Érzi, ereje gyengül attól az átkozott bankaitól. Nem számított rá, és ezzel sorsa megpecsételődött. De nem csak az ő sorsa. Ha megölik, az csak növelni fogja a technika erejét. Mindent belead a végső csapásba. Szenvedjen, kínlódjon az átokverte nő, akinek mindezt az egészet köszönheti! Meg fogja érdemelni, amit kap. Nem fogja sajnálni érte. Már nem érdekli, mi fog történni vele. Nem érdekli, ha az életének vége is szakad néhány percen belül. Miért is érdekelné? Abban a biztos tudatban fog meghalni, hogy gyilkosait is hosszú szenvedésre kárhoztatja. Hiszen vezérük vesztével a tisztek is szenvedni fognak, akármit is hozzon a jövő. Más neki már nem számít. Ezen elvakultság folytán észre sem veszi, hogy éltének hosszú évei végleg leáldoztak. A bankai az, ami végül elpusztítja, a szívébe mártott katana… az csupán kegyelemdöfés, mely felgyorsítja a folyamatot. Már nem érzi, ahogy a fém testébe mar. A világ lassan elhomályosul. De a pecsét, melyet a kapitánynak szánt kiteljesedett. Be tudta fejezni az idézést, az aktiválást pedig elintézték helyette. Ezt az ajándékot hagyta legyőzőinek, ennek tudatában, gúnyos mosollyal az arcán távozik az élők közül. A kard pengéje már az élettelen testből húzódik ki, mely a föld porában fekve bomlik lélekrészecskékké. Ezzel vége. Teljesen, visszavonhatatlanul megszűnt létezni.

Ha valamit megtanultam az alatt a nyolcvan év alatt, amióta halálisten vagyok, akkor az az, hogy egy küldetés sosem egyszerű. Mindig vannak áldozatok, még ha ezek láthatatlanok is. Büszkeség, önbecsülés, önbizalom. Ezek bármikor sérülhetnek. Senki nem kivétel közülünk. Akármennyire is próbáljuk tagadni, mind sérülünk. Ha nem fizikailag, akkor lélekben, vagy ha úgy tetszik, érzelmileg. Az olyan helyzetekben, amikor a sikert a személyes kapcsolatok kockáztatják, utóbbiakat kénytelenek vagyunk félretenni. Erre nem mindenki képes. Én igen. Egy küzdelem alatt, egy csatatér kellős közepén nem tehetem meg, hogy ne azzal foglalkozzak, ami a kötelességem. Még ha fáj is, még ha átkozni is fogom magam érte, ilyenkor magamba kell fojtanom a kötődéseim kapcsán keletkező érzelmeket, félelmeket. Mert ezek csak akadályoznak a feladatom elvégzésében és a parancsok teljesítésében. Hogy bánni fogom-e később, ha most csupán a célszemély legyőzésére koncentrálok? Alighanem. Ezzel is tisztában vagyok. Ám ez olyasmi, amivel nekem egyedül kell megbirkóznom, és nem hagyhatom másra. Képesnek kell lennem rá, hogy a döntéseimért felelősséget vállaljak. És ha most megállok, ha most hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a kapitányom iránti aggodalom, akkor könnyen lehet, minden erőfeszítésünk kárba vész. Ilyesmivel sokkalta nehezebb volna szembenézni, mint a jelenlegi döntésem súlyával. Mégis, mindennek ellenére csak remélni tudom, hogy jól cselekszem.
