Kezd egyre inkább az az érzésem lenni, hogy rossz helyre kerültem. Nem értem egyszerűen, hogy hogy lehet az, hogy azon tisztek, akik az én vezénylésem alatt tevékenykednek, hogy nem tudják felfogni a tiszta és rendezett környezet lényegét. Mind okos és talpraesett személyek,de így is van valami, ami egyszerűen elkerüli briliáns elméjüket. És igen a káosz is a rend egyik fajtája, de még ott sincs minden tökéletes összevisszaságban. Rend létezik a káoszban is!
Szerencsére még éppen időben jött valaki a segítségemre, hogy egy azonnali invitációval kiszabadítson azon helyzetemből, ahol már készültem volna a fejemet a falba verni. Persze hallottam mendemondákat arról, amit közöltek velünk, hisz mindenhol szinte ez volt hallható, de nem adtam nagy jelentőséget neki egészen mostanáig. Mindig is úgy gondoltam, hogy csak alaptalan pletyka, hisz ha valóban ilyesmi lenne a helyzet, akkor az osztagom már rég talált volna rá megoldást. Viszont a most elmondottak alapján úgy tűnik, hogy mégsem sikerült.
A felvételt figyelve pedig észrevettem egy apróságot aminek talán elég nagy jelentősége lehet a közeljövőben, bár egyelőre ez csupán az én személyes megfigyelésem marad és létrejöttének nyoma s mindössze csupán egy múló pillanatig jelenik meg az arcomon, majd el is tűnik.
- Hmm... - adok hangot gondolkodásom jeleként, miközben az asztalon levő készülékeket tanulmányozom. Kívülről talán úgy tűnhet, mintha nem tudnék választani, közben a helyzet teljesen más. Azon gondolkodom épp, hogy a korábbi megfigyelésemet, hogyan lehetne gyakorlatba ültetni és talán ehhez nagyon sok köze lesz, eme kis szerkezeteknek.
- Junichi! - ugrottam a férfi nyakába, miután közölték velünk, hogy fél óránk van a különböző dolgok elintézésére, meg különben is megtehettem ezt a kettőnk közötti kapcsolat értelmében, még ha nem is éreztem annyira természetesnek a dolgot. Persze ezt követően hagytam, hogy intézkedjen szabadon a saját félórájával kapcsolatban, csak úgy gondoltam, hogy üdvözlöm, ha már itt van.
Az én félórám kicsit felemásan telt. Először is hugicámnak küldtem egy üzenetet, hogy miért is leszek távol huzamosabb ideig. Azután pedig a küldetéssel kapcsolatos megfigyelésem következett a sorban.
Az irodámban felhalmozott különböző dobozokban keresgéltem olyasmit, ami a terveimbe beleillett. Egész pontosan fülhallgatókhoz hasonló dolgokat kerestem. Úgy véltem, hogy a felvétel alatt hallható gyerekdalnak nagy jelentősége lehet a küldetés folyamán, így nem volt egy elhanyagolható nyom. Ezért a fél óra maradék részét azzal töltöttem, hogy a dal ellen védő fülhallgatókat összetákoljam különböző alapanyagokból.
- Tessék. Erre szükségük lesz. Úgy vélem, hogy a felvétel alatt hallott dalnak köze van az eltűnésekhez. Remélhetőleg ezek megvédenek minket. - osztottam ki a készülékeket, Junichi fejére pedig magam tettem fel.
- Ami a csapatfelosztást illeti, én személy szerint Tsuchiya-kunt foglalnám le magam mellé, ha ezzel senkinek semmi ellenérve nincs. - szólaltam meg ismét mosolyogva és csak a nyomatékosítás kedvéért megfogtam az említett személy kezét. Egyszerűen nem akartam vadidegenekkel együtt lenni, sokkal jobb úgy, ha ismerem az illetőt, úgy a kommunikáció is sokkalta könnyebb számomra.
- Akkor, indulhatunk? - néztem a három férfira, mintegy azt várva, hogy mozduljanak már meg, hisz ha itt állunk, akkor másnap délig sem fogunk sok megoldást találni a fennálló helyzetre.

Hosszú-hosszú ideje nem volt alkalmam az emberek izgalmas és modern világába menni világ- vagy legalábbis bármit vagy bárkit megmentő küldetésre menni, így kitörő örömmel fogadtam a jó hírt, hogy bizony-bizony most megtörik az a fránya jég. Nagyjából megszoktam az új életemet a 9. osztagban, és feltétlenül pozitív része ennek, hogy több közöm van a szenvedélyemnek nevezhető újsághoz is, bár érdekfeszítő cikkeimmel most mégsem tudtam elárasztani Ueda fukutaichou-chant. Pedig nem ártana, hiszen imádott húgicám törő-zúzó látogató akciói bizony apasztják amúgy sem bőséges fizetésemet. Csakhogy hiába vadászok friss, ropogós hírekre nap, mint nap, mikor formába szeretném őket önteni, nem tudok az írásra koncentrálni. Kusza elmémbe folyton bekúszik egy angyali arc, illetve kettő. Hina és Liu Mei vív ha nem is véres, de valóságos háborút kócos fejemben azóta a bizonyos nap óta, hogy egészen megrendítő szavait Murasakibara-chan elém tárta. Bonyolult labirintusba rángatott, és minél többet agyalok felette, annál jobban eltévedek az amúgy cseppet sem szürke és egyhangú falak között. Talán-talán a 3. osztagos látogatásomnak nem csak a Kagami Ai-akta lesz így a legközépsőbb középpontjában, hanem picit több szerepe lesz majd a Liu Meijel való régóta halogatott találkozásomnak a viszontlátás öröménél ^^"
Már csak azért is remekbe szabott volt az időzítés, ami ezt a felettébb rejtélyes missziót illette, bizodalmam helyeztem abba, hogy kikapcsolhatom egy picit az agyamat, ha kerül bele egy kevés adrenalin. Nos, ez a gondolat viszont abban a szent pillanatban összedőlt, ahogy egy vöröslő buksit megpillantottam a 12. osztag azon tágasnak nem nevezhető termében, ahová rendelt a felém továbbított üzenet. A világítótestekkel teli plafonra emeltem kérlelő tekintetemet. Miért, ó miért van ő most itt? Mondjuk... mondjuk annyiból előnyös a szituáció, hogy egyébként is szerettem volna a bájos lánnyal néhány bizalmas szót váltani, csak még... korainak éreztem egy kicsit. Aggodalmas sóhajjal telepedtem le, s közben régimódi pipámat a számba helyeztem, majd jöhetett információéhes jegyzetfüzetem elővarázsolása néhány látványosnak szánt mozdulattal. Igyekeztem az eligazításra figyelni, és közben szorgosan jegyzetelni az elhangzottakat, de a videó lejátszása volt az utolsó olyan dolog, amire úgy ténylegesen oda tudtam figyelni. Inkább Hina felé kóválygott el bizonytalan tekintetem. Igazából a mondatfoszlányokból ítélve semmi fontos és lényeges nem hangzott el a tiszt bőbeszédű szájából, csak a nyomást akarta növelni rajtunk. Hah! Engem nem olyan könnyű megijeszteni ám!
