Kenpachi vagy Soutaichou?
~ Titkos egyezség ~

*Lemenő nap szürkületét kémleltem ama szünetben, amikor fajkardot letettem az edzőterem küszöbén, mondva most cigizni megyek. Egészen hozzá szoktam most már ahhoz, hogy ismételten a Juuichibantai tagja vagyok. Régebben ez napi körforgás volt, hogy reggeltől napnyugtáig osztagedzéseken szerepeltem. Aztán e kör megszakadt amiatt a tragédia miatt, mikor apám meghalt egy hollowtámadásban. De megbocsájtottam neki, és felismertem, hogy a legszebb halált halta, amit egy harcos valaha is kiérdemelhet. Egy nap én is a csatatéren szeretném az életemet veszteni. De még mielőtt ez bekövetkezne, sok dolgot szeretnék elintézni. Ez nem csupán a nőügyről, és a családom elrendezéséről szól; hanem valami sokkal fontosabbról. Mint mindent 11. osztagos tiszt, én is áhítozom a Kenpachi cím megszerzésére. Azonban nekem nem csupán nagyzási mániám része, mert Kenpachinak lenni egyáltalán nem arc kérdése. Az apám emléke miatt kell megszereznem ezt a címet, valamint saját magamért. Túl sokat szolgáltam már a Juuichibantai berkein belül ahhoz, hogy egy nap ne nyerjem el a szörnyeteg címét. Valójában még a zanpakutomra is meglehetősen illene, de várnom kell. Ekkor tekintetemet az ajtón át a teraszról egyenesen az edzőteremre helyezem, ahol Miyoko éppen vezeti az edzést. Akárhányszor rápillantok erre a lányra, mindig eszembe jut a tehetsége. Való igaz, hogy jelenleg ez a pöttöm jobban forgatja a kardot nálam, ez egy nap viszont változni fog. Egy nap, ki fog szorulni ebből az osztagból, és akkor az én dolgom lesz levágni minden bitorlót az ő helyére. Sóhajtok egyet, majd eszembe jut egy mondat, ami gyakorta elhagyja Miyoko ajkait egy-egy heves pillanatában. Szélesre nyúló mosolyommal kémlelem tovább. Aztán, amint vége tér az edzés és majdnem mindenki elhagyja a termet, - rajta kívül - akkor lassú léptekkel sétálok be.*
- Yo! Beszélni akarok veled Miyoko! *Az egész szituáció nehéz nekem, hogy egy "taknyossal" kell ilyen dolgokról beszélgetnem. Pedig aztán jelenleg ő a Kenpachi, ami kissé sérti is a büszkeségemet. Háromszázegy éves shinigamiként már kissé abszurd, hogy egy kislány legyen a kapitányod. Nagyon visszamaradtam a fejlődésben, már régen Kenpachinak kellene lennem. De bármi okból kifolyólag sem vagyok az, ezen még mindig lehet változtatni.* - Én a hadnagyod vagyok, mégsem tudunk egymásról lényeges dolgokat. Nem gondolod, hogy nincs jól ez így? Mármint egy csatában kit érdekelne a másik ügyes-bajos dolga, ha úgyis az a lényeg, hogy ne legyünk egymás útjában. Viszont fontosnak tartanám, hogy azért egy-két dolgot megtudjunk a másikról. *Feltűnhet neki, hogy ezúttal nem úgy beszélek hozzá, ahogyan néhány hónappal ezelőtt. Egészen megváltoztam, s maga a tekintetem is másabb. Sokkal komolyabban, és erősebben állok előtte. Ezúttal valóban komolyra akarom fordítani az eseményeket.*
- Tudom, hogy mivé akarsz egy nap válni. De azt te tudod, hogy én milyen célt tűztem ki magam elé? *Ezalatt közben a fekete haorimat egy egyszerű mozdulattal leveszem magamról, majd félre dobom. Aztán leveszem az uniformisom felső részét, így szabaddá téve felső testemet. Egyértelműen látszódik, hogy hónapok alatt újra keményre kidolgoztam. Noha ettől a tetoválások kicsit meghalványultak, viszont hegek is találhatóak rajtam. Bármennyire is hihetetlen, de rengeteg harcban volt részem, néhány régebbről származik. Így pedig, hogy a testem ismét kifejlett, jobban kivehető.* - Te Soutaichou akarsz lenni egy nap. A jelenlegi helyzetedet nézve pedig megvan rá az esélyed, hogy egyszer a legerősebb shinigami lehess. Én viszont személyes ügynek érzem azt, hogy utánad én legyek a Kenpachi. *Lépek egyet előre, de kezem láthatóan nem csúszik kardra meg semmi. Csupán a hadnagyi szalagot oldom le karomról, mert tökre idegesítő most. Békések a szándékaim, ez egyértelműen látszik ábrázatomról.*
