A vasto lordék nyomában

Tárgy: A vasto lordék nyomában Csüt. Márc. 29, 2012 5:09 am

Mesélő:
SETH az arrancarok vezére kiadta a parancsot. Kutatás a vasto lordék után! Ezzel a feladattal bízta meg az arrancarok elitjébe tartozó Karasu Vexet, és egy Las Nochesben viszonylag új, ámbár sokkal régibb arrancart. Bizony Lanven Alexander Stark volt az, kinek szinte semmi küldetés gyakorlata nem volt. Biztosan az a gondolat vezérelte Sethet, hogy had fejlődjön a szerencsétlen nyomorult. Vagy csak koloncnak akasztotta Vex nyakába. Ki tudja mik voltak a szándékai, de mind Karasu mind Stark készülődött elhagyni Las Nochest, és neki vágni Hueco Mundo örök sivatagjának vasto lordékat keresve. Össze futnak egy megbeszélt helyen, és elindulnak a hosszú útra.

Lanven Alexander Stark:
Minden egy normális unalmas napnak indult itt Las Nochesben. A nap szokás szerint egy pillanatra se hagyta abba a világítást. Szar dolog, így aludni, tehát beszereztem egy fekete vastag takarót, amit a kijáratra terítettem. Ez elég effektív volt, hiszen tök sötét volt a szobában. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, felhúztam valamit magamra, és megkajáltam. A folyamatos világosságban, már komolyan jól esett a sötétség. Egyszer csak kopogtattak az ajtón. Kinyitottam, és egy számomra ismeretlen arrancar közölte velem, hogy Seth kirendelt Karasu Vex mellé, mint segéd a küldetésben. Igazából nem mondtak semmit nekem, csak hogy küldetésem lesz Vexel, és egy óra mulva találkoznom kell vele Las Noches kijáratánál. Kicsit nyugtatott az a tény, hogy Vexel megyek, de ha őt küldik valahova, akkor ott komoly feladatok lesznek. Úgy értem komolyan megterhelő feladatok. Hiszen elvégre ő egy hatalmas erejű arrancar. Nos ha méltónak találtak rá, hogy Vexel tartsak egy ilyen küldetésre, akkor büszkeséggel kell viselnem a rám mért feladatot, és legjobb tudásom szerint eljárni. Felkaptam az arrancar uniformist, felcsatoltam az övemre a tőreimet, és belőttem a hajam. Egy hátizsákban vittem magammal egy felettébb érdekes, de annál finomabb úgy nevezett energia italt. Ez az energia ital az emberek világából származik, de a franc se tudta, hogy az, csupán egy kalandozásom alkalmával találtam rá, és nagyon megízlett. Így hát beszereztem egy raklappal otthonra, és most azon élek. Iiiiisteni! Bepakoltam legalább tíz darabot, majd elindultam találkozni Vexel. Éppen időben érkeztem, mert Vex már ott volt, teljesen felkészült állapotban. Köszöntem is neki: - Szia Vex! - Kezemet felé nyújtottam, és kézfogásra tartottam a kezem. Feltételeztem, hogy kezet fog velem, de ha nem úgy is jó. - Hallom küldetésre megyünk, egyenesen a nagyfőnöktől jött a parancs. Te nem vagy izgatott? Mert hát elvégre, ha egy magadfajta hatalmas arrancart mozgósítanak, akkor biztos valami komoly feladat vár. - Saját szavaimat hallva kicsit lelankadt az izgatottságom, hiszen megint eszembe jutott, hogy én nem vagyok olyan erős mint Vex. - Nem leszek kolonc a nyakadon ígérem!
Megvártam a válaszát, majd bele túrtam kezemmel a táskámba, és előrántottam az energia italt. Megkínáltam vele hátha érdekli a dolog. Attól függően, hogy mit mond, indulunk tovább, vagy időzünk még. Remélem nem kell sietni, mert merem feltételezni, hogy nem bírom tartani vele a lépést. Ha bár most fejlődtem sondió szintén, de attól még ő szerintem sokkalta gyorsabb. Még kicsit izomlázas voltam, a nem rég befejeződött emberi világban eltöltött csatáim miatt. Így aztán ezért sem akartam megerőltetni magam, de maradok az én mottómnál! " Ha valamit csinálsz, azt csináld rendesen, vagy ne csináld! Felkészültem, minden nálam van, felőlem akár indulhatunk is. Most fut át az agyamon, hogy tulajdonképpen nem is tudom, hogy merre kéne menni, hiszen engem nem világosítottak fel a dolgokról. Meg is kérdezem Vexet:
- Karasu! Te tudod hova megyünk nem? Mert nekem semmit nem mondtak csak, hogy találkozzak veled, és asszisztáljak neked mindenben. Szóval végül is merre megyünk, és mit csinálunk?

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Pént. Márc. 30, 2012 5:44 am

Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, és nyolc óra szórakozás. Na, nekem ebből annyi van, hogy tizenhat óra munka, és nyolc pihenés. Fene se gondolta volna, hogy ennyi munkám lesz, a felújítással. De hát nagy fába vágtam a fejszémet, és a pörölyt pedig a falba. Viszont végre kezdek beérni a finisbe. A bárpult be van rakva, mögötte ott vannak a piás polcok is, a neonokat is bekötöttem, és fent van a plafonon, a bárszékeket is bepakoltam, igaz, csak négy van, de hát megfelel tökéletesen, vendégeket nem várok. S ahogy végignézek ezen a kis szobán… el kell ismernem, jó munkát végeztem. Megcsináltam a saját báromat. Kellemes félhomály uralkodik, kurvajó lett, kanapé is van, ahol majd akkor fogok aludni, ha túl részeg leszek attól a sok piától, amit befogok majd verni, ja, tényleg, egy lényeges dolgot majd elfelejtettem, Fred maszkját kitenni. Tökéletes helyet találtam a számára, felrakom egyenesen a pult felé. Onnan fog majd a pléhpofa nézegetni, és mindenki látni fogja, ha meg rákérdeznek, hogy: mi az? Akkor ennyit mondok, egy paraszttal üzleteltem, és ezzel szúrta ki a szememet, pedig nem ez volt az alku tárgya. Most pedig kezdhetek takarítani… kezdhetnék, ha Seth nem lett volna olyan kedves, és hívat.
Morogva és kelletlenül járultam elé. Még mindig nem egy szépfiú, de szerintem az a fajta alak, aki a hatalmával szerzi meg a csajokat… milyen jól is teszi. Na, de mindegy, elregélte, hogy mi is a kicsi szívének a vágya. Mondhatnám, hogy meglep, de nem mondom. Gondoltam, hogy előbb vagy utóbb erre is sor fog kerülni. Kell pár új erős arc a bandába, mert így szarok vagyunk, gyenge fosok, és ennyi. Társat is kapok Lanven személyében, nincs gondom a sráccal, jól elleszek vele. Teljes menetfelszerelésbe mentem a megbeszélt helyre, és vártam.
Nem sok idő telt el, és Lanven megérkezett, barátságosan mosolyogtam, majd kezet ráztam vele.
- Hali. Nem mondanám magamat annak, csak egy munka, és megmondom neked, nem hiszem, hogy találunk is, egyet is. Marha nagy ez a sivatag, lehet van olyan része, ahol azt se tudják, hogy volt egy Aizenünk. És ja, nem vagyok egy kicsi, két méter is megvagyok. Ha meg az erőmre gondoltál… hát, az nem minden, az egy dolog, hogy aki gyengébb mint én, annak nem engedelmeskedek, de nem, is nézem le a gyengébbeket. – hanyagul megvontam a vállamat, majd barátságosan vállon veregettem Lanvent. – Nyugi, nem leszel az.
Persze, hogy elveszem az italt, lehet nem sör, de jól fog most esni, mivel elég rendesen letud fárasztani az építkezés. Na, de séééta indul, szép ráérősen, nem teljesítménybérezést kapunk, hanem órabért… remélem, mert akkor marhára ráérek a dolgokkal foglalkozni. Lanven kérdése kicsit meglep, majdnem a torkomra is szalad a pia. Köhögök párat, és miután megnéztem, hogy az orromból nem folyik a cucc…
- Hát ez remek, azt hittem neked elmondták… mivel én nem nagyon figyeltem, amikor Seth beszélt, na várj, megpróbálom felidézni a dolgokat. Tehát, bementem hozzá, ott ült a székében, balblabla, munka, blablabla… észak, igen, északra kell mennünk. Folytathatjuk is tovább. – ismét elindulok. – Te, és jutottál már valamire azzal a csajjal? Sziréna, ez volt a neve? –fene abba a rossz névmemóriámba… oké, részeg voltam, és egyszer mondta csak a nevét, majd most megjegyzem, feltéve, ha kijavít.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Pént. Márc. 30, 2012 7:30 am

