„Mutato nomine de te fabula narratur."

Tárgy: „Mutato nomine de te fabula narratur." Szomb. Május 05, 2012 11:27 am

Spoiler:

„Mutato nomine de te fabula narratur." Chihiroyubaba

Vidámpark közvetlen közelében egy aprócska sátor árválkodik. Egykor élénk bordó színét narancsosra szívta a délutáni napfény. Lágy szellőben lengedező anyagán, egy- két idő rágta lyuk is észrevehető. A bejárat előtt virító „Bonita nana szerencseboltja” feliratról jócskán lekoptak a betűk, elolvasni kész művészetnek számít. Minden arra utalhat, ez az üzlet régen becsukta kapuit, vagy réges-régen túljutott aranykorán. Még is a kicsiny bájitalos pavilontól terjengő füstölő illata és bejárathoz függesztett szélcsengők kolompolása önkéntelenül magához vonzza a szerencsések tekintetét. Az idős, görnyedten sétálgató öreg hölgyet, ugyanis nem veheti észre mindenki. Láthatatlan húzódik meg a hatalmas tölgyfa árnyékában. Pusztán a különösen magas lélekenergiával rendelkező emberek és más kasztba tartozó személyek előtt fedi fel viseltes alakját. Mi ennek az oka? A sátorban élő hölgy, ahogy az várható, nem hétköznapi teremtés. Évtizedek óta keringenek kósza pletykák nyomtalanul eltűnt fiatalokról, akiket rejtélyesen felbukkanó boszorkány ragadott magával. Esti ijesztgetésre szolgáló rémhistóriák mögött, sajnos igazság lapult. Többségükhöz nagyon sok köze volt a tenyerét ravaszan dörzsölő öreg asszonynak.
Magát Bonita-nak nevező hölgy, valóságban egy arrancar. Hosszú évtizedekkel ezelőtt telepedett át Las Noches-ből. Nem élvezte az ottani vezetői módszereket és őt nem érdekelték a hatalmi célok. Egyetlen dolog mozgatta, mindennél jobban vágyta a fiatal lelkeket. Fanatikusan imádta a zsenge lélek ízét. Nem volt számára kérdés még több és még több áldozat reményében áttelepedjen Karakura Town-ba. Ebben a nyüzsgő külvárosban zavartalanul folytathatta vadászatát. Nem volt más dolga, mint keresni egy forgalmas helyet, ahol sok tízen és huszonéves megfordul, majd türelmesen várni azokra az érdeklődőkre, kik észre veszik. Így történt, hogy kicsiny sátrával a vidámpark mellé költözött és élénk szemekkel fürkészte a környéket. Akik egyetlen kósza pillantást vetettek rá, vagy közelébe merészkedtek, rögtön aláírták halálos ítéletük.
Bonita különleges képessége abban rejlett, mély álomba ringatta leendő áldozatait. A füstölő illata és szélcsengő hangja egyfajta hipnotikus erővel rendelkezett, melytől egy percen belül eszméletét vesztette immáron szerencsésnek nem nevezhető vevője. Ebből a bűvöletből nem volt kiút. Békésen alvó áldozatok, többet nem ébredtek fel. Miközben öntudatlanságban pihentek, Bonita teljesen nyugalomban, tőle telhető leglassabb ütemben elszívta lélekenergiájukat.
Tekintve a szóban forgó emberek ritkaságát és finnyás ízlését, szökő évente jutott finom falatokhoz. Emiatt érhető, kellően kiélvezte azt a néhány alkalmat, ami adatott neki. Ma sem lehetett véletlen, széles mosoly húzódott ajkaira, miután érzékeit simogató reiatsu ütötte meg orrát. Kapásból két darab, ritka és különleges áldozat bukkant fel. Nem teketóriázott. Azonnal tudta mit kell tennie. Nem szalaszthatta el ezt a vissza nem térő alkalmat. Rögvest aktiválta képességét és türelmetlenül várta hatását. Ha minden jól működött, valamelyiküknek fel kellett figyelnie a hívogató hangra és ez, amint bekövetkezik bábként fog sátrához sétálni. Onnantól kezdve, elintézettnek veheti az ügyet. Remélte mindkét ígéretes példányra lecsaphat, de beérte egyel is.
Legnagyobb örömére, csodálatos napot könyvelhetett el. A szokatlan páros engedelmesen kapta fel fejét, amire elégedetten kacaghatott. Megpecsételődött sorsuk! Karmába kerültek és hamarosan álomba zuhanhattak. A rafinált arrancar levesébe, már csak egyetlen probléma piszkított bele. Nem számolt azzal a lehetőséggel, kiszemeltjei képességei összeütközésbe kerülhetnek sajátjával. Nem tudhatta a két képesség találkozásával meglepő utazásra küldte áldozatait. Amint elérte a kívánt álom hatást, nyugodtan készíthette elő lakmározását.

Egy roppant unalmas forgatókönyv megbeszélésen meresztette a seggét, ami annyira érdekfeszítőnek bizonyult, hogy közel állt hozzá, bealudjon rajta. Néha előre-előre bukó feje viszont inkább lehet, hogy azt a látszatot keltette, helyeslően bólogat az elhangzott megállapításokra, így nem igazán foglalkoztak vele. Folyton csak olyanokról volt szó, amik őt nem érintették különösképp, de muszáj volt részt vennie ezeken, mint a szereplőgárda tagja. Most is épp arról folyt a diskurzus, hogy kibővítsék-e az eredetileg 13 részesre tervezett sorozatot a nagy érdeklődésre való tekintettel még néhány résszel. Daemont nem érdekli… a meló az meló, ha rendesen kifizetik, akkor akár még egy egész évadot is leforgat ebből a szokásos vattacukor csöpögésből. Ezen kívül állandóan olyasmik voltak terítéken, hogy kinek van esetleg valami probléma a játékával, és hogy tudna ezen javítani. Komolyan, mint valami csoportfoglalkozás… ott ötletelgettek egymásnak a legapróbb semmiségekről. Valahogy úgy ennek a résznek a felénél mondta azt Daemon, hogy neki elég, és nem hallgatja tovább a felettébb súlyos problémát arról, hogy miként lehetne jól megformálni egy mondhatni jóformán szülei érdektelensége miatt nélkülük felnőtt elhanyagolt huszonéves gyerek családhoz való viszonyát.
- Nah jó, rám itt már nincs szükség… nem mintha eddig lett volna. –fűzte hozzá halkan miközben feltápászkodott az asztaltól –Holnap délután négykor! –intett egyet, majd távozni készült, de az utolsó pillanatban még visszatartották egy hozzá intézett kérdéssel.
- Várj senpai! Mielőtt elmész, esetleg megkérdezhetjük, neked milyen elképzeléseid vannak egy ilyen karakterről? –nézett rá félszegen egyik kollégája, vagyis ha jól emlékszik az a srác akinek a szerepéről szó van. Semmi kedve sem volt belefolyni a témába, de mostanában kicsit nehezebben fordított hátat az ilyeneknek. Az már más dolog, hogy a saját stílusában megfogalmazott választ mennyire értékelik…
- Lázadó? Csak gondolj bele… csóri folyton gyökérségeket csinál, hogy legalább addig foglalkozzanak vele, míg lecseszik. Ha egyáltalán sikerül annyira kiakasztani őket, hogy szánjanak időt arra, hogy észrevegyék… -adta elő gondolatait dióhéjba foglalva, majd végre tényleg távozott. A háta mögött még hallott egy halk „nahát, én ilyesmire eddig nem is gondoltam” hümmögést meg valami köszönömfélét. Nem neki kéne köszöngetni, hanem kicsit gondolkodni. Annyira szörnyen klisések ezek a délutáni sorozatok, hogy szinte mindegyikben fellelhetők a tipikus jellemek, esetleg ha elég kreatív a rendező, kicsit árnyalva. Nem mintha ő olyan jól értett volna a lélektanhoz… csak abból indult ki, amit az emberek látni szeretnek. Nem is igazán foglakozott többet a témával, hanem egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapta fehér iphoneját, és fellapozta a telefonkönyvet.
- Hol vagy most? Vagyis nem izgat, inkább az, hogy mire tudod befejezni amit épp csinálsz? –vágott bele kertelés nélkül amint meghallotta a másikat a vonal végén. Némi hirtelen hatásszünet után választ is kapott kérdésére, ami szerencsére nem húzta keresztbe a számításait.
- Remek, akkor egy óra múlva összeszedlek a lakásodnál. –osztotta meg a lényegi információt, ami után le is tette a telefont. A másiknak még bőven lett volna mit kérdeznie, de úgy gondolta tökéletesen elég ennyi. Mivel volt még ideje, gyorsan hazaugrott ebédelni, és átöltözni, hogy aztán célba vehesse Cicafiú rezidenciáját. Nem csípte ki magát jobban, mint szokta, egyszerűen csak kényelmesebb holmikba öltözött át, mert időközben szörnyen meleg lett odakint, így egy lezserebb zakó mellett döntött. Kocsija áldott tulajdonságai közé tartozott a kifogástalan légkondi, ezért nyáron is nagyon szeretett vezetni, főleg, mert éjszaka is sokkal biztonságosabb az utakat szelni. Igen, az éjszakai vezetés eléggé jellemző rá, hiszen ilyenkor sokkal kevesebben vannak az utakon, és általában ha a családjához megy, akkor is éjszaka indul, hogy délelőttre odaérjen. Elég messze laknak vidéken, amit nem is nagyon bán, mert legalább addig, míg otthon van, kicsit kiszabadul a zsúfolt városból.
Leparkolva a már ismert kapubejáró előtt, naná, hogy senki sem várta még annak ellenére, hogy kicsit később is ért oda, mint előre mondta. Felciccenve rázta meg a fejét, aztán kiszállt a kocsiból, és tett egy kísérletet az utcaajtóval. Ha nem tévedett múltkor is feltűnően könnyen bejutott, de most talán megjegyzi majd a ház tulajdonosának, hogy nem ártana kicsit jobban figyelnie arra, hogy gyakorlatilag bárki ki-be járkálhat a kertjében. Egész a bejárati ajtóig slattyogva, útközben lefegyverezve a nyállal támadni készülő kutyát is engedte be magát a bejárati ajtón, és nekidőlve a nappali ajtófélfájának fészpalmolt egyet az elé táruló jeleneten. Házigazdája a nagy igyekezetében, hogy megszabaduljon a még félig rajta lévő motoros szereléstől, észre sem vette, hogy ő közben megérkezett. Daemon meg persze hogy nem szólt, csak jót röhögött a szenvelgésein, míg végül már annyira nem bírta visszafogni, hogy hangosabb kitörésre Cicafiú ijedten kapta fel a fejét.
- Mázli, hogy időben jöttem, különben lemaradok a műsorodról. –törölgette a nevetéstől szeme sarkában felgyűlt könnyeket. Az viszont már nem boldogította ennyire, hogy gyakorlatilag még sehol sem tartott a másik a készülődéssel. Így nagyot sóhajtva dobta le magát a kanapéra, és látványosan szenvelegve terpeszkedett el rajta.

Ráérősen nyújtózkodva battyoghatott le a cég mélygarázsába. Végzett! El se hitte, már itt tart. Nagyjából lehengerlő győzelem érzete járta át. Régóta szeretett volna emberi időben kisétálni az épületből. Nem várt túl sokat, csak annyit, legyen világos. Nem szeretett sötétben motorozni, de az idő egyszerűen tiltakozott ellene kocsiba üljön. Őszintén szólva, kedve se volt hozzá. Ez a kicsike örömforrás nagyon jól jött leterhelt lelkének. Utóbbi napokban teljesen megkötötte energiáit az új album előkészületei. Megbeszélni az időpontokat, egyeztetni a borítóról, ruhákról, számcímekről, single, maxi és egyéb promóciós kiadási dátumokról. Néha nem értette, minek kell ott lennie. Kukkot se értett a hivatalos üzleti nyelven lefolytatott tárgyalásokból. A körülményekre való tekintettel, viszont őt tudták a leggyorsabban mozgósítani, ha valamihez kellett az együttes. Kezdi első kézből tapasztalni, milyen kimerítő, megterhelő, borzasztóan unalmas napjai lehetettek Rii-nek. Egész évben ezeket intézni. Kicsit lelki ismeret furdalása van, idáig alig vett részt mindebben a kőkemény háttérmunkában. Lényegében, ma se büszkélkedhetett hasznos közreműködő címmel. Egyedül azért poroszkált be, mert mára tűzték ki az újabb stílusváltását. Fogalma sincs honnan támadnak stylist csoportjuknak az ötleteket, de ezen a napon, fél órás tanácskozást és tervezet lapozgatást követően azt az ítéletet hozták, fekete hajszínt varázsolnak neki. Ilyenkor, ahogy lenni szokott csodálatos próbát tartanak. Szépen megkapja hajszínét, fazon igazítását, beszárítást, vasalást, tömény könnyezést okozó lakk-zselé-ápoló pampucokat és kifutó állapotban projektért felelős zsűri elé gördítik, akik rövid vizsgálódást követően eldöntik maradhat a remekmű, vagy se.
Ezen a verőfényes napsütéses és kánikulával kecsegtető napon, helyeslően bólintottak. Készítettek néhány fényképet tökéletesen beállított hajáról, aztán rögtön ott tartott bukósisak. Kissé elfelejtkezve magáról pislogott fejvédőjére és hajára felváltva. Szokatlan látképet nyújtott. Ennyire sötét haja még sosem volt. El fog tartani egy ideig megbarátkozzon vele. Illetve, bocsánatot kérjen az ügyeskedő fodrászoktól, amiért kegyetlenül tönkre teszi munkájukat. Utólag belegondolva, még se motorral kellett volna jönnie, de teljesen kiröppent fejéből, céges berkeken belül a hajvágás nem működik hétköznapi egyszerűséggel. Feledékenységével már nem tudott mit csinálni. Képzeletben gratulálva magának sóhajtott egyet, mielőtt fejébe húzta volna sisakját. Ideje volt honda-ja nyergébe pattanva hazaindulni. Mára több túrát nem tervezett, csak szigorú lazítást. Nem ártott volna összekapnia magát és életjelet adni alvilági vadmacska kandúrnak. Addig gondolkozott az egész öt éves szint kontra „hívj fel, ha” történeten, jó ideje nem kommunikáltak egymással. Végül is, saját magán kívül, csak saját magát hibáztathatta. Túl sokat agyalt az egészen, amivel csodásan elérte, annyi mersze se maradt, kikeresse a telefonszámát.
Újabb sóhajjal nyugtázva reménytelenségét adott gázt és indult el ténylegesen a délutáni forgalomba. Motorral lényegesen gyorsabban haladt, de alig érte el az autópályát azt hitte menten leesik ijedtében járgányáról. Sikeresen zsebében hagyta iphone-ját, ami agresszíven rezegve adta tudtára, hívása érkezett. Első körben úgy gondolta, később visszahívja, viszont olyan szinten idegesítette az állandó motoszkálás, magát megadva, kissé duzzogó pocok ábrázattal állt félre és kapta le sisakját. Pont idejében, ahogy egy ördög apukával üldöztetett áldozattól elvárható. Hiszen ki más hívta volna, mint az említett pokoli uralkodó imádott gyermeke. Elkerekedő szemekkel tátotta el száját, ez már megint milyen ördögi beavatkozás, de ha már ennyire el akarták érni, csak nem nyomhatta ki. Nagyot szusszanva, kissé bizonytalanul fogadta a hívást és hallgatta végig alvilági ninja macska eszméletlen tömör szövegét. A nagyon velős beszélgetést, ami után fonalat vesztett ürgeként ácsorogva pislogott telefonja kijelzőjére. Kissé nehezen dolgozta fel, ennyi volt az egész és ennyire egyszerűen lerendezték. Egyedül ő nem értette teljesen a dolgokat? Nagyon így állt szénája.
-Daimon, te…te..TE! Legalább várnád meg a válaszom! Nem illik, csak úgy lecsapni! Egyáltalán mi és hogy és micsoda? Azt se tudom hogy készüljek! Ah, teeeh önző, beképzelt…JESSZUS!…EL FOGOK KÉSNI!-
Kapott fejéhez, miután túljutott a dühös morgolódással összekötött toporgáson. Roppant szűkös készülődési határidőt szabtak ki és még otthon sincs! Nem duzzoghatott tovább az autópálya leálló sávjában! Végén, csúnyán elkésik saját házából, amivel felbosszantja sátánfit, amiből az lesz, még úgy se fogja érteni mi ez a nagy találkozási láz. Már pedig nagyon szeretné tudni, ahogy azt is, merre akarják vinni, ha akarják, vagy most mit óhajt káosz kapitány.
Teljes tanácstalanságban, kapkodásban és fejetlenségben esett be az ajtón. A kapott egy órából szinte semmi se maradt. Ezt a csodálatos hírt szemöldök rángatózó hajborzolással vette tudomásul. Jöhetett a lehetetlen vállalkozás. Extra gyorsaságra kapcsolva, öt perc alatt megválni bőrruhájától, keresni váltást, belebújni és az elé gördülő kérdőjeles maffia találkozóra készen állni. Persze a terv már ott elbukott kimásszon csizmájából. A makacs csatos dögök, még heves féllábas szökdécseléssel összekötött rugdalásra is alig repültek le róla. A nadrág már külön kategóriás küzdelemnek számított. Alig bírta ugrálással leráncigálni legalább annyira, ülve tudja folytatni a kínlódást. Mire pedig lefejtette lábairól, kész szülést vezethetett volna le. Teljesen kimelegedve fújkálhatta fekete tincseit és gyűjthetett erőt az utolsó megmérettetéshez. Ne kérdezze tőle senki, miért a kabátot hagyta utoljára, de valószínűleg ő is röhögött volna azon, valaki alsógatyóban próbálkozik megszabadulni egy motoros dzsekitől. Ez még nem volt mentség a galád sátáni örökös nevetgélésre. A helyett segítettek volna neki, csak jól kiröhögték.
-Ki miatt is műsorozok?!- Dünnyögte sértődötten csípőre dobott praclikkal, mialatt tüntetőleg elfordította fejét. -Nem igaz, mindig a boxeros hátsóm mutogatom neked…- Kitartóan morogva araszolt közelebb a kanapén terpeszkedő vendégéhez. Egyik karját felé nyújtva iparkodott kicsikarni belőle picike együttműködést.-Segítenél kimászni?-
Megbirkózva a vetkőzés fárasztó hadműveletével, jöhetett az öltözködés. Bonyolultabb részhez, megköszönt volna némi háttér információtól. Például azt, merre terveznek menni, vagy mi lesz. Gyakorlatilag pokoli herceg öltözékén kívül semmilyen kiinduló pontja nem akadt. Iparkodott ahhoz mérve saját elképzeléseit rohangászni a szárító, gardrób, ház különböző pontjai között. Tekintve semmivel se készült előre, nagyon légből kapva kellett összeválogatnia holmijait, ami nem egyszerű művelet, ha túl nagy ruhatárral rendelkezel. Hosszú percekig tanácstalanul keringett, mire eljutott odáig néhány ruhával kezében lehessen látni, amik többségét egyszerűen eldobálta. Jelenleg nem érdekelte, mi merre landol. Sietett és semmit se talált. Kezdett ideges lenni, de nem adta fel és szép fokozatosan elkezdtek rá felkerülni a találomra kikapott holmik.
-Elárulod, hova megyünk, nem megyünk, mit fogunk csinálni?- Fékezett be pokoli különítmény előtt zokniját lóbálva.-Nem lett ez túlságosan gyászos?- Nézett magán végig fintorogva. Cseppet sötétre vette a formációt, de már nem volt kedve váltani, úgyhogy vállat vonva huppant le vendége mellé. Zokniját felhúzva szusszant kettőt és dőlt hátra megkönnyebbülten. Elkészült. El se hitte még ebben az életben kimondhatja ezt az egyetlen szót. Hirtelen csodálatosan csengett fejében.
-Zsarnok vagy! Életben nem loholtam ennyit senki kedvéért.-Mosolyodott el picit fáradtan. Fél perc! Ennyit kért, mielőtt tenyerét összecsapva mordult fel. -Rendben. Menjünk, mielőtt elkényelmesedem és daruval se kaparsz fel.-
Szedte össze a fontosabb iratokat, kulcsát, iphone-ját és napszemüvegét. Részéről készen állt, valószínűleg másik fél legnagyobb örömére. Van egy olyan sejtése, sátáni trónörökös fejében az a jelenet zajlott le, csak jön, csenget, aztán lelép a csomagjával együtt. Reméli, legalább nem vette el kedvét teljesen ezzel a kabaréval. Mondjuk, láthatóan élvezte az elejét, de amilyen gyorsan változik a hangulata…

Nem készült el időre, őt váratja meg, és mégis Cicafiú van megsértődve. Helytelenítve a szituációt ciccent fel ismét, és fordította a fejét az előbb emlegetett terület felé. Most hogy mondja… elég sokszor kezdődött már úgy közös programjuk, hogy valamelyikük alsónadrágban lézengett, és eddig nem ő vezet az összesítésben.
- Roppant szórakoztató, de jobban örülnék neki, ha lassan napirendre térnénk… -markolta meg a felé tartott kabátujjat, hogy a másik kiküzdhesse magát belőle. –Nem vágom ezeket a cuccokat… Mi a jó abban, hogy úgy rád cuppan, mint egy részeg nimfomán bige ha megpedzegeted, hogy sokmindenre kapható vagy? –sandított roppant érdeklődve a másikra, aki viszont szépen faképnél hagyta, hogy öltözködni kezdjen. Ezt kivételesen támogatta. Még azt is elnézte, hogy ilyen szó nélkül ignorálták a megjegyzését, ha ez elősegíti azt, hogy minél hamarabb mehessenek már a dolgukra. Azért nem végtelen az ideje. Tulajdonképpen mit is akar csinálni? Ezen most gondolkodik el először azóta, hogy felhívta Ciculit. Lehet nem ártana kitűzni valami úticélt, pláne, mert közben faggatni is kezdték a dolgot a dress code-ot illetően.
- Nemtom… -vonta meg a vállát egyszerűen, majd a házigazda utólagos engedelmével felvett egy papírt és ceruzát az asztalról, aztán találomra firkálni kezdett rá. Minden eszébe jutó helyet felírt, ahová az emberek menni szoktak… ilyeneket például, hogy mozi, étterem, vidámpark stb. Partnere szöszmötölése elég időt adott neki, hogy kellőképp kimerítse minden létező ismeretét ebben a témában, és szépen közel egyforma cetlikre tépkedje a felsorolt eshetőségeket. Mire Cicafiú lehuppant mellé, már a mellette lévő kalapban hevertek a papírkák.
- Mert még nem volt dolgod velem… üdv a világomban, Nekori. –vett fel egy szörnyen komoly arckifejezést, aztán az orra alá tolta a kalapot. –Előbb tudjuk meg hova megyünk… Ne merj röhögni, hanem inkább húzzál! –vonta össze a szemöldökét vészjóslóan. Annak köszönhető ez a csodálatos megoldás, hogy büszkesége nem engedheti meg, hogy Ciculi válasszon helyszínt, neki viszont semmi konkrét ötlete nincsen. És így még csak okolni sem tudják, hogy hova vonszolta a másikat, mert gyakorlatilag ő választ, de a Daemon által lefirkált lehetőségek közül. Tökéletes kivitelezés! Csak azt tudná miért írkált fel olyan dolgokat is, amihez semmi kedve sincs. Most meg itt rághatja a kefét, hogy ne olyan kerüljön ki a kalapból. De miért is ne, a karma megint ellene dolgozott, és hamarosan egy vidámpark feliratú cetli büszke tulajdonosai lettek.
- Bakker… -fészpalmolt egyet, hogy tényleg sikerült beletalálni az egyik legjobb lehetőségbe. –Szóval oda megyünk… Azt még nem tudom mit fogunk csinálni… -tette hozzá megvakarva szőke sörényét. Eztán egy elegáns mozdulattal kiborította a többi fecnit az asztalra, és a fejére tette a kalapot, és a napszemüvegét. Ezek mellett karnyújtásnyi ösztökélést nyújtott a kanapén vergődő másik félnek, hogy nem ártana neki is feltápászkodni. Kifelé megint sikeresen megúszta a házieb támadását, így megőrizve ruhája épségét ülhetett be a kocsiba, hogy aztán bevárja Cicafiút is, és elindulhassanak a kisorsolt úticéljuk felé. Nem volt túl sok kedve a vidámparkhoz, de ha már ezt hozta a karma, akkor úgyse kerülheti el a sorsát. Kezd hozzászokni, hogy ezzel a tiszteletbeli macskával kapcsolatban túl sok babona kezd az orra elé kerülni.
- Babona! –szólalt fel hirtelen, mert most esett le neki, hogy Ciculi fekete macskává változott. Eddig valahogy tényleg jobban lekötötte a figyelmét a sokat emlegetett alsóbb látkép, és elfelejtette megjegyezni a változást. – Remélem szerencsét, és nem balszerencsét hozol rám Nekori. –pillantott oldalra egy piros lámpánál. Látva a másik pillanatnyi képzavarát elvigyorodva hozzátette. –Nem gondoltam volna, hogy ennyire színed a fekete. –hümmögött hozzá. Tényleg meglepően jól festett ezzel az új frizurával. De mielőtt még túlzásba vitte volna a bókolást inkább benyomta a rádiót. Igaz nem sokáig élvezhette a zenét, mert hamarosan megérkeztek a vidámpark parkolójába.
- Eh, de sok az ember… -szállt ki a kocsiból morogva, és még jobban a fejébe húzta a kalapját. Lehet, jobb lenne, ha még most meggondolnák magukat, és sarkon fordulnának, még mielőtt valaki felismeri őket. Viszont ha már eljöttek idáig, legalább be kéne nézni, hátha van valami, ami még Daemont is lekötné.
- Csak körülnézünk… ha lehet, ne kelts túl nagy feltűnést, okés? –billentette le a napszemüvegét, hogy tekintetével is sugallhassa az inkognítójuk megőrzésére vonatkozó vágyait. Nyomatékosításképp közelebb lépett hozzá, és kiosztott egy buksisimit is, aztán körbenézett merre lehet a bejárat. Nem volt nehéz megtalálni, hiszen elég nagy kapu jelezte merről nyílik ez a mindenféle gyomorforgató élmények tárháza. Szerencsére nem rögtön a bejáratnál kell jegyet venni, hanem minden játék előtt külön-külön, így sétálgatni simán bejutottak. Igaz, hogy rég járt már vidámparkban, de nem emlékszik arra, hogy már rögtön a belépés után ennyire megfájdult volna a feje. Valami furcsán nehéz illatot érzett, aminek heves nézelődéssel próbálta megtalálni a forrását, hogy messzire elkerülhesse. Viszont amint megállapodott a tekintete egy ócska standon, ahelyett, hogy az ellenkező irányba indult volna, homlokegyenest felé indult meg. De nem csak ő, Cicafiú is különösen céltudatosan tartott ugyanabba az irányba. Ahogy közelebb ért, egyre szédülni is kezdett, mígnem a stand elé érve annyira telement a feje az illattal, hogy filmszakadás, eltűnt a szeme elől a kép.

