Tündértánc

Tárgy: Tündértánc Szer. Dec. 26, 2012 12:51 am

„Mindegy, hogy honnan.
Mindegy, hogy hová. Mindegy,
hogy mégy-e. Figyelj.”

Hogy miként is kerül két arrancar a Menosok erdejébe? Rejtély… Ami azonban teljesen világos, az, hogy valami furcsára lesznek hirtelen figyelmesek. Talán eddig nem is találkoztak, de a hangra, és lélekenergia ugrásra mind a ketten ugyanoda érkeznek. A fa, ami előtt megállnak, különbözik a körülötte lévőktől, fehér halott ágain, mintha fagyöngyök lennének, és ezek meg-megcsillannak. Ettől a fától érkezik a különleges kisugárzás, s egyszerűen képtelenek megállni, hogy rátegyék a kezük, s érezik, hogy olyan, mintha belülről lüktetne. Aztán az egész teljesen feketévé válik, majd pulzálva szétesik, és feketepihékként hullik le körülöttük, kivéve a gyöngyüket, amik egy nagy golyóvá állnak össze.
Egy hatalmas üveggyöngynek látszik, ami kicsit, mintha fénylene is. A hulló tollpihék közepén lebeg, és ahogy ezelőtt a fának, ennek sem képesek ellenállni, egyszerre érkeznek, és érintik meg, majd mintha egy újabb sikoly hallatszódna, és már el is tűnnek. A gömb a földre hullik, és szép lassan egy újabb fa kezd kihajtani, amit ők már nem láthatnak…
Nem érzékeltek zuhanást, csupán mintha beszippantotta volna őket valami, mégis behunyták a szemüket, és mikor ismét felnyitották, nem a Menosok erdejének megszokott látványa fogadta őket. A szürke, egyhangú környezetet egy teljesen tarka váltotta fel, a halott fák helyét színpompás ágak vették át, azonban ezek nem az Emberek Világában megszokott színek voltak, sokkal inkább élénkebbek, lila, narancs és rózsaszín levelek, vagy teljesen tarkák, a törzsük sem sötét volt, hanem halványsárga, vagy éppen fűzöld. Amint közelebb lépnek egy fához, érzik annak édeskés illatát, láthatják leveleinek üveges csillogását, mindegyik más-más ízű cukorka. Nem tudhatják, hogy mi történik, ha meg kóstolják bármelyiket is, de lehet, hogy így is képtelenek ellenállni az édeskés illatoknak. Ha valamelyiket megkóstolnák, annak íze a gyümölcsös cukoréhoz hasonló, attól függően, hogy milyen színűt vettek a szájukba, de nem mérgezőek, semmilyen azonnali hatást nem váltanak ki.
Megpróbálhatnak rájönni, hogy hol is lehetnek, de a hely egyáltalán nem ismerős számukra, ráadásul nem is érzékelnek más lidérci reiatsut. Ez talán meglepi őket, hiszen csapdának is sejthették a dolgot ettől függetlenül, mintha egyre boldogabbnak éreznék magukat, és már-már vidám ugrálásba kezdenek. Elindulhatnak felderíteni a helyet, ami talán olyan hatalmas, mint maga Hueco Mundo, vagy még nagyobb…

