Valami nyugtalanít. Egy megmagyarázhatatlan, rossz előérzet uralkodik el felettem, ahogy immár az est sötétjében a szobám felé sietek. Hosszúra nyúlt a munka a hadnagyi irodában. Még lett volna dolgom. De már egy ideje rászoktam, hogy az iratokat reggel viszem át a kapitányi irodába, és akkor rakom időrendi sorrendbe őket, hogy ha Kagami-taichou visszatér közénk, mindent a maga rendjében találjon. Tényleg igyekszem mindent úgy végezni, hogy méltó legyek a harmadik tiszt szerepére.
Elhúzom a tolóajtót szobám előtt, és az ablakhoz sétálok. Kinézek a csillagtalan éjszakába. Megdöbbentően nagyot dobban a szívem attól a mély sötétségtől, amellyel szembenézek. A rossz előérzet felerősödik, tovább nyugtalanít. Az egész környezet valami rosszat sugároz. Nem tudom, mit érzek. Félelmet? Nem, az ismeretlentől nem félek. Az csak lerombolná minden koncentrációmat. Ezt egy igazi shinigami nem engedheti meg magának. Akkor a társait is veszélyeztetné, márpedig én ezt nem fogom megkockáztatni, soha. Így sem vagyok méltó az osztagom első két tisztjéhez, Ai-samahoz különösen nem. Jobb akarok lenni, hogy egy esetleges küldetés esetén képes legyek megfelelő módon segédkezni neki, és Shizuka-sannak. Rémes ez a lemaradás, de ahogy erre a vészjós kinti tájra tekintek, csak megszilárdítom magamban az elhatározásom. Még egyszer farkasszemet nézek a kopár sötétséggel, mely még a temetőben nyugvó holtakat is képes lenne megfélemlíteni, és behúzom a függönyt. Ne is lássam, míg ki nem aludtam magam, vagy fel nem ébresztenek a hajnali Nap első sugarai!
Nehéz elalvásra nyugtalan álom következik. Mikor alig 1-2 órával lefekvésem után felriadok, igyekszem lelassítani a légzésemet és kizárni mindent, ami a szobámon túl van. Ez a módszer régebben is mindig bevált, bár már régen nem kellett ehhez folyamodnom. Már csak a függöny redői alatt betűző napfény ébreszthet fel. Azonnal felpattanok, elhúzom a függönyt, és amint meglátom az égbolt egy magasabb pontján ragyogó Napot, kapkodva készülődni kezdek, és rohanok reggelizni. Csak pár falatot eszek, hogy mielőbb rendszerezhessem és elvihessem a már elkészített papírmunkát a kapitányi irodába. Már nagyon rég nem aludtam el ennyire. Noha tudom, hogy Shizuka-san még javában alszik, az ilyesmivel már szeretek jó előre elkészülni a felébredése előtt, hogy áttanulmányozhassam az aznap ránk váró feladatokat. Ma sem szeretnék másképp tenni.
Hamar összeszedem a már elkészült iratokat, és elindulok velük a kapitányi iroda felé. Úgy gondolom, út közben is képes leszek összerakni őket, hogy a többi közé illeszthessem az eddigi rendszer szerint. Az iratokat pakolgatva állok meg kicsivel Ai-sama irodája előtt, melynek ajtaján ekkor lép be egy számomra ismeretlen tiszt. Nem tudom, melyik osztag küldhette, és hallgatózni sem akarok. Kicsit előrébb lépek, a tolóajtó elé. Itt rakom be a helyére az utolsó tévelygő papirost. Az idegen tiszt hangja azonban így is elér a fülemig. Kagami-taichou éppen csak visszatért, és máris elküldik őt egy küldetésre? Tudom, hogy erős. Volt alkalmam megtapasztalni a lélekenergiája nagyságát, de azért reménykedem benne, hogy legalább Shizuka-sant magával viszi… Azért nem tilos, hogy aggódjak a kapitányomért, igaz?
Az üzenet rövid volt, és a tiszt távozása után is egy kis ideig csak állok döbbenten az ajtó előtt, épp takarásban. Csak pár másodpercet tétovázok, aztán nyelek egyet és belépek az ajtón. Ai-sama biccentését látva megengedek magamnak egy halvány mosolyt, és épp készülök berakni a papírhalmot a már az asztalon lévő alá, amikor meghallom a folytatást. Engem visz?! Nem a fukutaichout?! Befejezem a megkezdett mozdulatsort, majd bólintok, jelezve, hogy értettem és máris megyek a zanpakutomért. A Sors iróniája, hogy épp a minap fogalmaztam meg magamban a végleges elhatározást, nem csak Shizuka-sanhoz szeretnék felérni, de Ai-samanak is méltó társa szeretnék lenni egy küldetésben…
A kapitányom a yonseki mellett érem be. Intését megértve én is azonnal villámlépésre kapcsolok, és mindent megteszek, hogy tartani tudjam Kagami-taichou tempóját. Szerencsére ez annyira nem megy nehezen, mint gondoltam. Az úti célunk egyelőre Észak-Rukongai, mely botrányos vidék hírében áll. Nem mostanában jártam erre, de amennyire emlékszem, ez sosem volt másképp.
- Ha behatoló lennék, és valamennyire már felderítettem volna a terepet, én errefelé rejtőznék… Itt talán még az is kevésbé feltűnő, ha összetűzésbe keveredik valakivel egy idegen – magamhoz képest hosszan fejtem ki véleményem a kapitánynak. Szorosan a nyomában haladok, bármerre járjon, és figyelek, hogy ha történik valami, ne legyek az útjában sem.
Az erdős részen áthaladva figyelmes leszek arra, nem vagyunk egyedül. A kapitányra nézek, aki pont ekkor fordul felém. Ebből tudom, immár kétségtelenül, hogy ő is észrevette az ismeretlent. Szinte teljesen egy időben váltunk irányt, hogy az idegent, sötét ruhás alakot tudjuk követni, és reményeink szerint be is érni. Most nem hibázhatunk. Ha tényleg akkora lélekenergiát érzékeltek az éjjel, akkor mindenki gyanús, aki Rukongai területén surrangat az erdőben. Ez a legfőbb oka, hogy üldözőbe vettünk valakit, aki meglátásom szerint ugyanannyi eséllyel lehet shinigami, mint hollow, vagy bármi más. Egy ilyen helyzetben nem lehet kockáztatni, és az ügyet a lehető legnagyobb diszkrécióval kell kezelni. Legalábbis, nekem ez a véleményem.
Lassacskán csökken az üldözött és köztünk feszülő távolság. Kezdenek kivehetővé válni az alak körvonalai. Bizonyos részletek elég feltűnőek. Ilyen a shinigamik egyenruhája, és a szőke haj. Legalább az kizárható, hogy lidérccel akadna dolgunk. Azok nem shinigami-ruhát hordanak. Csak percek kérdése, hogy utolérjük az „űzött vadat”. Kapitányomra nézek, mi legyen, de ez szükségtelen. Az idegen hirtelen megtorpan és szembefordul velünk. A magam részéről lefékezek, és alaposan végigmérem, ki áll velünk szemben. Egy biztos: nem láttam még ezelőtt, de nem hiszem, hogy ellenség. Talán óvatlanság, de épp ezért nem is teszem a kezem a kardom markolatára. Persze nem hagyom magam teljesen védtelenül: végigpörgetem magamban, milyen kidou-t használjak, ha úgy hozza a helyzet. Szerencsére sem az efféle, sem egyéb gondolatok nem ülnek ki az arcomra, így nem kell attól tartanom, hogy bármit is leolvasna rólam, mint egy-két más emberről vagy shinigamiról, akik a többiek számára olyanok, akár egy nyitott könyv.

A kapitányom mellett lényegesen kevésbé tartok bármilyen veszélytől, ugyanakkor éppen az ő jelenléte miatt igyekszem minél jobban kiélesíteni az érzékeimet. Egy kapitány mégiscsak fontosabb a Gotei 13 számára, mint egy harmadik tiszt, és az elmúlt időszakot figyelembe véve szeretném, ha Kagami-taichounak nem kellene túlzottan megerőltetnie magát, és magamra tudnám vállalni a feladat rizikósabb részét. Persze, én is tudom, nem vagyok olyan szinten, hogy az ő vagy akár Shizuka-fukutaichou közelébe érjek egy küzdelemben, de talán arra még alkalmas vagyok, hogy Ai-samatól elhárítsam a veszélyeket, amiket ez a feladat rejt. Az elsődleges feladatom viszont az, hogy ne legyek az útjában és kövessem az utasításait.
