„Mutato nomine de te fabula narratur."

Alig fordult hátra Nekorihoz a csészével, máris újabb ellentámadást indítottak a nagyon vékony lábakon álló türelme utolsó tartópeckei ellen. Erőteljes szemöldökrándulással könyvelte el a hallottakat, de inkább nem szólt egy szót sem, mert abban nem lett volna köszönet. Na akkor szolgált volna rá az előbbi kijelentésre, ha kimondta volna azt a nem éppen kedves gondolatot, ami a bölcsöreg felmenőivel kapcsolatban fogalmazódott meg benne. De nem tehette… egyrészt, mert nem akart mélyebbre süllyedni a szópárbajban, másrészt pedig az a kabukis bolond már így is az idegein táncolt, csakhogy kicsit se enyhülhessen a fejfájása, míg el nem kezd jókisfiúként viselkedni. Nehezére esett, de a néma reakción kívül mással nem vágott vissza a szerzetesnek. A kísértést szerencsére azzal is tovább fojtották belé, hogy valami látomásról kezdtek regélni. Először fogalma sem volt mire akarhat ezzel célozni, de miután kicsit megerőltette a jelenleg csökkentett módban üzemelő agyát, vágni kezdte, hogy róluk beszél. Bár azt nem tudta hova tenni, hogy mi ez a népmesés körítés. Daemon csak elégedetlen ciccenéssel jutalmazta a tényt, hogy még ebben az elfuserált álomvilágban sincs semmi ingyen. Cicafiú viszont idegesen fészkelődve mögötte vette át a beszélgetés fonalát. Valahogy nem bánta, mert neki nem sok hozzáfűznivalója volt a hallottakhoz, hiszen még mindig nem a jótékony természetéről híres. Viszont mégis jó lett volna már mihamarabb véget venni ennek az egésznek. De ha rajta múlik, nem mostanában lesz, hogy megtalálja a közös hangot az idegesítően magabiztosan egyezkedő féllel. Attól, hogy egyszer behalluzott valamit álmában, máris azt hiszi, hogy ilyen félvállról utasítgathatja őket? Ha annyira kíváncsi rá, Daemon is rendszeresen szellemeket hallucinál az utcára, mégsem áll neki egy ördögűző standot nyitni. Naná, hogy mellesleg nem is dicsekszik ilyen deffektjeivel. Épp elég lakat alatt tartania rejtélyes vonzerejének titkát. Könnyen lehet, hogy most is a selejtes agya játszik vele beteg tréfát, és valójában ott döglik valahol egy hatalmas púppal a fején a vidámpark előtti kockakövön. Ilyesmire még nem volt példa, de manapság már tényleg nem lepődne meg semmi. Úgyis egyre több furcsa dolgot tapasztal maga körül.
Olyannyira elmélyülten próbálta összerakni a történéseket, hogy igazából nem is figyelt arra, hogy Ciculi és a vénember miről társalognak. Csak olyan foszlányok jutottak el hozzá, hogy Macs segít neki, és cserébe oszolhatnak innen. Fogalma sincs ezt hogy akarják kivitelezni, de amíg azzal a végeredménnyel jár, hogy tipli van innen, addig engedelmesen követi a nem túl biztos léptekkel bukdácsoló hajkirálylányt. Az öreggel ketten együtt olyan békés andalgásban meneteltek, hogy ennél lassabban már nem is vánszoroghatott volna mögöttük. Mások biztos azt mondták volna, hogy hát mit hisztizik, a friss levegő a szabadban jót tesz a fejfájásnak. Hát a nagy fenéket… Daemoné csak egyre jobban hasogatott, és a legszívesebben vattát tömött volna a feje fölött trillázó énekesmadarak csőrébe. Egy örökkévalóságnak tűnő sétafikálás és lépcsőzés után egy szörnyen lepukkant helyre érkeztek. Már épp megkérdezte volna, hogy milyen csöves telepre hozták, amikor meglátta azt a sok elég gyatra állapotban vergődő gyereket. Egy pillanatra belefagyott a szusz, annyira nem tudta mit reagáljon erre. Szerencsétlen kis csórik nem festettek túl jól… Kényelmetlenül vakargatva a tarkóját húzódott félre a fal mellé, hogy ne legyen útban. Nem volt túl jó ilyen fiatal gyerekeket ennyire leharcoltan látni. Nem valószínű, hogy megérdemelték, hogy itt kelljen lakniuk. Ő mindig is tudta magáról, hogy roppant szerencsés, amiért olyan családban nőhetett fel amilyenben, és pont ezért próbálja őket minél jobban megvédeni ettől a képmutató, anyagias és megbízhatatlan haszonleső életből, ami nap, mint nap körülveszi őt. Mégha ezt sokan félre is értik… nem érdekli mit gondolnak erről mások.
