*Arrancarnak lenni sosem könnyű, s talán sosem lesz az. Létünkből fakadóan maga a fennmaradás is egy életre szóló küldetés. Egy olyan küldetésé, amelynek nem lesz vége. Hiszen fajunk lényege az örökön evolúció fenntartása, és ha már nem tudunk új szinteket elérni, akkor eszközökhöz kell nyúlnunk. De vajon mekkora lehet azoknak az eszközöknek a tárháza, amely segít nekünk ebben? Mennyi mindent alkothatunk azért, hogy maradhassunk? S vajon mennyire is éri meg? A visszafejlődéstől való félelem járja körbe testemet. Nagyobbat bukhatok, mint bárki más. Hiszen a tudós számára a legnagyobb veszteség, ha elveszti azt a tudást, amit eddigi élete során szerzett. S mi több, engem két zseniális elme alkotott. Talán a határaim is máshol feszülhetnek, ennek ellenére nem adom fel. Csupán bólintásommal jelzem öcsémnek parancsát. Voltaképpen teljesen igaza van, s én csak most fogtam fel. Túlontúl sokan pályáznak ahhoz a Primera címre, hogy megállhassak. Örökösen a hátam mögé kell majd néznem, és lehetek bármennyire erős is, a tudásom az, amelyet fejleszteni kell. Lehetséges, hogy az új fő gonosz bácsitól máris tanultam valamit? Valóban. Szayel-nii-sama kezei közül ki esett alany. Egy olyan lény, aki többre vitte úgy, hogy végre elszakadt az alkotótól. Tán nekem is éppen ezt kéne tennem? Elszakadni? Borús emlékfoszlányok derengnek fel bennem, mi alatt az egyik folyosón sétálgatva haladok a folyosó végén álló fracciónom irányába. Tekintetemet ezúttal a földre helyezem, s arckifejezésem semmitmondóvá válik. Azok az esősnek tűnő napok, amikor minden egyes kínkeserves fájdalmamban csak arra tudtam gondolni, hogy Szayel mennyire kedves hozzám. Ugye így volt? Felsóhajtok, és megigazítom speciális szemüvegem.*
- Kiyo...küldetésre megyünk. Hozod a mini tárolókat? *Egy kis táskába helyezett kémcsődobozra gondolok ezalatt, amit a laborban találhat meg, s ő már tudja is, hogy éppen melyik helyen. Azért egy egy mosolyt intézek meg féleje. Egyáltalán nem akarom vele tudatni, hogy milyen helyzetbe lettem alig pár perc alatt keverve. Ha eddig, hát ezután is megoldom a problémáimat. Mindössze eme pillanatban furcsa folyamtokon megy keresztül szervezetem, ennyi az egész. A számba kapok egy epres ízű cukorkát, aminek hatására talán egy kicsit jobb kedvem lesz, s máris hatalmas mosollyal az arcomon ölelem meg Kiyo nénit. Talán nem is olyan nagy baj, hogy egy ilyen küldetésre küldtek el, új fajta dolgokat fedezhetek fel. *_* Eltökélten indulok meg Las Noches külső falai felé, ahol még az Exequias néhány tagjával is összefuthatunk, s páran el is állnak, amint megkapják a parancsot az úrtól, hogy megvan az engedélyünk a távozásra. Kicsit beletúrok a hajamba a távolba elhúzódó homokdűnék látványára, s majd Kiyo felé fordulva billentem oldalra a fejemet valamelyest. Azért nyújtok feléje is egy cukorkát.*
- Hogy ne legyél boldogtalan. *_* Tudod fontos küldetésre megyünk ám, nem akarom, hogy szomorú legyél. Képzeld egy értékes fát kellene megtalálnunk Hueco Munco sivatagában. Mintát veszünk és jöhetünk is vissza. *Persze az, hogy miért vennénk mintát, az már megint egy másik kérdés. De hát, ha nem kérdeznek, akkor nem is nagyon kell válaszolnom. Inkább élvezem a napsütéses időt, valamint azt, hogy akkor most lehetőségem lesz a kedvenc elfoglaltságomra. Teljes oda adással lépek egy lépést előre.*
- Fogócskázzunk...hátha akkor megtaláljuk! *_* *Kacsintok rá egyet, s miután megmozgattam vállaimat, egyszerűen sonidoval indulok el egy random irányba. Fogalmam sincs, hogy éppen mely helyen lesz az- az a fa, de majd csak megtaláljuk nem? Na jó, talán igénybe vehetném Szayel holopaneles térképét, de jelen esetben talán nem árt, ha kicsit szórakozok a fracciónommal. Nem szeretném, hogy ha bánatos lenne ilyenkor. Hueco Mundoban általában mindig szép idő van, nem éri meg bánatosnak lennie. No meg aztán, mégis csak az én fracciónom, nem? *.* Gyorsan előre szaladok a köpönyegemben, hogy suhogjon, mintha az emberek világában játszanék ismételten Karakura Raizert. Való igaz, milyen rég látogattam már me gőket. T_T Ugye emlékeznek még rám? Ugye nem felejtették el azt a rengeteg játékot, mi közben megfigyelhettem őket kicsit? Talán, ha ennek vége, akkor majd engedélyt kaphatok némi kimenőre. Ha esetleg nem így volna, akkor majd szépen írok egy levelet, és elküldöm valamelyik arrancarral.