Tárgy: Re: Tündértánc Szer. Dec. 26, 2012 2:08 am

Svédasztal. Sajttal sanyargatható, savanyú falat, falat zárva, takarva, bújva, bájologva csitít madarakat. Madár, merre jársz? Merre kélsz, miért nem virág? Virág, virág, ártatlanság. Bizalmam bűn, tévedés, tévedni veszély. Nem tévedhetek, nem téveszthetek. Egyedül maradok. Egyedül. Senki nincs nekem. De te még itt vagy, William. Mert itt vagy, ugye? Károgó kismadár... miért nem mozogsz? Beszélj hozzám, hangosan ám! Nem hallak... Nem hallok semmit. Minden csendes, minden csupa csend. Némaság, nyugalom. Nyugtalanít. William sem károg, krákogj, te állat, mozdulj már!
Püfölöm, pofozom, üvöltöm téboly hangját, eszelős, kicsinyes, gyermeki kacaj, repkednének tőle madarak, de még William sem tárja szárnyát. Raktam el hát csirkelábat, na de minek? Mégis mi értelme van? Semmi! Úgy bizony, semmi! Nem számít már. Nem számít semmi. Mert egyszer úgyis minden azzá válik. Nem érzek. Nem érzem köteléket. Egyedül vagyok. Egyedül maradok. Csalódás, öröm, vihánc... ez mind összefügg. Mint öszvér, fogatot vontat, kötözve, kötelezve, csak teher, mert gyarlóság áldozata. Én is gyarló vagyok. Te is gyarló vagy. Mindenki gyarló.
Gyatra volna gyarlóságba kapaszkodni. Én mégis megteszem. Nincs mit vesztenem. Mert mi lesz? Mi lesz ezután? Nem érdekel! Csak illat érdekel! Szagolom aromát, követem zamatát, csiklandozva, incselkedve, finoman babusgat, hívogat, menjek hozzá. Megyek már! Megyünk... Ketten, négyen, lényegtelen. Akkor is magányban maradok.
- Williamem... vétózd káprázatot! Szólj hozzám... ma katarzist jutalmazok. - szorítom marokra ócska állatot, tolla repül, de még szuszog, pedig nem is mozog.
Tűnik fel, nem csak nekem tűnt ki zamatja hófehér gömböknek, csillámló gyöngyöknek, megpillantva másikat nem keresem még sem szemét. Nekem más kell. Másnak ragyogása. Az enyém! Nem adhatom másnak! Mérve végig alkatát nevetve kacagok rajta, miértet, okot ne keress, nem találsz, mert én találtam, én ám!
- Szárnya kél és kínra lel, jajgass csupán, sikolts tovább... Hallod, hallod ezt? ♪♫♪ - duruzsolom dobogást hallgatván. Érzem, hogy odabent lüktet, érzem erejét, magamba kell ontanom, csak az enyém marad, nem osztozom vele tovább. Elégedjen meg látvánnyal, csak a látvánnyal, s ha elég ügyes, talán még fel is falhat. Roppanthatom inakat, de vajon milyen mozdulat kélne hozzá, hogy elszakítsam életének fonalát? Kell nekem olló! Kell nekem egy! Miért nem hoztam? Nem baj, nem baj... van nálam csirke. Van nálam pár csirkeláb. Elég lesz, nem? Ha meg nem, majd gyújtunk tüzet. Gyújtunk, gyújtunk... talán látnám én is csak a fényt.
Meg is pillantom, vakítóan ragyog íriszeimbe, sugárzik belém a fény, melyet nem kértem. Milyen fakó vagyok! Nézek végig csirkepatát szorongató, nyers karomon, neonszínek kálváriája éppen elég rikító, hogy kitűnjön nekem is, mennyire nem illek ide. Talán csodálkoznom kéne, mennyire megváltozott minden. Sehol egy vérfolt. Sehol semmi alázat. Csak káprázat. Illúzió ez csupán, illúzió, tudom ám.
- Hah... - vonogatom vállam, rabtársamra pillantva. Kifordult a világ önmagából? Na és akkor mi van? Láttam már hasonlót. Láttam már lilárványt, tündöklő palotát, kavargó pocsolyát, rózsaszín aranyfát. Fát... fákat kell növeszteni. Vért kell szerezni. Én tudom jól, hogyan ültessünk vérfát.
- Segíts ültetni. - térdelek le egy helybe, s kapirgálom karjaimmal a földet. Elég mélyre kell kotorni, s akkor minden rendben lesz. Belepottyantok egy lábat, hogy elégedetten hátradőlve várjak. Nekem kell az a fa. Talán csirkék nőnek majd belőle. Úgy hírlik, azoknak sok a vére.