- Nem vagyok hajlandó puszta senkiházinak a hátvéde lenni utánad. >.> Apám, még mielőtt meghalt a csatatéren, magas rangú tagja volt a Juuichibantainak. Én pedig a tragédia miatt elhagytam az osztagot, mert gyenge voltam szembe nézni az igazsággal, hogy tőlem várta el azt, mire minden 11. osztagos vágyik. Miatta volt alkalmam 280 évig minden Kenpachival legalább egy edzést lefolytatnom. Azashiro Kenpachi tanított meg a kétkezes stílusra, hogy a zanpakutomat rendesen tudjam tartani..és még számtalan másról fecseghetnék itt. *Mélyen a jelenlegi Kenpachi szemeibe nézek.* - De itt akarom befejezni a történetet, ami engem illet. Utánad én leszek a Kenpachi, ezt garantálhatom. De nem foglak letámadni, és megpróbálni eltüntetni. A látszat ellenére én kedvellek téged, ezt érzékelhetted akkor is, amikor Reit megmentettem édesanyád, az onmitsukidou ellen. Tudom, hogy nem állok készen még a Kenpachi címre. Így aztán személyesen kérlek meg arra, hogy készíts fel. Tudatosan tudom, hogy a képzettségeim még kiforratlanok. De nem akarok senkiktől tanulni. Én csak is a Kenpachitól vagyok hajlandó korrigáló órákat venni. *Kihúzom mindkét pengémet, majd hátrálni kezdek néhány lépésig.* - De, hogy visszafele is történjen a tanítás. Én tudom, hogyan válhatsz a főkapitánnyá, hiszen a Mizushima-ház feje vagyok. Személyes kapcsolatom van a főkapitánnyal az LTA miatt. Megtaníthatom neked a hivatali elvárásokat, a papírmunkát. Ráadásul Soul Society átható történelméről szóló dokumentumokat is szolgáltathatok, valamint még valami. Ahhoz, hogy valamikor elérhesd ezt, ugye tudod, hogy a kidoukat is ismerned kell? Nem kell mágiát használnod, ó nem. Elég, ha elméletben tudod, és azt is hogyan vághatod át. Mit szólsz? *Ropogtatom meg neki a vállamat.* - Ha már a hadnagyod vagyok, te pedig a kapitányom...ez a titkos egyezmény, hogy segítsük egymást a cél felé..igazán megfontolandó. Neked sem lesz mindegy, hogy ki veszi majd át a helyedet az osztagnál. *Kíváncsian várom a válaszát.* - Ja, és szeretnék vívni ma veled. *Edzést venni más néven, de ő pontosan tudja, hogy mire is célzok. Ez az első alkalom, hogy komolyan beszélgetünk egymással, kicsit még nekem is furcsa igazából. S akkor még ott van az a bizonyos dolog, amire Vera bízott meg egyszer. Még mindig hihetetlen nekem, hogy nem csupán az én zanpakutom, de Veráé is törvényellenes. De mi lehet a helyzet Miyokoval? Mi az, amit eltitkol mások elől? Nekem tudnom kellene, a hadnagya vagyok. S ha egyszer megbíznék benne és megosztanám vele a lélekölőmet? Nem biztos, hogy beszélnék Verának, ha arról lenne szó. Egyre jobban érzem, hogy képes vagyok Miyokohoz kötődni. Nem tudom miért, meg hogy hogyan. De érzem, hogy egy nap még szüksége lesz a zanpakutomra. Csak nem értem, mi baj lehet egy ilyen kislánnyal? Már az is furcsa, hogy ilyen fiatalon Kenpachi, mikor nekem a háromszáz év alatt nem sikerült azzá válnom...*

Hakuda edzés Chiru-channal

Nem veszett el még az idő homályában az, mikor a papa kardforgatásra tanított. Tisztán emlékszem arra a napra, mikor először fogtam fakardot a kezemben, vagy mikor irányította a mozdulataim a három alapvágás tanulásánál. Számtalan órán keresztül gyakoroltam, hogy ösztönösen jöjjenek ezek a mozdulatok, mára pedig elmondhatom magamról, hogy megközelítettem a papa tudását, mi több, bizonyos harcstílusokban már én tudok többet. Mégis furcsa érzés, amikor a tanultakat nekem kell átadnom, pedig még az alapokat sem sajátítottam el teljesen tökéletesen. Mindig van hová fejlődni, lehetnék gyorsabb, pontosabb még a legalapvetőbb mozdulataimban is. És leszek is, ezért dolgozok minden nap *.* Mentalitásom mellett ezért kissé érthetetlen számomra, hogy jóval gyakorlottabb, tapasztaltabb shinigamik miért vívnak ennyivel rosszabbul nálam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem fektettek elég munkát az edzésekbe, a különbséget nem magyarázza meg, hogy az osztag tisztjei és az én tehetségem között ég és föld a különbség. Egy 11. osztagos nem engedheti meg magának, hogy ne dolgozzon keményen az edzéseken, ha nem elég felkészült, akkor az életével játszik és szégyent hoz a juuichibantaira. És még csodálkoznak, hogy ha nagyobb terpeszbe rúgom a lábukat, akkor sokkal stabilabban és gyorsabban tudnak a kardjukkal suhintani >.>