Kagami-taichou kérdése után csak egy hűvösen kimért bólintással nyugtázom az idegen bemutatkozását és rangját. Meglehetősen nyugtalanító, hogy a második osztag sem egy alsóbbrendű shinigamit küldött. Bár erre számíthattam volna. Elvégre magam is hallottam, amikor az első osztagos tiszt azt mondta, a főkapitány a második és harmadik osztag kapitányainak személyes részvételét díjazná első sorban. Valamiért mégis csak most kezd tudatosulni bennem, jóval nehezebb dolgunk lesz, mint azt előre sejtettem volna.
- Wang Liu Mei, a Sanbantai sansekije – mutatkozom be jómagam is. Fon-san megjegyzését újabb hűvös pillantással honorálom. Az egy dolog, hogy engem lekezel, de a kapitányomat azért mégis túlzás ennyire tudatlannak tekinteni. Nyilván az ő kapitánya sem tűri az effajta viselkedést. Tekintetem ezt követően Ai-samara vándorol, és halvány mosoly telepszik arcomra. Eddig is tudtam, hogy verbálisan is képes vigyázni magára, de úgy tűnik, még annyira sem szorul a segítségemre, hogy egy ilyen megjegyzést elintézzek helyette. Ami azt illeti, engem nem is zavart volna, ha Ai-sama nincs most jelen. Csekély felháborodásom, melynek mindössze hűvös pillantásommal adtam hangot, csakis kizárólag kapitányom óvatlan minősítésének szólt. Az már egy másik kérdés, hogy ilyesmit azoknak szokás mondani, akik tipikusan faltörő kos módjára viselkednek küldetésekben, és mindennek nekimennek kérdezés nélkül. De ezt igyekszem nem felvenni, elvégre nem tudhatta, hogy egyikünk sem ilyen.
Az erdőn átsüvítő hűvös szellőtől kiráz a hideg. Hátam mögé pillantok. Ez a kis légmozgás figyelmeztet, hogy nem piknikezni, és egymás szavain merengeni, hanem dolgozni jöttünk. Épp az indulás gondolata fogalmazódik meg bennem, mikor Kagami-taichou kiadja az utasítását.
- Ahogy kívánja, Kagami-taichou – hajlok meg finoman kapitányom előtt, és parancsának megfelelően előrébb megyek. Nem egészen értem Ai-sama céljait ezzel, de bízom benne annyira, hogy tudjam, nem csinálna semmiféle meggondolatlanságot. Nyilván megvannak a maga tervei ezzel az egésszel, és nyilván valamiféle stratégiai meggondolás is húzódik a háttérben. – Akkor hát, Fon-san – nézek jelentőségteljesen a másik sansekire, majd útnak indulok előre. Igyekszem tempómmal igazodni mind Fon-sanhoz, mind Kagami-taichouhoz. Nem szeretném a lassúságommal hátráltatni őket a továbbiakban.
Minél beljebb hatolunk az erdőben, annál sötétebb lesz a környezet. Mintha valami különös erő elszívna minden fényt a környezetünkből. Akaratlanul is beleborzongok. Ez az alak, akinek a nyomában vagyunk… mégis micsoda? Milyen képessége van? Egyáltalán ez az egész az ő műve? És ha igen, mi a csudát akarhat Soul Society-ben? Az egyre mélyülő homályban már alig látok valamit, ám felfedezek valamit, ami mintha határvonal lenne: előtte még valami kevés fény, mögötte csak a feneketlen sötétség, amibe belefullad, aki oda lép. Alig észrevehető, nem túl látványos rész, inkább amolyan feltűnő átmenet, ami mégis ott van, és már a puszta jelenlétével fojtogatja a lelkemet, s én mégis haladok felé.
Kapitányom keze állít meg, ahogy utánam nyúl és visszaránt. Oldalra nézve látom, Fon-sannal is ugyanez a helyzet. Kissé elszégyellem magam, hogy nem gondolkodtam, és ha Kagami-taichou nem állít meg, habozás nélkül besétálok egy feltehetően jól védett területre. Ez olyan hiba, amit nem engedhetnék meg magamnak, ha valóban meg akarok felelni az osztagomnak. Nincs mentségem: elkalandoztak gondolataim abba az irányba, hogy legalább fejben megpróbáljam megfejteni lehetséges ellenfelünk gondolkodásmódját. Mondanom sem kell, ezt sikertelenül tettem, ráadásul közben veszélybe is sodortam volna mindannyiunkat, annak ellenére, hogy világosan – bár ez a szó jelen esetben enyhe paradoxon – láttam, a továbbiakban még ennyire sem lesz veszélytelen a küldetésünk, mint eddig. Ai-sama azonban nem fedd meg, csak közli, hogy innentől ő szeretne vezetni. Bólintással jelzem, tudomásul vettem szavait, és oldalra lépek, hogy magunk elé engedjem a kapitányom.
Késve érzékelem a veszélyt, de szerencsére Ai-samanak nem okoz gondot a megsemmisítése. Ez lenne az üzenet? Ha nem lépünk be a sötétség birodalmába, lidérceket kapunk a nyakunkba? Kagami-taichou is erre a következtetésre juthatott, mert nem mond semmit, csak indítványozza továbbhaladásunkat. Úgy tűnik, tényleg nincs sok választásunk, és noha aggódom frontvonalra álló kapitányomért, azért nekem is be kell látnom: tényleg ez a legjobb húzás a mi szempontunkból is. A fehér haorit könnyebb észrevenni hátulról, mint a fekete egyenruhát. Így egy halk sóhaj után követem kapitányomat a sűrű sötétségbe.
Rövid idő alatt bebizonyosodik, hogy ez a rész a vártnál is nehezebb lesz. Ha Ai-sama nem észleli időben az első két csapdát, nagy valószínűséggel én is belesétálok, vagy éppen egy már lehullott ketrec rácsainak ütközve fájlalnám most a fejem. A továbbiakban jobban oda kell figyelnem. Nem hagyhatom ennyire eltompulni az érzékeimet, mint korábban tettem. Ha a kapitánnyal bármi történne, muszáj ott lennem, hogy a segítségére lehessek. Egy ilyen helyen az lenne a legrosszabb, ha eltávolodnánk egymástól. Ezzel nagyon is tisztában vagyok, így próbálok árnyékként suhanni Ai-sama után. Néha-néha oldalra pillantok, Fon-san is hasonlóan cselekszik-e. Sosem kell csalódnom benne, mindig ott van valahol, ahol számítok rá.
Még egy-két kifeszített kötél átugrálása után sem jelenik meg semmilyen ellenfél. Ez rettentően gyanús. Mintha az ellenség direkt engedne túl közel egy bizonyos helyhez… Vagy valami másra vár? Hogy lankadjon a figyelmünk? Villámként csap belém a felismerés, hogy ez esetben én magam szolgáltatnám az okot, elvégre épp most oszlott meg a koncentrációm a kerülgetés és a gondolkodás között – a mai napon sokadszorra. Ennek ellenére nem léptem rá semmire, ami különös vagy gyanús lett volna, mégis surrogást hallok szemből, nem is egyet. Tudom, ezzel kicsit távolabbra sodródom a többiektől, mégis elugrok oldalra, hogy kikerüljem azt az azonosíthatatlan tárgyat, ami felém repült, és amiből egy-kettő feltehetőleg a többieket is célba vette. Az én reakcióm azonban hibásnak bizonyul: talpam alig éri a talajt, máris beszakad alattam. Mintha vékony álca lett volna valami mély fölött. Egyetlen szerencsém, hogy a szélére érkeztem, így pont meg tudok kapaszkodni a peremben.