Utamat egészen cikázósra fogom ,hogy az elkapásom ne is legyen olyan könnyű, bár a számomra megengedhető sebesség felét sem használom ki ilyen fogócskák alkalmával. Az úgy nem lenne izgalmas, ha teljes erőmből rohannék, lehet el sem kapnának. O.o" Így inkább csini játékosként hagyom magam némi erőfeszítés után megfogni, s akkor felcserélődnek a szerepek. Persze ez sem tarthat sokáig, mert egy hatalmas koponyával találhatjuk szembe magunkat.*
- A koponyaaaaaa! *________* *Rohanok egyenesen rá. Egyszerűen imádtam, még emlékszem rá. Emlékszem arra a napra, hogy Bellel játszottunk itt, és arra is, hogy akkor még Slarin volt az espadam. Slarinra gondolva fokozott izgalmam lesz, és egyenesen a koponya tetejére sonidozok, majd onnan pillantok le. Intek egyet Kiyo néninek is, hogy jöjjön, hiszen nagyon jó innen a kilátás. Hagyom is, hogy hajamat a szél fújkorássza.*

*Régi szép emlékek, bizony azok. Nagyon szép emlékek futkorásznak végig piciny buksikámon, ahogy Las Noches bizonyos számú arcsimarcsijaikkal fogócskáztam, valamint játszottam. Ez a koponya viszont különleges. Már többször is megfordultam itt, és sokszor szembesültem azzal a ténnyel, mintha vonzaná a lidérc fajtákat. Még soha nem tudtam megmondani, hogy miért is gondolom így, de valahogy adja magát ez a gondolat. Körbe- körbe pillantgatok, hátha mégis. Mert miért ne láthatnék meg olyasmit, amit esetleg Kiyo néni nem? T.T Néha azért csodálkozva pillantok rá, hogy milyen bátran jön velem egy küldetésre. Szép és erős arcsi néni, ahogyan Slarin-chan is az. *_* Mit szólna akkor, ha egyszer ezt el is mondanám neki? Mert én bizony büszke vagyok a fraccusomra. Barátként kezelem, és remélem még sokat fogunk fogócskázni. Ám megkaptam hősiek feladatomat a csápos híró bácsitól, hogy találjam meg magamnak a hatalmas nagy koponya forrását. Tovább kell fejlesztenem magam, amitől kicsit bazsarózsás lesz a pillangusom. Nekem most fejlődnöm kell azért, hogy továbbra is a Primadonna maradhassak, és Kiyo néni lehessen a fraccusom. Piciny, csillámló pillantásokkal illetem. Vajon ő mennyire szeretheti azt, hogy én vagyok az espudája? Én nagyon szerettem Slarin- chan oldalán lenni.