Kényelmetlen érzés ezeket az edzéseket megtartanom, és még az sem tölt el elégedettséggel, hogy alaposan elfáradva támolyognak ki a teremből a végeztével. Csak az jár a fejemben, hogy ez nem elég, túl keveset bírnak, túl gyengék. Nem szenvednek eleget, nem fáj nekik eléggé. Összeszorult az öklöm és csikorgattam a fogaim, ha eszembe jutott, Majokko mi mindenen vezetett keresztül mire átadta az erejét. Azonban erőssé tett. Olyasmit adott a kezembe, amivel végre méltó lehetek a rangomra mások szemében is. Megfeszült izmaim azonban elernyedtek, ahogy meghallottam hadnagyom hangját a hátam mögül.
- Hallgatlak, Aniki ^.^ - válaszoltam vékony hangomon. Nem néztem rá, inkább elmentem elpakolni a széthagyott felszereléseket. Nem szerettem a laza hozzáállását, de becsültem azért, amire képes volt és valamiféle kötődés is kialakult bennem iránta. Látszott rajta, hogy amikor számít, akkor felülmúlja az elvárásaimat, ahogy most is komolyság sugárzott belőle. Igaz, ezt már nem éreztem annyira erősen, mint mondjuk mikor még csak hadnagy voltam. Ahogy nőttem, úgy gyengült ez a "képességem". Egy nap talán el is fog tűnni, és pont ugyanannyit fogok érzékelni, mint a vak felnőttek.
Szavaira megálltam a mozdulatomban egy pillanatra, aztán ahogy felvettem a földről a bokent, szembefordultam vele. Tekintetemben szemernyi gyerekekre jellemző csillogás sem volt, viszonoztam ugyanazt a komolyságot, amelyet belőle is éreztem. Változott a viselkedésem az elmúlt hetekben-hónapokban, de talán nem is volt baj, hogy nem tudtam annyira vidám és gyerekes lenni. Sosem viselkedtem a koromnak megfelelően, bár nem tudom miért van ez. Mindenesetre megannyi titkom ismeretében Aniki témájának nem örültem. Még a mami és a papa sem tud sok-sok dologról, az egyetlen, aki pedig igen, már nincs Seireiteiben.
- Ha fel akarod tárni Miyoko előtt elméd mozgatórugóját, nem vagy akadályoztatva - feleltem kérdésére. Hisz közlésének ez volt az oka, el akarta mondani, mi motiválja. Céljaink nélkül nem léteznénk, szükséges velejáró, hogy mindig legyen előttünk valami, amiért küzdhetünk. Én sem titkoltam, mi több, szívesen hangoztattam, hogy egy nap majd én leszek minden idők legerősebb és leghatalmasabb halálistene, aki változást fog hozni Soul Societybe. Van, aki ezt csupán gyerekes ábrándozásnak hívná, olyan elérhetetlen célnak, mint a fiúk esetében az űrhajós, vagy a lányoknál a hercegkisasszony. Én azonban komolyan gondoltam és tudom, hogy képes vagyok rá. A Gotei 13 negyedik főkapitányát Matetsaku Miyokónak fogják hívni egy nap!
Keo nii-chan szavai hatására felvontam a szemöldökömet, karjaimat pedig keresztbe fontam a mellkasom előtt. Kenpachi... úgy hittem ennél kreatívabb céljai vannak, hisz minden egyes 11. osztagosnak, akibe szorult a juuichibantai valódi mentalitásából, egyszer szeretne a legerősebb lenni. Vannak azok, akikből sohasem lesz még csak ténylegesen erős harcos sem, és olyan ostobák is, mint Ayameko nee-chan, akik éretlen gyümölcsként akarják felülmúlni a legnemesebbik fajta zamatát. Megkönnyebbültem, hogy Aniki egyik kategóriába sem tartozik, hogy fényes napként ragyognak előtte saját gyengeségei, és ahelyett, hogy vakon próbálna tapogatózni a helyes irányba, észre is veszi ezeket.