Tárgy: Re: Tündértánc Szer. Jan. 23, 2013 7:11 am

Már megint eltévedtem. Megint itt vagyok ebben a szép nagy erdőben, és már megint nem tudom, hogy hol vagyok. Le kellene szoknom az itteni sétáimról. A múltkor egy menos csorda esett nekem. Igaz Natalie-val is itt találkoztam, de akkor sem jó itt állandóan eltévedni. Na persze használhatnám a képességeimet, hogy kijussak, de a fenébe is, megint győz a kényelmesség. Egy kavicson, és a sajgó lábaimat nyújtóztatom, mikor valami felfénylik a közelemben. Nem tehetek róla, egyszerűen hívogat. Fénylő szépség akár régen az életem, mikor még Saya is élt. Már nem fáj róla beszélnem, vagy rágondolnom. Egyre kevésbé érzem magam szomorúnak, elvégre ő sem akarná, hogy könnyek közt emlékezzek rá, mikor csak meghallom a nevét. Olykor persze nem bírom megállni, de azt hiszem egyre jobban tűröm. Talán csak idő kérdése. Talán...
De nem fejezhetem be a gondolatom, hiszen felfedezem, hogy más is van a gyönyörűen csillogó fa körül. Egy lány egész pontosan. Egy Arrancar lehet, de mit sem számít, mikor ilyen gyönyörű csillogás csábít, s hív magához. Szépséges fagyöngyei akár ezernyi tündér úgy csilingelnek, vagy talán csak én képzelődnék? Nem biztosan csak a fantáziám játszik velem, mégis olyan mintha hívogatna. furcsa érzés, s nem szabadulhatok tőle. Fogva tart, s kellemesen láncra köt. Megdobban a szívem a látványtól, ahogy pedig a vér végigszalad a testemen, végre megérinthetem a fát. Egy pillanat alatt pihékké változik. Gyönyörű, hollófekete tollak repkednek köröttem, s az egyik az orromra száll. Kellemesen végigsimít az arcomon, majd tovaröppen s a helyét egy fénylő üveggolyó váltja fel. Meg akarom érinteni! Kell nekem a gyöngy.
Sikoly hasít át a tudatomon, ami mélyen a szívembe mar, majd egy pillanatra elsötétedik minden. Sötétség. Nem akarom! Újra a koromszín ürességben lebegni maga lenne a pokol. Abba a szabad-börtönbe száműzöttként élni. Felsikoltok fájdalmamban, majd hirtelen minden felvillan ismét.
Gyönyörűen idegen világban találom magam. És velem van az a lány is. Kicsit talán több figyelmet szentelhetnék neki. Hiszen olyan aranyos, kedves lánynak tűnik.
Új barát! Ahogy ez átsuhan az agyamon hirtelen elmosolyodok és közelebb lépek a csirkelábat ültető Arrancarhoz. Nem értem ugyan, hogy miért teszi amit tesz, de a szemébe nézve egyszerűen nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy rokonlelkek vagyunk. Ő és én, akárha tükörbe néznék bár a külseje merőben eltér az enyémtől.
- Máris! - Kapom el a csirkelábat és ásni kezdek, majd ahogy ő, úgy én is beleejtem a "magot". Szépen betemetem, és leülök a társam mellé. Remélem ezzel sikerül egy jó pontot szereznem. - Adala vagyok. - Mosolygok rá. - És te?

