„Mutato nomine de te fabula narratur."

Félelmei az időhiánnyal kapcsolatban sajnos beigazolódni is látszottak. Néhány szabadnap kivételével már reggeltől kezdve a színházban kellett lennie, és volt, hogy estig ki sem lépett a kapuján. Mindenkin érződött, hogy a következő darabjuk még az eddigieknél is tökéletesebben kell, hogy sikerüljön. Ő maga is újból tanulmányozni kezdte a nagy klasszikusokat és konzultáció felkereste a színészt akinél desiként elsajátította a mesterség alapjait. Az időközben állandósulni látszó fejfájás ellen már számtalan praktikát kipróbált, de bármit ajánlott az orvos, akit meglátogatott, semmi sem látszott segíteni. Igazából nem is szokványos fejfájás volt ez, inkább olyasféle, mintha telezsúfolták volna a fejét. Ha nem szeretné túlaggodalmaskodni a helyzetet, akkor ráfoghatja a színházi hajtásra és a kimerültségre is a dolgot. Hogy munkájára tudjon koncentrálni, ennél a magyarázatnál kellett, hogy maradjon. És persze Yumének sem beszélt erről. A gyakran estére, sötétedés utánra korlátozódó rövid sétáik alkalmával egyszer sem beszélt neki erről. Nem szerette volna, ha aggódik miatta. Így is épp eléggé gondterheltnek tűnt minden egyes alkalommal, amikor Daiki napirendjéhez igazodva találkát beszéltek meg. Azonban a férfi is egyre biztosabb lett egy őt foglalkoztató kérdésben.
Szörnyen felvillanyozta a lehetőség, hogy végre napközben is találkozhassanak. Miután megkapta a gésa levelét rögtön meg is kérdezte Sanemorit, hogy mikorra menjen az okiyához. A küldönc azonban fejét rázva közölte vele úrnője szokatlan kérését. Nem is igazán tudta mire vélni a dolgot, de a fiú arcán sem látta több jelét annak, hogy megosztották volna vele a miért-et. Bólintással vette tudomásul az információt és biztosította meghívóját, mindenképp számíthat a megjelenésére. Az indulási időpont elérkeztével magához vette a Yumének szánt ajándékát, amit mindenképp szeretne átadni neki a mai nap folyamán. Nemrégiben tett szert arra a teknőspáncélból készült Kanzashi szettre, amivel szándékai komolyságát szeretné kifejezni. Már csak annyi kell, hogy a gésa tetszését is elnyerje. A kicsi selyembe csomagolt ékszert kimonojába süllyesztve indult el a megbeszélt találka helyére. Csodás idő volt, így kezdeti kétkedése után most már inkább örült annak, hogy rendhagyó helyszínen fognak találkozni. Közeledvén a réthez csak egy személyt pillantott meg az út mentén. Ahogy közelebb ért, kiderült, hogy Sanemori az, de úrnőjét sehol sem látta mellette. Talán lefújta volna a találkozót? Arra nem is gondolt, hogy netalán felültették… úgy gondolja ismeri már annyira Yumét, hogy ne sértse meg ilyen feltételezéssel. Végül megérkezvén megszólította a fiút, hogy végére járjon a dolognak.
- Üdvözletem Sanemori. Ha megengedsz egy kérdést, mi az oka úrnőd távollétének? –kérdezte érdeklődve, de a következő pillanatban magától az érintettől kapott választ kérdésére, mégha az egyelőre nem fedezte fel a jelenlétét. Daiki viszont az ismerős hang irányába pillantva szembesült az önfeledten virágokat gyűjtögető gésájával. Egy pillanatra el is bizonytalanodott, hogy tényleg nem csalja-e meg valamiféle délibáb, ebben a szikrázó napsütésben, mert egy egészen más Yumét látott, mint akivel eddig alkalma volt találkozni. De ha őszinte akar lenni, semmi kifogása nem volt ellene. Ebben az őszinte jókedvből fakadó mosolyban órákig tudott volna gyönyörködni, de a csendes közönség szerepének sajnos túl hamar véget vetettek. Az őt felfedező gésa riadtan zökkent vissza a szerepébe. A szép arcára újból kiülő mosoly már nem volt teljesen ugyanaz, mint az imént.
- A virág szépsége nem vetekszik az önével, de feladva önnön tündöklési vágyát, tökéletesen kiemeli kegyedét. –üdvözölte egy bókkal. Való igaz, hogy a kék szín különösen jól illett hozzá. Sokkal jobban, mint ahogy rajta mutathatott a beleegyező bólintása után hajába került nefelejcs. Nem igazán értette mi vezérelte arra, hogy megajándékozza eggyel, de megint olyan ismerős érzés fogta el, amikor a hajával babrált. A nosztalgikus emléktől egy pillanatra megborzongva ugyan, de elnevette magát.
- Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Ugyanis én is készültem egy ajándékkal. De ha megengedi, majd egy illőbb helyen adnám át. –gondolkodott el egy pillanatra –Mit szólna egy teaházi látogatáshoz, persze csak miután kiélveztük ennek a csodás napnak az adományát. –pillantott fel a tiszta égre, kezét napellenzőként használva. Némi hezitálás után pedig kényelembe helyezte magát a fa alatt, ahol az előbb Yume a virágokat gyűjtötte.
- Lassan már idejét sem tudom mikor ejtőztem utoljára ilyen kellemesen tétlenül. Köszönöm, hogy lehetőséget adott erre megtisztelő meghívásával. –mosolygott rá a gésára, és leterítette maga mellé a földre a haori kabátját, ha esetleg le szeretne ülni mellé.

Tárgy: Re: „Mutato nomine de te fabula narratur." Kedd Júl. 17, 2012 9:00 am

Nem sejtette honnan fakadt merész kérdése. Kellemetlen és önmagában sértő lehetett volna. Valamiért határozottan azt a választ kapta gondolatai mélyéről nem fogják zokon venni közvetlen, ám némileg szemtelen tettét. Megeshet a szabad levegő, valamint környezet együttese hatott rá részegítően, esetleg a felügyelet hiánya váltott ki nála felhőtlen jó kedvet. Biztosan nem tudhatta, ennek ellenére határozottan örült a kedvező válasznak. Habozás nélkül tűzte fel a kicsiny virágot, bár keze némileg megremegett vendége mosolyától. Jól eső érzéssel töltötte el. Valahonnan ismerősnek találta és megmagyarázhatatlan módon elégedettséget tapasztalt. Azt súgta szíve ez egy különleges ajándék, ami nem jár mindenkinek. Az a benyomása támadt ritka megtiszteltetésben részesült. Próbált nem nagy figyelmet szentelni ezen benyomásának, elvégre különös kegynek számított ekkora figyelmet szenteltek szemfényvesztő személyének.
Megvizsgálva munkája gyümölcsét elégedetten sóhajtott fel. Igazán remekül festett, bár kissé mulatságosnak találta férfi haját díszíti virággal. Kénytelen volt kimono ujjával takarni pimasz nevetgélését. Nem akarta megsérteni a színészt, rajta szórakozik. Felhőtlen jó kedvét, úgy is sikerült letörni az érkező dicsérettel. Minden nő elpirulva fogadta volna az igen csak magas röptű szavakat. Az ő fülében nem csengett ilyen szépen a kiejtett mondat. Némileg elszomorította. Hamisnak, hitványnak és árulónak érezte tőlük magát. Erejét összeszedve igyekezett leplezni kellemetlen pillanatát. Szerette volna elkerülni a félreértéseket. Nem kívánta megkockáztatni, úgy vehessék üres fecsegésnek ítélte a hízelgő felszólalást. Próbálta visszanyerni önuralmát, ezért a tenyerében maradt egyetlen virágra pillantott. Gondolataiba mélyedve piszkálta a kicsike nefelejcset, majd hirtelen felindulástól vezérelve, egyenként tépkedte le szirmait.
-Virágok nélkül a mező sem ragyog színpompás szőnyegként.- Fújta el keserédes mosollyal a kicsike szirmokat és követte rövid útjukat a levegőben. –Annak, viszont felettébb örülök, kimerítő munkája ellenére ma sem hagyta el női szíveket megdobogtató bókjait.-
Biccentett fejével köszönet gyanánt az előbbi bókért. Illetlenség lett volna figyelmen kívül hagyva meg sem hálálnia figyelmességét. Annak, pedig különösen örvendett rövidke kitérőjével visszazökkent szerepébe. Nem mutathatott gyengeséget. Akkor sem láttathatta törékeny oldalát, ha kettesben tartózkodott vendégeivel. Egyszer elveszti uralmát, többször előfordulhat. Nem kockáztathatta meg, elveszítse hidegvérét. Akármennyire nehezedett rá a nyomás, akármennyire érezte különös érzéseket mozgat meg benne színész látogatója, akkor sem lazíthatott. Ki kellett tartania.
-Valóban?-Tükröződött kíváncsiság szemeiben. Sejtette az ő értéktelen ajándékánál különb meglepetésben részesítik. Ennek ellenére váratlanul érte az eshetőség. Igazán érdekelte, mivel készülnek elkápráztatni. A felől tökéletesen meg volt győződve különlegességet fog kapni. Volt ideje meggyőződni vendége kifinomult ízléséről. - Azt mondják a gésák belelátnak a férfiak fejébe. Vigyázzon, nehogy megtaláljam titkait!-
Pillantott hátra vállai felett játékos kacérsággal, mialatt Sanemori-hoz sietett. Megkérte szolgálóját hozzon neki másik tabi-t. Lábán díszelgő koszos párban nem léphette át a város kapuját. Illendő sem lenne ebben mutatkoznia mások előtt. Remélte nem hozza szégyenbe vendégét korán sem nevezhető makulátlannak megjelenése. Azt azonban megígérhette, mire visszatérnek az edo-i forgatagba újra kifogástalan lesz külseje. Minderről meggyőződve némileg nyugodtabban lépdelt a fa alatt ücsörgő színészhez.
-Előbbi ajánlatát egyetlen feltétellel vagyok hajlandó elfogadni!- Tartotta mutatóujját a férfi arca elé felkelthesse figyelmét. -Kizárólag akkor méltóztatok távozni erről a helyről, ha kellő mértékben feltöltődött. Természet jótékony hatással van a fáradt elmére, bizakodom benne Önnek is javára válik. –Foglalt helyet a részére leterített haori-n. Átfutott agyán nem él a lehetőséggel. Nem kívánta összepiszkolni igencsak szürke színekben játszadozó tabi-jával. –Örülök, ha így érez.- Biccentett fejével halvány mosoly kíséretében .- Bevallom szándékosan hívtam ide. Utóbbi időben aggodalommal töltött el egészségét teszi kockára. Kérem, óvakodjon tőle túlhajszolja magát. A színháznak nem lesz javára, ha ágynak dől és én sem élvezhetem társaságát. Megengedi?-
Akadt meg tekintete egy ruhája ujján éktelenkedő egérárpa. Engedély nélkül semmi esetre sem akart hozzáérni, de ha már szeme elé került nem hagyhatta annyiban. Az egyetlen probléma fejében beálló káoszból született. Ki sem ejtette kérdését már cselekedett. Könnyed mozdulattal seperte le, ami utólagosan esett le szórakozott eszének. Megdöbbenve saját tettén pislogott kétkedve. Nem volt szokása ennyire otthonosan érintkezni másokkal, főként nem férfiakkal. Annyira zavarba jött, kénytelen volt valamivel lekötni magát, nehogy elsüllyedjen szégyenében. Tartott tőle újabb légből kapott ötlettel áll elő, ha közelében marad. Sűrűn bocsánatot kérve kelt fel helyéről. Némileg arrébb sétálva küszködött összeszedhesse magát. Ekkor találkozott szembe egy pillangóval. Ritkán volt alkalma vadon élő állatokat látni. Az okiya udvarára egyszer kétszer betévedt néhány színes madár, szitakötő, esetleg lepke, de pillangókkal alig találkozott. Határtalan örömmel töltötte el, alkalma nyílt szemügyre venni őket. Lelkesedésében, kelleténél nagyobb érdeklődéssel figyelte az aprócska élőlényt. Minél közelebb akart hozzá hajolni. Annyira koncentrált ne ijeszthesse el alsó ajkába harapva fojtotta vissza lélegzetét. Buzgóságában odáig merészkedett ujjaival érinthesse meg. Mozdulatára a pillangó ijedten repült fel. Csalódottságában arcát kissé felfújva követte szemmel. Bosszantotta utolsó pillanatban vallott kudarcot.
-Nem venné sértésnek, ha az indulást szorgalmaznám?-
Sóhajtott fel még mindig letörtségével hadakozva. Egyre több sebből vérző szerepébe fájdalmasan lassan rázódott vissza. Úgy érezte már nincs mit mentenie a helyzeten. Jobbnak látta, ha visszatérnek a városba. Ebben az elhatározásban erősítette meg érkező szolgálója.
Beleegyezést követően rögtön maga mellé is rendelte. Segítségével lecserélte lábbelijét, kezébe vette napernyőjét és türelmesen várakozott megindulhassanak a teaház felé. Abban bizakodott a séta jótékony hatással lesz ingadozó hangulatára. Egyre inkább aggasztotta nem képes tartani magát vendége jelenlétében.