Mesélő:
Karasu és Stark még beszélgetnek egy darabig, amíg ki érnek Las Nochesből Hueco Mundoba, és elindulnak a kitűzött úti cél felé. A hosszú úton beszélgetnek, vagy éppen csöndben menetelnek Hueco Mundo unalmas de leginkább sötét sivatagában.

Lanven Alexander Stark:
Nevetnem kellett. Éreztem a visszafojthatatlan ingert a nevetésre. Be hívatták Sethhez, és még csak nem is figyelt az öregre. De legalább azt tudjuk merre menjünk. Elindulok én is tartva a lépést vele. Rá érősen rójuk az utat kifelé Las Nochesből, amikor érdekes kérdést vág a fejemhez. Nem is igazán érdekes kérdés, inkább kicsit zavarba ejtő. De lehet, hogy csak én vagyok ilyen prűd, mondjuk ha sok időt töltök Karasuval, akkor még az is lehet, hogy elhagyom ezt a szokásomat.
- Sirenia? Hát... Az az igazság, hogy manapság sokkal nagyobb problémáim vannak, mint holmi csajok. Igaz Sirenia, egy olyan csaj, akit muszáj legalább egyszer ágynak dönteni a halál előtt. De szerintem ezt te is valahogy, így gondolhatod.
Kicsit csöndbe maradtam, majd kiértünk Las Nochesből, és elénk tárult a csodálatosan unalmas Hueco Mundo eseménytelen sivatagjával. Északra is vettük az irányt, és gondoltam beszélgetéssel elüthetnénk az időt.
- Vex! Te érezted már úgy, hogy elvesztetted az identitásod? Mert én most pontosan úgy érzek. - Egy kis hatás szünet áll be mondandómban, és veszek egy mély levegőt, majd kifújom. - Tudod én soha nem akartam lidércé változni, és nem is igazán vagyok még mindig kibékülve ezzel a léttel. Megjártam már vesztes és győztes csatát, de valahogy mindig úgy éreztem nem kéne csatáznom a halálistenekkel. Úgy értem, egy halál istennek köszönhetem, hogy most arrancar vagyok, és nem ölt meg. Elengedett, de meg esketett, hogy nem ölhetek emberi lelket, vagy halálisten lelket. Szóval valamiért ez a gesztus tőle nagyon pozitívan hatott rám. A lényeg, hogy nem akarok halálisteneket ölni, vagy küzdeni velük, de ha ezt teszem, akkor az arrancarok fordulnak ellenem. Olyan mintha sehová nem tartoznék. Hangom lassan elhal a levegőben, és hagyom, hogy Vex elmondja véleményét. Sokat adok a véleményére, nem is tudom miért. Talán azért mert már lassan úgy tekintek rá, mint egy mentorra. Igen, biztosan ezért van! Vex az első arrancar, akivel megismerkedtem, és joggal mondhatom, hogy oltári arc. Persze nem akarok nyalós lenni, ezért nem vágom az arcába mit gondolok, nehogy félre értelmezze, és esetleg buzinak, vagy valami ilyesminek nézzen.
- Teljesen magam alatt vagyok, mert sehol nem találom a helyem. Nem tudom, hogy merre tovább. Ez a hazám, ezt ésszel felfogom, de lélekkel még nem vagyok itthon. A lelkem az emberek világába húz, és ha oda megyek, akkor a shinigamik is oda jönnek, és abból mindenképpen balhé van. Ha barátkozok velük azért, ha harcolunk azért. Nem szeretek harcolni. Kerülöm az erőszakos fellépést a helyzetek többségében, de persze ez nem rajtam múlik rendszerint.
Keveset szoktam beszélgetni, vagy éppen semmit, szóval jól esett kicsit kiadni magamból a dolgokat. Főleg, mert úgy érzem Vexben megbízhatok.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Pént. Márc. 30, 2012 9:10 am