Nekori viszont vele szemben elég természetesen viselkedve vette kezébe a dolgokat. Nem vágta, hogy mivel tudna segíteni rajtuk, de ettől függetlenül kíváncsian figyelte a háttérből amint megszólítja az egyik kis törpét. Kisvártatva viszont nagyokat pislogva dörzsölgette meg a szemét, hogy már a hallucinációban is hallucinál-e, vagy Cicafiú tényleg vudu trükköket gyakorol. Némi nappali fényshow után az előbbi köhécselő lánykának mintha kutya baja se lett volna, a teremben lévő jónéhány sorstársával egyetemben. Önkéntelen felhördüléssel adott hangot meglepettségének, majd tompa puffanás zökkentette vissza. Vudumágus fekete macska offolva hevert a padlón és éledezett nem túl élénk tempóban.
- Nagyon remélem, hogy ezt az egészet tényleg csak hallucinálom. –dörzsölte meg a homlokát nagyon sóhajtva, majd odalépett hozzá, és egy segédkezet nyújtva húzta fel a földről. –Inkább ne mondj semmit… előbb fel akarok ébredni. –tette hozzá a magyarázatra készülő tekintetet megpillantva. Egyelőre semmit sem akart hallani erről a dologról. Először takarodjanak már végre haza.
- A ránk eső rész asszem teljesítve…vagy mi… szóval maga jön, öreg. –köhécselt párat, hogy felhívja magára a nem igazán velük foglalkozó szerzetes figyelmét. Ő nem igazán akarta félbeszakítani a nagy családi jelenetet, de erre Nekorinak köszönhetően bőven lesz még idejük azután is, hogy az egyezség másik felét is beváltják. Bár nem tudja meddig fog tartani, míg ezek a szerencsétlen árvák újra megbetegszenek… ilyen körülmények között nem lenne meglepő. De senki kedvét nem akarta letörni a szokásos túlzottan pesszimista életszemléletével. Valahogy nagyon sokszor a legrosszabb végkimenetelt látta maga előtt. Ez nem túl szívmelengető, de ahonnan már nincs lejjebb, biztosan nem csalódhatsz, bármivel is kerül elő a pakliból. Kegyetlen önvédelmi mechanizmus. Egy újabbat sóhajtva pillantott vissza a bejárattól a gyerekekre, miközben a hátára vette az igencsak lenullázott Nekorit. Fogalma sincs mit csinált, de az biztos, hogy még annál is jobban leszívta, mint ahogy pár órája vergődött. Így helyette most kénytelen volt megint ő figyelni a szerzetesre, aki valamiféle szentély felé terelgette őket, hogy ott elvégezhessen egy szertartást, amivel elmondása szerint hazajuttatja őket. Neki aztán édes mindegy… amíg nem akarják feláldozni, vagy bármilyen testrészétől megszabadítani, addig áll elébe bárminek, ami kijuttatja ebből a nyiszlett csepűrágó testből. Eléggé frusztrálta, hogy még ezt a pihekönnyű álgésát sem tudta olyan könnyedén cipelni, ahogy elvárta volna magától. Tiszta gáz.
- Szóval ilyen az, ha valaki nem sportol..vágom. –lihegett pár sort, mikor végre megérkeztek és volt némi idejük amíg a vénember előkészítette a szertartás kellékeit. Nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek az a sok lom, amit összegórált hozzá, szóval inkább oda sem nézett, míg megint el nem kezdték terelgetni, hogy hova álljon.
- Bárhol ébredek legközelebb, el ne merj tűnni mellőlem! –markolta meg Nekori kezét, nyomatékosítva, hogy nagyon szeretné, ha ez így is lenne. Nem szokott félni, de a szíve most egy kicsit a torkában dobogott, amint az újfent végtelennek tűnő másodperceket malmozta a kántáló öreget figyelve. A fejébe szökő adrenalintól csak még jobban lüktetett a feje, mint eddig valaha, és egyre jobban kezdett eltompulni minden körülötte. Az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudott, hogy el ne engedje a már-már görcsösen szorongatott kezet maga mellett. A lüktetés egy idő után már olyan elviselhetetlenné vált, hogy úgy érezte, mintha kilökődne a saját testéből. Ezután pedig elvesztette az eszméletét.