- Tiszteletem, Yoshi-sensei! Az én becses nevem Tsuchiya Junichi, a 9. osztag képviseletében vagyok itt - hajoltam meg feléje, s a fiatalember felé is udvariasan, midőn az unalmas tájékoztató véget ért, és megkaptuk szabad és szűkösnek tűnő fél óránkat. Nem semmi, hogy ilyen idősen még valaki aktív shinigami, bár ott volt annak idején a rőt szakállú Yamamoto soutaichou is. Kicsit meg is lepett, mikor közölte, hogy csak 500 éves. Szíven ütne, ha kétszer annyi idősen, mint most vagyok, én is így festenék, most sem vagyok már fiatal és zsenge korú.
- Szép napot, Murasakibara-chan! ... Elbűvölő vagy, mint mindig! - fogadtam a szépséges lány alattomos támadását, és ami azt illeti, kicsit haboztam, hogy a szokásos formuláim egyikével illessem-e, vagy maradjak semleges. Végül előbbi mellett döntöttem, noha kissé nehezen jöttek a szavak cserepessé váló ajkaimra. Az élet bizony-bizony kegyetlen fordulatokkal illet, nem hagy elfutni a legégetőbb problémák elől. Hát akkor állok elébe!
Csak nem most rögtön, mert a szedett-vedett társaság szétszéledt, hogy ügyes-bajos dolgait elintézze. Jómagam is visszatáncoltam az osztagomhoz, hogy magamhoz vegyek egy elengedhetetlen kelléket ehhez a küldetéshez. Ütött-kopott fotómasinám jó szolgálatot tehet, ha eredménytelenül térünk vissza, néhány elkattintott kép segíthet a 12. osztagnak megoldani a rejtélyt. Sietve végigfutottam a gépben rejtőző fotókat, és meg is torpantam annál a kettőnél, amit Hináról készítettem azon a sorsdöntő estén. Gondterhelt buksimat vakarva tanulmányoztam őket, aztán panaszosan felsóhajtva inkább kicseréltem azt a chipszerű bigyót, a memóriakártyát benne. Valahogy így már nem volt olyan hangulatos, mint a sötétszobában nagy gondossággal előhívni az elkészült remekműveket.
Már csak Ayameko-channak kellett egy üzenetet küldenem, hogy ne várjanak haza ma este, és indulhattam is az 1. osztag fényes senkai kapuja felé. Odaérve így az új szögből megvilágítva bevillant valami a bácsival kapcsolatban, konkrétabban szimplán az, hogy találkoztunk már régebben, mikor a 10. osztagban szolgáltam, hiába nem tartott sokáig az ottani kalandom.
- Oh, nagyon szépen köszönöm, Murasakibara-chan. Aaa... azt hi...hakushon! - jött rám a tüsszentés éppen azelőtt, hogy megdicsérhettem volna a lány gyors reagálását arra a valószínűnek ható adalékra, hogy az a dallam akár még veszélyes is lehet. Jelnek véltem a dolgot, így inkább annyiban hagytam, és kicsit megigazgattam a fülemen az eszközt.
- Khm... Összeszokott párost alkotunk Murasakibara-channal immár 150 hosszú esztendeje, szóval igen... a-azt hiszem jobb lenne így. És akkor mi megnézzük az esperekkel kapcsolatos helyszínt, hogy Samanuske-kunt ne kelljen bosszantó módon rángatni, ha sérült halálistenek vannak az előző csapat eltűnésének helyszínén - tettem hozzá a magam gondolkodó gondolatát, kicsit zavarba jőve a virágszál ragaszkodásától. Fél szememmel oda is sandítottam rá beszéd közben. És miután Naruki kicsiny városába érkezvén végül ketté váltunk, meg is ragadtam az alkalmat, hogy a már kettesben maradtunk, akkor megejtsem azt a rövidke beszélgetést, amit terveztem.
- Murasakibara-chan. Engedd meg kérlek, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért. Nem tudom mi ütött belém azon a hűvös estén, sok mindent nem szabadott volna - néztem rá szokatlanul komolyan, tekintetemben nem volt benne az a huncut csillogás, mint máskor. Megszorítottam finom kezecskéjét, hogy tudja, csupán furcsa tetteimre gondolok, szavaimat nem szívom vissza. Legyen bármekkora káosz a fejemben, amit kimondtam, kimondtam. Nem lennék férfi, ha visszakoznék, és legyen bármennyire is szokatlan, ami kettőnk között most van, egy próbát megért. Azonban az az este... komolyan, mintha részeges állapotban lettem volna. Tán Hina részegített meg? Elordítottam kótyagos fejem, és számba vettem pipámat. Remélem nem haragszik.

Vidáman dúdolgat, és szökell, miközben követi Yoshi-senseit, és iszogatja a saket, mivel más nem kért, hát betermeli az egészet. Nem lesz itt gond, volt már részegebb is, és mivel az emberek nem is láthatják… mehet a női öltözőkbe leselkedni, sőt, elcsórni a ruhákat, vagy használni ezt a csodás ki masinát, és megörökíteni a képeket. De nem szabad többet gondolnia ilyenre, a végén a vér kiszalad az orrából. Aztán piros lesz a hó.
- Faháncs? Áh azt tudom, kapartam már Én is, amikor elkapott pár hölgy, akiket les… akiknek segíteni akartam a fürdés… vagyis a ruhák teregetésében, pedig erősen kapaszkodtam. Igen is Yoshi-sensei.- vigyázba vágta a testét, és figyelte, ahogy dolgozik a bácsika, aki utána igazán okos ötlettel hozakodott elő.
- Ez… FENOMENÁLIS!!- elég volt elképzelni Samanuskénak, Chiyo, és pár másik hölgy… Yoshi-senseihez hasonlóan Neki is eleredt a vére, elsőnek csak pár csepp majd kitört a vulkán. Hanyatt vágta a folyam, és még tolta is a hóban a nyomás. Húzott is egy szép csíkot, bár kicsit fájt a háta, mert a táskára esett. De valahogy csak fel tudott tápászkodni, és már Yoshi-sensei se rajzolt hó angyalt, aki nem is volt rest, egy újságot nyomott Samanuske kezébe.
- Ejha… micsoda idomok.- alig lett vége az orrvérzésnek, már megint megtörtént, csak most úgy, mint a rakéta, úgy lőtt ki az ég felé Samanuske. Lassan már vére se lesz, csak a levegő fog kiszaladni, de nem baj, szép halál lesz. Boldog mosollyal az ajkán tér a Másvilágra, tehát vissza SS-be. Aztán meg majd jól kikap Hanatól. Nem is kellett más, felült, majd felállt, letörölte a vért, és most már nyugalomban lapozgatta az újságot.
