legalább van időm gondolkodni más dolgokon. Marha jó! Magam előtt keresztbe fonom karjaim, és megpróbálok türelmesen várni, hogy ne kelthessek semmiféle feltűnéses dolgot. De mielőtt bárki meg is érkezne, a két srác feláll a helyéről, s láthatóan elindulnak valamerre. Rögvest felkapom magam a fotelból.*
- Hé! Nem úgy volt, hogy itt maradtok? *Ám válaszra sem méltatnak, csak kiviharzik mind a kettő a teremből. Egyik kezem ökölbe szorul az idegességtől. Nem is az a baj, hogy nem válaszoltak; hanem inkább az, hogy itt hagytak egy ilyen helyen. Mégis meddig kell majd várnom arra az alakra? Örök időkig én sem maradok, meg nem is akarok. Nem fogom megkockáztatni, hogy nem sikerül majd a küldetés. Ennek sikerrel kell végződnie! Mégis mit szólna a Daitenshi, ha nem tudnék egy ilyen esetet egyedül megoldani? Nem akarok örökké Tamachi Yukezo árnyékában létezni. Muszáj kilépnem az árnyékából egyszer, és vinnem a magam útját. Igaz, nem tudom még, hogy miféle út az..mit választani fogok egyszer..de biztos vagyok abban, hogy nem hagyom magam. Dönteni akarok arról, hogy mi az, amit elhiszek ebből a történetből..vagy sem. Ha ez nem történne meg, akkor Yukezo árnyékában maradok..sajnos. Mindenesetre nem ez a terv, szóval küzdeni akarok, önmagamért. A szüleim, ikertestvérem mind elértek valamit az életben. Nekem noha többet kell küzdenem majd, de bízok benne, hogy menni fog. Fejemet egy kicsit kezeimbe temetem, egészen addig, míg valakinek a közeledését meg nem érzem.
Abban a pillanatban felkapom magam, és az ajtó felé nézek. Furcsa, ilyen lélekenergiát még sohasem éreztem. Nem csupán magas, de ismeretlen eredetű is. Pedig találkoztam már quincyvel, shinigamival, vaizarddal, arrancarral, emberi lélekenergiával..de ez a lélekenergia annál undorítóbb. Már ha lehet ilyesmiről beszélni. Ennek ellenére a köpenyem alatti wakizashira csúszik kezem. A léptek pedig egyre közelebbről hallhatóak, a lélekenergia pedig jobban érződik. Nesztelenül az ajtó mellé lépek, s készenlétbe teszem kezem. Amikor azt érzékelem, hogy az alak átlépte a küszöböt, kivillannak ujjaim és határozottan berántom az ajtón. Egyenesen neki vágom a falnak, de a lendülettől nem igazán tudom, hogy kiről is van szó. Mindenesetre az első csapás legyen az enyém. Nem érdekel, ha esetleg megszívom..az első ütés az tőlem származzon. Habár tényleg jó ötlet volt így berántani valakit az ajtón? Az ajtó persze becsukódik, de a fogadtatásom nem éppen kedves. Elkerekednek szemeim, amikor meglátom, hogy kit rántottam be éppen.*