A következő inger, ami eljutott a tudatáig, az egy valószínűleg néhány utcával odébb elsüvítő mentőautó szirénájának hangja volt. Olyan hirtelen pattantak fel a szemhéjai, hogy úgy érezte majdnem lerepültek a helyükről. Ezt hála az égnek megúszta, és némi homályos fókuszálás után modern környezetet, és ismerősen saját végtagokat pillantott meg magán és maga körül. Felülve dörzsölte meg a szemét, hogy magához térjen, amikor ráeszmélt, hogy még mindig szorongat egy kezet. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt a fekete macskát pillantotta meg maga mellett, akit szeretett volna. Nagyot fújtatva nézett körbe, hogy mi történhetett, mikor a tőlük nem messze lévő ócska standnál ácsorgó vénasszonyon állapodott meg a tekintete. A paraván mögé húzódva figyelte őket, meglehetősen riadt arckifejezéssel. Ez azonban nem tartott sokáig, tekintete hamarosan dühödtebbre fordult, és közelíteni kezdett feléjük. És ha ez nem lett volna elég, menet közben még az öregasszony fizimiskát is levedlette, és egy fehér ruhás, csont maszkkal díszített nőszemély lett belőle, aki türelmetlenül követelte a vacsoráját. Daemon ennél tanácstalanabb már nem is lehetett volna, mint amit ez a jelenet okozott nála. Fogalma sem volt, hogy mi folyik körülötte, de határozottan az az érzése támadt, hogy még koránt sincs vége a beszívott kalandjának.
- Csak lassabban szivi, milyen bűvészshowból szalajtottak? –pattant talpra, bár a hirtelen mozdulattól egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, aminek következtében a felé lesújtó nő ütése telibe kapta az arcát. Egy gyors támaszcserével megkeresve az egyensúlyát igyekezett elkapni a karját, és kifordítani maga felé, hogy lefegyverezze támadóját.
- Nem ütök meg nőket, szóval ne hergelj. –morrant fel ingerülten, miközben egy gáncsolással próbálta padlóra kényszeríteni ellenfelét.

Pillanatok alatt csúszott ki lába alól a talaj. Egyetlen csettintés kellett elszálljon minden ereje. Követni sem bírta a történéseket. Kísértetiesen hasonlított azokra a jeleneteire, amikor váratlanul, előjel nélkül sötétült el orra előtt a világ. Emlékszik régebben sokszor megtörtént teljesen jól volt, boldogan vigyorogva menetelt, következő pillanatban megingott lába, apró pontokat látott, majd következett a képszakadás. Most sem történt máshogy. Egyik pillanatban még a kislány előtt guggolt, következőben rövidzárlatot kapott és földön elterülve keresgette ébersége megmaradt morzsáit. Elképzelése sem volt mi történt a két állapot között, vagy azt megelőzően. Az a sejtése támadt jó néhány perc kiesett emlékei közül. Helyzeten, pedig rontott, szörnyen érezte magát. Feje úgy kóválygott, mintha tarkón ütötték volna egy súlyos tárggyal. Látása homályos volt. Hiába a sűrű pislogás nem akaródzott kitisztulni. Végtagjai kimerülten lógtak teste mellett. Annyira gyengének érezte magát, felülni sem tudott. Erőtlenül tapogatta a földet. Az olyan kérdések mi történt, hol vagyok, ki vagyok még csak meg sem fogalmazódtak benne. Agyát képtelen volt működésre ösztönözni és szó szerint zokon esett széthullott lelkének felrántják a földről.
Fájdalmasan nyögve próbált megállni saját lábán. Szöszke sátánfi mondatán fonalat vesztve húzta össze szemöldökét. Nem értette mire célzott, de különösebben nem tudott vele foglalkozni. Függőlegesbe kerülve azonnal eluralkodott rajta a szédülés. Homlokához kapva igyekezett egyben tartani dőlni készülő fejét és elbukdácsolni az ajtófélfáig. Óriási sóhaj szakadt ki mellkasából, miután kemény fának támaszkodhatott. Nem vágyott másra, csak fél percre békén hagyják, míg összegyűjt kicsike energiát. Átmenetileg teljes mértékig haszontalan volt. Nem tudott gondolkodni, válaszolni, környezetére reagálni. Szedáltan ácsorgott és arcát dörzsölve próbált, tényleg próbált értelmet tuszkolni magába. Egyszerűen nem tudott figyelni ördögi trón várományosra, vagy az alku teljesítésére felszólított szerzetesre. Idegesítette hallja beszélnek körülötte és nem képes értelmezni szavaikat. Ugyanazzal a lendülettel pottyantak ki fülén az információk, ahogy bekopogtattak hozzá. Erőlködött működésre ösztökélje lerobbant agyát, de akárhogy dörzsölte halántékát, nem történt csoda. Indulásra felszólítás is fájdalmasan lassan ütött szöget fejében. Legszívesebben felpofozta volna magát, hátha élénkítően hat. Ez a féléber állapot, szörnyen kiakasztotta. Látott, hallott, érzékelt mindent, de annyira lassan, mintha beragasztották volna a pillanatmegállító gombját.