A kezdőhelyre érve, már majdnem meglepődött, hogy nem látja a többieket. De sejtette, ahol már tűntek el shinigamik, ott egy másik csoport se lesz túlságosan biztonságban. Nincs mit tenni, elő kell venni egy szendvicset, és fogyasztani.
- Szerintem igen, Yoshi-sensei. Biztosan kényelmetlenül érzeték magukat, azért nem csináltak előttünk semmit, most pedig egymásnak eshettek. Bár… nem házasok, akkor nem szabadna ilyet tenni, nem? Habár… Én is szoktam, de az más, mert nem járok velük, és nem is szeretem egyiket se. Bár lehet Hana kitalálja, hogy vegyek el egy nőt, de nem akarom. Ha férj leszek, az unalmas, mindig dolgozni, semmi szórakozás, a végén cipőket fogok árulni, lehet ennél rosszabb? És nem én voltam, nem eregettem galambokat. Tényleg, kér egy szendvicset Yoshi-sensei, vagy sakét, esetleg valami mást? Van meleg tea is.- ha elfogad valamit a sensei, akkor persze hogy ad Samanuske, addig is megeszi a saját szendvicsét, és egy kis teával öblíti le. Majd engedelmeskedik is a kérésnek. Előszedi a telefonját, vagy mit is adtak, és felhívja a Manuszt.
- Manusz-san, tehát amit találtunk, az semmi, némi faháncs, vagy mi, és szemét. Meg ízé, akikkel eljöttünk, azok nincsenek meg. Nincs a környéken nagyobb szerelemgáz kibocsátás? Lehet ott vannak, és biztos puszilkoznak, meg ilyenek. Majd hívjon vissza Manusz-san.-elrakta a kis készüléket, és reméli, hamar kapnak eredményt. Manusz-san biztos jó ember lehet, csak fura nevet kapott. Manusz, érdekes, olyan, mint a mamusz, csak Manusz.- Lehet azt a telefonvalamit másra is lehet használni. Talán olyan hogyan is hívjákot, szextelefont tárcsázni, a számla meg megy a 12. osztaghoz. Jó öltet Yoshi-sensei?- kérdezte mosolyogva, és büszkén, amiért ezt kitalálta. Reméli a sensei is egyetért, szimpatikusnak találja az öreget.
- Igen-igen, elmondtam, amit találtunk, és rákérdeztem, hogy merre vannak a többiek, ennyi. És most akkor megyek én is sárgázni.- távolabb megy, és nagyjából egy méterrel Yoshi-sensei üzenete mellé kezdi írni a sajátját; És Samanuske is, kinek a slagja még jó.. Lett volna még mit írni, csak a slagjából kifogyott az anyag, most akkor vagy innia kell, vagy várnia, és majd visszaszaladni, hogy befejezze az egészet.
- Uh… Yoshi-sensei, olyat még nem ittam, majd elmegyünk egyszer, és iszunk olyat? Szeretném kipróbálni, bár egyszer ott ettem valami paprikát, hát az kétszer csípett, sőt, már a látványától is könnyeztem. De lehet csak azért, mert véletlenül beletöröltem a szemembe, és fájt. Bár egy hölgy azt hitte, hogy történt valami, ezért vigasztalt, tehát végül is megérte.- azt inkább nem mondja, hogy amikor a nyelvét kellett volna használnia… az nem volt a legjobb.

Az átjutás és a megérkezés zökkenő mentes volt, akárcsak a párba rendeződés és búcsúzás. Talán egy kicsit jobban elvoltam foglalva a küldetéssel annyira, hogy nem túl sok figyelmet fordítottam a társalgásra, hisz míg én csak a puszta tények közlésére koncentráltam, addig a többiek szabadon beszélgettek. Viszont én nem engedhetem meg magamnak, hogy fölösleges töltelékbeszélgetés vonja el a figyelmemet a feladatról. Viszont egy valaminek végül sikerült. Illetve valakinek.
- Nincs miért bocsánatot kérj, Junichi. - jeleztem, hogy hajoljon közelebb hozzám, majd mikor elegendően közel volt ahhoz, hogy kis termetemmel is elérjem az arcát, finom csókot leheltem rá.
- Viszont remélem nem haragszol, de a beszélgetés folytatását át kell tennünk a küldetés utánra, hisz van bőven ahol kutakodjunk. - simogattam még meg az arcát, majd jeleztem, hogy induljunk. Ugyanakkor köpenyem egyik zsebéből egy sálat előhalászva a nyakam köré csavartam. ._.
A nyomozás helyszínét elérve, máris megkapjuk a szükséges információkat a lélekmobilon keresztül. A felsorakoztatott információkból csupán egyetlen olyan volt, ami különösebben érdekelt, hisz a többit saját kútfőmből is kitaláltam. Egy óvoda és iskolák. Még szép, hogy egy ilyen helyen magas az esperek előfordulásának aránya, az itt vadászó gyengébb lidércekről nem is beszélve. Apropó lidércek...
- Juugeki Byakurai. - tartottam mutatóujjamat a lidérc irányába. Különösebben nem törődtem azzal, hogy a támadásom kivégzi-e vagy csak ideiglenesen megzavarja az ellenfelet, hisz az utóbbi esetén a társam biztosan befejezi a feladatot, így vettem a bátorságot, hogy megközelítve a kóbor lelket különösebb magyarázat nélkül küldjem át Rukongaiba. Ott majd úgyis elmagyaráznak neki mindent és én küldetésen vagyok.
- Az az érzésem, hogy csapdába sétáltunk. - szólalok meg a köd leszálltakor. Kezem automatikusan kardom markolatára csúszik és igyekszem figyelni, hogy ha esetleg megtámadnának akkor ne lepjen meg semmi. Viszont az ismerős dallamot meghallva már tudtam, hogy mi a helyzet. Kihúzva magamat vettem le a fejemről a fülhallgatót. Agyam rögvest kikövetkeztette, hogy a védőmechanizmus miért nem működött. Feltehetőleg valamiféle illúzió technika.
A különös hajszínnel rendelkező és az évszakhoz cseppet sem illő öltözetű nőt látva pedig hamar összeállt a kép. Lassan kihúzva magamat hátráltam párom mellé és a kezemet is levettem a kardom markolatáról, viszont ez nem jelentette azt, hogy ne tudnám majd gyorsan előhúzni.
- Rendben. - feleltem a nő szavaira egy gyors villámgondolkodás után. Mielőtt Junichi esetleg rákérdezhetett volna a dolog miértjére megfogva a kezét rá kacsintottam, majd elindultam a nő után. Rengeteg eshetőség az eszembe jutott, amit ebben a helyzetben megtehetnék, viszont rendszerezve a gondolataimat, mindennek megtaláltam a maga helyét.