- Nem számít, hogy kedveled-e Miyokót vagy sem, és ha kihívnád a címért, az a haláloddal végződne - közöltem szenvtelenül. - Miyoko élete virága is elhervadhat holnap, holnapután, vagy évek, évtizedek múlva is, megtalálhatja a halál bármelyik pillanatban. A 11. osztag kapitányának erre fel kell készülnie, semmi sem garantálja, hogy Aniki lehet utánam a Kenpachi, ezek ostoba szavak. Évszázadokba is telhet, mire a soutaichout Miyoko felülmúlja, ha valaki addig bizonyítja hogy erősebb nála és legyőzi, az megérdemli, hogy felvehesse a titulust - feleltem az eszmefuttatásra reagálva. Számomra nem jelentett semmit, hogy ki lesz utánam a következő Kenpachi, ha rászolgál, bárki lehet. Nem kezeltem, nem kezelhettem Keo nii-chant másképpen, mint bármelyik másik tisztemet néhány mézes-mázos szó kedvéért. Ugyanúgy bántam vele, mint bárki mással, aki kiérdemelte a figyelmemet és az elismerésemet. Gesztusai viszont egyértelműek voltak, edzeni akart velem, ahogy a többi Kenpachival is: Azashiróval, Kiganjouval, Zarakival, vagy éppen a papával. Ennek megfelelően én is előhúztam a kardomat, kiélvezve a penge búgásának minden pillanatát, amíg előbújt rejtekéből.
- Ha Miyokót szeretnéd mentorodnak, ne számíts könyörületre. Az ösvény, melyre lépni kívánsz, szenvedéssel és kínzó fájdalommal teli. Egyedül kell rajta végigküzdened magad, ha pedig megtörsz és visszafordulsz, örökké elveszel. Az utat megmutathatom, de az akadályokat neked kell legyőznöd - figyelmeztettem egy hátborzongató mosoly társaságában - Ha vívni akarsz a saját stílusoddal, arra Miyoko a sajátjával fog válaszolni. Chikara wo nigase, Kurokaze no Majokko! - engedtem ki kardomat, mely átalakult hosszú, háromágú pengéjű lándzsává. Bár katanával is képes voltam harcolni, az igazi stílusom mégis a lándzsás hadviselésben rejlik, két kard ellen pedig előnyösebb egy yarival, mint egy karddal.
- Ha Kenpachinak vágysz az általad elképzelt módon, Miyoko célja a te célod is. Ha támogatod Miyokót az útja során, azzal magadat is támogatod, Aniki - tettem hozzá, mintegy áldást adva az egyezségre. Zanpakutoum erejének felszabadítása viszont odavonzotta a környéken ólálkodó tiszteket, akik máris lelkesedve gyülekeztek az edzőterem ajtajában várva, hogy mit tartogat számukra a kapitány és a hadnagy párbaja. Én pedig ennek megfelelően alapállásba helyezkedtem, harántterpeszbe állva emeltem dárdám hegyét fejmagasságba, miközben vége a derekam vonala mellett elhaladva kicsivel mögöttem maradt.
- Ne aggódj, Miyo-pyon nem fogja használni lélekölője képességeit ^.^ - váltottam kicsivel játékosabb hangnemre, és intettem, hogy támadhat. A tudat, hogy Keo nii-channal harcolhatok, megemelte az adrenalin szintemet, látni akartam, hogy birkózik meg azzal, ha az ellenfelének hosszabb a fegyvere az övénél. Ha óvatlanul lép be támadás közben, könnyedén átszúrhatok a védelmén, és át is fogok szúrni. Nem féltem megsebezni, ahogy én is kész voltam rá, hogy megsérülhetek.