Mennyire igaza van Lanvennek, én olyan vagyok, hogy a legtöbb arrancar csajt megfektetném… kivéve egyet. Eras, na hozzá nem mernék így közeledni, szerintem azzal is lazán meg tudna ölni, ami a lába közt van. Tuti rakott bele pengéket is, vagy nem tudom, a lényeg, hogy marhára be tud páráztatni az a csaj. Ha Hanibal vacsorára hívná Erast, nem fogadnék arra, hogy nem a vénember lenne a végén a főfogás. A hideg is kiráz a gondolattól, inkább terelem a gondolataimat békeseb irányokba, a beszélgetésbe Lanvennel.
- Pontosan, egyszer minimum az ágynak dönteni, utána lehet felül, meg kutyában is, de nem a farkas pózban. Ami tudod, hogy micsoda, igaz? Amikor ülsz a lyuk előtt, és vonyítasz.
A kis hülye viccemen sajnos nevetek. Van az a helyzet, hogy mondasz valamit, amit viccesnek gondolsz, és csak magadban nevetsz, na, remélem ez nem olyan lesz… habár ha mégis, akkor annyit tehetek, hogy valami részegnek fogom elmondani. Azok még azon is tudnak nevetni, ha ülnek a kádban és finganak.
Felvont szemöldökkel nézek Lanvenre, persze közben iszom az energiaitalt, amit eldobok, miután kiürült.
- Elég komoly dolgok ezek Lanven. Most szépen elteszem a hülyeségemet a zsebembe, és felteszem a komoly arcot. Igen, én is éreztem így magamat, volt idő, amikor úgy éreztem magamat, hogy egy idegesítő örvénybe kerültem. Elkeseredetten kerestem magamat, azt hogy ki vagyok, hol a helyem, mit kéne tennem. Végül arra a döntésre jutottam, hogy Vex vagyok, a 87-es arrancar, aki elég erős ahhoz, hogy ne kelljen espadát keresnie. Azt tudom tanácsolni Lanven, hogy ülj le egy csendes, sötét szobában, gondolkodj el az életeden, milyen voltál régen, milyen vagy most, és ömleszd össze ezt a két éned, és meglátod magad. És ne aggódj, nem olyan rossz hollownak lenni. Felszabadult érzés, szabadabbak vagyunk, mint amikor emberek voltunk. Akkor rengeteg szabály kötötte meg a karjainkat, de most, nincsenek ilyenek. Ami pedig azt illeti, mindegy, hogy ezt érzed, nem tudsz tenni semmit ez ellen. Harcolnod kellene ellenük, mert ilyen a természetük…- előkapom a cigimet, majd rágyújtok. - a shinigamik nem tudják felfogni a lényeget, hogy a világ nem fekete-fehér, hanem vannak árnyalatok. Ellenségnek, elpusztítandónak gondolnak minket, és csak azért, mert lelkeket eszünk, és félnek tőlünk. Istenem. Ne érezzem már magamat azért szarul, mert engedek a természetemnek, és a természetes kiválasztódásnak. Erősebb kutya baszik alapon, megy ez. De te tudod, nem mondhatom meg neked, hogyan élj, ha nem akarsz harcot, hát akkor ne tedd. És nyugi, ha nem harcolsz ellenük, istenem, nem hiszem, hogy ezért fognak rád támadni, főleg nem most, mert így is rendesen létszámhiány van.
Eregetni kezdem a levegőbe a füstöt, nézem, hogyan is olvad bele az éjszaka sötétjébe. Kellemes látvány, elszáll, végül elbomlik, mint minden a halála után.
- Nem kell beszarni. Ez a hazánk, de megértem, hogy miért lógnál odaát. Több dolog van ott, én is ezt teszem, ha nincs semmi komoly dolgom, akkor Karakurában lopom a napot, mégpedig egy suliban dolgozok. Beépültem, mint karbantartó, imitálom a normális életet. És még nem is buktam le eddig, tehát erről ennyit, a shinigamik bekaphatják. –elkomorodik az arcom. – Elmondok még valamit, én haverkodtam egy shinigamival, tényleg marha jó volt a kapcsolatunk, meg minden. Erre egy nap, segítettem neki, nem halt meg, erre mi lett a hála? Majdnem megöltek, mondhatom nagyon boldog voltam. Így barátkozz shinigamikkal, nem éri meg, a végén letolt gatyával, és lógó pöccsel a kezedben találod magad. – egy utolsót beleszívok a cigibe, majd eldobom a messzeségbe.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Pént. Márc. 30, 2012 9:25 pm

Mesélő:
Lanven és Vex tovább folytatják útjukat. Eltelik egy nap sétával, és nem igazán jutottak még sehova. Beszélgetnek, de már kezdenek kifogyni a beszélgetési témákból. Ekkor éreznek meg valami irdatlan nagy lélekenergiát. Még Karasut is sokkolja a felismerés, hogy ez bizony lehet még nála is erősebb.

Lanven Alexander Stark:
Egy idétlen vigyort erőltettem az arcomra Vex viccének hallatán. Úgy látszik kezdem kiismerni csajozás téren. Végig hallgattam tartalmas mondanivalóját, és rájöttem, hogy igaza van. Mint például a Takis harcnál. Elhitette velem, hogy baráti küzdelem lesz, és mi lett belőle? Majdnem megölt, és még neki állt feljebb. Habár az tény, hogy Airisut még mindig nem tudom elképzelni, hogy meg akarna ölni, hiszen ő annyira békés. De valószínűleg, ha muszáj lenne, nem habozna kardot emelni. Nem is értem mit hittem a shinigamikról. Mintha egy teljesen más világban éltem volna eddig, úgy ötlet fejembe a felismerés. Talán Hana miatt van az egész. Túl kell magam tennem ezen, és végre beilleszkedni a saját fajtám közé. Fejem az égnek szegeztem, és egy hangos sóhaj keretében kinyilvánítottam jelenlegi tehetetlenségemet.
- Igazad van Vex, mint mindig... - Kicsit meglepett, hogy hirtelen átváltott agymenő Vexből komoly Vexbe, de igazából kellemes csalódásként ért a dolog. - Köszönöm a tanácsot. Igaz még új vagyok Las Nochesben lehet, hogy ezért nem tudok még beilleszkedni. De az idő nagy úr. - Kicsi hatásszünet után folytattam mondanivalómat. - Tudod mondtad, hogy az egyetlen valamire való espada az Slarin. Úgy hallottam nemrégiben le mondott espadai rangjáról. Kicsit furcsa ez nekem, úgy értem egy ilyen erős espada, mint ő ráadásul, még te is támogatod, csak úgy lemond. Furcsa dolgok történnek errefelé mostanság.
A sivatagban sétálva egy örökké valóságnak tűnt az az egy nap, amit így beszélgetve töltöttünk el Vexel, de legalább jobban meg tudtam ismerni. Vex egy tipikusan olyan karakter Las Nochesben, akivel jó ha jóban vagy. Persze nem azért, hogy élősködj rajta, hanem sokkal inkább azért, mert élet tapasztalt, erős, és mind emellett sajátosan őszinte. Ha bár néha kicsit zavaró tud lenni ez a nyers őszinteség, de az embert, jelenesetben arrancart, úgy kell elfogadni, ahogy van. Már egy ideje csöndben sétálgattunk egymás mellett, amikor hirtelen hatalmas lélek energiára lettem figyelmes. Olyan hatalmas volt, hogy levegőt venni is elfelejtettem közben. Arcomra kiült a meglepettség, és a félelem, hogy egy ilyen erős lélekenergiával rendelkező valaki, egy ütéssel elsöpörhet az élők köréből. Ösztöneim győznek, és levegő után kap a tüdőm. Vexre nézek, és látom, hogy azért ő is kicsit meglepődött. Ugyan nem látunk senkit körülöttünk, de a lélek energia mégis ott függ a levegőben, mint súlyos üllő a nyakunkban. Karasura nézek, és szememmel jelzem, hogy mennyen csak előre, én fedezem.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Szomb. Márc. 31, 2012 1:29 am