- Gondolom tisztában van azzal a ténnyel, hogy mi nem érezzük az alacsony hőmérsékletet. - hazudtam olyan természetes ügyességgel, hogy talán még én is elhittem volna, közben persze szabad kezemmel a zsebemben pihenő telefonon ügyködtem, hogy mind SS-nek, mind pedig társainknak vészjelző üzenetet küldjek, már ha a két férfi nem került esetleg hasonló helyzetbe.
- Esetleg megtudhatjuk a nevét? Vagy, hogy hová tartunk? Tudja nagyon érdekelnének ezek az apró részletek. Tudós vagyok. - beszéltem tovább. leginkább az érdekelt, hogy a nő tulajdonképp egy különleges illúzió technika úgy, akárcsak a zene amit a kezében tartott szerkezetből kibocsájt, vagy valóban valamiféle létforma. Ami a szerkezetet illeti, a segélykérés elküldését befejezve kezemet kicsit magam elé emeltem. Nem akartam feltűnő mozdulatokat tenni, hisz nem tudom, hogy mennyire látja a nő, hogy mit is csinálunk mögötte. A célom roppant egyszerű volt. Meglátásom szerint a zenedoboz nem lehetett több egy-másfél kilónál, így lehetőségem van rá, hogy karperecemmel kimozdítsam azt a nő kezéből. Ha elég szerencsém van, akkor sikerül a szerkezetet az eséssel annyira megsérítenem, hogy a dallamot abbahagyja, ha kell egy újabb, a korábbihoz hasonló kidouval is támadást indítok ellene. Ha pedig mégse tudnám megmozdítani a szerkezetet, akkor a drasztikusabb terv lép érvénybe és a vörös villámcsapást a nőhátának célbavételével sütöm el. nem kizárt, hogy valamiféle védőmágiával látták el, vagy, hogy csupán egy fantomkép, viszont egy próbát megér a dolog. Azért remélem, hogy Junichi sem marad tétlen.

Farkasordítónak talán azért nem nevezhető hideg, lágy hóesés és csipogó telefonok köszöntöttek minket az emberi túloldalon. Ezek közül az utóbbi volt kissé oda nem illő, de a bonyolult szerkentyűt előhúzva kiderült, hogy bizony-bizony egy hevenyészett térképpel készültek a gondoskodó 12. osztagosok. Kedves volt tőlük, hogy nem hagynak minket céltalanul kóvályogni az esteli időponttól kihalt városban. Kis csapatunk másik fele igen eleven, de barátságos társaságnak tűnt, különösen a fiatalember közvetlensége és jószívű felajánlása volt megindító, csak hát sajnos nem volt alkalmam élni vele. Talán majd legközelebb!
Itt volt nekem azonban az elragadó Murasakibara-chan, akivel úgy éreztem muszáj néhány régóta dédelgetett szót váltanom, még ha nem is mostanra terveztem a jeles eseményt. A lehetőség viszont adott volt, így hát belevágtam aggodalmaskodó mondókámba, csakhogy röpke fél perccel később már egészen, egészen ostobának érezzem magam. Rengeteg okom volt rá. Egyrészt válaszából kitűnt, hogy őt cseppet sem zavarta mindaz, ami történt ahhoz képest, hogy mit össze nem műveltem, szóvalll... a semmi felett stresszeltem magam. Habár joggal, mivel engem viszont zavart a természetemhez hűtlen viselkedésem, és addig úgy sem nyugodtam volna, amíg alaposan bocsánatot nem kérek. Másrészt futó csókunk megejtésének módja (én bolond, és még néztem, mit akarhat), s annak ténye is igen különös érzéseket keltett bennem. Az barokkos túlzás, hogy közel 150 esztendőnyi ismeretségünk alatt egyszer sem néztem rá bájos hölgyként, különösen fiatalabb koromban fordult elő sűrűn, ámde az angyali Liu Mei megismerése óta valahogy ezen trükkös gondolatok száma drasztikusan csökkent, és csak most, félénk vallomását hallva ébredtek fel bennem újra a rég eltemetett foszlányok. Fránya elmém még nem állt át a közeli barátságot jelző címkéről, legalábbis alapjáraton, mivel volt ugye egy pillanat, mikor az apró kapcsoló átfordult, talán túlságosan is. Harmadrészt pedig igaza volt, ez egy rejtélyes küldetés, melyet finesszel vagy erővel, de meg kell oldanunk, és az időpont nem alkalmas személyes jellegű beszélgetésre.
- Rendben van, azt hiszem... azt hiszem helyt kell adnom tündéri valódnak, hehe - nevettem fel, és széles mosollyal érintettem meg gyengéd kezét, és ha már ott voltam, nem is engedtem el egészen addig az izgalmas momentumig, amíg oda nem értünk az első számú tetthelyszínre. Magányos ördögszekerek látomása rajzolódott ki előttem a magányos utcát látva. Míg kettéválva végigsétálgattunk a nappal gyerekekkel teli épületeken, addig a megadott jelentést tanulmányoztam, illetve készítettem néhány érdekes képet is, aminek talán-talán hasznát fogják venni odaát. Konkrét nyomra azonban nem bukkantam, és Hinát elnézve ő is hasonló sorsra jutott. Mikor azonban újfent összetalálkoztunk, csak vándorolt némi izgalom szürke életünkbe egy szemtelen lidérc formájában. Akcióra kész Murasakibara-chan máris előrelendült, akárcsak szerény személyem.
- Nem oda, Buda! Bakudou no kyuu, Hourin! - bocsátottam narancsos-sárgás energiakötelemet a rusnya maszkosra, így megfogva azt és aláírva gyors végzetét, mely Hina komplikált démonmágiája képében manifesztálódott. Diadalittas kiáltásom zengte be az üres környéket, perfekt csapatmunka, háh! És úgy mellékesen közben a lány átküldte az üldözött lelket is Soul Society-be. Majd szépen magamra vállaltam a jelentés kényes feladatát is, amíg ő ezen munkálkodott.
- Azt üzenték, térjünk vissza a találkozási pontra - intettem úgy nagyjából arra, amerről jöttünk - Már ha egyáltalán visszatalálunk ^^ - néztem széjjel, egyik pillanatról a másikra ugyanis sűrű köd ereszkedett le ránk. Ejnye no, hát nem voltam túl boldog, amiért az időjárás megnehezítette a tájékozódásunkat. Társam aggodalma viszont bennem is megszólaltatta a vijjogó vészcsengőt, vagy talán inkább az ismerős dallam volt az? Megkocogtattam azt a lánytól kapott fülhallgatót, ami a várakozásokkal ellentétben egyáltalán nem szűrte ki a hangot. Kellemetlen meglepetés Hamarosan feltűnt egy árnyék is, a tejfölből kirajzolódott lassan egy különös nő sziluettje, akit rögtön le is kaptam ósdi fotómasinámmal, mivel a kezében volt a dallamot játszó zenedoboz. Hallatlan, micsoda esély hullott az ölünkbe! Oltári szerencsések vagyunk! Örömmel indultam meg a rejtélyes alak után, valami azt sugallta, hogy ez a legjobb döntés, ami csak létezhet minden szempontból. Erről Murasakibara-chan is meggyőzött biztató kacsintásával, most bizony, most bizony utána fogunk járni ennek az eltűnési ügynek! Csupán az volt furcsa, ahogy régi barátom viselkedett ezután, inkább megfogtam a kecses kacsóját, mielőtt valami ostobaságot csinálhatott volna.
