A megnyitó buli! Üdv az egyletben!

Már egy ideje fel alá rohangáltam a frissen kibérelt kéjlakban, és rendezgettem azt a kevés bútort, ami egyébként volt, illetve állványokat, tartó szegeket. Próbáltam pompás állapotba pofozni ezt a művésztermet. Elég nagy lett, és még egy asztal is simán elfért benne. Hoztam boltból szakét, és mindenféle sütit, kinek mihez van kedve. Legjobb tudásom szerint elrendeztem mindent. Valamilyen szinten értek a dekorációhoz, de azért nem kérkednék vele. Én inkább verseket írok, de azt aztán senkinek nem mutatom meg, maximum úgy, hogy anonymus írta, nem én. Az megnyitó ünnepélyre saját magamon kívül hét embert vártam. Erre az alkalomra, egy különös kimonómat vettem fel. Ezt direkt az elegánsabb partikra varrattam. Olyan, mint bármelyik kimonó, csupán ez mindenféle színben pompázik. Aranybarna alapon vöröses barna, és egyéb árnyalatú alakok díszítették. A kertel viszont problémák lesznek. Már csak azért is, mert a bokrokat, virágokat, fákat gondozni kell. Ez elfogja minden időmet venni. A Tai Chi edzések, viszont nagyon hangulatosak lesznek. Való igaz, jómagam, aki létrehozta az egyletet, még nem igazán foglalkozott sokat a Tai Chivel, de éppen ezért vannak a többiek. Ha jól tudom, már van is egy tagunk, aki ért ehhez a művészethez. Én maradok kritikus, és időként írok is. Illetve majd vezényelem a lélekgyakorlatokat. Lassan el tudom érni a saját belsővilágom is, és akkor aztán tökéletesen fog menni az is. Még egyszer körbejártam a hatalmas művész termet, és kicsit megirigyeltem, hiszen milyen poén lenne már itt lakni? Jó mondjuk egyáltalán nincsen berendezve, de hát még csak most indultunk. Az alap felszereléshez képest, még így is sokat hoztam ki belőle. Nyolc főre számoltam magammal együtt, így a poharak is ennyien voltak. Két üveg szaké díszelgett az asztal közepétől jobbra, és balra szimmetrikusan elhelyezve. Középen egy virágcsokor foglalt helyet a vázában. Miután leellenőriztem, hogy minden rendben van e, megfogtam a táblámat, és kisétáltam a kapuba. A táblán annyi állt, hogy " A Kardok és Rózsák egyletének megnyitó bulija az épületben van! Kerülj beljebb!". Kifüggesztettem a kapura, és elégedetten néztem az eredményt.
- No hát Shuko, nem is tudtam, hogy ilyenekre is képes vagy...
- Hát igen, így jár aki alábecsüli a kreativitásom. Elvégre én is művész vagyok, csupán vérrel.
- Akkor már mi is azok vagyunk!
- Ti vagytok az ecset, amit forgatok, nélkületek nem lennék művész.
- Ne hízelegj, az ecset titulus akkor sem tetszik...
- Ez csak egy hasonlat drágáim.
- Amúgy miért állunk idekint?
- Hát az első embert én fogadom tárt karokkal.
Vártam is, hogy megérkezzen az első tagunk, bárki lesz is az. Kicsit meleg volt, de nem igazán hatott meg. Délelőtt volt, és a nap még csak nem rég kúszott fel a horizontról. Kíváncsi vagyok a tagokra.

// Minden tagot várok megjelenésre, természetesen nem kötelező, de azért jöjjünk már el . A posztolási sorrend a következő.- Nishihara Shuko, Aikawa Chiyo, Genki Takashi, Chirouchiba Airisu, Hakusaya Higen, Kazuho Kira, Hana Akamoto, Fukuyama Hidekazu. Ha valaki nem jönne, az értelem szerűen kimarad. Ha így történne kérem szóljon előre! Köszönöm! //