Utálok okimoki lenni, mindig elrontja a szitumitut. >.> Nagyot sóhajtok, s majd bambán nézek a távolba Kiyo kérdésére. Olyan szép itt minden, kár, hogy nem sokára megint menni kell. Vagy is már most is menni kellene, de előtte még meg kell magyaráznom neki, hogy miért is vagyunk mi itten.*
- A csápos híró bácsi küldött el. Fejlesztenem kell magamat, hogy továbbra is Las Noches Primadonnája maradhassak. *_* *Slarin-chant utánozva villantok egy pillangós, hősies beállást. Olyan hatalmas mosoly kerül az arcomra, hogy remélem a holdacska megcsillantja a rózsaszín szemüvegem üvegét. Mi köze a mosolyomnak a szemüvegemhez, azt én már nem tudom. <.< Ajkaimra tapasztva kezemet kezdek el gondolkodni az eset lényeges megoldásán. Mégis hogyan kéne megtalálnom azt a fát, ami mélyen a földbe van ásva? Oldalra billentett fejjel konstatálom, hogy valamit elfelejtettem. Valamit tutira elfelejtettem, mert nem jut eszembe, hogy miért nem tudom merre lehet. Nekem az ilyenek be szoktak ugrani. Fel- alá kezdek el trappolni, amelyre a koponya csontja repedezni kezd. Észre sem veszem, hogy recsegések lesznek hallhatók. Ugyan már, több évtizedes csontocska kibírja, nem? *_* Egyszer csak megremeg a talaj, s Kiyo nénire pillantva állok meg.* - He? Heeeeee..! *Szakad be alattunk a csontozat, s hirtelen a föld süllyedni kezd. Lassított felvételben látom az előttem lepergő zuhanást, ahogyan a környezetemben minden omladozni kezd. Megilletődésem gyanánt eszembe sem jut, hogy esetleg védekezzek a megindult mechanizmus ellen. Szinte csodálattal kémlelem, hogy minden egyre mélyebb lesz, és lassan eléri testem a horizontos vonalat. Ami mit jelent? Ennél már csak sötétebb lesz oda lent, ahová éppen landolunk. Ahoz képest, hogy mekkora puffanás után záródik minden fényforrás, nem fáj semmim. *_* *
- Ez szupeeer volt! *___* *Hatalmas lelkesedéssel pattanok fel a törmelékek közül, és lépek előre egyet. Vagy is tenném, ha nem esnék el Kiyo néniben. Ismét fel állok hamar, hogy leporoljam magam, viszont nem látok semmit. A probléma viszont itt kezdődik, hogy nincs semmiféle fényforrás, amire durcásan elhúzom ajkaimat. Mi az, hogy Natipipőkét nem illetik reflektorfénnyel? >.> Rózsaszínt kérek és pillangósat! >.> Erős hümmögésekkel hozom napvilágra felháborodásomat, és csípőre tett kézzel kezdek el toporogni.*
- Kiyo néni, most mit csináljunk? >.> *Idegesen szólok feléje, melyre a falak alsó szegei mentén neoncsövek izzanak fel. Ugrok egyet a jelenségre, s sűrűn veszem észre, hogy egy hatalmas folyosó kellős közepére pottyantunk. Ráadásul a tetőt is lezárták a csont törmelékek. Magamba puffogni kezdek, hogy így majd hogy fognak a pillangók elrepülni? S hogyan fogom megtalálni azt a fát? T.T A fraccusom felé fordulok, s kérdőn pillantok rá sűrűn. Tudom ám, hogy tudja a megfelelő választ, csak éppen nem válaszol most még. Én pedig csak várok- és várok, míg nem támad egy ominózus ötletem a fennálló probléma megoldására.*
- Tudom már! Kő, papír, ollóval döntsük el melyikünk megy előre! Na? Na? Na? *___* *Egyre hatalmasabb fejjel kérdezem meg, s ha bele megy, természetesen elvesztem a csatát. T_T Ez így nem fer, hogy hagytam magamat veszteni. Vagy is inkább csak előre tudtam, hogy mit fog a kezével mutatni. Amúgy is szeretném, ha elől menne, mert miért ne? Erős ám ő, tudom! Így pedig megindulunk a folyosón egyenesen előre, mint a karakurai cserkészek. Még dúdolni is kezdek, hátha lesz olyan itt lakó őspillangusz, akinek esetlegesen kedve támad egy kicsit játszani velünk. Azért megfordul a fejemben az a gondolat, hogy mi történne akkor, ha esetleg tényleg így lenne. Meg tudná mondani, hogy hol találom azokat a fákat? Én, én tudni akarom! Nem akarok szégyent hozni a csápos híró úrra, no meg Szayel- nii- samara sem.*