Erősen kellett koncentrálnia, ne törjön ki hangos nevetésben. Az a zsákbamacska kalap nagyon ott volt a szeren. Azt se tudta hova nézzen, mit csináljon, véletlen se vigyorogja telibe pokoli őfelsége ráncolódó homlokát. Sejtette, abból semmi jó nem sülne ki. Úgyhogy előhívott minden szentet a magasságokban, ismételgette magának, „nincs ebben semmi vicces”, párszor megköszörülte torkát, végezetül kihúzta a legérdekesebb fecnit. Hosszú másodpercekig felhúzott szemöldökkel meredt az írásra. Duplán meglepte ott hever a felhozatalban. Eszébe nem jutott volna ez a lehetőség és az, hogy pont alvilági ninja macskának támadt kedve körhintázni, cseppet furcsa látképet festett elé. Bizarr látványt nyújtott, ahogy mérges fejjel ücsörög a sok vidám, rohangászó, elsősorban nála jóval alacsonyabb és fiatalabb gyerek között. Ettől a csudaszép képtől újra betámadta a röhögés, de ügyesen kivédte azzal, fejét elfordítva csípett bele karjába. A hirtelen fájdalomtól, picit fancsali képet vágott. A küldetést, viszont elvégezte! Nem nevetett! Ez kész siker volt, ezért szíves örömest fogadta kanapéról történő felkaparását.
Mielőtt dolga végeztével morgó vezetője után slattyogott volna, még engedelmeskedett nyughatatlan kíváncsiságának. Beletúrva az asztalra borított kupacba futotta át a fecniken szereplő szavakat. Tényleg sikerült a legrosszabbat kiválasztania. Tanulság! Többet nem vállalkozik ilyesmire. Inkább rábízza Tsuna-ra, vagy a szomszédra, esetleg házi nénire. Az egyetlen dolog, ami feltűnően megmaradt neki az házi sátánkája írása volt. Egész szépen görbítette a pálcikákat. Hozzá képest mindenképp. Hanyag módon húzgálta a vonalakat és sokszor előfordult félre olvasták macskakaparását. Össze se tudja számolni, hányszor kellett magyarázkodnia.
-Szép a kézírásod, Daimon.-
Jegyezte meg csendesen vigyorogva. Nem bírta ki, ne tegye szóvá. Ordított a dolog hangosan is kimondja. Az más kérdés, általában jobban tenné, hallgatna, de ebben semmi sértő nem volt. A biztonság kedvéért, azért nem feszegette a témát. Száját betapaszolva csüccsent kocsiba és kapcsolta be a biztonsági övet. Szokásához híven túlöltözte magát. Nem, mintha estére ne hűlt volna le a levegő, vagy ne jöhetett volna egy sunyi felhőszakadás. Jól jöhetett még a kicsike zakó, bár vidámparkban érdekesen fog festeni. Sok vidám, színes, rikító holmi között egy tetőtől talpig feketébe burkolózott sötét paca. Teljesen jó választás volt ez az együttes. Arcát marná, annyira telitalálatra sikerült. Ilyenkor bezzeg sose hagyott szem előtt váratlan helyzeteket mentő göncöket. Amikor kéne, mindig katonás rend uralkodik ruhás szekrényeiben. Cseppet bosszantotta és zavarta, de már vissza nem mászik. Tekintve elindult, ki volt csukva hisztizni kezdjen, át akar öltözni. Marad a MIB inkognitó. Még szerencse nem tették közzé befestették a haját. Legalább a rajongók nehezebben ismerik fel. Kicsike öröm az ürömben, amit készült negyed sikernek elkönyvelni, de a folyamatot csúfosan elkergette pokoli örökös felmordulása. Kérdőn fordult felé, mire célozgat a babonával, szerencsével és miről beszél egyáltalán. Eltartott egy darabig mire leesett belassult kókuszának neki címezték a megjegyzéseket.
-Én nem férek rá a csuklódra.- Ütögette meg finoman az érintett területet, hátha tudnak jelezni a ruha alá szorított kicsike csengők. Túlságosan nem akart arrafelé matatni, mert rendben lámpánál álltak, de ő se szerette, ha vezetés közben a kezét piszkálják és bírságot se akart begyűjteni, mert akrobata mutatványozik a biztonsági övből kibújva. Azért, gyorsan még kihasználta az izgő mozgó pillanatot. Villámtempósan hála puszival jutalmazta az ingyen bókokat osztogató sátánfi arcát.-Köszönöm!-
Fűzte hozzá széles mosollyal, de utána szépségesen meghúzta magát. Ügyes, jól nevelt gyerekként helyén maradt és csendesen puffogott a rádióban szövegelő műsorvezetőn. Érdekes stílusa volt. Úgy beszélt, mintha minden hallgatót hülyének nézett volna. Kissé felvágósan viselkedett, ami nem tetszett neki. Sose szerette a hencegősen sértő embereket. A beképzelt emberekkel különösebben nem volt baja, főként, ha volt mire felvágniuk, de erről a férfiről látatlanul sütött, levegőbe beszél. Kirázta tőle a hideg. Inkább elvisel száz hisztis hangulatban nyűglődő ninja macskát, mint őt. Rendben, ezt nem gondolta végig, de a lényeg érthető. Még szerencse, hamar elérték a vidámparkot és nem kellett tovább boncolgatnia ezt a fárasztó gondolatmenetet. Helyette csendesen vigyoroghatott az orra alatt zsörtölődő ördögi leszármazotton. Azelőtt morgolódott, egyáltalán betették volna lábukat a vidámpark kapuján. Részéről mehettek másfelé. Nem várta el, hűek maradjanak a tervezethez. Nyugodtan módosíthattak, ha akartak. Alvilági vállalkozó, ugyanis eltántoríthatatlan volt a céltól. A fene nagy büszkesége biztos nem engedte idő előtt megfutamodjon.
-Kinek tűnne fel egy kéményseprő?- Pislogott ártatlanul, miközben fejére csúsztatta napszemüvegét. Teljessé vált maffia külseje. Ennél garantáltan nem lehetett feltűnőbb jelenség. Kizárt elveszthetik ebben a tömegben. Biztos, ami biztos közel maradt alvilági vadmacskához. Nem szerette volna azzal tölteni az idejét körbe-körbe rohangásszon, mert sikeresen elsodorták mellőle. Úgy se hinné sokáig maradnak. Tekintve, mennyire különösen kezdte érezni magát, ahogy beléptek, ezer százalék! Alig léptek át a kapun, halk csilingelés ütötte meg fülét és teljesen ellepte valamilyen füstölő orrát. Hiába dörzsölgette nóziját, nem tágított belőle. Fogalma sincs mi lehetett. Igazából nem érdekelte különösebben. Egyedül a kényszert érezte. A hang és illat kettőse rávette, megálljon, majd célirányosan pillantson egy molyrágta sátorra. Értetlenül méregette az elhagyatott standot, de mielőtt bármit kérdezhetett volna szöszi pokol lakótól ő is érez valami furcsaságot, már engedelmesen közeledett felé. Valami határozottan vonzotta magához és semmi ereje sem volt tiltakozni. Követte a nesztelenül kiadott parancsot, miközben minden egyes megtett lépéssel egyre fáradtabb, álmosabb és öntudatlanabb lett. Mire összetalálkozott tekintete az idős hölggyel már erőtlenül esett lábai elé. Mély álomba szenderedett.

A kocsi egy nagyobb zökkenésére riadt fel merengős álmából. Hajnal óta úton van, az éjszakát pedig a Kyoto-tól való búcsúzása tiszteletére rendezett ünnepen töltötte. Hosszú idő után újra visszatér Edo-ba, ahol szintén egy ünnepségre hivatalos az este folyamán. Elég kimerült volt, hiszen már vagy fél éve nem látta a fővárost, a saját házát a társulat országjáró körútja miatt. Most is épp csak annyi ideje lesz, miután megérkezett, hogy felfrissítse magát, és elinduljon a teaházba. Zsúfolt az élet, ha japán egyik legnevesebb kabuki társulatának sztár színésze az ember. Nem is tudja hány felkérést kellett már visszautasítaniuk, mert nem fér bele az időbe a sok fellépés. És még így sem tud időt felszabadítani. Az elkövetkező hetekben viszont végre pihenhet egy keveset, hiszen a fővárosban tartott néhány előadás után kisebb szünetre vonul társulata, hogy a legújabb darabra koncentrálhasson. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a próbák, és a teaházi megjelenések alól kihúzhatja magát. Pedig mennyire vágyott rá… Legszívesebben felutazott volna a hegyekbe néhány hétre, ahol csend van, nyugalom, és békén hagyják az emberek. Büszke rá, hogy ennyien elismerik, a már fiatalon magát sztárrá kinövő Fujikage Daiki-t, de néha úgy érzi, megfojtja a folytonos figyelem. Azon kevesek közé tartozott, akik ekkoriban megengedhették maguknak, hogy lovaskocsival utazzanak, így szinte egész délelőtt megállás nélkül szelte az utat. Délben azonban egy rövid szünetet kellett tartani, hogy megitassák az állatokat, és végre kinyújtóztathassa elgémberedett tagjait. Az út mellett folydogáló patak tiszta víztükrébe pillantva egy elég megviselt arc nézett vissza rá. Igaz, hogy még így is jóképűnek mondható, de igazán ráférne már egy kiadós alvás. Kirobbanó formában kell majd lennie az őszi, császár előtti fellépésre, ha azt szeretné, hogy egyszer majd udvari színész lehessen belőle. Legalábbis a társulatvezető folyton ezzel tömi a fejét, mégha Daiki ezt nem is tartja olyan fontosnak. Neki tökéletesen megfelel ez a hírnév… ha a császár színésze lenne, akkor sokkal kevésbé dőzsölhetne aranyifjú életet, hiszen nem lenne szabad szégyenbe hoznia az uralkodót.
Furcsán üresnek érezte a fejét, így felfrissítette arcát egy kis vízzel mielőtt továbbindultak volna. Biztos a kialvatlanság miatt… egész biztosan amiatt érezte ilyen különösen magát, mintha valami hiányozna. Nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, hanem visszaült a kocsiba, hogy végre folytathassák az utat. Kora délutánra meg is érkezett Edo-ba. Előbb mint számított rá, így maradt még ideje pihenni egy keveset, mielőtt készülődnie kellene. Bőségesen megebédelt, és míg délutáni sziesztáját töltötte olvasgatással, házvezetőnője előkészítette az esti kimonóját.
- Valami igazán felvágósat keressen, hiszen rég voltam idehaza. Fel kell frissíteni az emberek emlékezetét. –húzta el a száját az elsőként kiválasztott darabra. A másodikként kiválasztott, arany mintával hímzett fekete felső már sokkal inkább ínyére volt. Egy egyszerű sárkány motívum volt rajta, de összességében mégis tekintélyesen festett, pláne ha Daiki viselte.
A kellő időben, vagy talán kicsit késve el is indult a teaházba, ahol már jó néhány színésztársa, és rég látott ismerőse várta. Nem nevezné őket barátnak, inkább csak érdek ismeretségnek. Ha jól tudja gésákatt is hívtak ma estére, méghozzá köztük egy nem is akármilyet, amint az a jelenlévők várakozással teli beszélgetéséből kiderült. Eddig még nem volt szerencséje találkozni vele, de ez a sok dicséret felkeltette az érdeklődését, vajon miért ilyen keresett művész a hölgy. Fél füllel hallgatta a diskurzusokat arról, hogy vajon hogy sikerült a teaháznak meggyőznie, hogy jöjjön el, hiszen olyan kevés meghívást fogad el.
- Tényleg olyan szép mint mondják? –kapcsolódott be végül a beszélgetésbe, hiszen kezdett kíváncsi lenni. Ugyanis az, aki eddig erről áradozott, elég híres volt arról, hogy szereti eltúlozni a dolgokat. Bosszantóan kiszínezett mindent, ami szörnyen irritálta Daiki-t. Mintha csak a kérdésére akarna választ adni a szerencse istensége, a következő pillanatban megmozdult a tolóajtó, és saját szemével is megpillanthatta, amiről szeretett volna meggyőződni. Felesleges volt rákérdeznie, -úgy emlékszik más érkező gésákat is emlegettek- mert biztos volt benne, hogy ő az. Ezt már a jelenlévők reakciójából is leszűrhette. Bólintással üdvözölte a nőt, de egy hosszú pillanatig nem tudta levenni róla a szemét. Megint végigfutott a gerincén egy különös érzés. Ennyire megbabonázta volna a puszta jelenlétével? Démonian titokzatos egy nőszemély. Önzőmód karizmájában bízva reménykedett benne, hogy majd mellette foglal helyet, így egy kicsit arrébb is csúszott a tatamin, miközben a sakéját szürcsölgette. Szerette volna közelebbről is megnézni magának.

Halk szöszmötölés riasztotta fel békés szunyókálásából. Eddig ölében pihenő cicája úgy határozott faképnél hagyja. Remek szökésével, kegyetlenül felverte délutáni pihenéséből. Valamikor ebéd után ült ki olvasni. Letelepedett az egyik fa árnyékába, ölébe vette Piko-t és lapozgatni kezdte az előre kiválasztott verses kötetet. Jelek szerint kevésbé érdekelte a cseresznyefa virágzásáról szóló gyűjtemény, mint remélte. Sikeresen elnyomta a buzgóság. Kissé szégyellte, felesleges henyélésre pocsékolta drága idejét, de manapság annyira jól esett lelkének semmit tevéssel foglalatoskodni. Megengedhette magának. Nem szeretett vele felvágni, mégis úgy érezte, ki jár neki ez a néhány szabad órácska. Eszébe se jutna elfelejtkezni kötelességeiről! Továbbra is mindennapjai szerves részét képezte a tanulás, gyakorlás, öltözködés, húgai oktatása. Szerette az életét és hálás volt azért, amit kapott. Nem panaszkodhatott. Egyszerűen arról volt szó, mostanság szüksége volt kiszabadulhasson az okiya sürgés forgásából. Messzire nem mehetett. Sose kockáztatná az okiya hírnevét, engedély nélkül lófrál az utcán. Szívesen szétnézett volna a városban. Még egyszer sem sétálhatott hétköznapi emberként. Szinte semmit se látott a kinti világból. Kíváncsi volt, milyen lehet. Persze ez a vágya, megmaradt képzeletbeli utazgatásnak. Az ő helye ezeken a vastag falakon belül volt. Emiatt örült, legalább az udvar határain belül szabadon közlekedhetett. Már, amennyire annak lehetett nevezni. Ahányszor kijött sétálni, rövidesen valaki keresésére indult. Ha nem találták, többen kutatták és, ha az sem járt eredménnyel, jöhetett a fekete leves.
Nagyjából úgy játszódott le a jelenet, mint most. Nevelője méregtől eltorzult arccal, hangosan szitkozódva lépett ki az épületből. Öles léptekkel megindult a virágos kert felé. Pontosan tudta itt kell keresnie elveszett bárányát. Útközben néha-néha kiengedte dühtől rekedtes és tiszteletet parancsolón erőteljes hangját. Ezer közül felismerni azt a különös hanglejtést, amit ilyenkor használt. Mindig elharapta a szavak végét és a hangsúlyt nevetségesen magasra felcsúsztatta. Leginkább egy kis malac visítására hasonlított. Nem szerette aljas módon kinevetni nevelőjét, de ahányszor megütötte fülét, mindig csendes kuncogásban fakadt ki. Csukladozva feltörő hangja, pedig elegendő volt szemfüles üldözőjének, azonnal lebuktassa.
-Yume! Te átkozott lány!-
Bökött felé ingerülten és emelte meg jobban kimono-ja alját, minél hamarabb odaérhessen hozzá. Erre a néma fenyegetésre, rögtön kínosan elmosolyodva pattant fel ülőhelyéről. Ideje volt foglalkozásához híven viselkednie. Első lépésként rendbe kellett hoznia szedett vedett külsejét. Körbe tekintve magán próbálta felmérni a károkat. Hatalmas sóhajjal iparkodott helyre igazgatni félre csúszott ruháját. Hanyag mozdulatokkal lapította vállára szanaszét álló haját. Yukata-ja alját bokájához igazítva guggolt le alvás közben elhagyott könyvéért. Jobban belegondolva, megérti a mérgüket. Sikerült kelleténél jobban elfelejtkeznie magáról. Teljesen jogosan haragudott rá az egész ház. Nem engedhette meg, ilyen közönségesen viselkedjen. Példát kellett mutatnia, még ha nehezére is esett.
-Na, most meg van, kisasszony! Hányszor kötöttem a lelkére, szóljon a magánakciói előtt? Az egész okiya felbolydult, merre jár! Majd nem agyvérzést kaptam az idegességtől!-
-Ne haragudjon, oka san! Többet nem fordul elő!-
Hajolt meg tiszteletteljesen az ingerülten felmorduló idős hölgy előtt. Szokásához híven nem hatották meg bocsánat kérő szavai. Rögvest az ajtó felé mutatva terelte befelé. Fejét csóválva zsörtölődött, zsörtölődött és hangosan motyogott. Unásig ismert mondatokat ismételgetett. Egytől egyik arról szóltak, miért ül a napra, amikor nem tesz jót a bőrének, vagy miért áll rajta úgy a yukata, mint egy örömlányon. Kedvence a „megőrjít ez a lány!” volt, mielőtt legurított volna egy korty nyugtató sake-t. Tudta, nem gonoszságból kapja, hanem törődésből kapja a fejmosásokat. Őszintén szólva hálás volt minden dorgálásért. Lehet, emiatt mosolyodott el állandóan, miközben lesütött szemmel követte nevelőjét.
-Eriggy készülődni! Ma nem engedheted meg a luxust, elkéss!-
-Értettem, oka san!-
Hajolt meg az idős hölgy előtt, aki mérgéből enyhülten felcümmentve hessegette ki a helységből. Ezután tényleg nem volt más dolga, mint sietősen szobájába rohanni, ahol már aggodalmas „onee san”-nal fogadta fiatalabb testvére. Szorította az idő, úgyhogy kénytelen volt beszélgetés helyett rögtön az öltöztetőjét kérni. A délutáni heverészésnek köszönhetően nem készített ki tsukesage-t. Még szerencse, nevelője előre látta a történéseket. Perceken belül előtte landolt az álomszép kimono és a szobában mindenki azzal foglalatoskodott kifogástalanná varázsolja külsejét. Ha létezett valami, amit nem kedvelt, akkor az a hosszadalmas operáció volt, melynek végére lecserélték. Ismeretlen nő tekintett rá a tükörből és persze, szerepéhez méltón kellett viselkednie. Ezen mindig önkéntelenül felsóhajtott. Több időt, viszont sose szánt sajnálkozásra. Elkészülte után, kötelező volt nevelője előtt megjelennie és engedélyt kérni távozásra. Az idős hölgy egyszer mulasztotta el az alkalmat tetőtől talpig végigmérje. Eleinte kellemetlennek érezte vizsgálódását, de az évek során volt alkalma hozzászokni. Nyugodtan állta a fürkészést, miközben meredten a tatami-t nézte. Előre tudta hibát fog találni, meg se lepődött újra kellett tűzni hajdíszét és csak ezt követően léphetett az utcára.
Az újonnan nyílt teaháznál időben sikerült megjelennie. Elé érkező tulajdonosokat kedvesen elmosolyodva üdvözölte. Viszonozta meghajlásukat és szintén köszönetet mondott a meghívásért. Egyedül azt nem szerette az udvarias körökben, sosem nézhetett közvetlen mások szemébe. Nem illett és eszébe se juthatott megsértse őket. Egyszerűen nem szerette ezt a fokú személytelenséget. Megértette őket. Egy gésa tekintete egyenlő volt a nyílt felhívással. Jelenleg, pedig nem hibázhatott. Az egész okiya hírneve múlt botlásán. Magabiztosan hajolt meg a teaházba lépve, azonban alig pillantott fel alig észlelhető döbbenet ült ki arcára. Megingását könnyed sóhajjal próbálta elkergetni. Nem engedhette a benne feltámadó különös érzés vagy annak forrása zavarba hozza. Főként, mert a tulajdonosok kérésére kitüntetett figyelemben kellett részesítenie. Célirányos közlekedés helyett, nem szalasztotta el alkalmat rendesen megvárakoztassa kiszemeltjét. Először régi ismerőseit köszöntötte. Mindenkihez egyesével odament néhány szót váltani. Nem kapkodta el dolgát. Illedelmesen beszélgetett és csak azután állt tovább, biztosra vette nem sértett meg senkit távozásával. Időközönként néha lopva oldalra pillantott. Gyakran észre se vette merre néz, csak, amikor összetalálkozott tekintete az ismeretlen férfivel. Ilyenkor halványan elmosolyodva elfordult. Nem gyengülhetett el. Nem érdeklődhetett a Fujikage Daiki névre hallgató személy iránt a kelleténél jobban. Ezért volt különösen nehéz, amikor már nem sétálgathatott tovább. Sértés lenne, ha azzal gyanúsíthatnák szándékosan kerüli.
-Értesítettek visszatértéről. Üdvözlöm itthon.- Foglalt mellette helyet szinte nesztelenül és pillantott rá feje apró biccentése közben.-Mondja, még mindig kirázza az ember lelkét az út Edó és Kiotó között?- Nyújtotta az üveget felé, hogy önteni tudjon csészéjébe, ha úgy kívánja.