Ellenkezés nélkül borult vasvilla forgató hátára. Könnyed rongybaba volt, akinek még arra se maradt ereje megkapaszkodjon, vagy megtartsa súlyát. Elkábított szerencsétlenként pislogott a mellettük elhaladó tájra, nagyjából addig, míg féltávhoz értek a kutyagolásban. Végre tisztulni kezdett feje, így enyhén mocorogva nyöszörgött támasztékán. Nehézkesen kattogó aggyal próbálta összerakni a kirakós elemeit miről maradhatott le. Mindössze odáig voltak tiszta emlékei öregember vezetésével bementek a kicsike kunyhóba. Derengett utána csinált valamit képességével és hirtelen nem tudta mi lett a gyerekekkel. Felkapva fejét nézett körbe hol lehetnek, de kénytelen volt rájönni már régen eljöttek az épülettől. Fejében szintén éberen magyarázó Yume megnyugtatta rendben vannak és hamarosan hazajutnak. Gyakorlatilag az ő beszámolójának köszönhette, sikerült felidéznie mit csinált. Furcsa volt saját maga meséli saját tetteit, de kivételesen örült a közbenjárásnak. Ötlete sincs mikor idézte volna fel a dolgokat és hogyan magyarázza el szöszke sátáni örökösnek, ha fekete folt uralkodik buksijában. Nem, mintha így könnyebb dolga lenne. Rettegett a számon kéréstől, pedig elkerülhetetlen volt. Bár tudná mit mondhatna azon kívül, hogy egy otromba mutáns, aki elmeháborodottságában szellemekkel cseverészik és ijesztő maszkos lények miatt nem mer sötétben közlekedni.
Beérve a szentélybe nagyot szusszanva ült le az egyik sarokba. Plafont bámulva várakozott, mikor lesz kész az idős szerzetes. Tőle szokatlanul nyugodt volt. Valahogy nem tudott aggódni. Talán, amiatt hitt az öregember szavában, illetve abban az őrültségnek ható felvetésben, ténylegesen hazajuthatnak. Utolsó kézenfekvő lehetőség még az volt túlzottan tompa az aggodalmaskodáshoz, esetleg tudat alatt meg van róla győződve, álmodik. Ettől függetlenül némileg felpezsdült vérkeringése a szerzetes intésétől, álljanak gyertyákkal kiemelt körbe. Izgatottan szusszanva nézett körbe a helységben, mintha búcsút venne tőle. Halkan Yume-tól is elköszönt. Remélte nem forgatták fel fenekestül életét és rendben lesz színész választottjával. Orra alatt mosolygott a pároson, amikor sátánfi megszorította kezét, ezzel kizökkentve kellemes révedéséből.
-Nem fogok.- Jelezte eltökélt szándékát a gesztus viszonzásával és bátorító mosollyal arcán.-Ott leszek melletted, ígérem.-
Helyeselt bősz pocokként saját kijelentésére. Eszébe se jutott volna elkeveredni az egyetlen biztos ponttól eddigi kusza életében, na meg ebben a fura világban. Ragaszkodott pokoli vadmacskához. Nem csak amiatt, testőrként tekintett rá, vagy kizárólag őt ismerte. Szüksége volt rá, több időt szeretett volna eltölteni vele és még jobban megismerni. Rá volt kíváncsi, úgyhogy részéről biztos lehettek benne feszítő vassal sem választják le. Minden összespórolt erejével csimpaszkodott alvilági eltűnő művész kezébe, mielőtt szemeit behunyva igyekezett volna felkészülni a varázslatra. Igazából nem tudta mire számítson, de az újabb képszakadás cseppet sem volt ínyére viseltes szervezetének. Arra is nehezen akart észhez térni port felszippantva fulladozik. Heves köhögésben kitörve emelte fel kókuszát csíkra szűkült szemekkel nézhessen szét.
Ismerős látkép fogadta. Vidámpark falai magasodtak háta mögött. Előtte az ócska árus sátor magasodott. Rajta aznap felvett ruhája díszelgett. Legnagyobb megkönnyebbülésére, eltűnt méretes haja is. Minden visszatért a régi kerékvágásba, kivéve azt az apróságot szörnyen kimerült, netán nem épp az a pokoli látvány fogadta, amit szeretett volna tapasztalni. Pokoli vadállatok királyát igen érdekes nőszemély ostromolta. Eleinte fanatikus rajongónak hitte, de szemei többszöri dörzsölgetése után egyre bizarrabb megfejtés kúszott agyába. Mélységes sajnálatára volt szerencséje különös szerzetekkel találkozni, akik fehér maszkokat viseltek. Érhetetlen módon támadtak rájuk. Mindezek tetejében szörnyen erősek voltak. Pillanatok alatt végeztek egy-egy áldozatukkal. Előtte hadonászó alak kísértetiesen hasonlított rájuk. Már pedig, ha közölük való volt óriási bajban voltak. Felismerés döbbenetétől kőszoborrá válva sápadt el. Halálra rémült a lehetőségtől igaz lehet. Rémülten iszkolt volna el a helyszínről, de miután tudatosult benne kit készül elintézni, esetlenül tápászkodott fel. Kétségbe esetten ordított az egymással foglalkozó páros irányába.