- Ébredj, ébredj csipkerózsika! Tényleg mondtam már, hogy a másik nevem Rózsika, amit Karasu Vextől kaptam? *Próbálok beszélgetni a fraccuskámmal. Nem is mondtam még neki, hogy hogyan is szoktak engem még nevezni. Pedig fontos ám egy küldetésen, hogy ne csupán egy idegen mellett mászkálj. Habár én mögötte vagyok, és remélem is, hogy jó irányban haladunk. Azért a falak szépen visszaverik a dúdolásom, maradjon is így; kell találnom egy őspillanguszt!*

*Bwáá lezuhantam T_T de milyen dolog már ez, hogy csak úgy hagytam magam, hogy lezuhanjak? Ez egyáltalán nem méltó rangbeli elhelyezkedésemhez. Én azért ennél többet vártam volna magamtól, avagy nem? Sosem lehet igazán tudni, hogy mégis mi az, amit magamtól várok. Még én sem vagyok e dolgokkal igazából tisztában. Gonosz dolog ugyan, de nincsenek kikötött céljaim. Akad ugyan egy- kettő, de valójába, ami igazán engem érintene, az csupán egy akad. Így hát kezd ez az egész már egy kicsit unalmas lenni, hogy semmi móka sincsen. Lehet, ezért hagytam a zuhanást? Lehetséges. Nagyot sóhajtok a ráeszmélésre, hogy annyira butuska mégsem lehetek, ha sikerült kitalálnom az egész eljövetelünknek az okát. Tehát a csont összeroppant, mi meg zuhantunk lefelé.*
- Csonti T_T *Bánatosan suttogom. A hatalmas koponya elpusztult, most hol fogok játszani? Hol fogom a napfényes napok zömében magaslati levegő szívva megálmodni minden idők leghatalmasabb találmányát? Keresnem kell új helyet. Ha ügyes leszek, és nagyon-nagyon okos, akkor nagyon hamar találni is fogok. Nem is kell messze mennem, hiszen ott volna az én kicsiny kis laborocskám. Nem kell messze mennem, ha helyet szeretnék találni, csak csonti T__T Nem egyszeri alkalmam kedvenc helye, s most, hogy már nincs, azért picit fáj. Még akkor is, ha voltaképpen én tehetek arról, hogy semmivé aszalódott. Na mindegy.*
- Valóban? De jó *.* *Tapsikolok kettőt a felfedezésre, hogy milyen ügyesen használom ezt a nevet. Valóban kicsit hozzám nőtt, még akkor is, ha maga az elnevezés igazából nem egy kedves módon született meg. Vagy is inkább gúnyolódás akart lenni, nem? De ez engem sosem zavart, vagy is inkább nem hagytam teret az ilyesfajta megállapításoknak. Tárgyilagosan tekintettem mindig is az ilyen atrocitásokra. A hollow- tengerek gyakran nem éppen a kedves formájukat mutatják meg, de azért cukik. Így ezt észbe tartva nem is olyan rossz, hogy kaptam ezt a nevemet; így legalább a nevemet nem kell mindig mindenkinek kiadni. Habár az is igaz, hogy Las Nochesben sokan ismerik a nevem. A gyűlés óta meg azt is tudják, hogy az Espadak helyén pontosan az esőt foglalom el. Kinyújtózkodom, majd oldalra billentett fejjel pislogok Kiyo nénire, megszólalása gyanánt.*
- Nani? Én soha életemben nem jártam erre. Én a koponyánál jártam sokat. O.o *Elkerekedő szemekkel konstatálom a tényt, hogy tényleg nem voltam még itt. Szerencsére a koponya tesz arról, hogy ennek azért meglegyen a következménye. Végre lejöttünk a játszótérre. *.* Vagy legalább is remélem, hogy ez a hely az lesz az. Nem voltam még itt, de a berendezések, amik a falak tövében futnak végig, azok nekem egészen ismerősek. Nem értem még igazán, hogy miért is. Valamiért nagyon ismerősen hatnak nekem, ezért fokozott figyelemmel követem, amíg elérünk egy szakaszra, amely nem valami kedves velünk. Puffanásra leszek figyelmes, s gyors reflexszel billentem ki Kiyo nénit az egyensúlyából pillanatok alatt, hogy a földre essen. Én magam is ezt teszem, s bőszen érzékelhetjük a tényt, hogy valaki nagyon- nagyon gonosz akart lenni. A plafonból szerteszét ágazó bárdok himbálóznak egy öt méteres szakaszon. A padló viszont szabad. *.