Várakozásaival ellentétben a Yume nevű gésa nem mellette foglalt helyet. Ha jobban belegondol, igazából nem is bánja, hiszen míg mások üdvözlésével van elfoglalva, addig ő észrevétlenül behozhatja a lemaradását. A következő pár percben néhányszor halk kérdéssel fordult oda a mellette ülő helyi ismerősével. Ő pedig készségesen mesélt neki arról, hogy milyen gyorsan Edo sztárgésájáva virágzotta ki magát a hölgy a távollétében. Még párhuzamot is vont kettejük között, hiszen mindketten elég fiatalon váltak elismertté. Annyi különbséggel, hogy Yume-ről jóformán csak legendákat regéltek az emberek. A férfi szavai egyértelműen arra utaltak, hogy szinte lehetetlen rávenni arra, hogy magáról beszéljen. Különös, hiszen elég sok gésával találkozott már, aki ha egy kicsit felöntenek a garatra, magától ajánlkozik arra, hogy különös történeteket meséljen az életéből. Igaz ezekből a szabályok szerint csak egy az igaz, de ettől függetlenül felettébb érdekes mesékkel szoktak előállni. Minél többet figyelte az őt még mindig figyelmen kívül hagyó lányt, elhatározta, hogy felveszi a kihívást, és megpróbál majd meséltetni vele. Viszont nem folytathatta csendes megfigyelését túl sokáig, mert hamarosan újabb gésák érkeztek, akiket meg kellett tisztelnie a figyelmével, ha megszólították. Velük nem lehet udvariatlan, ha már az a munkájuk, hogy szórakoztassák. Így serényen tartva a poharát töltetett először csak teát, mert nem akart már az este legelején teljesen bódult lenni, a gesztust viszont el kell fogadni. Roppant hosszúnak tűnő várakozás után végül végre szót válthatott a rejtélyes nővel is, amint a mellette épp szabaddá vált tatamira térdelt.
- Köszönöm. –nyújtotta oda poharát a felkínált sake-ra. – Ha az út nagyrészét végigalussza fel sem tűnik. Néha kapóra jön, ha az ember kimerült. –pillantott lopva mondata közben az italt töltő kézre. Finomsága és törékenysége ellenére mégsem volt olyan simán töretlen az íve. Ettől függetlenül mégis volt benne valami titokzatosan vonzó. Kezdi érteni miről beszéltek neki lelkes társai. Tisztán érezte a Yumét körbelengő misztikusan magával ragadó aurát. Kicsit kezdte sajnálni, hogy eddig még nem találkozott vele. Talán maiko korában még egyszerűbb volt rábeszélni a meghívások elfogadására, mint most. Az biztos, hogy próbál tenni róla, ne ez legyen az utolsó találkozásuk. Valami belső késztetés azt sugallta, mindenképp meg akarja ismerni.
- Mondja, maga szeret utazgatni? Netán csak Edo-ba köti a munkája? –fűzte tovább a beszélgetést az előző kérdés vonalán, miközben igyekezett nem zavarba hozni azzal, hogy bámulja. Így elfordítva fejét pillantott körbe a helyiségen, és meggyőződhetett róla, hogy a többi művésznő megérkeztével egyre inkább alakulni kezdett a hangulat. A terem túlvágében épp az egyik maiko-t győzködték, hogy játszon valamit a magával hozott shmisen-en. Nővére talán szándékosan elejtett megjegyzésére, hogy folyton magával cipeli a hangszert, de sosem mer játszani rajta, a férfiak kapva kaptak az alkalmon. Hosszas unszolásra végül beadta a derekát és játszani kezdett. Szerénysége ellenére különösen hozzáértőn kezelte a hangszert.
- A szerenység erény, de én amondó vagyok, vétek, ha az ember magában tartja a tehetségét. –fordult vissza Yume felé –Többek között ezért is álltam színésznek. –nyújtotta a csészéjét egy újabb adag italért. Talán kicsit kérkedőn hangozhat, de ha egyszer így gondolta… Az embernek tudnia kell magáról, ha tehetséges, még akkor is, ha a túlzott szerénység kétségeket suttog a fülébe.
-Végül úgyis a közönség dönti el a művész sorsát… arra pedig csak akkor kerülhet sor, ha nem félünk előállni. –tette hozzá, miközben a maiko-t hallgatta. Az ő sorsa is ettől függ. Csak addig tekintheti magát sikeres színésznek, míg a közönséget meg tudja nyerni magának. Hiába lehet Benzaiten istennő kegyeltje, ha olyan tehetséggel van megáldva, amit a nézők nem értenek… Ezért is választotta a kabukit, mert abban annyi lehetőség van megtalálnia a saját stílusát.
- Úgy hallottam remekül táncol… -pedzegette meg a témát egy hirtelen ötlettől vezérelve. Már nem emlékszik kitől hallotta, vagy egyáltalán hallotta-e, de szinte észre sem vette, hogy előhozta a dolgot. Mintha egy furcsa emlékkép sugallta volna neki.

Szokatlanul kellemesen érezte magát kiszemeltje társaságában. Általában munka közben átjárta egyfajta ösztönös tiltakozás, közel merészkedjen másokhoz. Szeretett minimális távolságot tartani. Nem volt rosszul a fizikális találkozásoktól, ki sem védhette őket. Ettől függetlenül kerülte, amennyire lehetett. Nem kedvelte, ha felkészületlenül érte egy kósza, vagy szándékos érintés. Hideg futkosott tőle a hátán. Feszélyezte a kelleténél privátabb helyzet kialakulása. Jelenleg, viszont meglepő nyugodtságot tapasztalt. Ismerős békesség járta át, pedig meg mert volna rá esküdni, még sosem érzett hasonlót, sosem találkozott a mellette üldögélő férfivel és egyáltalán nem értette a benne lezajló különös érzelmi hullámzást. Furcsa módon egy időben volt képes felzaklatni és biztonságérzetet nyújtani. Érthetetlen kettősség bujkált benne, ráadásul egymásnak gyökeresen ellent mondtak. Az egyik szétrobbantani készült, míg a másik relaxációs higgadtsággal kecsegtetett. Értelmetlen kuszaságnak tűnt, amivel nem foglalkozhatott. Hűnek kellett maradnia a vele szemben támasztott elvárásokhoz. Mindezt a csendes pánikot szigorúan magában kellett tartania. Nem mutatta a külvilág felé, bármi nyomasztaná. Szigorú neveltetéséből kifolyólag tökéletesen uralkodott testbeszédén. Gesztusait és mimikáját minimális szintre csökkentette. Annyit közölt, ami feltétlen szükséges volt feladatköre teljesítéséhez. Könnyed társaság volt a rá jellemző visszafogott hangulatban.
-Valóban az lehetett, ha képes volt átaludni.- Enged meg magának halvány mosolyt, melyet kimono-ja ujjával igyekszik megtartani kettejüknek. Nem tartozott másra a beszélgetés és a jelenlévőket sem kívánta megsérteni jó kedvűen társalog egy ismeretlenül körükbe csöppenő színésszel. -Az ismerős környezet remélhetőleg hamar feltölti energiával. Örülnék, ha ereje teljében lenne, amikor alkalmam nyílik megtekinteni egy előadását.-
Biccent felé alig észlelhetően, mialatt egyenesen rá pillant a szájánál könnyedén megforgatott sake-s üveg takarásából. Nem volt szokása egyértelműnek számító ajánlatokat tenni, de most úgy vélte kivételt tehet. Nevelője lelkére kötötte bővítse vendégei körét. A mellette ücsörgő férfiről, pedig szeretett volna többet kideríteni. Erre más alkalma nem nyílhatott, csak, ha újra találkoznak. Kérdést, nem engedhetett meg magának. Olcsó felkínálkozás lenne ilyesmivel előállnia. Minden azon múlt képes e elnyerni a férfi rokonszenvét, netán csúfosan elbukik. Veszélyes játékba kezdett. Nem csak hírnevét tette kockára, de elég erősnek sem bizonyult megálljt parancsoljon kíváncsiskodó természetének.
-Az utazás kimerítő. Fáradtan nem lehetek a társaság hasznára.- Tért ki könnyedén a kérdés elől előbbiekben megtárgyalt kijelentésre utalva. Függetlenül a férfi kitüntetett helyzetétől és saját felkavarodott érzelmi világától, még nem felejtkezett el gésaként rá jellemző magatartásáról. Hárítani minden személyes kérdést. Legfontosabb szabálya volt. Mindig, minden körülmény között betartotta. Amennyire lehetett kitért a hétköznapi életével kapcsolatos témák elől.
-Egyet kell értenem, de a túl hamar kibontakozó bimbó, hirtelen virágzik el. Mi értelme szépségének, ha egyetlen kérésre válik az enyészetté? Minél többet kell rá várni, annál édesebb a pillanat, amikor megmutatja önmagát.- Követi szemmel a félszeg maiko-t. Láthatóan kelleténél jobban zavarba hozta a helyzet. Tanulóknál valamennyire előírás ez a fajta játékosság. Ártatlanságot sugall visszahúzódó viselkedésük. Könnyed szórakozást biztosítanak, ahogy gyermekien kéretik magukat. A jelenetet bemutató tanonc, viszont kezdett túlzásokba esni. Szerencséje, nővére gyors közbelépésével, hamar játékra ösztönözte, megmentve becsületét a rosszalló pletykáktól. Látva ezt az külső szemmel lényegtelennek látszódó előadást, örült, ma nem tartottak vele húgai. Nem érezte elég összeszedettnek magát éberen ügyelhessen rájuk. Kockázatos lenne, ha vele lennének. Túlságosan lekötötte figyelmét jelenlegi társasága.
-Szerénységgel nem lehet csatába vonulni az élet színpadán. Igazi vezért kíván, ki előtt meghunyászkodik a közönség. Hírneve azt mutatja, sikeres háborút folytat. Kíváncsian várom meddig juthat.-
Tért vissza a téma fonalához kitérőjét követően. Nem volt hajlamos elkalandozni, de most erre is sor került. Előbbi szavai inkább vonatkoztak magára és a gésákra, mint a színészekre. Röpke hibáján gyorsan átgördülve fókuszált az elé tartott csészére. Buta lépés lett volna jelét adnia botlásának. Ha számban akarja tartani ez már a második volt. Remélte többet és súlyosabbat nem halmoz fel. Igyekezett kizárólag az előtte landoló pohárkára ügyelni. Engedelmesen töltve fűzte hozzá egyetértő véleményét. Valóban határozottságot kívánt az életben történő boldogulás. Saját maga is egyet értett a hangzottakkal, nem pusztán kötelességből reagált pozitívan.
-Megtisztelő tájékozottsága.- Biccentett fejével hálája jeléül tánctudására vonatkozó dicséretre. –Megnyitóra való tekintettel rövidesen alkalma nyílik megtekinteni. Remélem örömét fogja lelni előadásomban.- Mosolyodott el játékosan, mielőtt a számát befejező maiko-ra tekintett. A vendégek sorban bókolva tapsolták a fiatal lánynak. Kezdeti bizonytalankodásra végül sikerre vezette. Visszajelzések alapján semmi perc alatt találhatta magát az ígéretes tehetségek szűk körében. –Sajnos én nem szolgálhatok hasonló közjátékkal. Kérem nézze el nekem.-
Pillantott vissza a hajlongva leülő tanoncról. Nem számított vicces teremtésnek, de meg volt a maga fanyar humora és gésaként megengedhette finom kritikával illesse nála fiatalabb társait. Személy szerint önmagát sem tartotta kiemelkedő tehetségnek. Inkább szerencsés véletlennek könyvelte el eddigi életét. Saját gondolatai, viszont ezen a helyen csekély mértékben számítottak. Ahogy az sem számított felkészült e saját számára. A hangzavar elültével, ugyanis a tulajdonos lépett mellé. Illedelmesen meghajolva letérdelt hozzá és fülébe súgva kérte kövesse. Rövid kérésére halvány mosolyával kért elnézést és lépett a férfi után. A rizspapír ajtóhoz sétált, ahol szolgálója várta és kezébe adta legyezőit. Mialatt a teaház izgatott tulajdonosa remegő hangon közölte Yume abban a kegyben részesíti őt és a jelenlévőket táncolni fog, hiszen ritkán tette, addig díszes obi-jába csúsztatta két legyezőjét, majd elfoglalta helyét a szűkös színpadon. A közönség hangbeli reakciójától függetlenül mélyen meghajolt és türelmesen várta a kísérő zene felcsendülését. Ehhez meg kellett várnia a zenészek sietősen elfoglalják helyüket. A kivételes alkalomra való tekintettel, ugyanis nem érték be azzal, megsértsék a gésát és társaira bízzák a feladatot. Ha már a környék leghíresebb üdvöskéjéről volt szó, igyekeztek mindent megtenni hozzá méltó háttérrel szolgáljanak. Gyors léptekkel helyet foglaltak és máris készen álltak az előadásra, mely hamarosan elkezdődött.

Nem minden tekintetben értett egyet Yume gondolatával. Viszont nem szerette volna zavarba hozni azzal, hogy vitába száll vele. Pedig szívesen kifaggatta volna arról is, hogy mit ért bővebben a megfelelő idő eljövetelén. Daiki szinte sosem tétovázott. Ha valamit nagyon meg szeretett volna tenni, meg is tette. Úgy vélte, ha az embernek akárcsak átsuhan az elméjén a gondolat, hogy képes lehet arra, amit elképzelt, akkor attól kezdve már csak némi erőfeszítés kérdése, hogy véghez is tudja vinni. Valahogy úgy fogta fel ezeket a sugallatokat, mint sorsa isteneinek üzenetét, így nem állt szándékában ellent mondani nekik. Talán ezért fogadták a kegyeikbe ezidáig. Ebben a gondolatában pillanatokon belül meg is erősítették egy tartózkodó bók formájában. Rengeteg ilyet kapott már, de a lány szavaiban mintha valami nagyon halvány szemrehányást is érzett volna. A kíváncsiságba burkolt várakozása könnyen megtévesztheti az embert, de Daiki szemfülesebb volt annál, minthogy ez elvakítsa büszkeségét. A hangszín, a hanglejtés apró jeleiből nagyon sokszor meglátta a beszélgetőpartnere tényleges szándékait. Félreértés ne essék, nem arról volt szó, hogy megsértették volna a hozzá intézett szavak, inkább egyfajta bizonyítási vágyat ébresztett fel benne. Sejtelmes mosolyra húzva száját bólintott, hogy elfogadja a dicséretet és a mögötte vélt kihívást.
- Ha több előadást is megtekint, talán megtalálja a választ kíváncsiságára. –fogalmazott meg egy visszautaló meghívást a korábban megpedzegetett hajlandóságra. Igazán örült volna neki, ha nem ez volna az első és egyben utolsó találkozásuk is. És őszintén szólva önzősége saját magát is meglepő módon késztette arra, hogy ne szalassza el ezt a lehetőséget. Fokozatosan erősödik benne az érzés, hogy meg akarja ismerni ezt a titokzatos gésát. Mintha a sorsa kereke lendült volna ismét mozgásba. Ha nagyon elmerül gondolatai mélyén, még talán a szerkezet fordulásának reccsenését is hallja. Olyannyira sikerült is elmélyednie, hogy beszélgetőpartnere távozása riasztotta vissza réveteg képzelgéséből. Vétek is lett volna elszalasztani a felé intézett mosolyt. Köztudott, hogy a mosoly minden arcot megszépít, de ha egy eleve is szép archoz társul, az eredmény szemet gyönyörködtető. Ráadásul úgy érezte, hogy ez a játékos mosoly egyes egyedül csak neki szól. Elégedett bólintással nyugtázta az ajándékot, és kísérte végig tekintetével az útját a színpadig. Még most sem volt képes levenni róla a tekintetét. Már biztos benne, hogy valami bűbájjal igézte meg az első pillanatban, amikor találkozott a tekintetük. A csípős megjegyzést hallva, pedig hamarjában szájához emelt szakéspohár mögé rejtette gúnyos mosolyát. Nem akarta magára haragítani a maiko-t, de nem tudta megállni. Szép, titokzatos, és még a nyelvét sem kell félteni. Kezd egyre kevésbé csodálkozni azon, hogy távollétének azért nem beláthatatlan ideje alatt, hogy tett szert ekkora hírnévre ez a gésa. A fellépéshez körített díszes tálaláson körbepillantva a többi vendégen, nem csak ő lepődött meg. Bár ahogy elnézi, a legtöbben már azon hüledeztek, hogy Yume egyáltalán megtiszteli őket a műsorával. Ezek szerint erre nem sűrűn van példa. Ezt vajon az ő felvetése ihlette benne? Merjen-e olyan nagyit gondolni magáról, hogy a jelenlévők neki köszönhetik a gésa legyezőtáncát? Bármilyen követeztetésre is jutott, végül inkább megtartotta magának, és teljes figyelmét a színpad felé fordította. Már az is elbűvölő volt, ahogy elfoglalta a kezdő pozíciót… de amint felcsendült a zene, kecses mozdulatai rögtön elvarázsolták a nézőt. Bizton meri állítani, hogy bármilyen műveletlen parasztember képes lett volna megérteni a tánc mögött rejlő történetet. Ütemről ütemre elevenedett meg a néző szeme előtt. Daikit azonban sokkal jobban magával ragadta a műsor, mint gondolta volna. Ahogy a tataim ülve figyelte a vele szemben lévő gésát, megint felsejlett benne egy ismerős érzés. Nem tudta megmagyarázni, hacsak nem azzal, hogy egyre nagyobb erővel kerülgeti a végzet. Olyannyira heves érzelmek kerítették birtokukba, hogy mire elhallgatott a zene, és Yume meghajolva fejezte be előadását, szörnyen hasogatni kezdett a feje. Természetesen tapssal jutalmazta, de közben gyorsan le is húzta itala maradékát, hátha enyhít valamit sajgó fején. Nem érezte, hogy részeg lenne, hacsak nem a tánc részegítette meg.
- Bocsássanak meg kérem, de azt hiszem magukra kell hagynom önöket. –állt fel a kicsike asztal mellől. –Szívesen élvezném még a társaságukat, de úgy érzem pihenésre van szükségem. –hajolt meg haloványan az ismerősei, és a jelen lévő gésák előtt, majd egy utolsó pillantást vetett Yume-re. Nem tudja milyen indíttatásból, de mikor találkozott a tekintetük, alig észrevehetően bólintott egyet, mielőtt elhagyta volna a helyiséget. Tényleg nagyon szívesen maradt volna még, de olyan szörnyen hasogatott a feje, hogy szüksége volt egy kis friss levegőre. Nem is hívatott riksát, hiába erősködött a teaház tulajdonosa, hanem gyalog indult el hazafelé. Útközben megállt a városrészen keresztülfolyó patak partján, hogy felfrissíthesse arcát. A hold fényénél homályosan felsejlő tükörképétől viszont ijedten riadt hátra. Mintha egy zöld szempár nézett volna vele farkasszemet a vízből. Megdörzsölve szemeit pillantott le ismét, de immáron semmi furcsát nem látott. Ennyi jel éppen elég volt arra, hogy tényleg szörnyen fáradt. Nem is időzött tovább az utcán barangolva, hanem sietős léptekkel tartott hazafelé.
Másnap reggel miközben a reggelijét fogyasztotta a kertben, eszébe jutott a tegnap este, és a másokban kétségeket hagyható hirtelen távozása. Igazából sosem zavarta, de most valahogy úgy érezte, legalább Yume-nek magyarázattal tartozik. Ha belegondol nemhogy nem gratulált neki az előadásához, hanem közvetlenül az után hagyta el a teaházat. Ki ne értené félre… Őt tényleg nem szerette volna megbántani. Így hirtelen ötlettől vezérelve papírt és ecsetet ragadott, majd egy rövidke levelet kezdett megfogalmazni.
”Roppantul sajnálom, hogy oly hirtelen kellett elszakadnom a társaságától a múlt este. Azonban mindenképp tisztemnek érzem biztosítani arról, hogy felettébb élveztem az előadását, ha ezt nem is tudtam akkor megfelelően tudatni önnel. Remélem nem bántottam meg félreérthető viselkedésemmel. A korábbi beszélgetésünkhöz hű maradván kérem fogadja el ezt a tiszteletjegyet a holnaputáni évadzáró előadásomra. Udvariatlanság az utolsó pillanatban ilyen meghívást tennem, de fontolja meg az ajánlatot. Ezután legközelebb csak egy hónap múlva láthat színpadon a császárnak készülő darabunkkal.
- Őszinte híve: Fujikage Daiki”
Kanyarította a végére cirádás aláírását. Majd miután megszáradt a tinta, félbehajtott a levelet, és belecsúsztatta a jegyet is. Hiába kelt már el az összes jegy hetekkel ezelőtt, nekik mindig volt fenntartva pár szabad szék, ha különleges vendégeket szeretnének hívni. Felkutatva az egyik cselédjét, a kezébe nyomta a gondosan összehajtogatott papírt, és a lelkére kötötte, hogy ne hagyjon el belőle semmit, mire odaér vele az okiyába.