Tárgy: Re: „Mutato nomine de te fabula narratur." Kedd Júl. 31, 2012 4:48 am

Yume felszabadult viselkedése különösen felemelőleg hatott a színész kedvére is. Bármiféle közönség figyelő szemeitől távol megadatott a lehetőség, hogy csak egymásra figyeljenek. Daiki ebben olyannyira el is ragadtatta magát, hogy fel sem tűnt neki, hogy már percek óta a gésán felejtve tekintetét figyelte, ahogy megszabadít egy virágot a szirmaitól. Az előbbi bókjára érkező fogadtatás viszont némileg letörte jókedvét. Egyrészt azért, mert szemmel láthatóan nem tette vele olyan boldoggá Yumét mint szerette volna, másfelől pedig teljesen félreérteni látszottak szándékát. Szó mi szó, hírnevéhez tartozik, hogy nem hagyja hízelgő megjegyzések nélkül női társaságát, de azt remélte, gésájának már sikerült annyira megismernie, hogy különbséget tudjon tenni az üres fecsegése, és a komoly szándékkal kiejtett szavak között. Kicsit elszomorította, hogy ilyen jelentéktelen leplet kapott szívből érkező dicsérete. Szóvá tenni viszont nem szerette volna, hiszen azzal bizonyosan kellemetlen helyzetbe hozta volna beszélgetőpartnerét. Elvégre ki nem érezné magát rosszul attól, ha közlik vele, hogy félreértett valamit, amivel megbántotta a másikat. Egy nagy sóhajtás formájában eresztette szabadjára felgyülemlett rossz érzését, mert nem szerette volna, ha a gésa netán magától észreveszi rajta, valami nem stimmel. Arcára erőltetve egy mosolyt bólintott, ahogy közelebb léptek hozzá, hogy helyet foglaljanak mellette a leterített köpenyen.
Az pedig hatalmas meglepetéssel töltötte el, hogy Sanemori úrnője kérésére ilyen nyugodt szívvel magukra hagyta őket. Félreértés ne essék, legcsekélyebb szándékában sem áll bármilyen formában visszaélni a helyzettel. Csak egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon nem volt-e túl meggondolatlan lépés, ha netán erre téved egy kósza vándor és együtt látja őket. A legkevésbé sem szerette volna, ha folt esik Yume becsületén. Kissé bizonytalanul pillantva a gésára kellett, hogy meggyőződjön arról, őt egy cseppet sem nyugtalanította a fennálló helyzet. Ettől kicsit megnyugodva fonta össze karját a mellkasa előtt, ahogy a fa törzsének dőlt.
- Egy egyszerű csepűrágó nem érdemli ilyen mély aggodalmát. –mosolyodott el –Biztosan van elég saját kísértő aggálya, amivel meg kell küzdenie. –sóhajtott aggodalmasan –Kérem bocsássa meg udvariatlanságom! –rázta meg a fejét a gondolatmenete végén. Észre sem vette és megint olyan vizekre evezett, amire nem illett volna. Nem áll jogában mások magánéletében vájkálnia, mégha sejti sokkal több démonnal kell megküzdenie, mint az a felszínről sejthető. Végülis a gésa lét is egyfajta színészet. És minél jobban megismerni látszik Yumét, annál biztosabb abban, hogy igaza van ezzel kapcsolatban. De eddig még nem talált módot arra, hogy ennek hangot adjon. Összeráncolt szemöldökkel gondolataiba mélyedve először fel sem eszmélt arra, a ruhaujjához értek. Csak annyit sikerült elkapnia az egészből, hogy a gésa zavartan mentegetőzve pattant fel mellőle, és igyekezett pár lépés távolságra. Annyira lemaradt a dologról, hogy nem is értette igazán mit tett, amiért most ilyen hevesen kéri a bocsánatát. Események fonalát vesztve bólintott, hogy nem történt semmi probléma, de ez nem igazán látszott megnyugtatni a másikat. Nem tudta mivel hozhatná vissza az előbbi nyugodt Yumét, mígnem egy aprócska pillangó átvállalta tőle a feladatot. Érdeklődve hajolt ki egy kicsit oldalra, hogy rálátást nyerjen a nagy becserkésző hadműveletre. Megpillantva gésája már-már gyermekien koncentráló arcát, nem tudta megállni, hogy halkan el ne nevesse magát, ahogy az a csalódottan a felreppenő rovar után pillantott. Ilyenkor olyan ártatlannak tűnt, amit az ember nem is feltételezne egy hivatásos gésától. Persze volt már szerencséje olyanokhoz, akik efféle játékkal próbálták elnyerni vendégeik kegyeit, de velük ellentétben Yume gesztusaiból sugárzott a megkérdőjelezhetetlen őszinteség.
- Remélem nem az imént ujjai közül kicsúszó zsákmányát igyekezne újra becserkészni. –engedett meg magának egy könnyed tréfát miközben feltápászkodott, és felvette a földről a kabátját. Miközben azt tisztítgatta a ráragadt növénykéktől, és portól, Sanemori is megérkezett az óhajtott tiszta tabival, így már semmi sem akadályozta őket, hogy következő úticéljuk felé vegyék az irányt.
- Ha megengedi, örömömre szolgálna. –nyújtotta kezét a napernyő felé, hogy a gésa feje fölé tartva óvja a naptól, amíg a város felé igyekeznek. Az egyik olyan teaházat vette célba, melynek tulajdonosa már nagyon jó ismerőse. Van pár teaház a városban, ahova visszajáró vendég, de ezt az egyet különösen szerette. Ennek ellenére nem sétált gyorsan. Nem szeretett volna erőltetett tempót diktálni a bizonyára roppant kényelmetlen papucsokban sétáló Yumének, és persze szerette volna kiélvezni a közös séta kellemes hangulatát.
- Nem szeretném ha váratlanul érné, és kellemetlen helyzetbe hozná, de a teaház tulajdonosa régi ismerősöm, és megkérem, hogy biztosítson nekünk egy privát termet, ahol zavartalanul fogyaszthatjuk el teánkat, és átadhatom az ajándékom. Ha kényelmetlenül érezné magát, kérem mindenképp tudassa velem, és kitalálhatunk egy másik megoldást. –fordult oda hozzá nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztek volna a teaházhoz. Beleegyező választ kapva viszont nem kellett ezen törnie a fejét. Elégedettségét a lehető leginkább leplezve lépett be a teaházba, oldalán a gésával, és üdvözölte az elé siető személyzetet. Rövid, szinte szavakkal sem kifejezett egyezkedés után máris egy előkészített kis terembe kísérték őket, ahol helyet foglalhattak. Sanemori pedig az ajtón kívül kapott helyet. Nem is várakoztatták meg őket a teafelszolgálással… tényleg kiemelt vendégnek érezhették magukat.
- Szeretném ha ezen a délutánon a vendégemnek, és nem a társalkodómnak tekintené magát. –mosolyodott el kedvesen és emelte fel a kancsót, hogy szándéka nyomatékosításaként egy csésze teát tölthessen Yumének. Ezután pedig elővette a kimonoja zsebébe rejtett selyem csomagot és letette elé az asztalra.
- Ígéretemhez híven kérem fogadja el ezt a csekélységet cserébe a kellemes társaságáért, amivel időről időre megörvendeztet. –bólintott, hogy nyugodtan bontsa is ki az ajándékot.

Az út viszonylag csendesen telt. Lefoglalta gondolatait, visszarázódhasson gésa szerepkörébe. Elkerülte volna azt a kínos esetet, különös pletykák kapjanak szárnyra, utóbbi időben elzárkózó magatartása mellé, még előírásokat megszegő viselkedéssel is tetézi ingatag lábara kerülő hírnevét. Távolról sem fenyegette okiya-t érintő szégyen, azonban nem kívánta megkockáztatni, kísérőjét hírbe hozzák szokásai változásával. Szívére venné, ha őt tennék felelőssé a történtekért, esetlegesen képtelen meséket szőnék, mit tett a távolságtartó, hűvös művésznővel. Biztonságosabb megoldásnak vélte magára ölteni egyre kevésbé jól eső szerepét, miközben fejével biccentve adta beleegyezését Fujikage san teaházat érintő felvetésére. Nem talált kivetni valót az ajánlatban és jelenlegi instabil állapotában, kifizetőbbnek látta, ha olyan helyen teszi tiszteletét, hol kevéssé ismerik. Nem érezte volna helyén valónak, kénytelen lenne szót váltani, netán szabadkozni, esetlegesen megbántani régről ismert társalgó partnereit valaki mással mutatkozik. Azon eltökélt céllal hagyta ott az okiya épületét, kizárólag egyetlen személynek szenteli figyelmét. Nem kívánná megszegni ezen határozatát. Talán, ebből fakadó megkönnyebbülésében sóhajtott fel, miután üdvözölve az eléjük érkező tulajdonost, szinte zavartalanul léphetett be az elkülönített helységbe. Utolsó óvintézkedésként néma parancsot intézett szolgálója felé. Finom, alig észlelhető kézmozdulattal és kívánságát megerősítő pillantással közölte, kettesben óhajt maradni vendéglátójával. Észlelte Sanemori hezitálva meredt rá, de látva magabiztos fellépését engedelmesen meghajolva torpant meg a tolóajtó előtt. Hálás volt őt védelmező szüntelen aggodalmáért, mai napon, azonban úgy határozott, tesz egy kósza kísérletet. Szokatlan helyzettől némileg frusztráltan foglalt helyet a kicsiny asztalnál. Feszengésén sokat enyhített Fujikage san igencsak hízelgő kérése.
-Megtisztel kérésével. Nehezemre esik beismerni, de üdítően hatnak rám szavai. Így nem érezném kellemetlennek, újabb pillangóra támadna kedvem ragadozóként lecsapni.-Mosolyodott el játékos pimaszsággal tekintve asztaltársára. Válasza megerősítéseként, bemutatta a levegőben repkedő élőlényt szemmel követő vadászt, aki halk örömét kifejező „ah!” hanggal vetődött áldozatára, mely azon helyzetben vendége hajába tűzött virág megpöccintésével volt egyenértékű. Gyermeteg jelenetén kínosan felnevetve kért bocsánatot. Egyre kevésbé érezte szükségét, görcsösen kapaszkodjon az előírásokba. Az előkerülő ajándéknak, viszont nem tudott teljes szívből örülni.
-Elkényeztet.-Ült ki arcára előzőekhez mérten sokkalta keserédesebb mosoly. Elfogadta a neki szánt ajándékokat, ám nem állíthatta kedvelte őket. Indokolatlanul kapott értékesebbnél értékesebb csecsebecséket. Egyiket sem érdemelte ki. A szemei elé kerülő kanzashi szettnek is méltóbb helye lett volna bármely másik nő ékszeres dobozában. Negatív gondolatai ellenére érdeklődve vette szemügyre a teknős páncéljából készített hajdíszt. Nem hunyhatott szemet azon tény felett ez igazán megtisztelő ajándék, egy igazán nagyra becsült személytől. Ennyire értékes ajándékot, kizárólag a legnagyobb tiszteletnek örvendő gésák viselhettek.
-Szavakat sem találok. Csodálatosak! Lekötelez nagylelkűségével!- Hajolt meg mélyen tisztelete és hálája egyértelmű jeleként. Benne lappangó lelki ismeret furdalása nem vehette rá, visszautasítsa az ezután érkező kérést. Illedelmesen engedélyt adva tűrte hajába helyezhessék a díszeket és hosszasan hallgassa az őt köszöntő dicsérő mondatokat. Minden nő számára felemelő élmény lehetett volna ilyen sok bókot kapni, ám az ő fülében egyre rémesebb dallamként duruzsoltak. Elviselhetetlen szintre duzzasztották bűntudatát, míg képtelenné vált elviselni a férfi kedvességét.
-Kérem, Daiki!- Helyezte vendége szájára tenyerét. Váratlan felindulásában még arról is elfelejtkezett etikettnek eleget tevő formulát használjon megszólításánál. -Ne folytassa! Nem szolgáltam rá ilyen magasztos jelzőkkel illessen. Édes ábrándokba csomagolt, hamis ígéretekkel kecsegtető csaló vagyok! Az az álomkép, amit kedvel, nem létezik, sosem létezett! Ha valamit érdemlek, az a mély megvetés és gyűlölet lenne!-
Eresztette el az önkényesen hallgatásra ítélt ajkakat szomorúan lerogyva a tatami-ra. Képtelen volt tovább folytatni a szemfényvesztést. Eljutott arra a pontra nem maradt ereje kizárni háborgó lelki ismeretét. Jobban kedvelte a vele szemben lévő férfit, mint eltekintsen tornádóként felkavarodott érzéseitől és mosollyal arcán fogadja az újabb és újabb hízelgő megjegyzéseket. Kártyavárként omlott össze, amin nem segíthetett sem tudás, sem nevelés, sem tapasztalat. Egyszer sem került ehhez hasonló helyzetbe. Egyetlen ember sem volt rá ilyen hatással. Senki sem tudta olyan gyökeresen felkavarni lelkét, meginogjon, netán kiessen aprólékosan felépített szerepéből. A legváratlanabb még is az volt, amivel ezután fogadták. Kézfején landoló csókkal hívták fel figyelmét, minden aggodalma semmisnek vehető, napnál világosabban ismerik gyengéségének okát.
-Hát tudta?!-Csattant fel rémülten. Meg se fordult fejében ezen lehetőség. Nem hitte létezhet valaki, aki átlát tökéletesnek hitt álcáján. Ijedtében és mély döbbenetében jégszoborrá dermedve nézett vendéglátójára. Nehezen foghatta fel, fény derült titkára és igen komoly hibájával együtt sem utasították vissza. Tündérmesében érezte magát. Sosem táplált hiú reményeket, valaki egyszer hasonló szavakat intéz felé. Félt, pusztán álmodik és bármelyik percben felriadva szembesül vele, mindez képzelete kegyetlen játéka volt.
-Hogy állíthatná, nem zavarja?! Kegyetlenül játszadoztam érzéseivel! Ahhoz sincs jogom egy helységben tartózkodhassak Önnel. Szemébe se nézhetnék! Térden csúszva kéne a bocsánatáért es…-
Következő pillanatban, sosem tapasztalt eseménynek lett elszenvedő alanya. Elkerekedő szemekkel döbbent le a váratlan csóktól, mellyel igen hatásosan fojtották belé a felszínre kívánkozó szavakat. Lévén eddigi évei során elkerülte az ehhez hasonló fizikális kontaktus, ijedtében erőteljes pofonnal jutalmazta merénylőjét. Elvörösödő arccal lépett hátrébb levegő után kapkodva térhessen észhez a sokkból. Ajkait tapogatva ügyetlenkedett addig, saját lábában elbotolva esett nemesebbik felére. Nem lehetett kihívás kitalálni most kapta élete első csókját, melyet nem átalkodtak hangosan is megjegyezni. Semmi tolakodó, netán sértő nem volt a felismerés mögé rejtve.
-Szégyenkezve? Hova gondol? Önt hozom rossz hírbe!-Simította végig még vörösebb árnyalatra váltva a féfi ajkát. Érdekesnek találta ezt a különös, csók által okozott érzelmi kavalkádot. Annyira belefeledkezett az elemzésbe, meggondolatlanul csúszott ki száján a folytatás engedélye. Második neki futásra már bátrabban állta a sarat, ám nem állíthatná, ne ijedt volna meg a dolgok alakulásától. –Egész kellemes…Nakamura Hiko…a nevem.- Suttogta zavarában némiképp összefüggéstelenül beszélve. Ismeretlen vidékre tévedt. Minden érintés szokatlan volt számára. Kíváncsiságának és a benne megszólaló hangnak hála teljesen elfelejtkezett róla, félelmében sietősen távozhatna. Erőteljesen győzködte valamilyen belső sugallat, bízhat Daiki-ban és valamiért nem kételkedett igazában. Elfogadta az érzést, hogy nyugodtabban adhassa át magát az estének.