* Mosolygok egyet a fraccusomra, s elkúszom a végéhez. Gonosz néni vagy bácsi majdnem megölte a fraccusomat. T_T Mereven kezdem el bámulni azt a falat, amellyel szemben találhatjuk magunkat később. Csípőre teszem a kezem, bár a falon megpillantok egy jelet. Elkerekednek szemeim, s elkezdek hátrálni. Éppen hogy nem szaladok bele a csapdarendszerbe, mert az semmivé foszlik. Ha nem így lett volna, most Natalie Salazaar Granz maradványai maradtak volna itt. Több pillanaton keresztül merevedek a falra, kissé szürkén. Emlékeimbe ivódott ama kép, mikor megmutatta nekem. Nem ezt, hanem a sajátomat. Emlékszem arra a pillanatra, amikor megmutatta azt a kicsike kis helyet, ahol első kísérleteimet végezhettem. Akkoriban a gyógyszerészet érdekelt igazából. Rengeteg, több fajta gyógyszert kevertem ki, s Karakurában teszteltem az embereken. Ahogy pedig egyre több helyre lett volna szükségem, akkor megtörtént a baj. Hatalmasat sóhajtok, azonban ajkaim nem képesek mosolyra húzódni. Nem képesek a felszíni látszatot hozni. Arcomra az elmúlt évek kínjai ülnek ki. Mindaz a szenvedés, mindazok az álmatlan éjszakák, mikor azon voltam, hogy felébresszem imádott bátyámat. Mind hiába, Szayel Aporro Granz talán sosem ébred fel mély álmából. Egy könnycsepp kezd el szemem szegletéből körvonalazódni, s majd sóspatakként zúdul le egyik arcom gödreiben. Egy síró arrancar, milyen ritka; nem igaz? Milyen ritka is, ha egy arrancar képes felismerni a testét kínzó gyötrelmeket; mert érezni mi is képesek vagyunk! Ide vagy oda, emberi - ámbár gonosz- lelkekből készültünk el mi is. Ugyanazok az alapjaink, még ha mindegyikünk egészen mesterséges. Nem vagyunk emberiek, de emberség még bennünk is akad valamilyen formában. Vér, mosoly, hobby..bármit lehetne találni, ami eredetünkre visszavezethető. Mert lényünknek eredete életünk meghatározó szerepében áll. Hogy én magam honnan eredhetek? Számomra Szayel a legfontosabb, és megkérdőjelezhetetlen tényező. Egy olyan személy az életemben, akit többre tartok akár önmagamnál is. Sokáig nem válaszolok a fracciónomnak, csak bámulom a falat elfedő jelet, míg aztán pillanatokkal később egészen halkan szólalok meg; egyetlen mondat erejéig.*
- Kiyo Phellera, ez a hely Szayel Aporro Granz valódi laborja. Az, amit nekem van..az nem az ő laborja volt. *Alig hiszem el, hogy itt állok ezen a helyen. Azon a helyen állok, ahol hajdanán Ő állt. Lehetséges, hogy itt alkotott meg? Lehet, hogy találnék magamról adatokat? Ha így volna, akkor nem kéne elküldenem a fracciónomat? Vajon mennyire bízhatok benne? Mennyire gondolhatom azt, hogy nem árulna el, ha arról lenne szó? Rengeteg megválaszolatlan kérdés merül fel bennem, ami arra utal, hogy egészen elbizonytalanodtam. Mindennel tisztában vagyok, ami az arrancarokat illeti. S ha én magamban nem vagyok képes megbízni, akkor ugyan hogyan bízzak meg a saját fracciónomban? Elhitethetem magammal, hogy bízok benne, de ez még egyáltalán nem így van. Az ereje az, amire támaszkodhatok egyelőre, de a lelkére még semmiképpen sem. Túl sok mindent nem tudunk még egymásról, s túl nagy a kockázata annak is, hogyha elárulom neki, akkor majd nem árul el. Elvégre is Las Noches első számú espadaja vagyok, ha ledönt, ő lesz a rangidős. Mindazonáltal Seth is kiszemelte magának, ami még jobban gyanakvásra adhat nekem okot. Az úr felszínes bizalmát élvezi, ráadásul magasabb feladatot kapott, mint én magam. Megölni Raiden Masamunet, valamint végezni a