Továbbra is kétségek között úszva sóhajtott fel. Általában nem vette szívére, ha a köré sereglő vendégek közül egy-egy személy úgy határoz visszavonul. Döntésükről, viszont mindig illedelmes bocsánatkérések közepette értesítették. Emiatt jogosan lenne felháborodva, tegnap esti kiszemeltje se szó, se beszéd távozott. Még se érzett dühöt. Sokkal jobban nyugtalanította a lehetőség, többet az életben nem fog vele találkozni. Mi mást jelenthetne, annyira sietősen hagyta el a teaház épületét pontosan azt követően, előadta táncát. Hiába próbálna más magyarázatot találni, vagy tévhitekbe ringatni magát. Az egyetlen kézenfekvő válasz, pályafutása során először elbukott. Csalódott volt, elsősorban önmagában. Annyi évnyi tanulás után pont most vallott kudarcot. Akkor hasalt el, amikor ténylegesen, nem pusztán kötelességből érdeklődött. Ha igazán meggyőző kibújót keresett, vehette a történteket jelzésnek. Neki sem esélye, sem lehetőse, sem joga nincs férfit szeretni. Ettől függetlenül még bántotta, tökéletlensége miatt hibázott. Valamit csúnyán elrontott. Törvényszerű, ha egyszer megesett, többször előfordulhat. Emiatt szánta rá magát kedvenc cseresznyefája lombkoronájába mászva, újra és újra végigpörgesse az estét. Gondolataiba mélyedve kutatta mit ronthatott, mit mondott, vagy tett, amivel ellenszenvet válthatott ki. Kitartóan kereskedett emlékei között, míg rá nem hozták a szívinfarktust.
Öltöztetője közvetlen lába alatt megszólalva zökkentette ki elmélkedéséből, melynek köszönhetően majd nem orral előre borult le az ülőhelyül szolgáló faágáról. Aggodalmas szolgálója rögvest falfehérre sápadva igyekezte lesegíteni. Mindketten ismerték az okiya tulaját. Szörnyű patáliát rendezne, ha meglátná hol tartózkodik hímes tojásként nevelgetett lánya, vagy meghorzsolta hófehér bőrét, mert fára támadt kedve mászni. Nem is tiltakozott. Engedelmesen hagyta, kezét fogva lesegítsék. Földet érve már, csak egyetlen dolog foglalkoztatta. Miért keresik? Szinte azonnal választ kapott. Sanemori izgatottan közölte vele levelet kapott. Azt nem tudta ki a pontos feladó, de nevelője reakciójából ítélve – felhördülve fulladt bele pipájába – valami fontos és igen ellenszenves ember lehetett. Kíváncsian pislogva bambult el, mégis ki az, de sokkal izgatottabb volt egy helyben maradjon. Csapot papot hátra hagyva robogott be az okiya épületébe. Leírhatatlan érzések uralkodtak el rajta. Hangosabban és szaporábban még életében nem vert szíve, mint abban a pillanatban ránézett a nevelője kezében tartott levélre. Valamiben határozottan reménykedett.
Csodára váró álmai, szemvillantás alatt érték el. Akkora erővel hatottak rá, majd nem ájultan essen össze. Hirtelen túl sok minden történt körülötte. Váratlan örömtől elképedve állt el lélegzete, miután átvette a papírt. Kevés hiányzott hátsójára essen a sorok végeztével és a kézírás keltette benyomástól azt hitte kettéhasad feje. Teljesen belekavarodott az események láncolatába. Mindennél erősebb volt a benne támadó érzés, ezt a kézírást nem először vélte szépnek. Látványos összeesése közepette az egész okiya hangos zsongásban tört ki. Ház asszonya idegesen morgott. Hol a férfit szidta, mekkora lókötő és miért pont vele veri a sors. Hol Yume-t dorgálta, miért mászott fára, amikor határozottan megtiltotta és miért, pont őt kellett kiválasztania. Hol, pedig azon zsörtölődött nem kell ájuldozni a sármos férfi szavaitól, akit mellékesen már nem kedvelt. Állandó motyogása alatt, húgai tanácstalanul gyűltek mellé. Legyezővel próbálták észhez téríteni. Vele egyetemben értetlenül álltak a dolog előtt, ugyan mitől lehetett rosszul.
-Annyira sajnálja, küldhetett volna engesztelő ajándékot…-
-Nem vársz túl sokat az ellenszenved enyhítésére, oka san?-
-Ej, te lány! Ne feleselj! Inkább szedd össze magad! Gyorsan, gyorsan! Ne várasd meg a nagyra becsült lókötőt! Kifogástalanok legyenek az írásjelek! Ne kapkodj! Ne látszódjon ideges vagy!-
-Oka san, miért érzem, kettőnk közül te vagy felfokozottabb idegállapotban?-
Nevelője enyhülő mérgében elejtett morgásából sejtette, következő hivatalos fellépése a színházban lesz. Nem látott bele az idős hölgy fejébe, miért engedi. Szavak nélkül arcára volt írva, minden porcikája tiltakozik a férfi ellen. Még is, határozottan öröm járta át. Tompán lüktető feje ellenére halvány mosollyal írta le a meghívást elfogadó sorokat. Kész művét, többször átfutották és levelét addig ismételte, míg tökéletesnek nem ítélte bírálója. Nehezen megszülető eredményt gondosan összehajtották és morcos nevelője, immár elbűvölő mosollyal nyújtotta át a küldöncnek. Ezután nem maradt több dolga, mint feszülten számolgatni az órákat és csitítgatni robbanás közeli állapotba tornázó érzéseit. Szét akart durranni az izgatottságtól, de ezt nem mutathatta. Bőven elég volt az okiya-n belül soha nem látott szétszórtsággal közlekedett. Életében nem kapott annyi szidást, mint két nap leforgása alatt. Nem beszélve a nagy este közeledtéről. Indulást megelőző órákban valahol nagyon messze járt. Ezernyi dolgon gondolkozott és próbálta kideríteni mi üthetett belé. Levél olvasását követően felerősödött benne egy érzés. Ilyesmit sosem tapasztalt, pedig valami azt hajtogatta nagyon is tisztában van vele, mi ez. Fura sugallat volt, de az biztos, bármi legyen, egyetlen emberhez kapcsolódott.
Tüzetes ellenőrzésen túlesve, szokásos erőgyűjtő sóhajjal indult a színházhoz. Sanemori még gyorsan megigazította kimono-ja alját, amit utólagosan kapott ajándékba nevelőjét őrületbe kergető vendégétől. Oka san ki se látott dühéből, miután szembesült vele, melyik kimono lapul a dobozban. Ha szabad kijelentenie, abban a pillanatban még jobban megkedvelte a gyönyörű anyagot. Mindig közelebb álltak szívéhez az egyszerűbb díszítésű, lágyabb árnyalatban pompázó kimono-k. Nem esett nehezére, egyenesen szívesen viselte. Kivételesen jól érezte magát „munkaruhájában”. Kizárólag azt sajnálhatta, előadás kezdetével fokozatosan vált köddé komfort érzete. Semmi szokatlant nem vett észre. Épületbe lépve üdvözölte az ismerős vendégeket. Követte a rá várakozó szolgálót. Elfoglalta számára fenntartott helyét és kedvesen mosolygott minden felé érkező tekintetre, vagy unalmas perceket űző társalgást fogadva váltott néhány szót.
Megszokott mederben csörgedeztek az események, egészen addig a pillanatig színpadra lépett az est üdvöskéje. Arcára kiülő mosolyát ruhája ujjával takarta el. Alig bírta visszafogni magát, ne legyen feltűnő, kizárólag őt követi szemmel. Röghöz kötötte tekintetét és nem eresztette. Magával ragadta a látvány és elsősorban a szerepben tündöklő férfi. Néhány pillanatra, annyira elkalandozott, észre sem vette összecsukott legyezőjével ajkát támasztja. Végzetes hibába torkollt volna estéje, ha Sanemori torokköszörülése észhez nem téríti. Könnyed korrigálással javított baklövésén, fellélegezni még se maradt ideje. Halvány sajogni kezdett feje. Értelmetlen módon előbbi csodálata frusztráltságba csapott át. Nyugtalanította a látvány. Határozottan kellemetlen volt neki a férfi színészi játéka. Bőre már nem a varázstól libabőrösödött. Feszültségtől ingerülten mocorgott székében. Valami nem volt rendjén. A látvány egyszerre vonzotta és taszította. Helyzet kettősségétől elviselhetetlen szinten lüktetett feje. Néhány percig kitartott, hátha múló szeszély, de a fájdalom növekedése rákényszerítette, színdarab kellő közepén hagyja el az épületet.
Legnagyobb döbbenetére koponyáját szétszaggatni kívánó erő fokozatosan csillapodott. Nem értette mitől lehetett, de hálás volt nem kínozza tovább. Ennek ellenére úgy határozott vissza már nem megy. Szolgálója aggodalmasan faggatta mit kíván tenni. Igazából nem tudta. Kissé tanácstalanul pillantott az égre. Még se távozhatott szó nélkül. Vehetnék könnyed bosszúnak, de nem szeretett ezzel az eszközzel élni. Ahogy azt se kockáztatta volna, magára haragítsa a színészt. Tartozott egy súlyos vétkét némileg enyhítő bocsánatkéréssel. Elhatározásának engedelmeskedve, kisebb fújtatást követően színész bejáróhoz sétált. A beszélgetés nem tartozott másra. Kissé tartott tőle ennyire egyedül maradhat vele. Feltéve, ha kíváncsiak mentegetőzésre.
-Úgy vélem a sors mindkettőnket a félreértés és kétkedés próbája elé állítja. Kérem bocsássa meg önző viselkedésem. Nem kívántam megsérteni.-
Hajolt meg a lehető legmélyebben. Remélte a friss levegő némileg élénkítő erővel hatott rá. Egyelőre nem érezte a kiegyensúlyozottság, netán magabiztosság mintájának magát. Attól tartott, nem fog maradéktalanul megbirkózni érzései tökéletes fedésével.

Szokatlanul türelmetlenül várta, míg küldönce megékezik a válasszal. Legutoljára talán tizenéves, kezdő színész korában érzett ehhez hasonlót, mikor arra várt, vajon elfogadják-e a jelentkezését a társulatba, vagy sem. Valamiért úgy érezte, mindenképp pozitív híreket kell kapnia. Nem csak amiatt, hogy bizonyára hamar híre menne, hogy kikosarazták, ami ugyebár nem tenne túl jót a renoméjának, hanem valami egészen más miatt is. Szerette volna megalapozni a dolgot arra, hogy egy következő alkalommal is megtekinthesse Yume legyezőtáncát, remélhetőleg anélkül, hogy hasogató feje szabotálná benne. Furcsa, de mintha azóta sem múlt volna el teljesen az esti fájdalom. Bár most már inkább csak valami halovány, tompa lüktetésként érezte. Ha jobban belegondol, ez akár az ital miatt is lehet. Ha betegen iszik, sokkal jobban megsínyli a másnapot mint alap esetben. Hogy kiszellőztesse gondolatoktól terhes elméjét, úgy döntött a kertben várja meg háztáji mindenese visszatértét. Lehet azért mert ennyire nyugtalan volt, de hosszas várakozásba telt, mire a fülig érő szájú fiú megérkezett. Daiki fonalat vesztett pillantással vette el a kezéből a levelet, és futotta át a sorokat. Egy teljesen szokványos, sőt talán túlságosan is hivatalos válasszal találta szembe magát, így méginkább nem értette a kitörtő jókedvet. Először azt gyanította, hogy útközben elolvasta, és valami szórakoztatót talált benne, de valószínűleg nem erről volt szó, így rövid hallgatás után nem tudván visszafogni érdeklődését rivallt rá a fiúra, akinek egy pillanatra az arcára is fagyott a vigyor.
- Mégis mi olyan roppant mulatságos?! –fakadt ki, aztán mikor észrevette magát, egy torokköszörülés kíséretében csitította le hangulatát és tette hozzá –Szóval kivele, mit láttál, amitől ilyen jó kedved van?... –nézett rá számonkérően, miközben a kezébe nyomott némi aprót. Küldönce pedig magához térve a pillanatnyi dermedtségéből kezdett bele tövéről hegyére elmesélni amit az okiya ajtaja előtt állva hallott.
- Kész komédia lehetett! –nevette el magát a történet végére –Nem semmi az öreglány… -hümmögött egy sort. –Tudod mit? Holnap a torkára fagyasztom a kicsinyes rikácsolását… -szisszent fel kicsit gúnyosan. Még, hogy ő a kicsinyes… na megálljon csak az a banya… Önbecsülésen esett csorbát kijavítani igyekezvén ebéd után zsebredugott egy nagyobb összegű készpénzzel teli erszényt, és felfedezőkörútra indult Edo utcáin. Ha jól emlékszik, valahol a gésa negyed környékén –gazdaságilag érthető okokból- lakik egy elég neves kimonokészítő. Úgy rémlik, mintha neki is lenne pár haorija, ami a mester keze alól került ki. Menet közben némi útbaigazítást kérve jutott is el a műhely elé, ami már kívülről is árulkodott arról, hogy elég jól megy az üzlet. Amilyen drága kimonokat készítenek, az árukból nem nehéz fenntartani egy ekkora műhelyt… Érdeklődve lépett be és nézegetett körbe rögvest a falakon díszelgő ruhadarabokon. Rövidesen a tulaj felesége üdvözölte, és kezdte arról faggatni, hogy mi iránt érdeklődik.
- Valami egészen különlegeset szeretnék egy tüneményes hölgynek ajándékba… -vizslatta a kimonkat, de valahogy egyik sem tűnt az igazinak. Látva, hogy talán elszalasztják a potenciális vevőt, hamarosan a mester is előkerült, és bővebb faggatózásba kezdett, miközben meg is mutatott néhány darabot.
- Valami egyszerű, amiről mégis árulkodik az elegancia és az igényesség… Hogy is mondjam… -próbálta megfogalmazni az elképzeléseit, de csak zsákutcákba jutott. –Áh, hiányzott nekem, hogy ekkora fejtörést okozzon Yume-kiasszony?! –buktak ki belőle gondolatai félhangosan.
- Yume-t mondott? Csak nem Edo éjszakájának titokzatos virágszáláról van szó? –csillant fel a mester szeme.
- De igen… azt hiszem. –pislogott kicsit meglepetten, mert nem gondolta volna, hogy ilyen titulusokkal is bír.
- Miért nem ezzel kezdte?! Yume kisasszony már számtalanszor ihlettet meg, de egy kimonot ezek közül annyira megszerettem, hogy nem is adná el bárkinek. De, ha a kisasszonynak lesz, kérem, vessen rá egy pillantást… -hozott ki egy selyembe burkolt csomagot a bolthelyiség hátsó részéből. És hamarosan Daiki szeme elé került egy különösen gyönyörű kimono. Amint rápillantott, rögtön tudta, hogy ezt kereste.
- Annyira szeretném, ha a kisasszony viselné, de a szűkmarkú okaasan-ja nem hajlandó kifizetni az árát. –simogatta meg az anyagot a mester, mintha csak a gyermeke haját cirógatná.
- Mennyit kér érte? Megveszem. –hangzottak el a varázsszavak, és nem sokkal később már a magával vitt pénze nagy részétől megszabadulva, de a tökéletes ajándékkal gazdagodva tartott hazafelé.
Másnap aztán újra levélírásba fogott:
~Kecsegtető válasza örömmel tölt el. Most, hogy már biztosan számíthatok a megjelenésére, kérem fogadja el ezt az ajándékot. Megtisztelne, ha ebben láthatnám viszont a következő napon, persze, csak ha megfelelőnek találja arra, hogy viselje.~
Majd az összehajtott papirost a kimonot csomagoló selymen átkötött szalagba tűzte, és ismét segítségül hívta jól bevált küldöncét. Eztán már nem maradt más hátra, mint a holnapi előadásra gyakorolnia. A minap ugyanis túlságosan elfoglalt volt a városban kutakodással, de nem engedheti meg magának, hogy a tökéletesnél kevesebbet produkáljon. Színpadralépése előtt a függönyök mögül kitekintve elégedetten győződhetett meg arról, hogy meghívott vendége a számára fenntartott helyen várja az előadás kezdetét. Ettől Daiki csak még magabiztosabban lépett a deszkákra, és el is kapta az érkezésekor elejtett, de gondosan rejtegetni próbált mosolyt. És azt is észrevette, hogy vendége az előadás közepén elhagyta a termet. Hiába nem tudta mire vélni a dolgot, a darabnak mennie kellett tovább, így bármiféle megingás nélkül folytatta a játékot. Csak azután engedhette meg magának, hogy elkezdjen elmerengni a látottakon, miután meghajolt a közönség előtt, és az öltözőben felöltve saját ruháit törölgette le arcáról a sminket. Legszívesebben felkereste volna az okiyát, hogy legalább néhány szót válthasson Yumével, de erre nem volt szükség. Ugyanis amint kilépett a színészbejáró ajtaján, rögtön megpillanthatta az öltöztetője kíséretében feszengő lányt. A mélységes bocsánatkérés pedig be kell vallja, jobban meglepte, mint a meghívás elfogadása. Volt már olyan ember, akinek nem tetszett a darab, amire jegyet váltott… nem dől össze a világ. Ők színészek pedig gyakorlatilag úgyis a megváltott jegyekből élnek, nem a végignézett előadásokból.
- Kérem, még a végén zavarba hoz a többi színész előtt. Erre nincs szükség. –bólintott, jelezvén elfogadta a bocsánatkérést. –Ha megenged egy bókot, a kimono készítő mesternek tényleg igaza volt abban, hogy ez a ruha kegyednek készült. –mosolyodott el megnyerően. És ott motoszkált benne a késztetés, hogy ragadja meg a kínálkozó alkalmat arra, hogy kettesben lehet Yumével. Már amennyire egy gésával kettesben lehet az ember… őket mindig kíséri valaki bárhová mennek. Vagy az öltöztetőjük, vagy a húgaik. Lehet a csendes szolgálóval jobban járt, mint például egy esetlen maiko-val.
- Ha még mindig úgy érzi az adósom a történtek miatt, mit szólna egy sétához? Úgy hallottam ilyenkor kivilágítva különösen szép a park. –ajánlkozott be egy szemérmetlen kéréssel. De nem nevezhetné magát Fujikage Daiki-nak, ha nem csap le egy ilyen alkalomra. Szándéka nyomatékosításaképp kezével utat engedvén jelezte, hogy ő akár kész az indulásra.
- Nyugodtabb lenne az én lelkiismeretem is, ha hazakísérthetném. Nem szeretnék az okaasan-ja szeme elé kerülni, ha csak egy karcolás esik akár a kimonoján is. –nevette el magát, ahogy belegondolt, hogy az öregasszony seprűvel kergetné végig a fél városon. Úgy tűnik érvei meggyőzőek voltak, mert hamarosan beleegyező választ kapott felkérésére. Halkan odasúgva az öltöztetőnek, hogy szeretné, ha legalább két lépés távolságból követné őket, el is indultak a lampionokkal kivilágított utcán. Alig töltött el vele pár percet, máris megint hatalmába kerítette az az ismerős érzés, ami akkor a teaházban. A lány közelsége olyan megnyugtatóan hatott rá, mintha már hosszú ideje ismerné. Ahogy időnként lopva az arcára pillantott, újabb halovány kétség kezdett motoszkálni elméje zugaiban. Egy igazából meg sem fogalmazott sejtés, amit túl elképzelhetetlennek tartott ahhoz, hogy egyáltalán gondolataiban hangot adjon neki. De ilyen közelről figyelve az arcvonásait, nem tudott teljesen megszabadulni a dologtól.
- Bocsássa meg szótlanságom, de kegyed káprázatos mivolta messzire űzte a gondolataim. Félre ne értsen, eszembe sem jutna visszaélni a helyzettel annál jobban, mint ahogy tettem, egyszerűen csak nem tudom miféle témáról társaloghatnék önnel. –tett néhány próbálkozást a merengős csend feloldására. Igazából tényleg nem tudja mi érdekelheti sétapartnerét, főleg, hogy az imént meggyőződhetett róla, hogy a színház nem tartozik a kedvenc témái közé. Ezt most nem is akarta feszegetni, mert csak méginkább elűzné a hangulatot. Lassan sétáltak ugyan, de rövidesen elérkeztek a parkba, ahol sóhajtva helyet foglalt az egyik padon. Megint kezdett megfájdulni a feje, és szüksége volt egy kis pihenőre. Na meg azt sem bánta, ha még egy darabig nem kell hazakísérnie Yumét.
- Be kell ismernem, nem túloztak azzal, hogy ennyire dicsérték a látképet. Vétek, hogy eddig még nem szántam időt arra, hogy saját szememmel is meggyőződjek róla. –tekintett körbe a fákra felaggatott lampionokkal, amik kellemesen bevilágították a pad környékét ahol ültek.

Hasogató feje, vagy összekuszálódott érzései miatt, hirtelen nem tudta mit kellene válaszolnia. Általában reflexből érkeztek nyelvére a különböző engesztelő mondatok, amiket kellemetlen helyzetek elhárítására szokott alkalmazni, kivéve most. Jelenlegi zavart pillanatában, néhány másodpercre komoly zűrzavar vert sátrat gondolataiban. Minden tőle telhetőt megtett, ne látszódjon zátonyra futott nagyra tartott nevelése és probléma megoldó képessége. Nem kockáztathatta meg, észlelhető legyen átmeneti rövidzárlata. Árulkodó jeleket minél jobban elrejtette a kíváncsi szemek elől. Kizárólag a földre meredt. Egyetlen pillanatra sem emelte fel tekintetét. Felé érkező engedékeny, megbocsátó szavakat könnyed biccentéssel fogadta. Szíve szerint hosszasan mentegetőzött, sajnálkozott, szomorkodott volna, mennyire nem így tervezte színházi látogatását és mennyire nem akart visszaélni hírnevével. Elvégre, hétköznapibb gésa lenne, biztosan nem lennének vele elnézőek. Ráakasztott az a nyomasztó érzés, csak a neve miatt részesül különleges elbánásban. A gondolat már csak azért is nevetséges, mert ténylegesen ez volt a magyarázat. Bármennyire sajnálta, bármennyire esdekelt volna, pusztán a róla kialakult képet törte volna ripityára. Másrészt az okiya-t sodorja hírverésbe feltűnő, közönséges, kétségbe esett, érzelgős kifakadásával. Különös pont egy színész előtt színészkedik rögtönzött természetességgel. Mondhatni sors iróniája.
-Örülök, hogy méltónak tart értékes ajándékához. Nem veszi tolakodásnak. Megkérdezhetem véletlen játéka vezérelte Okabe san üzletébe, vagy Önnel tartott egy kegyes jóakaró tanácsa?-
Engedett meg magának egy kedves mosolyt. Közel állt szívéhez az idős tulajdonos. Szívesen hallgatta meséit az anyagokat körbeszövő mitikus világról. Ahányszor megfordult nála, mindig elmesélt egy újabb történetet. Kifogyhatatlan tudással rendelkezett és lelkesedése, gyakran elérte csodával bámuljon rá. Nagyszerű művésznek tartotta és ennél is kiválóbb embernek. Néha szégyellte, mennyit áradozik szépségéről. Hazugnak érezte magát. Kegyetlenül becsapott egy jó lelkű idős embert. A bűnét, pedig ezerszer súlyosabbá teszi napról napra bővíti az átvertek listáját. Ennél fogva, rosszul érintette a sétára invitálás. Újabb tétlenség bontakozott ki fejében. Szó szerint ádáz harcot folytatott önmagával. Egyszer az igen, egyszer a nem oldalára billent a mérleg nyelve. Szívére hallgat, hezitálás nélkül előbbit választja. Esze, viszont szüntelen zakatolt túl sokat kockáztatna a semmiért. Az egész kilátástalan viaskodást, pedig elviselhetetlenné tette hullámokban lüktető feje. Erősödött benyomása tovább vesztegel, térdre esik a szenvedéstől.
-Ahogy kívánja.- Biccentett tisztelet teljesen fejével, még egyértelműbben jelezve beleegyezését. -Edo legrettegettebb női lelkének képviseletében, köszönöm a megtisztelő szavakat.- Mosolyodott el halványan. Tökéletesen megértette, mellékesen semmi esetre sem alaptalannak számító félelmét.-Magam nevében, pedig biztosíthatom, minden tőlem telhetőt megteszek, ne keveredjen védelmezőm kimono megszégyenítés gyanújába.-
Pillantott rá játékosan hosszú percek óta először. Határozottan érezte, megint tökéletesen uralkodik magán. Ennek ellenére, óvatosan hátrapillantott Sanemori-ra. Ismerte mire készülhetett. Alig tenne néhány lépést halkan megszólítaná, mellé lépne és aggodalmasan kérlelné térjen észhez. Tudta, mivel játszadozik. Nem volt szükséges emlékeztessék rá. Némán közölte vele, ne tegyen semmit. Lehet önkényes, lázadó, hálátlan viselkedése, még se képes fájdalmasan zsongó fejére hallgatni. Felrobban, ha egyetlen percnél tovább mérlegel a válaszon. Elbukik, legalább önző módon annak társaságában tegye, akit jelek szerint kedvel. Talán, így még fájdalmasabb lesz a lecke. Nem láthatja előre, mi fog történni. Abban lehet biztos, előbb utóbb bőrén tapasztalja, ne szegje meg a szabályokat. Ez a találkozás valahogy azt sugallja, csúnyán ráfizet merészségére.
Szemet hunyva saját megérzésén, csendesen lépdelt. Jelek szerint nem csak ő küzdött a helyzettel. Eddigi évei során húgain és szolgálókon kívül még senkivel sem sétált kettesben. Tapasztalat hiányában nem tudta mit kívánnak tőle. Vetkőzze le a gésa távolságtartást, vagy tartsa magát feladatához. A válaszban még a tanítások se voltak segítségére. Többségük, inkább lehetőséget kínált, mint sem egyértelmű útmutatást.
-A színészek nem a szavak mesterei? Mit tudhatna Önnél jobban egy hozzám hasonló egyszerű lélek? Kérem, tekintsen üres könyvnek, ami arra vár megtöltse történettel.-Emelte fel tekintetét a kivilágított lámpákra.-Néha nem érzi úgy, hiába mutatják fényes pontok az utat, eltévedt?-
Röpke gondolatára hevesen reagált felerősödő fejfájása. Annyira erősen nyílalt koponyájába önkéntelenül megrándultak mimikai izmai. Észlelve a vészt, rögtön arcához emelte kezét. Könnyed mozdulattal végigsimította, mintha kósza hajszálat sepert volna le. Végsőkig kívánt talpon maradni. Kellemes volt a társaság és séta. Nem vette rá lelkiismerete mezei migrénre hivatkozva távozzon. Még se állíthatta, nem könnyebbült meg, miután pihenőt tartottak egy padon. Ültében elviselhetőbbnek bizonyult a fájdalom. Megszűnni, viszont nem óhajtott. Makacsul kínozta, de nem akarta szótlanságával elrontani a beszélgetés eleve döcögős hangulatát. Sanemori-ra pillantva kérte szavak nélkül lépjen hozzá. Szolgálója, mint mindig éberen figyelt rá. Azonnal kívánságára várva termett mellette. Halkan megsúgta hozzon némi vizet. Sanemori kisebb hezitálás után hagyta magára. Abban a pillanatban értett meg igazán tétova sertepertélést, eltűnt szeme elől. Ténylegesen egyedül maradt kísérőjével. Felismeréstől minden további nélkül paradicsom vörösre színeződhetett volna arca, ha nem róla van szó. Neki ennél sokkal ésszerűtlenebb badarság jutott eszébe. Zavara leküzdésére meghökkentő ötlettel állt elő.
-Azt mesélik a szentjánosbogarak nem pusztán fényt adnak, szerencsével jutalmazzák a vándort. Ön szerint jó vagy rossz estém lesz?- Lépett fel hirtelen ötlettől vezérelve a pad tetejére. Nem sikerült olyan könnyen, mint remélte. Elfelejtette nem okiya-ban viselt yukata-ban készül olcsó cirkuszi mutatványokat bemutatni és ebben az elegáns ruhában elkerülhetetlen ne mutasson illendőnél többet lábaiból. Nem lenne remek egyensúly érzéke a kemény táncóráknak köszönhetően, könnyen előfordulhat régen orra bukva, porban feküdne. -Oka san most köreikben tartózkodna, garantáltan utóbbi teljesülne.-
Nevette el magát önkéntelenül. Fel sem fogta, valójában jót tenne szórakozottságának nevelője vasszigora. Közönséges ámokfutásával nem csak őt, de ténylegesen vele tartózkodó kísérőjét is kellemetlen helyzetbe sodorta. Reálisan gondolkozna, rögtön látná micsoda őrültségre készül. A padhoz képest elég messzire volt függesztve kiszemelt lampionja. Első pillantásra fel kellett volna adnia elérését. Még se tette. Kitartóan pipiskedve kísérelte megkaparintani. Addig nyújtózkodott és nyújtózkodott, míg sikerült megcsúsznia. A talaj gyorsan eltűnt lábai alól. Korábban elképzelt orra bukás, kézzel fogható közelségbe került. Lelkiekben már készítette magát a megalázó, de kijáró büntetésre. A porba hullás, azonban még váratott magára. Útközben sikeresen elkapták. Rémülete azonnal átcsaphatott dermedt zavarodottságba. Ismeretlen világ volt idegenek fogják meg. Nem beszélve arról a kicsiny tényről, ami miatt nem is engedte.
-Milyen magas!- Tette hozzá elképedve, immáron fülig vörösödve. Történetbe kuszálódottságában észre se vette véletlen kicsúszott száján első gondalata. -Én…mármint nem úgy értettem, vagyis igen, csak…-Elmosolyodva sütötte le szemét, összeszedhesse üveggolyókként széthulló gésa méltóságát. Vége volt! Kétség sem férhet hozzá oda egész eddigi munkája. –Nem hittem volna, valójában igénybe veszem kimono-mat óvó ajánlatát. Kérem, ne haragudjon! Nem tudom mi üthetett belém. Nincs mentség viselkedésemre.-
Hajolt meg kegyelemért esdekelve. Valóságban egyre tisztábban látta, mitől halmoz hibát hibára a férfi közelében. Felfedezését, viszont megtartotta magának. Más nem szerezhet róla tudomást. Nevelője tajtékzó dührohamot kapna. Sanemori nem lenne képes száját tartani. Húgai állandóan faggatnák. Az előtte lévő férfinek, pedig nem vallhatja be. Ostoba vallomás nélkül is épp elég bolondnak hiheti. Melyik felelősségteljes gésa mászna fel egy lampionért? Annyira szerette volna, megkérhette volna vegye le neki.
-Úgy vélem, jobb lesz visszavonulnom. Ha megbocsájt.- Köszönt el illedelmesen, abban a pillanatban meglátta közeledni Sanemori-t. Bölcsebb választásnak ítélte, minél előbb hazatérni, annál, további kínos köröket fussanak az odaúton. Történtek fényében nem számolhatott vele, több gyerekes ötlettel nem áll elő.