Tárgy: Re: Tündértánc Hétf. Ápr. 22, 2013 11:59 pm

Ahogy elültették a lábakat, egyszeriben örvényleni kezdett a föld, s mintegy harminc centis átmérőben a szivárvány minden színe fellelhető volt a szemcsék között. Aztán csupán annyit vettek észre, hogy hangokat hallanak, de a fák nem csupán a széltől susogtak, hanem halkan, alig hallhatóan dúdoltak, mintha csak hívogatnák az új hajtásokat. Nem lehetett szavaikat kivenni, s végül meghallották azt is, hogy a kavargó föld alól válasz dallam érkezik, bár az kicsit rekedtes volt, és szomorkás. Végül érezhették, hogy megmozdul alattuk a föld, és mindkettejük alól egy hatalmas, a többi fához hasonló bukkant elő, aminek ágai között találták magukat. Ezek a fák azonban hússzínűek voltak, leveleik pedig nem cukorkára hasonlítottak, hanem a csirkék karmos körmére, a fák törzse pedig a lábakhoz hasonló erezettel bírt. Érezhették, hogy a fák mintha csak első levegővételeiket tennék, és egyszer-kétszer meg-megremegnek, majd egyszerűen elindultak velük. Gyökereiken futottak, a két arrancarnak esélye sem volt akkora sebességnél leugrani, de úgy érezték, nem is szükséges.
Ahogy haladtak egyre beljebb úgy változott a táj, mintha szép lassan megszűntek volna a színek, minden szürkésedni kezdett, az élénk cukorkafákat felváltotta a korom, és a szénfák látványa. Hátasaik „lábai” elég nagy port kavartak, ahogy keresztülhaladtak ezen a fájón pusztult tájon, ami talán kicsit emlékeztetett Las Nochesre. Azonban pont a pusztaság miatt észrevehetik úti céljukat, ami egy csúcsos, díszes palota, ami efölött az egész pusztaság felett lebeg, ám szürkének, és kietlennek tűnik díszei ellenére is.
A fák pontosan alatta állnak meg, újra érezhetik, ahogy mély levegőt vesznek, majd egy-egy indával megcsáklyázzák a sziklát, amire a vár épült, és lassan felhúzzák magukat. Most lehetőségük van az arrancaroknak arra, hogy meglépjenek, amennyiben nem kíváncsiak arra, ki és miért is hozta őket ide… hogy mi lapulhat az ódon falak között, s hogy ennek a teljesen abszurd világnak vajon a rohanó és éneklő fák az egyetlen lakói, vagy más is lehet errefelé? A fák közben szinte fájó lassúsággal húzódzkodnak felfelé, majd amint a kőhöz ér gyökerük, oldalt a vár falán indulnak el, míg végül az egyik bástyán megállnak, s ahogy a vár belsőjéhez érnek, egyszerűen kővé válnak. Az arrancaroknak sietniük kell, mert néhány másodperc múlva egyszerűen porladni kezdenek, s a váron végig szaladó szél, egyszerűen elfújja őket, akár a hamut.
Ahogy a lábuk a vár kövéhez ér, enyhe hűvöset éreznek, de persze ő maguk nem kövülnek meg. Ezután lehetőségük van arra, hogy felderítsék a várat, aminek egyik alsó bástyáján állnak jelenleg, innen egy ajtó egy hosszú folyosóra vezet, amin keresztül a vár belsejébe lehet menni, vagy a bástya falán lemászhatnak a belső kertbe. Csak rajtuk áll, merre is indulnak tovább.