néhai Kutatási és Fejlesztési iroda vezetőjével Urahara Kisukevel mindössze hentes munka. Egy Primera Espadanak pedig ilyen feladatot adni nem jelent mást, mint lebecsülni az álláspontját. Majdnem úgy tűnt, mintha teljes egészében igyekeznek lealacsonyítani, ezzel megmutatni, hogy bármit tervezek, nincs esélyem. Patthelyzet az egész, én még is mosolyogva fogok kikerülni az egészből. Habár ennek is megvan a maga jó oldala, hiszen míg Kiyo ideje megvan kötve, addig én személyes dolgokkal foglalkozhatok. Valamint a fracciónom kutatásai után is kémkedhetek, hiszen számomra nem lenne nehéz ezt megtenni. Végtére is a saját fracciónom, akinek a szervezetében már régen benne vannak azok a nanorobotok. Azon egyelőre nekem az a legjobb álláspont, ha Las Noches arrancarjai elhiszik, hogy én kiállok királyuk mellett. Saját érdekem, ha hűségesnek vallom magam. Nem vagyok az, egyáltalán nem vagyok. Gyűlölöm az egész létformát, amit csinált, magából. Gyűlölöm azért, mert meggyalázta Szayel- nii-sama munkáját. Meggyalázta emlékét a bátyámnak, ráadásul volt képe elfoglalni azt a helyet, amit neki tartogattam. Csak is ezért akartam elfoglalni a Primera helyet. Csak is ezért mérgeztem meg Raúlt. Azért, hogyha "feltámasztom" néhai mentorom, akkor beültethessem abba a székbe, akár erővel. Talán még Slarin is szívesebben látná Szayelt abban a székben, mintsem ezt az undorító férget, aki még nem is arrancar. Kiveszett belőle már minden, ami arrancarrá teszi. Túlfejlesztette magát, így elveszett az éterben. Az arrogancia gyűjtő fele, amit elfogok pusztítani egyetlen bátyám emlékéért. A bosszú hevesen izzik bennem, kiölni ezt nem tudom. Fejleszteni fogom magam azért, hogy intelligenciám elegendő legyen hozzá. Lehet, hogy meg fogok változni, de felejteni nem fogok. Nem felejtem el sohasem azokat a napokat, amiket átéltem. Életem meghatározó célja nem volna tehát semmi más, mint a bosszú. Megbosszulni a bátyám "halálát", semmi mást. Talán így nem is olyan rossz, hogy két tudóssal kell majd szembenéznem. Találni fogok olyan adatokat is, amik érdekelni fognak. S így jobb is, hogy egy olyan arrancart kell magammal vinnem, aki egyáltalán nem ért ehhez. Igazából már az is elég volna, ha magammal hozom majd Urahara egy laptopját, de majd meglátjuk. Letörlöm a könnyeimet arcomról, s körbe tekintek.*
- Yare, yare..milyen problémás vagy még mindig. Meg kéne, hogy javítsalak. *Szólal fel egy hang az árnyékból. Ismerősen csengő hang ez, melyet hallat. Sugárzó arrogancia, s csipetnyi őrület pattan vissza a falakról. Hirtelen fordulok a hang irányából, s mikor előre lép, végre meglátom. Hökkenten lépek egyet hátra, mikor valójában pillanatnyilag mindent el is felejtek.* - Szayel..nii..sama! *Csodálkozva töröm meg szavaimat, majd egy egészen ostobaságot követek el. Nem törődve semmivel, pláne nem emlékezve az iméntikre, odarohanok hozzá, hogy megöleljem őt úgy, ahogyan régen is. Milyen régóta is vágyok már erre! Habár maga az elnevezés, amelyet hallatok a fracciónom füle hallatára, egyszerűen árulkodó. Nem szándékoztam rokoni kapcsolatomat felfedni, most mégis sikerült. Hatalmas mosollyal az arcomon vetem magam rá, de ami rám vár, az egészen váratlanul ér. Ugyan megölel, viszont a következőre mellkasomba fúródó pengének éles beszúrását érzékelem. Hatalmas, megdöbbent szemekkel pillantok rá, s csak akkor veszem észre, hogy ennek a Szayelnek tengerkék szemei vannak. A csalódás dühvel ivódik belém, hogy nem az aranyszínű szemekkel megáldott bátyám áll előttem. Ahogy kirántom magam karjából, neki esek az egyik falnak, s villanó tekintetemet ráirányítom.*
