A tőle telhető legértelmesebb képet igyekezett vágni a kapott magyarázatra, illetve nem magyarázatra, ettől ugyanis szemernyit sem került közelebb hozzá, hogy megtudja hol is van épp. A felsoroltak ugyan nem álltak távol tőle, ám mégsem elég közel ahhoz, hogy valóban idevalósinak érezze magát. A sorra vett szeretnivalók ellen ugyan semmi kifogása nem volt, különösebben egyikhez sem értett igazán. Mind olyasmik voltak, amiket bár szeretett, leginkább messziről csodálta őket, szorosabb kapcsolatot egyikkel sem ápolt. Említett pengékből is egyedül sajátjával tartott fenn bensőségesebb köteléket, rajta kívül nem volt különösebb rajongása más fegyverek iránt.
- Rendben – ha már úgy is itt volt, felesleges lett volna tiltakoznia új dolgok megismerése ellen, ha mást nem, legalább megnézi magának, miről is maradt le eddig. S bár Chiyo-san lelkesedése nem ragadt át rá egészében, ahhoz elegendő volt, hogy különösebb noszogatás nélkül kövesse őt, a másik lány valamiért mégis szükségét érezte, hogy kézen fogva vezesse. Talán mégis attól tartott, hogy időközben megszökik mellőle, tudva, hogy egyébként nem is ide akart jönni. Úti célul kiszemelt szobába érve a tömény virágillat egészen részegítően hatott rá, odakinn a szabadban még sosem érzett ilyet, ilyen sok virággal egyetlen szobába zárva pedig még ez idáig nem volt szerencséje tartózkodni.
Bár még sejtelme sem volt róla mire készülnek, nem szeretett volna akadékoskodni, és elsőre nem is tűnt valami nehéznek teljesíteni a kérést, hogy válasszon. Először automatikusan nyúlt a leginkább vázára hasonlító alkalmatosság felé, hisz mi sem természetesebb, virágoknak abban van a helyük. Félúton mégis megtört az érte nyúló mozdulat, hisz mi van, ha itt most nem így kell lennie? Ha tényleg csak annyi lenne az egész, hogy vázába sorjában beletegyék őket, miért van olyan kevés erre alkalmas dolog, és miért inkább sok más egyéb? Eddig akaratlanul is láthatatlannak vélte az előtte sorakozó mindenféleségeket, jobban szemügyre véve azokat igen változatos dolgok hevertek előtte. A legtöbbjét önmagukban is szépnek találta, arról viszont hirtelen elképzelése sem volt, mihez kezdjen velük. Egy darabig tanácstalanul nézelődött közöttük, nagy nehezen mégis sikerült meghoznia a döntést. Választása egy alacsonyabb, alig néhány ujjnyi magas peremű, alaktalan, lapos tálkára esett, mi leginkább egy szabálytalan tócsára emlékeztetett. Fogalma sem volt, hogy mihez tudna kezdeni vele, mégis az tűnt a legjobb választásnak, még ha ezzel talán kicsit nehezebb dolga is lesz.
Hogy annak kiválasztása sem volt egyszerű, a következőkben jött csak a neheze. Találkozott már jó pár virágfélével, egykor nem csak gyűjtötték, koszorút is sokat fontak belőle, de azok mind vadvirágok voltak. Azok sem voltak kevésbé szépek, mint az előtte sorakozóak, de az itteni választék egészen lenyűgöző volt. Sokuknak nem hogy a nevét nem tudta, de némelyikkel most találkozott először. Akadtak ránézésre egészen ismerősek is köztük és nem is kellett sokáig keresgélnie emlékei közt, hogy rájöjjön, honnan. Messzire sem kellett gondolnia értük, nap, mint nap az orra előtt voltak. Ugyanezen virágok az osztag területén is megtalálhatók voltak, Shiranui-san által nagy gonddal nevelgetett és ápolgatott kertjében láthatta ezek testvéreit. A lehetőségek száma, hogy mit válasszon, szinte végtelennek tűnt a színes kavalkádban. Hosszas tétovázás után, ahogy fel-alá járatta tekintetét a felhozatalon, végül megakadt a szeme valamin.
- Ez lesz az – mutatott rá határozottan az egyikre. A virág, ez esetben virágok egyetlen hosszú száron, ám párban helyezkedtek el annak tetején. Tölcsért formázó szirmai cirombás mintában sárga és vörös színekben pompáztak, mintha csak égnének.
- Megfelel? Vagy esetleg legyen egy másik? Nem igazán értek az ilyesmihez… – magabiztossága, mivel elsőre rábökött választottjára, Chiyora nézve hamar elszállt, nem tudva kétséget kizáróan, jól döntött-e, ahogy azt sem, mihez kezdenek majd vele. Még ha nem is volt ez olyan nagy dolog, mégis kellemetlenül érezte magát tudatlanságától. Zavarában arca lassacskán fel is vette a kiszemelt virág domináló vöröses színét, egyre kevésbé gondolva úgy, hogy neki itt lenne a helye.