Yume minden jelét megadta annak, hogy örömmel tölti el a számára felajánlott gesztus, és az ajándék, Daiki mégis úgy érezte valami megbújik ezek mögött, ami halványan beárnyékolja az őszinte megnyilvánulásokat. Pedig csodásan festett a hajába tűzött kanzashival, amit nem is átallott szavakba önteni.
- Ezt kegyed hajába álmodhatta meg a mestere. –mosolyodott el miközben egy bólintással nyugtázta a felé érező meghajlást. Még mindig igyekezett kiheverni a becsületén esett csorbát a bókjai komolyságát illetően, de ez nem szegte kedvét attól, hogy ne folytassa őket. Amondó volt, hogy minél többet fogalmaz meg, talán annál nyilvánvalóbb lesz, hogy nem holmi üres ámítás ürügyén teszi. Hatalmas meglepetésére viszont néhány mondattal később gésája kétségbeesett ábrázattal kifakadva tette szájára a tenyerét, hogy véget vessen a véleménye szerint meg nem érdemelt dicséreteknek. Elkerekedett szemekkel hallgatta a heves monológot, és nem tudta higgyen-e a fülének. Szótlanságra ítéltségében viszont volt ideje elgondolkodni azon, hogy milyen válasszal álljon elő a számára már régóta ismert átverésre. Ha Yume helyébe képzelte magát megértette, hogy miért érzi így magát… ő pedig balga mód, ahelyett, hogy próbált volna alkalmat keríteni a rejtélyek tisztázására, tovább növelte benne a bűntudatot. Ettől most neki is szörnyen bűntudata támadt, így miután ismét felszabadították ajkait, néhány pillanatig csak szemét lesütve sóhajtott, és rendezte össze mondanivalóját. Aztán megfogta a gésa kezét, és egy finom kézcsókkal nyitva bele is kezdett.
- Gyűlöletet csak az érdemelhetne, aki miatt ilyen színjátékot kell űznie, amibe belerokkan a szíve. Kérem, ne vegye sértésnek, nem ismerem a történetét… -tette hozzá –Már az első találkozásunknál felébredt bennem a gyanú, de szép lassan teljes bizonyosságot nyertem afelől, hogy más, mint a többi gésa. De sosem volt merszem leleplezni a titkát, mert féltem attól, hogy utána talán nem óhajtana látni többet. –simította végig a hüvelykujjával Yume kézfejét. Egyértelműen látszott rajta, hogy meg sem fordult a fejében, hogy esetleg valaki rájöhet erre. Bólintással jelezte, hogy tényleg igazat beszél. Gésája viszont ahelyett, hogy megnyugodott volna, csak méginkább az önvád mélységeibe merült. De akárhányszor próbált volna felszólalni, nem tudta félbeszakítani a másikat. Számára egyértelmű volt, hogy ha ezen tudat ellenére is szívesen töltötte együtt az idejét Yumével, az azt jelenti, semmi olyasmi sem fordult meg a fejében, amiről most beszél. Nem tudta hogy fékezze meg ezt a szükségtelen szóáradatot, és maga sem tudja miért, de egy olyan megoldást választott, amit már nagyon régóta szeretett volna megtenni, de eddig nem merte. Tántoríthatatlan elszántsággal a gésa felé hajolva közelítette ajkait az övéhez, és megcsókolta. Anélkül, hogy engedélyt kért volna. Jutalmul meg is kapta az érte járó lendületes pofont. De a célját elérte. Az önvádaskodásnak vége szakadt, viszont a másik reakciójából ítélve ezzel tényleg arcátlanság vizeire tévedt. Megdörzsölve sajgó arcát pislogott a most még inkább darabjaira hulló gésára, és szinte anélkül csúsztak ki belőle a szavak, hogy átgondolta volna.
- Csak azt ne mondja, hogy az első csókját raboltam el? –vakarta meg a közben ismét sajogni kezdő fejét. - Ezesetben szörnyen bánom bűntettem, de gyarlómód be kell valljam, mindennél büszkébbé is tesz a tudat, hogy nekem jutott a megtiszteltetés. Remélem nem okoztam ezzel olyan élményt, amire eztán szégyenkezve gondol vissza. –tette hozzá az egyértelmű helyeslés után. Ezek után felkészült arra, hogy rohamléptekben hagyják faképnél, netán még botrány is keveredhet a dologból, ezzel szemben viszont talán tényleg a legkevésbé számított arra, hogy Yume közeledni kezd hozzá, és szeretné folytatni az ismerkedést. Az ismétlés után pedig nem egy újabb pofont, hanem egy bemutatkozást kapott jutalmul.
- Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, Hiko. –mosolyodott el. -Ha megengedi, hogy vezessem, akkor megmutatom milyen csodás dolgot szalasztott el eddig az életéből. –simította végig finoman a nyakát, hogy elindítsa türelmes hadjáratát.

Néhány óra alvás után gyilkosan hasogató fejjel ébredt. Úgy lüktetett az egész, hogy még a lassan felnyíló szemei előtt homályosan derengő kép is fel alá ugrálva nyerte csak el a rendesen beállított fókuszt. Az első, amit megpillantott maga mellett, az egy zilált kimonoban fetrengő hosszú fekete hajú srác volt. Magára pillantva pedig azt is felfedezte, hogy rajta is tradicionális ruhák vannak. Ezzel még nem is lett volna baj, mert ébredt már ehhez hasonlóan furcsa körülmények között, de az már inkább lesokkolta, mikor a ruháját igazgatva rálátott a saját felsőtestére.
- Hova tűnt a hasfalam?! –csattant fel ingerülten. Az mind mellékes volt, hogy ő is viszonylag hosszú, fekete tincseket söprögetett el az arcából, és még mindig nem tudja hogy került a vidámparkból ide. Tényleg! A legutolsó dolog amire emlékezett, az az volt, hogy Ciculival indultak a vidámparkba, erre most meg egy középkori díszletben ébred egy idegen pasas mellett, olyan migrénnel, mintha megint begyógyszerezték volna.
- Nekori vajon hova tűnt? –morgolódott magának félhangosan, azt is teljesen ignorálva, hogy mozgolódni kezdtek mellette. Jelen pillanatban a saját problémája, és bizonyos hiányai jobban lefoglalták annál, hogy a környezetével foglalkozzon. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy mégis mit csinálhattak vele, amitől ennyire nem önmaga. A vidámparki emlékek mellett még mintha haloványan derengnének valamiféle képek egy fura doramából, de mostanában nem szokott ilyen történelmi témájú sorozatokat nézni. Egyelőre próbálva feldolgozni az erősen „Mi a szar folyik itt?” eseményeket ücsörgött a tatamin félig nekivetkőzve úgy, ahogy volt.

Elképesztően furcsát álmodott, amit sehova se tudott tenni. Nem emlékszik rá, ehhez hasonlót képzelgett volna már életében. Az egész fájdalmasan valóságosnak tűnt, szinte érezte magán, pontosabban szólva, nem csak hitte, tényleg fájt mindene. Alig mozdította meg lábát gyötrelmesen felszisszenve engedte el végtagjait. Nem tudta eldönteni, még mindig alszik, vagy tényleg úgy kimerítette az őrületes fantázia ámokfutása, valóságban is teljesen lestrapálta magát. Ebben valahogy kételkedett, ki ne tette volna. Ha még hozzávette egy ismerős stílusban, de még is máshogy morgolódó hang ütötte meg fülét, egyre inkább meggyőződött róla, itt valami nagyon csúnyán sántikál. Addig gondolkozott a helyzeten, míg olyan abszurd dolgok jutottak eszébe, benyakalt valamilyen parti drogot, tényleg együtt volt pokoli trón várományosával, csak épp, annyira nem volt eszénél, teljesen mást hallucinált az események láncolatába. Remek mentőövnek hangzott, kivéve, hogy ismerte már ezt a szétfeszítő, őrjítően kellemetlen és garantáltan napokig elhúzódó kínszenvedést. Tudja, kizárólag egyetlen egyszer mászik ilyen mértékben a tűrésküszöbére, már pedig az akárhogy nézi lehetetlen vállalkozás. Évek óta túlesett ezen a rémséges alkalmon, szóval nagyon, de nagyon nem értette mi történt vele.
Mélyen elveszve a káosz bugyraiban rajzolódott ki egyre több kérdőjel feje felett, ahogy fekete tincseit arrébb fújkálva próbálkozott meg a felkászálódás hosszas folyamatával. Szavakba se lehet önteni, mekkora erőfeszítésébe került ülő helyzetbe tornáznia magát, a nélkül sírva fakadt volna, vagy ne kezdjen körös kislányként sötét aurát eregetni. A haj, végtére is meg volt hozzá, ami nagyon nem stimmelt és amitől, csak hosszas percekkel később dermedt le. Egyik derekáig érő tincsét szemlélve pislogott, pislogott, nagyon sokáig fonalat vesztve pislogott, mielőtt bamba arckifejezése össze nem találkozott az orra előtt díszelgő mellkassal. Némileg tanácstalanul eltátott szájjal, bőszen analizáló szemöldökráncolással hajolt hozzá közelebb. Ténylegesen nem az a látkép volt, aminek ott kellett volna lennie, ha arra gondol, kihez kéne tartoznia. Nem véletlen némi bizonytalansággal meghintett óvatossággal bökdöste meg az érintett területet. Fogalma se volt mibe keveredett.
-Azt nem tudom hova lett, vagy én hol vagyok és te ki vagy, vagy mi vagyok…vagyis…ez kezd nekem sok lenni reggelire.-Dőlt egyenesen az eddig körbe rajzolt mellkasra.- Itt, azt hiszem!-
Emelete fel erőtlenül, némileg nyöszörgős hanggal kísérve karját. Kicsikét iskolás jelentkezésnek látszódott, de jelenleg nem bírt egyértelműbb jelzést küldeni tartózkodási helyéről. A mondat elhangzása után, azonban még jobban fejébe hasított a teljes rövidzárlat. Ninja vadmacska keresi az egész biztos, de az, akin támaszkodik, biztosan nem ő és az a bugyuta álom se akar elveszni gondolatai között. Kezdett erőteljes agyérgörcsöt kapni, ettől az összetett, bonyolult, azt se tudja, merről kezdje történettől. Jobb ötlet híján, még mindig a kétkedés homályában lapítva pislantott fel a kispárnaként szolgáló személyre, vagyis csak szeretett volna. Idegesítő haja, mindenhol látképét állta, így kénytelen volt kicsinyke ingerült morgással arrébb sepregetni az összest. Kizárólag ezután nyílt alkalma behatóbban szemügyre venni a fájdalmas, nyúzott, talán fáradt arcot.
-Daimon?-Bökte meg az arcát eszméletlen komolyan, mintha egy hihetetlen fontos okfejtést fejezett volna be.-JESSZUS! Mond, hogy nem…-Nézett be rémülten kimono-ja alá, ahogy eszébe jutott a geisha és egész azzal járó kavarodás, meg fura álom. Szerencsére megnyugodhatott, még mindig nem váltott nemet. Ezen muszáj volt hatalmasat sóhajtva megkönnyebbülnie. Ötlete sincs, mihez kezdene nőként. Arról sincs kicsinyke fogalma sem, most mihez kéne kezdenie, egyáltalán mi ez az egész. Kizárólag az jutott el picinyke tudatáig, valami nincs rendben az azt hiszi alvilági sátán leszármazottal. Határozottan rosszul festett. Rá volt írva a buksijára, nem százas.
-Öhm…baj van?-Pislogott rá nagy szemekkel, hátha szóra méltatják. Hátha tud segíteni. Ez korán se biztos, tekintve nem egy géniusz, de szerencsére olyan probléma volt kilátásban, amit megszüntetni nem, de valamennyivel csökkenteni lehetett. Ismert néhány fogást, mivel vehető rá a túlterhelt kókusz kicsikét visszavegyen a migrénes kísértésből.
-Add ide a kezed! Ha erőteljesen megnyomsz egy pontot a hüvelyk és mutatóujjad között, átmenetileg enyhül a fejfájás.-
Magyarázott lelkesen, miközben bőszen tapogatta azt az egy szem pontot a nagy próbát megelőzően. Az előadást követően nagy szemekkel kukkantott fel szöszi sátánfira, vajon bevált remek tervezete, bár annak ellenére is nagy erőkkel kúszott be kiszemelt áldozata mögé, hogy lábát megpaskolva jelezhesse, döntse hátra fejét, ha szeretne kapni némi lazító kókuszzsibbasztást.
-Ha így nézünk ki, akkor az…az…azaz egész…tényleg megtörtént és mi itt vagyunk a…múltban, más szerepében?-Hümmentett fel, bölcsen elkönyvelve a szörnyen hangzó, megeshet igazságot.-Én be nem állok geisha-nak!-Morrant fel indulatosan, fejét egyértelműen rázva.-Valahogy nem maradhatok veled?-
Sandított könyörgő szemekkel, hátha megesik rajta pokoltornác szószólójának szíve. Ki volt zárva, nőt alakítson egy nőkkel teli okiya-ban és férfiakkal flörtölgessen kizárólag plátói távolságból. Nem fog idegenek között, idegenként mozgolódni és eljátszani más szerepét. Garantáltan belebukna, hiszen benne semmi nőies kecsesség, vagy színészi véna nincs, hitelesen képes lenne bárkit alakítani önmagán kívül. Mindezek fényében, képtelenség visszamenjen a mackó barlangjába. Akárhogy lesz, ő oda nem megy. Ezen a kijelentésén felbuzdulva, lassan, elképesztően lassan és rengeteg nyöszörgéssel veretett el az ajtóhoz. Elszánt hörcsög ábrázattal elhúzva a tolóajtót, kereste tekintetével az elvileg ott hagyott szolgálóját, aki még mindig ott tanyázott, méghozzá elég rémült tekintettel. Főleg azok után, kertelés és udvarias mellébeszélés nélkül kérte el a ruháját. Ebben a hacukában még se mehetett emberek közé...