-MENEKÜLJ ONNAN, DAISUKE! MEG FOG ÖLNI!-Közelebb botladozva emelte kezét a maszkos nőre, minél hamarabb távolabb űzhesse. Nem gondolta végig mit csinál. Kizárólag az motoszkált fejében, gyorsan tegyen valamit, mielőtt elkésne. Az sem számított eltalálja, vagy elvéti a célt, csak megzavarhassa a támadásban.-Kikku Funpatsu!-
Mondta ki az egyetlen Raion falain belül technika nevét. Kótyagos feje ellenére, viszonylag magabiztosan tudta használni. Sok gyakorlás következtében, vékonyka energiasugarat fáradtan is képes volt irányzékon tartani. Kellően felkeltette akciójával a külsőt váltott nő érdeklődését. Egyenesen felé fordulva váltott helyet. Nem értette, hogy volt képes egyetlen lélegzetvétel alatt közvetlen orra előtt megjelenni. Semmit sem észlelt mozgásából, csak arcába csapódó szelet. Alapjában véve nehezebben reagált környezetére, így ez a gyorsaság jelenleg meghaladta teljesítő képességét. Védekezni sem tudott a sugarat ellövő csuklóját érő szorításra. Érezte csontja nyekkenését. Hallotta felnyögött a fájdalomtól. Látta reménytelenül próbálja kirántani karját, miközben térdre esik. Moccanni sem bírt. Kiszolgáltatva ücsörgött előtte. Úgy érezte kiszívta belőle az összes életet. Tehetetlenül nézett vele farkasszemet, ahogy elégedett mosollyal emelte ütésre kezét. Nem bánta. Inkább őt végezze ki, mint pokoli bűvész dzsungel járót.

Mikor már azt hitte volna, hogy végre felébredt ebből a hosszú rémálomból, elég masszívan csapta arcon a tény, egy karmos női kéz képében, hogy még koránt sincs vége a műsornak. Fel nem bírta fogni, hogy mi lelte ezt az őrült, és meglehetősen érdekes kinézetű perszónát, hogy így rátámadt. Főleg mert tőle nem tudott meg erről többet annál, hogy a fuccsba ment vacsoráját emelgeti. Józan eszére hagyatkozva nem igazán ment neki összerakni, hogy ez a vacsora most ők lennének ketten. Az elmúlt, ki tudja, mennyi idő után viszont egyáltalán nem kellene meglepődnie, azon, hogy ilyesmi indíttatással támadnak rá. Már csak azért sem, mert ez a nő sokkal erősebb volt, mint amilyen egy átlag nő lehet. Daemon alig bírta hárítani az ütéseit, sőt elég volt csak egy lélegzetvételnyivel később emelnie a karját, mint kellett volna, máris beszerzett pár felszántott barázdát az arcára. Idegesen felszisszenve próbálta elkapni az őt megsebző kart, hogy hátracsavarhassa. Még mindig volt némi ellenérzése azzal kapcsolatban, hogy egy nő ellen hadakozik, de innentől kezdve ez már jócskán felfogható jogos önvédelemnek. Még szemtanúja is van rá! Apropó szemtanú… a közben szintén kótyagosan magához térő Nekoriról egy pillanatra meg is feledkezett a nagy hévben, amíg az fel nem hívta magára a figyelmet egy hangos kiáltással.
- Csak nem ismered? –kapta irányába a fejét elkerekedett szemekkel, ami viszont nem volt jó ötlet, mert a nő ezt azonnal kihasználva könyökölte gyomorszájon olyan intenzitással, amitől összegörnyedve kezdett köhécselni. Karjai közül természetesen így rögvest ki is szabadultak, és célbavették az előbb magát elkiáltó fekete macskát. Daemon egyre idegesebben ordított utána, miközben megtörölve a száját egyenesedett fel.