- Ácsi-ácsi, izgága Hina! Ne provokáld, az eltűntek nyomára vezethet minket... - mondtam elfojtott hangon a forrófejű lánynak, aki ki tudja miféle bolondos őrültséget tervezett? Agresszivitása már nem egyszer bajba kevert minket, és teljességgel ellentettje volt az én felfogásomnak. Érdeklődő kérdései legalább helyénvalóak voltak, nekem is ez jutott volna eszembe először, bár a kilétének talán vajmi kevés jelentősége van.
- Találkozott már hozzánk hasonló emberekkel, dallamos hangú kisasszony, ugye? Ők is békésen követték magát? - faggatóztam kedélyesen, engedve kíváncsiságomnak, és egyben arra is fényt kívántam deríteni, hogy származhat-e valami bajunk abból, ha csak szimplán utána megyünk. Annyira kézen fekvőnek tűnt a megoldás, ám óvatos duhaj lévén nem tehettem róla, meg kellett kérdeznem.

Irány egy bolt. Nem gondolta volna, hogy a 12. osztagosok szeretnének némi szuvenírt is. Bár nem is olyan fontos, ha ezt szeretnék, akkor kapnak majd Samanuskétől és Yoshi-senseitől. Viszont a pénz jó lesz? Lehet mást használnak, mint otthon, meg az is lehet, hogy nem is látják, akkor megtudni se fogják, és csődbe fognak menni, akkor pedig Samanuske lesz a hibás, és az alkoholba fog menekülni, évszázadokig inni fog, tönkre megy az élete, nem érdekli majd semmi, ám végül valami csoda, vagy egy nő a jó útra téríti, és eltökéli, hogy visszaszerzi a családja vagyonát, amit felrakott egy hörcsögfutamra. Megható és csodás történet. Csak, ahogy kiderült, nem azért jöttek ide, hanem, hogy valamit megnézzenek, kezdetnek egy babát, akiről kiderül, hogy ember volt.
- Babákat csinált belőlük? De nem a lányoknak szoktak babákat csinálni? Az is 9 hónapig tart, itt meg ilyen hamar lesz egy?- kicsit idegesen néz körbe, nehogy itt legyen az a valaki, aki ezt csinálja. Nem akar baba lenni, a végén egy olyan gyereké lesz, aki nem fogja szeretni. Gyújtóval égeti le a fejét, vagy a kezeit, és a kutyának adja oda. Rossz élet lenne.- Ahogy mondja Yoshi-sensei.- előveszi a maradék szendvicseket, és egyet odaad a társának, és egy másikat pedig elkezd enni.- Inni kér valamit Yoshi-sensei? És megnézhetem azt a babát?- mosolyogva kérte el a játékot, habár mindig mosolyog. De ha meg kapja akkor le is ellenőrzi, amit mondott a bácsi, meglesi a lány bugyiját. Utána pedig elteszi a táskájába, ha tényleg az a lány lesz, akkor lehet, hogy jobb helyen lesz Samanuskénál. De csak lehet.
S’ most pedig irány a park. Ahol valami UFO jelenségre lehetnek figyelmesek. De Samanuske nem akarja, hogy végbélvizsgálat legyen, az nem jó, és nem kapnak sütit se utána, sőt, lehet, hogy utána két feketeruhás jönne, és minden emléküket törölnék, és nem tudnák, hogy mitől fáj az ülés.
- Ha pedig így jártak, akkor majd közös babaházban fognak élni. Rendben van Yoshi-sensei, csináljunk valami olyasmit, vagy hasonló.- habár nem agresszív személyiség Samanuske, de ebbe némileg tudott kis agresszivitást vinni. Olyan volt, mint egy mérges pocok, akitől elvették az almáját.
- Ilyet tényleg nem!- elkerekedett szemekkel nézte, ahogy Yoshi-sensei használja a zanpaktouját. Igazán érdekes darab, olyan, mint az FPS-ek 9. fegyvere, veszélyes, és mutatós darab.
- Igen is Yoshi-sensei, megyek is.- büszkén kihúzta magát, hogy egy ilyen bátor, és erős shinigamival közösen küzdhetnek, látszik Yoshi-senseien a tapasztalat, a tudás, erő, akrobatika, ahogy ügyesen legurul a lépcsőn. Kár, hogy nem hallotta, amit mondott Yoshi-sensei. Samansuke is legurult.
- Nyek-nyik-nyak-paffff.- valahogy leért, arccal előre, gerincben érdekesen dőlve, a talpa majdnem a nyakában van. Szerencse, hogy nem a táskára esett, így a babának se lett baja. Valahogy sikerül feltápászkodni, és csak alig recsegnek a csontjai, még a dereka is épségben van.
- Ez fájt.- nagy zakózás, és még mindig mosolyog, nem lehet elrontani a kedvét.
- Akkor mit csináljunk Yoshi-sensei? Mehet a keresés?- sötét van, lehet az alienek is itt vannak, pedig itt nem is él ilyen. Egyre szövevényesebb az ügy, lehet a gonosz űrből érkezett farkasemberek a felelősek, akik babákat csinálnak mindenkiből, hogy a mutáns velopciraptoroknak legyen mivel játszani, mert ha nem tudnak szórakozni, akkor morcosak lesznek, és megesznek mindenkit, és akkor a farkasembereken vissza kell menni reklamálni a boltba, a selejtes áruk miatt, és lehet akkor rájuk sóznak egy alomnyi banánnarancsmókust, csak hogy ne veszítsék el a kedves vevőket. Igen, ez lehet csak a gonosz terv, és most négy shinigaminak kell ezt megakadályozni. Rajtuk mindenki szeme, és még lehet, hogy a kamerák is, mert nem is biztos, hogy farkasok vannak, hanem ez egy műsor.

Megrovó tekintettel néztem az akciómat megakadályozó férfit. Túlzottan előzékeny. Információt azután is tudtunk volna szerezni a nőtől, hogy elkaptuk vagy fegyvertelenné, akarom mondani zenedoboztalanná tettük. De ha már Junichi elrontotta a tervemet akkor inkább hagytam a fenébe. Oldja meg ő, ha annyira tudja és jobb ötlete volt.
- Persze. Besétáltunk az oroszlán barlangjába. Igazán kitűnő ötlet volt. - válaszoltam egy kis éllel a hangomban, hisz ezt a helyzetet messze elkerülhettük volna ha valahogy fogságba ejtjük a nőt vagy hatástalanítjuk a dobozt a kezében, de nekünk persze egyből a baj közepébe kell belegázolni.