- Kagami-taichou, Fon-san, vigyázzanak, hová lépnek! Úgy tűnik, üregek is vannak… - kiáltom előre a többieknek, miközben próbálom magam feltornázni a szilárd erdőtalajra. Határozottan nem így terveztem azt a korábbi kitérő ugrást. Továbbá megjegyzendő, hogy többet kellene erősítenem, és akkor esetleg nem szenvednék ennyit egy ilyen kis semmiséggel. Ha legalább a verem fala nem lenne ilyen sima és csúszós… Határozottan kijelenthetjük, nem alakulnak túl jól a dolgaim. És a helyzetet tovább rontja az üvöltés, mely a hátam mögött hangzik fel. Erre várt volna a célpont? Hogy valaki belesétáljon az egyik csapdájába, és ránk uszíthassa a lidérc cimboráit?

Felettébb kellemetlen már maga a tény is, hogy egyáltalán beleestem egy csapdába, és ezt csak fokozza, hogy valaki másnak kell kihúznia belőle. Nem is merek a szemébe nézni, hiszen a mai napon az egyetlen eredményem, hogy legalább megkapaszkodtam az üreg peremén. Ez igencsak szánalmas teljesítmény, jómagam is tisztában vagyok vele. De rángatni azért nem kéne, hiszen korábban már kiderült, hogy tudom tartani a tempóját. Ezzel nagyon is tisztában vagyok, úgyhogy a karom fogságának ellenére mindent elkövetek, hogy tartsam vele a lépést, és nem tűnjön úgy az egész, mintha ráncigálna. Az súlyosan roncsolná az önbecsülésemet, és egyébként sem vagyok hajlandó ezt az örömet megadni neki, vagy bárki másnak. Bennem is van némi büszkeség, és ez nem a belém nevelt fennhéjázás, sokkal inkább egyfajta bennem élő méltóság, amit nem lehet csak így egyszerűen sárba tiporni. Ezt pedig még egy második osztagosnak sem fogom hagyni, akármennyire is bizonyítani akarja, mennyivel jobb nálunk.
Kapitányom is levonja a konklúziót korábbi botlásomból. De jobb is így, mintha a saját bőrén tapasztalta volna az egészet. Még mindig az a véleményem, hogy inkább én, mint bárki más. Fon-sannak viszont a megoldásra is van ötlete, úgy tűnik, és bár nem igazán örülök ennek a ténynek, kénytelen vagyok elismerni, hogy egész használhatónak tűnik. Ahogy azt is be kell vallanom magamnak, akármennyire frusztráló, hogy nekem sem jutna jobb az eszembe. Tényleg ennyire silány munkát végeznék? Kagami-taichou is beleegyezik a nibantaios tiszt javaslatának követésébe, így ha lenne bármi ellenvetésem, most lenne az utolsó esélyem, hogy elmondjam. A tényállás azonban az, hogy nem tudok belekötni, és mivel ismeretlen terepen vagyunk, kénytelenek vagyunk azon elindulni, amink van. Akkor is, ha talán jobb lenne bevárni, vagy előcsalogatni az ellenfelet.
Mivel ez az egész Fon-san ötlete, jobbnak látom, ha innentől ő halad elől. Azonban az is hamar bebizonyosodik, hogy magamban tett felvetésem, mely szerint talán az ellenfél kicsalása lenne jó lépés, téves. Ez akkor derül ki, amikor kapitányom egy ismeretlen eredetű tárgyat kényszerül kivédeni. Úgy tűnik, az az arckifejezés, mellyel ezek után kapitányom illeti a második osztagost, elégnek bizonyul ahhoz, hogy elinduljon. Már magam is mennék utána, mikor kapitányom keze visszaránt.
– Értettem – felelek egy bólintással kísérve, hogy jelezzem, megértettem. Bal kezem katanám tokjára helyezem, közvetlenül zanpakutom alá, hogy egyetlen ujjal feljebb lökhessem, és jobb kezemmel könnyedén előhúzhassam a bíborszín tokból, amikor csak szükségem lehet rá. A kapitányomnak igaza van. Innentől bármikor hasznomra válhat.
Fon-sant követve egyszerre egy közelemben elröppenő kidoura leszek figyelmes. Ugyan a fénye hamar kialszik, de vállam fölött hátrapillantva még épp látom Ai-samat. Bizonyára az ő műve volt. De most nem érek rá ilyesmivel foglalkozni. A feladatunkra kell összpontosítanom. Ez a koncentráció pedig úgy tűnik elkél, hisz a felhangzó üvöltésből ítélve hívatlan látogatókat kaptunk a nyakunkba. Ez csak annyit jelent számomra, hogy kicsit zárnunk kellene az alakzatot, és sokkal kisebb térközöket hagyni egymás között, tehát a következőkben igyekszem közelebb maradni Fon-sanhoz és remélem, hátrapillantva látom, kapitányom is a felzárkózás mellett döntött. Ennek őszintén örülök.
A lidércek azonban így is beérnek minket, vagyis én inkább úgy látom, hogy bekerítenek. Mintha előre meghatározott alakzatban jöttek volna, vagy legalábbis tisztában lettek volna mind a hollétünkkel, mind az útirányunkkal. Gondolatolvasók? Fon-san tud valamit, amit mi nem? Akárhogy is, nem érek rá ilyesmiken gondolkodni. Az előre eltervezett mozdulattal gyorsan kezembe varázsolom zanpakutomat, hogy aztán tenyerem végighúzva élén elsuttogjam hívó parancsát.
- Nobiro, Chi Kiri – suttogom a támadásom parancsát, kardom hegyét az egyik lidérc maszkja felé tartva, és remélem, ennyi elég ahhoz, hogy elintézze az ellenfelet. Ezen kívül haladás közben ellövök még egy Byakurai-t egy másik célpont felé, ám ami ez után következik, arra nem számítottam. Legalábbis számomra az eddigi csapdák után merőben új, hogy ezúttal valami robban a fák törzsén. És a hatásmechanizmusából ítélve nem is az a célja az egésznek, hogy a szétszóródó törmelék nyársaljon fel minket, hanem a dőlő fák temessenek bennünket maguk alá. Ez így mégis túl egyszerűnek tűnik. Mintha pont az lenne a cél, hogy kitérjünk előle… Viszont a magam részéről képtelenségnek érzem, hogy ennyi fát egyszerre kiiktassunk, éppen ezért megpróbálok elugrani a várható becsapódás elől, lesz, ami lesz alapon. A mai napon ez már nem az első téves döntésem.
Túl későn veszem észre, hogy hiányzik a talaj a talpam alól. Mikor erre a tényre rádöbbenek, már túlzottan is késő. Nincs mit tenni. De pánikba esnem sem szabad. Kicsit korábban már átéltem hasonlót. Ha most mindenképpen zuhannom kell, hát már nem nézek annyira riadtan elébe, és talán kicsit jobban fogom viselni az egészet. Bár arra még így sem készültem fel, hogy egyre gyorsulva fogok zuhanni a feneketlennek rémlő sötétségben, azért igyekszem higgadt maradni. Csak még ki kell találnom, hogyan érjek földet… Mert a nyakamat kitörni bizony semmi kedvem nincsen. Elmerengésemből kapitányom visszhangot verő kiáltása riaszt. Ekkor veszem észre, hogy zanpakutom még mindig kivonva van kezemben. Bal kézzel azonnal megfogom kardom tokját, hogy legalább tudjam, hova kell visszahelyezni. Ezután már csak gondolkodnom kell, mit használhatnék. Az általam ismert kidouk többsége jelen esetben hasztalan. Nincs más választásom, mint egy támadó hatásút ellőni a föld felé, és reménykedni, hogy a becsapódása által láthatom a mélységet, aztán a megfelelő pillanatban megismételve az utolsó métereken lassíthatom a zuhanást. Biztos vagyok benne, hogy így is megütöm majd magam, de talán valamelyest tudom tompítani.
- Hadou no yon: Byakurai – halkan szólalok meg, kezem a föld felé tartva, vagy legalábbis a mélység gyomra felé. A becsapódás helye még így is elég távolinak tűnik, de tudom, hogy egyre gyorsabban zuhanok másodpercről másodpercre. Pusztán azok alapján, amit láttam. Megismétlem hát az idézést még egyszer, és mivel már elég közelinek tűnik a talaj, pár másodperc múlva megpróbálom harmadszor. A becsapódó fehér villám keltette kisebb robbanás tényleg lassítja a zuhanást, noha a landolás után kicsit még fájlalom hátsó felem, igyekszem minél hamarabb talpra állni. Már csak egy a bökkenő: hol vannak a többiek?