Választása megerősítésére, a további hozzáfűzött magyarázatra halványan elmosolyodott, a hallottak kellően megnyugtatóak voltak, hogy oldják kezdeti feszültségét. Igaz, nem önszántából keveredett erre a helyre, semmiféle megbánás nem volt benne, hogy így alakult. Bár örült neki, hogy nem egy Chiyo-san által emlegetett iskolába tévedt be, ahol sokkal szigorúbban veszik az ilyesmit, meg még meg is búbolják érte az embert, ha elront valamit. Ezek után a kapott buksi simogatástól alig észrevehetően rezzent össze, hirtelen nem tudva hová tenni a gesztust, de hogy az egyértelműen nem ártó szándékkal esett, nem is volt mitől tartania, egyből fellélegzett. Meg is mosolyogtatta, egészen kicsi gyereknek érezve most magát, akit ezzel jutalmaznak valamiféle jól végzett dolog okán. Érteni ugyan nem értette Chiyo-san meghajlásának miértjét, megsérteni semmiképp nem akarva viszonozta azt ő is ugyan e mozdulattal, majd ellenkezés, kérdezés nélkül követte a külön helyiségbe, majd vissza is.
- Csak nem szerettem volna, hogy egyedül legyen… – a továbbiak fényében persze ez a gondolat butaságnak tűnt, hiszen, hogy tovább kell válogatnia mellé még mást is, magányos már biztos nem lesz. És ha nem is így lenne, egy virág akkor sem szomorkodna az egyedüllét miatt, így pláne semmi értelme nem volt magyarázatának, valamiért mégis ez bukott ki belőle elsőre. Próbált lesni, miféléket is kellene összeszedegetnie, miközben matatva imitálta, hogy csinál is valamit, holott nem.
- Muszáj még több virágot választanom mellé? Nem lehetne, hogy csak ez az egy…? – elsőre, habár szándékában állt Chiyo-sanról puskázni, az általa összegyűjtött virágok változatos sokfélesége neki egy picit sok volt. Nem érezte helyénvalónak, hogy ennyi különböző virágot szorosan egymás mellé tegyenek. Ráadásul az egyik fajta önmagában olyan volt, melyen több virág versenyzett figyelemért egyetlen száron, akár csak saját választottjánál, ám azon csupán két virág volt, kényelmesen megférve egymás mellett. Ettől többet véteknek látott volna összezsúfolni, így inkább letett arról, hogy Chiyo-san nyomán haladva további virágféléket gyűjtsön magának. Persze ezen nézetét a világért sem osztotta volna meg, ráadásul nem is értett ahhoz, amire épp készülőben voltak, így semmi alapja nem lett volna megkérdőjelezni a másik ebbéli szakértelmét, ki nagy valószínűséggel már számtalanszor művelt ilyesmit, míg neki ez lesz az első ehhez hasonló.
Helyette valami olyasmi után nézett, ami kényelmesen megfér majd amellett az egy szál virág mellett. Bár egyáltalán nem volt biztos benne, hogy elgondolása helytálló, hisz talán épp az volna a lényege az egésznek, hogy több fajta virág egymás melletti összhangját találják meg alkotás során. Mégis képtelen volt rávenni magát, hogy akár fontolóra vegye ezt a lehetőséget és annak megoldásán fáradozzon, hogyan teremtsen békét több, egymástól nagyon különböző virág közt. Egyedüli megnyugvással csupán az szolgált számára, hogy Chiyo-san szerint itt nincs rossz választás, hibázni aligha tudna, ami a végére kikerekedik majd az egészből, az sajátja lesz és senki nem volna megmondója annak, hogy nem így vagy úgy kellene kinéznie, ha ő így képzeli el. Félretett tálkája egyébként sem volt valami hatalmas, talán nem is mutatna benne olyan jól belezsúfolva túl sok minden. Másrészről mindig is az egyszerűbb, letisztult, visszafogottabb dolgokat kedvelte, minden téren főként ezeket részesítette előnyben, így most sem akart túlzásba esni, a végeredménynek nem volna értelme, ha még neki sem tetszene.