Tárgy: Re: Tündértánc Szer. Május 15, 2013 1:31 am

Törődés. Mint egy anya, takargathatom aprócska, pikkelyes borítást földdel. Az majd jót tesz neki. Melegen tartja. Ahogyan a holttesteket is mereven szokta. Persze aztán elbomlanak. Mert a föld az élet és halál. De mitől függ, hogy éppen élsz, vagy halsz alatta? Igazságtalanság! Mindenkinek élnie kéne! Vagy mindenkinek halnia. De én nem akarok meghalni. Még nem. Mert az katarzis. Többet nem oszthatok belőle akkor. Még nem fejtettem meg fejem titkát, még nem üvöltöttem kristály vágyakba, mi is az összeroppanás, ahogyan apátia anyagából sem öltöttem még elég köpenyt. Pedig kell nekem egy olyan köpeny. Változtat bárkit sebezhetetlenné. Akkor még én is sebezhetetlen lehetnék. Legfeljebb folyékony vergődés tehetne engem ismét halandóvá. Ki tudja, talán megtisztítana.
Távolba zeng elhallatszódó bemutatkozás, mikor a kislány bemutatja magát. Egyszerű ténymegállapítás. Túl egyszerű. Nincs reakció, söpröm tovább hántott kupacba földet, mert ott minden bizonnyal nagyobb szükség lesz rá. Rá sem nézek. Nem érek rá, koncentrálok. Természetesnek veszem, hogy ültet magvakból ő is. Ez kötelessége, amiért én kérem, követelem. Fújom ki magam, hátradőlök ültömben, befejeztem feladatom. Igen, most már ráérek vele foglalkozni. Más kérdés, hogy igazán akarok-e. Mégis miért tennék meg valamit, vagy éppen bármit, amit amúgy nem is akarok? Ez nonszensz! Értelmezhetetlen. Kézi szótár elérhetetlen. Nem értem.
- Én meg éhes. - váltok válaszra, bizonyára erre volt kíváncsi. Hisz ő is elmondta önmaga állapotát. Még egy név is csupán állapot. Nem határozza meg, ki vagy pontosan. Ahogyan én sem leszek önmagam attól, mert éppen éhezem.
Éhségnek hamarosan nyoma vész. Jön a vész, s suhanunk mi is, ragaszkodó útitársakként ellenkezni sem érdemes teremtménynek, ki végül életét választotta. Hangos vihorászás, élvezem. Talán ez a világ az egyetlen, ami nem élvezi, hogy vendégül láthat. Hiába örülhetnék, ők nem örülnek nekünk. Minden sötét, minden komor, éppen, mintha csak otthon lennék. Én nem érdemlek cukorfákat? Miért gondolják, hogy férges vagyok? Nem vagyok én féreg! Én is ugyanúgy élek! Kell nekem az élet...
Az út adott, nem gondolkozom hát tovább, főleg nem eleget, elegendő elégtétel ehelyett futva közelíteni meg ama távoli helyet. Sonidom gyorsnak hathat Adala számára, s megelőzöm őt út végén, várnál bevárva, s a helyre rácsodálkozva. Van időm addig is eme helyet feltérképezni.
Szurkolok kicsikét az útnak, hogy ő győzedelmeskedjen, műsoros vacsorám lenne, ha Adala leesne. Sajnos téves. Látható csalódottság arcomon, hogy mégis sikerült beérnie a porladó szárakat, s nem zuhant bele a mélybe. Pedig az fantasztikus lenne! Nem baj... lesz még időm s alkalmam is beletaszítani őt a kétségbeesés keserű bugyraiba. Az lenne aztán a csodás!
- Unatkozom. teszem karba a kezeim duzzogva, fel, s alá sétálok, láthatóan haragszom társamra, amiért nem murdált meg. Pedig szerintem így lett volna helyes. Végül megállok egy ponton, s néma pillantással küldök jókívánságokat Adalának, még azt is megengedvén, hogy ő döntse el, hol akar meghalni. Remélem, ez a hely meg akarja majd ölni. Én csak követem őt, igen, követem! Kuncogok fel ismételten, majd vágok újra komor képet. Újabb kuncogás, újabb némaság. Jó játékom lesz, remek szórakozás eme talány. Sikerülhet számomra mégis a műsoros vacsi. Csak követnem kell a lányt, csak követnem tovább, s látnom, hagynom őt meghalni.