A fal mellett tapogatózva indulok el arrafelé, amerre kapitányomat sejtem, és óriási szerencsémre sikerül is megtalálnom őt néhány kanyargás után. Valahol Fon-san is a közelben lehet.
- Taichou… Úgy tűnik, a szakadékok összeköttetésben állnak. Csak találgatok, de ha ez egy összefüggő rendszer, talán érdemes lenne felderíteni… - jegyzem meg kicsit közelebb lépve Ai-samahoz. Nem tudom, mennyire használható ötlet, először minden esetre Fon-san hollétét lenne jó kideríteni, amennyiben még nem talált meg minket ő maga…

Fon-san hangja kissé váratlanul ér, nem számítottam rá, hogy ennyire a közelben van. Pedig, ha jól meggondolom, ez olyan óvatlanság, amire egy ilyen küldetésen nem lehet bocsánat. Tapasztalhattuk korábban, mennyire fontos és nélkülözhetetlen itt az éberség, mégis, kicsit leengedtem a védelmem. Öreg hiba, amit már nem kellene elkövetnem. Egyszerűen nem lenne szabad ily felelőtlenül viselkednem. Fon-san további véleménykifejtése csak tovább erősíti ezt az érzést, noha nem igazán értek vele egyet. Én már nem szeretnék várni a további csapdákra. Ha ez egy barlangrendszer, mindenképpen be tudnak keríteni. Ha egy helyben maradunk, ez csak könnyebb lenne. De a további vitát fölöslegesnek érzem. Nem számít, mit mondok, neki is nyilván megvan a saját véleménye, és Ai-samaval is ugyanez lehet a helyzet. Azzal pedig, ha vitatkozom, nem viszem előre a küldetést. Így inkább megtartom magamnak a gondolataimat. Többre megyünk vele.
Elmém fogaskerekeinek kattogását a talpam alatt megremegő talaj és az omladozó járat darabjainak becsapódása zökkenti ki. Ismét hagytam, hogy elkalandozzak, és ismét megkaptam ékes tanúbizonyságát, mily felelőtlen is az ilyesfajta tevékenység egy küldetés alatt. Innentől kezdve jobban kell figyelnem. Nincs más választásom. Ha rendesen szeretném végigcsinálni ezt a küldetést, és nem terhére lenni a kapitányomnak, össze kell szednem magam, és többé nem engedhetem, hogy lankadjon a figyelmem. A törmeléket kerülgetve iramodom meg gondolkodás nélkül Ai-sama után. Úgy érzem, nekem a kapitányom mellett lenne a helyem. Ez eleinte inkább csak ösztönös cselekvés, maga a gondolat csak akkor materializálódik bennem, mikor már a talaj ismét szilárd a talpunk alatt. Az is csak ekkor tűnik fel, hogy harmadik társunknak teljesen nyoma veszett. Mondhatni köddé vált.
Ai-sama szavai, majd rám villanó tekintete… ennek hatására azonnal lesütöm a szemem. Talán hibás döntés volt a kapitányomat követni? Nem hiszem… nem lehetett az. De ez a kis gesztus elég volt ahhoz, hogy megszólalni se merjek. Valahogy most félek a tulajdon kapitányom szemeibe nézni, így inkább szó nélkül követem. Nem, nem gondolnám, hogy rám dühös, csak… nem tudom. Úgy érzem, most nincs szükség arra, hogy bármit is hozzáfűzzek a történtekhez. A haladás pedig… szerintem logikus döntés. Ez a hely immáron zsákutca. Itt maradni felérne egy öngyilkossággal. Néhány pillanat után attól a korábbi szándékomtól is eltekintek, hogy nem nézek fel Kagami-taichoura. A környezet, hiába figyelek rá, elengedhetetlenné teszi, hogy a bűntudatot félresöpörve próbáljam meg teljesíteni a tőlem elvártakat. A kapitányom jelzésére kicsit mögé lépek, kezemet már saját döntésemből, félig önkéntelenül siklik zanpakutoum markolatára. Az árnyakat én magam hiába nézem. Nem tudom eldönteni, miféle lények lehetnek. Kezd magas lenni nekem. Mintha ez a küldetés nem egészen az én szintem lenne… Nem! Erre gondolnom sem szabad! Teljesítenem kell, méghozzá a tőlem telhető legjobban. Ennyivel tartozom az osztagomnak, és nem utolsó sorban: a saját önbecsülésemnek és büszkeségemnek.
A kavargó árnyak mintha közelebb hömpölyögnének. Nem látványosan, nem váratlanul. De egyre közelebb táncolnak, és ki tudja, miért, de meglehetős ellenérzést táplálok irányukba. Kivehetetlen suttogásuk csak fokozza a gyanúmat feléjük. Nem túl kellemes érzés a jelenlétük. Kicsit arra emlékeztet, amilyennek gyerekként a kísérteteket képzeltem. Félelmetesnek nem mondanám őket, de a feszültséget megadják. Különösen szavaik, az a néhány mondatfoszlány, melyekből ismerős nevek csengenek fülembe. Mind-mind ismerős, fontos személy, akiket nem akarok elveszíteni. Honnan? Honnan tudhatják ezek a fekete füstös alakok, kik állnak hozzám legközelebb, és miért? Mit akarnak ezzel elérni? Talán pont azt, amit csinálok is? Hogy elkezdjek kételkedni? Mert ez az érzelem bizony megjelenik, bármennyire is küzdök ellene. És innentől mintha nem lenne többé menekvés. Azzal a csipetnyi kétellyel együtt meghallom azokat az elnyomott, elfojtott gondolatokat is, amiket még magam sem vettem tudomásul, de lelkem mélyére nézve tisztában vagyok vele, a sajátjaim. Ettől a felismeréstől szinte teljesen megdermedek. Nem tudok mit tenni ezzel. Kardom markolatán pihenő kezem kicsit megremeg. Ez határozottan nem az a mozdulat, amit akartam. Ugyanis én megszorítani szerettem volna a kardmarkolatot. De a kétségbeesés… a kétségbeesés jelenleg olyan luxus lenne, amit nem engedhetek meg magamnak.
Ujjak fonódnak a csuklómra, és ismerős lélekenergia csap fel a közelemben. Ettől azonnal magamhoz térek. Pislognom kell néhányat, hogy kitisztítsam homályos látásom. A sírás határán lettem volna? Ezt én nem tudom már megítélni. Az arcomon nincs nyoma nedves hűvösségnek, ami a könnyek után maradni szokott, tehát gyengeségem valószínűleg nem mutatkozott meg. Szégyellem magam, amiért beleestem egy ilyen csapdába, és gondolkodás nélkül követem a kapitányom, akármerre is tartson. A sebességét fel tudom venni, és hozzá igazodok. Most csak rá figyelek, nehogy még egyszer ilyesmi történhessen. Mikor elenged, megtorpanok, és hallgatom szavait. Valahogy úgy érzem, ez nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy elnézését kérjem a korábbiakért. Meg aztán… Ez most olyan helyzet, ahol félre kell tennem a személyes érzelmeimet. Nem szabad hagynom, hogy bármi eluralkodjon rajtam, például félelem, vagy harag. Feszült vagyok, mégis, próbálom megőrizni a hidegvérem, és megpróbálom megkeresni, a területen belül hol lehet magas reiatsut találni. A helyzet azonban elkeserítő. Hiába a kapitányom szavai, sehonnan nem érzek semmit. Egyre inkább elgondolkodtat, miféle hely ez. Cseppet sem tetszik. Mindenképpen nyitva kell tartanom a szemem.