Hízeleg egy kicsit, hogy ezt gondolja Lanven, de sajnos fel kell világosítanom. Én se vagyok tökéletes, bármennyire is annak látszok.
- Azért mindig nincs… sajnos, de a shinigamikban nem igazán lehet megbízni. Ezt valahogy a többiek fejébe is bele kéne verni. Szerintem egy továbbképzés nem is lenne rossz. Képzeld csak el. Mindenki beül egy terembe, és jön a szokásos szöveg: A shinigami rossz, értem? Majd következik egy kivetítő, ahol szép rajzolt grafikával mutatják be, ahogyan az ártatlan ebédelő kicsi hollowokra rátámadnak a gonosz shinigamik. Látod, nem csak rosszak, de még udvariatlanok is. Az örök szabály, alvó, szaró, és evő, ja meg kefélő embert, hollowot, tehát minden lényt megzavarni tilos. Még az alap illemmel sincsenek tisztában, és még mi vagyunk a barbárok, mi? – tényleg nem tudom, mi lehet a bajuk a shinigamiknak, szerintem már annyira beképzeltek, és jó dolguk van, hogy unalmukban minket kezdenek el baszlatni.
Amit pedig Lanven mond, hát abban nagyon is igaza van. Valami tényleg nincs rendben, legalábbis amióta Seth az új nagykutya. Persze sokaknak nem tetszett ez a felállás. Basszák meg, miért nem foglalták el akkor előtte a trónt? Nem csináltak szart se, és most, hogy van valaki, aki kimert állni, és kijelentette, hogy az lesz, amit mond, egyből mindenki pattog, és nemtetszését fejezi ki. Nevezzenek nyalisnak, de míg nincs jobb lehetőség, én szolgálom Sethet.
- Hát, nem csak neked volt fura ez a lépése. A legerősebb arrancar volt, espada, jó csaj, és mégis ezt tette. Különös, nagyon is különös. Nem ismerem annyira, egyszer harcoltam csak vele, persze nem lett jó vége, legalábbis nekem. – a francba, még mindig nem tettem meg, a gumicsirkés mutatványomat. – De amit a szóbeszédekből hallottam, nem hülye a csaj, sőt, elég okos. Gondolom volt valami célja ezzel, és nem csak úgy poénból lépet ki. Habár vicces, most, hogy Slarin már nem espada, igen csak nincs az espadák közt olyan, aki erősebb, mint én. Eeeez de szar, olyan, mintha a kapitánynál lenne keményebb egy tiszt.
Valahol azért ez nem tetszik, az espada legyen a kemény mag, és csak utána következzünk mi, sima arrancarok. De hát az élet sose arról szól, hogy rendben mennek a dolgok, beletörődök, lenyelem a békát, és passz.
Csendben sétálunk tovább, és már kezd a tököm is kilenni ezzel. Caplatunk itt, a csizmám lassan teli megy homokkal, kezdem azt gondolni, hogy ez a sivatag nem más, mint egy hatalmas nagy alom. Él valahol egy óriási macska, és ideszarik. Ááá, hülye gondolat, akkor már rég látnia kellett volna valakinek. Talán annak a valakinek, akinek akkora az ereje, hogy lazán letudna alázni. Apró kis verejték cseppek jelennek meg az arcomon, a légzésem is kicsit rendszertelenebb lett, a lépéseim se olyanok már mint voltak, ez a hollow, vagy arrancar nem egy gyenge fazon. Lehet megtaláltok HM Conanját?
- Lanven, asszem kezdünk közeledni az úti célunkhoz…- há nézd meg, én menjek előre? Ej-ej, na mindegy, ha csak ez kell. Remegő kézzel nyúlok a zsebembe, és előszedem a cigis dobozt, valahogy csak sikerül egy szálat elővennem, és rágyújtani. Segít az idegeimnek, nem arrancarnak való munka ez. Komolyan kezdek bele a dumálásba...
- Ha olyan tízperc múlva nem jönnék vissza, - ...majd hadarva, és kicsit idegesen folytatom. - akkor fogod magad, és utánam jössz. Mert lehet hogy már darabokban leszek. Sajnos van egy olyan érzésem, hogy nem nimfomániás csajok várnak rám, akik a lelket is ki szopják és basszák belőlem. – ráerőltetek egy vigyort az arcomra, majd elindulok, kitudja mi vár rám, de remélem nem Alibaba és a negyven rabló.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Szomb. Márc. 31, 2012 8:24 am

Mesélő:
Karasu indul előre hátra hagyva Starkot. Nem is kell messze mennie, meg is lát a távolban, egy női alakot felé sétálni. (Ha Karasunak volt már dolga illúzió képességű ellenséggel, akkor gyanakodhat, de még nem leplezheti le.) Magas barna hajú, igen csak lengén öltözött nőszemély, valószínűsíthetően arrancar, hiszen maszkja darabjai, mint nonfiguratív tetoválás lepik el arcát. Beszélgetni kezd vele, és a lány igen csak kihívóan viselkedik, illetve próbálja elcsábítani Vexet. Eközben Lanven hátra marad. Vexet hirtelen szem elől téveszti, és ő is figyelmes lesz egy alakra. Roppant ismerős lesz neki, majd felfedezi, hogy az az alak bizony Benyil Hana, az a shinigami, aki őt megeskette. Ezek után még több alak tűnik fel, mind shinigamik a múltjából.

Lanven Alexander Stark:
Vex szokás szerint próbál higgadt maradni, és nem mutatni, hogy tulajdonképpen ő sem teljesen biztos abban, hogy most nem e kellene fejvesztve menekülni. Azt mondja előre megy, és majd kövessem. Én alapból úgy gondoltam, hogy követem, és védem a hátát, de hát ő tudja. Egy pillanatig a földet bámulom, ahogy próbálom leküzdeni magamban, ezt a hihetetlenül nagy lélekenergiát. Felkapom a fejem, hogy közöljem Vexel, hogy bizony én követném, és úgy védeném a hátát, de ahogy felkapom a fejem hirtelen szem elől tévesztem Vexet. Mintha nem is lett volna ott. A lélekjelenlétét sem éreztem, olyan volt, mintha valami egyszer csak elnyelte volna. Körbe néztem, és valami nagyon ismerősre lettem figyelmes.
- Hana? Vetettem oda a költői kérdést, annak az alaknak. Nem vártam választ, hiszen a külső magáért beszélt. Shinigamikra jellemző öltözet, vörös haj, és azok a telt keblek. Biztos voltam abban, hogy Hana áll előttem. Hirtelen nem tudtam, hogy örüljek, vagy ne. Akkor jutott el az agyamig, hogy Hueco Mundoban vagyunk, és képtelenség, hogy itt legyen, hiszen nem tud ide shinigami eljutni, vagy mégis? Lassan közelebb lépdelt, és arcán komor, semmitmondó közöny helyezkedett. Ki kapta pengéjét a tokjából, és felém suhintott. Arrébb sonidoztam, és én is előrántottam két pengémet.
- Mit jelentsen ez Hana?
- Ugyan mit jelentene? Te egy mocskos arrancar vagy, aki ráadásul úgy látszik, hogy túlságosan is naiv. Azért jöttem ide, hogy megöljelek! Jelentette ki teljes közönnyel. Ekkor vettem észre, hogy körbe zártak a shinigamik. A hirtelen felismerés a frászt hozta rám, hiszen még azzal a kérdéssel sem birkóztam meg, hogy hogy kerültek ide? Felismertem őket. Az egyik Kagehime volt, a másik Airisu, a harmadik Taka, a negyedik pedig Kira. Mind kardot rántottak ellenem, és szinte egyszerre vettek fel támadáshoz készülő harcállást. Össze érintettem pengéim, és kimondtam a varázsszót. - Chapuceria! De nem történt semmi. Nem képeztem klónokat, és lélekenergiám sem változott. Ijedten fogtam fel, hogy innen nincs menekvés. De miért jöttek idáig? Csak hogy engem megöljenek?
- Airisu! Mondj valamit! Te tudod milyen vagyok! Magyarázd el nekik kérlek! De Airisu meg se szólalt, csak némán nézett, ugyan azzal a közönnyel, amivel a többiek néztek.
- Számodra ennyi volt az élet Lanven Alexander Stark a pacifista arrancar! Vetette oda Hana, majd megindult felém. Elhátráltam volna, de ekkor hallottam, ahogy Taka Kidout alkalmaz, és egy pillanat alatt belém állítja a hat fény oszlopot. Megdermedtem, és éreztem a fájdalmat, ahogy a testembe hatol a penge, és kivág belőlem amennyit csak tud. Fájdalmamban felordítottam, majd össze estem. A földön feküdtem, miközben az öt shinigami felettem állt, és haláltusámat nézték. Ez már nem az első alkalom, hogy a halál, így megközelít. Össze zavarodtam, azt hittem Airisu a barátom. Vagy legalább valamit ő is érzett. Harag vett erőt rajtam, és félelemtől, és bosszúvágytól eltorzult hanggal üvöltöttem:
- Encono e Afección Manosear Gemelos! Azonnal felpattantam, és a körülöttem lévő összes shinigami arcán láttam, az undort, hogy legszívesebben megölnének. Egyik arcán sem láttam a megbocsájtás, vagy a kegyelem legkisebb jelét sem. Ez dühített, és elkiáltottam magam tenyereim össze érintve:
- Antagonismo!