A háborgó lelkecském lenyugtatásának érdekében inkább szétnéztem a boltban. Kételkedtem abba, hogy bármit is találnék, hisz még egy ilyen szétszórt ő sem hagyná szem előtt a nyomokat, miután eltűntet embereket.
- Baka... - szólaltam meg olyan hangosan, hogy csak Junichi hallja. Neki is pont akkor kell dicsérni azt, aki ráadásul biztosan az ellenségünk és ha így haladunk akkor fogva tartónk is, mikor ráadásul én is egy helyiségben tartózkodok vele. Nagyon az az érzésem van, hogy Junichi ki fogja húzni a gyufát a dobozból. Annak pedig cseppet sem fog örülni.
- Mondtam, hogy csapda... - kúsztak ki a számon a szavak, miközben a férfi körbefont a karjaival. Az már csak természetes volt, hogy megszólom az ilyen hibája miatt, de remélem nem várja, hogy immáron a mi elrablásunk után is egy helyre kerüljünk, mert azt nagyon meg fogja emlegetni. De mindenekelőtt az utunk a fehér fénybe vezet minket...

Kissé kábán ébredek az ágyamban. Az éjszakai álmot elég hamar sikerül kivernem a fejemből, lévén teendőim sokasága vár rám, így a reggeli készülődést követve veszem birtokba az irodámat, hogy a mindennapi dolgaimat végezzem. Habár igaz, hogy nem egyszer veszem észre magamon, hogy a semmibe vesző tekintetem közepette az éjjel látott álom jár a fejemben. Mintha mondani akarna valamit, de lévén csak egy álom volt nem tanúsítok neki különösebb figyelmet. Tudós vagyok, nem ezoterikus.
Délben viszont egyre erősebben kezd értelmet nyerni fejemben az álom valóságossága. Ennek jele a furcsa dallam amit hallani kezdtem és ami hívogatott. Minden lépéssel, melyet az erősödő zenét követve tettem meg, egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy amit éjjel láttam, az a valóság és ahol most vagyok az a tulajdonképpeni álom. Az osztag senkaimonját elérve, pedig már teljesen tisztában voltam a helyzet szűrrealitásával. Ezt csak tovább fokozza bennem a kapun való átkelésemet megakadályozó tárgy, majd feltűnő zanpakutoum szelleme.
- Ezt nem hiszem el... - szólalok meg zanpakutoum felszólalása után, valamint a támadását hárítva. Viszont egyetlen dolgot sikerült már ezt követően realizálnom. Az a rakás csont, aki megakadályoz az átlépésben csupán egy szánalmas másolat.
- Nem engedsz nekem más választást. Ha ezt szeretnéd, hát legyen. - léptem hátrébb kardomat magam előtt tartva. Egyszerű volt rájönni arra, hogy mit kell tennem a továbbhaladás érdekében. Egy pillanatra kitisztítottam teljesen a fejemet, majd rögvest ezután emlékképeket és gondolatokat ébresztettem. Olyanokat, melyek sértés értékűek és nyugodt szívemben és fejemben a háborgó és dühös tengert képesek felébreszteni. A vörös lélekenergia, melyet a testem bocsájtott ki, körkörösen forgott a testem körül. Ellökve magam a talajtól pedig egy átlós támadást intéztem a másolat irányába.
- Manten wo ohikakuse, Ranran Gaikotsu! - üvöltöttem a támadást követően kardom parancsszavát. Bizonyos voltam benne, hogy az eredeti Gaikotsu sem lesz oda gyenge másolatáért, ahogy én sem voltam oda érte.

Sötét, körbeöleli a sötétség, belekúszik a fejébe, kizárja a reményt, a békét, és mindent, ami jó. Piócaként telepszik a lelkére, és ki akar szívni mindent. Végül nem marad más, csak egy szikkadt test. Bár lehet, ha kinyitná a szemeit, akkor mindent világosabban látna.
~ Így is nyitva van, mégse látok semmit. Mindegy, valamennyire csak látok. Bár a szag… nem is ettem hagymát, hogy ilyet eregessek, lehet Öregbá volt az. Nini, egy pók, patkány, remek, egy csatorna. Csöpp-csepp, meg minden, lehet menni kéne.- fény az amiből kevés van, de Samanuske nem kapcsol, így nem is világit, na jó, valamennyire igen, de csak azzal a mobillal, amit kaptak, annak jobb hasznát most nem is veszi.
- Yoshi-sensei, most akkor mi legyen? Sötét van, büdös, a telefon se jó. Szerintem, ha most füveznénk, és feketék lennénk, hamar meghalnánk. Fene ebbe a sztereotípiába.- eddig akárhány filmet látott, mindegyiknek ki találta a végét, legalábbis ami a horror filmeket illeti. Bár nem is volt nagyon nehéz. Voltak a csajok, akik hamar az ágyba mentek, az izomagy sportolok, az okos, akinek az odakerülése csoda, mert ha okos, az előző két kaszt nem kedveli. Utána ott van egy feltehetőleg szűz, egy rendes pali, és végül a vicces. Ha akad fekete, akkor az első háromban benne van a halála. Nagyjából a könnyelmű nő, majd sportoló, vicces, okos, ezek meghalnak, és a végén marad a szűz, meg a rendes… egy darabig, mert a második részre is kell valami, így amikor azt hiszik, hogy megmenekültek, akkor kapják el őket. Ennyi az egész, ez kell egy átlag nézőnek, és kész a siker. Pont az ilyeneket szereti Samanuske. S’ kellett neki ilyeneken gondolkozni, mert már szól is a telefon, aminek a hangjától elkapja a frász, és Yoshi-sensei nyakában köt ki. Hamar észreveszi magát, és lemászik.
- Csak egy… ízé volt.- remekül megmentette a méltóságát, és hogy tereljen, nézni kezdi a telefont. Nagyokat hümmög, mintha értene is valamit abból, amit kaptak, de csak a firkákat látja, és értelmezni nem képes. A képet azt nagyjából kiveszi, de csak megvonja a vállát, zsebre rakja a telefont, és indul tovább. Gondolja Yoshi-sensei is követi.
Csendben haladnak tovább, ám ez zavarja, ezért fütyüléssel töri meg ezt az átkos hallgatást. Ám alig kezdi el, a hátuk mögül zajokra lesz figyelmes. Természetes reakció az lenne, ha nem is nézne hátra, hanem inkább megszaporázná a lépteit, és nem is nézne oda. Ám sajnos nem ezt teszi, megáll, és megnézi, hogy ugyan kik is azok. Bár ne tette volna.
- Na, ennyit arról, hogy nem egy horrorban vagyunk. És még énekelnek is.- lelombozva mondta, nem vágyott horror élményre, de most megkapta, lehet egy életre szóló belépőt váltott a rémálmok földjére. Ám harcolni nem fog, hiszen látja az első „lányt”, ismerős a számára, Ő volt a képen. Tehát még élhet, ezért nem támad.