Nem könnyítették meg a dolgát a beszélgetés fonalának felvételét illetően. Finoman elmosolyodva ült le, és gyors mozdulattal végighúzta kimonoja ujját a pad többi részén, ha netán lenne ott valami, ami beszennyezheti Yume kimonoját. Még a végén tényleg a nyakára járna az öregasszony.
- A haszontalan és érdektelen fecsegésekkel megtöltött könyv viszont csak gazdája értékes helyét foglalja a polcon. –kontrázott rá a megjegyzésre. Nem nagyon akart oldódni a formális légkör, amire az öltöztető pár lépés távolságból ugrásra készen figyelő tekintete is rásegített. De a lány, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, egy kérést intézve hozzá érte el, hogy néhány percre kettesben maradhassanak. Daiki felettébb örült neki, meglepettsége ellenére is, így nem is leplezte elégedett arckifejezését, amint a szolgáló eltűnt a park bejáratán túl. Megkönnyebbülten pillantott vissza beszélgetőpartnerére, aki azonban a következő pillanatban hirtelen felpattant mellőle. A férfi nem értette mit szeretett volna, mígnem köpni-nyelni nem tudott attól, amit a gésa művelni készült. Nem foglalkozva azzal, hogy legalább térdig bepillantást engedett kimonoja alá, néhány másodperc múlva már a pad tetején egyensúlyozva pipiskedett egy lampionért.
- Ha nem vigyáz, egészen biztosan az utóbbi! –ugrott fel a padról, és lépett oda mögé, mert rettentő instabilnak tűnt az a fapapucs. Yume azonban egyáltalán nem foglalkozott labilis helyzetével, mígnem tényleg kicsúszott a lába alól a talaj. Igaz, hogy Daiki szavakba sem önthetően meg volt lepődve a gyökeres viselkedésbeli változástól, a reflexei nem hagyták cserben, így megóvhatta a lányt a kellemetlen zuhanástól. Olyan hirtelenjében kapott utána, hogy nem is volt ideje arra figyelni, hogy ne érintse meg illetlen helyen, vagy ne tartsa a karjaiban a kelleténél tovább. Ledöbbent ábrázattal figyelte a kezei között zavarában pislogó gésát, isten tudja milyen hosszú ideig. A gyermeteg megjegyzésre varázsütésszerűen tért magához, és csúsztatta le a kezeit a derekáról, miután meggyőződött arról, hogy épségben földet ér. Egy valami azonban mostmár méginkább nem hagyta nyugodni. Az imént, nem tudja miért, de nem egészen úgy érezte, mintha egy nőt tartana a karjaiban. Jónéhányszor megesett már vele, hogy ehhez hasonló közelségben legyen egy kimonot viselő teremtéssel, de ez inkább hasonlított arra, mikor a színpadon karolja át a női szerepet játszó színésztársát. Gyorsan meg is rázta a fejét, mert ez aztán már tényleg illetlenség, ilyet feltételezni a neki kiszolgáltatott helyzetbe került nőről, akinek zavart mentegetőzése inkább rácáfolni látszott az előbbi gondolatfoszlányára. Az azonban nem akart neki teljesen nyugtot hagyni. Túlságosan bízott az érzékeiben, és a tapasztalatában ahhoz, hogy csak úgy elfelejtse a dolgot. Nem hogy kezdi megismerni, inkább csak még rejtélyesebbé kezd válni számára ez a nő.
- Valóban meglepett, hogy szemtanúja lehettem, de a fő, hogy kegyednek és persze a kimonojának –tette hozzá halványan elnevetve magát –nem történt semmi baja.
Kicsit kellemetlenül érezte magát, hogy ilyen zavarba hozta Yumét, de be kell vallja, igencsak szórakoztatónak találta az előbbi közjátékot. Ennek persze a világért sem adott volna hangot, mert a végén megharagszanak rá. Hiszen egész eddig arra vágyott, hogy minél bizalmasabb szituációba kerüljön vele, és az, hogy gyermeki énjét a társaságában is felszínre engedte, nem kérdéses, hogy sikeréről árulkodik. Szeretett volna belőle többet látni. Kíváncsi volt arra, hogy milyen amikor önfeledten beszél valamiről. Ez iránti érdeklődését, viszont kegyetlenül félbeszakították a távozásra való engedélykéréssel. Szinte még csalódottan bólintani sem volt ideje, máris feltűnt a szolgáló, és Yume neki is bejelentette, hogy távozni készülnek.
- Ahogy jónak látja. –bólintott –Remélem keríthetünk még sort hasonló közös időtöltésre. Kellemes estét töltöttem a társaságában, még ha ilyen rövidnek is bizonyul. –fejezte be a bókot, aztán visszaült a padra. Úgy döntött, egy kicsit még itt marad, és szellőzteti a neki továbbra sem nyugtot hagyó fejét. Az előbbi hirtelen sokk óta másképp fájt a feje mint eddig. Egészen különös dolgot érzett. Mintha még mindig érezné Yume kezének érintését a karján, ott motoszkált a fejében. Igazából nem is tudja megmagyarázni ezt a furcsa sugallatot, mert még sosem érzett ehhez hasonlót. Talán ahhoz hasonlatos, mint amikor egy vízbehulló falevél által keltett aprócska körök a víz felszínén még egy jó darabig úsznak, mielőtt teljesen elhalványulnak. Mintha ő lenne a falevél, és Yume a kicsi hullám, ami egyre távolabb halad tőle, de még mindig érzi az általa keltett rezgést. Kicsit nyugtalanította is, hogy minden rendben lehet-e vele, ha ilyesmiket tapasztal. Azonban ahogy az egyre csípősebbé vált éjszakai levegőn üldögélt, szép lassan újra normalizálódott a közérzete. Mikor már teljesen úgy érezte magát, ahogy szokta, akkor döntött úgy, hogy berekeszti a napot, és hazaindul. Másnaptól úgyis elkezdődnek a próbák az új darabra. A nyári holt-szezon csak a színházba járó közönségnek jelentette azt, hogy egy kis időre el kell szakadniuk a színháztól. A színészeknek sokkal rövidebb volt a nyári pihenőjük, hiszen rengeteg munkát igényelt, hogy az új szezon kezdetén a lehető legtökéletesebb előadással álljanak fel a színpadra. Főleg, mivel a következő darab a császárnak készül.
Így, bármennyire szerette volna, nagyon kevés időt fog tudni szakítani arra, hogy újabb sétameghívásokat tegyen Yumének.

Végzetes hibaként elkönyvelt színházlátogatása óta, minden tőle telhetőt megtett, ne billenjen ki szerepéből. Fokozottan ügyelt kiejtett szavaira, tovább csökkentette testbeszédét és hangulatát szigorú kordában tartotta. Nem tehette, önkényesen játszadozik mások és nevelője türelmével. Jelentős áldozata, viszont egyre nagyobb szóbeszédnek adott teret. Pletykák keltek életre, mi történhetett titokzatos gésájukkal. Egyre több mese keringett, mitől vált egyre hűvösebbé vendégeivel. Nevelője kifejezetten nem örült az Edo-ban és környékén terjengő mendemondáknak. Kifogást sem talált abban, még népesebb tábor kíváncsiskodott legnagyobb bevételi forrására után, csak, hogy a duzzadó népszerűségtől egyre tarthatatlanabbá vált az okiya-ban kialakított rendszer. Íratlan szabály volt Yume-val kapcsolatban, kivétel nélkül mindig a gésa választ az elé kerülő meghívások közül. A utóbbi időszakban, azonban egymás hegyére hátára érkeztek a vendégségbe invitáló, pártfogói ajánlatok. Nevelőjét lassan betemették a papírhalmok. Hűségesen robotoló gésájának, pedig vetekedett munkatempója egy kelendő maiko-éval. Napokat volt kénytelen dolgozni és egyre többször fordult elő tüntetően emelte fel hangját nevelőjével szemben. Mélységesen tisztelte az idős hölgyet, de meglehetősen rosszul viselte kicsúszik kezéből az irányítás legapróbb morzsája. Nem kedvelte ugrásszerűen megnőtt hivatalos munkái száma és lassan bele se szólhat hova megy. Kezdte kiborítani az állandó nyüzsgés, körülötte lévő férfiak mennyisége és a sok néha tolakodónak érzett rajongás, amivel elhalmozták. Néha kedve lett volna csapot papot hátra hagyni, vagy beteget jelenteni.
Mai napon is hasonló tervezettel lépett oka san elé. Ellentmondást nem tűrően közölte, nem hajlandó a nap folyamán egyetlen meghívást sem elfogadni. Magából kikelő nevelője hangosan üvöltözve hagyta faképnél. Egyértelmű válasz nélkül tudta, beletörődött döntésébe. Nem volt kedvére, de elfogadta. Hálás volt érte. Sajnálta nevelőjét, amiért cserben hagyta és újabb fél napos zsörtölődést okozott neki, de szüksége volt erre a szabad napra. Úgy érezte kiégett. Még egyszer bájosan mosoly kíséretében kell valakivel szót váltania sírva fakad. Szeretett volna feltöltődni. Egyelőre nem tudta mivel érhetné el, ezért kedvenc fájához sétált. Felmászott évek óta koptatott ágára és lábát lóbálva gondolkozott, mihez kéne kezdenie. Csendesen ücsörögve nézte a várost, míg eszébe nem jutott kedvelt színésze. Önkéntelenül elmosolyodva tette fel magában a kérdést mit csinálhat. Valószínűleg próbálhatott. Hozzá hasonlóan elfoglalt volt munkájával. Emiatt ritkán adatott lehetőségük találkozni. Az a néhány alkalom, még is sokat jelentett számára. Kifejezetten élvezte közösen eltöltött órákat. Nem állíthatja szemvillantás alatt oldódtak fel egymás társaságában, még is az idő teltével sokkal könnyebben beszélt vagy viccelődött vele. A legfontosabb az a mérhetetlen nyugalom volt, amit mellette tapasztalt. Kezdett benne bízni és egyre kevésbé ügyelt rá tartsa a kötelezően előírt távolságot. Mi se mutathatná ezt jobban, hirtelen ötlettől vezérelten pattant le pihenő helyéről. Kerten végigrohanva kiáltozott Sanemori után. Arra se figyelt szétszórtságában összepiszkította ruháját és vörös csíkokkal gazdagodott háta. Kizárólag arra összpontosított megtalálja szolgálóját, rábízhassa az üzenetet, majd nevelője engedélyét kiharcolva készülhessen fel légből kapott tervére.
Várhatóan hosszú állóháborút kezdeményezett. Nevelője hitéből kitérve elégedetlenkedett, micsoda illetlenség másokat visszautasítva találkozni a lókötő tábla lista vezetővel, ám bosszúsága viszonylag gyorsan elpárolgott, melyet egy elé csúsztatott papírlappal nyilvánított ki. Boldogan meghajolva mondott köszönetet folyamatosan morgó felügyelőjének. Ideje volt nagyot sóhajtva egy csokorba gyűjteni kigondolt szavait és kifogástalan minőségben papírra vetni őket. Összeszedett levelet kellett megfogalmaznia, különben nevelője sehova se ereszti. Ennek fényében lassan születtek meg az egymás alá sorakoztatott írásjelek. „Amennyiben kötelező érvényű teendőitől fáradtan, szellemet élénkítő sétához támadna kedve, örömmel töltene el a tudat, ha csatlakozna hozzám.” Zárta le szűkszavúra fogott üzenetét és kötötte Sanemori lelkére, fűzze sorokhoz a város széli virágos mezőnél lesz. Nevelőjével nem kívánta megosztani, egyedül távozik, távol az okiya épületétől és már délután napernyőt ragadva fog visszaérkező szolgálójával keresztül sétálni a városon.
Előre sejtette feltűnést kelt rövid sétájával. Hírnevének és új keletű történeteinek hála az emberek csodálkozó pillantásán kívül érte személyét érintő tolakodás. Viszonylag könnyedén kiért a hatalmas színkavalkádhoz. A szeme elé táruló panorámán száját tátva pásztázott körbe. Végestelen végig virágok és csodálatos táj. Rögtön beleszeretett a természet érintetlen képébe. Tovább nem is érdekelte a tűző nap, vagy várakozás. Ernyőjét Sanemori kezébe nyomta, papucsából kilépett és néhány lépés megtétele után mező közepébe rohant. Lelkes gyerekként forgolódott a virágok között. Azt se tudta mit szeretne, csak az érezte boldog és kedve lenne elterülni a fűben.
-Mit szólnál egy virágkoszorúhoz? NEM IS! Szerinted fel tudnék mászni erre a fára?-
-Kérem, úrnőm! Ne bolondozzon! Jöjjön ki! Még baja esik!-
-Túl sokat aggodalmaskodsz, Mori chan! Engedd el magad és élvezd a szabadságot!-
Magyarázott háta mögé gyerekes lelkesedéssel. Teljesen elfelejtkezett magáról, vagy arról egy mezőn guggol hófehér tabi-ban és arra készül kiválasszon neki tetsző virágot. Mindenáron fejébe vette egyet hajába tűz. Hosszas válogatást követően, fák tövénél bukkant rá a kék nefelejcsekre. Szőnyegként terítették be a földet és rögtön tudta, közölük szeretne áldozatot választani. Némi halk morfondírozás után kiválasztott néhány virágot. Letépte őket, majd óvatosan megpróbálta hajába tűzni kicsike választottjait.
-Milyen lett, Mori chan?-
Fordult meg hosszú idő után először. Idáig túlzottan lefoglalta a szórakozás. Ügyet sem vetett rá, odafigyeljen mi történik körülötte. Várható volt meghökkentő esemény vár majd rá, méltó módon taposhassa el önfeledt pillanatait. Bár, ha őszinte kíván magához lenni, nem vette zokon az elé kerülő akadályt. Átmeneti riadalma pillanatok alatt csapott át könnyed mosolyba.
-Ön mit gondol, Fujikage san?- Lépett közelebb az általa meghívott vendéghez és egyre fehérebben kókadozó szolgálójához. –Ne haragudjon! Friss levegő magával ragadott. Igazán lekötelez társaságául választott ezen a gyönyörű délutánon. Megengedi? – Pillantott rá engedélyre várakozva, miután kihúzott hajából egy apró csatot. Azt tervezte felhőtlen jókedvében a férfi füle mögé tűz egy kezében maradt virágot.

Félelmei az időhiánnyal kapcsolatban sajnos beigazolódni is látszottak. Néhány szabadnap kivételével már reggeltől kezdve a színházban kellett lennie, és volt, hogy estig ki sem lépett a kapuján. Mindenkin érződött, hogy a következő darabjuk még az eddigieknél is tökéletesebben kell, hogy sikerüljön. Ő maga is újból tanulmányozni kezdte a nagy klasszikusokat és konzultáció felkereste a színészt akinél desiként elsajátította a mesterség alapjait. Az időközben állandósulni látszó fejfájás ellen már számtalan praktikát kipróbált, de bármit ajánlott az orvos, akit meglátogatott, semmi sem látszott segíteni. Igazából nem is szokványos fejfájás volt ez, inkább olyasféle, mintha telezsúfolták volna a fejét. Ha nem szeretné túlaggodalmaskodni a helyzetet, akkor ráfoghatja a színházi hajtásra és a kimerültségre is a dolgot. Hogy munkájára tudjon koncentrálni, ennél a magyarázatnál kellett, hogy maradjon. És persze Yumének sem beszélt erről. A gyakran estére, sötétedés utánra korlátozódó rövid sétáik alkalmával egyszer sem beszélt neki erről. Nem szerette volna, ha aggódik miatta. Így is épp eléggé gondterheltnek tűnt minden egyes alkalommal, amikor Daiki napirendjéhez igazodva találkát beszéltek meg. Azonban a férfi is egyre biztosabb lett egy őt foglalkoztató kérdésben.
Szörnyen felvillanyozta a lehetőség, hogy végre napközben is találkozhassanak. Miután megkapta a gésa levelét rögtön meg is kérdezte Sanemorit, hogy mikorra menjen az okiyához. A küldönc azonban fejét rázva közölte vele úrnője szokatlan kérését. Nem is igazán tudta mire vélni a dolgot, de a fiú arcán sem látta több jelét annak, hogy megosztották volna vele a miért-et. Bólintással vette tudomásul az információt és biztosította meghívóját, mindenképp számíthat a megjelenésére. Az indulási időpont elérkeztével magához vette a Yumének szánt ajándékát, amit mindenképp szeretne átadni neki a mai nap folyamán. Nemrégiben tett szert arra a teknőspáncélból készült Kanzashi szettre, amivel szándékai komolyságát szeretné kifejezni. Már csak annyi kell, hogy a gésa tetszését is elnyerje. A kicsi selyembe csomagolt ékszert kimonojába süllyesztve indult el a megbeszélt találka helyére. Csodás idő volt, így kezdeti kétkedése után most már inkább örült annak, hogy rendhagyó helyszínen fognak találkozni. Közeledvén a réthez csak egy személyt pillantott meg az út mentén. Ahogy közelebb ért, kiderült, hogy Sanemori az, de úrnőjét sehol sem látta mellette. Talán lefújta volna a találkozót? Arra nem is gondolt, hogy netalán felültették… úgy gondolja ismeri már annyira Yumét, hogy ne sértse meg ilyen feltételezéssel. Végül megérkezvén megszólította a fiút, hogy végére járjon a dolognak.
- Üdvözletem Sanemori. Ha megengedsz egy kérdést, mi az oka úrnőd távollétének? –kérdezte érdeklődve, de a következő pillanatban magától az érintettől kapott választ kérdésére, mégha az egyelőre nem fedezte fel a jelenlétét. Daiki viszont az ismerős hang irányába pillantva szembesült az önfeledten virágokat gyűjtögető gésájával. Egy pillanatra el is bizonytalanodott, hogy tényleg nem csalja-e meg valamiféle délibáb, ebben a szikrázó napsütésben, mert egy egészen más Yumét látott, mint akivel eddig alkalma volt találkozni. De ha őszinte akar lenni, semmi kifogása nem volt ellene. Ebben az őszinte jókedvből fakadó mosolyban órákig tudott volna gyönyörködni, de a csendes közönség szerepének sajnos túl hamar véget vetettek. Az őt felfedező gésa riadtan zökkent vissza a szerepébe. A szép arcára újból kiülő mosoly már nem volt teljesen ugyanaz, mint az imént.
- A virág szépsége nem vetekszik az önével, de feladva önnön tündöklési vágyát, tökéletesen kiemeli kegyedét. –üdvözölte egy bókkal. Való igaz, hogy a kék szín különösen jól illett hozzá. Sokkal jobban, mint ahogy rajta mutathatott a beleegyező bólintása után hajába került nefelejcs. Nem igazán értette mi vezérelte arra, hogy megajándékozza eggyel, de megint olyan ismerős érzés fogta el, amikor a hajával babrált. A nosztalgikus emléktől egy pillanatra megborzongva ugyan, de elnevette magát.
- Mintha csak olvasott volna a gondolataimban. Ugyanis én is készültem egy ajándékkal. De ha megengedi, majd egy illőbb helyen adnám át. –gondolkodott el egy pillanatra –Mit szólna egy teaházi látogatáshoz, persze csak miután kiélveztük ennek a csodás napnak az adományát. –pillantott fel a tiszta égre, kezét napellenzőként használva. Némi hezitálás után pedig kényelembe helyezte magát a fa alatt, ahol az előbb Yume a virágokat gyűjtötte.
- Lassan már idejét sem tudom mikor ejtőztem utoljára ilyen kellemesen tétlenül. Köszönöm, hogy lehetőséget adott erre megtisztelő meghívásával. –mosolygott rá a gésára, és leterítette maga mellé a földre a haori kabátját, ha esetleg le szeretne ülni mellé.