- Mi még nem végeztünk! –emelte fel a karját, nyomatékosítva, hogy igencsak felbosszantották, és faképnél hagyták. Az pedig már csak hab volt a tortán, ahogy premierplánból láthatta, amint Cicafiú újabb vudu mutatvánnyal igyekezett hatástalanítani a pillanat alatt előtte termő perszónát. Hunyorogni sem volt ideje a dolgon, hogy tényleg jól látta-e, mert a következő pillanatban már egyértelműen gyilkos szándékkal ragadták meg a karját. Ha eddig még nem akart kezet emelni erre a nőre, akkor ennek itt és most szakadt vége. Fogalma sincs, hogy miféle szörnyeteg ez, de hogy kapásból megcélozza a gyengébbet, és ilyen gusztustalanul elégedett fejjel készül elintézni, nah attól tényleg hányingere van. Körülbelül annyi adrenalinnal a fejében, amennyit nem mostanában, vagy talán még sosem érzett benne eddig, iramodott neki, hogy egy jól irányzott forgásból lendületet nyert rúgással próbálja meg eltéríteni ellenfelük figyelmét.
- Mocskos ribanc, innentől nem érdekel milyen szörnyeteg vagy. –sziszegte a fogai között, ahogy elkapta a váratlan rúgástól egyensúlyát vesztett fél Nekori karját szorongató kezét, és most ő csavarta ki úgy, hogy a hátán átdobva jó nagyot nyekkenjen a kockakövön. Forrongott a dühtől, de nem engedhette meg, hogy meggondolatlan akciókat tegyen. Harcművészeti képzésének még mindig az volt az egyik alappillére, hogy ne add meg az előnyt az ellenfélnek azzal, hogy hagyod, hogy elragadjon az indulat. Eddig nem értette, hogy ez miért olyan nehéz feladat, de az imént, ahogy az orra előtt bántottak egy hozzá tartozó személyt, tőből csavarta volna le a nő fejét.
Persze nem úszta meg ilyen könnyen… a földön fekvő nő, egy újabb hirtelen mozdulattal talpra ugrott, és ismét alakot váltott. Most már az eddigieknél is egyértelműbben látszott, hogy köze sincs a normális emberekhez, így Daemonnak egyáltalán nem kell bűntudatot éreznie, ha földbe tapossa. Csakhogy az alakváltás sajnos mintha erősebbé tette volna a szörnyetegüket, mert az ocsmány csápjaival olyan erősen ragadta meg a karjait és a nyakát, hogy képtelen volt lefejteni magáról. És ha ez nem lett volna elég, mintha fokozatosan szívta volna ki belőle az energiáját. Na ne etessék már, hogy még erre is képes… nem elég ennyi ótvar csáp csapkolódni? Egy szó, mint száz, a helyzete nem festett túl rózsásan. Összeszedve minden erejét igyekezett kiszabadítani magát, de ahelyett, hogy enyhült volna a szorítás, hirtelen homályosan kezdett látni. Valószínűleg az agya máris elkezdett tiltakozni a csökkenő oxigén ellátás miatt, ám mégsem pontosan ájulás közeli állapotban érezte magát. A látása sem tűnt el teljesen, inkább csak elmosódtak a vele szemben lévő nő körvonalak, míg egy furcsa érhálózat pedig élénken világítani kezdett benne. Összeszorítva a szemét igyekezett kitisztítani a képet, ami hirtelen váltakozni kezdett eközött a furcsa kép és a rendes látási viszonyok között. Kezdte úgy érezni, hogy lassan hányingere lesz ettől a stroboszkóptól, de ettől függetlenül igyekezett minden idegszálával koncentrálni, hogy meglelje szabadulásának kulcsát. Az egyik kicsit hosszabb képváltozási állapotban kicsit jobba is megfigyelhette ezt a furcsa érhálózatot. A nő egész testét behálózta, és bizonyos helyeken kis gócokban összpontosult. Volt amelyik nagyobb volt, volt amelyik kisebb, attól függően, hogy milyen sok és milyen vastag erecske szőtte be a környékét. Sosem volt túlságosan otthon a biológiában, de a dojoban mintha néhányszor beszéltek volna neki olyan speckós pontokról, amiket ha eltalál az ember, könnyedén hatástalaníthatja, vagy akár meg is ölheti az ellenfelét. Pont ezért nem is igazán tanították meg ezeknek a hollétét, és óva intettek mindenkit az autodidakta próbálkozásoktól. Csoda, hogy ilyen állapotban még képes volt gondolkodni, de nem volt más választása, mert ugyan beletörődni nem fog abba, hogy halálra szorongatják. Mégegyszer összeszedve az erejét lendítette meg az egyik karját, és célzott meg egy ilyen pontot a nő vállában. Önmagát is meglepő eredményt tapasztalt. Ütése mentén kihunyt a fény a gócban, és a körülötte lévő területen, a nő pedig fájdalmasan felüvöltve vágta földhöz. Nagyot nyekkenve a kövön, néhány törött bordával konstatálta, hogy lehet valami az elrugaszkodott feltételezésében, amit maga sem akart elhinni. Tényleg képes lenne látni azokat a speciális pontokat? Fogalma sincs, de arról sem, hogy hogy hozhatná elő újból azt a képet, ami a becsapódásának hála ismét szertefoszlott. Bárhogy próbálkozott hunyorogni, csak a szokásos kép tárult a retinái elé, egy meglehetősen paprikás hangulatú ellenféllel az orra előtt. Fájó bordáit tapogatva kászálódott fel, és felhasználva a színészettel edzett memóriáját igyekezett célba venni a nő mellkasán lévő pontot. A háta mögül pedig segítő utasításokra lett figyelmes. Nem pillantott hátra, mert megint olyan pórul jár mint az előbb, de megbízva a vudu képességeiben, engedelmesen követte Cicafiú utasításait a kitérésre vonatkozóan. Reflexei a törött bordáinak hála kicsit lomhábbak voltak, mint szerette volna, így kivételesen nem húzta a száját a mellesleg ijesztően pontos segítségre. Ennek köszönhetően néhány manőver után sikeresen közel is tudott férkőzni a nő mellkasához, hogy buddhista imákat zengve lesújthasson a megfelelőnek vélt pontra.