*Ahogy elnézem a jelenlegi Kenpachit, maga is meg van áldva egy fajta stílussal. A puszta beszédstílusa is megkülönbözteti elődeitől; még mindig nem egészen tiszta a számomra, hogy egy "kislány" hogyan törhetett fel ily' magasra. Mindenesetre szavamat ezek után sem fogom visszaszívni; amit elhatároztam, azt komolyan is gondoltam. Egyelőre nincsen tervem arra, hogy legyőzzem őt egy párbajban is; ám helyemet biztosítom a kívánkozók likvidálásával. Tudatosan építem majd a nekem megfelelő utat, hogy egy nap elfoglaljam helyemet ott, ahová vezet majd az út. Addig is tanulnom kell, még ennyi idősen is. Háromszáz év alatt is lesz mit tanulnom, jól tudom. Különös érzés fog el a lány egy mondatára. Lélektükreim a wakizashimra terelődnek, szavaim pedig némiképp gyanút kelthetnek.*
- Jól tudom mi a kín és szenvedés. Jóval többet éltem már, tudom, hogy mire akarsz kitérni. De jól van ez így; vállalom a felelősséget. *Megemelem kardjaimat.* - Állok elébe! *Alap állást veszem fel, de én magam nem váltok shikai formára. Nincs szükségem a zanpakutom képességére ahhoz, hogy vívjak vele. Egyébként sem kedvelem csak úgy kiengedni azt. A démoni kard túlságosan nagy veszteséggel jár nekem, mint előnnyel. Napról- napra veszélyesebbnek érzem a szervezetemre nézve, nem játszadozhatok vele. Egyébként is egy tiszta küzdelem nem erről szól. Rá kellett jönnöm, hogy a démonokat csak akkor vethetem be, ha komolyan baj van. A képességeinek használata ellent mond azon ideáknak, amiket jelenleg követek. Harcosnak nevelt az apám, nem pedig varázskardokkal játszadozónak. Először a vívásomat kell tökéletesítenem, majd aztán törődni a dolgok másik oldalával. S hogy mindenki jól járjon, muszáj a kapitányommal valamiféle kapcsolatot létesítenem. Ugyanakkor ott az a bizonyos rám bízott feladat, amit Suwuntól kaptam.
Csupán bólintok egyet szavára, aztán balommal betámadom, míg a jobbommal lándzsájának élét tartom magamtól távol. Támadásomat mégpedig úgy imitálom, hogy jobb wakizashim élével a föld felé irányulva, élével súrolja fegyverét; míg a másik vízszintesen arcának ered. Valójában pedig képtelen támadásnak tűnik, mégis mind a ketten minimális sérüléssel úszhatjuk meg. Kis karcolást jelent ezt mindkettőnknek az arcán. Cinkos mosolyom pedig inkább szól az ez idő alatt felsorakozó tisztekhez, mint Miyokohoz. Az izgalom csak így fog felforrósodni, hogy az egymással vívott csata nem akkora szintű lesz, mintha egy kapitány civillel harcolna. Azt hiszem, nem mostanában volt az, hogy békésen..mégis kellő szinttel olajoztam volna meg karddal vívott csatám. Itt az osztagon belül általában nodachival vagy mással szoktam jelen lenni az edzéseken, mindig mással. Wakizashit csak magán esetekben használok, mivel hiszek abban, hogy egy bizonyos fegyvert mindig a háttérben tartunk, okkal. Az én okom az volna, hogy legjobban ikerfegyverekkel harcolok. Más fegyvereket meg egyértelműen képeznem kell; különösen azért, mert nálunk ez volna a legnagyobb profil. A fegyverek és a harc imádata ebben az osztagban szinte elvárt; én pedig ebbe születtem bele. Mostanra pedig a legnagyobb feladatom az volna, hogy kihasználjam a kettőnk fegyvere közti különbséget. Nagy mértékű mozgás koordinációra van szükségem ahhoz, hogy fegyverének hátrányát kihasználhassam. Be kell törnöm a távolság adta védelmébe, hiszen annak a fegyvernek pontosan az a hátránya, hogy nagy távlatokban tud éles lenni. Míg az én fegyverem ennek tökéletes ellentéte; jobbjára teljesen ellentétes fegyverekkel dolgozunk. Az egyik pillanatban pedig megfogja tekintetemet valami.*
- Hasonlítasz az apádra. A mozdulataidban számos elem tőle származik; ezek szerint igaz a pletyka, hogy Kai személyesen tanított téged. *Teszek meg egy észrevételt, míg shunpoval kerülök hátrább. Szándékosan térek ki vívásunk színteréből. Majd visszahelyezem kardhüvelyembe a zanpakutomat. A fegyvertár felé pillantok.*
- Mennyire értesz a Nunchakuhoz? Keveset használtam még, de ha te vagy a Kenpachi; biztosan értesz hozzá..legalábbis jobban, mint én. Megtaníthatnál, majd egymásnak esünk azután, ha megfelel. *Teszek egy ajánlatot, hiszen valóban a nunchaku használatában kissé gyenge vagyok. Sejtelmem pedig van arra, hogy Kai arroganciájával nézve magas elvárásokkal fordult a lánya felé. Ha bevállik a tervem, legalább tényleg tanulok valamit mára.*