Gotei Juusantai

Jellemeteknél fogva nem ijedhettetek meg a helyzettől, melybe keveredtetek. Talán az első alkalom, hogy a féktelen mulatozásotoknak veszélyes következménye lett. Valaki, avagy valakik átvágtak titeket; s a legbosszúsabb, hogy utatokon mindig egy omenbe ütköztetek. Emlékeztek az erdőben hallottakról? Vagy arra, ahogyan a részeg öreg próbált titeket megállásra invitálni? Most már késő! K. Zenta immáron fogságba ejtett titeket egy ismeretlen helyen, amiről igazából nem is tudjátok, hogy micsoda. Vaksötétséget néhány fáklya töri meg odalent, némi reménységet adva a szabadulásra. De nincs nyugalom, mert ébredésetek eljut valakinek a fülébe. S az idegen lassacskán megindul a kacskaringós lépcsőn, hogy megszemlélhesse legújabb vendégeit. Léptei nem túl hangosak, ám a falak ezt mind visszaverik. A hátborzongató koppanás pedig egyre közeledik, ami fokozhatja mindannyitok kíváncsiságát; mert nem vagytok egyedül. Ha egy kicsit megerőltetitek magatokat, máris kivehetitek az erős sötétségből még néhányat, a ti börtönötökhöz hasonlót. Ahogy pedig az idegen közeledik ahhoz a teremhez, melyben ti is vagytok, úgy a tőletek nem messze levő néhány zárkában lassacskán felélednek.
- Már elmúlt a vacsoraóra, mégis jó indok egy kis játékra. De az álmok nem szülnek valóságot, rajtatok a sor, hogy teljesítsétek kívánságom. Ébredjetek, ébredjetek gyermekeim. - Egy mély, dallamos férfi hang cseng fel messziről; a terem fényei pedig felgyúlnak, de ezúttal megfordul a kör. Lent sötétség keletkezik, oda fent pedig apró világító gömbök nyújtják a „kellemes“ felismerést. A mennyezet egy jól érthető freskót ábrázol, valamiféle mitológiáról a halott gyűjtő lélekrablókról. Igazi mestermű, ami még lefesti az ellenséget is, shinigamik formájában. Sok tanulság, és igazség van benne; de igazából nem ez fogja elemelni tekinteteket a kialakult helyzetről. Sokkal inkább esik le állatok a köralakban elhelyezett börtönök által, miknek középpontjában a ti zárkátok van. Gyönyörű, kívánatos lányok; mind mezítelenül. Hosszú hajuk, ártatlan szemük és bőrük akárki arcára pírt idézne. De eme lányok amilyen csodálatosak, annyira kegyetlenek is. Lassan kattan a zár; kattan az övéik, s kattan a tietek is. Látványos suhanással ketten átlépnek a ti börtönötökbe. Pont olyanok, melyek az esetetek vala. Nos, valaki kegyetlen játékot űz veletek; de milyen édes is ez a játék. A léptek zaja ahogyan erősödött, úgy is szűnik meg. Ő immáron felkeltette a sziréneket, ideje végre mással foglalkoznia; a shinigamik eszközök csupán, terve véghez vitelében. Nyilvánvaló tény, hogy szándéka valakinek valamiért itt tartania benneteket.

Insignis Reliquia

Várakozás senki számára sem kellemes, ha az ügy, melyért itt van, kicsit előrébb való bárminél. Olybá tűnik egyszerű lenne elintézni; csak egy szerződést kell aláiratni. Ám benned is felmerülhet a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy Zenta késlelteti találkozásotokat. Bizonyára már ő is megérezte a különleges erőt, amelyet birtokolsz. Mindenesetre a lány továbbra is kedves marad veled, pedig ha látnád igazi valóját, te magad sem gondolnád úgy, hogy kislány még ő. S te beleesel a lány csapdájába, így aztán nevezheted magad bármennyire is ősnek; vannak még olyan lények, kik képesek kis instabilitást előidézni egy sárkányban. A hintát bár nem hajtod, érezheted, ahogyan ereidet egy új fajta, még nem ismert erő mérgezi. Voltaképpen többé - legalább is mostanában - nem leszel képes felállni a hintából. A kislány pedig rád mosolyog, ahogyan hajtani kezded; egészen kiszolgáltatottá váltál.
- Maga aztán nagyon kíváncsi az apukámra. Viszont apu nem szereti a hazugokat. Olyan gonosz bácsi maga! T.T - A hinta pedig elindul magától, függetlenül attól, hogy hajtanád vagy sem. Mindez a lány akarata volt, miképpen kicsit kiborult a sok kérdéstől. Egyszer fent, majd lent. De mit is keres egy színpadon egy hinta? Elsőre talán nem jöhetsz rá ennek értelmére, de a hintázás közepette történik valami, mi változtat ezen. Lassan a világ szemeid előtt eltorzulnak. A lét, melyben szemeid hittek semmivé foszlik. Felég a színpad, felég a hinta; majdan felgyulladsz te magad is. Kiáltanál, ha éreznél is valamit; helyébe viszont alakod porrá aszalódik, s mély álom uralkodik el rajtad. A sötétség lesz a te csapdád, ami néhány óra múlva majd semmivé foszlik. S akkor majd felébredhetsz egy hihetetlenül gazdag szobában, jól felcicomázott franciaágyban.
- Bácsi! Bácsi! Bácsi, nézze! - Rángat ki a kislány az ágyadból, hogy mutathasson valamit az ajtónál. De mire odamennél hozzá, addigra ő átlök azon az ajtón, majd semmivé foszlik. Valaki pedig beránt egy másik terembe; mi történik most már?