Ütése erejétől a nő hirtelen összerogyott, és egy újabb villámgyors helyváltoztatást követően az égen feltűnve lihegett a mellkasát szorongatva. Másik kezével háta mögé intve pedig mintha elkezdett volna felhasadni mögötte az ég. Daemont olyannyira letaglózta ez a látvány, hogy lendületében még seggre is esett, úgy bámult fel a mintha spanyolul szitkokat eregető szörnyeteg felé.

Mozdulatlan babaként törődött bele sorsába. Tervei között nem szerepelt ellenkezés, harc nélkül, könnyedén eldobja életét. Nagyon sok évet szeretett volna még élő emberként leélni, főleg valakivel és valakikkel együtt. Szeretett volna célt találni monoton és unalmas hétköznapjainak. Tudni mihez kezdjen munkájában, magánéletében, egyáltalán mi tévő legyen szánalmas életével. Rengeteg kérdés tolongott fejében megválaszolatlanul és mindegyikre, vagy legalább túlnyomó többségükre szeretett volna választ kapni. Idő, sok-sok idő kellett még neki. Annyi mindent szeretett volna tenni, megtapasztalni, mondani, egyszerűen átélni. Új élményekre vágyott. Emlékeket szeretett volna elraktározni, olyan pillanatokat, amikre boldogan gondolhat vissza. Szebb múltat akart háta mögött tudni. Ehhez küzdenie kellett volna. Nem kellett volna tehetetlenül ücsörögnie, ha másért nem, azokért, akiket szeret. Foggal körömmel tiltakozni, ahelyett fülét farkát behúzva, gyáva nyúlként néz farkasszemet a vérszomjas alakkal.
Lassított felvételben ragadva, egyszerű nézőként szembesült vele közelebb és közelebb kerül arcához a hosszú körmökkel felvértezett kézfej. Biztos volt benne, hamarosan elér hozzá, még sem tett kísérletet arrébb húzza fejét. Mozdulatlan sóbálvánnyá váltan meredt maga elé. Fülében gyorsvonatként zakatolt szíve. Minden zajt elnyomott rémült zihálása. Pupillái hatalmasra tágultak a tenyér árnyékától. Szinte bőrén érezte csattani az ütést, előre égett arca a fájdalomtól, annyira biztos volt benne nem kerülheti el. Átsuhant agyán vajon mennyire lesz erős, milyen súlyos sérülést fog okozni és sokáig fog e szenvedni. Félt a támadás következményeitől, de rövidesen ráébredt felesleges légből kapott változatokat kieszelnie. Pofon így is, úgy is elért hozzá, cseppet sem abban a formában, amiben hitte. Hangos csattanás helyett, maszkos nőszemély tövig mélyesztette körmeit bőrébe. Arca bal oldalán elindulva haladt egészen szegycsontjáig. Valószínűleg az menthette meg az ennél is vészesebb sérülés begyűjtésétől, pokoli trónvárományos keresztül húzta vacsoráját követelő szörnyeteg terveit.