*Való igaz, hogy tervemet már rég elterveztem; ám ettől cseppet sem fogok meghátrálni. Túl sok van mögöttem ahhoz, hogy céljaimat ne próbáljam elérni. Noha nem azért, mert a kapitányom egy kislány; inkább az idea az, amit be akarok váltani. Harcolni akarok azért a haoriért, de nem úgy, mint a többi eszeveszett. Annál jóval okosabb vagyok, hogy faltörő kosként csapjak neki egy kapitány szintű shinigaminak. Az én célom jelenleg az, hogy a kapitányom által váljak kapitányi szintűvé, mely lehetővé teszi a Kenpachi cím fosztását. Nem menekülhetek a harctól, a harc által kell megtanulnom mindazt, mi eddig - évszázadokon keresztül - hiányosságom volt. Számolnom kell a ténnyel, hogy e egyezség egyben felelősség is, melyet viselnem kell. S ha egy nap e felelősségnek hátat fordítanék, azaz életem teljes megváltozását idézné elő. Nem tudnék Miyoko szemébe nézni hosszútávon a cserbenhagyásért, de egyelőre egyébként sem célom az ilyesmi. Mostanra a harc lesz az osztagban töltött időnk elemi része. Tisztában vagyok azzal, hogy nem harcolhatunk mindennap, de a magán kis órák meg lesznek tartva. S ettől a pillanattól kezdve, ha bárki az osztagból Miyokora támadna, abba a zanpakutom mérgét fogom mélyeszteni. Miyoko az én prédám a Kenpachi címre, a többi maradjon meg a maga helyén. Ideje végre harcolni, s a kezdés cseppet sem izgalmaktól megfosztott. Egy mosolyféle az én arcomra is kiül, ahogyan a lány hosszú fegyverét kihasználva mégis áttöri a jól kivehető taktikámat. ösztönös mozdulatai, amit abba a naginataba tesz, a fegyver valódi tulajdonosává teszi. Pár maga az elpattintása szinte másodpercek alat tmegy végbe, az én szemeim annál sokkal tovább hordozzák magukban ezt a mozdulatot. A fegyverek surlódásának hangja kellemes adrenalinnal tölt fel, s az adrenalin szint előidézi bennem a gyorsabb reagálóképességet. Elrántva wakizashimat, egy gyors függőleges mozdulattal találkozik fegyverem az övével. Ily’ hangulatos, feszült pillanatban a villámléptekkel felspilázott támadások lehetnek csak a bemelegítés. Mert hát ez természetesen csak is egy belemelegítés lehet. Nem vagyunk holmi köztiszt, egy hadnagy és egy kapitány nem fárad ki ennyitől. Egyelőre kóstolgatjuk a másikat. Elteszem kardjaimat egy kéréssel felé, viszont szemöldökömet alaposan felhúzom.*
- S így is kapitány lettél? Vagy az ellenfeled volt gyenge, vagy te vagy kissé..speciális. Ne értsd félre, csak nehéz felfogni a tényt, hogy valaki ilyen fiatalon már kapitány. Gondolkodtál már azon, hogy jól van e ez így? Ne értsd félre, csak furcsálnám, ha néha nem akarnál egyszerűen kislány lenni. *Kacsintok rá, nem hazudok neki. Nem tudom eddig mennyire voltak őszinték vele ezzel kapcsolatosan, én viszont nem fogok azért hazudni neki, mert kapitány. Főleg azért nem, mert azért mégis érdekel, hogy mi van vele. talán kicsit nehéz, és kényes szituáció ez; az viszont, hogy ilyesmire kértem egyértelmű jel. Jel arra, hogy túl tettem magam azon, hogy büszke legyek. Mármint tök mindegy ki a kapitány, Kenpachiként megérdemli a címét. Csak azért nem árt tudnom, hogy hányadán áll ezzel a dologgal. Mert lehet, hogy elhiszi azt a tényt, hogy ez így helyes..de ettől függetlenül nem változtat a tényen, hogy még gyerek. S erre nem árt, ha valaki időnként emlékezteti. Lehet akármilyen kapitány is, ő egy gyerek. A kenpachik pedig időnként túlságosan elszállnak a harci dicsőségük okán, ami persze érthető, de nem egy olyan lánynál, mint Miyoko. Ebbe belegondolva nem látom okát az időnként megmutatkozó arroganciájának, hiszen kislány. Ehh, ki érti ezt? @.@*
- Mindketten jobban jártunk, hogy védekezésre váltottál. *Annak okát, hogy miért..ha kérdezi sem mondhatom el. Egyszerűen ez egy olyan személyes titok, amit csak én és Vera tudhatunk. Nem akarok egy gyereket ilyesmikkel fertőzni, s bizonyára azonnal megtudná, ha a vérem a bőrére fröccsenne. Az előnyöm egyben a hátrányom is. Sok kárt okoz nekem, viszont harcban kimondottan előnyös, ha a puszta vérem halálos lehet mások számára. De ennek nem kell nyilvánosságra jutnia, elveszem a számomra kiadott naginatat. Kicsit elhúzom ajkaim.*