Migrénje közepette mérgelődve hirtelen azt se tudta betájolni, hogy beszélnek hozzá. Vagyishogy nem csak beszélnek, de a kérdéseire válaszolnak. Senki se kérdezte ezt a csávót! Ő egyedül arra volt kíváncsi, hogy merre hagyta el a feketemacskáját, mert őt azért össze kéne szedni, mielőtt lelép innen. De a hosszú hajú bájfiúka csak nem akart elhallgatni. Sőt, tisztára úgy beszélt, mintha magára venné az összes kérdését.
- Nekori? –emelte el a fejét a mellkasától, amit önkényesen befoglalt, és bőszen fókuszálni kezdett. Határozottan nem tűnt cicafiúnak, már amennyit abból a sok fekete hajtól látott az arcából, de mégis ki más hívta volna Daimonnak? Az értelmetlen hadoválás meg megintcsak stimmelt. Ezeket elkönyvelve viszont nem tudta eldönteni hogy hányadán álljon a helyzettel. Mondjuk abból kiindulva, hogy ő maga sem éppen úgy fest, ahogy kellene, elég könnyen előfordulhat, hogy ciculit is ugyanúgy megvuduzták.
- Az a büdös vén boszorkány! –kiáltott fel ingerülten, mert kusza gondolatai közé férkőzött, hogy a vidámparkban annak a banyának az arcára emlékszik utoljára mielőtt megtörtént volna a képszakadás. Arról viszont fogalma sem volt, hogy mit csinálhatott velük, de az biztos, hogy köze van ehhez. Nem az öregek ellen vannak előítéletei, mielőtt valami emberjogi aktivista kifent körmökkel támad rá, de annak a satrafának a szeme sem állt jól! Ezt ki meri jelenteni. De sokkal többet nem tudott kivenni, hiába dörzsölte sajgó fejét, amiben még mindig heves háborút vívott egymással a saját feje, és annak a Daikinak az emlékei. Elég fájdalmas folyamat volt, ahogy összefésülődtek az övéivel. Plusz az újra felébredő képessége által okozott túladagolás sem volt rá kifejezetten kellemes hatással. Bizton állíthatja, hogy kamasz kora óta nem érezte ilyen ramatyul magát miatta. Mivel hormon alapú a képessége, ezért egyértelmű, hogy a pubertáskor elérésével tetőzött be az egész dolog. Emlékszik, hogy akkoriban voltak konstans napokig tartó migrénjei, és volt, hogy hosszú napokig nem is aludt. Antiszociális jellemének megalapozója volt ez a néhány év, hiszen evidens, hogy kevéssé vágyott az emberek társaságára, miközben kialvatlanul, sajgó fejjel kell minimálisra csökkentenie a fizikális kontaktusokat, ha nem akarja tovább erősíteni a migrénjét. Az már csak hab volt a tortán, hogy képessége másik hatása pedig pont hogy vonzotta hozzá az embereket. Ezt a hülye paradoxont volt a legnehezebb elfogadnia, és sokáig csak az istenek roppant tréfás szivatásának gondolta. Beletelt jónéhány évbe, mire sikerült helyretennie magában ezeket a dolgokat. Egy szó, mint száz, legalább tíz éve nem volt ilyen szarul, és ez most még pluszban lelombozta eddig sem fényes hangulatát.
- Dehoo~gy... Pusztán szórakozásból mímelek migrént! –förmedt rá a szükségesnél durvábban a másikra. Aztán nagyot fújtatva hozzátette –Bocs…
Nem akarta kiábrándítani a lelkes hajasbabát, de nem valószínű, hogy az ő migrénjén segít egy egyszerű akupresszúra. Rengeteg dologgal próbálkozott már az elmúlt évtizedben a dologra vonatkozóan, de eddig még nem talált olyan módszert, amivel hatásosan sikerült volna elmulasztania. Hitetlenkedve sandított a kezén ügyködőre, és sóhajtva kellett konstatálnia, hogy igaza volt. Az egyetlen dolog, ami elviselhetőbbé tette a dolgot az, hogy ahogy lassanként kezdi megszokni, és elméje hátsó zugába száműzni a tompa lüktetést. Tiszta szerencse, hogy a harcművészettel együtt meditációt is tanítottak neki, most viszont nem igazán voltak alkalmasak a körülmények arra, hogy órákat ücsörögjön egy helyben a zen megvilágosodást keresve. Az egyetlen amit tehetett az a finoman kontrollált légzéstechnika volt.
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy annak a banyának a műve… -tápászkodott fel álló helyzetbe, miközben a fejét rázta a szívélyes felajánlásra. –Nem hiszem, hogy itt kéne enyelegnünk… -fésülgette össze ujjaival a kócossá fetrengett haját. Eléggé idegesítette, hogy ilyen hosszú, de jelenleg ez volt a legkisebb dolog a listáján. Cicafiú kétségbeesett felhördülésére pedig csak egy tipikus „Are you fucking kidding me?” fejjel meredt rá. Egyértelmű volt, hogy innentől kezdve egy tapodtat sem fog elmozdulni mellőle, hanem elkezdik kideríteni, hogy hogy lehetne kikeveredni ebből az egészből. Már volt is egy ötlete arra, hogy mivel álcázza Nekorit, hogy ne legyen a kelleténél feltűnőbb.
- Ha szerzel rendes ruhát, meg lemosod magadról a vakolatot, akkor azt mondom, hogy a deshim vagy. –dörzsölgette közben a homlokát, mert elég megerőltető így gondolkodni. –De mi lesz az okiyával? Nem hiszem, hogy csak úgy szemet hunynak afölött, hogy megrontottam a sztárgésájukat, most meg gyakorlatilag elrabolom… Bár amennyi pénze van ennek a kóklernek, lemeccselem a mutteroddal, hogy megveszlek. Onnantól meg azt csinálok veled, amit akarok nem? –nézett fel a közben már serényen öltözködő Ciculira, mert ő jobban otthon van ebben a témában. Igazából csak most jutott el odáig, hogy jobban szemügyre vegye. Ő sem festett valami fényesen a nehézkes vergődésből ítélve. Rossz volt nézni, így inkább lekötötte magát azzal, hogy a még este a tea mellé kikészített aszalt gyümölcsökből szemezgetett, miközben a saját kimonoját igazgatta. Már lassan fél napja nem evett semmit, és ez tarthatatlan állapot. A nagy szöszmötölésben viszont sikeresen kiejtett a szájából egy éppcsak félig megaszalt szilvát, ami sikeresen behullott az előbb megkötött kimonoja nyakán. Szitkozódva próbált utánakapni, de csak azt érte el, hogy a gyümölcs leve összefoltozta a fehér alsó kabátot. Kénytelen volt újból kioldani az övét, hogy némi akrobatikus mutatványokat bevetve elő tudja halászni az elszökött szilvát. Mérgében olyan lendülettel dobta a szájába, hogy majdnem a torkán akadt, így némi köhécselés közepette sikerült leküldenie az úgy néz ki elég bosszúszomjas gyümölcsöt. A foltos kimonojával nem törődve tűrte be az anyagot a gallér alá, hogy ne látsszon és kötötte meg már sokadjára az obiját. Addig szenvelgett magának, hogy kiürült a tálka, és Cicafiú is indulásra készen állt… már amennyire állt a lábán. Sóhajtva mellé lépett, és a hóna alá csapta.
- Ha már a tanítványom vagy, figyeld a mestert minél közelebbről. –tűrte el a közben megint a szemébe lógó haját, és csapta ki a tolóajtót. A zsebéből előszedett erszényt pedig Sanemori kezébe nyomta, hogy szerezzen magának ruhát, és fizesse ki a tulajt. Neki innentől kezdve már nem volt kedve ezzel az egésszel foglalkozni. Épp elég volt, hogy emlékei szerint Daikinek ma találkája van valami szerzetessel, valami szerep miatt. Ciki lenne, ha faképnél hagyná az öreget, meg egyelőre még arra sincs semmi ötlete, hogy hogyan juthatnának haza innen. Míg letudja ezt a találkát, legalább lesz ideje azon agyalni, amennyire van kapacitása gondolkodni, hogy merre induljanak. Morcosan összevont szemöldökkel, hóna alatt Nekorival indult el a színház felé. Megérkezésekor kicsit furcsán pislogtak a kísérőjére, de elég volt csak annyit mondania, hogy a kölyök innentől kezdve a deshije, és senki sem kérdezősködött többet. Egész előnyös sztárszínésznek lenni.
- Ha esetleg téged kérdeznek mondd, hogy apám harmadik vidéki kuzinjának a fia vagy. Róluk úgyse hallott már senki évek óta… –gondolkodott el Daiki emlékeiben kutatva. –Ahh, itt miért nem árulnak kávét! Előbb is elkezdhették volna importálni. –nyüglődött egy sort mikor épp kettesben ücsörögve vártak a szerzetes érkezésére.

Megijedve támaszkodott neki az ajtónak, amikor Sanemori rémült tekintetével találkozott. Akkor esett le neki, mennyivel másabb hangnemet használ, mint a geisha. Szemét lesütve próbálta összeszedni gondolatait, bocsánatot kérjen és valamivel elfogadhatóbb szintet üssön meg. Ennek hála egész sokáig tartott mire, töviről hegyire elregélte mit szeretne pontosan. Jól esett neki, vagyis inkább Yume-nak, ekkora intenzitással aggódott érte szolgálója. Többször rákérdezett biztosan ezt szeretné, még is kertelés nélkül odaadta ruháit. Szavak se tudta önteni, mennyire hálás volt nem generál óriási felfordulást az egészből. Kedve lett volna megölelgetni, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, ebben az időben még annyira se nézték jó szemmel, ha érzelmi kitörésből ölelgettek rangon aluli személyeket. Neki mindegy volt, viszont gondolnia kellett a fejében motoszkáló geisha-ra és szegény fiú lelkére is. Emiatt, iparkodott kicsapongó érzéseit elreteszelve koncentrálni az öltözködés bajos műveletére. Épp elég fejtörést okozott neki, beleszenvedje magát az egyszerű ruhába. Szörnyen fájt minden tagja és kész kínszenvedés volt az összes mozdulat. Valahogy ezt a részét sosem sírta vissza, meg sose gondolta, kétszer lesz hozzá szerencséje. Egyedül annyi vigasztalhatta, átvitt értelemben, legalább jobb embert választott.
-Ebben a ruhában azt se tudják ki vagyok. Nem vihetnek el egy srácot, hogy a geisha-juk. Szebben nem lehetne mondani? Nem a szövegkönyved vagyok…-
Dünnyögte az orra alatt, miközben bőszen küzdött az elemekkel felköthesse haját. Már az őrületbe kergette és az se segített, emlékei között kismillió ötlet lappangott, milyen formákban tudná felkötni. Nem volt annyira ügyes, mint egy nő. Ráadásul bosszantotta pokoli küldönc beszéde. Rosszul esett neki, úgy csevegett róla, akár teljesen átlagos használati tárgyról, amit bármelyik bolt polcáról le lehet venni. Értette mire céloz, meg ez látszódott az egyetlen normális lehetőségnek, ettől még bántotta a tény, csak egy pénzért kiváltható tárgy. Pontosan ezt utálta a legjobban, egész szakmájában és nem mondhatná, repes az örömtől, még itt is kísérti. Tudja hiú ábránd abban a hitben élni, van, ami nem vásárolható meg, de néha elgondolkozik rajta, tényleg létezik e még ilyesmi. Megeshet már nem. Fogalma sincs róla, csak arról, önkéntelenül elmosolyodott segítőjén.
-Legszívesebben a mesteren közlekednék.-
Sóhajtott lemondóan, ahogy próbálkozott minél kevésbé fájdalmas ábrázattal felvenni a séta tempóját. Menni fog egy idő után, addig bele kellett rázódnia. Tökéletesen tudta merre mennek és rövidesen felvilágosították, miért. Neki leginkább aludni, feküdni, kiterülni, ágyban vergődni lett volna kedve, de ha már ennyire fontos dolog volt. Szépen összeszorította fogait és engedelmesen bólogatott a kiosztott szerepére. Remélte emlékezni fog rá, bár amilyen állapotban volt, nem hiszi túl sokat lenne energiája beszélgetni. Könyveljék el nyugodtan a csendes, szenvedős képű szerencsétlennek, aki mozogni se tud. Távol se állnának a nagy igazságtól. Azért, valamit majd igyekszik javítani borzalmas látképén. Nagyon kínos lenne Daiki-nak, ha háta mögött azt hangoztatnák róla, hasznavehetetlen deshi-vel rohangászik.
Egyre borongósabb, esőfelhőktől tarkított hangulatát ördögfi megszokott morgolódása szakította félbe. Nem állíthatná, ne élvezte volna gyerekes nyüglődését. Sajnálta nem segíthetett a fejfájásán, vagy elvigyorodik szenvedésén, de annyira imádta. Még mindig nem lehetett ráunni ezekre a jelenetekre és legalább segített még jobban meggyőzni, tényleg ugyanazzal a személlyel van. Mindezen nagyot szusszanva paskolta meg sátáni trón várományos lábát. Fejében motoszkált két lépés távolságot kéne tartani, ahogy mindezt elvárnák, de annyira jól esett buksiját pokoli örökös karjának dönteni.
-Nem vagy vele egyedül. Fekete tea? –
Morfondírozott lehetséges mentő ötleteken, elmélyülten bámulva a tatami-t. Azon nyomban elbírt volna nyomni a buzgóság. Szépen kezdett is elbóbiskolni, ha nem üti meg fülét odakintről szöszmötölés. A kicsike hangzavartól szempillantás alatt tért észhez, majd döbbent rá, arrébb kéne vonulnia. Ijedten próbált távolabb araszolni, viszont túl nagy lendületet vett, aminek következtében csodálatosan hátra vágódott. Egész tetejében még tagjai is úgy fájtak, alig ment összekaparnia magát. Félig kiterülve, nyöszörögve, ülő helyzet bonyolult feladatával küzdve találkozott szembe az idős férfivel. Elég különösen festett. Nem az a szerzetes kinézete volt, mint várta. Sehol a széles karimájú kalap, vándorbot, köpeny, még az őt személy szerint tógára emlékeztető lepedő se úgy állt rajta, ahogy szerinte kellett volna. Na meg a hasát vakarászta. Furcsa alaknak látszódott, annak ellenére jócskán foghíjas volt fülig érő vigyora. Mellékesen, miért volt jó kedve? Kellett némi idő leessen, valószínűleg azt találja viccesnek, érdekes pózban ragadt srác bambul rá három pontocskával feje felett. Ténytől, némileg zavartan morgolódva térdelt fel a tatami-ra. Kisebb fájdalmas szisszenéssel meghajolva kért bocsánatot, majd hátrébb húzódva vette fel a csendes figyelő szerepét. Nem ő volt a beszélgetésben érintett fél. Szokatlan volt nem maradhatott a társaságban, de Yume már így is elszörnyedve üvöltött fejében, mit művel. Próbált rá, vagyis az ő utasításaira figyelni, amitől enyhén szólva szkizofrénnek érezte magát. Nem is büszkélkedhetett vele, nagyon oda tudott volna figyelni, miről társalog a másik két fél. Elkapott félmondatokból, arra következtetett jó tanácsokkal látja el alvilági ninja vadmacskát. Viszont az is feltűnt neki, egyre gyakrabban nézett hátra, miközben bőszen vakargatta állát. Nem akart arra gondolni valami perverz vénember, ettől még bosszantotta. Egy idő után már képtelenség volt visszafognia rángatózó szemöldökét. Közel állt hozzá mérgesen morranjon rá az idős szerzetesre, legyen szíves mást figyelni.
-Nem ide valósi.- Erre persze, hogy kicsúszott egy rémült „tessék?!” száján, melyet rögtön köhögésbe iparkodott fojtani. Mielőtt azonban rázendíthetett volna a megkapott szövegére, aljas módon megelőzték a válaszban. –Ahogy maga se. Hogy kerültek ide? Izgalmas történetnek ígérkezik. Közben játszhatnánk! Hoztam némi unaloműzőt!-
Tett magam elé egy súlyos erszényt és egy üveg sake-t. Nem kérdés dugig lehetett pénzzel, ahogy az sem, épp most hívta ki sátáni herceget. Cseppet se repesett az örömtől szerencsejátékba fognak keveredni. Egyértelmű volt nem fog negatív választ adni sörényes vasvilla huszár. Szomorú tényen fájdalmasan sóhajtva dörzsölte meg halántékát. Innen se fognak egyhamar szabadulni.
-Mint a türelmetlen és aggodalmas menyecske…-Erre a beszólásra már tényleg hevesen kezdett rángatózni szemöldöke és ha lett volna bármi keze közelében, esküszik fejéhez hajítja. -Nem tehet jót fejfájásának. Itt maradnak, csak rosszabb lesz. Kis hölgy gyűrűje se fest egészségesen.-
-NEM VAGYOK KIS HÖLGY!- Dünnyögött orra alatt, miközben lesandított mutatóujjára. Eddig eszébe se jutott, valami gond lehetne vele. Látvány, viszont nem tűnt bizalomgerjesztőnek. Teljesen elvékonyodott az ezüst foglalat és egyre tompább színben pislákolt a benne díszelgő kő. Sejtette ez komoly baj, ami arcára is határozottan kiült. Döbbent kétségbeeséssel pislantott előbb a szerzetesre, majd ördögfire. Nem értette, honnan tudhatta, ettől még igaza volt. Kérdőn pislogott akkor is szöszke pokol ügyvédjére mit csináljanak. A bácsi, láthatóan magabiztosan pöffeszkedett, mintha biztos lenne benne, töviről hegyire elmondanak neki mindent.