Kibillentette egyensúlyából, így teljes erejéből nem tudott csonkítására koncentrálni. Ettől függetlenül igazán mély barázdákkal cicomázta ki testét. Eleinte nem fogta fel mi történhetett vele. Zsibbadt fejjel és végtagokkal borult előre. Épnek nevezhető kezén támaszkodva próbált talpon maradni, miközben sűrűn pislogott a betonon gyülekező vérpacákra. Száját eltátva figyelte a vörös cseppeket, majd kanalazta össze bátorságát megtaperolja vélt kiindulási pontjukat. Halkan nyösszent fel a sebeket csípő érintéstől, melynek hála bágyadtságból észhez térve kerekedtek el szemei. Innentől fogva erősödött fel egész buksiját, nyakát, valamint mellkasát bejáró fájdalom. Őrült módon égett, szúrt, zsibbadt, hasogatott bőre. Kész tortúra volt visszafojtani szenvedésre reagáló mimikáját. Arra egyenesen lehetetlen kihívás volt figyelmet fordítani, talpra pattanva induljon sátánka segítségére. Nem engedelmeskedtek lábai, hiába győzködte őket mozduljanak meg. Hosszas küzdelmébe telt hátsójára zuhanva próbálja felvenni az orra előtt zajló küzdelem fonalát. Semmi tartaléka nem maradt becsatlakozni, csak esetlen szerencsétlenként nyűglődött. Szemtanúként nézte kockáról kockára hogyan végzik ki pokoli vasvilla forgatót, amibe nem akart beletörődni. Valamit szeretett volna tenni. Valahogy ki akarta onnan hozni, mégpedig élve. Ismeretlen terep számára a harcművészetet, lefegyverző fogás, bármilyen hatástalanító technika. Nem tudott ténylegesen harcolni és alkalmas sem volt rá. Kizárólag gyenge képességében bízhatott. Egyetlen mentőöv volt kezei között.
-Kérlek segíts!- Szemeit összeszorítva fohászkodott saját erejéhez, hátha csoda történik. Megszánja, vagy fogalma sincs. Mindent egy lapra feltéve szorította mellkasához gyűrűs kézfejét. Kétségbe esetten fókuszált lelke mélyében lappangó megoldásra. Rá próbált bukkanni arra a lilás fénypontra, amit már többször látott. Abban reménykedett tőle kaphat útmutatást. Ha sikerül elérnie, valami történni fog. Nem sejtette mi, de azt súgta megérzése ezt kell tennie. Megragadni a fényt, tenyerébe venni, aztán tudni fogja mit tegyen. Egyetlen egyszer hívta elő, nem tudta milyen módon tehette volna meg újra, milyen eredménnyel fog járni. Önmaga is meglepődött, miután kellemes energia áramlat járta át. Azután ujjai közé fonta a fényes labdát leszakadt válláról az összes negatív érzés. Súlytalanak érezte magát és immár tudta, napnál világosabb volt számára hogyan használhatja erejét. Médium szerepét felvéve homályosodott el látása. Külvilágtól elszakadva keveredett légüres térbe. Kerek teremben lebegve vették körbe kijelzők. Színes diszkógömb jutott róla eszébe, melynek minden lapján különböző képek cikáztak. Események tömkelege pörgött körülötte, amik közül megfeszített munkát jelentett kiválasztani a jelenlegi csata kockáit. Pillanatról pillanatra látta harcoló felek összes elkövetkezendő mozdulatát.
Plusz információt arra használta fel pokoli varázs macska találatait maximalizálja. Kimerült szervezetét terhelő erőtől hamar ájulás szélére került. Fogait összeszorítva küzdött, minél tovább fenntarthassa képességét, de kitartása, mint mindig, most is cserben hagyta. Hamar szakadék szélén találta magát, ahonnan nem volt visszaút. Képessége szemvillantás alatt szertefoszlott, kifacsart teste, pedig rongybabaként dőlt előre. Földön kinyúlva lihegett. Hatalmas nyöszörgésekkel fordította fejét szöszke ördögfi irányába meggyőződhessen róla egyben van. Fáradt mosollyal konstatálta minden rendben vele, megmenekült és támadójuk kereket oldott. Látszat ellenére nem nyugodott meg teljesen. Abban a percben közel került hozzá, tenyerét rá helyezve préselt ki magából annyi erőt, leellenőrizhesse nem esett bántódása.
-Soha többet nem vagyok hajlandó vidámparkba jönni! Kalapból sem húzok helyszínt, vagy ha igen, nem oda megyünk!-
Orra alatt sűrűn dörmögött, ahogy kámfor vadorzó vállának döntötte fejét. Alig volt eszénél, ez nem akadályozhatta abban makacsul győzködje képességét gondoskodjon sérült bordáiról. Rendbe szerette volna hozni, mielőtt elsötétül előtte a világ. Odáig viszont már nem jutott el sikerrel járt e. Szorgos ápolását valamikor félbe szakította a békés durmolás. Túlságosan lecsillapította háborgó lelkét óriás plüss ragadozója jelenléte.

Üdv!

A küldetést ezennel LEZÁROM. Gratulálok a sikeres teljesítéshez, a jutalmatok 3500 LP és 4000 ryou.