- Rengeteget harcoltam ezzel a fegyverrel is, de jól látod, kicsit kiestem a pixisből. Az egykezes fegyverek jobban mennek. *Nyílt titok, hogy elég régóta a saját zanpakutom a fegyverem, de azt is tudni kell, hogy egyes fegyverekkel szemben miként is védekezhetek. Ez csak úgy érhető el, ha ismerem és forgatom egyaránt az ellenfél fegyverét is. S mi, akik nem használunk egyetlen mágiát sem egy-egy harc közepette, a fegyverekből adódó előnyöket fordítjuk a mi oldalunkra. Habár ezek szerint Miyokonak is van mit tanulnia a fegyverekről, mégis jó belátásai vannak a harcművészetre. talán nem is lehet annyira csodálkozni, hogy Kai műve. Már régebben is egy precíz Kenpachi volt, furcsa szokásait figyelembe nem véve. De ettől függetlenül nyomot hagyott maga után, még pedig Miyoko képében. Érdeklődve fogom figyelni, hogy meddig lesz Kenpachi, meddig bírja majd a gyermeki lelke ezt az osztagot. Ettől függetlenül a naginataról adott információival teljesen egyet kell értenem. A két fegyver páratlan előnyeit, és abból adódó hátrányait egyaránt összegző fegyver egy megfelelő forgató kezében halálos fegyver lehet. A naginata gyorsasága szinte követhetetlen, ha az ellenség hatótávolságon kívül tartózkodik. Ugyanakkor a hatótávon belülre érkezés sem feltétlen okoz gondot. A fogat, ami tartja a pengét egy merev, de mégis rugalmas tartó; könnyen eltarolható vele bárki, a megfelelő erővel és pontossággal vegyítve. E eszközt a kezembe tartva pedig máshoz folyamodom. Letépem mindkét karomat elfedő uniformisomat, illetve haorimat a földre dobom. Szükségem van arra, hogy szabadabban mozoghassak. A karomon levő izmokat sokkal jobban ki tudom használni, ha nem gátolja semmi anyag. Így aztán megfordítom kezemben a fegyvert, és középen megfogva a fejem fölött kezdem el forgatni, azért, hogy bemelegíthessem ujjaimat. Ugyanis a naginata forgatása összetettebb, mint egy nodachié. A nodachinál csak a puszta súlypontokra kell figyelni, míg a naginatanal ujjmozdulatok is vannak bőven. A dachi inkább fizikumot követel, míg a naginata egy pontos és könnyed fegyver, ha csak csuklóval fordítanám a fegyveren elhelyezhető pengét, akkor nem lennének elég gyorsak a támadásaim. Remek fegyver annak, aki gyors és pontos szúrásokat akar, csak éppen shunpoval keverni kicsit macerásabb. Mondjuk egy valamit nem értek még mindig ezzel a fegyverrel kapcsolatban, amitől eddig nem is volt a kedvenc fegyverem. Ám biztos vagyok benne, hogy ezúttal megértem majd.*
- Hoppá! *Na lám csak, nem is figyeltem és már is lefelé állt meg az a fránya fegyver. Már az elején megmutatkozik, hogy máshogyan forgatom a naginatát, mint ő. Nem fogom a végénél, hanem beljebb, ettől más súlypontokat teremtek, pontosabban közelieket, ettől pedig a fegyver pengéjének váltása is huzamosabb. Az első suhintás nem is úgy végződik, mint annak végződnie kellene. A második már jobb, de Miyoko játszi könnyedséggel idéz elő nekem egy egyensúly problémát, melynek következtében mellkasomra szép kis ütést mér. A benn maradó levegőt felköhögve állok hátrább, de nincs is itt semmi baj. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem mindegy az sem, hogy hol tartom a fegyvert, különben megváltozik annak forgatási stratégiái. Tehát, ha hátrább fogtam volna, teljesen más súlypontot vett volna fel. Elképzelve ezt, lassan kezdem kapizsgálni, hogy miképpen cselezhető ki egy naginata.*
- Miyoko, szerintem nem fogsz megharagudni, ha változtatunk az állásponton. Hagyjuk a gyakorló fegyvereket, legyen tétje a vívásnak. A zanpakutom egyik fele, a te éles naginatád ellen. *Változtatok kicsit az állásponton, mert kezdem érteni, hogy mi kell nekem ahhoz, hogy valóban oda tudjak figyelni a dolgokra. Amennyiben belemegy az éles vívásba, úgy a zanpakutom egyik wakizashiját fogom használni a naginatája ellen. Számomra jól ismert fegyver az ő fegyvere ellen. Bárki, aki azt hinné most ezzel könnyebb helyzetben vagyok, az téved. Ugyanis egy wakizashi pengéje, és mérete fele akkora egy katana méreténél. Ahhoz, hogy megsebezzem vele sokkal nagyobb koncentrációra, koordinációs éberségre és taktikára van szükség. A katana hamarabb célba talál, viszont egy wakizashi használata nagyobb önbizalmat igényel. Sokkal közelebb kell férkőznöd az ellenségedhez, sokkal jobban szinkronban kell lenni a mozdulataival. Ekképpen rá kell jönnöm, hogy az első támadásait csupán védeni tudom, de reflektálni nem. Muszáj konklúziót előidéznem magamban, hogy megérthessem a forgatás lényegét és lelkét.