Valahogy nagyon nem tudta megszokni ezt a kölcsön kinézetet, úgy, ahogy azt sem, hogy Nekori sem úgy néz ki, ahogy szokott. Túl váratlan, összezavaró és megmagyarázhatatlan volt ez a dolog ahhoz, hogy csak úgy túl tudjon lépni rajta. De akárhányszor elkezdett ezen kattogni az agya, csak méginkább úgy érezte, hogy szétrobban. Valahogy ez olyasmi lehet, amiről jobb lenne nem gondolkodnia egy egyszerű embernek. Ő még ráadásul olyan filozófus hajlamokkal sincs megáldva, hogy lenyűgözzék a lét mibenlétének furmányos kérdései. Ő köszi szépen tökéletesen éldegéli azt az életét amit eddig...vagyis éldegélné, ha nem itt lenne. Megmentőnek nevezhető figyelemelterelésként hatott rá, ahogy alkalmi deshije megpaskolta a lábát, és a vállának dőlt. Ez visszazökkentette annyira, hogy legalább erről a mindenféle párhuzamos létsík felé araszoló gondolatait kordában tartsa. Ezt inkább tényleg meghagyja azoknak akiknek túl sok idejük van a semmin gondolkodni.
- Nem rossz ötlet… -hümmögött egy sort, mert nem mostanában volt rászorulva arra, hogy a kávén kívül más koffeinforrásokat vegyen igénybe. Teát is maximum csak akkor szokott inni, ha telente át szeretné melegíteni az odakint elfagyott végtagjait, vagy épp kúrálni a szokásos évszakos megfázását. –De valami erősebbet sem utasítanék vissza. –dörzsölte meg a homlokát, jelezvén a teánál valami hatásosabb fájdalomcsillapítóra örömmel befizetne. De itt még jófajta rövidet se kapna, maximum sakét. Azért meg annyira nincs oda, ha esetleg van más is amit választani lehet helyette. De most ez legyen a legnagyobb baja, csak hozzanak neki valamit amitől múlik a fejfájása, mert különben itt rövidesen kutya világ lesz, ha elfogy a türelme. Intett is az egyik segédnek, hogy készítsen nekik teát, hiszen nemsoká megérkezik a vendége, és legyen már mivel megkínálni őt is. Erre pedig már nem is kellett olyan sokat várni, mert udvarias megvárakoztatás után fel is tűnt a beszélgetőpartnere. Ezt nyomatékosítandó cicafiú akciója remekbeszabottan el is terelte a figyelmét érkező vendégéről, míg segédkezet nyújtott neki, hogy szedje már össze magát.
Meghajlással üdvözölte a férfit, és foglalt helyet ismét vele szemben, miközben azon gondolkodott, hogy Daiki vajon miket is akarhatott kérdezi tőle. Marhára nem volt kedve ehhez az egészhez, és ha megpróbál a másik emlékeiben kutatni, csak beleszédül. Próbálta annyira kerülni a dolgot amennyire tudta, de sajnos enélkül nem ment mederben tartani a beszélgetést, így sóhajtva át kellett adnia magát az előre eltervezett kérdéseknek. Amikre mint a következő pillanatban kiderült nem is lesz szükség, hiszen a magában is elég furcsa szerzetes elég furcsamód üdvözölte őket.
- Parancsol? –reagált hirtelen a származásukat feszegető kérdésre. Azt hitte csak valami vidéki parasztnak nézik Daikit, de a folyatás hamar meggyőzte arról, hogy ez a muksó valószínűleg többet tud arról, mi folyik itt, mint ők ketten együttvéve. Ingerülten söpörte félre az elé tett pénzes erszényt némi szemöldökrángatózás közben.
- Na idefigyeljen uram, ha tud valamit, akkor legyen szíves hagyni ezt a maszlagot, mert én erre nem érek rá… -adta elő a tőle telhető legkevésbé sértő hangnemben a dolgot, mert azért mégiscsak egy nála jóval idősebb emberrel beszél. Már így is eléggé lelkifurdalást generáltak benne azért, ahogy beszél.
- Csak nem megfutamodik? –kontrázott vissza az öregember továbbra is jókedvűen, viszont a helyzetet látszólag csak ő élvezte. Daemonnak kellett egy jó mély levegő, hogy ne borítsa a kisasztalt a jelenlévőkre, na ne szórakozzanak már vele így. Miután úgy érezte kellőképp lenyugodott, hogy ezt elkerülje újfent megszólalt.
- Teszek rá…–legyintett a roppant lelkesedést tükröző arccal –Arra meg méginkább, hogy erről a fószerről mit gondolnak. Nah de térjünk a lényegre, amíg még tárgyalóképes hangulatban vagyok. –szegezte le. Különben sem asztala a szerencsejáték. Minek kockáztassa a pénzét olyanra, ami kétes sikerrel kecsegtet. Ő csak a biztos haszonban utazik. És ha valaki emiatt gyávának tartja, hát lelke rajta. Sokkal szívesebben rendezi le a dolgot szemtől szemben szó vagy kardpárbajban, ha valakinek a becsületében támad kivetnivalója. Szóval hagyják ezzel a gyerekes játszadozással békén, ha egy mód van rá. Míg ezen fortyogott magának, Cicafiú is megkapta a magáét az egyre kevésbé szimpatikus öregtől. Komolyan mondja, ha nem tanították volna meg arra, hogy az időseket tisztelni kell, már behúzott volna neki egyet. A nyelvét viszont nem bírta így megfékezni. Valahogy most nagyon nincs türelmes hangulatban.
- Megtenné kérem, hogy nem a fiatalurat zaklatja, hanem esetleg elmondana valamit azon kívül amire már mi is rájöttünk? –célzott az előbbi megjegyzésre a dolgok rosszabbodását illetően. Emellett azért eleresztett egy „kézben tartom a dolgokat” pillantást Ciculi felé, akit láthatóan elég érzékenyen érintett ez a téma. Daemon sem volt éppen a nyugalom mintaképe, de kell valaki, aki legalább látszólag magabiztos, és kettejük közül ez a feladat valószínűleg rá hárul. Szerencsétlen Nekorinak épp elég volt a „másnaposságával” vergődnie, már amennyire látszott rajta, hogy ki van készülve.
–Ne húzzuk egymás idejét… Nem tudjuk, hol vagyunk, de ez sokkal múlidézőbb nosztalgia annál, mint amihez szokva vagyunk. Az utolsó dolog, amire emlékszem egy átkozott banya a vidámpark… izé mindegy, szóval egy kuruzsló satrafa. És bamm, itt ébredtem. –gondolkodott el hirtelenjében, hogy itt milyen megnevezéseket használhat, avagy sem. Közben, hogy kellőképp kizökkentse őket a hangulatból, az inas meg is érkezett a teával, amit hamarjában felszolgált, és hagyta ismét magukra őket. Valószínűleg érezte, hogy jobb, ha nem marad sokáig ebben a nem éppen oldott légkörben. Daemon pedig nem zavartatva magát kapott fel egy csészét, és kezdte kortyolgatni a teáját, amivel sikeresen le is forrázta a nyelvét. Szitkozódva emelte el a szájától a csészét, és morgott magának, hogy mostmár tényleg elege van ebből a napból. Míg hagyta hűlni a saját teáját, Cicafiúnak is töltött egyet és az orra alá tolta. Daiki udvariassága még bőven ott motoszkált benne, hiszen fülig bele van zúgva a különleges gésájába.