A pillantásom újra a kis papírra esett az asztalon.
- Hogy én hogy fogok oda eljutni! - sóhajtottam mintegy magamban. Kivételesen egy viszonylag kényelmes, almazöld yukatát kaptam föl, ami nem volt túl meleg, és belebújni is könnyű volt, majd visszabújtam a zórimba. Gingitsunét a derekamra kötöttem, majd a meghívót fogva elindultam. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy merre menjek.
- Valami ötlet? - kérdeztem meg Gingitsunét, hátha ő tudja.
- Talán ahogy mindig szoktad... - válaszolta, vagyis gőze sem volt neki sem. Sóhajtva kerestem egy viszonylag egyenes faágat, a végére állítottam, majd elengedtem. Az ág eldőlt, én pedig heves vehemenciával indultam el az általa mutatott irányba.
- Chiyo... - szólalt meg a róka feltűnően gyengéden a fejemben - nem arról volt szó, hogy be kell menni a belvárosba?
- De oda tartunk! - bólintottam lelkesen.
- Most épp kifelé megyünk. - tényleg nagyon óvatos és aggódó volt a hangja - ha így folytatod, a várost körülvevő falhoz fogunk megérkezni...
Kissé elvörösödve hátraarcot vágtam le, és elindultam vissza. "Még jó, hogy időben elindultam!" - gondoltam magamban.
- Ezzel felettébb egyet tudok érteni! - helyeselt a kardom.
- Ne szemtelenkedj! - morrantottam rá.
- Ez még nem volt szemtelenkedés! - valahogy biztos voltam benne, hogy pimasz vigyor trónolna a képén, ha most látnám.
- Ugye nem szeretnél paradicsomlében fürödni, ha hazaérünk? - vigyorodtam el én is.
- Ki tudnám hagyni! - helyeselt a róka. Tudtam, hogy utálja a paradicsomot, épp ezért kiváló zsaroló eszköz lett belőle.
- Akkor viseld jól magad! - bólintottam.
Mikor úgy éreztem, hogy már beértünk a város sűrűjébe, elkezdtem elveszett jó kislány módjára tudakozódni. Majd minden szembe jövőt megállítottam, hogy tudnak-e valamit a Kardok és Rózsák egyletéről. Az áldozataim valamennyien nagy szemekkel és kissé csodálkozva rázták meg a fejüket. Persze hála a kitartásomnak (meg talán a rutinomnak, hisz nem ez volt az első eset, hogy eltévedtem) találkoztam egy idegennel, aki véletlen tudta, miről beszélek. Mint kiderült a környéken lakik, vagy valami hasonlót mondott, miközben magabiztosan megindult. Hálásan és lelkesen szegődtem a nyomába. Vagy lerítt rólam a teljes elveszettség, vagy csak jószívű volt a megmentőm nem tudom, de egészen az utcáig kísért és még meg is mutatta a házat ahova mennem kellett. Lelkesen meghajoltam, miközben elköszöntem és megköszöntem a segítségét, majd kissé kipirult arccal, és nem kicsit kíváncsian lépdeltem a megadott úti cél fele. Shunko-kun már kint várt az ajtóba, és amikor meglátott lelkes integetésbe kezdett.
- Már csak ez hiányzott! - hallottam a kardom nem túl lelkes morgását.
- Csitt legyen, vagy paradicsom fürdő- vágtam rá, miközben kibújtam a papucsomból, és beléptem a terembe. Jó mély levegőt vettem a kellemesen hűs levegőből, miközben kíváncsian körbe kémleltem.

A Kardok és Rózsák egylete érdekesen hangzott ahhoz, hogy csatlakozzak hozzájuk és részt vegyek a programjaikon. Szeretek meditálni, ebből pedig az következik, hogy kedvemre vannak az olyan foglalkozások, amelyek kapcsolatban van a meditációval. Az egylet megalakult és úgy hallottam, hogy az egylet alapítója úgy gondolta egy egylet nyitó bulit akar tartani. Nem telt sok időbe és meg is kaptam a meghívót. A rendezvényre egy üveg szakéval és alkalomhoz illő öltözékkel készültem. Öltözékem semmivel sem különbözött a gyakorló öltözékek szabásától, hacsak annyiban nem, hogy a bal oldalán díszített hímzés húzódott. A válltól, egészen a derékig nonfiguratív minták voltak hímezve. Konkrét jelzésük nm volt, de összeállításuk harmonikus elrendezésről árulkodott. Csak ezért vettem meg, semmi másért. A Tai Chi pedig igen közel van a harmóniához, hát gondoltam, miért ne vegyem fel ezt a ruhát. Övembe Heiwát tűztem. A másik hatalmas lehetőség, amit láttam ebben az egyletben. Mivel igen jól játszok fuvolán, senkinek nem lesz ellenvetése, ha időnként játszok. Korán elindultam, hogy időben oda érjek. Még volt egy kis dolgom mielőtt oda mentem volna az egylet épületébe, így arra gondoltam, hogy kiülök kicsit az osztag kertjébe. Kényelmesen elhelyezkedtem és lassan meditációs állapotba hoztam magam. Békés és csöndes volt a kert, így nem nagyon kellett attól tartanom, hogy megzavarnak. Különben sem zavart volna senki, időközönként szép számban jönnek ide ki a 2. osztagos shinigamik meditálni és edzeni. Ahogyan arra számítottam, senki sem zavart meg meditáció közben, ennek pedig az volt a következménye, hogy amikor elvégeztem minden gyakorlatot, amit szerettem volna elvégezni, azon kaptam magamat, hogy késésben vagyok. Első pillantásra legalábbis úgy tűnt, hogy mire oda érek az épülethez, rajtam kívül már mindenki ott lesz. Ennek ellenére nem estem pánikba, inkább arra koncentráltam, hogy találjak egy rövidebb utat. Szerencsém volt, alig indultam el, eszembe jutott, hogy a pontos címhez el lehet jutni egy szűkebb utcácskán keresztül is. Amennyiben nem tévedek el, úgy elég hamar oda találok és még időben érkezek. Összekaptam magam és a még eddigi ismeretlen úton indultam el, hogy oda találjak. Nem is kell mondanom kicsit megrémültem, amikor megpillantottam az Okashi épületet. Nem a cukrászdához akartam jönni, de mint kiderült nem tévedtem túl sokat. Sőt, az épületre néhány könnyed akrobatikus mozdulat után felmásztam. A tetőről a kilátás nem volt sokkal szebb, mintha egy raktár tetejéről lestem volna körül, de ez most egyáltalán nem volt zavaró. A kilátás szép volt, de azon kapom magam, hogy alig két sarokra ott az a bizonyos épület, ahová nekem mennem kell. Megjegyeztem az irányt és lemásztam a boltról. Útközben azonban megcsúsztam valami borzadályos folton, ami a falra kezdett el felkúszni, még évekkel ezelőtt. Borzalmas, hogy milyen egészségügyi követelményeknek nem tesz eleget a bolt tulajdonosa. Végül azonban arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerű beázásról van szó. Aztán az orromat megcsapta a szaké jellegzetes szaga. A franc enné meg, hát nem eltört? Ezzel még nem is lett volna gond, ha nem a ruhámra ömlött volna az alkoholos folyadék. Megráztam a lábamat, hogy a még fel nem szívódott löttyi ne szívódjon föl. Most mindenki azt fogja hinni, hogy alkoholista vagyok. 2. osztagosként egyszerűen nem jelenhetek meg és nem keverhetem magamat kétes hírnévbe. Így kénytelen voltam haza shunpozni, rohamtempóban a kapitányságra. De legalább tudtam, hogy hová megyek és milyen irányba, milyen útvonalon, ez hatalmas előny volt. Szobámban azonban nem találtam még egy megfelelő öltözéket. Rövid morfondírozás után úgy döntöttem, hogy akkor egyenruhámat veszem föl. Így is tettem. Miután ismételten felöltöztem végig shunpoztam az immáron ismert útvonalon és meglepetésemre még csak most pillantottam meg az első vendéget. Egy 11. osztagos lány. Az aktája tiszta, semmi veszélyes megnyilvánulás. Shunpommal végül Shuko előtt állok meg. Első pillanatra kissé ijesztő lehet, hogy egy Éjféli bőrruhás alak érkezik, ilyen sebesség mellett. De nyugodt hangom és fejem búbját vakaró kezem látványa megértetheti vele, hogy nem letartóztatási parancsot hoztam ellene.
- Szép estét. Kicsit elnéztem az időt és azt hittem, hogy késésben vagyok. Egyébként gratulálok a az egylet megnyitásához.
Mondom és egy egyszerű mosollyal az arcomon, nyújtom Shuko felé kezemet, hogy kézfogásra invitáljam.