Nara Shizune

Ugye milyen nehéz? Itt, egyedül. Egyedül vagy, s nem tudd, hogy merre tovább. Ezért nem válhatsz még Daitenshivé, túlságosan sokat kell még tanulnod ahhoz, hogy felülkerekedj önmagad balgaságain. Hajt a véred, ez pedig könnyen lehet a veszted. De szerencséd van, hogy olyan Daitenshid van, aki képes lenne érted halálba menni. Így aztán még te a kastélyban próbálsz az ügyek végére járni, addig ő tevékenykedik valahol. De ideje, hogy meglátsd azt a személyt, aki sikerült átrántanod az ajtón keresztül. Egyeőre még nem tudhatod a nevét, de ő Earl. Nem az lesz, mint akire számítanál; de honnan is udhatnád, hogy ki is ő valójában? A kezdőlépést sikeresen elvégezted, azonban már megtanultad, hogy nem hihetsz szemeidnek. Most akkor hogyan tovább? De valaki, valahonnan még benneteket is figyel.

Yukezo

Sokáig meg sem szólal a nő, nehogy megzavarjon téged beszédedben; de bizonyára ő is eléri a hallgatás határait. S akkor, abban a pillanatban szembefordulsz vele, s időről beszélsz. Ő megragadja kezed, s pillanatok alatt a földre kényszerít; voltaképpen teleportálni sincs időd. Márha tudnál teleportálni, mert feltűnhet az érzés, mintha minden próbálkozás itt blokkolva lenne. Mégis hová tarthattok? A nő rövidesen elenged téged, majd rendezi hosszú szőke haját némelyest. Tiszteletet parancsoló tekintettel tekint le rád, majd hanyagul nyújtja a kezét, hogy jó lenne, ha felállnál.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne ide hívnod a barátaidat. Ha te az embereket véded, akkor tudnod kell, hogy a Daitenshi megjelenésével pár száz ember rögvest elhullna. Jobb, ha nem szájhősködsz és együttműködsz végre! Az a lány komoly bajban van, pont azért, mert óvatlanul egyenesen a kastélyba ment. A kastély pedig a démon otthona. Komolyan azt hiszed, hogy másnak a világában azt tehet, amit akar? Egek, te tényleg idióta vagy! - Reménytelenül indul ki a liftből, minek után végre megérkeztetek a helyszínre. Egy kör alakú, föld alatti csarnokba érkeztetek, ahol a mennyezetig érve kőoszlopok emelkednek több méter magasságig. Az oszlopok tövében, nagyjából térd magasságig, természetes köd oson mindenfelé. Lassacskán pedig eléggé sok közember sétál ki mindenfelől felétek. A nő int egyet, s az emberekből tízen kiválnak. Ruházatuk hasonló, mint a nőé, mégis mintha alacsonyabb rangban lennének.
- Elhoztam végre azt a személyt, ki képes lehet megállítani a démont. Viszont egyedül nem képes bejutni a kastélyba észrevétlenül. Így hát barátaim, háborúba szólítalak benneteket! Egy háborúba, ami a felszabadulásunkért van. Egy háború, amely végre felszabadítja végre házainkat, családjainkat az átok alól. Segítsetek nekem, hogy Zenta végre felnyithassa szemét. - Harsány éljengezés zaja lepi be a teret. A nő pedig ismét hozzád sétál, hogy aztán félre menjetek a zajoktól. - Nem lett volna semmi baj, ha nem hagyom el. Ha nem hagyom el, akkor nem történik ez a lakókkal. Ugye segítesz nekünk? Csak annyi a feladatod, hogy míg mi eltereljük a démon figyelmét; addig te betörsz a kastélyba és..és megmondod végre Zentának, hogy élek. - Visszatekint a tömegre.