- Yoshi-sensei, amondó vagyok, hogy inkább vegyük nyakunkba a lábunkat, és szaladjunk.- ahogy elnézi ezeket az embereket, nem látszanak valami gyorsnak, ha elég előnyre tudnak szert tenni, akkor a csatorna egy részét lerombolva, eltudják vágni magukat az áldozatoktól, és nyugodtan mehetnek tovább. Bár meg van az esélye annak is, hogy harcolni kell, vagyis csak Yoshi-sensei fog, mert Samanuske inkább becsukja a szemeit, befogja a füleit, és nem is figyel. Az erőszak nem a stílusa. Ám, ha nem a harcra szava Yoshi-sensei, akkor marad a futás. Samanuske részéről felerősítve egy kis shunpoval, gondolja, hogy Yoshi-sensei is így cselekszik. Ha nem, hát megragadja az öreget, a hona alá kapja, és így haladnak.
- Yoshi-sensei, ha elég messzire értünk, szerintem robbantsuk be a plafont, így nem nagyon tudnak majd követni minket. A zanpaktoujával nem tudna robbantani, vagy valami?- egy gépágyúra hasonlít, talán akad valami, amivel képes erre. Szalad még egy darabig, úgy gondolja, hogy nagyjából elég szép távolságra jutottak már, ezért megáll/nak (ha kell leteszi Yoshi-senseit).
- Gyerünk Yoshi-sensei, kapja szét az alagutat, utána mehetünk tovább.- mind a tíz körmét lerágja izgalmába, mert ha nem tud semmit se csinálni Yoshi-sensei, akkor bizony Samanuskénak kell a saját zanpaktouját használni, és azzal bontani a falat. A mérete legalábbis nagy előny erre, talán még használható is. De bízik az öregben, hogy akad valami támadása, az ilyen helyzetekre.

Fényes napsütés ébreszti kényelemben pihegő szikár alakomat. A vakító napfényt csupán jégvirágos ablakom töri meg, különös formákat formálva a fotonokból komfortos ágyam köré. Hideg van. Szőkésbarna kobakomra húztam a vastag takarót, semmiféle kedvet nem éreztem ahhoz ezen a fagyos napon, hogy érdemleges tevékenységet végezzek. Nagyon furcsa álmom volt, ámde elég ködösek az emlékeim róla. Valami küldetésen voltam Murasakibara-channal Megnyúztam nyúzott arcom, nyöszörögtem egy keveset, aztán megacéloztam elmémet és felpattantam. Ha túl sokat lustálkodok, drága húgicám rugdos ki a kényelmes ágyból, akkor pedig már inkább megerőltetem magamat. Didergő személyem csoszogva végezte el reggeli rutinját, majd útra kerekedtem osztagomhoz, hogy elfoglaljam magam minden teendőmmel, amivel Nara taichou-kun megbízott azon a sorsfordító napon.

Újra és újra megjegyezték dolgos bajtársaim, különös viselkedésemre felhívva a figyelmemet. Jómagam úgy éreztem magam, mint máskor mindig, kíváncsinak, előzékenynek és elfoglaltnak, de a szavak nem hagytak nyugodni. Valóban más lettem volna, mint egyébként? Hiába törtem rajta a gondol-gondol-gondolkodó fejemet, én nem leltem meg, mi lehet az, amit ők észrevesznek és én nem. Szépséges Hina lenne az oka mindennek, vagy a belső konfliktusom okozza? Bárcsak kíváncsiságom választ adna ezekre a rejtélyes kérdésekre... Dél táján aztán halk muzsika ütötte meg érzékeny fülemet. Mozgékony tollamat pörgetve sziklaszilárd kezemben koncentráltam a dallamra, melynek csengése felettébb ismerősnek tűnt. Mintha csak álmomból lépett volna elő a zenedoboz, s a belőle szóló hangok, ámde forrását nem találtam meg. Értékes ebédszünetemet kihasználva indultam meg a zeneszót követve, s nemsokára az osztag fényes senkai kapujánál találtam magamat. Különös álom, szokványos valóság, mely összekeveredett, és megmutatta nekem az ösvényt. Amit álmodtam, az a színtiszta valóság, és amiben most vagyok, az az illúzió, mely olvasott fejemben leledzik. Csupán a fényes kapun kell átjutnom, és visszajutok a nyers realitásba.
Elvigyorodtam és kihúztam magam, miközben a földön heverő gramofon alakú zenedobozból materializálódott trükkös zanpakutoum ravaszdi lelke. Sejtettem, hogy nem azért jelent meg, mert át kíván engedni, de azért megbizonyosodtam róla, valóban utamat állta, s jeges leheletével a földhöz próbált ragasztani. Csakhogy, csakhogy ő is csupán egy hamis álomkép, és így nem is felel meg a valóságnak. Egy bizonyos távolság után már nem jött utánam, így nyugodtan állhattam neki idézni. Először az egyiket:
- Bakudou no kyuu, Hourin! - aztán a másikat - Hadou no yon, Byakurai!
A furfangos tervem pofonegyszerű volt. Először kirántom a fénykötéllel a hangos zenedobozt Sarki róka mögül, aztán elpusztítom a fehér villámmal. Mivel csupán egy álom volt, melynek létét felismertem, így befolyást kellett, hogy nyerjek felette, csupán az akaratom kérdése, hogy sikerül-e. Márpedig ki akartam szabadulni, hogy viszontláthassak mindenkit, akit szeretek!

Roppantul az az érzésem, hogy ma mindenki azt akarja elérni nálam, hogy beteljen a pohár. Junichi ügyeskedésének hála csapdába kerültem és ráadásul, most zanpakutou lelkem éneklő hasonmásával kell harcolnom, úgy, hogy még csak szépen sem tud énekelni. De mit is vártam én egy csontváztól?
- Fogd már be! - támadtam meg ismét a hasonmást, de semmi különös nem történt. Ugyan úgy védekezett és támadott ahogy én és ez valóban idegesített, nem is kicsit. De mégsem lehet az, hogy egész végig itt játszadozzak ezzel az alakkal.
- Nem igaz már... - nyűglődtem mikor a "változás" megjelent ahogy azt kértem, viszont közel sem úgy, ahogy én azt elterveztem. Az engem beszívó fehér fény, majd az arra ébredés, hogy a levegőben felfüggesztve tartanak huzalok segítségével, ráadásul az a fura nőszemély is itt mondott, habár most határozottan furább volt, mint korábban.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy ez nemi diszkrimináció... - közöltem vele a véleményemet, lévén én vagyok az egyetlen nőnemű a csapatból és pont engem kell itt csapdába ejteni, meg felhasználni gonosz célokra meg minden. Nagyon zavar az is, hogy bábúként akarnak felhasználni, mert úgy gondolják ez jó muri. Elegem van az ilyesmiből. >.>
Jelenleg viszont nincs lehetőségem arra, hogy mindezzel foglalkozzam, hisz a húroknak köszönhetően a testemet mozgásra kényszerítik és hamarosan már saját csapattársaimmal állok szemben. Ami azt illeti, egyikükre most kifejezetten pipa vagyok, hisz neki köszönhető az, hogy jelenleg itt vagyunk ebben az állapotba. Remélem, hogy ezek az átkozott huzalok képesek a gondolataimban olvasni és kivételesen nem hátráltató szándékuk lesz az egyik célom elérésében.