Tárgy: Re: Tündértánc Kedd Május 21, 2013 12:44 am

Mi lehet ez? Az imént ültetett csirkeláb, szép húsfává nőtte ki magát, s az ágai közé kapva, elindult velem. Hús, melybe kardok, s fogak vájnak utakat, a vérig. És a csillogó, fémes-édes nedű, majd eltölti elmém.
Hogy mi? Mikre gondolok? Mi ez a furcsaság, ami ennyire átjár? Nem kívülről érkezett, ezt tisztán érzem, de akkor honnan jön, ez a selymesen fojtogató érzés? Éhség volna talán, mely ennyire szorongat? Zavarodottan pillantok a másik lányra, majd körbe az ismerős tájon. Mintha otthon lennék, de mi hiányzik? Mi az, amiért ezernyi hangból sikolt a lelkem? A hús, melengető érzése, az a kéjjel töltött érzet, ahogy cuppog a fogak közt, s a vér szelíden permetezi az arcot. Az az érdesen érzelmes, édesgető érzet. Az hiányzik nekem. De mi lehet az? S miért akarok húst a fogam közé, hogy azon csámcsogva csillogjon a szemem? Érthetetlen ez a késztetés, s ahogy a húsfa ága, a bőrömhöz ér, egyre csak fokozódik az érzet. Lassan húz magával gondosan ültetett csirkelábfám, s élvezem az utat, hisz érintése mámorítón hat. Félek, s tárgya, maga a test agya. Sötétbe vész, börtöne kész, egész. Megáll az út, húsfa ága nem ringat a bálba, táncunk, csak idáig tart, s nem a várba. Kővé dermed, s a lábam alatt a reiatsu akaratlanul is megremeg. Érzem, ennyi volt kedves fám élete, porladni kezd emlékét messzire viszi a szél. Marionett. Sötétbe édesgető, furcsa báb, mely arcom nem, de testem viseli. Duzzogó arc vág elém. Unalmán én hogy segítsek? Ép ész, kellene hozzá, s ép elme. Elme, mely akár a vár, megingathatatlan, szilárdan áll.
Mi ez az érzés, ami átjár? Miért gondolkodok, ilyen furcsán? Szedd össze magad Adala! A társad rád vár, hogy ne unatkozzon, nem blokkolhatsz le éppen most. Érzem, hogy a szeme kettémetszene, ha tudna. Talán elkéstem volna? Nem. Nem. Itt vagyunk a várban, mozdulnom kell, irány befele.
- Kövess! - Lépek hozzá, de ahogy megfogom a kezét, testem elveszti az eszét.

Marionett. Sötétbe édesgető furcsa báb, mely arcát adva, megmosolyogtat. Testének mozgása, akár a gyilkos ösztön, mely kígyóként tekeredik, nyakra, s szerelmesen, kellemesen mar a húsba. Mozgás, mely kellemesen darabos, s dróton rángatva megindul, újra meg újra. Bőr tapintása, alatta a vér lüktet, érzem illatát, s fejembe gondolatot ültet. Gondolat, mely együtt dobog azzal, mi indítva csörömpöl, akár kedves csengő. Kell nekünk ez a nő, s nem a húsa, nem a vére. Élve. Kést kezébe, vért arcára, engedve örök útjára. S nem kell ehhez más, csak egy kósza látomás, előre forgatva, táncolva a mélyben, holtat és erőt adni cserében. Igen, ezt akarom magam mellé, jobb kezembe ezüstkésnek, balomra láncot, csillogót. Csillo Gót. Csak hiányzik a csillogás, nem marad más, csak a szűk folyosó. Nem kell fal, nem kell kert. Az érdekel, mi mozog ebben, odabenn. Csosszanva fut a láb, húzza a báb, a társát, egyre beljebb, s beljebb, szemében nincs más, csak csillogás. Húst akar a fogai közé, melyet haraphat, vért, melyet megihat. Marionett, sötét ködös tekintettel, a végtelenbe meredő üveges szemekkel. Nem kell Éhes, bizonyára vére édes, de ő most élve kell. Szemének tükrében sötétre lel a báb. Furcsa mozgása, lassú, nehézkes, porcikái vágynak az éhségét csillapító cafatra. Sóhaja a vággyal teli, kellemes szorongás nem engedi. Kár a fáért, belőle kellett volna harapni.
- Kedves Éhes, vágyod még a lakomát? - Kérdi a báb, sóhajtva, édesen, rémesen.