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Hétf. Ápr. 02, 2012 1:54 am

Hm, miért nem mondtam meg Sethnek, hogy küldjön inkább másokat? Pár exkukást, úgy is jobbak a felkutatásban, mint mi, mezei arrancarok. De nem, voltam olyan marha, hogy elfogadtam a megbízást, és miért? Gondolom azért, hogy nyaljak a főnőknek, vagy, mert csak marhára untam a fejemet, fogalmam sincsen, tényleg nincs. Csak jöttem és kész, de legalább egy olyan arrancar a társam, akire azt mondanám, hogy még normális is. Nem az a fajta, aki csak menne, zabálna, ölne, hangoztatná, hogy mennyire is felsőbbrendű, igen, pont úgy, mint egy shinigami. A legtöbb shinigami, akikkel már volt balszerencsém találkozni, mind szerint mi vagyunk a szarok, a drágalátos feketeruhások meg a csúcsszuperistenfasza. Na mindegy, nem idegesítem magamat tovább, megyek előre, rendületlenül, töretlenül, hátha találok végre valamit.
Az a pár perc séta, és valami kellemesen akadt meg a szemem, domborulatok, és nem homok. Nem ám, hanem egy formás kis barna pipi, faros, csöcsös, telt ajkak, és jó alak, mi kell még? Egy üres szoba, kellemes lágy zene, pezsgő, és egy marha, aki ezeket kifizeti, ja, meg egy másik, aki tökéletesen elhiszi ezt az egészet. Persze nem zavar, hogy ez a kis cica itt teszi nekem a szépet, meg minden. Csak túl szép, hogy igaz legyen. Itt, kint a halál faszán, egy ilyen jó csaj, és pont NEKEM kelleti itt magát? Tudom, jó pasi vagyok, meg minden, de azért nem feltétlen jellemző a nőkre, hogy rám másznak. Igaz, néha, otthon ez megesik, de itt kint, a világvégén? Kicsit gyanús… de nem lennék férfi, ha nem foglalkoznék a kialakult helyzettel, és még jól is elsülhet az egész. Mondja a szép szöveget, nekem meg fülig ért a szám, kezdtek jól alakulni a dolgok. De Lanvennek szólni kéne, hát, mert lassan lejár az a tíz perc, és nem lenne jó, ha csak a seggemet látná, ahogy fel-le mozog.
- Cicus, ha nem gond, egy pillanatra ellépek, de maradj itt, és majd folytatjuk.
Vigyorogtam, mint a fakutya, majd hátat fordítottam neki, és elindultam visszafelé. Szólni Lanvennek, hogy menjen csak tovább, itt lerendezem a dolgot. Igenám, de volt egy kis gikszer… ott, ahol hagytam a társamat, nem láttam sehol. Vakarni kezdtem a tarkómat, ez nem valami jó előjel. Hagyjam itt a csajt, és keressem meg Lanvent, vagy inkább hagyjam a fenébe, és rakjam meg a csajt? Tudom, akik kicsit ismernek, azt mondanánk, hogy hagyom a francba Lanvent… ja, csak én olyan vagyok, hogy számítanak a társak, még Rävot se hagynám a szarba, mindegy mennyire is utáljuk egymást. Arrancar mint én, egy a fajtánk, és nem járja, hogy csak úgy hagyom meghalni.
- Haj, bocs drága, de szerintem amúgy se jött volna össze… - motyogtam csak úgy, remélem megérti majd, hogy a hús helyett használjon mást, én részemről inkább Lanvent megyek megkeresni.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Kedd Ápr. 03, 2012 2:45 am

Mesélő:
Ugyan Vexnek fontosabbnak bizonyult arrancar társának biztonságáról gondoskodni, mint ezzel az illúzió alkotta nőszeméllyel múlatni az időt, ez nem menti meg a támadástól. Karasut hirtelen mélységes sötétség veszi körbe, és megjelennek a horizonton legrosszabb rémálmai megtestesülve. Akárhogy küzd, úgy tűnik ezek a jelenések nem tűnnek el, és lerántják a földre. Vex felismer egy furcsa érzést, mintha nem lenne teljesen igazi ez az egész. Ha bár eljut a tudatáig az, hogy ez képtelenség, és valószínűleg csak illúzió, nem tud kiszabadulni belőle. Lanvent ugyan ilyen illúziók gyötrik. Agyát össze zavarva támadnak rá saját elméjének szüleményei. Lanven nem tudja felismerni, hogy ez bizony csak egy illúzió, és mindent ami vele történik valóságosnak él meg. Rengeteg sérülést szenved el, és a fájdalom érzet is csak egyre nő. Napoknak tűnnek számára a percek, és egyre jobban kimerül. Vex rájön, hogy a saját magának okozott fájdalom felszabadítja az illúzióból, és végül megtöri az illúziót. Miután körülnéz láthatja Lanvent, és egy idegen arrancart, ahogy az idegen arrancar épp a lélekenergiát szipolyozza ki Alexander testéből.