A játékmester immáron nem a jól megszokott helyén ült. A haorit viselő nő szavai jócskán felkeltették érdeklődését. Eddig is valamelyest szórakozott a shinigami trión, de valahogy nem volt az igazi a játék. Úgy tűnik, végül a trükkök megtették hatásukat, és végre elkezdődhet az igazi móka és kacagás. Legalábbis számára. A halálisteneknek nem biztos, hogy annyira tetszeni fog, de ez a tény valahogy nem tűnik fontosnak neki. A barlangrendszer az ő területe volt és lesz is, tele olyan pontokkal, amik neki jelentenek előnyt, és amikről egy behatoló nem tudhat. A sötétség áldott hatásairól, és biztonságot nyújtó lepléről nem is beszélve. A shinigamik pedig… nos kételkedik benne, hogy tudnának neki újat mutatni. Elvégre, egyszer régen ő maga is közéjük tartozott, csak túlzottan korlátozottnak érezte azt a létet. A technikákat viszont nem felejtette el.
Nem nehéz eljutnia arra a pontra, ahol a két nő tartózkodik, hiszen meglepő módon egész közel jutottak privát kis trónterméhez. Gyorsan mozog, talán túlzottan is. Csak egy pillanatnak tűnik az az idő, amire kilép a teljes sötétségből a félhomályba. Ez az idő épp elég arra, hogy invitációjának jelét, egy-egy karcolást otthagyjon a nők arcán.
– A rejtőzés gyakorta elegendő tud lenni a hosszú élethez, kapitány – szólal meg az idegen a sötétség fedezékében. Az utolsó szót különös, cseppet gúnyos hangsúllyal ejti, mintha nem egészen tartaná méltónak a nőt a haori viselésére. A visszhangnak köszönhetően pedig az sem teljesen egyértelmű, honnan vetemedett kommunikációra a vendéglátó. De ez nem probléma. A kapitány mellett elrepülő Shakkahou egyértelművé teszi az idegen hollétét. Azt már nem várja meg, hogy vendégei odaérjenek hozzá, megfordul és visszamegy a központi terembe. Célzásnak szánja, hogy a két nő kövesse, és ott játszadozhasson velük a továbbiakban. Végülis, ott van elég hely bármihez, és valamivel a látási viszonyok is jobbak.

Hátat fordítani egy kapitánynak? Ugyan már, az a nő még csak gyerek. Nem lehet olyan veszélyes és még a sebessége is sétatempónak tűnt az övéhez képest. Az egyetlen kellemetlenséget csak az okozza számára, hogy mivel a két nővel immáron szemtől szemben játszik, nem tudja figyelemmel követni a férfi mozgását a rendszerben. Felettébb bosszantó. De előbb-utóbb előkerül az is, vagy a lidércek elintézik. Azokból is akad még egy-két erősebb példány a barlangban, nem kell túlzottan sokat aggódnia a harmadik shinigami miatt. Értelmetlen lenne.
– Nézőpont kérdése, kapitány – vigyorog ezúttal nyílt gúnnyal a haorit viselő személyre. A sebessége még mindig nem elég arra, hogy beérje, bár a kidouk blokkolásához már neki is szüksége van egy pajzstechnikára, de ez sem ingatja meg abban a tudatban, hogy neki van fölénye ebben a küzdelemben. Ő van hazai pályán, nem pedig a három betolakodó. Három?! Ez csak két nő. Az egyetlen férfi a csoportban elkavarodott a barlangban és ki tudja, merre járhat épp. Ezeket küldte volna Seireitei az ő elfogására? Nevetséges. Mit várnak három gyerektől? Szórakoztatta, ugyanakkor sértette is az elképzelés.
– Kedves ötlet az Akadémiával példálózni. De nem gondoltál még arra, mennyire megköti a tisztek kezét a Gotei? Unalmas állandóan csak másoknak ugrálni, mikor az erőd megvan ahhoz, hogy te is irányíthass. – válaszolt a kapitánynak ismét, védekezés közben. Ha ez minden, amire a nő képes, akkor a tisztjétől sem szükséges sokkal többet várnia. Gyerekjáték lesz elintézni őket, e felől immáron teljességgel biztos.

Kapitányom hirtelen mozdulata ismét kizökkent némileg a koncentrációmból, és először nem is tudom mire vélni a történteket. Aztán megérzem arcomon lecsorogni a forró nedvességet. Két ujjammal törlöm le arcomról és tekintem meg tulajdon véremet. Csak ekkor gondolok bele, hogy kapitányom akár az életemet is megmenthette eme tettével. Az én dolgom az lenne, hogy támogassam, ehelyett csak hátráltatom, és visszafogom a küldetésben. Eleddig legalábbis nem bizonyultam valami hasznosnak. Nekem lenne az a dolgom, hogy védjem a hátát, ehelyett csak gondot okozok, és még neki kell vigyáznia rám is. Ebből látom csak, mekkora is a szakadék köztem és a kapitány között. Erősebbnek kellene lennem, hogy segíthessem, ahogyan azt egy jó tisztnek kellene. De nem vagyok jó semmire… Mindegy, ez most nem is számít. Amint észreveszem, hogy kapitányom gondolkodás nélkül követni kezdte az ellenfelet, aki mintha csak erre várt volna, azonnal villámlépésre váltok magam is. Lépést kell tartanom Ai-sama és az ismeretlen shinigami párosával. Nem maradhatok le. Még a két termet összekötő folyosón húzom elő zanpakutoumat, és azt kezemben tartva érkezek meg kapitányom mellé. Itt megállok, és csak próbálom felmérni a terepet. A látási viszonyok határozottan jobbak, mint korábban.
Igyekszem szemmel tartani ezt a kis párharcot, ami a szemeim előtt bontakozik ki, és közben szép lassan, óvatosan és lehetőleg nem túl feltűnően odébb araszolni, hogy egy támadásra alkalmasabb pozícióba kerülhessek. Közben a szemem sarkából felfigyelek a csapatunk harmadik tagjára is, de éppen csak egy aprócska pillanatra hagyom elidőzni rajta a tekintetem. Ha túl feltűnően néznék oda, azzal leleplezném. Azt pedig még én is átlátom, hogy egy meglepetés játékos csak előnyt jelenthet nekünk, ha nem is a legnagyobbat, de valamennyit azért igen. Nekem viszont láthatóan kell játszanom, még ha próbálok is úgy keresni a lehetséges támadási pontok között, hogy az ellenfél lehetőleg ne vegyen észre. Valahogy ki kell használnom kapitányom kidouinak hatását. Még ez az alak sem lehet képes egyszerre figyelni mindenre, akármilyen arrogáns és fennhéjázó is. Nem lehet akkora előnye velünk szemben. Még ha nem is dolgoztunk korábban együtt, az erő akkor is az egységben rejlik, nem igaz? Bízom Kagami taichouban, és bíznom kell Fon-sanban is. De a legnehezebb elhinni, hogy én nem fogok az útjukba kerülni a küzdelem során, mégis el kell kérnem magamban ezt az állapotot. Meg kell találnom a hitet önmagamban a korábbi kudarcaim után, különben tényleg nem veszik majd hasznomat. Ezzel tisztában vagyok. Veszek hát néhány lassú, mély lélegzetet, hogy megőrizhessem hidegvéremet, és kitalálhassak valamit.
– Igenis! – fordulok kapitányom felé egy bólintással, és máris átdobom a pengét a bal kezembe a shikai aktiválásához. - Nemuri kara same, Chi Kiri! – kezem a szokásosnál is gyorsabban siklik végig a kardom élén, miközben vérem a parancsszavakkal együtt vörösre színezik a pengét. Szinte azonnal vissza is veszem jobbomba kedves fegyverem. Nem várhatok, most cselekednem kell, ameddig a kapitányom lefoglalja az ellenfelet a démonmágia általi támadások segítségével. Nem fogok csalódást okozni.
Villámlépéssel indulok meg a barlangterem falával párhuzamosan, hogy az ellenfél közelébe kerülhessek. A zanpakutoum támadása csak rám terelné a figyelmet, így egyelőre a zanjutsura kell hagyatkoznom, ha meg akarom lepni ezt az alakot. Ha mögüle megyek, a pajzsa elméletileg engem is meg kell, hogy védjen. Ebben kell bíznom, mert ha eltalál Ai-sama egyik kidouja… azt nem úszom meg ép bőrrel. De hátulról egy Ryoudan alkalmazása még megoldható úgy, hogy ne legyen belőle bajom később… Talán. De ehhez nagyon gyorsnak kellene lennem. Ki kell hoznom magamból a maximumot sebesség terén, ha jól akarok kijönni ebből a kis akcióból.