Nem alakult legjobban ez a kötelező megjelenés. Szöszke sátánfi kelleténél is harapósabb hangulatban volt, amin kizárólag rontott az öreg szerzetes viselkedése. Hatalmasakat sóhajtva imádkozott a mindenhatóhoz, ne szakadjon el az a leheletvékony cérna, mely hűen jelképezte pokoli trónvárományos ingerküszöbét. Nem tehetett az ügy érdekében semmit, pedig nagyon szeretett volna valahogy segíteni, vagy kicsikét csillapítani a kedélyeken, esetleg átvenni a beszélgetés fonalát, hátha könnyebben jutnának egyről a kettőre és alvilági ninja macska fejét sem hasítaná ketté az idegesség. Bosszantotta megkötötték kezét az etikai előírások, hiszen egyszerű tanoncként nem volt más joga, csak annyi, jelen tartózkodhat és néma csendbe burkolózva háttérből figyelheti mesterét. Őrületbe kergette ez a merev szabályrendszer. Világ életében tiltakozott ellene összes létező porcikája. Kellenek a szabályok, nem tagadja, de neki ne mondják meg, mikor szólalhat fel valaki védelmében, aki közel áll hozzá, csak épp nincs róla öt köteg papírja milyen rangot tölt be hozzá képest és azok fényében milyen hangnemben, milyen környezetben beszélhet vele. Mostani helyzetet, akár vehetné büntetésnek szabadelvűségéért, régmúlt időkbe csöppenve kénytelen gyakorolni a hallgatás művészetét, pedig mennyire szívesen közbe dörmögne. Pattanásig feszült minden idegszála, mert szíve szerint régen nem ücsörögne tétlenül. Csakhogy, tiszteletben kellett tartania Daiki hírnevét. Geisha fele, vagy része, vagyis fogalma sincs micsodája, kétségbe esetten könyörgött, ne adjon kétes pletykáknak táptalajt indulatos kirohanással. Próbált, tényleg próbált megfelelni a kérésének. Összeszorított fogakkal és ruháját markolászó ujjakkal gőzmozdonyként fújtatott.
Hangulata kevésbé volt gyilkos hajlamokkal alátámasztva, mint sörényes vadász esetében. Saját nyűgein és tehetetlenségén túl kényszeresen aggódott érte, ami tovább duzzasztotta düh mércéjét. Nagyon jól tudta, nem olyan nyegle nyűgkirály, legkisebb fejfájástól kidőljön. Biztosan nem átlagon aluli migrén kínozta, ehhez elég volt ránéznie. Nyugtalanította nincs kezében semmilyen kártyalap, enyhíthetne a baján, vagy legalább megszabadíthatná az idős szerzetes keresztkérdéseitől. Részéről azt se bánta volna, ha sátáni leszármazott magából kikelve elkergeti, rondán beszél vele, vagy stílusosan megfenyegeti. Nem szép tőle, amiért lelki ismerete erősen lázadozott, de legkevésbé sem érdekelte mi lesz az öregemberrel. Egyedül az foglalkoztatta szabadulhassanak és jobban legyen pokoli herceg. Lassan addig zsörtölődött a helyzeten saját feje is hasogatni kezdett, bár az ő esetében viszonylag könnyen csillapította néhány társalgás közben elvesző sóhajjal. Magára a beszélgetés tartalmára már nem maradt energiája koncentrálni. Nagyjából arra riadt fel orra elé toltak egy csészét. Fonalat vesztve pislogott a forró italra, viszont a benne munkálkodó geisha, szinte azonnal halvány mosollyal bólintva köszönte meg a gesztust. Rá nem vitte volna a lélek elfojtsa reakcióját.
-Magának aztán rendesen felvágták a nyelvét, fiatalember!-Szerzetes hangos szürcsöléssel összekötött nevetgélése tépte ki gyökerestől azt a kicsike romantikus érzést, amit a geisha váltott ki benne. Nem tehetett róla, erre önkéntelenül morrant fel. -Érdekes, érdekes. Álmomban két idegen pottyant a kolostor kapujához. Egyikük erős, akár az oroszlán. Másikuk jámbor, mint egy bárány. Eltévedt vándorok voltak, kik útbaigazítást kértek. Kölcsönösen segítettünk egymásnak. Én helyes ösvényre tereltem őket, cserébe meggyógyították az árvaházban betegeskedő gyermekeket.-
Rátévedő tekintetre zavartam húzta össze magát. Teája felett kellemetlenül fészkelődve iparkodott láthatatlanná válni. Egyértelmű volt, mire célozhatott a szerzetes, épp azt nem értette, honnan szerzett róla tudomást. Nem lehetett rá más magyarázat, mint ténylegesen őket láthatta és akkor valóban látomása volt, vagy remek érzéke van beletrafálni létező dolgokba. Ötlete sem volt, de határozottan feszélyezte a kialakult helyzet. Ördögi vadmacskának sosem áradozott arról, lényegében egy torzszülött bolond, aki szellemeket lát. Amennyire lehetett kerülte a témát, lehetőséget szóba kerülhessen. Utálta ezt a valamicsodát és még jobban gyűlölte nem szabadulhatott tőle. Egész életében rossz árnyékként kísértette, pedig nem vágyott másra, csak normális, átlagos, hétköznapi ember lehessen. Nem akarta pont most kerüljön elő ez a történet. Nem akarta tőle is hallani micsoda mutáns borzalom. Szemeit összeszorítva fohászkodott a lehetetlenért. Eltűnni, semmivé válni, visszapörgetni az időt szóba se kerülhessen képessége.
-Segít, hogy segíthessek?-Rémültem kapta fejét az idős férfi irányába. Közel állt hozzá előre vetődve fogja be száját, de már régen késő volt. Egyértelműen tőle kérdeztek és egyértelműen róla beszéltek a gyógyítással kapcsolatban. Dermedten pislogott rá, ugyan mit tehetne. Száját eltátva erőlködött emberi nyelven válaszolhasson, csak épp nem tudta kinek. Magyarázkodjon alvilági trónörökösnek? Hitegesse nem érti miről beszél az idős férfi? Hazudjon? Nem lenne rá képes. Napnál világosabb nincs vele rendben valami. Arcán virít feketén-fehéren, tisztában van a szerzetes összes szavával. Nem tagadhatja a nyilvánvalót. Muszáj összeszednie magát, vagy elúszik a hazajutás lehetősége.
-Megteszem, szavát adja visszakerülünk a mi időnkbe és testünkbe?-
Hatalmasat nyelve kérdezett vissza a biztonság kedvéért. Végig az idős férfin tartotta tekintetét. Nem volt mersze alvilági vadmacskára pillantani. Félt mi fogadhatja és nem ment volna tovább lendülnie, ha szembesül az igazsággal, még egy számára fontos ember nézi ragályt terjesztő űrlénynek. Pont elégszer kapta meg azt a pillantást ne akarja megint látni. Nem kerülhette el az örökké valóságig, de még nem ment. Kizárólag orra elé koncentrált és nagyot nyösszenve kászálódott fel az elégedetten utat mutató szerzetesnek. Részéről indulhattak, bár kissé nehézkesen kényszerítette mozgásra sajgó tagjait. Első próbálkozásra majd nem ugyanazzal a lendülettel borult fel, amivel nekirugaszkodott a feladatnak. Tanulva az esetből, sokkal óvatosabban állt talpra.
Néhány lépés megtétele után, nagyjából ráérzett mekkora sebességgel lesz képes haladni. Legalább ebben segédkezet nyújtott az idős férfi. Korára való tekintettel nem diktált erőltetett tempót. Ennek ellenére azt hitte sosem érik el a várostól mindössze néhány száz méterre árválkodó kolostort, főleg a lépcsők miatt. Szembesülve a fák között lapuló meredek sorral fájdalmasan sóhajtva horgasztotta le fejét. Magában dünnyögve szorította ökölbe kezét képes lesz megcsinálni, majd lelkesedése minden morzsájától megfosztva trappolt reményvesztett rongybabaként a sorok között. Ötlete sincs mennyi ideig tartott mire felküzdötte magát, hogy lelkét kilehelve dőlhessen a legközelebbi fának. Kezdte érteni, mit érezhetnek az idősek. Mindkét lába kocsonyaként remegett. Háta szó szerint ketté kívánkozott szakadni. Ott helyben össze bírt volna esni a fáradtságtól. Kizárólag az hajtotta, egyben juttassa haza ördögi vadászok királyát. Ebbe kapaszkodva botorkált be az árvaháznak nevezett rozoga viskóba. Hatalmas fújtatása is elakadt a kicsiktől hemzsegő helységtől. Két lépés után földbe gyökerezett lábakkal nézett farkasszemet szakadt rongyokban köhécselő gyerekekkel. Mindenhol rémülten didergő szempárok fogadták. Nyomorúságos körülmények között éltek és a legrosszabb, mindezt a borzalmat ilyen fiatalon, önhibájukon kívül tapasztalták meg. Sosem férhetett fejébe az emberi felelőtlenség. Miért kell ártatlan gyerekeknek szenvedni szüleik hibáiért?
Szíve szakadt meg a látványtól. Nem haragudott senkire. Nem érzett semmi rosszat, csak végtelen hálát. Örült idehozták és tehet valamit ezekért a beteg gyerekekért. Semmi más nem foglalkoztatta, csak segíthessen. Eluralkodott rajta ez az egyetlen szándék. Megszűnt körülötte a világ, elcsendesedtek folyton zakatoló gondolatai, felerősödtek érzései, ujján hordott gyűrűjét lilás-kék fény vette körbe. Ösztönösen tudta mit kell tennie. Magabiztos léptekkel indult meg a hozzá legközelebb láztól vacogó kislányhoz.
-Ne félj! Hamarosan jobban leszel.- Kedvesen elmosolyodva guggolt le elé és helyezte feje tetejére bal tenyerét.- Arawarero, Nornadō!-
Halkan suttogva ejtette ki a szavakat, miközben fogalma sem volt miről beszél. Egyszerűen elismételte azokat a szavakat, amiket belső hangja mondott. Nem a benne rejtőző Yume volt. Sokkal inkább saját lelke szólította meg, ahhoz hasonlóan, amikor a sérült kutyákat gyógyította. Az egyetlen különbség erőben lakozott. Ahhoz képest sokkal nagyobb energiát szabadított fel. Egész szobát belengte a gyűrűjéből származó megnyugtató melegséget árasztó fény, melynek hatására tisztán rajzolódtak ki a szobában tartózkodók lélekszalagjai. Egytől egyik látta ki mennyire és mióta betegeskedik. Újabb rémes valóságtól sírástól küszködő hangon hívta elő gyógyító képességét.
-Naose, Isshi no kiō!-
Külső szemmel mindössze néhány másodpercig tartott a jelenség. Erős vakuvillanásra hasonlított, ahogy lélekenergiája felerősödött, majd ugyanolyan gyorsan szűnt meg. Ellenben számára legalább tizenkét órás műtéttel ért fel, mire legalább húsz lélekszalagot hozott rendbe. Tekintve soha nem tett hasonlót, túlerőltette magát, és egyszerre több emberen segített kifacsart citromként dőlt el. Földön kiterülve vesztette el eszméletét néhány pillanatra.

Alig fordult hátra Nekorihoz a csészével, máris újabb ellentámadást indítottak a nagyon vékony lábakon álló türelme utolsó tartópeckei ellen. Erőteljes szemöldökrándulással könyvelte el a hallottakat, de inkább nem szólt egy szót sem, mert abban nem lett volna köszönet. Na akkor szolgált volna rá az előbbi kijelentésre, ha kimondta volna azt a nem éppen kedves gondolatot, ami a bölcsöreg felmenőivel kapcsolatban fogalmazódott meg benne. De nem tehette… egyrészt, mert nem akart mélyebbre süllyedni a szópárbajban, másrészt pedig az a kabukis bolond már így is az idegein táncolt, csakhogy kicsit se enyhülhessen a fejfájása, míg el nem kezd jókisfiúként viselkedni. Nehezére esett, de a néma reakción kívül mással nem vágott vissza a szerzetesnek. A kísértést szerencsére azzal is tovább fojtották belé, hogy valami látomásról kezdtek regélni. Először fogalma sem volt mire akarhat ezzel célozni, de miután kicsit megerőltette a jelenleg csökkentett módban üzemelő agyát, vágni kezdte, hogy róluk beszél. Bár azt nem tudta hova tenni, hogy mi ez a népmesés körítés. Daemon csak elégedetlen ciccenéssel jutalmazta a tényt, hogy még ebben az elfuserált álomvilágban sincs semmi ingyen. Cicafiú viszont idegesen fészkelődve mögötte vette át a beszélgetés fonalát. Valahogy nem bánta, mert neki nem sok hozzáfűznivalója volt a hallottakhoz, hiszen még mindig nem a jótékony természetéről híres. Viszont mégis jó lett volna már mihamarabb véget venni ennek az egésznek. De ha rajta múlik, nem mostanában lesz, hogy megtalálja a közös hangot az idegesítően magabiztosan egyezkedő féllel. Attól, hogy egyszer behalluzott valamit álmában, máris azt hiszi, hogy ilyen félvállról utasítgathatja őket? Ha annyira kíváncsi rá, Daemon is rendszeresen szellemeket hallucinál az utcára, mégsem áll neki egy ördögűző standot nyitni. Naná, hogy mellesleg nem is dicsekszik ilyen deffektjeivel. Épp elég lakat alatt tartania rejtélyes vonzerejének titkát. Könnyen lehet, hogy most is a selejtes agya játszik vele beteg tréfát, és valójában ott döglik valahol egy hatalmas púppal a fején a vidámpark előtti kockakövön. Ilyesmire még nem volt példa, de manapság már tényleg nem lepődne meg semmi. Úgyis egyre több furcsa dolgot tapasztal maga körül.
Olyannyira elmélyülten próbálta összerakni a történéseket, hogy igazából nem is figyelt arra, hogy Ciculi és a vénember miről társalognak. Csak olyan foszlányok jutottak el hozzá, hogy Macs segít neki, és cserébe oszolhatnak innen. Fogalma sincs ezt hogy akarják kivitelezni, de amíg azzal a végeredménnyel jár, hogy tipli van innen, addig engedelmesen követi a nem túl biztos léptekkel bukdácsoló hajkirálylányt. Az öreggel ketten együtt olyan békés andalgásban meneteltek, hogy ennél lassabban már nem is vánszoroghatott volna mögöttük. Mások biztos azt mondták volna, hogy hát mit hisztizik, a friss levegő a szabadban jót tesz a fejfájásnak. Hát a nagy fenéket… Daemoné csak egyre jobban hasogatott, és a legszívesebben vattát tömött volna a feje fölött trillázó énekesmadarak csőrébe. Egy örökkévalóságnak tűnő sétafikálás és lépcsőzés után egy szörnyen lepukkant helyre érkeztek. Már épp megkérdezte volna, hogy milyen csöves telepre hozták, amikor meglátta azt a sok elég gyatra állapotban vergődő gyereket. Egy pillanatra belefagyott a szusz, annyira nem tudta mit reagáljon erre. Szerencsétlen kis csórik nem festettek túl jól… Kényelmetlenül vakargatva a tarkóját húzódott félre a fal mellé, hogy ne legyen útban. Nem volt túl jó ilyen fiatal gyerekeket ennyire leharcoltan látni. Nem valószínű, hogy megérdemelték, hogy itt kelljen lakniuk. Ő mindig is tudta magáról, hogy roppant szerencsés, amiért olyan családban nőhetett fel amilyenben, és pont ezért próbálja őket minél jobban megvédeni ettől a képmutató, anyagias és megbízhatatlan haszonleső életből, ami nap, mint nap körülveszi őt. Mégha ezt sokan félre is értik… nem érdekli mit gondolnak erről mások.
Nekori viszont vele szemben elég természetesen viselkedve vette kezébe a dolgokat. Nem vágta, hogy mivel tudna segíteni rajtuk, de ettől függetlenül kíváncsian figyelte a háttérből amint megszólítja az egyik kis törpét. Kisvártatva viszont nagyokat pislogva dörzsölgette meg a szemét, hogy már a hallucinációban is hallucinál-e, vagy Cicafiú tényleg vudu trükköket gyakorol. Némi nappali fényshow után az előbbi köhécselő lánykának mintha kutya baja se lett volna, a teremben lévő jónéhány sorstársával egyetemben. Önkéntelen felhördüléssel adott hangot meglepettségének, majd tompa puffanás zökkentette vissza. Vudumágus fekete macska offolva hevert a padlón és éledezett nem túl élénk tempóban.
- Nagyon remélem, hogy ezt az egészet tényleg csak hallucinálom. –dörzsölte meg a homlokát nagyon sóhajtva, majd odalépett hozzá, és egy segédkezet nyújtva húzta fel a földről. –Inkább ne mondj semmit… előbb fel akarok ébredni. –tette hozzá a magyarázatra készülő tekintetet megpillantva. Egyelőre semmit sem akart hallani erről a dologról. Először takarodjanak már végre haza.
- A ránk eső rész asszem teljesítve…vagy mi… szóval maga jön, öreg. –köhécselt párat, hogy felhívja magára a nem igazán velük foglalkozó szerzetes figyelmét. Ő nem igazán akarta félbeszakítani a nagy családi jelenetet, de erre Nekorinak köszönhetően bőven lesz még idejük azután is, hogy az egyezség másik felét is beváltják. Bár nem tudja meddig fog tartani, míg ezek a szerencsétlen árvák újra megbetegszenek… ilyen körülmények között nem lenne meglepő. De senki kedvét nem akarta letörni a szokásos túlzottan pesszimista életszemléletével. Valahogy nagyon sokszor a legrosszabb végkimenetelt látta maga előtt. Ez nem túl szívmelengető, de ahonnan már nincs lejjebb, biztosan nem csalódhatsz, bármivel is kerül elő a pakliból. Kegyetlen önvédelmi mechanizmus. Egy újabbat sóhajtva pillantott vissza a bejárattól a gyerekekre, miközben a hátára vette az igencsak lenullázott Nekorit. Fogalma sincs mit csinált, de az biztos, hogy még annál is jobban leszívta, mint ahogy pár órája vergődött. Így helyette most kénytelen volt megint ő figyelni a szerzetesre, aki valamiféle szentély felé terelgette őket, hogy ott elvégezhessen egy szertartást, amivel elmondása szerint hazajuttatja őket. Neki aztán édes mindegy… amíg nem akarják feláldozni, vagy bármilyen testrészétől megszabadítani, addig áll elébe bárminek, ami kijuttatja ebből a nyiszlett csepűrágó testből. Eléggé frusztrálta, hogy még ezt a pihekönnyű álgésát sem tudta olyan könnyedén cipelni, ahogy elvárta volna magától. Tiszta gáz.
- Szóval ilyen az, ha valaki nem sportol..vágom. –lihegett pár sort, mikor végre megérkeztek és volt némi idejük amíg a vénember előkészítette a szertartás kellékeit. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek az a sok lom, amit összegórált hozzá, szóval inkább oda sem nézett, míg megint el nem kezdték terelgetni, hogy hova álljon.
- Bárhol ébredek legközelebb, el ne merj tűnni mellőlem! –markolta meg Nekori kezét, nyomatékosítva, hogy nagyon szeretné, ha ez így is lenne. Nem szokott félni, de a szíve most egy kicsit a torkában dobogott, amint az újfent végtelennek tűnő másodperceket malmozta a kántáló öreget figyelve. A fejébe szökő adrenalintól csak még jobban lüktetett a feje, mint eddig valaha, és egyre jobban kezdett eltompulni minden körülötte. Az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudott, hogy el ne engedje a már-már görcsösen szorongatott kezet maga mellett. A lüktetés egy idő után már olyan elviselhetetlenné vált, hogy úgy érezte, mintha kilökődne a saját testéből. Ezután pedig elvesztette az eszméletét.
A következő inger, ami eljutott a tudatáig, az egy valószínűleg néhány utcával odébb elsüvítő mentőautó szirénájának hangja volt. Olyan hirtelen pattantak fel a szemhéjai, hogy úgy érezte majdnem lerepültek a helyükről. Ezt hála az égnek megúszta, és némi homályos fókuszálás után modern környezetet, és ismerősen saját végtagokat pillantott meg magán és maga körül. Felülve dörzsölte meg a szemét, hogy magához térjen, amikor ráeszmélt, hogy még mindig szorongat egy kezet. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt a fekete macskát pillantotta meg maga mellett, akit szeretett volna. Nagyot fújtatva nézett körbe, hogy mi történhetett, mikor a tőlük nem messze lévő ócska standnál ácsorgó vénasszonyon állapodott meg a tekintete. A paraván mögé húzódva figyelte őket, meglehetősen riadt arckifejezéssel. Ez azonban nem tartott sokáig, tekintete hamarosan dühödtebbre fordult, és közelíteni kezdett feléjük. És ha ez nem lett volna elég, menet közben még az öregasszony fizimiskát is levedlette, és egy fehér ruhás, csont maszkkal díszített nőszemély lett belőle, aki türelmetlenül követelte a vacsoráját. Daemon ennél tanácstalanabb már nem is lehetett volna, mint amit ez a jelenet okozott nála. Fogalma sem volt, hogy mi folyik körülötte, de határozottan az az érzése támadt, hogy még koránt sincs vége a beszívott kalandjának.
- Csak lassabban szivi, milyen bűvészshowból szalajtottak? –pattant talpra, bár a hirtelen mozdulattól egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, aminek következtében a felé lesújtó nő ütése telibe kapta az arcát. Egy gyors támaszcserével megkeresve az egyensúlyát igyekezett elkapni a karját, és kifordítani maga felé, hogy lefegyverezze támadóját.
- Nem ütök meg nőket, szóval ne hergelj. –morrant fel ingerülten, miközben egy gáncsolással próbálta padlóra kényszeríteni ellenfelét.