Tárgy: Re: Tündértánc Csüt. Júl. 25, 2013 10:03 pm

A hosszú folyosó falai szürkén csillognak, a kövek, akár a zafír, úgy fénylenek, de közben, mintha különös hűvösséget árasztanának magukból. Ha hozzáérnek, mintha lassan lélegezne, akár alvó gyermek, enyhén mozdulva csupán, mégis visszavonhatatlanul lélegzetnek tűnik ez. Egy hangot sem hallanak, csupán saját léptüket, mintha a fák éneke teljesen megszűnt volna, és a testükbe mar szinte a csend, ha megállnak. Futás közben hangosan dobog léptük, visszhangozva, élesen hangos, sokkalta hangosabb, mint az akusztika megkívánná, de legalább addig sincsen csend. A hosszú folyosó végén egy ajtó áll, ami egy nagy terembe nyílik. Az ajtó hatalmas, a közepén egy rubin fekszik, ami a fal lélegzésével egyidejűleg, mintha dobogna, rajta fém minta fut keresztül, akár a vérerek, semmi más nincs az ajtón, se kilincs, se kukucskáló lyuk.
Elgondolkozhatnak hát, miként is juthatnak be az ajtón, mert kétségtelen, hogy valami hívogató van odabent, valami olyan titok, amire rá akarnak jönni. A megoldás egyszerű, hiszen a halott is elernyed, és koncolás, boncolás után feltárja titkait, és egy alvó várat nem könnyebb örökre elaltatni, mint álmos csecsemőt? A rubinba egyszerűen, akár ha testbe mélyedne, úgy fúródik a fegyver, érezhető, ahogy élőlényhez hasonlatosan utolsót rándul, majd végleg elernyed. Fény villan végig a fém mintán, és végül vöröslő szirmokra hullik az ajtó, ami a földre érkezve beszívódik a talajba, ami bevörösödik, akár ha vérszőnyeg lenne, de nem ragad, csupán fodrozódik lábuk alatt, ahová lépnek.
Feltárul előttük a terem, ami olyan szürke, amilyenek a falak, és tündérekhez hasonlatos lények álltak benne, utolsó mozdulatukba ragadva. Ők maguk is szürkék voltak, fakóak, élettelennek tetszettek, mégis, mintha lassan lélegeztek volna, akár egy mély álomban. Aztán beljebb haladt a vörösség, szépen, folyamatosan színnel megtöltve a helyiséget, és melegséggel átölelve a testeket, akik egyszerre hangosan szívják tüdejükbe a levegőt, és befejezik utolsó mozdulatukat, mintha mi sem történt volna.
Egy trón állt az arrancarokkal szemben, hatalmas volt, csillogó, aranyozott, bűvölő. Előtte egy méltóságteljes alak állt, hosszú haja teljesen vörös, göndör, mintha csak a vérpadló kúszott volna rá, és bár szél nem járt a helyiségben, az mégis hullámzott. Kissé üveges tekintetét a jövevényekre fordítja, majd száját szóra nyitva csengő hangon szólal meg.
- Hát eljöttetek, hogy megmentsétek világunk! Hatalmas égi jövevények, legyetek üdvözölve! – Hajol meg feléjük enyhén. – Miként kívánjátok küldetéseteket megkezdeni? Olyan régóta vártunk már rátok, siessetek hát, hogy mielőbb meghálálhassuk hőstettetek!
Lassan mozdul a többi alak is körülöttük, de csak néznek rájuk, inkább babákra emlékeztetnek, igazi tündérek helyett. Nem zavartatják magukat, hogy esetleg fogaluk sem lehet az arrancaroknak, mit is tettek, mit kellene tenniük, ezután némán állnak, várakozón pislogva.

Tárgy: Re: Tündértánc Kedd Szept. 03, 2013 2:29 am

A küldetést a két játékos közös megegyezése alapján lezárom. Jutalmatok 500 LP és 1000 ryou.