Még át sem gondolhattam, hogy mit akarok, de a testem már mozgott. igazán megvárhatnák a gondolataimat ezek az átkozott huzalok, habár részben hamarabb is reagálnak mint én, mert csak akkor vettem észre magamat, mikor a megidézett kidout kikerültem a segítségükkel. Ezek az őrültek komolyan képesek lennének megtámadni? Mondjuk nem éppenséggel én kéne ezt kérdeznem, hisz jelenleg első számú célom az, hogy lekeverjek egy nagy pofont Junichinek, hisz neki köszönhetem a jelenlegi szituációmat. És a huzalok segítségével minden bizonnyal sikerül is majd nekem mindez.
- Elég volt a szórakozásból... Manten wo ohikakuse, Ranran Gaikotsu! - aktiváltam a shikaiomat ismételten most, hogy már nem az álomvilágban vagyok és, hogy valóban nagy szükségem van a pengékre. Igazából elég nagy gondban lennék, ha a pengéimet csak kézjelekkel tudnám irányítani, bár a többiek még inkább, de ez most nem számít. Gondolati parancsokkal simán felülbírálhatom a kézmozdulatokat és az egyetlen célom egyelőre az, hogy kiszabaduljak a huzalok fogságából, így a pengéket azok elvágására utasítom. Igaz, hogy cseppet sem finomkodom ennek a kivitelezésével, így megtörténhet, hogy ha valamelyik csapattársam nem ügyel, akkor kénytelen lesz gyors védekezést vagy épp öngyógyítást előhalászni valahonnan. De ez most fontos és nem akarok precízkedni addig, amíg még megvan a lehetőség r, hogy megzavarjanak benne. Ugyanakkor immáron nem elrejtendő szándékom az sem, hogy fel akarom gyújtani ezt az egész fabábukból álló kócerájt és erre a zanpakutoum pont ideális fegyver.

Fényes siker! Szó szerint! Rettentő büszkén vigyorodtam el, miközben a régies küllemű zenedoboz apró darabjaira tört. Sajnáltam azért, emlékszem réges-régen még volt is ilyesmi a kezemben, de bizony-bizony az már megvolt vagy egy évszázada is, ha nem több. Egészen, egészen nosztalgikus hangulatba kerültem, könnyen lehet, hogy efféle régies ajándékokat fogok Karácsonyra adni. Merthogy képes leszek rá, és nem maradok itt bezárva, az hétszentség! Ezt támasztotta alá a kissé émelyítő látványhatás, mely kibontakozott sötét lélektükreim előtt. Ettől a spirálisan forgó elmosódástól meg is szédültem, még szerencse, hogy megvakított a fény és így legalább nem fájdult meg tőle a kíváncsi kobakom Újfent megéreztem az ellenállhatatlan erőt, mely húzni kezdett, ám most Hina nélkül rántott be magába, nem ölelhettem apró és törékenynek ható testét. Ezúttal nem is ellenkeztem, hiszen tudatában voltam annak, hogy visszavisz, és nem elragad. Remélem.
Mikor kilökött magából ez a valami, már azon morfondíroztam, hogy miféle mesterről beszélhetett a zöld hajú kisasszony, ámde a rám boruló töksötétség el is hallgattatta elmém zakatolását. Teljesen, teljesen megvakult minden érzékem, csak lassacskán futottak be a jelek. Csöpögés csilingelő hangja, záptojás bűze, vízben való tapicskolás és csörömpölő zaj hangja. És így utoljára a látásom is meg óhajtott érkezni, szóval világossá vált, hogy játékos játékbolt helyett a sötét csatorna mélyén vagyok fémes bábok gyűrűjének kellős közepén. Legalább nem egyedül, itt volt két bajtársam, akikkel kölcsönösen megilletődve pisloghattunk egymásra.
- O...Ohisashiburi. Mi folyik itt? És hol van Murasakibara-chan? - szólítottam meg Kuchiki-kunt bizonytalanul, majd tántorodtam meg, ahogy a kemény buksimon landolt egy rozsdás csődarab. Fájdalmasan feljajdultam és felháborodottan fordultam meg, így szembenézhettem egy csövessel. Egy csöves bábuval mármint, aki újra meg akart ütni. Még szeretett húgicám sem dob meg kétszer egy asztallal, szóval ez az izé ártani akart nekem. Mikor hátrálni kezdtem, rögtön elzárták az utamat. Cseles jószágok voltak, már nyúltam is a kardomhoz, csakhogy ebben a pillanatban mindegyik összeesett, mint valami rongyos rongybaba.
- Hina! Egészben vagy, rózsaszál, ugye? - kiáltottam a megjelenő alak felé aggódva. Hatalmas kő esett le a szívemről még akkor is, ha régi-régi barátom most picit morcosnak is tűnt és furcsa volt a mozgása. Olyan... dróton rángatottnak tűnt. És felpofozott, miután kikerült egy Hainawát teljesen természetellenes reflexszel. Teringettét, ő még mindig a gonosz dal befolyása alatt lenne?! Megráztam a fejem, és hallván a shikai parancsot menten hátraugrottam és rántottam magammal ezzel egyetemben az öreget is, aki eléggé fáradtnak tűnt. Kuchiki-kun remélhetőleg tud vigyázni magára és rájön, hogy nem jó egy ilyen tüzes hölgyemény hasonló temperamentumú lélekölőjének képessége közelében tartózkodni! Lassacskán koppantak a dolgok, Murasakibara-chan is marionettbáb lett :/ Újfent idézni kezdtem, ezúttal egy jóval erősebb mágikus kidout, mint amit többnyire használni szoktam. Úgy tűnt tudatánál van a lány, csak a testének nem ura, a zanpakutouja képességeivel pedig tisztában voltam.
- Bakudou no rokujuusan, Sajou Sabaku! - kiáltottam fel, és próbáltam megbénítani Hina mozgását, hogy ne árthasson se nekünk, se magának, miközben a fegyverével dolgozik.
- Nem-nem-nem, Kuchiki-kun, előbb el kell pusztítanunk egy zenedobozt, még nem mehetünk el. Szépséges Hina, hol a doboz, honnan szól a dallam? - kérdeztem hangom teljével a lányt, miközben égő arcomat simogattam, mely még az előbbi pofon, és most a hőmérséklet emelkedésének hatása alatt volt. Ha elszabadul a pokoli forróság, majd a lélekölőm lehűti a kedélyeket, de először is... doboz!