A naginata egy hosszú fegyver, amely fokozott koncentrálást igényel a penge tudatos fordítása miatt. Továbbá jóval nagyobb a munka a karokkal. Két kéznek párhuzamos mozgása; erős és gyorsaság. Légzés, amely oxigénnel látja el az izmokat a nagyobb erő kifejtésének érdekében. A tekintet, amitől a mozgások félig reflexszerűek lesznek, amennyiben az ész a támadó előtt áll egyet lépésben is. Vagy is akkor a naginata legnagyobb hátránya nem csupán a súlypont megbillentésében rejlik, hanem a forgató szervezett mozgásában is. Az idő az, ami a legnagyobb hátránya és talán ez az, amit nem érthettem eddig a fegyverben. Ez az, igen! A wakizashi könnyedebb, gyorsabb fegyver. De nem támadhatom be, ha nem tudom kijátszani a forgató eszét, hogy gyorsaságának előnyével élve csaphassak le rá. Így addig nem is fog működni, míg a használó például számít arra, hogy két fegyverrel fogok harcolni. Úgy két kézre koncentrál, de ezúttal csak egy fegyverrel harcolok. Értem, arcom ismét mosolyra fordul. Kezdetnek nem a pengét tartó "nyelet" támadom, hanem magát a pengét, hogy kiismerjem annak sűrítettségét. Az éle könnyebb, a vége felé pedig tömörebb. De a nyelet könnyű, így a penge és a nyelet találkozásánál egy súlyelválasztó teszi az elsődleges megingathatósági pontot. nem úgy, mint a nodachinál, ahol a penge elejében összpontosul a fegyver tömörsége. Ezt a pontot ütöm meg következő támadásra, amitől bizonytalanabbá tehetem a további intézkedést; betörök a lány penge és nyelet távolságába. Haladva felé, viszont szembesülnöm kellene a fegyver fordíthatóságával, viszont ezzel számolva a másik kezembe átütve a fegyvert oldalasan súrolom, míg a lány szemébe nézek. Közeledünk egymáshoz, s én csak nézem és nézem. Egészen addig, míg az egyetlen pislogását ki nem használva egy shunpo mozdulatom következtében a fegyverem ar arcához nem kerül. Totális áttörés az őt védelmező naginata biztonságában.*
- Köszönöm. *Suttogom neki, innentől kezdve pedig a harcunk talán sokkal érdekesebb lesz, mint eddig. Így, hogy ismerjük az egymás fegyverének előnyeit és hátrányait; úgy a reakciók közti versengés kezdődhet el. Nem bánom, biztos vagyok benne, hogy a kifáradásunkat komoly munka gyümölcse fogja koronázni. Az időközben felgyülemlett szemtanúk pedig láthatják, ahogyan egy igazi osztagba illő hadnagy és kapitány megküzd egymással. Nem bántam meg ezt az egészet, a lány egy hosszadalmas ideje feltett kérdésemet válaszolta meg harcászat terén. Cserébe pedig azt hiszem én is színt hoztam az életébe. Miyokoból remek mentor lesz, idővel. A forgatott fegyvereiben profi, de még neki is van mit tanulnia...hála az égnek. Vészelyes komor lenne, ha egy ilyen kislány már most ennyit tudna. A shinigamik által képviselt, pontosabban a kapitányok által képviselt erő sokszor táptalaja a rossz ösvénynek is. Ahogy mondani szokás, a hatalom megrészegít..szörnyű lenne, ha egy ilyen kislány is az áldozata lenne egy ilyesminek. Remélhetőleg nem kerül erre a sorsra, legalább is én nem hagynám.*

Tavirózsa? Hol?