Ránduljunk ki hármasban

Bevallom, kicsit ideges voltam. Teljesen nyilvánvaló volt még számomra is, hogy Tsuki számára Nozomi új barátja, Masato-san betolakodónak számított, és nem tudott nem eszembe jutni, hogy mi lesz, ha Reikára is így fog tekinteni. Mindenképpen el akartam kerülni, hogy ez megtörténjen, már csak azért is, mert magam sem tudom, hogy reagálnék, ha előállna ez a helyzet. Tartok tőle, hogy ha Tsuki olyasmit mondana az én kis tündérkémről, mint Masato-sanról, akkor olyat tennék, amit később megbánnék. Sokkal bonyolultabbá tette az életemet a lányom, mint arra számítottam. Persze nincs más választásom, bele kell törődnöm a helyzetembe, hiszen kötelességem gondoskodni róla. Nem mondhattam azt, hogy köszönöm, én ebből nem kérek, mert egyrészt én nem hárítom a felelősséget, mint azt mondjuk Nozomi tenné, másrészt egy esetleges szülők közti kötélhúzásnak csak a gyerek inná meg a levét. Meg hát meg akartam ismerni Tsukit és jó apja akartam lenni még úgy is, hogy fogalmam sincs, mit kéne tennem ezért.
Azonban hiába félek, egyszer el kellett jönnie annak a pillanatnak, amikor a lányomat összeismertetem a párommal. Előbb-utóbb úgyis ki fog derülni Tsuki számára is, hiszen a terveink között van, hogy Reika hozzánk költözik, és ha egyszer csak elkezd feltünedezni a lakásban, akkor már nem lehet elmismásolni a dolgokat. Lépnem kellett, mielőtt ez megtörténik és miután elgondolkodtam, rájöttem hogy miért szeretné Reika, ha nem mutatnánk ki az érzéseinket egymás felé Tsuki előtt. Így hát egy küldetésnek álcázott hétvégi kirándulás keretében szerettem volna összeismertetni a két lányt, abban a reményben, hogy sikerül barátságot kötniük a három nap alatt. Ha ez megtörténne, talán könnyebb lenne a lányomnak elfogadnia kettőnk kapcsolatát, mikor idővel rájönne, hogy nem puszta munkatársamként folyik bele az életünkbe.
Tsukinak végül azt mondtam, hogy egy nagyon fontos ereklye átszállítása miatt kell a Kidoushuunak felmérnie a terepet a szállítási útvonalon, és szükség van egy 12. osztagos reiatsu-szakértőre is, aki számításokat végez és felméri, hogy nincsenek-e esetleg a védőpajzsokat zavaró energiaforrások. Ami pedig Reikát illeti, neki meghagytam, hogy viselkedjen úgy velem szemben, mint a 3. tisztem, bár nem hiszem, hogy emlékeztetnem kellett rá. A terv az volt, hogy Rukongaiban, a régi otthonom közelében lévő fogadóban szállunk meg, és onnan kiindulva túrázgatunk egy kicsit a környéken. A szálláson kiváló gyógyvizes fürdő, az erdőben pedig nem túl messze egy tiszta vizű patak csordogál, szóval úgy gondoltam, hogy a parton kicsit horgászunk, aztán majd megsütjük, amit fogtunk és piknikezünk egyet, mintegy pihenésképpen a "munka" mellett. Egyszóval program az volt, csak az volt a kérdés, hogy ebből mennyi fog megvalósulni, és hogy hogyan alakul a két számomra oly fontos hölgyemény kapcsolata.
Hosszas készülődés előzte meg az indulást, igaz jó szokásomhoz híven nem siettem el semmit, szóval részemről inkább csak hosszúnak tűnt. Fogalmam sem volt, hogy Tsuki mi mindent pakolt a bőröndjébe, de nem volt könnyű. Biztos furcsa látványt nyújtottam volna a rózsaszín táskával a kezemben, ha a jobbomban nem egy olyan kis tündérbogár kicsi kezecskéjét fogom, mint a lányom. Mindenesetre kettőnk holmijával felszerelkezve érkeztünk meg késő délután Seireitei keleti kapuja elé, ahol barátnőm már várt minket... remélem nem túl régóta. Halvány mosoly kúszott az arcomra (igaz csak egy illanó pillanatra), ahogy megláttam elbűvölő alakját és kissé morcosnak tűnő arcát. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy egy ideje már itt álldogálhatott
- Ossu~ - intettem szokásos köszöntésemet - Öhm... Tsuki, ez itt Oichi Reika-san, az osztagom harmadik tisztje, ő fog segíteni nekem próbaerőtereket felállítani a missziónk során. Oichi-san, ez itt Yamakida Tsuki-san, a 12. osztag tisztje, reiatsu-szakértőként vesz részt a küldetésen. És egyben a lányom. Köszönj szépen, Tsuki! - mutattam be egymásnak gyorsan a feleket, miközben bátorítóan kicsit előrébb toltam életem felforgatóját, és imádkoztam azért, hogy illendően köszönjön. Sajnos az illem nem tartozott Tsuki erősségei közé, így muszájnak éreztem minden alkalommal felhívni rá a figyelmét, hogy mit kéne tennie.