A terv félig megvan. A megfelelő pozícióba kerültem, innen már csak a támadás maradt. Nem szúrhatom el. A magasba emelem a kardomat, hogy lecsaphassak, amint elég közel érek a célszemélyhez. Csak egy pillanat, és nagy lendülettel megsuhintom a kardomat. Ha sikerül, ennek nyomot kell hagynia, még akkor is, ha gyengébb vagyok nála, hiszen a koponyáját céloztam. Egy elfogandó személlyel szemben nincs kegyelem.

A kapitány nőszemély értetlensége kezdte bosszantani. Nem elmondta az imént, hogy túlzottan korlátozva érezte magát? Hiszen ő különleges. Magas szintre fejlesztette fel magát, kijárna neki a móka is, és eszében sincs mások ölebeként ugrálni az elédobott koncra, pláne nem lidérceket kaszabolni. Azok a lények talán még szánalmasabbak, mint maga a Gotei, bár… tény, hogy némely értelmesebb példányt a saját szövetségesévé tudta tenni, és ezáltal irányítani őket. Nem is volt rossz szórakozás. De ez a nő az ostoba kérdéseivel… elrontja az egész játékot.
– Cél? Unaloműzés, kedves kapitány. Untam az egyhangúságot, a merevséget. Szabadságra vágytam, hát megszereztem. És mi történik, mikor visszatérek a környékre körülnézni? Három gyereket küldenek ki, hogy elkapjanak! Ez volna a szervezet, amire olyan büszke vagy? – gúnyos nevetése nem is tette kérdésessé, mi a véleménye erről az egészről, mire tartja a Goteit és az osztagait, ideértve magukat a kapitányokat. Önteltségében azonban még ő is elkövetett egy hibát. Ez közel sem nevezhető nagynak, csupán kellemetlennek. Az az átkozott nőszemély annyira elvonta a figyelmét, hogy a köddé vált tisztjét csak akkor tűnik fel neki, mikor már a háta mögött készül megtámadni. Épp az utolsó pillanatban sikerül félrepördülnie a vörös fényű katana útjából, és ennek örömére a pajzsot is megszünteti. Nem, persze, hogy nem ússza meg. A vágás a bal karján, és az őt eltaláló shakkahou közel sem érintették kellemesen, sőt, kifejezetten érzékenyen. Az a nyomorult penge… Nem olyan mély a sebe, hogy ennyire vérezzen, ráadásul még az az istenverte kidou is rajta robbant… Ez határozottan nem jött jól neki. Most úgy fog kijönni ebből a helyzetből, mintha a két nőnek lenne bármi esélye is ellene. De jó kedvét visszaszerzi, hogy az aljas, őt orvul megtámadó nőszemély sem járt jobban, bár őt csak a kapitánya shakkahouja találta telibe. Hála az utolsó pillanatban megszüntetett pajzsnak, amivel nyilván sem ő, sem a kapitánya nem számoltak.
– Látod, kapitány? Ezért nem szabad gyerekeket küldeni veszélyes feladatokra. Még a kapitányuk erejét sem képesek elviselni – nevet fel a földön fekvő lányt nézve. Ebből már teljesen egyértelmű, hogy a tiszt és a kapitány két külön szinten mozognak. Ennek persze így is kell lennie, de ez akkor is szórakoztatta. De nem ment el teljesen az esze, még mielőtt a földre került shinigami összeszedhetné magát, máris a hátához szegezi a zanpakutouját. Pont a szíve fölé. Egyetlen mozdulatába kerülne megölni. De nem teszi, helyette a haorit viselő nőre vigyorog. - És most mit fogsz csinálni, kapitány? Feláldozod a tiszted, hogy engem megtámadj?

Az ismeretlen tekintete elkomorodik, ahogy a kapitányra néz. Az a nő… miért nem fog rajta semmi, amit mond, mikor direkt bántani akarja? A szavak néha jobban fájnak, mint a kard okozta sebek. Mert a test sebei begyógyulnak, de ha a lélekben kár esik, az jó ideig ott marad, és sosem heged be teljesen, ha elég mélyre sikeredett a törés. Márpedig szavaival, a maró gúnnyal, amit beléjük visz, éppen a kapitány lelkét kívánná megtörni teste helyett. Azt akarja, hogy elveszítse önuralmát, és végre végezhessen vele. Nem is lenne nehéz, hiszen eddig is ki tudta védeni a csapásait. Kivéve azt az egyet, amit a tiszt miatt volt kénytelen beengedni személyes szférájába. Még szerencse, hogy ezzel mindkettejüket meg tudta lepni.
– Mondani könnyű, kapitány. Bizonyíts! – ismét gúnyos volt, vigyorgott, de már némi indulat is vegyült szavai mögé. Aztán ismét kénytelen lefelé fordítani tekintetét. A látványon fel kell nevetnie. - Nocsak. Te máris képes vagy mozogni? – ezzel a lendülettel odébb is rúgja a lány vörös katanáját a közelből. Nem érti ezt a kölyköt. Meg akar halni, hogy ilyen fenyegetett helyzetben is a kardjáért nyúlna?! Ostoba. Ahogy a kapitánya is. Utóbbi láthatóan nincs is abban a helyzetben, hogy bármit is tegyen. Nem éri meg vele foglalkozni, innentől nyert ügye van. Legalábbis így gondolja, de aztán előkerül a trió hiányzó tagja…

Fáj mindenem. Mennyi ideig lehettem eszméletlen? Mennyi ideig voltam képtelen segíteni a kapitányomnak, és mennyire hátráltathattam ezzel a küldetést? Óvatlan voltam, hogy nem számítottam a pajzs megszűnésére… Arrogánsabbnak gondoltam ezt az alakot annál, minthogy saját épségét kockáztatva elhagyja a biztos védelmet. Elbíztam magam, és ez egy ilyen kaliberű küldetésen az életembe is kerülhetett volna. Így sem értem teljesen, miért vagyok életben még mindig. Nem a kapitányom kidouja miatt, bár tény, amiatt ez az iszonyatos fájdalom. De ezzel meg tudok birkózni. Ami nem öl meg, az megerősít. A gondom az, hogy tisztában vagyok vele, mennyire kiszolgáltatott lehettem ezzel az egésszel az ellenfélnek. Megölhetett volna. Akkor most mi van? Ezzel akarja sakkban tartani Ai-samat? Ostobaság. Shinigamiként késznek kell lenni a halálra. Ettől nem félek. Nem, mert ez a létünk velejárója. Shinigamik vagyunk, és ha szükséges, feláldozzuk magunkat egy küldetés sikeréért. Nem vagyok nélkülözhetetlen én sem. Ennek fényében pedig nem olyan nehéz tisztázni magamban a kérdést, merjek-e kockáztatni. Bár már tisztán érzékelem a hátamon egy kard hegyét, ettől nem fogok megijedni. Igaz, nem kellemes a gondolat, hogy vége lehet ennek a létnek is, de ha kell, elfogadom. Nem maradtam le semmiről.
Kinyitom hát a szemem, hogy tekintetemmel felmérjem a helyzetem, és megkeressem a zanpakutoumat. Biztos vagyok benne, hogy nem rég még a kezemben tartottam. Nem lehet tőlem olyan messze. Kivéve, ha épp azt szegezik nekem. Az felettébb ironikus felállás lenne, de akkor Chi-san már rég nyavalyogna úgyis. Kizárt, hogy ne szólna egy ilyen felállásból. Nem. A lélekölőmnek itt kell lennie valahol, csak még nem vettem észre. Aztán kék íriszeim megakadnak a fekete kötésű markolaton, ami hozzám tartozik. Megvan, alig pár centire a kezemtől. Csak észre ne vegye, hogy felé nyúlok, miközben ő a kapitányommal beszél. Beszéd? Még mit nem. Inkább kihívás, sértegetés, a másik semmibe vétele. Eddig csak ezt kaptuk ettől az alaktól, és most sem tűnik jobbnak hozzáállása. Aki pedig ennyire elbízza magát, azt nem lehet olyan nehéz kijátszani… Vagy az imént is ebbe a gondolatmenetbe buktam bele? Nem engedhetem meg magamnak, hogy még egyszer ilyesmi hibát vétsek.