egy újabb napra ébredtem. Még mielőtt bele kezdtem volna a reggeli felkészülésbe, gyorsan egy üzenetre szegeztem tekintetem. Végre! Megjött az üzenetem és sikeresen csatlakozhatok a kardok és rózsák egyletéhez. Ez a tudat igazán jó érzésekkel töltött el engem és már sokkal buzgóbb és jobb kedvben kezdtem neki a készülődésnek. Gyorsan mindent bedobáltam a hátizsákomba, magamhoz kaptam zanpakutomat és már szinte futottam ki a házból. Kimenetel előtt még elköszöntem az ébren lévő családtagoktól és már szinte szökdécselve indultam a bizonyos hely felé. A nap még élénken sütött orcámra, úgy reggeltájt járhatott az idő. Odafele menet végig azon gondolkoztam, hogy vajon mit fogok én ott magammal kezdeni, hiszen a családomon kívül alig ismertem shinigamikat és biztos, hogy nem ismertem az egylet tagjait. Gondoltam arra is, hogy viszek valami ajándékot, de már kissé égő lenne visszafordulni, főleg azután, hogy elköszöntem a családtól. Na meg a visszafordulás amúgy sem szokott szerencsét hozni. Igazán reméltem, hogy elfogadnak így, ahogy vagyok és nem leszek egyedül ismét, mint az akadémiai éveimben. Jobb azokra nem visszaemlékezni.
Lépéseim mellett talán néhány halk hangot lehetett hallani Soul Society ezen részén, reggel. Általában ilyenkor még sokan alszanak, de én imádok korán kelni. A koránkelés azt az érzetet adja mindig, mintha sokkal hosszabbak lennének a napok, és ez jó, mert sokkal több dolgot tehetek meg, akár olyat is, amit későnkelés miatt talán másnapra halasztanék.
És íme, már ott is álltam az egylet bejárata előtt. Reméltem, hogy az a fél palack víz elég lesz a mai napra, na meg azt is reméltem, hogy lesz cukorka. Ó, de imádom a cukorkákat! Szinte, mint egy fanatikus. Ha pedig csak csoki lesz, azt nem eszem meg, mert nem szeretem. Lassan, szégyenlősen nyitottam ki a bejárati ajtót, egy enyhe reménnyel, hogy lesz bent valaki. Nos, nem tévedtem, már néhányan az egylet épületében tartózkodtak. Három fiú és egy lány. Igazán sajnáltam, hogy a lány egyedül volt, nem jó érzés lehet különcnek lenni, legyen az akár egy ilyen kis dolog is. Körülnéztem, majd mosollyal a számon, halkan, de nem túl halkan, hogy mindenki rendesen értse, megszólaltam.
- Sziasztok! Hakusaya Higen vagyok és örülök a találkozásnak.
Miután köszöntem nem mentem nagyon messze az ajtótól, helyette inkább a legközelebbi sarok falának dőltem, de nem úgy, ahogy a nagy könyvben szokás, inkább olyan... furán.