Elképzelése viszont nem volt róla, hogyan is szeretné, hogy kinézzen, egyelőre csupán találomra válogatott, mi az, ami nem tűnne túlzottan tolakodónak, mégis valamelyest feltűnést követelhetne magának a már önmagában is hivalkodó vöröses-sárga virágok mellett. További színekkel csupán rontana rajta, kérdés nélkül adta magát, ahogy egy fehér, furcsa küllemű, fehér levelű növényke csokorban kéredzkedett hozzá, mi első ránézésre úgy festett, mintha megfagyott volna, vagy már eleve hóból nőtt volna világra. Hogy mire, vagy lesz-e egyáltalán jó valamire, még nem tudta, ahogy a soron következő szerzeményeiben sem volt biztos, szüksége van-e rájuk. Vissza azonban egyiket sem tette, sem a két nagyobb, választott virágához hasonló mintázattal díszelgő, fehér alapon zöld cirmos nagyobbacska leveleket se, ahogy a szintén fehér, csalafintán kacskaringós ágacskát se. Utolsóként néhány szál, az eddigi sorból kissé kilógó, aranyszínű, kócos perjefélét, hétköznapokban leginkább gazra hajazó teremtést vett magához. Szerzeményeivel megpakolva, kissé tanácstalanul ácsorogva várakozott Chiyo-san jóváhagyására, ellenvetésére, avagy bármiféle véleménynyilvánítására az összegyűjtött mindenféleségekről.

Letelepedett a neki szánt helyre, katonás sorba pakolva maga előtt szerzeményeit, majd türelmesen várta a további utasításokat, mihez kéne kezdjen velük. Ezzel szemben mindenféle további útbaigazítás nélkül rá lett bízva, hogy a továbbiakat oldja meg maga. Chiyo-san kérésére hol az előtte heverő dolgokra, hol rá pislogott felváltva, meglehetősen tanácstalanul. Önmagában talán nem is lett volna ez egy bonyolult feladat, a baj ott kezdődött, hogy fogalma sem volt róla hogyan kezdjen hozzá. Hiszen ő sosem volt virág, s akárhogy is nézte, azok sem hasonlítottak őrá. Továbbá abban sem volt biztos, hogy a végeredménynek milyennek kéne lennie ahhoz, hogy arról bárki megmondhassa, igen, ez teljesen rá vall, kétségkívül ő készítette. Nem csak nem csinált még ilyet, valójában azt sem tudta, mi lenne rá jellemző dolog, amit néhány növénnyel, azok egymás mellé helyezésével el lehetne mondani. Abszurdnak, már-már lehetetlennek tűnt az egész, még bele sem kezdve látta előre, ebből semmi olyasmi nem fog kisülni, mint amit várnak tőle.
Nagyon sok mindent szeretett még volna kérdezni, de látszólag teljesen magára maradt a feladattal. Chiyo-san olyannyira elmerült saját alkotásában, hogy képtelen lett volna rávenni magát, hogy megszólaljon, megzavarva ezzel a munkában. Tehetetlenül vándorolt tekintete egyik szerzeményéről a másikra, de ezzel semmivel sem lett előrébb. Egyesével sorra kézbe vette gyűjteményének minden darabját, óvatosan megtapogatva, forgatva, nézegetve, megszaglászva őket. A gaznak vélt kócos sárgaságot és az egyébként tetszetős fakó ágacskát félre is tette, bár önmagukban szépnek, jobban átgondolva mégsem a többi közé illőnek tűntek.
Következőnek újra a virágokat, leveleket vette maga elé, próbálgatva, hogyan passzolnának össze. A két levelet egymás mögé elcsúsztatva, hogy körbefogva vigyázzák az egy szál virágát, mi magasan fölöttük kandikált volna ki ily módon. Hiába nézegette, sehogy sem akart jó lenni, bizonytalannak érezte az egészet, mintha csak a semmiben lebegve felborulni készülne, ráadásul a fehér levelű furcsa növénykének sem találta köztük a helyét, pedig ahhoz nagyon ragaszkodott volna. Előröl kezdve egészen máshoz folyamodott, szétpakolva maga előtt választottjait újragondolta az egészet. Lelkesen kapott megint csak a nagyobb levelekhez, elmosolyodva rajta, „mi lenne ha…”? A szeszélyes küllemű edényt maga elé kapva az egyik levelet belehelyezve, míg a másikat arra merőlegesen fogta hozzá, a virágpárt pedig, mit sem törődve annak hosszú szárával az egyik levélre fektette, épp csak kikandikáljon a másik mögül. A két, ellenkező irányba néző virágnak gondosan meg is ágyazott a fehér levelű furcsaságból, így azok egész a virágoktól a levél aljáig kúsztak, fagyott gleccserként folyva le róla.