- Azt hiszem a küldetés tárgyáról mindkettőtöket tájékoztattam, szóval ne is pazaroljuk az időt. Ideje indulni - jelentettem ki, majd ismét megfogtam a kislány kezét és így hármasban kiléptünk a kapun. Útközben időnként lopva Reikára pillantottam, és igyekeztem úgy helyezkedni, hogy ne kerüljek kettejük közé, hátha beszédbe elegyednek. Mindenesetre egy jó órába telt, míg megérkeztünk a fogadóhoz, szóval lehetőség volt rá, bár nem számítottam arra, hogy esetleg némi tapogatózásnál többre fognak jutni egyelőre. Jöttünket halk csengőszó kísérte a lágy fuvallatnak nem nevezhető szélben, de a friss levegő ettől függetlenül felettébb jó hatással volt rám.
- Már vártam magukat, köszöntöm önöket a... nahát, csak nem Hiro-kun? - hallottam meg a középkorú fogadós hangját. Őszes hajú hölgy volt, jó egy fejjel alacsonyabb, mint Reika, de tekintve, hogy a barátnőm viszonylag magas, ez nem volt olyan meglepő.
- Ohisashiburi, Nijou-san Hölgyek, bemutatom nektek Nijou Chiyuri-sant, ő fog gondoskodni rólunk, amíg itt leszünk. Mutatkozzatok be szépen! - köszöntöttem a fogadóst, akit vagy 55 éve nem láttam, de mégis egyből felismert. Kétségtelenül jó memóriája volt az öreglánynak, talán túl jó is.
- Yamakida? Csak nem Nozomi-chan lánya vagy? Nahát, de édes vagy, megszólalásig hasonlítasz Nozomi-chanra! - guggolt le Nijou-san Tsuki elé, miután bemutatkozott, és megcsipkedte kicsit a pofiját, majd felém fordult. - Hiro-kun, csak nem történt valami Nozomi-channal, hogy új barátnőd van?
A kérdésre arcom rögtön falfehérré vált, és éreztem, hogy kövér izzadtságcseppek indulnak meg a homlokomon. Fene enné meg az éles szemét is, hogy kiszúrja az ilyesmit egyből. Anno, amikor először voltunk itt Nozomival, akkor is egyből levágta, hogy mi a helyzet kettőnk között.
- Nos, szerencsére nem esett baja, de kicsit komplikált a helyzet. Esetleg egy pohár szaké mellett majd elmondom később. Oichi-san pedig nem a barátnőm, csak a beosztottam, küldetésen vagyunk itt - magyaráztam a nőnek némi nyugalmat erőltetve magamra.
- Nahát, pedig úgy tudom a vörös hajú lányokat szereted. Akkor viszont elnézést, máris megmutatom a szobáitokat. Egy a lányoknak, egy a fiúnak, hehe - megjegyzésére kis híján félrenyeltem, azt hiszem nagyon sürgősen meg kell majd ejtenem azt a szakézást Nijou-sannal, mielőtt lebuktat. Örültem neki, hogy a lényegre tértünk, akármilyen kedves és aranyos volt a néni, azért mégis csak az volt a legfontosabb most, hogy elfoglaljuk a szobáinkat. Remélem, nem lesz abból gond, hogy a szobabeosztást így szerveztem meg, elvégre Tsuki nem szokott velem aludni, így nem olyan furcsa, hogy nemenkénti bontásban osztjuk el a szobákat, és nem családonként. Ettől függetlenül szerettem volna kettesben eltölteni egy kis időt Reika-channal, miután majd Tsuki elalszik, lehetőleg holnap, miután már kialakult a lányok között valami kapocs és át tudjuk értékelni a tapasztaltakat. Különben is, a "munka" és a hosszú, eseménydús túrázás biztosan ki fogja meríteni a lányom, jobban mint a mai utazás.
- Lévén elég késő van, a munkát holnap fogjuk kezdeni. Addig is érezzétek jól magatokat, van onsen, pingpongasztal, meg ilyesmik - szólaltam meg, miután a szobáinkhoz vezettek minket. Úgy volt kialakítva, hogy egy vastag paravánszerű, virágos mintákkal díszített fal választotta el a két helyiséget, és ha a széles ajtaja nyitva volt, akkor egészen olyan volt, mintha egy darab szoba lenne az egész. Nagyszerű választás, Nijou-san. Nem haboztam egy pillanatig sem, és nekiálltam kipakolni a dolgaimat, bíztam benne, hogy nem fogják rögtön elhúzni az ajtót, na meg abban is, hogy Tsuki nem találja ki, hogy ő az én oldalamon szeretne aludni és nem az idegennel. Lányok voltak mindketten, szóval csak nem olyan nagy megrázkódtatás... ugye?

Finti-fontos feladattal láttak el, ami egészen addig nem érdekelne, ha nem állítaná zseniális elmémet igggazy kihívás elé, igaz, a feladatnak semmi köze nincs a kihívásokhoz, sokkal inkább annak, hogy végre van egy apukám, és ő kért meg rá! *w* Nem mondhattam hát nemet a feladatra, legyen az bármennyire is unalmas, nem szeretek helyszínelni ilyen uncsi-muncsi ügyek miatt, még a végén az apu azt hinné, nem tudom megcsinálni, vagy valami, azzal pedig szégyent hoznék aaa.... aaaa.... mondtam már, hogy rózsaszín? ^.^
A legfontosabb masináim mellé, amiket Yoriko hozzáértően át is nézett az indulás előtti napon, hogy biztosan jól működjön mind (meg közben kiszerelt pár csavart innen-onnan, remélem, kitart még egy kicsit a konyhapult), természetesen mindent elviszek, amire szükségem lehet erre a hosszú-hosszú útra. Hát a mami útja biztosan izgibb, most valahol a tengeren hajókáznak, asszem, bár képeslapot még nem küldött, pedig megígérte, és szívesen ott lennék vele én is, de cserébe az apuval tölthetem az időm, nem pedig azzal a csúnya Masato-sannal, akit ki nem állhatok. >.>
Szóval aztán mi is megyünk valahova, és nem is ám akárhova, hanem... egy unalmas rukongai-i panzióba. Pakolgatom azért így is a legfontosabb dolgaimat, mint a kedvenc mamuszomat, plüssömet, Chappy nyuszis fogkefémet, rágógumi ízű fogkrémemet, mert a mentolosat nem szeretem és nem nőttem ki belőle, a kedvenc kamerámat, hogy legyen mivel filmre venni a Mutasd magad! következő epizódját, meg persze ruhákat és egy könyvet. Nem lett olyan nehéz a bőröndöm, legalábbis az apu elbírja, mert ő mindent elbír. Más dolog, én legfeljebb aszfaltos úton tudom végiggurigatni. Végül aztán egy kellemes, nyári ruhát veszek magamra, és hogy a tűző nap ártó sugarai ne vakítsanak a szemembe, egy kalapot is a fejemre húzok. Amikor pedig kéz a kézben tipegek szandálomban az apuval a kapu felé, hogy a tisztjével találkozzunk, már a plüssbe csomagolt kamerám is a szabad kezemben tartom, hogy filmre vegyem, amikor találkozunk ezzel a tiszttel. Apu nem beszélt róla, és sosem válaszolt, amikor kérdeztem, ki ő, meg miért kell velünk jönnie, így aztán inkább hittem neki, hogy nagyon fontos az az ereklye, meg hasonlók. ._.
Amikor a várakozó, kicsit öreg lány felé érkezünk, már sejtem, hogy ő lehet az, kamerám pedig bekapcsolva lóbálom magam előtt. Mintha egy igazi turista lennék, közelítek rá a környezetre, meg persze Reikára is, hogy felvegyem. Na persze, az anyu biztosan sokkal izgibb dolgokat vesz most kamerára azon a luxushajón. >.> Ezért az egy dologért talán tényleg megérné jóban lenni Masato-sannal. Csak ha végighallgatnám, amikor szórakoztatni próbál, még a végén azt hinné, kedvelem. Nem is kell nekem az a jacht. .__.
- Hai-hai... - sóhajtok lemondóan, amikor megint úgy vagyok kezelve, mint egy kislány, és pont úgy tol előre, mint egy tízévest. Negyvenkilenc éves vagyok. >.> A kamerát kikapcsolom, az azt tartó kezemet pedig leeresztem, hogy kalapom takarásából kissé felemeljem a nénire a fejem, így rendesen tudjak neki köszönni.
- Csókolom, Oichi-san. - köszönök az öreg lánynak, akinek egészen hasonlít a haja az anyuéhoz. Csak az anyunak élénkebb vörösebb, meg ugyebár nála szebb haja csak nekem lehet, természetesen.
Vidámságom nem csappan csupán emiatt, mulathatunk hárman is, végtére is rendes néninek tűnik annak ellenére, hogy egy kicsit öreg. Út közben néha visszakapcsolom a kamerát, és mindenfélét felveszek, például hogy az apu hogy cipeli a bőröndömet, meg kérdezgetek a nénitől is dolgokat, például neki mi lesz a feladata ezen a küldetésen, időnként néhány tudományos kommentárral ellátva a nézőket arról, hogy nagyjából mire is számíthatunk, meg miféle veszélyeket rejthet egy-egy észre nem vett reiatsu forrás, és hogyan reagálnak ezek egymásra. Azt hittem, hogy unalmas lesz a helyszínelés, de egyre inkább kezdem élvezni. Na persze, egyedül ez is dögunalmas lenne, mint a szorzótábla.
Amikor betérünk a fogadóba, újra kikapcsolom a kamerát, ennyi egyelőre biztosan elég lesz, és majd később újra felveszem, ha van valami. A benti néni még az apunál meg Oichi-sannál is sokkal öregebb, én pedig nem szeretem az öreg embereket, mert csúnyák, kivéve Ueshima-sant, mert neki finom sütijei vannak, és mindig ad belőle. Annál inkább meglepő, amikor kiderül, hogy ismeri az anyut, s megszeppent arccal takarom el a megcsipkedett pofimat. Még mindig fáj egy kicsit a helye, nem értem, miért csinálják ezt az öregek. Ha nem tudnék mindent az öregedés folyamatáról, biztos azt hinném, hogy így akarják elérni, hogy mi is csupa ráncosak legyünk, mint ők.
A néni mondandójára felvonom az egyik szemöldököm, és gyanakodva pillantok rá Oichi-sanra. Egy fél lépést is hátrálok, biztosan nem jól értettem, amit mondott. Ám az apu nem azt mondja, amitől egy egészen röpke pillanatig tartottam, s "akkor jó ^.^" arckifejezéssel állok vissza Oichi-san mellé. Szerencsére nem kell attól tartanom, hogy ő az apu titkos barátnője, az apu sohasem hazudna nekem, igaz?
- Nézzük meg a szobánkat! Sokat sétáltunk, kicsit pihenjünk. Hoztam csokit, kér valaki? Apu, ne úgy vidd azt a bőröndöt, összetöröd a reishiolátorom, anélkül pedig nem lehet dolgozni! Tévé van? Mit csinálunk, hova megyünk? Hoztam még egy kalapot, Oichi néni, ha kell, akkor neked adom. Lehetsz a barátnőm, megengedem. - beszélem végig a távot, amíg fel nem érünk a szobákba, le nem pakoljuk a bőröndöket, és meg nem pihenünk picit. Persze éppen csak egy picit, kutatok is pár perc futonon való ücsörgés után a bőröndömben, hogy egy fehér színű, rózsaszín szalagos kalapot vegyek elő - hasonló, mint az enyém, csak inverz színösszeállításban - , valamint a már említett reishiolátort, ami egy antennás, hordozható szerkentyű. Nagyon érzékeny mindenre, ezért csak most kapcsolom be, aminek a képernyőjén rózsaszínen villogni is kezd (Yoriko megcsinálta nekem) minden adat, amire szükségem lesz, és kedves csipogással adja tudtomra, hogy az apu nem törte össze, amiért olyan barbár módon emelgette pár perce a táskám.

*Lábaimat gyenge hó éri, amint kilépek a teleportáló toronyból. A hideg, téli szellő megemeli meglehetősen hosszúra nőtt hajamat, valamint a hátamon levő fehér köpenyt. A köpeny hátán semmiféle jelzés nem található meg, mégis az elém érkező onmitsukidou azonnal felismer. Verashu Suwun taichou üdvözlésének lehetek a célszemélye. S maradásom mély meglepettséggel éri. A szokványos procedúra helyett, ami ilyenkor egy kapitányi gyűléssel szokott folyni, ezúttal viszont bizonyára elmarad. Mindössze annyit kérek, hogy mielőtt a Soutaichou- donot értesítené az érkezésemről; adjon egy órát nekem, hogy elmehessek valahová. Most érkeztem, s szeretnék első sorban egy olyan helyre menni, ami már régebben is sokat jelentett nekem. Talán mindenki úgy gondolná, hogy halott gyermekem sírjához igyekeznék; viszont nem hozzá megyek. A múltamat már feldolgoztam, s egy részét le is zártam. Rengeteget foglalkozott velem Kirinji-dono, valamint Shutara-san. A kapitányok segítsége nélkül nem oldom meg az én problémámat, s akkor nem is lehetnék itt. A levegőt teljesen másnak érzem, de ettől függetlenül itthon vagyok. Az izgalomtól feldúlt lelkem lassacskán megnyugszik, arcvonásaim pedig rendeződnek. A kapitány engedelmével lassan megindulok Nyugat- Runkongai irányába. S bár lélekenergiám jelenléte sokaknak okozhatna furcsa érzést, én elrejtem azt. Nem szándékom azt a sok shinigamit felkelteni álmából csak azért, hogy láthassanak. Különösen nem a két hadnagyomét, kik bizonyára legújabb kapitányukkal rengeteg munkán mennek keresztül.
Én csupán elindulok, némi villámlépéssel, avagy rendes menéssel. Érkezésem egyáltalán nem volt bejelentett; mondhatni csak a véletlennek köszönhető, hogy sikerült túl esnem a letargián. S most pedig egyenesen Ayame sírjához igyekszem. Ahhoz az Ayamehez, aki által a legjobb barátomra tettem szert. Habár Anao jellemvonásai sokban különbözik az én jellemvonásaimtól, mégis remek viszonyban voltunk mindig is egymással. Ott voltunk egymás mellett bajban, s kardjaink csaknem egymás mellett harcoltak mi értünk. Az Ayame által lezajlott küldetés számomra örökértékű, s emiatt feledni sem feledhetem. Mivel még csak most érkeztem, s nem igazán rendelkezem bármivel is..így az út mentén szakítok le egy téli virágot. Fehér színű, kicsinyke kis virág; de céljának teljesen megfelelő lesz. Lassan közelítem meg a sírhelyt, ám távolról már látok ott valakit. Ahogy nesztelenül próbálok közelebb jutni, vonásaim egyre kimértebbek lesznek. Látva a lányt, hogy szenved a sír előtt; látva azt, hogy számára is mennyire fontos ez a hely..úrrá lesz rajtam egy kis harag. De nem azért, mert itt van; hanem ahogyan ott sertepel a sír előtt.*
- Állj fel! Kapitány vagy..shinigami! *Néhány méterre állok meg tőle, de vonásaim a hajnali hóesésben mégis tökéletesen kivehetőek. Habár hajam sosem volt még ilyen hosszú, hiszen csaknem derekamig hátam alsóbb részéig is ér már; de a felismerés rajta is eluralkodhat. Nem tetszik ama viselkedés, amit folytat;de túl régóta nem láttuk már egymást, hogy beleláthassak a problémájába. Kicsit közelebb megyek, majd leteszem a szerzett virágot, és megállok a sír előtt. Nem látom túl nagy esélyét, hogy bevesse szokásos üdvözlését a lány; de ha megtenné, bizonyára megérzi majd a Danku által okozott fejtörést. Akárhogyan is, elé állok, s részint szembesítem lesújtó tekintetemmel. Ugyanazzal a tekintettel, amit már régről ismerhet. Mélyen a szemeibe nézek.*
- Helyesen cselekedtél, hogy ezt senki nem láthatta. Mi történt? *Érdeklődöm, bár nem vagyok biztos abban, hogy mindent megoszt majd velem; ki tudja. Mindenesetre lenne itt pár dolog, amit egyébként is meg kell beszélnünk. Egy órát sok mindenre fel lehet használni.*
- Kaptam egy órát, aztán visszamegyek. *Nem tettem oda, hogy éppen hova vissza megyek, így könnyen hiheti, hogy a 0. osztagba megyek vissza. Ha félre értést szülne, abban az esetben majd kijavítom azt. Csendben várom, hogy feleljen végre;habár eléggé megkínzottnak látszik. Mi lehet a valós oka szenvedésének? Akármennyire is akartam régebben megváltoztatni, vagy legalább felelősségteljesebb viselkedésre bírni; ennek ellenére nekem nem tetszik ez a shinigami. Shiroichi Anaonak sokkal jobban állna egy vidám, de mégis képes a komolyságra szerep. Nem kell mindenkinek olyannak lennie, mint én magam vagyok.*

*Hirtelen úgy érzem, hogy valami egészen különleges érzés uralkodik el rajtam. Tisztában vagyok önmagammal, hiszen akkor nem tarthatnék itt, ahol éppen tartok. Most mégis az érzelmeim némelyest meginganak. Tekintetem egy kicsit meginog, de sóhajtásommal újra komolyra változik. Érdekel Anao, nagyon is. E felismerés pedig sokkal jobban eszembe juttatja mindazokat, melyeket magam mögött hagytam Soul Societyvel. Sokáig fog tartani, míg teljesen feldolgozom ezeket a változásokat. Mint pl. azt, hogy többé nem vagyok a Sanbantai kapitánya. Valószínűleg a Kidoushuuba fogok menni Kami mellé tisztnek. Legalább is ez volna ésszerű, azután, hogy furcsán nézne ki, ha ex- kapitányként a Goteiben szolgálnék konkrétan. De nem panaszkodom, megteszek majd mindent. Viszont Anao szemeiben látottak kissé aggodalomra adhat okot. Ő nem ilyen, vagy túlságosan is megváltozott. De miért? S mikor megragadja a ruhámat, megenyhült tekintettel pillantok le kezeire. Eddig sosem tett ilyet, pláne nem fogta meg a ruháimat. Mélyen belenézek a szemeibe, és megértem azt, hogy nem akarja, hogy elmenjek.*
- Nem megyek vissza a 0. osztagba. Itt maradok Soul Societyban, csupán kiakarnak hallgatni a 46-ok tanácsa előtt. Nem számít, amúgy sem mondhatok semmit. *Ez előre leszögezem, hogy a 0. osztagról semmit sem mondhatok senkinek. Bármit is tudok, annak oda bent kell maradnia. Pontosan azért, hogy továbbra is titokban maradhasson a dolog. Maga a testőrség létezése is nagy pecsétes titok, remélhetőleg az is maradt. Habár senki sem számíthatott a visszatérésemre, az eddigi reakciókból ítélve senki sem vette rossz néven. Ezek szerint a munkámnak maradt volna nyoma? S ha így is volt, abba csak is rengeteg munkám lehetett. Belegondolba, rengeteget küzdöttem azért, hogy főnemes és kapitány is lehessek egyben. A Kagami- házért meg akartam csinálni ugyanazt, amelyre eddig csupán a Kuchiki család volt képes. Rengeteget dolgoztam azért, hogy a Kagami- ház presztízse növekedhessen egy kicsit. Bár a Tamachi- ház szolgálata is ezt eredményezte, ettől függetlenül azt nem azért tettem. Nem hagyhattam azt, hogy csak úgy felszámoljanak egy nemesi házat. Mondhatni politikailag joggal álltam ellent a Gotei Juusantainak, s azt hiszem ennek még maga Tamachi Yukezo is örülhetett. Első találkozásunkra sikerült felkeltenie a figyelmemet, de nem most fogok vele sem találkozni. Jelenleg Anao állapota az, amely érdekel. Lefejtem kezét a ruhámról, s kezemet a vállára teszem nyugtatólag. Majdnem teljesen biztos, hogy ily’ gesztust Ritsun kívül senkivel sem intéznék. Ők ketten talán olyanok, mint a húgaim. Úgy érzem, hogy Anaoért, Ritsuért a halálba tudnék menni bármikor; csak azért, hogy visszahozhassam őket. Megértem indulatait, ugyanakkor el is ítélem emiatt. Ő egy erős shinigami, és annak is kell maradnia. Meglepődhet, mikor ajkaira illesztem egyik ujjamat, hogy gátoljam beszédében. Közelebb hajolok hozzá, pontosabban a fülébe súgok valamit.*
- Hogy beszélsz a lélekölőkardodról, shinigami? *Közben húzom ki a katanámat a helyéről. Ha lepillant Anao, láthatja, hogy a kardom teljesen megváltozott. Kisugárzásából pedig érzékelheti, hogy jóval erősebb annál, mint amire emlékezhet. Talán sosem volt még ilyen éles azaz érzés, ami a kardomból áradt. S való igaz, Fuhaku Yashi elérte határait. Magasabb szintekre lépett a shinigami erőm, talán a kard feloldásában már el is értem határaimat. Felmerülhet bennem a kérdés, hogy vajon ezért vittek át? Vagy teljesen más oka lett volna annak, hogy Kirinji és Shutara foglalkozott velem? Vissza adták az erőmet, s ezzel a büszkeségemet is. Visszaadták a reményemet és határozott fellépésemet. Mégis mit várnak akkor tőlem? Nem értem. Némileg eltávolodom Anaotól, de szavaimnak súlyos értelme van.*
- Mit gondolsz, a zanpakutoknak nincsenek érzelmeik?! *Ridegen, lesújtón pillantokrá, valamint mimikáim is teljesen átrendeződnek. Mintha csak haragomat ébresztette volna fel azzal, hogy primitív módon beszélt a lélekölőjéről. Pedig erről szó sincs, csupán lett egy sejtésem a kapitány kardjával kapcsolatosan. Tán a 0. osztag nem akarja, hogy abba hagyjam a tanításokat? Mentoráljam tovább a shinigamikat? De mire? Magamban inkább mélyen elvetem a gondolatot, majd kardomat Anao felé szegem.*
- Ki vagy te, Shiroichi Anao? *Kemény kérdésemmel talán elijeszthetem. Ahogyan a karddal is, melyet élesen szegezek irányába..szinte támadólag. Habár módszereim mindig is drasztikusak voltak, de sosem adtam fel. Erősnek mutattam magam mindenki előtt, csak is azért, hogy ezáltal tegyem társaimat magamnál erősebbé. Mosoly nem sokszor fedte arcomat, de a lelkemben boldog voltam attól, hogy jelenlétemmel biztonságot nyújthattam néhányuknak. Erre a tartásra maga is emlékezhet, amennyiben kicsit felnyitja szemeit.* - Gotei Juusantai, Juubantai taichou..ki annyiszor állt már a halál peremének völgyében. Nem rettentél el akkor sem, amikor már én feladtam volna. Emlékezz shinigami! Emlékezz az angyalos küldetésünkre! *Teszek egy lépést előre úgy, hogy nem engedem le kardom.*
- Amelyik kard nem beszél forgatójához, az a kard dühödt és sértett. Hyozanryuu okkal nem beszél hozzád..shinigami! Nézz magadba, és derítsd ki, hogy miért nem szól hozzád zanpakutod! *Hívom fel figyelmét arra, hogy keserűséggel csupán csak ront a saját helyzetén. Én pedig nem hagyhatom, hogy egy számomra fontos személy, talán végleg elveszítse zanpakutoja oltalmát. S ekképpen harccal fogom kihúzni zanpakutojából érzelmeit. Az ő lélekölője, és az enyém már jól ismerik egymást. Részint akár testvérek is lehetnének. Ennek tudatában pedig abban reménykedem, hogy Fuhaku Yashi hívására talán a sárkány is felelni fog valamilyen jellel.*
- Bármi, ami idekinn zajlik, az ő odabentről figyeli. Úgy véled beszélhetsz így a lélekölődről kapitány létedre? Ki menti majd meg a bajba jutott társaidat, ha nem a te érzelmeid és a kardod ereje? *Ekkor szándékosan egy jóval gyorsabb villámlépéssel közelítek feléje. De reflexeinket köszönhetően észre veheti, s ha előrántja a kardját, azzal a kettő keresztezheti a másikat.*
- Nem hagyom, hogy fájdalmakba merülve éld le életed hátra levő részét. Nem hagyom, hogy elveszítsd a zanpakutodat, mert nem figyelsz rá éppen eléggé. A némaság szava többre fog téged tanítani, mint a beszéd, amit mondhatna. Nem neki kell érted küzdenie, hanem neked kell ő érte és önmagadért. Talán a kardod ezúttal sokkal nagyobb erővel ruház majd fel, de ehhez az erőhöz fel kell nőnöd shinigami. *Még egyszer keresztezem kardomat az övével, s a lélekig vésődő szavaimmal akarom elérni azt, hogy a zanpakutoja legalább velem ossza meg érzelmeit. Érezni akarom kardomon keresztül mindazt, ami bántja kardját. Tudni akarom, hogyan segíthetek a shinigamijának.*
- Ha gyenge vagy, váll erősebbé. Ha elestél, állj fel és próbáld újra. A könnyeket pedig töröld re, mert nem fogsz vele semmit elérni. Próbálkozni, és küzdeni sosem elég. Ahol te állsz, az már komoly felelősség. Úgy gondolod, hogy ezt a zanpakutod nem tudja? Úgy gondolod eltekint majd attól, hogy nem fogod fel értelmét? Ő nincs ellened, hanem érted van. Azért van, hogy eleget bírj tenni a felelősségnek, melyet a kapitányi vizsgával vállaltál. Hyozanryuu szeret téged..olyan nem létezik, hogy egy zanpakuto utálja a forgatóját. De olyan létezik, hogy megbüntet téged valamiért. *Ekkor kardom közelebb nyomásával tekintek szemeibe. Talán most majd meg fog utálni, s többé nem akar majd velem beszélni. De még ha így is lesz, tudni fogom, hogy volt értelme kikelnem magamból. Talán Hyozanryuu ugyanazt műveli vele, mint velem. Talán a kardja éppen a senbankaira készül...csak éppen a forgatója még nem jött rá erre. Remélhetőleg most megszólal...*

*Mérges voltam, úgy éreztem egy világ esküdött össze ellenem. Nem voltam képes átlátni mindazon, mit Fuhaku Yashi mondani kívánt nekem. Ennek tetejébe elvesztettem erőm, mely egy shinigami számára szent. Elvesztettem szerelmem, gyermekem, zanpakutom. S akkor, akkor a belső fájdalmaim eljutott a Zerobantaihoz. Angyalok voltak az égbolton, hiszen újra shinigamivá tettek. Fuhaku Yashi pedig szólt felém, és az angyalok pengéje sújtott le reám. A lélekölőkardom immáron kiteljesedett, s ereje elérte határait. Ennek most már csupán a lélekenergiám fog határokat szabni ez pedig páratlan. Csak alig létezhetünk néhányan, kik képesek voltak elérni ezt a szintet. Nekem pedig megadatott ez a lehetőség. Hát miért sajnálnám egyik legjobb társamtól? Miért sajnálnám az erőt, melynek megtanítását tűzték ki életcélomul?! Lassan kezd világossá válni a döntés, hogy miért térhettem vissza. Hajdanán mentor voltam, sokak mentora. Tán én sem tudhattam többet, mint ők; mégis kapitányok fordultak hozzám segítségért. Hittem volna valaha is, hogy Verashu Suwun, az onmitsukidou kapitánya fog majd felkeresni, hogy segítsek a shunko technikája véglegesítésében? Nem! De így történt, és ezt már senki nem változtathatja meg. Senki nem mondhatja, hogy hajdani munkáim mindhiába valóak. Vissza kellett térnem, - vissza - hogy megingott társaimat visszaállítsam a sziklafal csúcsára. Megváltozott a világ, s változtam vele immáron én is, némileg valós céljaim lettek. Most pedig ideje, hogy felnyissam Anao szemét is. Nem beszélhet így egy zanpakutoról. Vajon emlékszik-e még egyáltalán a tanításokra? Hogyan volt képes idáig süllyedni? Hát nincs itt senki sem, ki fogná kezét? Keisuke, hol vagy?* ~ Azt hiszem, most csalódtam benned igazán. Mindenféle sérelmeim ellenére irányodban, most igazán csalódtam benned. Te vagy a hadnagya, neked kellett volna elsőnek észre venned Anao megváltozott viselkedését. Most mégis úgy érzem, hogy cserben hagytad. Ezúttal kevesebb lettél szemeimben, shinigami. ~ *Nem hittem volna, hogy távozásommal idáig fajulnak a dolgok. Lehetséges, hogy nekik valóban szükségük van rám? Valahogyan, nehezen tudom ezt elhinni. Mindenesetre, amikor kardunk keresztezik egymást - mielőtt bódulatba esnék - furcsa mosoly terül el arcomon. Mélyen a lány szemeibe nézek.*
- Igazad lehet. Tudod, én irigyellek téged. Irigylem, hogy nem kellett átélned azt, amit én éltem át. *Szavaimat halkan kezdem, majd egyre jobban nyomatékosítom. A szemeim fényében pedig lassan eszébe juthat az, hogy miként távoztam Soul Societyből. Nem öntöttem ezeket mind szavakba, hiszen ha megtettem volna, azzal felszakítom régi sebeim.Tudhatja, hogy gyermekem halála után mentem el. Tudhatja, hogy életem romba dőlt. Sőt, azt is tudhatja, hogy az erőm okán majdnem leváltottak kapitányi pozíciómról. Miféle fájdalomról is beszél ő? A valódi fájdalmakat sosem érezhette, hiszen annyi baráttal van körülvéve. Annyi társa van, ki fogja kezét. De nekem ki fogta a kezem akkor? Ki látott el lelkemig, hogy elindítson a gyógyulás útján? Ironikus, de pont egy semmirekellőnek tűnő alak. Tamachi Yukezo kezdte el felnyitni a szemem, és igen, erőt öntött belém. Olyan erőt, melyre ők nem voltak képesek. Mert nem a sajnálat az, mire szükségem volt. De nem hibáztatom őket, hiszen sosem ismerhettek igazán. Mindig is távolságtartó voltam, csak a kivételes személyek láthattak lelkembe. Ezek közé tartozik ő is, aki most szenvedni kíván.*
- Egy zanpakuto kinézete és ereje a shinigami lelkén alapszik. Ha egy shinigami megtudja a nevét, akkor képesek lesznek kommunikálni egymással, és együtt erősebbé válni. A shinigamival születnek, és vele is halnak. Ők a zanpakutok. Ám a te kardod mind üres, és hamis; ha nem emlékszel minderre shinigami! Kisebbnek érzed magad? Attól félsz, hogy nem vagy elég jó? Vagy talán félnél a saját kardod erejétől; vagy attól, mind amire képes? Ő lenéz téged, és te hagyod ezt; miért? Miért lennél kevesebb? Ha gyenge vagy, erősebbé kell válnod. *Csapok egy újabbat kardommal.* - Ha meginogtál, építs várat érzelmeidből! *Ismételten csapok neki egy újabbat.* - Ha lenéz téged? Olyanná kell válnod, akitől ő maga is retteghet! *Utolsó csapásommal pedig Fuhaku Yashi is megremeg, akárcsak Hyozanryuu is. A két kard egy pillanatra valóban keresztezi egymást, én pedig bódultan tartom kardom magam elé. Lelkem az ő világába kerül, s olyan helyre érkezem, ahová nem lenne bejárásom. A kard mégis megmutatja magát előttem, miért?

Alakom a völgy egy sima talaján materializálódik. Egy olyan világ tárul szemeim elé, melyet talán egyszer volt alkalmam látni, amikor először keresztezték útjaink egymást. Ismerős érzés uralkodik el rajtam, ahogyan meglátom a kristályokkal díszített helyet. Ám ez a hely más, mint volt. Fényét vesztett, s olybá’ tűnik haláltusáját járja. Felemelem tekintetem, s háttal ülve látom meg e világnak lelkét. Egy szennyezett, néhai árnyékában élő lényt pillanthatok meg. Hyozanryuu az, s hogy ezt honnan tudom? Találkoztam már vele.
- Okát magam sem értem, hogy miért lehetek itt. - Talán tudat alatt Anao engedett be világába. Magam sem értem, de ha már itt vagyok, akkor ideje kicsit mélyebbre ásni a nyúl üregében. - Pontosan tudom, hogy miért csinálod. - Felelem a lélekölő szellemének, majd méltóságteljesen elkezdek felé sétálni. Hyozanryuu megpillanthatja kezemben Fuhaku Yashit, ámbár érezheti benne a magasabb szint energiáit. Azt a kapcsot, melyet ő próbál shinigamijával létre hozni; mindez idáig sikertelenül. - A változás, melyet kívánsz shinigamidtól..legalább annyira érint téged is, mint őt. Ha arra vágysz, hogy erősebbé váljatok; te magadnak is változtatnod kell. Úgy gondolod, hogy lenéző magatartásoddal fogod elérni nála a senbankai szintet? - Kitekintek világára, s nem látok mást, mint romlást. Olyan romlást, miért nem csupán Anao a felelős. - Szertelen ugyan, de nem olyan, mint aminek tűnik. Ezt neked kellene a legjobban tudnod! Mégis itt ülsz, és úgy beszélsz a lelkének világáról, mint holmi pusztulásra váró városról. A shinigamiddal születtél, és vele is fogsz meghalni. Miért várod a halált, amikor nyúlhatnál a gyógyulás felé is? De tudod mit Hyozanryuu, ha nem hiszel nekem; hát higgy Fuhaku Yashinak! - Ekkor a külvilágban felcsap lélekenergiám, de belső világában csupán a zanpakuto felé nyújtom sajátomat. Könnyedén adom át a lelkem egy darabját, hogy tanuljon belőle egy keveset. Így aztán, amint ha megérinti a lélekölőmet Anao kardjának szelleme; előhívhatja az abban rejlő érzelmeket. Láthatja lelki szemei előtt, ahogyan küzdöttünk ketten évtizedeken át. Láthatja, ahogy a szenvedés sivatagából mindig sikerült felállnom. Láthatja, ahogyan kardom lenézett engem, én mégis fittyethányva vágtam vissza neki; s ezzel elnyertem tiszteletét. A kardom hajlandó volt változni azért, hogy erőnk kiteljesedhessen. Hiszen látható a történet, minek útján elnyertem a senbankai szintet, s Fuhaku Yashi alakja csaknem összeforrt. Egy felemás színű angyal lett belőle, aki mára nem kételkedik szavaimban. Ahogy pedig lelkem változott, úgy változott ő is. S ezt nem csupán Hyozanryuu láthatja, hanem maga Anao is. Ekkor pedig egy villanás keretében csapódok ki Anao lelkének súlyosságából, s úgy tűnik, mintha a shikaiom feloldódott volna. A fénylő gömbök mind fenyegetőlen indulnak meg a lány felé.*
- Ideje, hogy megvédd shinigamidat. Állj fel, és küzdj! Állj fel, és fogadd el végre, hogy a kard nem létezhet lélek nélkül; s a lélek ndem lehet többé erős kard nélkül. Warero! *Kiáltom, s ekkor a fénylő gömbök egy hatalmas robbanást indítanak Anao felé. De én a másik „parton“ állva komoran tekintek a robbanás irányába. Valóban irigylem Anaot. Irigylem, hogy van egy ilyen barátja, aki képes a végletekig szemtelennek lenni azért, hogy megmenthesse őt..*