/Bocs a rövidségért... gyorsan összedobtam mert nem tudom, hogy mikor leszek megint gépközelben. /

Roppant érdekes társaság gyűlt össze. Chiyot már ismerem, de ez a Takashi. Kicsit néztem, amikor ebbe a tapadós ruhába jött. Nem igazán tudtam mire vélni. Számára ez lenne az ünneplő fogalma? Vagy csak szimplán nem adja meg a tiszteletet az eseménynek? No mindegy, nem akarok az első összejövetelnél balhézni. Kinyújtom felé karom, és kezet rázok vele. A kis ismerkedés után rögtön be is mentünk. Chiyotól valahogy hiányoltam egy köszönést, de hát biztos lenyűgözte a hely, és magával ragadta. Majd eszébe jut.
- No üdvözöllek benneteket az egylet székhelyén. Remélem tetszik, és a ház bentebb is tetszeni fog! Addig is nyugodtan vegyetek az ételből, és az innivalóból.
Ezzel kicsit takarékra is tettem magam, hiszen mi a fenét ugráljak? Chiyo elvan a nézelődéssel, Takashit meg nem ismerem. Rá érek az udvariaskodással, meg egyebekkel, amíg mindenki megjön. Nem kellett sokat várni Airisu jött meg hirtelen. A negyedik osztagos igen csak formális volt. Valahogy zavarba is jöttem, hogy ilyen figyelmes. Még anno otthon volt ez a divat egy két öregebb, vagy idősebb embernél, de mostanság teljesen megfeledkeztem róla. Lehet vissza kéne térnem egy kis illemszabály frissítésre. Nosza én is meghajoltam, hogy viszonozzam.
- Üdvözletem Chiruochiba-san! Nagyon figyelmes, jöjjön csak be kérem! Az asztalon talál neki helyet. Nézzen körbe bátran!
Barátságos mosolyogtam rá, majd kicsit személyesebben odamentem, és beljebb tessékeltem.
- Milyen érdekes, hogy egy negyedik osztagos az egyletbe téved. Nem akarok modortalan lenni, csak kíváncsi vagyok, hogy mi vonzotta ide?
Próbáltam szóval tartani, míg az asztalhoz érünk, majd körülnéz.
Kisvártatva egy újabb tag lépett be. Egy gyerek. Kicsit meglepődtem, mert nem vártam, hogy egy ilyen néz egy ilyen gyereket takar. Na már nem tiszteletlenségből, sokkal inkább meglepettségből.
- Üdvözletem Hakusaya-san! Nézzen körbe nyugodtan! Az asztalon hemzsegő rágcsálnivalóból is nyugodtan fogyaszthat mindenki! Azért van! ^^
Lehet túl sokat beszélek? Higen fogta magát, és egy sarkot kiválasztva magát ott is maradt. Érdekes. Antiszociális típus. Meg tudom érteni. Végül is minden művész őrület a maga módján. Épp elméjű emberből nem lehet nagy művész.
Nemsokkal ezután megérkezett drága öcsém. Hogyan is felejthettem volna el? Azt a nőt jól lecsaptad a kezemről... No mindegy, most elnézem neked.
- Szevasz Kira-kun! Rég láttalak, semmit se nőttél azóta. - Mosolyogtam rá tréfásan, nehogy sértésnek vegye, majd kezet fogtam vele. - Köszönöm, el fog fogyni, ebben biztos lehetsz. Nézz körbe szocializálódj, mindjárt elkezdem a nyitóbeszédet, csak érkezzen meg mindenki.
A két üveget az asztalra tettem, majd újból megpróbáltam beszélgetésbe elegyedni valakivel, de a következő érkező félbeszakított.
Hana Akamoto. Az egylet tag, akitől tartottam. Úgy értem, ő egy hadnagy, és hát a hadnagyokkal tisztelettel és engedelmességgel kell bánni. És hát hogy szabjak szabályokat egy hadnagynak, aki rangban jóval felettem áll? O.o
Sajátos belépője után kicsit nagyokat pislogva vettem észre magam, hogy nem bírok megszólalni. Ebből a nőből csak úgy ömlött a jókedv, vagy minek nevezzem ezt a túláradó rózsaszín hullámot? A lényeg az, hogy egy pillanatra teljesen kiestem a praxisomból. Természetesen meghajoltam előtte, hiszen ő egy hadnagy O.o!
- Üdvözlöm az egyletben hadnagy! Megtiszteltetés, hogy eljött, és részt vállal az egylet tevékenységeiben! Kérem adja csak ide a csomagokat, majd én lerakom őket.
Zavartan hangos hangnemben beszéltem. Valahogy mindig zavarba jövök, és nem tudom hogy kéne viselkedni egy rangban felettem álló emberrel. Végül is eddig jól megy.
Az utolsó érkező valami nagyon hétköznapiasan öltözött. Talán nem olvasta a meghívót. Eléggé tiszteletlen, de hát nem várhatom el tőle, hogy olyan komolyan vegye ezt az egészet, mint ahogy azt páran tesszük itt a teremben. A köszönése is elég szegényes lett, de biztos feszeng. Majd feloldódik.
- Üdv!
Most, hogy mindenki összegyűlt, kicsit arrébb sétáltam, és felálltam arra a kis dobogó szerű emelvényre, amit eddig sikerült jól elrejtenem az asztal mögött. Nagyot köhintettem, hogy mindenki vegye a lapot. Igen most jön a köszöntő beszéd! Amint elviselhető szintre zsugorodott a hangzavar bele is kezdek.
- Üdvözlöm mindannyitokat az egylet megnyitó partiján! A nevem Nishihara Shuko a nyolcadik osztagból. Örülök, hogy mindenki eljött, aki meg volt hívva. Nyilván tudjátok, hogy miféle egylet ez, de azért tartok egy gyors szónoklatot erről is. Az egylet elsősorban azért jött létre, hogy a test egészséges létével foglalkozzon, és ezt a Tai Chivel vitelezzük ki. Igen ez egy harcművészet is lehet! Hangsúlyozom IS. A Tai Chi elsősorban egy mozgás technika, ami az egészséges testet hivatott karban tartani, másodsorban pedig egy élet érzés. A Tai Chi gyakorlatokat majd én tartom, egybekötve bizonyos lelki gyakorlatokkal. De mielőtt tovább szárnyalnánk a következő gondolat felé. Ki az aki ismeri a Tai Chi-t? Vagy esetleg űzi is azt?
A válaszokra ha van egy mosollyal válaszolok, majd haladok tovább.
- Nos, mint azt említettem a lélekkel is foglalkozunk. A lélekkel való foglalkozásnak rengeteg féle módja van. Gondoljunk bele. Van akit a festészet nyugtat meg, de van akit a kertészkedés. Mindnyájunknak meg van a saját bevett taktikája arra, hogy megnyugtassa a lelkét, és az egylet ezeknek a technikáknak az ápolásával is foglalkozik. Én például szeretem kiadni lelkem bántó gondolatait versekben, vagy írásokban. Ez a legegyszerűbb része a lélekkel való foglalkozásnak. Sajnos ennyi nem elég. A számunkra kedves hobbik ugyan is nem mindig sőt a legtöbbször nem segítenek hosszútávon túltenni magunkat dolgokon. Éppen ezért lelkigyakorlatokat fogunk tartani, amin természetesen nem kötelező részt venni. Egy ilyen gyakorlatnak a célja önmagunk megismerése, és a hibák feldolgozása. És végül egy másik fő témánk a zanpakutounk! Fontos, hogy minél jobb összhangban legyünk a lelkünk másik felével, feleivel. Fontos, hogy kiegyensúlyozottan tudjunk harcolni, vagy akadályokat venni az életben, és ehhez elengedhetetlen a lelkünk másik felével való harmónia, a kölcsönös tisztelet, és odaadás. Remélem nem untattam halálra senkit! Aki akar, nyugodtan vállalhat szerepet az egylet tevékenységeiben! Jaj igen, és valami amit még nem említettem! Az egylet egyik másik témája a különleges fegyverek gyűjtése. Legyen az egy gyérül kinéző de halálos fegyver, vagy egy csilli villi gyilkos fegyver. A szempont csak ennyi: Ne legyen hétköznapi. Külön erre a célra tartom fent a pincét. Jelenleg nincsen sok minden odalent a poron kívül, de bízok benne, hogy idővel lesz. Nos akkor kezdjünk neki az ünneplésnek! Repüljenek a szakés kupakok! Fogyjanak a sütik! Érezzétek jól magatokat!
Ezzel befejeztem, és leléptem a padlóra, és egy közeli szekrényből elővettem poharakat. Felsorakoztattam őket az asztalon, és kinyitottam egy szakés üveget, majd töltöttem annak, aki kér. Nem tudom a gyerek shinigami ihat e, de majd meglátjuk. Ma ünneplünk! Holnap pedig keményen dolgozunk!

/új társaság, új kalandok!/

Átlagos reggel.. azaz nem teljesen. Ez volt az első éjjelem saját szobámban. Aztán eszembe jutott Shuko-san körlevele. A Kardok és Rózsák egylete érdekesen hangzott, és a leírások is csábítóan hangzottak, különösen a Tai-Chi, a különleges fegyverek és a lélek-lélek kapcsolat. Különlegesen a Zanpakutou-barátság, mert kicsit modortalan és túlontúl laza volt velem, ezt a továbbiakban ki szeretném küszöbölni. Különben is, jobban meg akartam ismerni, mert össz-vissz egyszer láttam. Megmosakodtam, átöltöztem. A hétköznapi,szürke köntösömet vettem fel, mert semmi dolgom nem volt mint Shinigami. Majd felkötöttem a kardomat(ha nincs nálam, olyan nekem, mintha a karom szakadt volta le), és elindultam a belváros felé. Ekkor vettem észre, hogy a kesztyűm hiányzik, és olyan történt, ami még alig néhányszor: megijedtem. Az a kestyű már nem volt új, jó állapotúnak se lehetett volna már nevezni( na jó, néha azért javítom), de nagyon hozzám nőtt, nem is tudtam volna elképzelni, hogy elmegyek valahova nélküle. Az utca már zsúfolt volt, így igencsak meglepőnek tűnhetett, hogy egyszer csak megfordulok, és eltűnök mindenki szeme elől. Viszont hamar rájöttek, hogy csak Shunpo-t alkalmaztam, ezért az emberáradat hömpölygött tovább. Mikor hazaértem, kivágtam az ajtót, de úgy, hogy majd' kiszakadt, és berontottam. A kesztyűmet nem láttam, de nem olyan típus vagyok, akit a látszat kielégít, így hát kerestem tovább. kerestem a fiókokban, szekrényemben, ágyam alatt- fölött- mellett, kétségbeesésemben már az éléskamrába is benéztem, de sehol nem találtam. Aztán eszembe villant a habbal teli vödör, amiben mosni szoktam a ruháimat, és belenyúltam. Hatalmas kő esett le a szívemről. ugyanis megtapintottam egy puha, lapos csomagot. Ez még csak a fele kő volt, mert lehetett akármelyik zoknim vagy akárnelyik alsóneműm, de én reménykedtem. És az igazi szikla csak most következett. Ugyanis amit kiemeltem, az nem volt más, mint egy vörös textilköteg. gyorsan kiszárítottam a Hadou 33: Soukatsui-val, felhúztam, és villámléptekkel próbáltam behozni időhátrányomat.Útban odafele azon töprengtem, milyen lesz a terem, milyen lesz a társaság, milyen lesz a vezető. Mikor odaértem, kitártam az ajtót, ami fölött még ott lógott a "megnyitó buli" tábla. Amikor benyitottam, nagyobb rend volt, mint vártam. A termet ellepő maradéktengerről, törött lábú asztalról, törött poharakról és tányérokról, a sarokban lévő rókakupacokról, kómás fejekről szó sem volt. Csak egy kis süti maradék, pár tányér és két szakés üveg volt, egy cigiző ember pedig a nyitott ablaknál takarítgatott. Nekem szimpatikus volt, laza mozdulatok, laza tartás, hátravitt fekete haj. Ez az apámra emlékeztetett, a takarítást kivéve, ezt az apám sose tette volna. Ő csak ülne, és cigizne, miközben engem vagy az anyámat veri azzal ami éppen nála van. Miközben egyre csak őt figyeltem, eszembe jutott, hogy kicsit hasonlít Uindosa Fua-ra: laza bőrkabát, fekete bőrnadrág. Fekete haja volt, ami méginkább a kardomra emlékeztetett. Volt egy olyan érzésem, hogy ő Nishihara Shuko- san, az egylet alapítója. Megszólítottam:
- Helló, ez itt a Kardok és a Rózsák egylete? Ha igen, szépen itt hagytak téged a takarítással.

Nimá egy megkésett tag.

Nos, mint azt a legtöbbször sejthetjük ha meghívunk egy társaságot az otthonunkban, hogy a takarítás bizony a házigazdára marad. Ugyan volt egy két figyelmes tag, aki segített, de gyorsan elhessegettem őket, hiszen a házigazdának a dolga rendet tenni, és ez így van rendjén. Miután mindenki lelépett, és megvoltunk a mi kis partinkkal határozottan elégedett voltam a végeredménnyel. Természetesen a megbeszélt dolgokat mindenki elfelejtette, vagy most nincs az eszében, ezért majd mindenkivel külön megbeszélem a dolgokat. Nem csaptunk túl nagy bulit, szóval nem sikerült hatalmas kupit teremteni, főleg hogy egész végig figyeltem, hogy ne folyjon ki semmi, és ne legyen irdatlan mennyiségű kosz, és szeméthalom a padlón. Macerás volt, de megoldottam. Így hát a padlóba taposott sütimorzsákat söprögettem. Mint semmit az életben ezt se siettem el. Hova is siessek? Az élet halad, és én is haladok benne, de ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen tartanom kell vele a lépést. Elvégre ki a fene lenne erre képes? Kimerítő, és unalmas folyton az élettel versengeni, minden kis lehetőséget megragadni, és kihasználni. Minek? Hogy magasabbra törj, hogy fejlődj? Itt vagyunk az örökkévalóságban, és mégis mindenki siet. Vagy legalábbis a legtöbben. De én nem! Bizony én aztán nem, szépen lassan nyugodtan. Az élet megvár. Biztos emberi reflexként maradt meg mindenkiben ez a rohangászás, és a dolgoknak a kihasználása. Az élet túl rövid volt, hogy bármit is tehessek, most meg annyi időm lett hirtelen, hogy nem győzöm beosztani. A kimaradt részeket így is lazulással töltöm és meg kell hogy mondjam, elég sok idő maradt ki. Kényelmesen előbogarászom a cigis dobozt, és egy szálat előhalászva már az öngyújtómmal a kezemben rá is gyújtok. Szívok egy mély slukkot, majd szépen lassan kifújom. Az élet túl rövid, és az ami az élet után van, az túl hosszú. Micsoda irónia. Az ablak már régóta nyitva volt, és tovább sepregettem.
Léptek zaja ütötte meg a fülem. Valaki biztos itt hagyott valamit. Nem is foglalkoztam vele, majd ha feltűnik. Nem is kellett sokat várni, már az ajtóban toporgott, de nem rémlett, hogy láttam volna valaha. Tekintetem az övében állapodott meg, és ő már mondta is a magáét.
Hah! Elég nehéz eltéveszteni, amikor a kapura van írva, hogy ez bizony a Kardok és Rózsák egylete. Biztosra akart menni. Kicsit bizonytalannak tűnik, de hát mind azok vagyunk egy idegen helyen. No, elég az elemzésből, nem is rám vall az ilyen. Biztos a fáradtság műveli ezt velem.
- Üdvözletem! Igen eltaláltad ez itt a Kardok és Rózsák egylete, a büszke ház, ami amúgy tök tiszta, csak a megnyitó buli eredményeit láthatod. A nevem Nishihara Shuko, és én vagyok az egylet feje, aki koordinálja ezt az igen színes társulatot. Kit tisztelhetek benned? Gondolom a jelentkezés miatt vagy itt, ha helyet foglalnál azon a széken - mutatok egy székre az ajtó mellett, amivel az ajtó van kitámasztva.- és megvárnád amíg gyorsan végzek, akkor beszélhetünk is.
Rögtön fénysebességbe kapcsolok, és shunpomat használva gyorsítom a lépéseimet minimálisan, és amilyen gyorsan csak tudok össze is pakolok. Egy öt perc után meg is vagyok, és érdeklődve fordulok a jövevény felé.