Pillanatok alatt csúszott ki lába alól a talaj. Egyetlen csettintés kellett elszálljon minden ereje. Követni sem bírta a történéseket. Kísértetiesen hasonlított azokra a jeleneteire, amikor váratlanul, előjel nélkül sötétült el orra előtt a világ. Emlékszik régebben sokszor megtörtént teljesen jól volt, boldogan vigyorogva menetelt, következő pillanatban megingott lába, apró pontokat látott, majd következett a képszakadás. Most sem történt máshogy. Egyik pillanatban még a kislány előtt guggolt, következőben rövidzárlatot kapott és földön elterülve keresgette ébersége megmaradt morzsáit. Elképzelése sem volt mi történt a két állapot között, vagy azt megelőzően. Az a sejtése támadt jó néhány perc kiesett emlékei közül. Helyzeten, pedig rontott, szörnyen érezte magát. Feje úgy kóválygott, mintha tarkón ütötték volna egy súlyos tárggyal. Látása homályos volt. Hiába a sűrű pislogás nem akaródzott kitisztulni. Végtagjai kimerülten lógtak teste mellett. Annyira gyengének érezte magát, felülni sem tudott. Erőtlenül tapogatta a földet. Az olyan kérdések mi történt, hol vagyok, ki vagyok még csak meg sem fogalmazódtak benne. Agyát képtelen volt működésre ösztönözni és szó szerint zokon esett széthullott lelkének felrántják a földről.
Fájdalmasan nyögve próbált megállni saját lábán. Szöszke sátánfi mondatán fonalat vesztve húzta össze szemöldökét. Nem értette mire célzott, de különösebben nem tudott vele foglalkozni. Függőlegesbe kerülve azonnal eluralkodott rajta a szédülés. Homlokához kapva igyekezett egyben tartani dőlni készülő fejét és elbukdácsolni az ajtófélfáig. Óriási sóhaj szakadt ki mellkasából, miután kemény fának támaszkodhatott. Nem vágyott másra, csak fél percre békén hagyják, míg összegyűjt kicsike energiát. Átmenetileg teljes mértékig haszontalan volt. Nem tudott gondolkodni, válaszolni, környezetére reagálni. Szedáltan ácsorgott és arcát dörzsölve próbált, tényleg próbált értelmet tuszkolni magába. Egyszerűen nem tudott figyelni ördögi trón várományosra, vagy az alku teljesítésére felszólított szerzetesre. Idegesítette hallja beszélnek körülötte és nem képes értelmezni szavaikat. Ugyanazzal a lendülettel pottyantak ki fülén az információk, ahogy bekopogtattak hozzá. Erőlködött működésre ösztökélje lerobbant agyát, de akárhogy dörzsölte halántékát, nem történt csoda. Indulásra felszólítás is fájdalmasan lassan ütött szöget fejében. Legszívesebben felpofozta volna magát, hátha élénkítően hat. Ez a féléber állapot, szörnyen kiakasztotta. Látott, hallott, érzékelt mindent, de annyira lassan, mintha beragasztották volna a pillanatmegállító gombját.
Ellenkezés nélkül borult vasvilla forgató hátára. Könnyed rongybaba volt, akinek még arra se maradt ereje megkapaszkodjon, vagy megtartsa súlyát. Elkábított szerencsétlenként pislogott a mellettük elhaladó tájra, nagyjából addig, míg féltávhoz értek a kutyagolásban. Végre tisztulni kezdett feje, így enyhén mocorogva nyöszörgött támasztékán. Nehézkesen kattogó aggyal próbálta összerakni a kirakós elemeit miről maradhatott le. Mindössze odáig voltak tiszta emlékei öregember vezetésével bementek a kicsike kunyhóba. Derengett utána csinált valamit képességével és hirtelen nem tudta mi lett a gyerekekkel. Felkapva fejét nézett körbe hol lehetnek, de kénytelen volt rájönni már régen eljöttek az épülettől. Fejében szintén éberen magyarázó Yume megnyugtatta rendben vannak és hamarosan hazajutnak. Gyakorlatilag az ő beszámolójának köszönhette, sikerült felidéznie mit csinált. Furcsa volt saját maga meséli saját tetteit, de kivételesen örült a közbenjárásnak. Ötlete sincs mikor idézte volna fel a dolgokat és hogyan magyarázza el szöszke sátáni örökösnek, ha fekete folt uralkodik buksijában. Nem, mintha így könnyebb dolga lenne. Rettegett a számon kéréstől, pedig elkerülhetetlen volt. Bár tudná mit mondhatna azon kívül, hogy egy otromba mutáns, aki elmeháborodottságában szellemekkel cseverészik és ijesztő maszkos lények miatt nem mer sötétben közlekedni.
Beérve a szentélybe nagyot szusszanva ült le az egyik sarokba. Plafont bámulva várakozott, mikor lesz kész az idős szerzetes. Tőle szokatlanul nyugodt volt. Valahogy nem tudott aggódni. Talán, amiatt hitt az öregember szavában, illetve abban az őrültségnek ható felvetésben, ténylegesen hazajuthatnak. Utolsó kézenfekvő lehetőség még az volt túlzottan tompa az aggodalmaskodáshoz, esetleg tudat alatt meg van róla győződve, álmodik. Ettől függetlenül némileg felpezsdült vérkeringése a szerzetes intésétől, álljanak gyertyákkal kiemelt körbe. Izgatottan szusszanva nézett körbe a helységben, mintha búcsút venne tőle. Halkan Yume-tól is elköszönt. Remélte nem forgatták fel fenekestül életét és rendben lesz színész választottjával. Orra alatt mosolygott a pároson, amikor sátánfi megszorította kezét, ezzel kizökkentve kellemes révedéséből.
-Nem fogok.- Jelezte eltökélt szándékát a gesztus viszonzásával és bátorító mosollyal arcán.-Ott leszek melletted, ígérem.-
Helyeselt bősz pocokként saját kijelentésére. Eszébe se jutott volna elkeveredni az egyetlen biztos ponttól eddigi kusza életében, na meg ebben a fura világban. Ragaszkodott pokoli vadmacskához. Nem csak amiatt, testőrként tekintett rá, vagy kizárólag őt ismerte. Szüksége volt rá, több időt szeretett volna eltölteni vele és még jobban megismerni. Rá volt kíváncsi, úgyhogy részéről biztos lehettek benne feszítő vassal sem választják le. Minden összespórolt erejével csimpaszkodott alvilági eltűnő művész kezébe, mielőtt szemeit behunyva igyekezett volna felkészülni a varázslatra. Igazából nem tudta mire számítson, de az újabb képszakadás cseppet sem volt ínyére viseltes szervezetének. Arra is nehezen akart észhez térni port felszippantva fulladozik. Heves köhögésben kitörve emelte fel kókuszát csíkra szűkült szemekkel nézhessen szét.
Ismerős látkép fogadta. Vidámpark falai magasodtak háta mögött. Előtte az ócska árus sátor magasodott. Rajta aznap felvett ruhája díszelgett. Legnagyobb megkönnyebbülésére, eltűnt méretes haja is. Minden visszatért a régi kerékvágásba, kivéve azt az apróságot szörnyen kimerült, netán nem épp az a pokoli látvány fogadta, amit szeretett volna tapasztalni. Pokoli vadállatok királyát igen érdekes nőszemély ostromolta. Eleinte fanatikus rajongónak hitte, de szemei többszöri dörzsölgetése után egyre bizarrabb megfejtés kúszott agyába. Mélységes sajnálatára volt szerencséje különös szerzetekkel találkozni, akik fehér maszkokat viseltek. Érhetetlen módon támadtak rájuk. Mindezek tetejében szörnyen erősek voltak. Pillanatok alatt végeztek egy-egy áldozatukkal. Előtte hadonászó alak kísértetiesen hasonlított rájuk. Már pedig, ha közölük való volt óriási bajban voltak. Felismerés döbbenetétől kőszoborrá válva sápadt el. Halálra rémült a lehetőségtől igaz lehet. Rémülten iszkolt volna el a helyszínről, de miután tudatosult benne kit készül elintézni, esetlenül tápászkodott fel. Kétségbe esetten ordított az egymással foglalkozó páros irányába.
-MENEKÜLJ ONNAN, DAISUKE! MEG FOG ÖLNI!-Közelebb botladozva emelte kezét a maszkos nőre, minél hamarabb távolabb űzhesse. Nem gondolta végig mit csinál. Kizárólag az motoszkált fejében, gyorsan tegyen valamit, mielőtt elkésne. Az sem számított eltalálja, vagy elvéti a célt, csak megzavarhassa a támadásban.-Kikku Funpatsu!-
Mondta ki az egyetlen Raion falain belül technika nevét. Kótyagos feje ellenére, viszonylag magabiztosan tudta használni. Sok gyakorlás következtében, vékonyka energiasugarat fáradtan is képes volt irányzékon tartani. Kellően felkeltette akciójával a külsőt váltott nő érdeklődését. Egyenesen felé fordulva váltott helyet. Nem értette, hogy volt képes egyetlen lélegzetvétel alatt közvetlen orra előtt megjelenni. Semmit sem észlelt mozgásából, csak arcába csapódó szelet. Alapjában véve nehezebben reagált környezetére, így ez a gyorsaság jelenleg meghaladta teljesítő képességét. Védekezni sem tudott a sugarat ellövő csuklóját érő szorításra. Érezte csontja nyekkenését. Hallotta felnyögött a fájdalomtól. Látta reménytelenül próbálja kirántani karját, miközben térdre esik. Moccanni sem bírt. Kiszolgáltatva ücsörgött előtte. Úgy érezte kiszívta belőle az összes életet. Tehetetlenül nézett vele farkasszemet, ahogy elégedett mosollyal emelte ütésre kezét. Nem bánta. Inkább őt végezze ki, mint pokoli bűvész dzsungel járót.