Tárgy: Re: „Mutato nomine de te fabula narratur." Kedd Júl. 17, 2012 9:00 am

Nem sejtette honnan fakadt merész kérdése. Kellemetlen és önmagában sértő lehetett volna. Valamiért határozottan azt a választ kapta gondolatai mélyéről nem fogják zokon venni közvetlen, ám némileg szemtelen tettét. Megeshet a szabad levegő, valamint környezet együttese hatott rá részegítően, esetleg a felügyelet hiánya váltott ki nála felhőtlen jó kedvet. Biztosan nem tudhatta, ennek ellenére határozottan örült a kedvező válasznak. Habozás nélkül tűzte fel a kicsiny virágot, bár keze némileg megremegett vendége mosolyától. Jól eső érzéssel töltötte el. Valahonnan ismerősnek találta és megmagyarázhatatlan módon elégedettséget tapasztalt. Azt súgta szíve ez egy különleges ajándék, ami nem jár mindenkinek. Az a benyomása támadt ritka megtiszteltetésben részesült. Próbált nem nagy figyelmet szentelni ezen benyomásának, elvégre különös kegynek számított ekkora figyelmet szenteltek szemfényvesztő személyének.
Megvizsgálva munkája gyümölcsét elégedetten sóhajtott fel. Igazán remekül festett, bár kissé mulatságosnak találta férfi haját díszíti virággal. Kénytelen volt kimono ujjával takarni pimasz nevetgélését. Nem akarta megsérteni a színészt, rajta szórakozik. Felhőtlen jó kedvét, úgy is sikerült letörni az érkező dicsérettel. Minden nő elpirulva fogadta volna az igen csak magas röptű szavakat. Az ő fülében nem csengett ilyen szépen a kiejtett mondat. Némileg elszomorította. Hamisnak, hitványnak és árulónak érezte tőlük magát. Erejét összeszedve igyekezett leplezni kellemetlen pillanatát. Szerette volna elkerülni a félreértéseket. Nem kívánta megkockáztatni, úgy vehessék üres fecsegésnek ítélte a hízelgő felszólalást. Próbálta visszanyerni önuralmát, ezért a tenyerében maradt egyetlen virágra pillantott. Gondolataiba mélyedve piszkálta a kicsike nefelejcset, majd hirtelen felindulástól vezérelve, egyenként tépkedte le szirmait.
-Virágok nélkül a mező sem ragyog színpompás szőnyegként.- Fújta el keserédes mosollyal a kicsike szirmokat és követte rövid útjukat a levegőben. –Annak, viszont felettébb örülök, kimerítő munkája ellenére ma sem hagyta el női szíveket megdobogtató bókjait.-
Biccentett fejével köszönet gyanánt az előbbi bókért. Illetlenség lett volna figyelmen kívül hagyva meg sem hálálnia figyelmességét. Annak, pedig különösen örvendett rövidke kitérőjével visszazökkent szerepébe. Nem mutathatott gyengeséget. Akkor sem láttathatta törékeny oldalát, ha kettesben tartózkodott vendégeivel. Egyszer elveszti uralmát, többször előfordulhat. Nem kockáztathatta meg, elveszítse hidegvérét. Akármennyire nehezedett rá a nyomás, akármennyire érezte különös érzéseket mozgat meg benne színész látogatója, akkor sem lazíthatott. Ki kellett tartania.
-Valóban?-Tükröződött kíváncsiság szemeiben. Sejtette az ő értéktelen ajándékánál különb meglepetésben részesítik. Ennek ellenére váratlanul érte az eshetőség. Igazán érdekelte, mivel készülnek elkápráztatni. A felől tökéletesen meg volt győződve különlegességet fog kapni. Volt ideje meggyőződni vendége kifinomult ízléséről. - Azt mondják a gésák belelátnak a férfiak fejébe. Vigyázzon, nehogy megtaláljam titkait!-
Pillantott hátra vállai felett játékos kacérsággal, mialatt Sanemori-hoz sietett. Megkérte szolgálóját hozzon neki másik tabi-t. Lábán díszelgő koszos párban nem léphette át a város kapuját. Illendő sem lenne ebben mutatkoznia mások előtt. Remélte nem hozza szégyenbe vendégét korán sem nevezhető makulátlannak megjelenése. Azt azonban megígérhette, mire visszatérnek az edo-i forgatagba újra kifogástalan lesz külseje. Minderről meggyőződve némileg nyugodtabban lépdelt a fa alatt ücsörgő színészhez.
-Előbbi ajánlatát egyetlen feltétellel vagyok hajlandó elfogadni!- Tartotta mutatóujját a férfi arca elé felkelthesse figyelmét. -Kizárólag akkor méltóztatok távozni erről a helyről, ha kellő mértékben feltöltődött. Természet jótékony hatással van a fáradt elmére, bizakodom benne Önnek is javára válik. –Foglalt helyet a részére leterített haori-n. Átfutott agyán nem él a lehetőséggel. Nem kívánta összepiszkolni igencsak szürke színekben játszadozó tabi-jával. –Örülök, ha így érez.- Biccentett fejével halvány mosoly kíséretében .- Bevallom szándékosan hívtam ide. Utóbbi időben aggodalommal töltött el egészségét teszi kockára. Kérem, óvakodjon tőle túlhajszolja magát. A színháznak nem lesz javára, ha ágynak dől és én sem élvezhetem társaságát. Megengedi?-
Akadt meg tekintete egy ruhája ujján éktelenkedő egérárpa. Engedély nélkül semmi esetre sem akart hozzáérni, de ha már szeme elé került nem hagyhatta annyiban. Az egyetlen probléma fejében beálló káoszból született. Ki sem ejtette kérdését már cselekedett. Könnyed mozdulattal seperte le, ami utólagosan esett le szórakozott eszének. Megdöbbenve saját tettén pislogott kétkedve. Nem volt szokása ennyire otthonosan érintkezni másokkal, főként nem férfiakkal. Annyira zavarba jött, kénytelen volt valamivel lekötni magát, nehogy elsüllyedjen szégyenében. Tartott tőle újabb légből kapott ötlettel áll elő, ha közelében marad. Sűrűn bocsánatot kérve kelt fel helyéről. Némileg arrébb sétálva küszködött összeszedhesse magát. Ekkor találkozott szembe egy pillangóval. Ritkán volt alkalma vadon élő állatokat látni. Az okiya udvarára egyszer kétszer betévedt néhány színes madár, szitakötő, esetleg lepke, de pillangókkal alig találkozott. Határtalan örömmel töltötte el, alkalma nyílt szemügyre venni őket. Lelkesedésében, kelleténél nagyobb érdeklődéssel figyelte az aprócska élőlényt. Minél közelebb akart hozzá hajolni. Annyira koncentrált ne ijeszthesse el alsó ajkába harapva fojtotta vissza lélegzetét. Buzgóságában odáig merészkedett ujjaival érinthesse meg. Mozdulatára a pillangó ijedten repült fel. Csalódottságában arcát kissé felfújva követte szemmel. Bosszantotta utolsó pillanatban vallott kudarcot.
-Nem venné sértésnek, ha az indulást szorgalmaznám?-
Sóhajtott fel még mindig letörtségével hadakozva. Egyre több sebből vérző szerepébe fájdalmasan lassan rázódott vissza. Úgy érezte már nincs mit mentenie a helyzeten. Jobbnak látta, ha visszatérnek a városba. Ebben az elhatározásban erősítette meg érkező szolgálója.
Beleegyezést követően rögtön maga mellé is rendelte. Segítségével lecserélte lábbelijét, kezébe vette napernyőjét és türelmesen várakozott megindulhassanak a teaház felé. Abban bizakodott a séta jótékony hatással lesz ingadozó hangulatára. Egyre inkább aggasztotta nem képes tartani magát vendége jelenlétében.

Tárgy: Re: „Mutato nomine de te fabula narratur." Kedd Júl. 31, 2012 4:48 am

Yume felszabadult viselkedése különösen felemelőleg hatott a színész kedvére is. Bármiféle közönség figyelő szemeitől távol megadatott a lehetőség, hogy csak egymásra figyeljenek. Daiki ebben olyannyira el is ragadtatta magát, hogy fel sem tűnt neki, hogy már percek óta a gésán felejtve tekintetét figyelte, ahogy megszabadít egy virágot a szirmaitól. Az előbbi bókjára érkező fogadtatás viszont némileg letörte jókedvét. Egyrészt azért, mert szemmel láthatóan nem tette vele olyan boldoggá Yumét mint szerette volna, másfelől pedig teljesen félreérteni látszottak szándékát. Szó mi szó, hírnevéhez tartozik, hogy nem hagyja hízelgő megjegyzések nélkül női társaságát, de azt remélte, gésájának már sikerült annyira megismernie, hogy különbséget tudjon tenni az üres fecsegése, és a komoly szándékkal kiejtett szavak között. Kicsit elszomorította, hogy ilyen jelentéktelen leplet kapott szívből érkező dicsérete. Szóvá tenni viszont nem szerette volna, hiszen azzal bizonyosan kellemetlen helyzetbe hozta volna beszélgetőpartnerét. Elvégre ki nem érezné magát rosszul attól, ha közlik vele, hogy félreértett valamit, amivel megbántotta a másikat. Egy nagy sóhajtás formájában eresztette szabadjára felgyülemlett rossz érzését, mert nem szerette volna, ha a gésa netán magától észreveszi rajta, valami nem stimmel. Arcára erőltetve egy mosolyt bólintott, ahogy közelebb léptek hozzá, hogy helyet foglaljanak mellette a leterített köpenyen.
Az pedig hatalmas meglepetéssel töltötte el, hogy Sanemori úrnője kérésére ilyen nyugodt szívvel magukra hagyta őket. Félreértés ne essék, legcsekélyebb szándékában sem áll bármilyen formában visszaélni a helyzettel. Csak egy pillanatra elbizonytalanodott, vajon nem volt-e túl meggondolatlan lépés, ha netán erre téved egy kósza vándor és együtt látja őket. A legkevésbé sem szerette volna, ha folt esik Yume becsületén. Kissé bizonytalanul pillantva a gésára kellett, hogy meggyőződjön arról, őt egy cseppet sem nyugtalanította a fennálló helyzet. Ettől kicsit megnyugodva fonta össze karját a mellkasa előtt, ahogy a fa törzsének dőlt.
- Egy egyszerű csepűrágó nem érdemli ilyen mély aggodalmát. –mosolyodott el –Biztosan van elég saját kísértő aggálya, amivel meg kell küzdenie. –sóhajtott aggodalmasan –Kérem bocsássa meg udvariatlanságom! –rázta meg a fejét a gondolatmenete végén. Észre sem vette és megint olyan vizekre evezett, amire nem illett volna. Nem áll jogában mások magánéletében vájkálnia, mégha sejti sokkal több démonnal kell megküzdenie, mint az a felszínről sejthető. Végülis a gésa lét is egyfajta színészet. És minél jobban megismerni látszik Yumét, annál biztosabb abban, hogy igaza van ezzel kapcsolatban. De eddig még nem talált módot arra, hogy ennek hangot adjon. Összeráncolt szemöldökkel gondolataiba mélyedve először fel sem eszmélt arra, a ruhaujjához értek. Csak annyit sikerült elkapnia az egészből, hogy a gésa zavartan mentegetőzve pattant fel mellőle, és igyekezett pár lépés távolságra. Annyira lemaradt a dologról, hogy nem is értette igazán mit tett, amiért most ilyen hevesen kéri a bocsánatát. Események fonalát vesztve bólintott, hogy nem történt semmi probléma, de ez nem igazán látszott megnyugtatni a másikat. Nem tudta mivel hozhatná vissza az előbbi nyugodt Yumét, mígnem egy aprócska pillangó átvállalta tőle a feladatot. Érdeklődve hajolt ki egy kicsit oldalra, hogy rálátást nyerjen a nagy becserkésző hadműveletre. Megpillantva gésája már-már gyermekien koncentráló arcát, nem tudta megállni, hogy halkan el ne nevesse magát, ahogy az a csalódottan a felreppenő rovar után pillantott. Ilyenkor olyan ártatlannak tűnt, amit az ember nem is feltételezne egy hivatásos gésától. Persze volt már szerencséje olyanokhoz, akik efféle játékkal próbálták elnyerni vendégeik kegyeit, de velük ellentétben Yume gesztusaiból sugárzott a megkérdőjelezhetetlen őszinteség.
- Remélem nem az imént ujjai közül kicsúszó zsákmányát igyekezne újra becserkészni. –engedett meg magának egy könnyed tréfát miközben feltápászkodott, és felvette a földről a kabátját. Miközben azt tisztítgatta a ráragadt növénykéktől, és portól, Sanemori is megérkezett az óhajtott tiszta tabival, így már semmi sem akadályozta őket, hogy következő úticéljuk felé vegyék az irányt.
- Ha megengedi, örömömre szolgálna. –nyújtotta kezét a napernyő felé, hogy a gésa feje fölé tartva óvja a naptól, amíg a város felé igyekeznek. Az egyik olyan teaházat vette célba, melynek tulajdonosa már nagyon jó ismerőse. Van pár teaház a városban, ahova visszajáró vendég, de ezt az egyet különösen szerette. Ennek ellenére nem sétált gyorsan. Nem szeretett volna erőltetett tempót diktálni a bizonyára roppant kényelmetlen papucsokban sétáló Yumének, és persze szerette volna kiélvezni a közös séta kellemes hangulatát.
- Nem szeretném ha váratlanul érné, és kellemetlen helyzetbe hozná, de a teaház tulajdonosa régi ismerősöm, és megkérem, hogy biztosítson nekünk egy privát termet, ahol zavartalanul fogyaszthatjuk el teánkat, és átadhatom az ajándékom. Ha kényelmetlenül érezné magát, kérem mindenképp tudassa velem, és kitalálhatunk egy másik megoldást. –fordult oda hozzá nem sokkal azelőtt, hogy megérkeztek volna a teaházhoz. Beleegyező választ kapva viszont nem kellett ezen törnie a fejét. Elégedettségét a lehető leginkább leplezve lépett be a teaházba, oldalán a gésával, és üdvözölte az elé siető személyzetet. Rövid, szinte szavakkal sem kifejezett egyezkedés után máris egy előkészített kis terembe kísérték őket, ahol helyet foglalhattak. Sanemori pedig az ajtón kívül kapott helyet. Nem is várakoztatták meg őket a teafelszolgálással… tényleg kiemelt vendégnek érezhették magukat.
- Szeretném ha ezen a délutánon a vendégemnek, és nem a társalkodómnak tekintené magát. –mosolyodott el kedvesen és emelte fel a kancsót, hogy szándéka nyomatékosításaként egy csésze teát tölthessen Yumének. Ezután pedig elővette a kimonoja zsebébe rejtett selyem csomagot és letette elé az asztalra.
- Ígéretemhez híven kérem fogadja el ezt a csekélységet cserébe a kellemes társaságáért, amivel időről időre megörvendeztet. –bólintott, hogy nyugodtan bontsa is ki az ajándékot.

Az út viszonylag csendesen telt. Lefoglalta gondolatait, visszarázódhasson gésa szerepkörébe. Elkerülte volna azt a kínos esetet, különös pletykák kapjanak szárnyra, utóbbi időben elzárkózó magatartása mellé, még előírásokat megszegő viselkedéssel is tetézi ingatag lábara kerülő hírnevét. Távolról sem fenyegette okiya-t érintő szégyen, azonban nem kívánta megkockáztatni, kísérőjét hírbe hozzák szokásai változásával. Szívére venné, ha őt tennék felelőssé a történtekért, esetlegesen képtelen meséket szőnék, mit tett a távolságtartó, hűvös művésznővel. Biztonságosabb megoldásnak vélte magára ölteni egyre kevésbé jól eső szerepét, miközben fejével biccentve adta beleegyezését Fujikage san teaházat érintő felvetésére. Nem talált kivetni valót az ajánlatban és jelenlegi instabil állapotában, kifizetőbbnek látta, ha olyan helyen teszi tiszteletét, hol kevéssé ismerik. Nem érezte volna helyén valónak, kénytelen lenne szót váltani, netán szabadkozni, esetlegesen megbántani régről ismert társalgó partnereit valaki mással mutatkozik. Azon eltökélt céllal hagyta ott az okiya épületét, kizárólag egyetlen személynek szenteli figyelmét. Nem kívánná megszegni ezen határozatát. Talán, ebből fakadó megkönnyebbülésében sóhajtott fel, miután üdvözölve az eléjük érkező tulajdonost, szinte zavartalanul léphetett be az elkülönített helységbe. Utolsó óvintézkedésként néma parancsot intézett szolgálója felé. Finom, alig észlelhető kézmozdulattal és kívánságát megerősítő pillantással közölte, kettesben óhajt maradni vendéglátójával. Észlelte Sanemori hezitálva meredt rá, de látva magabiztos fellépését engedelmesen meghajolva torpant meg a tolóajtó előtt. Hálás volt őt védelmező szüntelen aggodalmáért, mai napon, azonban úgy határozott, tesz egy kósza kísérletet. Szokatlan helyzettől némileg frusztráltan foglalt helyet a kicsiny asztalnál. Feszengésén sokat enyhített Fujikage san igencsak hízelgő kérése.
-Megtisztel kérésével. Nehezemre esik beismerni, de üdítően hatnak rám szavai. Így nem érezném kellemetlennek, újabb pillangóra támadna kedvem ragadozóként lecsapni.-Mosolyodott el játékos pimaszsággal tekintve asztaltársára. Válasza megerősítéseként, bemutatta a levegőben repkedő élőlényt szemmel követő vadászt, aki halk örömét kifejező „ah!” hanggal vetődött áldozatára, mely azon helyzetben vendége hajába tűzött virág megpöccintésével volt egyenértékű. Gyermeteg jelenetén kínosan felnevetve kért bocsánatot. Egyre kevésbé érezte szükségét, görcsösen kapaszkodjon az előírásokba. Az előkerülő ajándéknak, viszont nem tudott teljes szívből örülni.
-Elkényeztet.-Ült ki arcára előzőekhez mérten sokkalta keserédesebb mosoly. Elfogadta a neki szánt ajándékokat, ám nem állíthatta kedvelte őket. Indokolatlanul kapott értékesebbnél értékesebb csecsebecséket. Egyiket sem érdemelte ki. A szemei elé kerülő kanzashi szettnek is méltóbb helye lett volna bármely másik nő ékszeres dobozában. Negatív gondolatai ellenére érdeklődve vette szemügyre a teknős páncéljából készített hajdíszt. Nem hunyhatott szemet azon tény felett ez igazán megtisztelő ajándék, egy igazán nagyra becsült személytől. Ennyire értékes ajándékot, kizárólag a legnagyobb tiszteletnek örvendő gésák viselhettek.
-Szavakat sem találok. Csodálatosak! Lekötelez nagylelkűségével!- Hajolt meg mélyen tisztelete és hálája egyértelmű jeleként. Benne lappangó lelki ismeret furdalása nem vehette rá, visszautasítsa az ezután érkező kérést. Illedelmesen engedélyt adva tűrte hajába helyezhessék a díszeket és hosszasan hallgassa az őt köszöntő dicsérő mondatokat. Minden nő számára felemelő élmény lehetett volna ilyen sok bókot kapni, ám az ő fülében egyre rémesebb dallamként duruzsoltak. Elviselhetetlen szintre duzzasztották bűntudatát, míg képtelenné vált elviselni a férfi kedvességét.
-Kérem, Daiki!- Helyezte vendége szájára tenyerét. Váratlan felindulásában még arról is elfelejtkezett etikettnek eleget tevő formulát használjon megszólításánál. -Ne folytassa! Nem szolgáltam rá ilyen magasztos jelzőkkel illessen. Édes ábrándokba csomagolt, hamis ígéretekkel kecsegtető csaló vagyok! Az az álomkép, amit kedvel, nem létezik, sosem létezett! Ha valamit érdemlek, az a mély megvetés és gyűlölet lenne!-
Eresztette el az önkényesen hallgatásra ítélt ajkakat szomorúan lerogyva a tatami-ra. Képtelen volt tovább folytatni a szemfényvesztést. Eljutott arra a pontra nem maradt ereje kizárni háborgó lelki ismeretét. Jobban kedvelte a vele szemben lévő férfit, mint eltekintsen tornádóként felkavarodott érzéseitől és mosollyal arcán fogadja az újabb és újabb hízelgő megjegyzéseket. Kártyavárként omlott össze, amin nem segíthetett sem tudás, sem nevelés, sem tapasztalat. Egyszer sem került ehhez hasonló helyzetbe. Egyetlen ember sem volt rá ilyen hatással. Senki sem tudta olyan gyökeresen felkavarni lelkét, meginogjon, netán kiessen aprólékosan felépített szerepéből. A legváratlanabb még is az volt, amivel ezután fogadták. Kézfején landoló csókkal hívták fel figyelmét, minden aggodalma semmisnek vehető, napnál világosabban ismerik gyengéségének okát.
-Hát tudta?!-Csattant fel rémülten. Meg se fordult fejében ezen lehetőség. Nem hitte létezhet valaki, aki átlát tökéletesnek hitt álcáján. Ijedtében és mély döbbenetében jégszoborrá dermedve nézett vendéglátójára. Nehezen foghatta fel, fény derült titkára és igen komoly hibájával együtt sem utasították vissza. Tündérmesében érezte magát. Sosem táplált hiú reményeket, valaki egyszer hasonló szavakat intéz felé. Félt, pusztán álmodik és bármelyik percben felriadva szembesül vele, mindez képzelete kegyetlen játéka volt.
-Hogy állíthatná, nem zavarja?! Kegyetlenül játszadoztam érzéseivel! Ahhoz sincs jogom egy helységben tartózkodhassak Önnel. Szemébe se nézhetnék! Térden csúszva kéne a bocsánatáért es…-
Következő pillanatban, sosem tapasztalt eseménynek lett elszenvedő alanya. Elkerekedő szemekkel döbbent le a váratlan csóktól, mellyel igen hatásosan fojtották belé a felszínre kívánkozó szavakat. Lévén eddigi évei során elkerülte az ehhez hasonló fizikális kontaktus, ijedtében erőteljes pofonnal jutalmazta merénylőjét. Elvörösödő arccal lépett hátrébb levegő után kapkodva térhessen észhez a sokkból. Ajkait tapogatva ügyetlenkedett addig, saját lábában elbotolva esett nemesebbik felére. Nem lehetett kihívás kitalálni most kapta élete első csókját, melyet nem átalkodtak hangosan is megjegyezni. Semmi tolakodó, netán sértő nem volt a felismerés mögé rejtve.
-Szégyenkezve? Hova gondol? Önt hozom rossz hírbe!-Simította végig még vörösebb árnyalatra váltva a féfi ajkát. Érdekesnek találta ezt a különös, csók által okozott érzelmi kavalkádot. Annyira belefeledkezett az elemzésbe, meggondolatlanul csúszott ki száján a folytatás engedélye. Második neki futásra már bátrabban állta a sarat, ám nem állíthatná, ne ijedt volna meg a dolgok alakulásától. –Egész kellemes…Nakamura Hiko…a nevem.- Suttogta zavarában némiképp összefüggéstelenül beszélve. Ismeretlen vidékre tévedt. Minden érintés szokatlan volt számára. Kíváncsiságának és a benne megszólaló hangnak hála teljesen elfelejtkezett róla, félelmében sietősen távozhatna. Erőteljesen győzködte valamilyen belső sugallat, bízhat Daiki-ban és valamiért nem kételkedett igazában. Elfogadta az érzést, hogy nyugodtabban adhassa át magát az estének.