Szép lassan gyülekeztek a többiek is. Volt néhány ismerős arc, de láttam ismeretleneket is, nem egyet. Amikor megérkeztek, valamennyiüket meghajlással üdvözöltem, hisz nagyobb társaságban mindig is elfogott egy kis lámpaláz, ami tudvalevőleg egy sor ügyetlenkedést tud nálam eredményezni. Gingitsunéval versenyt szurkoltunk magamnak, hogy ne öntsek rá senkire semmit, szintúgy ne szakítsak vagy törjek el bármit is és hasonló balesetektől mentes legyen ez a kis találkozó. Shuko-kunon kívül még két fiút ismertem jobban, így aztán mikor ők megérkeztek, és viszonylag balesetmentesnek ítéltem meg őket ( vagyis lekerült minden törékeny vagy ehető a kezekből) orvul támadtam rájuk, és Kira-kunt, ha már mindenkivel kezet rázott, hát én is elkaptam a kezét és kedvesen megszorítottam, majd lelkesen megölelgettem Airisu-sant. Lelkesedésemet kissé talán túl erősen is kifejeztem, ugyanis a srác vörösödő fejjel távozott a karjaimból. Amint észleltem a kóros színelváltozást az arcán, gyorsan elengedtem, hogy kapjon újra levegőt a szegény. Miközben a kis társaság egyetlen általam ismert orvos tagjáért aggódtam, érkezett meg még egy nő. Vele együtt is elég kisebbségben képviseltük nemünket, nem mintha ez különösen zavart volna. Míg jöttek a többiek, kereken egy fő, én valahogy oda keveredtem nőtársam mellé.
- Örvendek! Kissé megkönnyebbültem, hogy itt van! - hajoltam meg egy kissé felé - Aikawa Chiyo vagyok. - Folytattam volna tovább is, de félbe hagytam, hisz házigazdánk egy kis beszédet tartott. Amúgy is kissé esetlen voltam, mint mindig, ha nők közelébe kerültem. Apám egyedül nevelt föl, és hamarabb vertem tarkón a srácokat a folyóparton, minthogy találkoztam volna egy lánnyal is. Az összes amit életembe hölgyek társaságában töltöttem, az annyi volt, amit a gésáknál voltam, és már az is jó meglett koromban, így menekültem is onnan hanyatt homlok. Nishihara a Tai Chit ecsetelte, illetve az önkifejezés fontosságát és szépségét, és persze a lényeg, ami talán a legjobban fölcsigázta az érdeklődésemet, az a különleges fegyverek gyűjteménye volt. Rajongok a fegyverekért. Természetesen elsősorban a pengékért, de azokat minden mennyiségben és formában szeretem.
Fogalmam sem volt róla, hogy a tai chi nevezetű dolog mi pontosan, de ha a Ezüstke érintett benne, akkor olyan rossz már nem lehet. Az önkifejezés egyéb formáit pedig, ahogy Nishihara-san fogalmazott, már néhány száz éve magam is gyakorlom kisebb nagyobb megszakításokkal. Kissé talán megnyugodva könyveltem el, hogy akkor annyira talán mégse számoltam el magam azzal, hogy ide tévedtem. Amikor kedves házigazdánk szakét töltött mindenkinek, vagy legalábbis majdnem mindenkinek, már kezdtem magam otthon érezni. A viszonylag halk, kezdődő beszélgetések moraja, a rizsbor utánozhatatlanul édes illata néhány másodpercre kirepített a valóságból, majd mikor visszapottyantam újra a néhány ismerős, és ismeretlen közé, valami majdnem elfeledett, nosztalgikus érzés lengett körbe. A mellettem álló hölgyet kedvesen az asztalhoz invitáltam (utólag visszagondolva ez csakis a szaké jótékony varázsa lehetett, ami ilyen kezdeményező készséggel ruházott fel) majd egy szakés üveggel fölvértezve szakavatottan töltögettem a környezetem kiürülni látszó poharát. Egy kyotoi gésa se csinálhatta volna ezt jobban. (Ebben biztos vagyok, hisz tőlük tanultam még régen) Mosolyogva merengtem el egy pillanatig a társaságon. Majd 300 év telt el, de egy kis jó rizsbor és néhány ember még mindig ugyanazt a végeredményt műveli. Minél több szakét ittam, annál melegebb lett, és magamban annál jobban kezdtem szidni szerény és mindenképp meggondolatlanul idióta személyemet, hogy pont egy ilyen nagyon meleg yukatát vettem föl. Újabb kört töltöttem hát a társaságnak.