Nem tudom, Fon-san mikor tűnt el mellőlem. Csak azt tudom, hogy én immár a földön állok, a bakudoum fogságába esett ellenfél mögött. Mintha gyengülne az ő lélekenergiája is. Ettől függetlenül nem fogom engedni, hogy félmunka legyen a küldetésből és megússza. Nem. Azok után, amit a kapitányommal tett… mert az ő keze kell, hogy benne legyen a dologban. Egyszerűen felemelem a kardom, hogy hegye pont a hat rudas fénybörtön fogságába esett áruló szívére mutasson, és a tőlem eddig hallott leghűvösebb hangon ejtem ki a parancsszót:
– Nobiro, Chi Kiri – lehunyom a szemem, amint a vörös penge kinyúlva keresztülszúrja az ellenfelet. Ha még élt, akkor ezzel vége. Ha már halott volt, akkor csak egyszerűen tűnjön el az emléke is. Nem mintha ezzel ki tudnám törölni bármelyikünk memóriájából. A sajátomból biztosan nem. Ez végérvényesen beleégett, mint annyi más borzalom. Ezért nem szeretem a küzdelmet, vagy vérontást. Mégis, egy ilyen vámpírlelkű zanpakutou birtokosa vagyok, és ráadásul Chi Kiri nekem az egyik büszkeségem. Ironikus, nem igaz? Akármennyire is tehernek tűnnek néha a képességei, attól még az enyém, és örülök neki, hogy hozzám tartozik. Ennek ellenére valamiért mégis mindig különös érzéssel tölt el, ha mások vére változtatja katanám színét egyre vibrálóbbá, egyre élénkebbé. A vér, melyet magába szív, még ha alávaló személyé is, akkor is az élethez nélkülözhetetlen folyadék. Másokat ettől megfosztani hatalmas, kegyetlen képesség. Olyasmi, ami ugyanekkora felelősséggel jár. Talán épp ebben rejlik az ok, amiért nem szeretem használni, ha egyszerű edzésről van szó. Még küzdelemben is megfontolom, mikor érdemes shikaira váltanom. És most egy hajdani shinigami vére tapad lelkem egy darabjához.
Nem kell odanéznem, hogy tudjam, a penge visszatért a normális hosszúságához. Egy halk puffanás jelzi, hogy áldozata immár a földön hever. Azt azonban már képtelen vagyok megállni, hogy egy pillantást ne vessek pengém élénk színére. Ritkán látni ilyennek, és bármily kegyetlenség is az ára, szerintem gyönyörű. De nem nézem sokáig, csupán néhány másodpercig, mert lelkem nyugalmát feldúlja az ismerős lélekenergia hiánya. Azonnal elteszem hát zanpakutoumat a shikai megszüntetése után, és odaszaladok a kapitányomhoz. Az aggodalom, most biztosra veszem, arcomra is kiül, ami csak a helyzet súlyosságát erősíti. Remélem, semmi komolyabb baja nincsen.
A visszaút csendben telik. Úgy érzem, mondanivalóm még várhat. A kapitányom sokkal fontosabb most mindennél. Mégis, a Kagami birtokra lépni egy ilyen feladat után… most nem érzem olyan magasztosnak, mint kellene. De úgy helyes, ha a kapitány mellett maradok, ameddig felébred, nem igaz? Ennek ellenére, mielőtt elmenne, megállítom Fon-sant egy pillanatra és meghajolok előtte. Tartozom neki ennyivel.
– Szeretnék elnézést kérni, amiért gondot okoztam és véletlenül eltaláltam a kidoummal, valamint megköszönni, hogy kihúzott szorult helyzetemből, és visszaadta a zanpakutoumat. Mindenek fölött pedig szeretném kifejezni hálámat, hogy vigyázott a kapitányomra, amikor én nem tehettem. – ennyit mondok, nem többet, majd hagyom, hogy folytassa az útját. Nincs több mondanivalóm, de ezt mindenképpen szóvá kellett tennem. Mert egyszerűen ezt diktálja az illem.
Eztán már nincs is más dolgom, mint Ai-sama mellett maradni, és beszámolni a testvérének a történtekről. Joga van tudni, mi történt a nővérével. Néhány örökkévalóságnak tűnő órával később, mikor a kapitány felébred, azokat a kérdéseket teszi fel, melyekre nem tudok válaszolni. Vagy ha pontosan meg is tudnám fogalmazni, nem jön ki hang a torkomon, hogy szavakba is öntsem. Ehelyett átadom neki a yonbantai jelentését az állapotáról. Mást úgysem tehetek érte. Így, mikor felcsattannak szavai, azokat tudomásul véve hagyom el szobáját és a birtokot. Az én dolgom véget ért. Innentől minden, amit tehetek, hogy segítem, ha szüksége lesz rám. Minden más fölöslegesnek tűnik.

Spoiler: