Las Noches méreteit minden arrancar lenyűgözőnek találhatja. A palota olyan hatalmas, hogy az épület több napi járásról is látszik a végtelen sivatagban. Hiába tűnik úgy, hogy talán néhány órányi gyaloglással el lehet érni, hiába halad valaki az irányába, egyszerűen nem ér közelebb. Ilyen elképzelhetetlen méretekhez képest egy, a külső falak tetején tartózkodó arrancar talán még kisebbnek is tűnt, mint egy porszem. Csupán apró pontnak tűnhetett a homoktenger felszínéről, gyakorlatilag észrevehetetlen, ha valaki nem tudja, pontosan merre keresse. És még ha fel is fedezik, azt már nem lehetett megállapítani, hogy éppen mit csinál. Mozog-e vagy csak egy helyben üldögél, netán áll? Onnan lentről ennek megállapításához sasszemmel kéne rendelkeznie az egyszeri járókelőnek.
Nevezett arrancar hosszú, barna hajába bele-belekapott az erős szél, ahogy szoknyája is zászlóként lobogott a légmozgásban. Gömbölyű domborulatai és kihívó ruházata egyértelművé tették, hogy nőnemű lényről van szó, ilyen távolságból már azt is meg lehetett állapítani, hogy mit csinált. Mozgása tele volt energiával, ahogy az orkán erejű széllel szemben küzdött és rúgásokat, ütéseket mért a levegőbe. Egyensúlyát tökéletesen megtartotta annak ellenére is, hogy a természet minden erejével azon volt, hogy lesodorja a fiatal lányt a tetőről. Monoton módon váltogatott két-két rúgás- és ütéstípus között, hajlékonysága és ereje is csodálatra méltó lehetett az egyszeri arrancar számára. Kézitusában nem sokan vették fel vele a versenyt Hueco Mundóban, csupán néhány espada, illetve főnöke volt nála erősebb ebből a szempontból. Főnöke, Eras Vanthor. Merthogy ha valaki a tetőről bámulta volna a lányt, külső jegyei és az arcára tetovált X-ből rájöhetett, hogy Mai Cabanizt, az Exequias tagját látja éppen edzeni.
Bármennyire is könnyednek tűnt "tánca", valójában keményen harcolt a széllel, erőfeszítése pedig ábrázatán is jól látszott. Ez volt a kedvenc helye, hiszen itt senki sem zavarta, és a körülmények is megfelelőek voltak számára a mostoha időjárás miatt. Így tudott a legjobban fejlődni. Most azonban vétett egy apró hibát, ahogy a szél a szemébe fújt néhány homokszemcsét. Elveszítette egy pillanatra a koncentrációját, és ez elég volt ahhoz, hogy balansza is felboruljon. Néhány pillanattal később a tető szélébe kapaszkodva találta magát a szédítő magasságban, csupán egy kezével tartotta magát, és a lábaival kalimpálva igyekezett fellendíteni magát. Jól tudta, hogy nem nézhet le, mert ha megteszi, biztosan elszédül és leesik a tériszonya miatt. Fogait csikorgatva húzta fel magát, míg végre sikerült megragadnia a peremet másik kezével is, aztán lábát is felvetette a tetőre. Még egy utolsó adag erőfeszítés, és felkászálódott, majd hasra feküdve pillantott le óvatosan a mélységbe. Lihegett, és hevesen kalapált a szíve az ijedtségtől. Ám érdeklődését magára vonta három apró pont, mely éppen ekkor hagyta el Las Noches főbejáratát. Szemét erőltetve kísérelte meg kideríteni, ki lehet ez a rejtélyes trió, de ebből a távolságból reménytelen volt, így sonidóját használva indult meg lefelé a tetőről. Valami azt súgta neki, hogy le kell ellenőriznie kik azok, és néhány emelettel lejjebbről kinézve az ablakon már tisztábban látszott a három árnyalak kiléte.
- Eli-sama...? - jegyezte meg magának kérdőn, nem volt róla tudomása, hogy az espadának volna engedélye arra, hogy elhagyja a palotát. Bár nem kételkedett a nőben, de Exequias-tagként kötelessége volt utánajárni annak, hogy mi az oka a váratlan távozásának. Seth megosztotta a közösséget, és hiába nem kedvelte ő sem, ha valaki tenni akart volna ellene, azt meg kellett akadályoznia. Las Noches békéje érdekében.
Hamar leért a kijárathoz, és tisztes távolságból követni kezdte a triót. Eli-sama és két fracciónja... A férfitől kirázta a hideg, pillantásait valamiért félelmetesnek tartotta, ám a kislányról nem tudott szinte semmit. Ő nem legyeskedett annyit Eli-sama körül, mint Ángel. Mondjuk ebből a távolságból kizárt dolog, hogy felfigyeljenek rá, nem is akarta felfedni a jelenlétét, csak türelmesen lépegetett utánuk a homokban, amíg meg nem érkeztek egy romhoz, melynek két tornya magasodott az égbe. Bele akart hallgatni a beszélgetésükbe, így megpróbált közelebb húzódni a dűnék rejtekében, majd egy leomlott falmaradvány mögé osont be, immár elég közel ahhoz, hogy hallhassa, mit beszélget a három alak. A jelzőszerkezet említése megszólaltatta a riasztócsengőket a fejében. Kinek akarnak jelezni, és miről? Tényleg lehetséges volna, hogy arra készülnek, elárulják az arrancarok birodalmát, és más lényekkel szövetkeznek? Esetleg egy hatalomra törő lidérccel? Óvatosan lesett ki a fal mögül, ő is keresni kezdte a jelzőszerkezet nyomát. Ám a nagy nézelődésben nem vette észre a homokba ágyazódott sziklát, melybe egy újabb lépést követően belerúgott. Fájdalmas kiáltás kíséretében zúgott el és bukott orra, és egy halk káromkodás kíséretében ugrott vissza a rejtekhelyére. Ha mázlija van, nem vették észre, de mivel ő is hallotta őket, nem valószínű, hogy nem jelentette be jelenlétét a kiáltása és a porfelhő, amit kavart

Miért van félelem? Miért van hűség? Miért van szeretet? Mire jók egyáltalán az érzelmek? Haszontalan, semmirekellő dolgok, amik csak legyengítenek, sebezhetővé tesznek. A dühtől nem látok tisztán, mégis, sokszor lepi el gondolataimat a vörös köd. Gyűlölöm. Gyűlölöm a gyengeséget, a befolyásolhatóságot és a rettegést, pedig ezek között élek évek óta. Ebből táplálkozom, így maradok életben, ez az én erőm és minden arrancaré. Kíméletlenül eltaposunk bárkit, aki gyengébb nálunk. Átlagos lélekenergia szintem van, ehhez képest sokkal többre lennék képes. Mögöttem áll egy erős espada, most inkább az idegesítő fracciontársamról ne beszéljünk. Eli-sama tanítóm és főnököm, én tisztelem és talán kicsit kedvelem is, annak ellenére, hogy az elején még féltem tőle. Persze akkoriban ez egyáltalán nem volt alaptalan, mégiscsak új voltam ezen a helyen, ráadásul az espada nem éppen mindennapi körülmények között fogadott annak idején. Sokat időt töltöttem a társaságában és már inkább tanulnám el tőle ezt a gyönyörű kegyetlenséget, mint hogy meneküljek előle.
- Takarodj, ha kedves az életed – morogtam a hozzám bekopogtató arrancarnak, felülve a kanapén.
Jeges pillantásaim és fenyegető hangom ellenére mégis be merészelt nyitni, ráadásul engedély nélkül! Éppen valami kellően kegyetlen halálnemen agyaltam, mikor eldadogta nekem, miért jött. Egyetlen név azonnal kiragadott gondolataim tengeréből az pedig nem más volt, mint Eli-sama. Az espada régen tartott igényt a szolgálataimra önként, általában én mentem hozzá valamiféle feladatért, hogy lássa, még élek és hasznára vagyok. Sőt, sokkal több dolgot megcsinálok, mint az a léhűtő Ángel, nem értem, ő ezt miért nem látja >.> Én egy jóval sokoldalúbb személyiség vagyok és ugyanúgy tudnék a nagy huszonnégy órájában körülötte legyeskedni, ha azt kívánná tőlem. Csak tűnne el a képből ez az idegesítő, talpnyaló féreg és teljes lenne az életem >.>
- Eli-sama! Itt vagyok, siettem, amint meghallottam, hogy szükséged van rám. Bármiben állok szolgálatodra! Ángel – biccentettem kimérten társamnak, aki lassan már úgy akaszkodott az ÉN espadámra, mintha csak valami levakarhatatlan bőrbetegség lenne.
Szinte már meghatottan hallgattam végig a küldetés lényegét és valóban, ha nem lett volna az túlságosan leereszkedő dolog az én szintemhez képest (na meg ha az az idegesítő hímnemű nem lett volna itt), talán még nagy örömömben szipogtam is volna kicsit. Mondjuk Eli-samát ismerve biztosan nem értette volna a helyzetet és falhoz vágott volna, hogy helyrerázódjanak a fejemben a dolgok, de bármit is gondolt ő, én azért örültem. Erősen igyekeztem azon, hogy kitörő örömömet visszatartsam, mert talán ha csak ketten lettünk a volna a szobában, ujjongani is nekikezdtem volna, de Ángel mindenbe bekavart, meg amúgy is, csak úgy a főnököm nyakába ugrani közel sem illendő.
- Nagyon… öhm… örülök, hogy így megbízol bennem, Eli-sama. Köszönöm, hogy hajlandó vagy velem ilyen nagy titkot megosztani *.* – hajlongtam, hálámat kifejezve, de gyorsan észrevettem magam és kiegyenesedtem.
Az ilyen szintű megalázkodás nem való a magamfajtának, még ha olyanról is van szó, aki fölöttünk áll. Szánalmas vagyok, mennyire ragaszkodom ehhez a nőhöz… de egyszer majd elszakadok tőle. Ha elég erős leszek, képes leszek rá egyenlő félként gondolni és első dolgom lesz a sárba tiporni ennek az Ángelnek az arcát. Sokszor elképzeltem már, hogy győzedelmesen ugrálok a homokban elterülő bálnatestén, Eli-sama pedig megdicsér és bevallja, hogy ez az egész csak azért volt, hogy kihozza belőlem a legjobbat, valójában és vagyok a kedvenc fraccionja, Ángel pedig határozottan idegesíti, és ha kedvem tartja, meg is ölhetem.
Gyerekes álom csak az egész, jobb lenne, ha az előtt elfelejtem, mielőtt beleélem magam. Megráztam a fejem és inkább az útra koncentráltam, így időben le is cövekeltem a torony előtt. Érdeklődve járattam körbe a szemem a két tornyon és a köztük lévő helyen, de én sem nagyon láttam, merre tovább.
- Hallottad? Engem kérdezett El is mehetsz, te csak iránytű voltál, izomagy. Rám van szüksége az espadámnak, senki másra – mormogtam oda Ángelnek elégedetten elmosolyodva, hogy lehetőleg Eli-sama ne hallja.
Alaposabban szemügyrevettem a környéket, egy pár lépést el is távolodtam tőlük, aztán visszasétáltam, néha megböködtem a torony falát a bot végével, de semmit nem találtam, ami hasznunkra lehetne. Egészen belelkesültem valami ezüstösen csillanó dolog láttán, de amikor közelebb nyargaltam kiderült, hogy csak a fém boton csillant meg a fény, úgyhogy tévedtem. Alig, hogy megtörten visszasétáltam, hogy bejelentsem bukásom, valami hangos kiáltás után, hatalmas porfelhővel lezúgott a dombról, tőlünk nem is olyan messze. Gyanakvóan csúsztattam fegyverem a biztonság kedvéért újra tenyerembe és léptem Eli-sama elé védelmezőn, bár nem éppen takartam ki két társamat „hihetetlen” méreteimmel.
- Ki van ott? Leselkedsz utánunk? Bújj elő, gyáva féreg! – mutattam a bot végével fenyegetően a porfelhőre.
Bár lehet, az egész alaptalan volt, mert lehetett valami állat is vagy a hollow faj egy ostobább képviselője, más néven ebéd, de bíztam benne, hogy viszonylag értelmes lény, amin bizonyíthatom Eli-samának hűségemet, hogy képes vagyok bárkivel megküzdeni azért, hogy megvédjem őt. Jó, nem bárkivel, de azért a nálam gyengébben nagy részével, meg egy-két olyannal is, aki kicsit erősebb nálam. Pláne, hogy kéznél van valamelyik bábom, aki készségesen meghal helyettem, de most sajnos egy sincs itt…

Mivel Mai "felfedte" kilétét, így immáron elméletben egyben van a "csapat". Eliziana rajtad áll, hogy figyelmen kívül hagyod-e az arrancart, vagy pedig kivallatod, hisz te vagy vezető pozícióban. Viszont bárhogyan is teszel végül folytatnotok kell az akciót, hisz Ángel határozottan kijelenti, hogy sietnetek kell.
Az előttetek álló feladat csak ránézésre tűnik nehéznek. A romok valójában egy labirintust rejtenek magukban, melynek a közepén található az a szerkezet amelynek beüzemelésével aktiválható a jelzőszerkezet. Viszont ahhoz három személy kell, akik egyszerre üzemelik az be. Ugyanakkor a labirintusnak is megvannak a maga szabályai. Egyszerre csak egy személy tartózkodhat a kijárat és a középpont között, és amíg el nem jut a középen levő szerkezetig, vagy ki nem lép a bejáraton, addig a bejáratot egy pajzs védi meg attól, hogy bárki más is használhassa. Aki átlép a bejáraton rögvest úgy érezheti, mintha máshol járna, hisz a labirintus falain belül erős szélfújás és szélörvények vannak. Az első nehézség is ehhez a szélhez kapcsolódik amivel a benntartózkodónak szembe kell néznie, ugyanis az erős széllökésekhez borotvaéles pengék is csatlakoznak véletlenszerű időpontba, melyek a hierrot is könnyedén át tudják szelni. A labirintus másik csapdája pedig az, hogy aki elemelkedik a padlózatot képző kőlapokról, azt büntetésként egy, az eddigieknél sokkal erősebb széllökés egészen addig visszalöki, amíg a bejáraton keresztül ki nem esik a labirintusból.

Figyelmetlensége miatt halkan átkozta magát, miközben a falhoz lapulva bújt meg a romos faldarab mögött. Olyan hibát vétett, amit az Exequias tagjaként nem nagyon engedhetett volna meg magának, bár a halk lopakodás sosem volt az erőssége, sőt, kifejezetten utálta, hogy sunyi módon kell lapulnia és figyelnie. Ez egyszerűen nem neki való volt, ő sokkal inkább volt harcos és az alakulat ütőereje, aki az árulókra lecsap és végez velük, majd felfalja őket. Ettől az alattomos résztől szimplán viszolygott, kész gyávaságnak tartotta a rejtőzködést. Most viszont nem volt más választása, ha ki akarta deríteni, hogy Eli-sama miért jött ide és kinek akar jelezni, ám figyelmetlensége vagy pusztán a tudatalattija ellenkezése okán közel került hozzá, hogy lebukjon. Végül eszébe jutott, hogy a legokosabb az lenne, ha minél gyorsabban rejtekhelyet váltana, de mire megmoccant volna, váratlanul láncok törtek elő a homokból és fonódtak a teste köré, nem kis ijedtséget okozva nála. Sikítozva-kapálózva próbált kiszabadulni a fogságból, a meglepetéstől és a láncok érintésétől pánikrohamot kapva, ami csak azután múlt el, miután a béklyó visszahúzódott. Lihegve rogyott le a homokba, és csak azután nézett fel, hogy heves szívverése lenyugodott, noha szemében még mindig ijedtség tükröződött. Félt az érintéstől is, ahogy annyi mindentől, bár ez a fóbiája nem volt olyan heves, mint néhány másik, csupán a meglepetés ereje okozta pánikolását.
- Mai Cabaniz - szólalt meg szűkszavúan a kérdésre. Hovatartozását feleslegesnek ítélte hozzátenni, hiszen az X az arcán jól látható és feltűnő helyen volt, és egyébként is ismerte már őt az espada innen-onnan, legfeljebb a nevét nem jegyezte meg. Végül fújt egy nagyot, és felegyenesedett, hogy ne úgy nézzen szembe Eli-samával, mint valami megalázott utolsó féreg. Tekintete határozottá vált, ahogy kihúzta magát.
- Nem tudok róla, hogy engedélyt kaptál volna a palota elhagyására, Eliziana-sama. Az Exequias tagjaként magyarázatot kell kérnem a hirtelen távozásod okára - felelte a kérdőre vonásra rideg tekintettel és magabiztos kiállással. Espada és tisztelet ide vagy oda, még a nő sem tehetett meg akármit, főleg ezekben a vészterhes időkben, mikor Sethnek köszönhetően szétszakadni látszott a társadalmuk, legalábbis részben. A férfi azonban félbeszakította a társalgásukat, amit nem különösebben szívlelt, ám csak pillantásával fejezte ki, hogy nem tetszik neki a sietség. A fracción nézésétől egyébként is kirázta a hideg, így észrevétlenül igyekezett a vörös hajú lányka mögé helyezkedni.
- Értettem, Eliziana-sama - vette tudomásul a parancsot. Egyelőre nem volt bizonyítéka arra, hogy valami rosszban sántikálna az arrancar, így engedelmeskednie kellett neki. Viszont ettől függetlenül várta a magyarázatot is, remélhetőleg majd bent megkapja. Összefont karokkal sétált a bejárathoz, amit egy erőtér fedett le, miután Eli-sama belépett rajta, és végigsimított rajta. Masszív erőt sugárzott, biztos volt benne, hogy nem lenne képes áttörni. Szúrós szemmel fordult a libához, aki vele maradt és meredt rá, hosszasan méregetve őt, mielőtt megszólalt.
- Te, ha tudsz valamit, mi ez az egész, ne rejtegesd előlem, kusomushi - illette cseppet sem kedves hangnemben az ismeretlen lányt, akitől legalább annyit elvárt, hogy bemutatkozzon, elvégre ő is megtette. Gyengének tűnt, és ez éppen elég volt számára, hogy lenézően bánjon vele, pláne miután olyan kedvesen fogadta a jelenlétét az előbb. Cseppet sem érdekelte, hogy ez a pöttöm bolha Eli-sama fracciónja. Rövidesen viszont meghallotta az espada hangját bentről, és az erőtér is megszűnt az ajtó előtt, így ellentmondást nem tűrően indult meg a bejárat felé.
- Én megyek előbb, nehogy valamivel megpróbálkozzatok, amíg nem vagyok ott, nyomorékok - lökte odébb a kiscsajt és be is lépett, hogy aztán neki is lökődjön az újra feltűnő pajzsnak maga mögött. A szelet érezve elvigyorodott, nem sokkal ezelőtt sokkal komplikáltabb dolgokat csinált ekkora légmozgásban, mint a járás, így nekifeszült és elindult előre. Egészen addig, amíg fájdalmat nem érzett a lábszárán. Lepillantva egy sebet vélt felfedezni, és röviddel később megoldódott a rejtély, hogy mégis mitől sérült meg, amikor csak a reflexeinek köszönhette, hogy egy szembejövő kés elől elhajolt. A kihívás persze nem zavarta, inkább csak szélesebbé vált a vigyora, és nem a pengék szopogatásától. Élvezte, hogy nem csak egy sima séta várt rá, ám mikor a következő kést egy tökéletesen kivitelezett rúgással ártalmatlanná tette, felerősödött a szél váratlanul és tágra nyílt szemekkel tapasztalta, hogy úgy fújta el, mintha papírból lenne. Nem haladt túl sokat, így annyira nem bosszankodott miatta, hogy kirepült a folyosóról a homokba, még koordinálni is tudta a mozgását, hogy talpra érkezzen.
- Pfff... neked kuss >.> - szólt rá arrancar társára, mielőtt esetleg ki akarta volna röhögni, aztán már rohant is vissza vigyorogva. Előkapta tőreit is, és immár azokkal hárította a felé tartó pengéket, miközben előretört. Csak az bosszantotta, hogy olyan sok volt a kanyar, egy idő után már nem tudta volna megmondani, merre is van a kijárat :/ A kitartó küzdelemnek azonban megvolt a jutalma, és néhány hosszú perc és kihívást jelentő fémcsattogtatás után beesett a középen lévő terembe néhány csúnya, vérző seb árán.
- Vííííí~ *.* - nyilvánult meg élvezetéről tanúskodva, majd leült és a sebeit kezdte nyalogatni, szó szerint - Eliziana-sama, mi a franc ez az egész? - pillantott fel egy pillanatra, hogy ezt megkérdezze, aztán folytatta a tevékenységét, hogy megtisztítsa a sérüléseit.

Engedelmesen léptem hátra, fejem kínos pírral arcomon hajtottam le. Nem akartam megbántani Eli-samát! Én nem! Minden a porfelhő és a használhatatlan férfiegyed hibája, főleg a semmire sem jó égimeszelőé! >-> Nem is értem, az ÉN espadám hogy tűr meg maga mellé egy ilyen semmirekellő alakot, amikor jól látszik, hogy egyáltalán nem segít neki, csak pimaszkodik. Merészel így viselkedni a saját felettesével! Arcátlan! Egyszer, ha nem fog végre Eli-sama közelében ólálkodni, mint valami türelmes emberrabló vagy cukros bácsi, majd akkor, ha nem lesznek következményei, megtanítom én arra, mi a tisztelet, meg én! Egyszer kerüljön csak a bo-m ügyébe és nem fogja ám megköszönni. Ha majd megy árulkodni Eli-samához, mint az jó kislányhoz illik, én aztán nem fogom letagadni. Amúgy sértené Ángel büszkeségét, hogy megverte egy kislány, tudom jól, de örüljön, hogy nem falom majd ott helyben fel! Csak azért nem fogom megtenni, mert tudom, valamilyen teljesen érthetetlen okból az espadám ragaszkodik hozzá, gondolom akar tőle valamit, különben nem tűrne meg maga mellett egy ilyen férget, mint amilyen ez is.
- Ha Eli-sama nem akarja elmondani az okaid, ne kérd számon őt! Hogy van bőr a képeden így beszélni vele? – rontottam neki a lánynak, azonban csak szavakkal.
Tudom, felettesem nem díjazná, ha helyben széttépném, pedig szívességet tennék neki. Nem érdekel az X az arcán, ami hovatartozását jelzi, akkor sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy csak úgy megkérdezi, mi dolgunk van erre, mikor semmi köze hozzá. Én nem félek tőle, még ha Exequias tagja is, olyan könnyedén lebuktatta magát az előbb, ahogy én még ha akarnám sem tudnám, nem voltam hát hajlandó elismerni az erejét. Amíg nem láttam, hogy a száján kívül mást is képes használni, esetleg azt a borsónyi, összeaszott agyát, addig levegőnek fogom nézni. Egyébként is lekezelően bánnék vele, bár ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna és nem bánt volna ilyen arcátlanul az espadammal, még kedvelném is, mert tetszik a féktelensége és hogy nagyjából egy magas velem. Mg Eli-sama is beelőzött ezzel a furcsa kinézetváltozással! T^T
- Biztosan jó ötlet… – nyúltam az espada után kissé félénken, de inkább nem mondtam végig.
Úgyis tudtam, mi lenne a válasza, így csak egy lemondó sóhajjal támaszkodtam a bo-ra, mely hűséges társam volt eddig a harcok során. Ellenséges, szúrós pillantásaimmal hol a fent gubbasztó arrancart illettem, hol a tőlem nem is olyan messze ácsorgót, aki éppen szemügyre vette a bejárást eltakaró védelmet.
- A nevem Adora Luna, a 22. arrancar vagyok! Szerencséd, hogy Eli-sama megtiltotta, hogy egy ujjal is hozzád érjek, különben helyben széttépnélek – morgolódtam dühösen. – Miért árulnám el? Nem bízom benned, nincs rá semmi okom, hogy tovább adjam, amit az espadám mondott nekem. Vagy tán fenyegetsz? Szembeszállsz a paranccsal? – mosolyodtam el gúnyosan, felegyenesedve a botnak támaszkodásból.
Valamennyire tisztában voltam én is az erőviszonyokkal és számítottam rá, hogy ha esetleg rám támadna, nem valószínű, hogy én győznék, hacsak nem taktikázok nagyon ügyesen. Ha viszont nem lenne időm gondolkodni vagy tervet kieszelni a legyőzésére, bajban lennék, mert a nyers erőmre támaszkodni nemigen tudok – lévén nekem olyan nincs.
- Merészelsz? Megállj csak! Ha csak csúnyán nézel Eli-samára, míg nem vagyok bent én is, nagyon megbánod! – fenyegetőztem, utána kiáltva, bár nem tudtam, ez a valami kizárja-e a hangokat is vagy csak olyan, mint egy ajtó, nem enged átmenni.
Magamban morgolódva vártam, a homokot piszkálva cipőmmel, hogy kicsit elűzzem unalmam. Valójában én sem voltam benne teljesen biztos, Eli-sama miért is jött pont ide, én csak követtem őt, akit viszont ez az Ángel rángatott az orránál fogva. Nem értem, hogy nem veszi észre, hogy másik fraccionja teljességgel használhatatlan és csak a gond van vele, főleg hogy állandóan a nyakán lóg, mint valami levakarhatatlan pióca. Ha egyszer rám ragadna egy ilyen „élősködő” én úgy szabadítanám meg a fejétől, amilyen gyorsan csak lehetséges. Miért bízik meg benne? Csak egy nagy, senkiházi melák >->
Meglepetten kaptam fel a fejem és ugrottam pár lépést hátrébb, ahogy a védőfal hirtelen megszűnt és már léptem volna be, mikor Mai úgy reppent ki onnan, mintha valaki fogta és kihajította volna, akárcsak egy játék babát a szemetesbe szokás. Tenyerem a szám elé emelve próbáltam elfojtani a belőlem feltörő gúnyos kacajt, hiszen jól nevelt vagyok, ami róla közel sem mondható el.
- Annyira borzalmas ízed lenne, hogy még a labirintus szörnye is kiköpött? – fintorodtam el gúnyolódva, jót derülve ügyetlenségén.
Ennek ellenére nem hagyta, hogy előremenjek, így hát az „ajtó” mellett a falnak dőlve vártam, hogy újfent visszaessen és beelőzhessem vagy túlérjen végre az építményen és minél előbb én is ott lehessek velük. Nem akartam lemaradni semmi fontosról és ezért sem volt ínyemre, hogy hátrahagynak, mintha nem is lennék fontos, csak egy kolonc, pedig Engem Eli-sama kért meg, hogy tartsak vele ebben a küldetésben és Mai a betolakodó, aki csak úgy közénk toppant!
Többször nem kaptam vissza a lányt, nem is kértem volna, ami azt illeti, de hamarosan eltűnt a védőmező és én is beléphettem az építménybe. Alig, hogy bekerültem a falak közé, mintha pont hogy egy ház csupasz tetejére másztam volna fel éppen, teljes káosz uralkodott odabent. Hosszú ujjú egyenruhám cibált a szél, szoknyámat rendszeresen felfújta, ahogy nekiveselkedve, igyekeztem előrébb jutni. Amint az első fordulóig sikerült elküzdenem magam, a széllel harcolva már ekkor kezdtem fáradni, pedig még láttam a pajzsot, ha hátrapillantottam. Erőt véve magamon, egy nagy levegő után gyorsabban lépdelve veselkedtem neki az örvénynek, azonban ahogy csukott szemmel igyekeztem egyre előbb jutni, egyetlen villanásnyi fájdalmat éreztem, nem mást. Arcom meglepetten torzult el, ahogy ujjaimmal odanyúltam és szemeim elé emeltem őket, egy kis időre megállva, azt találtam, ami számítottam – vért. Valami megvágott, a szél süvítésébe pedig most alig hallható hang vegyült, fémes villanással figyelmeztetve a közelgő veszélyre, de nem volt már időm elugrani, oldalam felhasította a következő penge. Azonnal megindultam előre, folyamatosan figyelve a következő támadást, jobb kezem ujjait felsértett oldalamra tapasztottam haladás közben, azonban nem volt mély a seb, azt éreztem. A következő, felém repülő pengét immár sebtében kihúzott botommal térítettem el, fém csilingelt fémen, rég hallott, szép dallam.
Lendületesen tovább haladva, a cikk-cakk végére érve, azt kezdtem hinni, innen már az egész gyerekjáték, ha egyszer idáig eljutottam. Bár mindenhol ugyanúgy tépett a szél, igyekeztem a fal mellé húzódni, ahogy csak tudtam és az mentén haladni tovább. Újabb kés repült ezúttal sérült oldalam felé, túl lomhán fordultam oda és fel is szisszentem az érzésre, túl közel volt, ha nem ugrom el előle levágta volna a csuklóim. Elrugaszkodva a földtől, ellendültem a penge útjából, de a következő pillanatban döbbenten vettem észre, hogy szinte repülök, amilyen sebességgel felkapott a szél, akár egy falevelet és kihajított. Diszkréten szentségelve áldottam meg mindenfélével a labirintust és annak megalkotóját, miközben a bo-ra támaszkodva felálltam és kicsit megszemléltem homokos sebeim, egy dühösebb mordulás után újfent nekivágtam az útvesztőnek, immár sokkal élesebben figyelve a közelgő veszélyekre. Akárhogy igyekeztem, nem sikerült rendszerességet felfedeznem bennük, ellenben Rinaaya amatőr csapdájával, így csak érzékeimre tudtam támaszkodni és az erőlködéstől kissé lassult reflexeimre, amik egyébként sem voltak kiemelkedőek, mert igaz, vadászat során szükségem van rájuk, de egy harcban inkább használom az eszem, mint a testem, sokkal jobban szeretem, ha valaki más intézi el nekem a piszkos munkát vagy esetleg valami csapda, amibe a borsónyi agyú, gyanútlan aljaféreg egyenesen belesétál.
Végül kezdeti sebeimet minimum megtriplázva, egy utolsó támadás eltérítése után én is betaláltam végre a labirintus végére, ahogy nem tombolt ez az orkán, ami odakint. Igyekeztem felmérni a terepet és megnyugodva konstatáltam, hogy az engem arcátlanul beelőző arrancar lánykának sincs kimondottan kevesebb sebe nálam, róla pedig szemöldököm értetlenül felhúzva pillantottam át a furcsa szerkezetre. Az leesett, hogy valószínűleg ez az, amit kerestünk, jelzőszerkezet, sőt azt még egy ostoba is láthatta, hogy gombok vannak rajta, ezért kellettünk hárman. Kíváncsi lettem volna, van-e hozzá valami feladvány vagy ilyesmi, ami alapján be kell indítani, mert gondolom nem teljesen véletlenszerűen működik, az túl egyszerű lenne.
- Eli-sama te tudod, hogy kell működésbe hozni? Gondolom Ángel ebben is rendkívül segítőkésznek bizonyult – morogtam csak magamnak rosszmájúan. Nem bírtam elviselni, hogy mindig körülötte legyeskedik, de van arca így félrevonulni, de a segítsége kéne.

Az erős széllel szembeszállni alapból nem volt egyszerű, miközben kések repkedtek az arrancar felé, de ha még egy jelenleg kint pattogó kis csitri is idegesíti, akkor meg pláne. Fortyogva haladt végig, legszívesebben ő is széttépte volna a másikat, de az espadának engedelmeskednie kellett. Különösen Eli-samának. Ám egy percig sem volt kétséges számára, hogy amint lehetővé válik számára, alaposan móresre tanítja a nagyszájú libát, hogy megtanulja, hol a helye. És itt nem egészen arra gondolt, hogy ő az Exequias tagja, hanem inkább arra, hogy az erősebbnek nem ugatunk be csak úgy, mert annak bizony következményei lesznek, ha azt az illetőt Mai Cabaniznak hívják. Nem az a típus volt, aki tett nélkül hagyná, ha gúnyolódnak vele vagy fenyegetik, simán nekiment az erősebbnek is, ha kellett. Egyébként is szeretett harcolni, és a kihívások sem ijesztették el sosem. Mostanra pedig már az espadákat leszámítva az egyik legerősebb arrancarrá vált, így félnivalója sem volt. Nagyon kevés numerósnak volt annyival több ereje nála, hogy esélytelenül szálljon szembe vele, már az Exequias fő ütőerejét is ő és az az idegbeteg mocskos szájú nyomoronc jelentette.
Bár megszenvedett érte, de csak sikerült végigtörnie magát a folyosón, és még élvezte is a kis edzést. Elfáradni nem különösebben fáradt el, a sebek miatt pedig nem zavartatta magát, némi tisztogatást követően a vérzés is elállt. Morcos tekintete árulkodó volt, ami a hangulatát illette, Adora kellően felbosszantotta ahhoz, hogy visszakerüljön dulifuli állapotába, mihelyst az adrenalin távozott a szervezetéből.
- Pfff, ez mekkora hülyeség! Ki a francot érdekelnek az emlékek? >.> - morogta a válasz hallatán a fülét érdektelenséget tükrözve vakargatva. Neki aztán nem kellenének az emlékei arról, milyen szánalmasan gyenge volt adjuchasként a mostani énjéhez képest, ami előtte volt, arra pedig egyébként sem emlékezett, és nem is akart. Inkább egy egyszerű mozdulattal felállt és sétálgatni kezdett a teremben, amíg az a hülye liba meg nem érkezett, bár eleinte még abban is kételkedett, hogy egyáltalán képes lesz-e végigmenni a folyosón, vagy ha arra képes is, akkor nem félholt állapotban kerül-e elő.
- Na végre, azt hittem itt fogunk megöregedni mire végigérsz ezen a kurva folyosón, nyomorék >.> - kommentálta a harmadik fél megérkezését, fejét aztán pedig felkapta a férfihang hallatán. Eddig fel se tűnt neki, hogy valaki eltűnt a csoportból, a torony tetején álló alak pedig cseppet sem hozott rá nyugalmat. Sokkal inkább a frászt, és hiába a távolság, azért igyekezett úgy helyezkedni, hogy Eliziana-sama közte és a férfi között legyen.
- Miért nem jössz le te és segítesz nekik, kusottare? Nekem ehhez az egészhez semmi közöm, hogy a fene essen belé! >.> - kiáltott fel, bár kijelentését gyorsan meg is bánta, amint rájött, hogy mit mondott. Kirázta a hideg a gondolatra, hogy a hapsi leugrik onnan és tőle egy-két méterre megáll. Igyekezett is kicsire összehúzni magát, de hál' istennek az elképzelt jelenet nem történt meg. Morogva vette tudomásul, hogy ha már belekeveredett ebbe az egészbe, akkor végig is kell játszania és kelletlenül sétált oda az egyik kapcsolóhoz. Ugyan meg se fordult a fejében, hogy az espada nem mondott igazat, valahol belül azért azt érezte, hogy jobb is, ha itt marad és felügyeli, hogy mit csinálnak, hogy szükség esetén közbe tudjon lépni. A szerkezetre rápillantva viszont tanácstalanul kezdte vakarászni a fejét, a sok vonalka meg nyíl között nem látott semmi összefüggést. Végül megvonta a vállát és a jelre ő is forgatni kezdte a kapcsolóját. Minden bizonnyal csak a szerencsének köszönhető, hogy jó sorrendben tárcsázott, az viszont már egészen biztosan csak a jó reflexeinek, hogy időben ki tudta húzni a kezét, mielőtt csuklóból levágta volna a kézfejét a gépezet.
- A kurva életbe! Erről rohadtul nem volt szó! >.> - szitkozódott meglepetésében, vészesen villantva a tekintetét először a fent álldogló férfire, aztán az espadára. Újabb morgások közepette gyűjtötte a lábába az erejét, hogy felszökkenhessen a falra ő is Eli-samát követve, majd gúnyosan lepillantott Adora irányába, arra gondolván, hogy ő erre nem lesz képes, és kerülővel kell kijutnia. Mindenesetre a történésekre érdeklődve pillantott, még ha fel nem is fogta, hogy a világító fény és a homokvihar között van kapcsolat. Ahogy arra se jött rá, hogy miért sötétült el előtte a világ néhány pillanaton belül.
Meglehetősen kitekeredett pózban tért magához, kissé elgémberedtek a tagjai is, így ébredést követően hosszas nyöszörgés és nyújtózkodás következett, amíg helyre nem állt a vérkeringése. Addig nem is vette észre, hogy fogságban van, amíg neki nem ütközött a lába a farácsnak, és csak ezután pillantott körbe. Rengeteg fa egy imbolygó szobában - ennyit sikerült megfejtenie a környezetéből. A háttérzajként szolgáló nyikorgást viszont pillanatokon belül egy eltörő faszerkezet hangja nyomta el néhány pillanatra, ahogy a lány lábát felemelte, és egy erőteljes mozdulattal ripityára törte a ketrecet.
- Hova a picsába kerültünk? >.> - tette fel a kérdést inkább magának, mintsem a másik arrancarnak, majd őt is kiszabadította a rácsok mögül, beterítve őt faforgáccsal és remélhetőleg néhány szálka is a bőre alá ment a vörös fruskának. No nem puszta jó szándékból kaparta ki onnan a fracciónt, pusztán nem volt kedve megvárni, amíg az kitör és végig nézni a szerencsétlenkedését. Helyette inkább megragadta a nyakánál fogva, felemelte és vicsorogva a falhoz vágta.
- Gyűlölöm az olyan szánalmas kis pattogó nyomoroncokat, mint te vagy! Most legyen nagy a szád! Vagy csak az espadád szoknyája mögé bújva mersz fenyegetőzni, kusomushi? - sziszegte gyilkos tekintettel, mielőtt nemes egyszerűséggel elhajította volna a szemközti fal felé olyan röppályára állítva, ami keresztül vezet az egyik ketrec maradványain. Eli-sama parancsa csak addig volt érvényes, amíg be nem értek az épület közepére, így egészen nyugodtan meg merte mutatni a kis csitrinek, hogy nem érdemes vele packázni, mert nagyon megütheti a bokáját. Innentől kezdve csak akkor érdekelte Adora, ha tovább pattog, tekintete inkább a szobából kivezető ajtóra összpontosult, és meg is közelítette azt.
- Faszt sem érdekelnek a hülye próbáid! - válaszolt ingerülten a hangra, és egyik lábát felemelte, miközben a másik körül megpördülve szerzett lendületet ahhoz, hogy a felemelt alsó végtagját ostorszerű mozdulattal kinyújtva kirúgja az ajtót a helyéről. Cseppet sem foglalkoztatta az erős reiatsu, amit a túloldalról érzett, neki is van olyan

Igyekeztem ignorálni a fruska ostoba károgását, nem érhet fel az agyatlan aljanép Eli-samával és fraccionjával, azaz Velem, nem azzal a kinövéssel fent a tornyon >.> Morogva vettem tudomásul, Ángel valóban tudja a megoldást a problémára, de valahogy nem lepett meg a dolog. Fogalmam sem volt róla, hogy került egyáltalán Eli-sama mellé, mert én kérdeztem, de ő egyébként sem volt soha olyan típus, aki szívesen mesélt volna magáról, szóval egy idő után annyiban hagytam a dolgot, nem vagyok hajlandó espadám háta mögött megkérdezni Ángelt a dologról, egyébként sem vagyok kíváncsi az ő verziójára, én Elitől akarom hallani és kész >.>
- Ch… Nincs szükségem a figyelmeztetéseidre, pióca – morogtam, féloldalasan felpillantva a férfira.
Hátradobtam vállam mögé kissé zilált vörös tincseim és fel is szisszentem az óvatlan, hirtelen mozdulatra. Nem szabadna elfelejtenem, hogy nem vagyok a legjobb formámban, bár büszkeségemet nem éppen fényezi, hogy küldetésünk legelején már ennyi sebbel gazdagodtam, még ha harcolni tudok is, szánalmas így belebocsátkozni bármiféle küzdelembe. Azonban tudom, míg Eli-sama mellettem van nem kell félnem, védett már meg korábban is, a kis fruskának sem hagyta, hogy rám támadjon, pedig nem félek tőle, ha tovább merészeli nálam húzni a gyufát, én fogom földbe taposni az első adandó alkalommal, mikor espadám nem lesz mellettünk és nem látja, mit csinálunk. Ő nem bánthat, de én sem érhetek hozzá, nem jó alku, nem tetszik.
Gyorsan dugtam kezem a lyukba előttem, szemeim sarkából figyeltem, ahogy espadám majd az Exequias-os, agyatlan aljasenki keze is mozdul, mozdulataimat az övékhez igazítottam, a szerkezeten lévő utasítások alapján végeztem el a rám háruló feladatot, amint mind megvoltunk, kattanás hangja hallatszott, mire megugrottam és kirántottam a kezem a lyukból, de kissé későn, mutatóujjam vége is megsínylette kissé, a körmömnek pedig búcsút mondhattam. Fájdalmas könnyekkel a szememben kaptam be reflexszerűen ujjamat, éreztem hogy számat megtölti a meleg vér íze, amit azon nyomban le is nyeltem. Még mindig ujjal a számban pislogtam fel a vörös, villogó kőre és rosszallóan vontam össze szemöldökeim, nem tetszett ez az egész.
- Roff előérfetem fan – mormogtam csak magamnak, észre sem véve, hogy sérült ujjam még mindig a számban van, csak mikor elgondolkodtam rajta, miért volt ennyire furcsa a kiejtésem.
Körmöm helye még mindig lüktetett, én nem vágtam fel olyasmivel, hogy végigtáncikáljak a labirintus tetején, inkább csak kisiettem arra, amerről jöttem. A lehető leggyorsabb sonidoval igyekeztem beérni társaimat, azonban tudtam, így is később érek csak ki, mint ők, de nem zavartattam magam. Kiérve szemem elé kaptam ép kezeim, hogy elernyőzzem az érkező homokvihar elől, de a következőben az erőtlenül hullott le, ahogy én is összecsuklottam.
Hunyorogva nyitogattam szemeim, az első, amit érzékeltem, hogy nem biztos a talaj és még mindig fáj az ujjam, meg a vállam, még ha már nem is vérzett egyik kisebb-nagyobb sebem sem. Nyöszörögve ültem fel és néztem körül alaposabban, összeráncolt homlokkal vettem észre, hogy be vagyok börtönözve, ráadásul Ángel és Eli-sama sehol, csak az Exequias-os csitri. Pont vele kellett egy szobába zárni? Betölti a szobát a züllöttsége, még én is visszafejlődöm tőle… Fájt a fejem egy kicsit, de arra még jobban lüktetni kezdett, főként a belétoluló aggodalmas gondolatoktól, ahogy eszembe jutottak a történtek. Az egyértelmű volt, hogy a labirintus, a szerkezet, a vörös fény, a homokvihar és e között a hely között egyenes összefüggés van, legalábbis elég evidensnek tűnt a történések alapján, csak arra nem tudtam rájönni, igazából miért is fogtak el minket, ha ne tettünk semmit, meg egyébként is… Hol van Eli-sama?
- Hé, óvatosabban, ha lehet! – mordultam rá a fruskára, ahogy beletenyereltem pár szálkába, miután leengedtem a kezem, hogy a szétrepülő fa nehogy belemenjen a szemembe.
Térdeimre támaszkodva igyekeztem felállni, de mikor felemeltem a fejem, reagálni sem volt időm, olyan hirtelen ragadta meg a nyakam és nyomott a szoba falának. Hörögve próbáltam megkarmolni, bármennyire is sajogtak a karjaim, az arca felé kaptam, mikor eldobott a másik oldal felé. Tehetetlenül repültem, igyekeztem megfordulni a levegőben, hogy jobb helyzetben essek. Prüszkölve köpködtem ki a faforgácsokat a számból és az orromból, felpattanva kihúztam szoknyám övéből a bo-t és Mai felé indultam. Ne merészeljen engem csak úgy hajigálni holmi senki kisribanc egy X-vel kitetoválva, attól nem lesz több a szememben.
- Na gyere akkor, nem félek tőled, már vártam, mikor mutathatom meg, nem vagy más, csak agyatlan cséplőgép, apró hangya vagy hozzám képest! – Dühösen emeltem fel a hangom és megindultam felé, a hosszú bot meglendült a kezemben, egyenesen a csitri gyomra felé, hogy hátrataszítsam. Nem fogja elrontani a küldetésemet, ne merészeljen belerondítani a terveimbe, ki kell jutnom innen és megtalálni Eli-samát, ha pedig nem hagyja, hát gázoljon át rajtam, vállalom!
- Vállalom a próbát, csak jussak ki innen – jelentettem ki az ajtó előtt megállva, fél szemmel Mait figyelve. Nem fog… nem ő lesz az, aki elrontja a terveimet, nem hagyom, bármit is kell tennem érte. Amíg csak ketten vagyunk és nincsenek szemtanúk, azt is mondhatom, baleset volt… Eli-sama biztosan nem árulna el.

Az idegesítő kis liba egyre jobban az agyára ment. Most éppen egy bottal hadonászott előtte, heves mozdulata elől pedig könnyedén lépett félre. Ha már nem engedte, hogy rárúgja az ajtót a sejtése szerint túloldalon álló alakra, akkor más megoldást választott, és ezúttal a fegyverénél fogva reptette meg a kis vöröskét, őt használva fal- azaz ajtótörő kosnak. Más kérdés, hogy a számításait keresztülhúzta a magától kinyíló ajtó, az erős fény pedig igen érzékenyen érintette retináit. Hangosan szitkozódva takarta el a szemeit, ám ezután arra sem volt ideje, hogy kilessen karjai takarása mögül. Érezte, hogy a lábai elválnak a talajtól és valamilyen erő húzza az ajtó felé. Tenni semmit sem tudott ellene.
Mikor újra kinyitotta szemét, látni még mindig nem látott rendesen, amire csak rásegítettek a hófehér falak. Rázogatta a fejét, hátha kitisztul a látása tőle, de ez csak percek múltán következett be. Érzékeny szemeit megviselte ez a megpróbáltatás.
- Ha megtalállak, feldugom a seggedbe a próbáidat, konyoyaro! >.> Kurva anyád! - mérgelődött tovább immár inkább csak magának. Nem látott senkit a nyomi arrancaron kívül, a falnak meg nem fog üvöltözni, hogy bolondnak nézhesse az a kis csitri. Bambán bámulta az előtte elterülő kőlapokat meg az oszlopot egy darabig, aztán rálépve az első kőre simán átsonidózott az utolsóra... vagyis ezt tette volna, ha nem támadt volna fel az ismerős szélroham, ami azon a folyosón is visszafújta. Nagyot nyekkent a falnak csapódva, tüdejéből pedig köhögés szakadt fel, miközben lecsúszott a padlóra. Mérgében összeszorult az ökle, és egy isteneset csapott a falba, mely immár nem csak a becsapódás nyomától volt repedezett. Mihelyst a szédüléstől is megszabadult, már ugrott is neki újra ennek az ostoba próbának, ezúttal simán átsétálva, kőről-kőre lépve. Az egyenes út azonban nem volt nyerő, a szél ismét visszafújta. Ezúttal volt annyi lélekjelenléte, lévén nem lepte meg az esemény, hogy átforduljon a levegőben, és talppal érkezzen a falnak, így tompítva és elnyelve a becsapódás erejét lábaival. Elrugaszkodott és egy szaltóval ért földet ezúttal, majd leült törökülésbe és szemezni kezdett a kőlapos mezővel. Szigorú tekintete a kövek és az oszlop között cikázott, rájött ugyanis, hogy nem fog átjutni nyers erővel. Felkelt hát és óvatosan, bizonytalanul közelítette meg újra a képződményt. Látszott rajta, hogy forognak a kerekek az agyában, talán évek óta először csikorogtak úgy igazán, és végül a jelzéseket követve lépkedni kezdett a kőlapokon. Belül persze forrongott, és alig várta, hogy kitekerje ennek a Kárnyónak a nyakát, amiért megfájdította a fejét. Ami különösen nehéz volt, hogy egyes pontokon előre is kellett gondolkodnia, nem volt elég a következő követ kiválasztania. Olyan volt, mint egy labirintus láthatatlan zsákutcákkal. Harmadik komoly próbálkozásra azonban csak-csak összejött helyes sorrendben végignyomulnia a köveken.
Megvolt benne a kísértés, hogy lecerózza az egész hóbelevancot, ám mire eljutott volna a cselekvésig, újabb megmagyarázhatatlan teleportálás vetette ki őt, és a nála sokkal gyorsabban végző Adorát, ezúttal a sivatag homokjára. Végre nem kellett semmilen bántó fénnyel szembesülnie és ismét a megszokott éjszakát láthatta, mikor felnézett az égre, ám a hajó és az épület megváltozásának láttán felszaladt a szemöldöke. Nem mintha különösebben érdekelte volna, figyelmét hamar meg is ragadta a feléjük tartó behemót.
- Ne közelíts, kusottare! És vigyél Kárnyóhoz! - állt neki utasítgatni az arrancart, miközben hátrálni kezdett előle, ám az hatalmas lépteivel mégis csak elkapta. Úrrá lett rajta a pánik, hiszen testét férfikéz érintette. Amíg tudott, rúgkapálva próbált szabadulni, ám a marok hamarosan lebénította törzsét és lábait. Nem maradt más választása, szájában egy cero formálódott meg, és azt küldte a nagydarab taxijuk arcába, majd megkísérelt kiharapni egy darabot a méretes ujjából, állkapcsának teljes erejét felhasználva. Félő volt, hogy ha a pánikhelyzettől nem szabadul meg gyorsan, akkor a sikítozásnál és a szabadulási kísérleteinél drasztikusabb módszerekre is rá kell fanyalodnia.

Miután az őr elfogott egyenesen az arénába vitt és átlépve az egyik mellékajtón egy nagyobb terembe hajított be. Csak annyi időd van, hogy körülnézz egy kicsit, az egyszerű, talán gyakorlótérnek használt helyiségben, hisz mikor már elhatároznád, hogy felállnál a hátadon való fekvésből, egy arrancar lép melléd és játszi könnyedséggel tapos az arcodba annak érdekében, hogy elveszítsd az eszméletedet.
Mikor magadhoz térsz egy aréna szélén vagy, egy oszlophoz kikötözve Ángel-al együtt, körülöttetek mindenfelé őrök. A harctéren láthatod amint Elizianát egy arrancar rángatja ki egy üvegfalú teremből.
- Várj a jelzésemre. - hallod magad mellől Ángel hangját, aki hol a harcot, hol pedig a trónuson ülő nőt figyeli.
- Most! - a jelzés akkor jön, mikor az Elizianával harcoló arrancar leadja a lövést és Ángel esik le a trónusról. A melletted levő, korábban még Ángel, most a nő alakjában van és érzed ahogy a kötést valami elvágja, ezzel szabaddá téve a végtagjaidat, viszont sok időd nincs, hisz máris több őr szándékozik maga alá temetni téged annak érdekében, hogy ne menekülhess. nem erős ellenfelek, viszont lévén tíz-tizenöt darab van belőlük, ha nem vigyázol, megizzaszthatnak kicsit.
A maradék, tehetetlen őröket is te végezheted ki, miután a nő a trónszéknél fekvő fraccionhoz siet. ha szeretnéd nyugodtan kiélvezheted a meggyilkolásukat.
- Te leszel az áldozat... - hallod a hátad mögül Eliziana hangját. A választás rajtad áll. önként feláldozod magad az espada érdekeinek, vagy harcolsz az életedért.