Nagyon lassan mozdítom meg kezemet a zanpakutoum markolata felé. Akár sikerült megkarcolnom ezt az alakot, akár nem, a kardomnak az én kezemben a helye, nem pedig a földön. Már majdnem elérem az ujjam hegyével, amikor észreveszi. Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy most a kapitányommal foglalkozik, nem velem. A szavait nem kommentálom, maga is láthatja, hogy már nem vagyok teljesen használhatatlan. Azonban ahogy elrúgja tőlem a kardot, az hideg zuhanyként ér. Szinte fizikai fájdalmat jelent, hogy létezik, aki képes így bánni egy fegyverrel. Az ellenfelet, még ha gyenge is, még ha nem is ér semmit, mint lélek, tisztelni kell. Mert mindenkinek kijár a tisztelet. Aki pedig képes porig alázni és megszégyeníteni a másikat, az már minden olyasmit elvesztett, ami valaha emberivé tette. Az ilyen elkorcsosult lelkeknek nincs helyük a társadalomban. Csak szánni tudom azt, ki ilyen mélyre süllyedt, hogy az emberségnek emlékét is elfelejtette. Ez az alak már nem tartozik közénk. Ösztönlény lett, akit csak a hatalom iránti vágy mozgat. Már látom, miért küldtek ki minket, hogy elfogjuk.
Gondolataimból Fon-san megjelenése zökkent ki. Nem vártam volna, hogy pont most lépjen, de nem fogok ezen panaszkodni, hisz gyakorlatilag engem húzott ki ezzel a slamasztikából. De nem mozdulok. Nem, ameddig az ellenfél a közelemben van. A jelenlegi helyzetemben, fegyvertelenül túlzottan kiszolgáltatott lennék, és túlzottan is a társaim védelmére szorulnék. Ez valamelyest megalázó, de azt hiszem, nem most van itt az ideje annak, hogy a büszkeségemmel foglalkozzak. Amint kicsit távolabb kerülnek tőlem, megpróbálok feltápászkodni, legalább ülő pozícióba. Még mindig fáj a mozgás. Tartok tőle, ezt még egy darabig érezni is fogom. Mégsem fogok emiatt panaszkodni. Nem tehetem meg. Magam miatt is. Nem fogom megadni azt az örömet az ellenfelünknek, hogy szenvedni lásson, még ha annyira egyértelmű is a mozgásom nehézkességéből. Hozzá fogok szokni, és mire itt végzünk, már el is felejtem majd, hogy korábban fájlaltam a tagjaimat. Ez a helyes döntés, és csakis ez. Nem lehetek annyira gyenge, hogy másként cselekedjek. Még ha jelenleg teljesen meztelennek is érzem magam a zanpakutoum hiánya okán.
Egy kéz jelenik meg előttem, és felnézve a tulajdonosára, Fon-sant látom magam előtt. A segítség most jól jön, kezébe kapaszkodva könnyebben tudok felállni, és innentől már a problémám forrása, hogy talpon maradjak. Képesnek kell lennem rá, mindenképpen. Valamint arról sem feledkezem meg, hogy köszönetet mondjak a nibantaios tisztnek. Tisztában vagyok vele, most az adósa lettem. Ezt egyszer még törleszteni fogom, nem feledkezem meg róla. Ahogy arról sem, hogy épp egy csatatér kellős közepén vagyunk. Az ellenfélre nézve hátrálok egy lépést. Túl gyorsan tért vissza. Én még nem tudtam teljesen összeszedni magam. A kapitányom felé pillantok, remélem neki van valami ötlete… vagy Fon-sannak. Nem túl ideális helyzet, hogy ennyire gyorsan képes felállni ez az ellenfél, miután megtámadják. Kezd egy kicsit sok lenne belőle. Legalább a kardom a kezemben lehetne… Még ha nem is érnék vele sokat… Mit beszélek, most pont jól jönne az egyik támadása…
~ Mindkettőt tudnád használni. ~ Chi-san szavai szinte villámként hasítanak elmémbe. Ezek szerint sikerült megsebeznem az ellenfelet? Ha zanpakutoum szelleme ezt mondja, akkor elég valószínű. A második technikámhoz az ellenfél vére kell, márpedig, ha tudnám használni azt is, akkor meg kellett sebeznem. Csak egy probléma van: a zanpakutoum és köztem lévő távolság.

Meglepte a harmadik személy felbukkanása, nagyon is. Olyannyira, hogy hirtelen nem is tudott mit reagálni támadására, és csak sodródott az árral. Persze az ütéseit kivédte volna, ha időben tud kapcsolni, de még őt is megbénította egy rövid időre a belé hasító fájdalom. Rég volt már, hogy ennyire gyors egymásutánban ennyi támadást kapott, és ennyit nem sikerült kivédenie. De most már elég. Ez a három halálisten most aláírta a halálos ítéletét. Immár mindegyiküknek írhat a számlájára valamit. Pedig gondolt arra is, hogy egyiküket megpróbálja a saját oldalára állítani. De ezek után nem. Szenvedjenek, pusztuljanak mind! Kell néhány másodperc ugyan, mire képes lábra állni a férfi támadása után, de nem volt az olyan erős, hogy komolyabb kárt szenvedett volna tőle. Amit pedig mégis, azt könnyedén megoldotta egy-két varázslattal. Volt ideje megtanulni párat a démonmágia nemes tudományának tárából.
Nagy kár, hogy többé már senki nincs földön ellenfelei közül. Pedig az a helyzet neki kedvezett. Ezért is a csapat harmadik tagja okolható, aki nem csak hogy őt meg merészelte sebezni, de még a második nőt is felsegítette. Hát ez remek. Ahogy elindul a páros felé, félhangos nevetésben tör ki. Kezd egyre érdekesebb lenni ez a játék, még ha nem is ilyenre tervezte. Kardját kezében tartva figyeli mindkettejük mozdulatait. A lány hátrál, tehát fél, gyenge, és mások védelmére szorul. Vele tehát foglalkoznia sem kell, főleg így, hogy még a zanpakutouját sem szerezte vissza. A kapitánynak mondott személy meg… ő úgy látszik, még mindig sokk hatása alatt áll. Nagy kár érte, megnézte volna, miként bizonyítja állításait. De végülis, ez neki csak jó, így elég a férfival foglalkoznia. A két nő… nem jelentenek fenyegetést. Már nem. A lelki terror a kapitányon végül megtette a hatását, és ő tűnt a veszélyesebbnek, még ha amúgy nem is tartja sokra.
Váratlanul vált shunpora, és kerül a férfi mögé, hogy kardjával leszúrja. Túlzottan sokat engedett meg magának vele szemben. Most már komolyan kell vennie ezt a triót, még ha csak három mihaszna kölyök is. Miután a pengét belemártotta a shinigami húsába, még arra is van ideje, hogy viszonozza a haorit viselő nő shakkahouját. Innentől tényleg komolyan fog küzdeni ellenük.

Nem gondoltam, hogy ez az alak még mindig meg tud lepni. A sebességét képtelen vagyok követni, és csak azt veszem észre, hogy ismét itt áll a közelemben, de nem velem foglalkozik. Bizonyára nem tart rá érdemesnek. Talán igaza is van. De akkor sem fogok tétlenül állni.
– Hadou no yon: Byakurai! – idézem meg a fehér villámot az ellenfélre, és remélem, azért valami haszna lesz. Muszáj cselekednem nekem is.