- Semmiség és nem is tennék ilyet– rázta meg a fejét, hogy akár zargatni, pláne rugdalni kívánná Chiyo-sant, csak annak okán, hogy elmélyedt virágainak rendezgetése közben. De ha már egy pillanatra egyébként is kizökkent, úgy kapott az alkalmon és felé fordította saját, késznek vélt művét, hogy vessen rá egy pillantást. A lényeg csak akkor látszódott, ha a szemlélő hajlandó volt jobban szemügyre venni, megkerülve azt a levelek mögé lesni, ugyanis az érdemi rész ott volt, elrejtve azok takarásában. Ezzel talán épp az egésznek a lényegét nem vette figyelembe, hogy látványosnak és szem előttinek kellene legyen az összeállítás, hiszen itt, ha valaki látni szeretné a teljes képet, annak nem elegendő egyetlen irányból szemrevételezni. Kissé tartva tőle, hogy milyen fejmosást fog ezért kapni, mégis kíváncsian rá várta a reakciót a szokatlan elrendezésre. Igaz, korántsem lett olyan szép, mint Chiyo-san alkotta, gondosan elrendezett mestermű, de tőle elsőre nem futotta többre.

Értelmezhetetlen volt elsőre Chiyo-san reakciója, ahogy felé mutatta elkészült művét, mintha megrökönyödött volna a látványon, emberismeretből sem vizsgázva ezzel jelesre. Gondolta, hogy nem lesz elsőre sem tökéletes, mégis kissé elszégyellte magát.
- Igen, most először – csupán a válasz erejéig bírta állni a kutakvó pillantást, azt megadva szemlesütve várta a dorgálást, hibáinak sorolását. Fejmosás helyett viszont egészen más érkezett mellőle.
- Tényleg? – bizonytalanul, maga sem gondolva komolyan a hallottakat, hitetlenkedve nézett fel és rá újra, nem csak a füle csengett az imént, avagy tréfából mondta-e. Többnyire, avagy egyáltalán nem volt még alkalom, hogy első nekifutásra bármi téren is sikerrel járt volna, ettől sem várt egyebet.
Titkon súgott rejtelem hallatán gyermeteg kíváncsisággal csillantak fel szemei, észrevétlen közelebb is hajolt cseppet, hogy is lehetne süket rá, hol bizalmas dolgok készülődnek elé tárulni? Ámulva hallgatózta virágainak rejtélyeit, mesétől róluk, s attól, hogy ők is mesélnek, csupán a létezéssel, máris egészen másként tekintett rájuk, már nem is úgy, mint egyszerű virágokra csupán. Bár elsőre talán kicsit sok is volt az új tudás, elfelejteni nem fogja, idővel pedig majd egészében meg is érti, mi most még kissé furcsa volt. Az pedig, hogy mindez hozzá köthető, még inkább. Az elmondottakhoz nem igen tudott mit hozzáfűzni, hogy helyes volt-e vagy sem a következtetés. Sosem volt jó önértékelésben, így azt se tudta megmondani, valóban sikerrel oldotta-e meg a feladatot, miszerint magáról kellett volna mintázza a virágok összeállítását. Annyit tudott, hogy tetszett neki, ami végül kisült belőle. És még inkább az, hogy ezek szerint Chiyo-san kérésének is sikerült eleget tennie, elnyerve vele az ő tetszését is.
- Nagyon érdekes. Köszönöm, hogy megosztottad velem – illendően meghajolt a kapott tanításért, hajlongtában pedig kapva rajta újabb kobaksimogatást tudhatott magáénak. Nem jellemző, hogy bárhol, bármiért dicséretet zsebelhetne be jártában, keltében, dolga végeztén, így nem is igen tudta ezt most miként a helyén kezelni, roppant szokatlanként számára. Munkájánál elvárt dolog azt helyesen végezni, azért külön nem jár vállveregetés, ha nem rontja el, hiszen azért bízták rá, mert képes elvégezni. Úgy, akárcsak az edzések során, ahol csupán az a dicséretes, ha nem baltáz el egy-egy fogást, ha mégis, annak úgy is ő látja kárát. Jobb esetben csak ő. Kimondott dicséret tehát szinte sosem éri, nem is igen tudta hova tenni magában, vagy azt, hogy mivel kéne ezt viszonozza. Legelső dolgaként újfent vöröses színt vett fel az arca, ahogy zavartan elmosolyodott, önkéntelenül reagálva ezzel a kapott elismerésre.
- És a tiéd mit jelent? – őszinte kíváncsisággal fordult a másik alkotás fele, tudni vágyva, hogy amögött vajon szépségen túl mi rejtőzik. Máris feledve azt, amivel az imént kezdődött a mese. Azt, hogy bár vele valamicskét megosztott az imént, mégiscsak titkot feszeget ezzel, s talán nem volna illő ilyen bensőséges, személyes dolgokról faggatózni egy idegen fele, kinek épp csak most akadt az útjába. Ilyen apróságok, mit illene, vagy épp mit nem, legtöbbször nem állták útját, mit szabad kérdeznie, avagy mit nem kéne, leginkább ösztönből jöttek, ismeretei, vagyis azok hiánya aligha gátolták meg benne, hogy feltegyen egy ilyen személyes kérdést.