Lanven Alexander Stark:
Hatalmas fény, pusztító robbanás, ami mindent elsöpör, és helyén csupán egy hatalmas kráter marad. Ez az ismertető jele annak, hogy használtam az Antagonismot. De amilyen hangosan üvöltöm támadásom nevét, annyira marad el a várt hatás. Nem hogy robbanás nem keletkezett, de a lélek energia szintem sem csökkent. Mintha képtelen lennék bármilyen általam ismert technikára. Csodálkozom egy pillanatig, hiszen ez képtelenség. A kardok megindulnak felém, és ekkor eszmélek. Egy ösztön súgott belülről, menekülj, és én menekültem. Sonidó sonidó után, de az ellenség nem távolodott. Kidouk szállingóztak el mellettem. Egyszer csak eltűnt a tér körülöttem, és a táj sötétbe borult. Csupán a shinigamik lenéző, és megvető arca rajzolódott ki a távolban. Egy pillanat, egy pislogás, és már a gyomromban éreztem az éles fájdalmat. Olyan valóságosnak tűnt. Ez nem lehetséges, de mégis. Itt állok, és vérzek. Oda teszem a kezem, és megnézem a vért, ami a tenyeremre tapadt. Erőtlenül nyugtázom, hogy bizony ez vér. Elkeseredtem. Nem akartam már harcolni. Legszívesebben elmenekültem volna magam mögött hagyva az egész világot. Túl sok volt ez, így egyszerre. Nem is igazán a fizikai fájdalom fájt, hanem a lelki. Hiszen az a kard szúrt keresztül, amit egy barátnak hitt shinigami tartott a kezében. - Miért? Tettem fel a kérdést választ sem várva. Airisu. Azt hittem a küzdelmünk közelebb hozott egymáshoz minket. Vajon minden amit eddig hittem hamis illúzió volt? Vajon csak önmagamat akartam becsapni, hogy ezzel a saját lelkiismeretemet csitítsam? Nem hittem arrancar társaimnak, amikor azt mondták, hogy a shinigamik bizony undorító lelkek, akik gondolkodás nélkül mészárolnak minket. Azt hittem van kivétel, de már látom, hogy nincs. Mi ez? Fájdalom? Csalódottság? Esetleg önsajnálat? Nem, ez düh, és harag. Mérhetetlenül sok düh, és harag. Testem öntudatlan cselekedett, mintha hirtelen nem is én magam lennék az ki szorítja a fiú torkát. Mintha újra hollow lennék. Külső szemlélőként nézem az eseményeket kikerekedett pupillákkal, kifejezéstelen tekintettel. Vér, hús, és halálsikoly. Ezek kísérték mozdulataimat, ahogy testem egy mozdulattal ketté tépte Airisu torkát, és már ugrott is a következő shinigaminak. Felnyársaltak, át lyuggattak, de még mindig talpon voltam. Szét téptem mindet. Leszakadt végtagok, vér, és fájdalom. Vissza nyertem önkontrollomat, és összerogytam. Mit csinálok? Sajnálom a shinigaimkat? Hiszen az előbb akartak megölni! Örülnöm kéne, hogy valahogy sikerült legyűrni őket. A haláltól eltorzult arcok vádlón néztek rám, és suttogásokat hallottam a levegőben.
- Arrancar! Pusztítsd a hollowkat! Férgek mind! Mészárold őket!
- Nem! Elég! Elég legyen! - Kiáltottam a semmibe, de a hangok nem szűntek zúgni. Térden összerogyva, fejemet a földnek szegezve fogtam a fülemet, de a suttogások egyre hangosabbak lettek. Emberek kezdtek el sétálni mellettem, és minden kizöldült, de alig láttam valamit a zúgástól a fejemben. Hirtelen csönd lett, és játszadozó gyerekek hangja, és dolgozó asszonyok, és férfiak hangja töltötte meg füleim. Otthon voltam. Igen, még emberi otthonomban. A szüleim sátrából anyám lépett elő, és meglátva engem felém vette az útját. Mosolyogva kitárt kezekkel közelített felém, és én megrészegültem a boldogságtól. A hirtelen érzelem váltás végképp össze zavart. Fájt mindenem, de nem tudtam másra gondolni, mint anyámra. Anyámra ki a világ legfontosabbja volt nekem. Lassan lépdelt felém, egy véget nem érő úton. Az idilli képet, egy shinigami szakította ketté zanpakutojával. Szó szerint ketté szakította. Őrület vett erőt rajtam, de mire reagáltam volna, már shinigamik százai ugrottak nyakamba, és szegeztek a földre. Mindenkit megöltek. Biztos voltam benne, hogy most én jövök.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Szer. Ápr. 04, 2012 6:03 am

Sajnos kihagytam egy jó baszás lehetőségét, helyette rábasztam. Nem tudom, honnan jött ez a sötétség, és azt se, hogy lehet még sötétebb? Igaz, nem túl gyakran sziporkázott a Nap, csak otthon, de ott is azért, mert Aizen csapott valami hatalmas villanykörtét az égre. De gondolom, annak köszönhetem ezt a nagy sötétséget, hogy valami támadás hatása alatt vagyok, akkor ezen a Napocska se segítene…
- Hogy szakadna rátok az ég… - mondtam elhaló hangon, pont itt kell lenniük? Annyi hely van, és annyi személy, de neeeeem, ezeknek a beletenyésztett valamiknek mindig sikerül megtalálniuk. Vihognak, meg tv van a gyomrukban, az egyiknek egy buzis háromszög a fején… komolyan mondom, a mai világban ezért lesz sok köcsög, mert ilyet néztek. Remélem csak a nagyölelés nem jön… Szerencsére nem, csak a szokásos leszorítás a talajra, de akkor is elfog a jeges rémület, szerintem még a tököm is belszerv lett, verejték patakszik végig az arcomon, le a homokba, ahol hamar elnyeli a mohó talaj. Legalább valaki jól is jár, én átélem életem egyik legrosszabb élményét, amit legutoljára akkor tapasztaltam, amikor Yuke ellen harcoltam. Valami Jedi elme trükköt használt rajtam, és ezek a kis szemetek megjelentek… Az nem volt igaz, és szerintem ezek se valódiak, valaki szórakozik az elmémmel. Ezek nincsenek itt, nem léteznek, képtelenség hogy itt járjanak köztünk, elég, ha lehunyom a szemeimet, és megnyugszom, utána el fognak tűnni. Így is teszek, de csalódnom kell, itt maradtak. S maradt a rémület, amit talán csak azzal lehetne fokozni, ha a kis tv-ben még Eras is megjelenne. De hála a gondviselésnek ez nem történt meg, már csak azt kellene kitalálnom, hogyan is fogok megszabadulni ettől az egésztől. Sajnos az ilyen illúzió megtörésekben nem vagyok valami jó. Nincs mese, gondolkozás helyett használom azt, amim van, az erőmet, igaz, sajnos a ruhám már megint tönkre fog menni, ez van, sajnos ezt kell tennem.
A bal karomat használom erre, egy barat hozok létre. Azért nem annyira erőset, csak éppen elég lesz arra, hogy a fájdalom felszabadítson, vagy majd megszívom. Fájni is fog, meg maradok ezekkel, a kis dögökkel. Hamar robban, igaz, így a karom kicsit megsínyli, de annyi baj legyen, boldog vagyok, mert végre elhagytak a rémképek. Valahogy sikerült ismét függőlegesbe raknom magamat, folytathatom, amit akartam. Megkeresni Lanvent.
Ami elég hamar ment, igaz, nincs valami jó helyzetben, egy arrancar zargatja. Elindulok feléjük, miközben Orgo a jobb kezemben van.
- Nem mísz onnan!! Há nézd meg, zargatja itt a haveromat…- sonidot használva el tűnnők, és ha minden jól megy, akkor Lanvenékhez közel ismét megjelenek, és ha a kis szopógép még ott van, akkor egy oldalról kezdem a metszést, pont nyak magasságban, remélhetőleg sikeres lesz a szüret, ha nem… hát addig fel tartom míg Lanven nem szedi össze magát, legalább egy kicsit, hogy letudjon lépni.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Szer. Ápr. 04, 2012 9:39 pm

Mesélő:
Vex támadást indít az idegen arrancar ellen, aki inkább néz ki úgy, mint egy árnyék. Csupán maszkja jelzi, hogy arrancar, aminek állkapcsának egy része lóg kopottan arcán. Lanven felébred az illúzióból, de a hirtelen sokkhatás, annyira megviseli, hogy nem bír felkelni, de még csak megmozdulni sem tud. Igazából nagyon magánál sincs. Agya össze zavarodott, és nem tudja megítélni, mi a valóság, és mi nem. Karasunak döntenie kell, hogy védi Lanvent, amíg fel nem áll, és kétes állapotban harcképesnek nem mondja, vagy egyedül veszi fel a harcot az idegen arrancar ellen. Gyorsan kell döntenie, mert az arrancar támadáshoz készül.