Az események kicsit gyorsabban peregnek innentől, mint arra számított. Nem gondolta volna, hogy a lassúnak tűnő férfi képes lesz meglépni kardjának csapása elől, és eltűnik a láthatárról. Aztán felcsap a kapitány lélekenergiája, midőn felé küldi a shakkahout. Épp jókor, ez majd kicsit magához téríti a nőt, és végre meglátja, hol a helye. Nem való neki a haori, ha csak a lélekenergiájával tud felvágni. De gondolkodni sincs ideje, hiszen az a másik nőszemély pont mögötte van, és még egy mágiát is elsüt. Hát nem tanult ez a bolond a korábbi hibáiból?! Nem elég gyors. Mire kimondja a kidou nevét, ő már messze jár, és ezúttal nem fog kegyelmezni. Ha még nem is tud a többihez nyúlni, az a nő most meghal ezért! A másodperc tört része alatt terem előtte és ragadja torkon. Azonban műveletét megszakítja egy másik katana földbe szúródásának hangja és az ominózus szó. Bankai. Ezek szerint még mindig követelmény, csak ez a kapitány volt túl ostoba, hogy eddig nem használta? Megdöbben, nem számított rá, hogy most lát majd egy ilyen erős technikát, ilyen váratlanul. Hiszen az előbb még mozdulni sem volt képes! Ennek eredményeként a másik nő kicsúszik a kezei közül. De nem érdekli, most csak a kapitány nő bankai technikája foglalkoztatja. Valamit sürgősen ki kell találnia, különben rosszul jár. Talán már érzi is közeledni a véget? Érzi, hogy ez a három, minden összhangot nélkülöző egyén felülmúlja a számításait? Nem, az egyszerűen lehetetlen! Vagy mégsem?...

Ama pillanatban, midőn az ellenfél átszúrni látszik Fon-sant, komolyan megijedek. A gondolat, hogy a szemem láttára sebezzék meg komolyan az egyik társamat, most minden eddiginél hatalmasabb erővel realizálódik bennem. Maga az érzés, mely átfut rajtam, a veszteség fájdalmának hirtelen érzése egy pillanatra letaglóz, akárcsak kapitányom hirtelen felcsapó lélekenergiája. Már éreztem korábban, mennyire erős, de pont most, pont így, nem vártam. Ettől a momentumtól észbe kapva küldöm rá a fehér villámot az ellenfélre, de az kitér előle. Erre számítani lehetett, mégis, reméltem, kidoum célba talál. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha sikerül. Mennyivel könnyebb dolgunk is lehetne, ha egy picit meg tudtam sebezni. Ehelyett ismét csak bajt okoztam, hiszen a célt tévesztett kidoum a társamon landolt. Ez még a korábbinál is rosszabb, teljesen összetör. Ennyire használhatatlan lennék? Ennyire nem vagyok képes a bajtársaimra figyelni? Segítenem kellett volna, ahelyett, hogy csak újabb gondot okozok, főleg azok után, hogy Fon-san segítő kezet nyújtott a bajban. Nem ezt érdemelte volna, nem szabadott volna így lennie. Megint elrontottam.
Hideg ujjak fonódnak torkomra, elzárva a levegő útját tüdőmbe. Hátrálni sem volt időm, mielőtt elért. Ismét elszámítottam volna magam? Vagy túl sokat gondolkodtam? Akárhogy is, nem számít. Ez az eshetőség sem rosszabb, mint a korábbi kiszolgáltatott helyzetem. De a koncentrációja most gyengébb, több helyre figyel, látszik rajta. Amint szorítása gyengül, kihasználom az alkalmat, hogy odébb kerüljek tőle. Mindegy, látok-e vagy sem, nem számít, ha elbotlom. Nem szabad a közelében maradnom, el kell távolodnom tőle, különben csak veszélyt jelentek a társaimra nézve. Egy olyan akadályt, aminek nem kéne ott lennie. Ezt jobban tudom bárminél. Ha segíteni szeretnék, az első lépés, hogy ne legyek útban.
A veszélyzónától lehető legtávolabb állok meg, hogy kifújjam magam. Kicsit össze kell szednem magam, a korábbi lélekenergia mennyisége megviselt, noha a legutóbbi hasonló eset óta valamennyit fejlődtem. Ai-sama lélekenergiája akkor is sok nekem. De pont ezért szeretnék fejlődni én is. Hogy ne csak hátráltató tényező legyek, aki a kapitánya erejét sem képes elviselni – amint arra ellenfelünk korábban mintha rávilágított volna, vagy csak én hallucináltam? -, hanem egy olyan tiszt, aki társa lehet a kapitányának. Ha nem is mozog vele azonos szinten, de segíteni azért képes. Ilyenné szeretnék válni. De a mostani baklövéseim után ez lehetséges egyáltalán? Nem tudom. Én már nem tudok semmit. Az energia perzsel, és a lélekölőm még mindig a földön… Várjunk csak! Már nincs ott! Hová lett?
Rémülten nézek körbe lélekölőm után kutatva, mikor megjelenik mellettem Fon-san, kezében zanpakutoummal. Szavaira csak bólintok, miközben átveszem a kardom, és vele lépést tartva próbálom az ellenfelet követni a magaslatokba, ám ez mit sem segít. Ez az alak ismét túljár eszünkön, és a földön folytatja a kapitány felé cikázva. Kagami taichou remélem szintén észrevette a felé közelgő veszedelmet. Nem szeretnék még egy kapitányt elveszíteni. Főleg nem egy olyat, amilyen ő. Képes volt ennyi idő alatt rendbe tenni az osztagot, és ez olyasmi, amire nem sokan képesek. Vakon bízom benne, és követném bárhová, még így is, hogy a mai napon nem volt túl sok hasznom. Egyszer képes leszek segíteni is. Talán. Remélem.
Úgy hallom, Fon-san sem örül a kialakult helyzetnek. Azonban mondatai számomra is adnak egy kezdő löketet. Lekötés kéne? Hát rendben. És egy ilyen alak ellen nem fogok a gyengébb technikáimmal kísérletezni. Azonnal a legerősebbre gondolok, amit csak tudok.
- Bakudou 61: Rikujoukourou! – szavalom el azonnal a kidout, és néhány tized másodpercig feszülten várom, működőképes-e az ellenfelünkön. Az eddigi támadásaim egy kivételével mind kudarcot vallottak, és az az egy is csak félig sikerült, történetesen. Arra lenne alkalmas csak az eredménye, hogy alkalmazhatnám lélekölőm mindkét technikáját. De amint látom, hogy ellenfelünket megbénítja a hat rudas fénybörtön, immár tudom, egyetlen technika is elég lesz, hogy segítsek. Így, ebben a tudatban immár bátrabban indulok meg Fon-san oldalán az ellenfél felé.

Felfelé indul meg a lángok elől, de ez csak elterelés. Elterelés, melyet a két tiszt ügyesen be is vesz, és ő már folytathatja is útját lent a földön, egyenesen a kapitány felé, cikázva kerülgetve a lángokat. Nem fogja hagyni, hogy egy ilyen nő technikája sarokba szorítsa, és börtönbe zárja, melyből nincs menekvés. Ezt egyszerűen nem engedheti meg magának. Annyira nem erős ez a csapat, még ha úgy tűnik, némi összhangot éles helyzetben képesek megvalósítani. Nem elég jók, nem lehetnek elég jók ahhoz, hogy felérjenek hozzá. Ilyen egyszerűen nem létezhet! Nagy koncentrációjában a kapitány felé tartván meg is feledkezik a másik két shinigamiról, és ez öreg hibának bizonyul. Egy bakudou fogságába esni, méghozzá ilyen ellenfelek csapdájába?! Ez lehetetlen! Teljesen lehetetlen! Sosem lett volna szabad előfordulnia! És most, most, hogy már világosan látja közeledni vesztét, még ha csak tudat alatt is érzékeli, egy olyan technikához nyúl, amit valaki sokkal erősebbnek tartogatott. De nem, innentől nem érdekli, mivel támadják, nem érdekli, milyen sebet szerez. Elmormolja az átkát, bármibe kerüljön is. Elmormolja, annak biztos tudatában, hogy ha megölik, a kapitány sem ússza meg minden hátrány nélkül. Talán a testét megtörik majd ezek a kölykök, de a végső győzelem az övé lesz, hisz még halálával is képes lesz bevinni egy utolsó kegyelemdöfést a kapitánynak. Megteszi, mert meg kell tennie, és mert nem hagyhatja, hogy büszkeségén csorba essen, és elvei egy nő ellen szenvedjenek vereséget. Ez már egyszerűen túllépne minden olyan határt, amit meghúzott magában. És most, a vég perceiben is, egyszerűen csak arra tud gondolni, hogy a nőnek szenvednie kell azért, amit vele tesz, és amit a hozzá tartozó tisztek tesznek és tettek vele. Mert ez így korrekt. Szemet szemért, és ezt ő is meg fogja tapasztalni, de meg ám!