Yume minden jelét megadta annak, hogy örömmel tölti el a számára felajánlott gesztus, és az ajándék, Daiki mégis úgy érezte valami megbújik ezek mögött, ami halványan beárnyékolja az őszinte megnyilvánulásokat. Pedig csodásan festett a hajába tűzött kanzashival, amit nem is átallott szavakba önteni.
- Ezt kegyed hajába álmodhatta meg a mestere. –mosolyodott el miközben egy bólintással nyugtázta a felé érező meghajlást. Még mindig igyekezett kiheverni a becsületén esett csorbát a bókjai komolyságát illetően, de ez nem szegte kedvét attól, hogy ne folytassa őket. Amondó volt, hogy minél többet fogalmaz meg, talán annál nyilvánvalóbb lesz, hogy nem holmi üres ámítás ürügyén teszi. Hatalmas meglepetésére viszont néhány mondattal később gésája kétségbeesett ábrázattal kifakadva tette szájára a tenyerét, hogy véget vessen a véleménye szerint meg nem érdemelt dicséreteknek. Elkerekedett szemekkel hallgatta a heves monológot, és nem tudta higgyen-e a fülének. Szótlanságra ítéltségében viszont volt ideje elgondolkodni azon, hogy milyen válasszal álljon elő a számára már régóta ismert átverésre. Ha Yume helyébe képzelte magát megértette, hogy miért érzi így magát… ő pedig balga mód, ahelyett, hogy próbált volna alkalmat keríteni a rejtélyek tisztázására, tovább növelte benne a bűntudatot. Ettől most neki is szörnyen bűntudata támadt, így miután ismét felszabadították ajkait, néhány pillanatig csak szemét lesütve sóhajtott, és rendezte össze mondanivalóját. Aztán megfogta a gésa kezét, és egy finom kézcsókkal nyitva bele is kezdett.
- Gyűlöletet csak az érdemelhetne, aki miatt ilyen színjátékot kell űznie, amibe belerokkan a szíve. Kérem, ne vegye sértésnek, nem ismerem a történetét… -tette hozzá –Már az első találkozásunknál felébredt bennem a gyanú, de szép lassan teljes bizonyosságot nyertem afelől, hogy más, mint a többi gésa. De sosem volt merszem leleplezni a titkát, mert féltem attól, hogy utána talán nem óhajtana látni többet. –simította végig a hüvelykujjával Yume kézfejét. Egyértelműen látszott rajta, hogy meg sem fordult a fejében, hogy esetleg valaki rájöhet erre. Bólintással jelezte, hogy tényleg igazat beszél. Gésája viszont ahelyett, hogy megnyugodott volna, csak méginkább az önvád mélységeibe merült. De akárhányszor próbált volna felszólalni, nem tudta félbeszakítani a másikat. Számára egyértelmű volt, hogy ha ezen tudat ellenére is szívesen töltötte együtt az idejét Yumével, az azt jelenti, semmi olyasmi sem fordult meg a fejében, amiről most beszél. Nem tudta hogy fékezze meg ezt a szükségtelen szóáradatot, és maga sem tudja miért, de egy olyan megoldást választott, amit már nagyon régóta szeretett volna megtenni, de eddig nem merte. Tántoríthatatlan elszántsággal a gésa felé hajolva közelítette ajkait az övéhez, és megcsókolta. Anélkül, hogy engedélyt kért volna. Jutalmul meg is kapta az érte járó lendületes pofont. De a célját elérte. Az önvádaskodásnak vége szakadt, viszont a másik reakciójából ítélve ezzel tényleg arcátlanság vizeire tévedt. Megdörzsölve sajgó arcát pislogott a most még inkább darabjaira hulló gésára, és szinte anélkül csúsztak ki belőle a szavak, hogy átgondolta volna.
- Csak azt ne mondja, hogy az első csókját raboltam el? –vakarta meg a közben ismét sajogni kezdő fejét. - Ezesetben szörnyen bánom bűntettem, de gyarlómód be kell valljam, mindennél büszkébbé is tesz a tudat, hogy nekem jutott a megtiszteltetés. Remélem nem okoztam ezzel olyan élményt, amire eztán szégyenkezve gondol vissza. –tette hozzá az egyértelmű helyeslés után. Ezek után felkészült arra, hogy rohamléptekben hagyják faképnél, netán még botrány is keveredhet a dologból, ezzel szemben viszont talán tényleg a legkevésbé számított arra, hogy Yume közeledni kezd hozzá, és szeretné folytatni az ismerkedést. Az ismétlés után pedig nem egy újabb pofont, hanem egy bemutatkozást kapott jutalmul.
- Nagyon örvendek, hogy megismerhetem, Hiko. –mosolyodott el. -Ha megengedi, hogy vezessem, akkor megmutatom milyen csodás dolgot szalasztott el eddig az életéből. –simította végig finoman a nyakát, hogy elindítsa türelmes hadjáratát.

Néhány óra alvás után gyilkosan hasogató fejjel ébredt. Úgy lüktetett az egész, hogy még a lassan felnyíló szemei előtt homályosan derengő kép is fel alá ugrálva nyerte csak el a rendesen beállított fókuszt. Az első, amit megpillantott maga mellett, az egy zilált kimonoban fetrengő hosszú fekete hajú srác volt. Magára pillantva pedig azt is felfedezte, hogy rajta is tradicionális ruhák vannak. Ezzel még nem is lett volna baj, mert ébredt már ehhez hasonlóan furcsa körülmények között, de az már inkább lesokkolta, mikor a ruháját igazgatva rálátott a saját felsőtestére.
- Hova tűnt a hasfalam?! –csattant fel ingerülten. Az mind mellékes volt, hogy ő is viszonylag hosszú, fekete tincseket söprögetett el az arcából, és még mindig nem tudja hogy került a vidámparkból ide. Tényleg! A legutolsó dolog amire emlékezett, az az volt, hogy Ciculival indultak a vidámparkba, erre most meg egy középkori díszletben ébred egy idegen pasas mellett, olyan migrénnel, mintha megint begyógyszerezték volna.
- Nekori vajon hova tűnt? –morgolódott magának félhangosan, azt is teljesen ignorálva, hogy mozgolódni kezdtek mellette. Jelen pillanatban a saját problémája, és bizonyos hiányai jobban lefoglalták annál, hogy a környezetével foglalkozzon. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy mégis mit csinálhattak vele, amitől ennyire nem önmaga. A vidámparki emlékek mellett még mintha haloványan derengnének valamiféle képek egy fura doramából, de mostanában nem szokott ilyen történelmi témájú sorozatokat nézni. Egyelőre próbálva feldolgozni az erősen „Mi a szar folyik itt?” eseményeket ücsörgött a tatamin félig nekivetkőzve úgy, ahogy volt.

Elképesztően furcsát álmodott, amit sehova se tudott tenni. Nem emlékszik rá, ehhez hasonlót képzelgett volna már életében. Az egész fájdalmasan valóságosnak tűnt, szinte érezte magán, pontosabban szólva, nem csak hitte, tényleg fájt mindene. Alig mozdította meg lábát gyötrelmesen felszisszenve engedte el végtagjait. Nem tudta eldönteni, még mindig alszik, vagy tényleg úgy kimerítette az őrületes fantázia ámokfutása, valóságban is teljesen lestrapálta magát. Ebben valahogy kételkedett, ki ne tette volna. Ha még hozzávette egy ismerős stílusban, de még is máshogy morgolódó hang ütötte meg fülét, egyre inkább meggyőződött róla, itt valami nagyon csúnyán sántikál. Addig gondolkozott a helyzeten, míg olyan abszurd dolgok jutottak eszébe, benyakalt valamilyen parti drogot, tényleg együtt volt pokoli trón várományosával, csak épp, annyira nem volt eszénél, teljesen mást hallucinált az események láncolatába. Remek mentőövnek hangzott, kivéve, hogy ismerte már ezt a szétfeszítő, őrjítően kellemetlen és garantáltan napokig elhúzódó kínszenvedést. Tudja, kizárólag egyetlen egyszer mászik ilyen mértékben a tűrésküszöbére, már pedig az akárhogy nézi lehetetlen vállalkozás. Évek óta túlesett ezen a rémséges alkalmon, szóval nagyon, de nagyon nem értette mi történt vele.
Mélyen elveszve a káosz bugyraiban rajzolódott ki egyre több kérdőjel feje felett, ahogy fekete tincseit arrébb fújkálva próbálkozott meg a felkászálódás hosszas folyamatával. Szavakba se lehet önteni, mekkora erőfeszítésébe került ülő helyzetbe tornáznia magát, a nélkül sírva fakadt volna, vagy ne kezdjen körös kislányként sötét aurát eregetni. A haj, végtére is meg volt hozzá, ami nagyon nem stimmelt és amitől, csak hosszas percekkel később dermedt le. Egyik derekáig érő tincsét szemlélve pislogott, pislogott, nagyon sokáig fonalat vesztve pislogott, mielőtt bamba arckifejezése össze nem találkozott az orra előtt díszelgő mellkassal. Némileg tanácstalanul eltátott szájjal, bőszen analizáló szemöldökráncolással hajolt hozzá közelebb. Ténylegesen nem az a látkép volt, aminek ott kellett volna lennie, ha arra gondol, kihez kéne tartoznia. Nem véletlen némi bizonytalansággal meghintett óvatossággal bökdöste meg az érintett területet. Fogalma se volt mibe keveredett.
-Azt nem tudom hova lett, vagy én hol vagyok és te ki vagy, vagy mi vagyok…vagyis…ez kezd nekem sok lenni reggelire.-Dőlt egyenesen az eddig körbe rajzolt mellkasra.- Itt, azt hiszem!-
Emelete fel erőtlenül, némileg nyöszörgős hanggal kísérve karját. Kicsikét iskolás jelentkezésnek látszódott, de jelenleg nem bírt egyértelműbb jelzést küldeni tartózkodási helyéről. A mondat elhangzása után, azonban még jobban fejébe hasított a teljes rövidzárlat. Ninja vadmacska keresi az egész biztos, de az, akin támaszkodik, biztosan nem ő és az a bugyuta álom se akar elveszni gondolatai között. Kezdett erőteljes agyérgörcsöt kapni, ettől az összetett, bonyolult, azt se tudja, merről kezdje történettől. Jobb ötlet híján, még mindig a kétkedés homályában lapítva pislantott fel a kispárnaként szolgáló személyre, vagyis csak szeretett volna. Idegesítő haja, mindenhol látképét állta, így kénytelen volt kicsinyke ingerült morgással arrébb sepregetni az összest. Kizárólag ezután nyílt alkalma behatóbban szemügyre venni a fájdalmas, nyúzott, talán fáradt arcot.
-Daimon?-Bökte meg az arcát eszméletlen komolyan, mintha egy hihetetlen fontos okfejtést fejezett volna be.-JESSZUS! Mond, hogy nem…-Nézett be rémülten kimono-ja alá, ahogy eszébe jutott a geisha és egész azzal járó kavarodás, meg fura álom. Szerencsére megnyugodhatott, még mindig nem váltott nemet. Ezen muszáj volt hatalmasat sóhajtva megkönnyebbülnie. Ötlete sincs, mihez kezdene nőként. Arról sincs kicsinyke fogalma sem, most mihez kéne kezdenie, egyáltalán mi ez az egész. Kizárólag az jutott el picinyke tudatáig, valami nincs rendben az azt hiszi alvilági sátán leszármazottal. Határozottan rosszul festett. Rá volt írva a buksijára, nem százas.
-Öhm…baj van?-Pislogott rá nagy szemekkel, hátha szóra méltatják. Hátha tud segíteni. Ez korán se biztos, tekintve nem egy géniusz, de szerencsére olyan probléma volt kilátásban, amit megszüntetni nem, de valamennyivel csökkenteni lehetett. Ismert néhány fogást, mivel vehető rá a túlterhelt kókusz kicsikét visszavegyen a migrénes kísértésből.
-Add ide a kezed! Ha erőteljesen megnyomsz egy pontot a hüvelyk és mutatóujjad között, átmenetileg enyhül a fejfájás.-
Magyarázott lelkesen, miközben bőszen tapogatta azt az egy szem pontot a nagy próbát megelőzően. Az előadást követően nagy szemekkel kukkantott fel szöszi sátánfira, vajon bevált remek tervezete, bár annak ellenére is nagy erőkkel kúszott be kiszemelt áldozata mögé, hogy lábát megpaskolva jelezhesse, döntse hátra fejét, ha szeretne kapni némi lazító kókuszzsibbasztást.
-Ha így nézünk ki, akkor az…az…azaz egész…tényleg megtörtént és mi itt vagyunk a…múltban, más szerepében?-Hümmentett fel, bölcsen elkönyvelve a szörnyen hangzó, megeshet igazságot.-Én be nem állok geisha-nak!-Morrant fel indulatosan, fejét egyértelműen rázva.-Valahogy nem maradhatok veled?-
Sandított könyörgő szemekkel, hátha megesik rajta pokoltornác szószólójának szíve. Ki volt zárva, nőt alakítson egy nőkkel teli okiya-ban és férfiakkal flörtölgessen kizárólag plátói távolságból. Nem fog idegenek között, idegenként mozgolódni és eljátszani más szerepét. Garantáltan belebukna, hiszen benne semmi nőies kecsesség, vagy színészi véna nincs, hitelesen képes lenne bárkit alakítani önmagán kívül. Mindezek fényében, képtelenség visszamenjen a mackó barlangjába. Akárhogy lesz, ő oda nem megy. Ezen a kijelentésén felbuzdulva, lassan, elképesztően lassan és rengeteg nyöszörgéssel veretett el az ajtóhoz. Elszánt hörcsög ábrázattal elhúzva a tolóajtót, kereste tekintetével az elvileg ott hagyott szolgálóját, aki még mindig ott tanyázott, méghozzá elég rémült tekintettel. Főleg azok után, kertelés és udvarias mellébeszélés nélkül kérte el a ruháját. Ebben a hacukában még se mehetett emberek közé...

Migrénje közepette mérgelődve hirtelen azt se tudta betájolni, hogy beszélnek hozzá. Vagyishogy nem csak beszélnek, de a kérdéseire válaszolnak. Senki se kérdezte ezt a csávót! Ő egyedül arra volt kíváncsi, hogy merre hagyta el a feketemacskáját, mert őt azért össze kéne szedni, mielőtt lelép innen. De a hosszú hajú bájfiúka csak nem akart elhallgatni. Sőt, tisztára úgy beszélt, mintha magára venné az összes kérdését.
- Nekori? –emelte el a fejét a mellkasától, amit önkényesen befoglalt, és bőszen fókuszálni kezdett. Határozottan nem tűnt cicafiúnak, már amennyit abból a sok fekete hajtól látott az arcából, de mégis ki más hívta volna Daimonnak? Az értelmetlen hadoválás meg megintcsak stimmelt. Ezeket elkönyvelve viszont nem tudta eldönteni hogy hányadán álljon a helyzettel. Mondjuk abból kiindulva, hogy ő maga sem éppen úgy fest, ahogy kellene, elég könnyen előfordulhat, hogy ciculit is ugyanúgy megvuduzták.
- Az a büdös vén boszorkány! –kiáltott fel ingerülten, mert kusza gondolatai közé férkőzött, hogy a vidámparkban annak a banyának az arcára emlékszik utoljára mielőtt megtörtént volna a képszakadás. Arról viszont fogalma sem volt, hogy mit csinálhatott velük, de az biztos, hogy köze van ehhez. Nem az öregek ellen vannak előítéletei, mielőtt valami emberjogi aktivista kifent körmökkel támad rá, de annak a satrafának a szeme sem állt jól! Ezt ki meri jelenteni. De sokkal többet nem tudott kivenni, hiába dörzsölte sajgó fejét, amiben még mindig heves háborút vívott egymással a saját feje, és annak a Daikinak az emlékei. Elég fájdalmas folyamat volt, ahogy összefésülődtek az övéivel. Plusz az újra felébredő képessége által okozott túladagolás sem volt rá kifejezetten kellemes hatással. Bizton állíthatja, hogy kamasz kora óta nem érezte ilyen ramatyul magát miatta. Mivel hormon alapú a képessége, ezért egyértelmű, hogy a pubertáskor elérésével tetőzött be az egész dolog. Emlékszik, hogy akkoriban voltak konstans napokig tartó migrénjei, és volt, hogy hosszú napokig nem is aludt. Antiszociális jellemének megalapozója volt ez a néhány év, hiszen evidens, hogy kevéssé vágyott az emberek társaságára, miközben kialvatlanul, sajgó fejjel kell minimálisra csökkentenie a fizikális kontaktusokat, ha nem akarja tovább erősíteni a migrénjét. Az már csak hab volt a tortán, hogy képessége másik hatása pedig pont hogy vonzotta hozzá az embereket. Ezt a hülye paradoxont volt a legnehezebb elfogadnia, és sokáig csak az istenek roppant tréfás szivatásának gondolta. Beletelt jónéhány évbe, mire sikerült helyretennie magában ezeket a dolgokat. Egy szó, mint száz, legalább tíz éve nem volt ilyen szarul, és ez most még pluszban lelombozta eddig sem fényes hangulatát.
- Dehoo~gy... Pusztán szórakozásból mímelek migrént! –förmedt rá a szükségesnél durvábban a másikra. Aztán nagyot fújtatva hozzátette –Bocs…
Nem akarta kiábrándítani a lelkes hajasbabát, de nem valószínű, hogy az ő migrénjén segít egy egyszerű akupresszúra. Rengeteg dologgal próbálkozott már az elmúlt évtizedben a dologra vonatkozóan, de eddig még nem talált olyan módszert, amivel hatásosan sikerült volna elmulasztania. Hitetlenkedve sandított a kezén ügyködőre, és sóhajtva kellett konstatálnia, hogy igaza volt. Az egyetlen dolog, ami elviselhetőbbé tette a dolgot az, hogy ahogy lassanként kezdi megszokni, és elméje hátsó zugába száműzni a tompa lüktetést. Tiszta szerencse, hogy a harcművészettel együtt meditációt is tanítottak neki, most viszont nem igazán voltak alkalmasak a körülmények arra, hogy órákat ücsörögjön egy helyben a zen megvilágosodást keresve. Az egyetlen amit tehetett az a finoman kontrollált légzéstechnika volt.
- Fogalmam sincs, de az biztos, hogy annak a banyának a műve… -tápászkodott fel álló helyzetbe, miközben a fejét rázta a szívélyes felajánlásra. –Nem hiszem, hogy itt kéne enyelegnünk… -fésülgette össze ujjaival a kócossá fetrengett haját. Eléggé idegesítette, hogy ilyen hosszú, de jelenleg ez volt a legkisebb dolog a listáján. Cicafiú kétségbeesett felhördülésére pedig csak egy tipikus „Are you fucking kidding me?” fejjel meredt rá. Egyértelmű volt, hogy innentől kezdve egy tapodtat sem fog elmozdulni mellőle, hanem elkezdik kideríteni, hogy hogy lehetne kikeveredni ebből az egészből. Már volt is egy ötlete arra, hogy mivel álcázza Nekorit, hogy ne legyen a kelleténél feltűnőbb.
- Ha szerzel rendes ruhát, meg lemosod magadról a vakolatot, akkor azt mondom, hogy a deshim vagy. –dörzsölgette közben a homlokát, mert elég megerőltető így gondolkodni. –De mi lesz az okiyával? Nem hiszem, hogy csak úgy szemet hunynak afölött, hogy megrontottam a sztárgésájukat, most meg gyakorlatilag elrabolom… Bár amennyi pénze van ennek a kóklernek, lemeccselem a mutteroddal, hogy megveszlek. Onnantól meg azt csinálok veled, amit akarok nem? –nézett fel a közben már serényen öltözködő Ciculira, mert ő jobban otthon van ebben a témában. Igazából csak most jutott el odáig, hogy jobban szemügyre vegye. Ő sem festett valami fényesen a nehézkes vergődésből ítélve. Rossz volt nézni, így inkább lekötötte magát azzal, hogy a még este a tea mellé kikészített aszalt gyümölcsökből szemezgetett, miközben a saját kimonoját igazgatta. Már lassan fél napja nem evett semmit, és ez tarthatatlan állapot. A nagy szöszmötölésben viszont sikeresen kiejtett a szájából egy éppcsak félig megaszalt szilvát, ami sikeresen behullott az előbb megkötött kimonoja nyakán. Szitkozódva próbált utánakapni, de csak azt érte el, hogy a gyümölcs leve összefoltozta a fehér alsó kabátot. Kénytelen volt újból kioldani az övét, hogy némi akrobatikus mutatványokat bevetve elő tudja halászni az elszökött szilvát. Mérgében olyan lendülettel dobta a szájába, hogy majdnem a torkán akadt, így némi köhécselés közepette sikerült leküldenie az úgy néz ki elég bosszúszomjas gyümölcsöt. A foltos kimonojával nem törődve tűrte be az anyagot a gallér alá, hogy ne látsszon és kötötte meg már sokadjára az obiját. Addig szenvelgett magának, hogy kiürült a tálka, és Cicafiú is indulásra készen állt… már amennyire állt a lábán. Sóhajtva mellé lépett, és a hóna alá csapta.
- Ha már a tanítványom vagy, figyeld a mestert minél közelebbről. –tűrte el a közben megint a szemébe lógó haját, és csapta ki a tolóajtót. A zsebéből előszedett erszényt pedig Sanemori kezébe nyomta, hogy szerezzen magának ruhát, és fizesse ki a tulajt. Neki innentől kezdve már nem volt kedve ezzel az egésszel foglalkozni. Épp elég volt, hogy emlékei szerint Daikinek ma találkája van valami szerzetessel, valami szerep miatt. Ciki lenne, ha faképnél hagyná az öreget, meg egyelőre még arra sincs semmi ötlete, hogy hogyan juthatnának haza innen. Míg letudja ezt a találkát, legalább lesz ideje azon agyalni, amennyire van kapacitása gondolkodni, hogy merre induljanak. Morcosan összevont szemöldökkel, hóna alatt Nekorival indult el a színház felé. Megérkezésekor kicsit furcsán pislogtak a kísérőjére, de elég volt csak annyit mondania, hogy a kölyök innentől kezdve a deshije, és senki sem kérdezősködött többet. Egész előnyös sztárszínésznek lenni.
- Ha esetleg téged kérdeznek mondd, hogy apám harmadik vidéki kuzinjának a fia vagy. Róluk úgyse hallott már senki évek óta… –gondolkodott el Daiki emlékeiben kutatva. –Ahh, itt miért nem árulnak kávét! Előbb is elkezdhették volna importálni. –nyüglődött egy sort mikor épp kettesben ücsörögve vártak a szerzetes érkezésére.