Lanven Alexander Stark:
A homokban hasalva tértem magamhoz. Nem tudom mi történt, vagy hogy, hogy kerültem ide. Hiszen előbb még a shinigamik ellen próbáltam harcolni. Igen... Majdnem megöltek. Vagy talán meghaltam, és most a pokolban vagyok? Szemhéjam elnehezedik, és alig bírok ébren maradni. Valakinek a cipőjét látom. Talán Vex lenne az? Kicsit feljebb emelem a tekintetem, és meglátom őt, hatalmas fegyverével a kezében. Egy shinigaminak látszó árny ugrált a távolban. Azonnal neki akartam ugrani, de testem nem engedelmeskedett. Nem bírtam mozdulni, és a legkisebb mozdulat is hatalmas erőfeszítés volt. Semmi energiám nem volt, de ráadásul a testem is remegett a sokkhatástól. A látkép remegett, mintha folytonos földrengés lenne, és alig bírtam befogni a szememmel a két alakot. Homályos volt minden. A sokkhatásnak köszönhetően alig láttam. Eltűnt a külvilág szemem elől, és csak a homok maradt, ami beterítette arcom felét. Erőt gyűjtöttem, hogy felkeljek. Eszembe jutott az, amit mondtam: "- Nem leszek a terhedre ígérem!" Fel kell állnom! Határoztam el. Megígértem Vexnek, hogy nem leszek a terhére. Muszáj felkelnem, még soha nem szegtem meg az ígéretemet, és nem is szándékozok. Úgy éreztem, mintha egy hegy lenne a hátamon, ahogy próbáltam négykézlábra tápászkodni. Mély levegőkért kapkodtam, már már ziháltam. Térde löktem magam, de a szemem még mindig nem akart engedelmeskedni. Mintha remegett volna a látásom is. A végtagjaimat, és minden testrészemet szűnni nem akaró remegés kerítette hatalmába. Nincs más lehetőség! Használnom kell a Ressurectionom különben harcképtelenné válok. Minden erőmet össze szedve nyögtem ki a szavakat: - Encono e Afección Manosear Gemelos! A szavak elhangzottak, és az eddig elfojtott energiám előtört. A kavargó fehér, és fekete lélekenergia szinte tornádót keltett a homokból, és egy pillanatra semmit nem lehetett látni. Kicsit jobban éreztem magam, de testem még mindig minden ízben remegett. Amikor elült a por, megláttam Vexet. Felkészültem, hogy vele harcoljak, hiszen nem hagyhatom, hogy egyedül essen neki az ellenfélnek. Vajon ő is átment azokon a borzalmakon, amiket én megéltem? Vagy talán hatalmasabb erejét tekintve, rá nem hatott ez oly mértékben, mint ahogy az rám hatott? Vajon mióta feküdhetek itt? Rá néztem az ellenfélre, és úgy láttam, mint ha shinigami lenne. Talán ő tehet az egészről. Meg kell fizetnem neki, és az összes shinigaminak! Soha többet nem barátkozom shinigamikkal. Mindet el kell pusztítani! Pillanatnyi dühöm teljesen elvakította nézeteimet, és mintha kitörölték volna pacifista jellememet. Szememben vérszomj, és agresszió lángja tükröződött. Felkészültem hát, hogy támadjak, és össze hangoljam mozdulataimat Karasuéval. Ökölbe szorítottam kezeim, és vártam a szemkontaktust Vex részéről, hogy mikor csatlakozhatok a támadásba. Egyetlen pillantás is elég lett volna, hogy kiolvassuk egymás szeméből, hogyan támadjunk. Közben koncentráltam lélekenergiámat, hogy ütései minél gyorsabbak legyenek, és minél erősebbek.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Vas. Ápr. 08, 2012 3:21 am

Kicsit szarul van Lanven, ami nem is olyan nagyon meglepő. Nem vicces az, ha az agyadat baszlatják, kivéve, ha a pia, vagy valami drog hatása alatt állsz. Akkor tudsz egész érdekes dolgokat hallucinálni. Például, hogy egyes alakoknak kisebb a feje, vagy szörnyek ugrálnak a háztetőn, tehát minden marhaságot. De azt nem tudom elképzelni, hogy Lanven mit is élhetett át, rendesen ki van ütve. Ez az arrancar meg… elég hülyén fest, lehet ezért támadott meg minket? Nem akarja, hogy kiderüljön Ő ocsmánysága létezése, tuti hogy nem fogom elmondani senkinek, meg hülyének is néznének, inkább belegyalulom, a homokba, és kész.
Lenézek Lanvenre, aki lassan, tényleg lassan, de kezd valami életjelet adni magáról. Mindkét kezemmel megragadom Orgot, és a felsőtestem elé emelem, védekezésnek jó is lesz. Csak megvárom, míg valamit alkot a társam, így egyszerűbb lesz a harc… Arra viszont nem gondoltam, hogy ezt fogja tenni. El kellett takarnom a szemeimet, de azt leszámítva, tiszta homokos lettem, és a szó tényleges értelmében. Nem abban, hogy divatos ruhákat veszek fel, meg kis smink, és idióta beszéd, meg apró kutyák imádata. Nem, tényleg rendesen homokos, még a seggem is teliment. S mikor elállt, akkor megpillantom Lanven igazi alakját.
- Na, nem semmi belépő volt, felkavartad ezt a hatalmas almos vidéket, szerencsére macskaszart nem ástál ki. Na, akkor daráljuk be ezt a faszszopót, és menjünk haza, rám fér egy fürdés.
Ennyi volt a duma, következhet az ütöm-vágom-amputálom. Kezdésnek jó lesz az, ha én lefoglalom ezt a tagot, és amit sarokba tudom szorítani, majd csatlakozhat Lanven is. Persze az a sarkos csak egy metafora volt, itt nincs is sarok. Ez egy marha nagy sivatag, de ezen ráérek majd gondolkozni.
Elrugaszkodok a helyemről, Orgot kitartom jobboldalra, és amikor elég közel érek az ellenfelünkhöz, felugrok a levegőbe, enyhén csavartan, így vízszintesbe kerül a testem, és pörögve közeledek az arrancar felé, mintha fektetett cső lennék, amiből kiáll egy hárompengés kasza, ha így betalálok, az elég fájdalmas lenne. S jelzek is Lanvennek, legalábbis remélem, észreveszi, hogy a pörgésközben a szabad kezemen a mutató ujjammal folyamatosan intek neki, hogy csatlakozzon csak nyugodtan, mert az érkezés után, nem gyengén el leszek szédülve. Kelleni fog valaki, aki fedez, míg magamhoz térek az egészből, remélem most, hogy Lanven használta a zanpuját, képes lesz addig feltartani ezt a… hát nem is tudom, pasit, vagy csajt.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Vas. Ápr. 08, 2012 10:42 pm

Mesélő:
Karasu megtámadta az érdekes vad arrancart, aki láthatóan nem volt százas. Valószínűleg a magány, vagy valami más tépázta meg elméjét. Ugyan Vexnél sokkal gyengébb, de megpróbálja kivédeni a támadását. Előhúzza saját testéből fekete pengéjét, és azzal próbál hárítani. Két kézzel tartja, de a támadás annyira erős, hogy a penge kettészakad, és ő is két métert odébb gurul. Megpróbál feltápászkodni. Most, hogy megtört az ereje, meglátjátok igazi arcát. Egy igen csak ronda férfi az. Kitudja, hogy az éhségtől, vagy a testalkatától ilyen sovány.