- Nos, ez nagyszerű hír! Mindig jól jön a támogatás, és ha egy nemesi család feje is támogatna minket, nos hát az bizonyosan jó lenne. Természetesen a fegyvereket nem elég kiállítani, néha meg is kell forgatni őket. Minden évben tervezek egy fesztivált rendezni, amin bemutatókkal demonstrálnánk a gyönyörű, és értékes fegyvereket, illetve hát egyéb művészetek is előtérbe kerülnének.
El is gondolkodok egy pillanatra a dolgon, elvégre, tök jó lenne ha hirtelen rengeteg csodás fegyverünk lenne, de beletelne egy pár hétbe, mire megtanulnám nem meg vágni magam velük, vagy helyesen forgatni, mondjuk az inkább hónapok, talán évek kérdése. Az ilyen fegyvereket csak az forgassa, aki rátermett, és hozzá értő. Ugyan akkor a bemutatókon hatalmas közönséget vonzhatna az ilyen fegyverek bemutatása. Természetesen harci bemutatókkal.
- Nos az edzéseket lassan elkezdjük, de csoportokra lesznek osztva, az ököl harc, és harcművészetekben való jártasságuk szerint az egylet tagjai. Bizonyosan jó lesz, és rengeteget tanulhatunk egymástól. Én fogom valószínűleg az elméleti részét, és az egészség megőrző részét oktatni, vagy éppen vezetni. Elképesztően jó érzés tud lenni, amikor az ember nem úgy kel fel az ágyból, mint akit háromszor megrágtak, aztán kiköptek, hanem tettre készen, kipihenten, kiegyensúlyozottan, és mindezt egy pár helyes mozdulatnak, meditációnak, és akaratnak köszönheti. Hát igen. Remélem össze hozza azért a művészeket is ez a kis egylet, elvégre a művészet több ágát is képviseljük, így a festészetet, vagy a költészetet. Szóval remélem, nem csak harcbolondok találnak ide, kardokat, és egyéb fegyvereket csodálni, vagy éppen azért, hogy agyon verjék egymást a Tai Chi nevében. Éppen ezért szabályokat fogok bevezetni ezen események megelőzésére. De most beszéljünk rólad. Szóval... Miben vagy jártas? Ismered a Tai Chi-t? Esetleg van e valamilyen szépművészet, vagy művészeti ág amiben jeleskedsz?
Kezd kikopni a nyelvem a számból, annyit beszélek. Kicsit kapar is a torkom, de most inkább nem megyek el vízért, elvégre az úgy hatna, mintha nem érdekelne mit mond, pedig érdekel. A tehetséges tagokat mindig nagy öröm fogadni, de azok akik kevésbé tehetségesek, vagy csak egészség ügyi okokból járnak ide, azokat is szívesen látom.
- Jaj! El is felejtettem megemlíteni a zanpakutou, és shinigami kapcsolatát ápoló foglalkozásunkat. Ezt én vezetem. Tanácsokat, adok azoknak akik bajban vannak a zanpu lelkeikkel, és megpróbáljuk együtt megoldani a problémát. Olyan vagyok, mint egy zanpakutou pszichológus. Azért szeretem csinálni. Úgy érzem minden megoldott esettel közelebb kerülök a saját békémhez is!
Na most már tényleg elég lesz a fecsegésből! Hagyjuk az új tagot beszélni. Kíváncsi tekintettel nézek rá, vajon mit mond?

Chiyo

Természetesen Chiyo pontosítást kér, belegondolva, tényleg nem túl hasznos annyit mondani, hogy apróságok zavartak meg, nem árt specifikusabban fogalmazni. Nyilván mindenkit más dolgok zavarnak, például valakinél jelentkezik viszketés, másnál nem.
- Hát, legjobban talán az izzadás, és az izomláz zavart meg, visszarántottak ebbe a világba. Ezekre hogy lehet nem odafigyelni?- sajnos, most visszaüt az, hogy egész életemben azt tanultam, figyeljek minden érzékszervem minden apró jelzésére, mert az életem múlhat rajta, most pont ez gátol meg abban, hogy koncentrálni tudjak a meditációra, ami amúgy is csak teljesen nyugodt körülmények között megy. Nem is biztos, hogy megfelelő időt töltök a zanpakutommal.
Haribatta természetesen megérti, hogy a kötelességeim miatt csak ritkán tudok időt szakítani rá, de ha egyszer szeretnék olyan jó lenni, mint Soifon néni, muszáj fejlődnöm, és elsajátítani a Bankait. Hiába nem használja, ha nem muszáj, sőt, szinte titkolja a létezését, szégyennek érzi, azért bizonyára óriási szerepe volt a fejlődésében a Bankai edzésnek, a shikaiának is nagyot kellett fejlődnie, és mivel elég nagy, nőtt a fizikai ereje tőle. Ezen felül, ha egyszer kapitány akarok lenni, akkor a Bankai egy kikerülhetetlen feltétel.
Talán az segítene, ha gyakrabban próbálnék meg így belépni a belső világomba, eddig a hagyományos meditáció és az önkéntelen, álombéli belépés volt a leggyakoribb, ez a módszer pedig nyilván szokatlan. Sokkal gyorsabbnak tűnik, ha sikerül rendesen megtanulni, ez pedig óriási lépés lenne köztem és a zanpakutom között kialakuló kapcsolat szempontjából, mert akár öt perc alatt is be tudnék lépni hozzá, és többet edzhetnénk. Lehet, hogy beszerzek otthonra is egy ilyen dobot, de előbb szeretném tudni, hogy ezt hogy zárhatom ki a zavaró testi érzéseket.
- Téged nem szokott megzavarni az izomláz a koncentrációban?- lehet, hogy neki még nincs is izomláza, ránézésre fizikailag erősebbnek tűnik nálam, vagy egyszerűen csak gyorsabban be tud lépni a belső világába. Nem tudom, mit csinál, melyik osztag tagja, de nagyon valószínű, hogy jóval több ideje van a zanpakutojával foglalkozni, és talán könnyebben be tud jutni a belső világába. Igaz, hogy még hat éve sincs, hogy először láttam a zanpakutom, de így is nagyon lazának, gyengének érzem a kötelékünket. Igaz, a bátyáim sem nagyon szoktam beszélni a zanpakutoikról, lehet, hogy nekik is problémájuk van velük, és ez valami családi vonás.