Megijedve támaszkodott neki az ajtónak, amikor Sanemori rémült tekintetével találkozott. Akkor esett le neki, mennyivel másabb hangnemet használ, mint a geisha. Szemét lesütve próbálta összeszedni gondolatait, bocsánatot kérjen és valamivel elfogadhatóbb szintet üssön meg. Ennek hála egész sokáig tartott mire, töviről hegyire elregélte mit szeretne pontosan. Jól esett neki, vagyis inkább Yume-nak, ekkora intenzitással aggódott érte szolgálója. Többször rákérdezett biztosan ezt szeretné, még is kertelés nélkül odaadta ruháit. Szavak se tudta önteni, mennyire hálás volt nem generál óriási felfordulást az egészből. Kedve lett volna megölelgetni, de az utolsó pillanatban eszébe jutott, ebben az időben még annyira se nézték jó szemmel, ha érzelmi kitörésből ölelgettek rangon aluli személyeket. Neki mindegy volt, viszont gondolnia kellett a fejében motoszkáló geisha-ra és szegény fiú lelkére is. Emiatt, iparkodott kicsapongó érzéseit elreteszelve koncentrálni az öltözködés bajos műveletére. Épp elég fejtörést okozott neki, beleszenvedje magát az egyszerű ruhába. Szörnyen fájt minden tagja és kész kínszenvedés volt az összes mozdulat. Valahogy ezt a részét sosem sírta vissza, meg sose gondolta, kétszer lesz hozzá szerencséje. Egyedül annyi vigasztalhatta, átvitt értelemben, legalább jobb embert választott.
-Ebben a ruhában azt se tudják ki vagyok. Nem vihetnek el egy srácot, hogy a geisha-juk. Szebben nem lehetne mondani? Nem a szövegkönyved vagyok…-
Dünnyögte az orra alatt, miközben bőszen küzdött az elemekkel felköthesse haját. Már az őrületbe kergette és az se segített, emlékei között kismillió ötlet lappangott, milyen formákban tudná felkötni. Nem volt annyira ügyes, mint egy nő. Ráadásul bosszantotta pokoli küldönc beszéde. Rosszul esett neki, úgy csevegett róla, akár teljesen átlagos használati tárgyról, amit bármelyik bolt polcáról le lehet venni. Értette mire céloz, meg ez látszódott az egyetlen normális lehetőségnek, ettől még bántotta a tény, csak egy pénzért kiváltható tárgy. Pontosan ezt utálta a legjobban, egész szakmájában és nem mondhatná, repes az örömtől, még itt is kísérti. Tudja hiú ábránd abban a hitben élni, van, ami nem vásárolható meg, de néha elgondolkozik rajta, tényleg létezik e még ilyesmi. Megeshet már nem. Fogalma sincs róla, csak arról, önkéntelenül elmosolyodott segítőjén.
-Legszívesebben a mesteren közlekednék.-
Sóhajtott lemondóan, ahogy próbálkozott minél kevésbé fájdalmas ábrázattal felvenni a séta tempóját. Menni fog egy idő után, addig bele kellett rázódnia. Tökéletesen tudta merre mennek és rövidesen felvilágosították, miért. Neki leginkább aludni, feküdni, kiterülni, ágyban vergődni lett volna kedve, de ha már ennyire fontos dolog volt. Szépen összeszorította fogait és engedelmesen bólogatott a kiosztott szerepére. Remélte emlékezni fog rá, bár amilyen állapotban volt, nem hiszi túl sokat lenne energiája beszélgetni. Könyveljék el nyugodtan a csendes, szenvedős képű szerencsétlennek, aki mozogni se tud. Távol se állnának a nagy igazságtól. Azért, valamit majd igyekszik javítani borzalmas látképén. Nagyon kínos lenne Daiki-nak, ha háta mögött azt hangoztatnák róla, hasznavehetetlen deshi-vel rohangászik.
Egyre borongósabb, esőfelhőktől tarkított hangulatát ördögfi megszokott morgolódása szakította félbe. Nem állíthatná, ne élvezte volna gyerekes nyüglődését. Sajnálta nem segíthetett a fejfájásán, vagy elvigyorodik szenvedésén, de annyira imádta. Még mindig nem lehetett ráunni ezekre a jelenetekre és legalább segített még jobban meggyőzni, tényleg ugyanazzal a személlyel van. Mindezen nagyot szusszanva paskolta meg sátáni trón várományos lábát. Fejében motoszkált két lépés távolságot kéne tartani, ahogy mindezt elvárnák, de annyira jól esett buksiját pokoli örökös karjának dönteni.
-Nem vagy vele egyedül. Fekete tea? –
Morfondírozott lehetséges mentő ötleteken, elmélyülten bámulva a tatami-t. Azon nyomban elbírt volna nyomni a buzgóság. Szépen kezdett is elbóbiskolni, ha nem üti meg fülét odakintről szöszmötölés. A kicsike hangzavartól szempillantás alatt tért észhez, majd döbbent rá, arrébb kéne vonulnia. Ijedten próbált távolabb araszolni, viszont túl nagy lendületet vett, aminek következtében csodálatosan hátra vágódott. Egész tetejében még tagjai is úgy fájtak, alig ment összekaparnia magát. Félig kiterülve, nyöszörögve, ülő helyzet bonyolult feladatával küzdve találkozott szembe az idős férfivel. Elég különösen festett. Nem az a szerzetes kinézete volt, mint várta. Sehol a széles karimájú kalap, vándorbot, köpeny, még az őt személy szerint tógára emlékeztető lepedő se úgy állt rajta, ahogy szerinte kellett volna. Na meg a hasát vakarászta. Furcsa alaknak látszódott, annak ellenére jócskán foghíjas volt fülig érő vigyora. Mellékesen, miért volt jó kedve? Kellett némi idő leessen, valószínűleg azt találja viccesnek, érdekes pózban ragadt srác bambul rá három pontocskával feje felett. Ténytől, némileg zavartan morgolódva térdelt fel a tatami-ra. Kisebb fájdalmas szisszenéssel meghajolva kért bocsánatot, majd hátrébb húzódva vette fel a csendes figyelő szerepét. Nem ő volt a beszélgetésben érintett fél. Szokatlan volt nem maradhatott a társaságban, de Yume már így is elszörnyedve üvöltött fejében, mit művel. Próbált rá, vagyis az ő utasításaira figyelni, amitől enyhén szólva szkizofrénnek érezte magát. Nem is büszkélkedhetett vele, nagyon oda tudott volna figyelni, miről társalog a másik két fél. Elkapott félmondatokból, arra következtetett jó tanácsokkal látja el alvilági ninja vadmacskát. Viszont az is feltűnt neki, egyre gyakrabban nézett hátra, miközben bőszen vakargatta állát. Nem akart arra gondolni valami perverz vénember, ettől még bosszantotta. Egy idő után már képtelenség volt visszafognia rángatózó szemöldökét. Közel állt hozzá mérgesen morranjon rá az idős szerzetesre, legyen szíves mást figyelni.
-Nem ide valósi.- Erre persze, hogy kicsúszott egy rémült „tessék?!” száján, melyet rögtön köhögésbe iparkodott fojtani. Mielőtt azonban rázendíthetett volna a megkapott szövegére, aljas módon megelőzték a válaszban. –Ahogy maga se. Hogy kerültek ide? Izgalmas történetnek ígérkezik. Közben játszhatnánk! Hoztam némi unaloműzőt!-
Tett magam elé egy súlyos erszényt és egy üveg sake-t. Nem kérdés dugig lehetett pénzzel, ahogy az sem, épp most hívta ki sátáni herceget. Cseppet se repesett az örömtől szerencsejátékba fognak keveredni. Egyértelmű volt nem fog negatív választ adni sörényes vasvilla huszár. Szomorú tényen fájdalmasan sóhajtva dörzsölte meg halántékát. Innen se fognak egyhamar szabadulni.
-Mint a türelmetlen és aggodalmas menyecske…-Erre a beszólásra már tényleg hevesen kezdett rángatózni szemöldöke és ha lett volna bármi keze közelében, esküszik fejéhez hajítja. -Nem tehet jót fejfájásának. Itt maradnak, csak rosszabb lesz. Kis hölgy gyűrűje se fest egészségesen.-
-NEM VAGYOK KIS HÖLGY!- Dünnyögött orra alatt, miközben lesandított mutatóujjára. Eddig eszébe se jutott, valami gond lehetne vele. Látvány, viszont nem tűnt bizalomgerjesztőnek. Teljesen elvékonyodott az ezüst foglalat és egyre tompább színben pislákolt a benne díszelgő kő. Sejtette ez komoly baj, ami arcára is határozottan kiült. Döbbent kétségbeeséssel pislantott előbb a szerzetesre, majd ördögfire. Nem értette, honnan tudhatta, ettől még igaza volt. Kérdőn pislogott akkor is szöszke pokol ügyvédjére mit csináljanak. A bácsi, láthatóan magabiztosan pöffeszkedett, mintha biztos lenne benne, töviről hegyire elmondanak neki mindent.

Valahogy nagyon nem tudta megszokni ezt a kölcsön kinézetet, úgy, ahogy azt sem, hogy Nekori sem úgy néz ki, ahogy szokott. Túl váratlan, összezavaró és megmagyarázhatatlan volt ez a dolog ahhoz, hogy csak úgy túl tudjon lépni rajta. De akárhányszor elkezdett ezen kattogni az agya, csak méginkább úgy érezte, hogy szétrobban. Valahogy ez olyasmi lehet, amiről jobb lenne nem gondolkodnia egy egyszerű embernek. Ő még ráadásul olyan filozófus hajlamokkal sincs megáldva, hogy lenyűgözzék a lét mibenlétének furmányos kérdései. Ő köszi szépen tökéletesen éldegéli azt az életét amit eddig...vagyis éldegélné, ha nem itt lenne. Megmentőnek nevezhető figyelemelterelésként hatott rá, ahogy alkalmi deshije megpaskolta a lábát, és a vállának dőlt. Ez visszazökkentette annyira, hogy legalább erről a mindenféle párhuzamos létsík felé araszoló gondolatait kordában tartsa. Ezt inkább tényleg meghagyja azoknak akiknek túl sok idejük van a semmin gondolkodni.
- Nem rossz ötlet… -hümmögött egy sort, mert nem mostanában volt rászorulva arra, hogy a kávén kívül más koffeinforrásokat vegyen igénybe. Teát is maximum csak akkor szokott inni, ha telente át szeretné melegíteni az odakint elfagyott végtagjait, vagy épp kúrálni a szokásos évszakos megfázását. –De valami erősebbet sem utasítanék vissza. –dörzsölte meg a homlokát, jelezvén a teánál valami hatásosabb fájdalomcsillapítóra örömmel befizetne. De itt még jófajta rövidet se kapna, maximum sakét. Azért meg annyira nincs oda, ha esetleg van más is amit választani lehet helyette. De most ez legyen a legnagyobb baja, csak hozzanak neki valamit amitől múlik a fejfájása, mert különben itt rövidesen kutya világ lesz, ha elfogy a türelme. Intett is az egyik segédnek, hogy készítsen nekik teát, hiszen nemsoká megérkezik a vendége, és legyen már mivel megkínálni őt is. Erre pedig már nem is kellett olyan sokat várni, mert udvarias megvárakoztatás után fel is tűnt a beszélgetőpartnere. Ezt nyomatékosítandó cicafiú akciója remekbeszabottan el is terelte a figyelmét érkező vendégéről, míg segédkezet nyújtott neki, hogy szedje már össze magát.
Meghajlással üdvözölte a férfit, és foglalt helyet ismét vele szemben, miközben azon gondolkodott, hogy Daiki vajon miket is akarhatott kérdezi tőle. Marhára nem volt kedve ehhez az egészhez, és ha megpróbál a másik emlékeiben kutatni, csak beleszédül. Próbálta annyira kerülni a dolgot amennyire tudta, de sajnos enélkül nem ment mederben tartani a beszélgetést, így sóhajtva át kellett adnia magát az előre eltervezett kérdéseknek. Amikre mint a következő pillanatban kiderült nem is lesz szükség, hiszen a magában is elég furcsa szerzetes elég furcsamód üdvözölte őket.
- Parancsol? –reagált hirtelen a származásukat feszegető kérdésre. Azt hitte csak valami vidéki parasztnak nézik Daikit, de a folyatás hamar meggyőzte arról, hogy ez a muksó valószínűleg többet tud arról, mi folyik itt, mint ők ketten együttvéve. Ingerülten söpörte félre az elé tett pénzes erszényt némi szemöldökrángatózás közben.
- Na idefigyeljen uram, ha tud valamit, akkor legyen szíves hagyni ezt a maszlagot, mert én erre nem érek rá… -adta elő a tőle telhető legkevésbé sértő hangnemben a dolgot, mert azért mégiscsak egy nála jóval idősebb emberrel beszél. Már így is eléggé lelkifurdalást generáltak benne azért, ahogy beszél.
- Csak nem megfutamodik? –kontrázott vissza az öregember továbbra is jókedvűen, viszont a helyzetet látszólag csak ő élvezte. Daemonnak kellett egy jó mély levegő, hogy ne borítsa a kisasztalt a jelenlévőkre, na ne szórakozzanak már vele így. Miután úgy érezte kellőképp lenyugodott, hogy ezt elkerülje újfent megszólalt.
- Teszek rá…–legyintett a roppant lelkesedést tükröző arccal –Arra meg méginkább, hogy erről a fószerről mit gondolnak. Nah de térjünk a lényegre, amíg még tárgyalóképes hangulatban vagyok. –szegezte le. Különben sem asztala a szerencsejáték. Minek kockáztassa a pénzét olyanra, ami kétes sikerrel kecsegtet. Ő csak a biztos haszonban utazik. És ha valaki emiatt gyávának tartja, hát lelke rajta. Sokkal szívesebben rendezi le a dolgot szemtől szemben szó vagy kardpárbajban, ha valakinek a becsületében támad kivetnivalója. Szóval hagyják ezzel a gyerekes játszadozással békén, ha egy mód van rá. Míg ezen fortyogott magának, Cicafiú is megkapta a magáét az egyre kevésbé szimpatikus öregtől. Komolyan mondja, ha nem tanították volna meg arra, hogy az időseket tisztelni kell, már behúzott volna neki egyet. A nyelvét viszont nem bírta így megfékezni. Valahogy most nagyon nincs türelmes hangulatban.
- Megtenné kérem, hogy nem a fiatalurat zaklatja, hanem esetleg elmondana valamit azon kívül amire már mi is rájöttünk? –célzott az előbbi megjegyzésre a dolgok rosszabbodását illetően. Emellett azért eleresztett egy „kézben tartom a dolgokat” pillantást Ciculi felé, akit láthatóan elég érzékenyen érintett ez a téma. Daemon sem volt éppen a nyugalom mintaképe, de kell valaki, aki legalább látszólag magabiztos, és kettejük közül ez a feladat valószínűleg rá hárul. Szerencsétlen Nekorinak épp elég volt a „másnaposságával” vergődnie, már amennyire látszott rajta, hogy ki van készülve.
–Ne húzzuk egymás idejét… Nem tudjuk, hol vagyunk, de ez sokkal múlidézőbb nosztalgia annál, mint amihez szokva vagyunk. Az utolsó dolog, amire emlékszem egy átkozott banya a vidámpark… izé mindegy, szóval egy kuruzsló satrafa. És bamm, itt ébredtem. –gondolkodott el hirtelenjében, hogy itt milyen megnevezéseket használhat, avagy sem. Közben, hogy kellőképp kizökkentse őket a hangulatból, az inas meg is érkezett a teával, amit hamarjában felszolgált, és hagyta ismét magukra őket. Valószínűleg érezte, hogy jobb, ha nem marad sokáig ebben a nem éppen oldott légkörben. Daemon pedig nem zavartatva magát kapott fel egy csészét, és kezdte kortyolgatni a teáját, amivel sikeresen le is forrázta a nyelvét. Szitkozódva emelte el a szájától a csészét, és morgott magának, hogy mostmár tényleg elege van ebből a napból. Míg hagyta hűlni a saját teáját, Cicafiúnak is töltött egyet és az orra alá tolta. Daiki udvariassága még bőven ott motoszkált benne, hiszen fülig bele van zúgva a különleges gésájába.

Nem alakult legjobban ez a kötelező megjelenés. Szöszke sátánfi kelleténél is harapósabb hangulatban volt, amin kizárólag rontott az öreg szerzetes viselkedése. Hatalmasakat sóhajtva imádkozott a mindenhatóhoz, ne szakadjon el az a leheletvékony cérna, mely hűen jelképezte pokoli trónvárományos ingerküszöbét. Nem tehetett az ügy érdekében semmit, pedig nagyon szeretett volna valahogy segíteni, vagy kicsikét csillapítani a kedélyeken, esetleg átvenni a beszélgetés fonalát, hátha könnyebben jutnának egyről a kettőre és alvilági ninja macska fejét sem hasítaná ketté az idegesség. Bosszantotta megkötötték kezét az etikai előírások, hiszen egyszerű tanoncként nem volt más joga, csak annyi, jelen tartózkodhat és néma csendbe burkolózva háttérből figyelheti mesterét. Őrületbe kergette ez a merev szabályrendszer. Világ életében tiltakozott ellene összes létező porcikája. Kellenek a szabályok, nem tagadja, de neki ne mondják meg, mikor szólalhat fel valaki védelmében, aki közel áll hozzá, csak épp nincs róla öt köteg papírja milyen rangot tölt be hozzá képest és azok fényében milyen hangnemben, milyen környezetben beszélhet vele. Mostani helyzetet, akár vehetné büntetésnek szabadelvűségéért, régmúlt időkbe csöppenve kénytelen gyakorolni a hallgatás művészetét, pedig mennyire szívesen közbe dörmögne. Pattanásig feszült minden idegszála, mert szíve szerint régen nem ücsörögne tétlenül. Csakhogy, tiszteletben kellett tartania Daiki hírnevét. Geisha fele, vagy része, vagyis fogalma sincs micsodája, kétségbe esetten könyörgött, ne adjon kétes pletykáknak táptalajt indulatos kirohanással. Próbált, tényleg próbált megfelelni a kérésének. Összeszorított fogakkal és ruháját markolászó ujjakkal gőzmozdonyként fújtatott.
Hangulata kevésbé volt gyilkos hajlamokkal alátámasztva, mint sörényes vadász esetében. Saját nyűgein és tehetetlenségén túl kényszeresen aggódott érte, ami tovább duzzasztotta düh mércéjét. Nagyon jól tudta, nem olyan nyegle nyűgkirály, legkisebb fejfájástól kidőljön. Biztosan nem átlagon aluli migrén kínozta, ehhez elég volt ránéznie. Nyugtalanította nincs kezében semmilyen kártyalap, enyhíthetne a baján, vagy legalább megszabadíthatná az idős szerzetes keresztkérdéseitől. Részéről azt se bánta volna, ha sátáni leszármazott magából kikelve elkergeti, rondán beszél vele, vagy stílusosan megfenyegeti. Nem szép tőle, amiért lelki ismerete erősen lázadozott, de legkevésbé sem érdekelte mi lesz az öregemberrel. Egyedül az foglalkoztatta szabadulhassanak és jobban legyen pokoli herceg. Lassan addig zsörtölődött a helyzeten saját feje is hasogatni kezdett, bár az ő esetében viszonylag könnyen csillapította néhány társalgás közben elvesző sóhajjal. Magára a beszélgetés tartalmára már nem maradt energiája koncentrálni. Nagyjából arra riadt fel orra elé toltak egy csészét. Fonalat vesztve pislogott a forró italra, viszont a benne munkálkodó geisha, szinte azonnal halvány mosollyal bólintva köszönte meg a gesztust. Rá nem vitte volna a lélek elfojtsa reakcióját.
-Magának aztán rendesen felvágták a nyelvét, fiatalember!-Szerzetes hangos szürcsöléssel összekötött nevetgélése tépte ki gyökerestől azt a kicsike romantikus érzést, amit a geisha váltott ki benne. Nem tehetett róla, erre önkéntelenül morrant fel. -Érdekes, érdekes. Álmomban két idegen pottyant a kolostor kapujához. Egyikük erős, akár az oroszlán. Másikuk jámbor, mint egy bárány. Eltévedt vándorok voltak, kik útbaigazítást kértek. Kölcsönösen segítettünk egymásnak. Én helyes ösvényre tereltem őket, cserébe meggyógyították az árvaházban betegeskedő gyermekeket.-
Rátévedő tekintetre zavartam húzta össze magát. Teája felett kellemetlenül fészkelődve iparkodott láthatatlanná válni. Egyértelmű volt, mire célozhatott a szerzetes, épp azt nem értette, honnan szerzett róla tudomást. Nem lehetett rá más magyarázat, mint ténylegesen őket láthatta és akkor valóban látomása volt, vagy remek érzéke van beletrafálni létező dolgokba. Ötlete sem volt, de határozottan feszélyezte a kialakult helyzet. Ördögi vadmacskának sosem áradozott arról, lényegében egy torzszülött bolond, aki szellemeket lát. Amennyire lehetett kerülte a témát, lehetőséget szóba kerülhessen. Utálta ezt a valamicsodát és még jobban gyűlölte nem szabadulhatott tőle. Egész életében rossz árnyékként kísértette, pedig nem vágyott másra, csak normális, átlagos, hétköznapi ember lehessen. Nem akarta pont most kerüljön elő ez a történet. Nem akarta tőle is hallani micsoda mutáns borzalom. Szemeit összeszorítva fohászkodott a lehetetlenért. Eltűnni, semmivé válni, visszapörgetni az időt szóba se kerülhessen képessége.
-Segít, hogy segíthessek?-Rémültem kapta fejét az idős férfi irányába. Közel állt hozzá előre vetődve fogja be száját, de már régen késő volt. Egyértelműen tőle kérdeztek és egyértelműen róla beszéltek a gyógyítással kapcsolatban. Dermedten pislogott rá, ugyan mit tehetne. Száját eltátva erőlködött emberi nyelven válaszolhasson, csak épp nem tudta kinek. Magyarázkodjon alvilági trónörökösnek? Hitegesse nem érti miről beszél az idős férfi? Hazudjon? Nem lenne rá képes. Napnál világosabb nincs vele rendben valami. Arcán virít feketén-fehéren, tisztában van a szerzetes összes szavával. Nem tagadhatja a nyilvánvalót. Muszáj összeszednie magát, vagy elúszik a hazajutás lehetősége.
-Megteszem, szavát adja visszakerülünk a mi időnkbe és testünkbe?-
Hatalmasat nyelve kérdezett vissza a biztonság kedvéért. Végig az idős férfin tartotta tekintetét. Nem volt mersze alvilági vadmacskára pillantani. Félt mi fogadhatja és nem ment volna tovább lendülnie, ha szembesül az igazsággal, még egy számára fontos ember nézi ragályt terjesztő űrlénynek. Pont elégszer kapta meg azt a pillantást ne akarja megint látni. Nem kerülhette el az örökké valóságig, de még nem ment. Kizárólag orra elé koncentrált és nagyot nyösszenve kászálódott fel az elégedetten utat mutató szerzetesnek. Részéről indulhattak, bár kissé nehézkesen kényszerítette mozgásra sajgó tagjait. Első próbálkozásra majd nem ugyanazzal a lendülettel borult fel, amivel nekirugaszkodott a feladatnak. Tanulva az esetből, sokkal óvatosabban állt talpra.
Néhány lépés megtétele után, nagyjából ráérzett mekkora sebességgel lesz képes haladni. Legalább ebben segédkezet nyújtott az idős férfi. Korára való tekintettel nem diktált erőltetett tempót. Ennek ellenére azt hitte sosem érik el a várostól mindössze néhány száz méterre árválkodó kolostort, főleg a lépcsők miatt. Szembesülve a fák között lapuló meredek sorral fájdalmasan sóhajtva horgasztotta le fejét. Magában dünnyögve szorította ökölbe kezét képes lesz megcsinálni, majd lelkesedése minden morzsájától megfosztva trappolt reményvesztett rongybabaként a sorok között. Ötlete sincs mennyi ideig tartott mire felküzdötte magát, hogy lelkét kilehelve dőlhessen a legközelebbi fának. Kezdte érteni, mit érezhetnek az idősek. Mindkét lába kocsonyaként remegett. Háta szó szerint ketté kívánkozott szakadni. Ott helyben össze bírt volna esni a fáradtságtól. Kizárólag az hajtotta, egyben juttassa haza ördögi vadászok királyát. Ebbe kapaszkodva botorkált be az árvaháznak nevezett rozoga viskóba. Hatalmas fújtatása is elakadt a kicsiktől hemzsegő helységtől. Két lépés után földbe gyökerezett lábakkal nézett farkasszemet szakadt rongyokban köhécselő gyerekekkel. Mindenhol rémülten didergő szempárok fogadták. Nyomorúságos körülmények között éltek és a legrosszabb, mindezt a borzalmat ilyen fiatalon, önhibájukon kívül tapasztalták meg. Sosem férhetett fejébe az emberi felelőtlenség. Miért kell ártatlan gyerekeknek szenvedni szüleik hibáiért?
Szíve szakadt meg a látványtól. Nem haragudott senkire. Nem érzett semmi rosszat, csak végtelen hálát. Örült idehozták és tehet valamit ezekért a beteg gyerekekért. Semmi más nem foglalkoztatta, csak segíthessen. Eluralkodott rajta ez az egyetlen szándék. Megszűnt körülötte a világ, elcsendesedtek folyton zakatoló gondolatai, felerősödtek érzései, ujján hordott gyűrűjét lilás-kék fény vette körbe. Ösztönösen tudta mit kell tennie. Magabiztos léptekkel indult meg a hozzá legközelebb láztól vacogó kislányhoz.
-Ne félj! Hamarosan jobban leszel.- Kedvesen elmosolyodva guggolt le elé és helyezte feje tetejére bal tenyerét.- Arawarero, Nornadō!-
Halkan suttogva ejtette ki a szavakat, miközben fogalma sem volt miről beszél. Egyszerűen elismételte azokat a szavakat, amiket belső hangja mondott. Nem a benne rejtőző Yume volt. Sokkal inkább saját lelke szólította meg, ahhoz hasonlóan, amikor a sérült kutyákat gyógyította. Az egyetlen különbség erőben lakozott. Ahhoz képest sokkal nagyobb energiát szabadított fel. Egész szobát belengte a gyűrűjéből származó megnyugtató melegséget árasztó fény, melynek hatására tisztán rajzolódtak ki a szobában tartózkodók lélekszalagjai. Egytől egyik látta ki mennyire és mióta betegeskedik. Újabb rémes valóságtól sírástól küszködő hangon hívta elő gyógyító képességét.
-Naose, Isshi no kiō!-
Külső szemmel mindössze néhány másodpercig tartott a jelenség. Erős vakuvillanásra hasonlított, ahogy lélekenergiája felerősödött, majd ugyanolyan gyorsan szűnt meg. Ellenben számára legalább tizenkét órás műtéttel ért fel, mire legalább húsz lélekszalagot hozott rendbe. Tekintve soha nem tett hasonlót, túlerőltette magát, és egyszerre több emberen segített kifacsart citromként dőlt el. Földön kiterülve vesztette el eszméletét néhány pillanatra.