Lanven Alexander Stark:
Vex neki lendült. Pörögve szelte Hueco Mundo nyugodt, hullaszagú levegőjét. Jelzett felém, hogy induljak meg a támadás után. Visszanéztem a shinigaminak látszó alakra, és bizony Hana bámult vissza. Erőt gyűjtöttem magamban, hogy ne hátráljak meg. Ezek után Hana mégis itt van. Az ő hibája az egész. Egyszerre öntött el a gyűlölet és a fájdalom. Karasu közeledett hozzá, és Hana védekező állást vett fel. Nem hagyhatom szarban Vexet! Muszáj támadnom! De ugyan mi tart vissza? Mi köt ehhez a ... Nem is tudom én mihez? Azon kívül, hogy neki köszönhetem azt, hogy arrancarrá tudtam válni, amit egyébként bármelyik másik shinihaminak köszönhetnék, azon kívül semmit. A felismerés villámként hasított belém. Mi a franc van velem? Egy saját magam által támasztott hamis elvárásnak köszönhetően oszlok meg a shinigamik, és az arrancarok között. Ideje ennek véget vetni. Karasu az, aki segített megértetni velem, hogy az arrancarok fontosabbak. Igazából csak annyival, hogy kiáll mellettem, és foglalkozik velem, pedig én igazán nem vagyok senkije, ráadásul még csak erőben sem egyezünk. Hálás lehetek neki a törődéséért. Ha ő nincs, még mindig magamat keresném ebben az átkozott Hueco Mundoban. Itt az idő, hogy most én bizonyítsak! Látom, hogy Vex célt ér, és bizony a penge ketté szakad a hatalmas kasza súlya, és becsapódási ereje alatt. Azonnal megindulok, most már szinte remegés nélkül, és felkapom az éppen a porból felkelő férfit. Férfit? Kicsit felkeltette az érdeklődésemet, hogy hogy is sikerült ez össze hozni, vagy lehet, hogy az egész csak illúzió volt? Nincs időm most ezen gondolkodni. Két tenyeremmel közre fogom a fejét, és egy méterrel arrébb ugrok vele. Közben feltűnik, hogy arrancar. Az is feltűnik, hogy elkezd mormolni valamit. Ó nem nem hagyok neked időt, hogy átalakulj. Térdemmel erőből megkínálom az állát, és hallatszik a reccsenés, ami valószínűleg állkapcsának a roppanása volt. Ahogy földet érünk ő már próbál is szabadulni. Megpróbálja lefeszíteni a tenyereimet a fejéről, de már túl késő.
- Antagonismo! A lehető legsűrűbbre koncentrálom a lélek energiát, nehogy elérje Vexet a robbanás. A robbanás epicentruma bizony az arrancar fejében keletkezett. A két méteres környezetünkben minden felfénylett, majd egy kisebb, de annál hangosabb, és vihart keltőbb robbanás tölti meg az étert. Szegény Karasut most újból beteríti a homok. Az arrancarból csak az összeégett test maradt, a feje valahogy a robbanással együtt távozott. Oda fordulok Vexhez:
- Köszönöm! Talán te nem is tudod, de hatalmas segítségemre voltál! Remélem én is neked! Vissza térve a feladatra, szerintem nyugodtan visszatérhetünk, hogy nem találtunk semmit, és ezután a bejelentés után, akár el is mehetnénk kocsmázni egyet. Mit szólsz? Ránk fér ezek után egy kis kikapcsolódás!
Azzal közelebb sétálok hozzá, és vissza változok eredeti alakomba. Ugyan nem számoltam vele, hogy a szervezetemet ért sokk, még mindig jelen van, csupán az adrenalin nyomta el egy darabig. Kicsit megingok, de végül is sikerül talpon maradni.

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Kedd Ápr. 10, 2012 4:08 am

Na, erről ennyit, ez a kis mitugrász arrancar ennyit ért. Alig érnek össze a pengéink, szinte hallani lehet a kiáltását a zanpaktoujának. Ez van, nem kellett volna kötekednie az erősebbel, meg mi ketten is voltunk, a számbeli fölény a mienk. Nem sok esélye lehet egy vad arrancarnak egyedül, társak nélkül, és ahogy elnézem éhesen is. Szerencsétlennek lehet jobb is lesz a halál, amit már nem én fogok megadni, intézze csak el Lanven. Oké, okom nekem is lenne, kaptam egy hallucinálást, ami miatt megérdemelne egy alapos lefejezést, vagy feltolni a seggébe, egy forró piszkavasat, vagy valami ilyesmit.
Már nem is foglalkozok a gurulásával, ráhagytam az egészet Lanvenre. Figyeltem, ahogyan elkapja, és leviszi a földre, majd megint egy kis homokvihar. Elmehetne Lanven valami filmstúdióba is, tudná gyártani a speciális trükköket, legalábbis a látványban nem lenne hiba. Igaz, megint seggig homok vagyok, de legalább a végeredmény elfogadható, sőt, kielégítő. Az ellenfelünk megpirítva, mint az elcseszett pirítós kenyér.
Lanven felém fordult, és fényez egy kicsit. Persze hogy nagy segítség voltam, vagyok vagy két méter magas, nem is lehetek kis segítség.
- Ja, nem tesz semmit, jól ment a munka… vagyis a túlélés. És igazad van, induljunk haza, és alap a kocsmázás, csak előtte szépen kimosom magamból ezt a sok homokot. Egy egész strandpartot ki tudnék szarni, és ez nem vicc.
Mondtam vigyorogva, majd rázni kezdtem a fejemet, hogy legalább a fülem ne legyen teli, majd a lábamat kezdtem el rázni, onnan is takarodhat a fenébe, így valahogy csak sikerül majd hazaérnem, és nem lesz kidörzsölve mindenem. Sietni kell, ha leizzadok, akkor nem vicces lesz, vörös lesz, fájni fog, meg viszketni, kenegethetem minden vacakkal. Meg is mondom Sethnek, hogy nekem pótlék is kell, nem csak valami kajajegy, hanem orvosi ingyenes orvosi ellátásra is alkalmas papírok, ha meg már van amúgy is ilyenem, akkor kérek valami mást. Hogy lehessen más színe az uniformisnak, mert oké, hogy Aizen rakott be ilyet, de ha már annyian szidták Sosuket, akkor a ruhatárat is lehetett volna cserélni, vagy csak én látom ebbe az ellenmondást? Szerintem igen, de ezt most inkább nem osztom meg senkivel, még csak hülyébbnek gondolnának, annál is, mint aminek hisznek, pedig én ártatlan vagyok… a hangok mondták, hogy gyújtsam fel a szekrényt. Érnénk már végre haza….

Tárgy: Re: A vasto lordék nyomában Kedd Ápr. 10, 2012 4:46 am

Mivel jeleztétek, hogy végeztetek a küldetéssel, így LEZÁROM! Jutalmatok 1000 LP és 1500 ryou. Sajnos a helyesírással adódtak problémák, ezekre érdemes több figyelmet fordítani az elkövetkezendőkben!