Mikor már azt hitte volna, hogy végre felébredt ebből a hosszú rémálomból, elég masszívan csapta arcon a tény, egy karmos női kéz képében, hogy még koránt sincs vége a műsornak. Fel nem bírta fogni, hogy mi lelte ezt az őrült, és meglehetősen érdekes kinézetű perszónát, hogy így rátámadt. Főleg mert tőle nem tudott meg erről többet annál, hogy a fuccsba ment vacsoráját emelgeti. Józan eszére hagyatkozva nem igazán ment neki összerakni, hogy ez a vacsora most ők lennének ketten. Az elmúlt, ki tudja, mennyi idő után viszont egyáltalán nem kellene meglepődnie, azon, hogy ilyesmi indíttatással támadnak rá. Már csak azért sem, mert ez a nő sokkal erősebb volt, mint amilyen egy átlag nő lehet. Daemon alig bírta hárítani az ütéseit, sőt elég volt csak egy lélegzetvételnyivel később emelnie a karját, mint kellett volna, máris beszerzett pár felszántott barázdát az arcára. Idegesen felszisszenve próbálta elkapni az őt megsebző kart, hogy hátracsavarhassa. Még mindig volt némi ellenérzése azzal kapcsolatban, hogy egy nő ellen hadakozik, de innentől kezdve ez már jócskán felfogható jogos önvédelemnek. Még szemtanúja is van rá! Apropó szemtanú… a közben szintén kótyagosan magához térő Nekoriról egy pillanatra meg is feledkezett a nagy hévben, amíg az fel nem hívta magára a figyelmet egy hangos kiáltással.
- Csak nem ismered? –kapta irányába a fejét elkerekedett szemekkel, ami viszont nem volt jó ötlet, mert a nő ezt azonnal kihasználva könyökölte gyomorszájon olyan intenzitással, amitől összegörnyedve kezdett köhécselni. Karjai közül természetesen így rögvest ki is szabadultak, és célbavették az előbb magát elkiáltó fekete macskát. Daemon egyre idegesebben ordított utána, miközben megtörölve a száját egyenesedett fel.
- Mi még nem végeztünk! –emelte fel a karját, nyomatékosítva, hogy igencsak felbosszantották, és faképnél hagyták. Az pedig már csak hab volt a tortán, ahogy premierplánból láthatta, amint Cicafiú újabb vudu mutatvánnyal igyekezett hatástalanítani a pillanat alatt előtte termő perszónát. Hunyorogni sem volt ideje a dolgon, hogy tényleg jól látta-e, mert a következő pillanatban már egyértelműen gyilkos szándékkal ragadták meg a karját. Ha eddig még nem akart kezet emelni erre a nőre, akkor ennek itt és most szakadt vége. Fogalma sincs, hogy miféle szörnyeteg ez, de hogy kapásból megcélozza a gyengébbet, és ilyen gusztustalanul elégedett fejjel készül elintézni, nah attól tényleg hányingere van. Körülbelül annyi adrenalinnal a fejében, amennyit nem mostanában, vagy talán még sosem érzett benne eddig, iramodott neki, hogy egy jól irányzott forgásból lendületet nyert rúgással próbálja meg eltéríteni ellenfelük figyelmét.
- Mocskos ribanc, innentől nem érdekel milyen szörnyeteg vagy. –sziszegte a fogai között, ahogy elkapta a váratlan rúgástól egyensúlyát vesztett fél Nekori karját szorongató kezét, és most ő csavarta ki úgy, hogy a hátán átdobva jó nagyot nyekkenjen a kockakövön. Forrongott a dühtől, de nem engedhette meg, hogy meggondolatlan akciókat tegyen. Harcművészeti képzésének még mindig az volt az egyik alappillére, hogy ne add meg az előnyt az ellenfélnek azzal, hogy hagyod, hogy elragadjon az indulat. Eddig nem értette, hogy ez miért olyan nehéz feladat, de az imént, ahogy az orra előtt bántottak egy hozzá tartozó személyt, tőből csavarta volna le a nő fejét.
Persze nem úszta meg ilyen könnyen… a földön fekvő nő, egy újabb hirtelen mozdulattal talpra ugrott, és ismét alakot váltott. Most már az eddigieknél is egyértelműbben látszott, hogy köze sincs a normális emberekhez, így Daemonnak egyáltalán nem kell bűntudatot éreznie, ha földbe tapossa. Csakhogy az alakváltás sajnos mintha erősebbé tette volna a szörnyetegüket, mert az ocsmány csápjaival olyan erősen ragadta meg a karjait és a nyakát, hogy képtelen volt lefejteni magáról. És ha ez nem lett volna elég, mintha fokozatosan szívta volna ki belőle az energiáját. Na ne etessék már, hogy még erre is képes… nem elég ennyi ótvar csáp csapkolódni? Egy szó, mint száz, a helyzete nem festett túl rózsásan. Összeszedve minden erejét igyekezett kiszabadítani magát, de ahelyett, hogy enyhült volna a szorítás, hirtelen homályosan kezdett látni. Valószínűleg az agya máris elkezdett tiltakozni a csökkenő oxigén ellátás miatt, ám mégsem pontosan ájulás közeli állapotban érezte magát. A látása sem tűnt el teljesen, inkább csak elmosódtak a vele szemben lévő nő körvonalak, míg egy furcsa érhálózat pedig élénken világítani kezdett benne. Összeszorítva a szemét igyekezett kitisztítani a képet, ami hirtelen váltakozni kezdett eközött a furcsa kép és a rendes látási viszonyok között. Kezdte úgy érezni, hogy lassan hányingere lesz ettől a stroboszkóptól, de ettől függetlenül igyekezett minden idegszálával koncentrálni, hogy meglelje szabadulásának kulcsát. Az egyik kicsit hosszabb képváltozási állapotban kicsit jobba is megfigyelhette ezt a furcsa érhálózatot. A nő egész testét behálózta, és bizonyos helyeken kis gócokban összpontosult. Volt amelyik nagyobb volt, volt amelyik kisebb, attól függően, hogy milyen sok és milyen vastag erecske szőtte be a környékét. Sosem volt túlságosan otthon a biológiában, de a dojoban mintha néhányszor beszéltek volna neki olyan speckós pontokról, amiket ha eltalál az ember, könnyedén hatástalaníthatja, vagy akár meg is ölheti az ellenfelét. Pont ezért nem is igazán tanították meg ezeknek a hollétét, és óva intettek mindenkit az autodidakta próbálkozásoktól. Csoda, hogy ilyen állapotban még képes volt gondolkodni, de nem volt más választása, mert ugyan beletörődni nem fog abba, hogy halálra szorongatják. Mégegyszer összeszedve az erejét lendítette meg az egyik karját, és célzott meg egy ilyen pontot a nő vállában. Önmagát is meglepő eredményt tapasztalt. Ütése mentén kihunyt a fény a gócban, és a körülötte lévő területen, a nő pedig fájdalmasan felüvöltve vágta földhöz. Nagyot nyekkenve a kövön, néhány törött bordával konstatálta, hogy lehet valami az elrugaszkodott feltételezésében, amit maga sem akart elhinni. Tényleg képes lenne látni azokat a speciális pontokat? Fogalma sincs, de arról sem, hogy hogy hozhatná elő újból azt a képet, ami a becsapódásának hála ismét szertefoszlott. Bárhogy próbálkozott hunyorogni, csak a szokásos kép tárult a retinái elé, egy meglehetősen paprikás hangulatú ellenféllel az orra előtt. Fájó bordáit tapogatva kászálódott fel, és felhasználva a színészettel edzett memóriáját igyekezett célba venni a nő mellkasán lévő pontot. A háta mögül pedig segítő utasításokra lett figyelmes. Nem pillantott hátra, mert megint olyan pórul jár mint az előbb, de megbízva a vudu képességeiben, engedelmesen követte Cicafiú utasításait a kitérésre vonatkozóan. Reflexei a törött bordáinak hála kicsit lomhábbak voltak, mint szerette volna, így kivételesen nem húzta a száját a mellesleg ijesztően pontos segítségre. Ennek köszönhetően néhány manőver után sikeresen közel is tudott férkőzni a nő mellkasához, hogy buddhista imákat zengve lesújthasson a megfelelőnek vélt pontra.
Ütése erejétől a nő hirtelen összerogyott, és egy újabb villámgyors helyváltoztatást követően az égen feltűnve lihegett a mellkasát szorongatva. Másik kezével háta mögé intve pedig mintha elkezdett volna felhasadni mögötte az ég. Daemont olyannyira letaglózta ez a látvány, hogy lendületében még seggre is esett, úgy bámult fel a mintha spanyolul szitkokat eregető szörnyeteg felé.

Mozdulatlan babaként törődött bele sorsába. Tervei között nem szerepelt ellenkezés, harc nélkül, könnyedén eldobja életét. Nagyon sok évet szeretett volna még élő emberként leélni, főleg valakivel és valakikkel együtt. Szeretett volna célt találni monoton és unalmas hétköznapjainak. Tudni mihez kezdjen munkájában, magánéletében, egyáltalán mi tévő legyen szánalmas életével. Rengeteg kérdés tolongott fejében megválaszolatlanul és mindegyikre, vagy legalább túlnyomó többségükre szeretett volna választ kapni. Idő, sok-sok idő kellett még neki. Annyi mindent szeretett volna tenni, megtapasztalni, mondani, egyszerűen átélni. Új élményekre vágyott. Emlékeket szeretett volna elraktározni, olyan pillanatokat, amikre boldogan gondolhat vissza. Szebb múltat akart háta mögött tudni. Ehhez küzdenie kellett volna. Nem kellett volna tehetetlenül ücsörögnie, ha másért nem, azokért, akiket szeret. Foggal körömmel tiltakozni, ahelyett fülét farkát behúzva, gyáva nyúlként néz farkasszemet a vérszomjas alakkal.
Lassított felvételben ragadva, egyszerű nézőként szembesült vele közelebb és közelebb kerül arcához a hosszú körmökkel felvértezett kézfej. Biztos volt benne, hamarosan elér hozzá, még sem tett kísérletet arrébb húzza fejét. Mozdulatlan sóbálvánnyá váltan meredt maga elé. Fülében gyorsvonatként zakatolt szíve. Minden zajt elnyomott rémült zihálása. Pupillái hatalmasra tágultak a tenyér árnyékától. Szinte bőrén érezte csattani az ütést, előre égett arca a fájdalomtól, annyira biztos volt benne nem kerülheti el. Átsuhant agyán vajon mennyire lesz erős, milyen súlyos sérülést fog okozni és sokáig fog e szenvedni. Félt a támadás következményeitől, de rövidesen ráébredt felesleges légből kapott változatokat kieszelnie. Pofon így is, úgy is elért hozzá, cseppet sem abban a formában, amiben hitte. Hangos csattanás helyett, maszkos nőszemély tövig mélyesztette körmeit bőrébe. Arca bal oldalán elindulva haladt egészen szegycsontjáig. Valószínűleg az menthette meg az ennél is vészesebb sérülés begyűjtésétől, pokoli trónvárományos keresztül húzta vacsoráját követelő szörnyeteg terveit.
Kibillentette egyensúlyából, így teljes erejéből nem tudott csonkítására koncentrálni. Ettől függetlenül igazán mély barázdákkal cicomázta ki testét. Eleinte nem fogta fel mi történhetett vele. Zsibbadt fejjel és végtagokkal borult előre. Épnek nevezhető kezén támaszkodva próbált talpon maradni, miközben sűrűn pislogott a betonon gyülekező vérpacákra. Száját eltátva figyelte a vörös cseppeket, majd kanalazta össze bátorságát megtaperolja vélt kiindulási pontjukat. Halkan nyösszent fel a sebeket csípő érintéstől, melynek hála bágyadtságból észhez térve kerekedtek el szemei. Innentől fogva erősödött fel egész buksiját, nyakát, valamint mellkasát bejáró fájdalom. Őrült módon égett, szúrt, zsibbadt, hasogatott bőre. Kész tortúra volt visszafojtani szenvedésre reagáló mimikáját. Arra egyenesen lehetetlen kihívás volt figyelmet fordítani, talpra pattanva induljon sátánka segítségére. Nem engedelmeskedtek lábai, hiába győzködte őket mozduljanak meg. Hosszas küzdelmébe telt hátsójára zuhanva próbálja felvenni az orra előtt zajló küzdelem fonalát. Semmi tartaléka nem maradt becsatlakozni, csak esetlen szerencsétlenként nyűglődött. Szemtanúként nézte kockáról kockára hogyan végzik ki pokoli vasvilla forgatót, amibe nem akart beletörődni. Valamit szeretett volna tenni. Valahogy ki akarta onnan hozni, mégpedig élve. Ismeretlen terep számára a harcművészetet, lefegyverző fogás, bármilyen hatástalanító technika. Nem tudott ténylegesen harcolni és alkalmas sem volt rá. Kizárólag gyenge képességében bízhatott. Egyetlen mentőöv volt kezei között.
-Kérlek segíts!- Szemeit összeszorítva fohászkodott saját erejéhez, hátha csoda történik. Megszánja, vagy fogalma sincs. Mindent egy lapra feltéve szorította mellkasához gyűrűs kézfejét. Kétségbe esetten fókuszált lelke mélyében lappangó megoldásra. Rá próbált bukkanni arra a lilás fénypontra, amit már többször látott. Abban reménykedett tőle kaphat útmutatást. Ha sikerül elérnie, valami történni fog. Nem sejtette mi, de azt súgta megérzése ezt kell tennie. Megragadni a fényt, tenyerébe venni, aztán tudni fogja mit tegyen. Egyetlen egyszer hívta elő, nem tudta milyen módon tehette volna meg újra, milyen eredménnyel fog járni. Önmaga is meglepődött, miután kellemes energia áramlat járta át. Azután ujjai közé fonta a fényes labdát leszakadt válláról az összes negatív érzés. Súlytalanak érezte magát és immár tudta, napnál világosabb volt számára hogyan használhatja erejét. Médium szerepét felvéve homályosodott el látása. Külvilágtól elszakadva keveredett légüres térbe. Kerek teremben lebegve vették körbe kijelzők. Színes diszkógömb jutott róla eszébe, melynek minden lapján különböző képek cikáztak. Események tömkelege pörgött körülötte, amik közül megfeszített munkát jelentett kiválasztani a jelenlegi csata kockáit. Pillanatról pillanatra látta harcoló felek összes elkövetkezendő mozdulatát.
Plusz információt arra használta fel pokoli varázs macska találatait maximalizálja. Kimerült szervezetét terhelő erőtől hamar ájulás szélére került. Fogait összeszorítva küzdött, minél tovább fenntarthassa képességét, de kitartása, mint mindig, most is cserben hagyta. Hamar szakadék szélén találta magát, ahonnan nem volt visszaút. Képessége szemvillantás alatt szertefoszlott, kifacsart teste, pedig rongybabaként dőlt előre. Földön kinyúlva lihegett. Hatalmas nyöszörgésekkel fordította fejét szöszke ördögfi irányába meggyőződhessen róla egyben van. Fáradt mosollyal konstatálta minden rendben vele, megmenekült és támadójuk kereket oldott. Látszat ellenére nem nyugodott meg teljesen. Abban a percben közel került hozzá, tenyerét rá helyezve préselt ki magából annyi erőt, leellenőrizhesse nem esett bántódása.
-Soha többet nem vagyok hajlandó vidámparkba jönni! Kalapból sem húzok helyszínt, vagy ha igen, nem oda megyünk!-
Orra alatt sűrűn dörmögött, ahogy kámfor vadorzó vállának döntötte fejét. Alig volt eszénél, ez nem akadályozhatta abban makacsul győzködje képességét gondoskodjon sérült bordáiról. Rendbe szerette volna hozni, mielőtt elsötétül előtte a világ. Odáig viszont már nem jutott el sikerrel járt e. Szorgos ápolását valamikor félbe szakította a békés durmolás. Túlságosan lecsillapította háborgó lelkét óriás plüss ragadozója jelenléte.

Üdv!

A küldetést ezennel LEZÁROM. Gratulálok a sikeres teljesítéshez, a jutalmatok 3500 LP és 4000 ryou.