- Hogy mered Szayelt bemocskolni, féreg?! *Rivallok rá egészen nyíltan. Noha ez eléggé ellentmondó, s nem éppen magas intelligenciára utaló viselkedésmód, de nem tehetek róla. Egyszerűen annyi minden van már bennem az elmúlt évek alatt, hogy ezt egyszerűen valamilyen módon ki kellett mondanom. Az pedig, hogy csupán egy másolattal állok szemben, egyszerűen feldühít, mikor már azt hittem végre felébredt. Bár jelenleg rajtam kívül senki nem tud arról, hogy Szayel úgymond él. Egy titkos helyen tartom őt, pontosan azért, hogy titok maradjon. Fennhéjzó mosolyát sugározza, pontosan úgy, mint régebben. Őrült nevetése körülöleli a helyszínt. Egyszerű válaszokat ad, s az eredetinek vallja magát. Elgondolkodtató a számomra, hogy vajon tudja e egyáltalán, hogy ő nem lehet az eredeti? Kardomat húznám ki jelen pillanatban, de ekkor eszembe jut, hogy maradt a zsebemben egy injekció.*
- Kiyo. *Intem magamhoz a fracciónomat, s úgy, hogy Szayel ne láthassa, átadom neki, de csak egy pillantásommal jelzem azt, hogy mi a tervem. Egy savas mérget tartalmaz, ami majd elmarja a szöveteit annak, akinek be van adva. Jelenleg pedig én nem vagyok olyan állapotban, hogy túlságosan mozoghatnék, nincs idő arra, hogy ellássam magam. Ami kellene az van nálam, de erre most nincs idő. Kiyora kell bíznom a nehezebbik részét, ráadásul nem is biztos, hogy képes lennék megtenni. Én nem biztos, hogy képes lennék Szayel másolatát megölni! Pontosan úgy áll ott, mint az eredeti. Nem tesz semmit, lebecsüli az ellenfelét. Remélem Kiyonak van annyi esze, hogy felismerje, Szayellel csak ésszel bír el. Bár, ha ez nem az eredeti, akkor könnyen találhat majd olyan pontot, ahol elérheti. A másolatoknak ugyanis, nincs meg azaz ösztön, ami az eredetiben létezik. Szintetikus módon ülteti ezt bele az alkotó, így fennállhat az eshetősége annak, hogy a másolat hibázik; ezt pedig ki kell ebből a Szayelből csalni.*

*Miért hiszem azt, hogy a múlt lezáródik s majdan a jövő felé evezek a napnyugtában? Miért hiszem azt, hogy majd nem fojt meg a végzet lángba vert karjai egy nap? Miért menekülök, mikor tudom azt, hogy hová is tartozom? Felemelkedtem, egy lettem Las Noches sugaraiból. Mégis most kell ráeszmélnem a keserű tényre, hogy mindaz mely valójában körbe vett, talán a hazugság egy bíboros folyópartja. Miért is küzdök én? Vagy miért akadályoz utamban egy emlék, amitől szabadulni nem tudok. Sokkos állapotba kerültem, szemeim fénye elhomályosulnak, s az események mintha csak a vége felé terelődnének. Lassulnak, egészen elszürkülnek.
Emlékszem még a napra, amikor romok tömegében sétáltam lányként. Kerestem őt, kerestem mindenütt. Majd a holdfénye megvilágította a valóság sötét oldalát. Halottan találtam rá drága jó bátyámra, halottan találtam rá arra, aki új életet adott nekem. Most mit is tehetnék egy olyan személlyel, egy olyan utánzattal, aki az ő emlékét mocskolja? Ki lehet Ő, s miért éppen most vagy éppen itt? Megannyi válaszra megannyi felelet. A tényeken viszont semmi sem fog változtatni, csak is az idő. Az idő fog mindent elmosni; vagy így, vagy úgy. Mostanra viszont már állíthatom azt, hogy bizonyára itt kell lennie annak, amiért elindultam a palotából. Szayel jelenléte bizonyára nem a véletlen műve. Bárki is szerette volna elrejteni, a védelme felfokozott. Legalább is annak biztosan, akinek az esze nem éppen borotva éles. Tennünk kell valamit, tenni mielőtt kifutnék az időből. Noha, nem volna feltétlen szükséges az, hogy tovább fejlesszem magam ezzel a módszerrel, de úgy gondolom ahhoz, hogy majd egy nap felléphessek a király ellen; ahhoz feltétlen szükséges. Saját céljaim vannak, még akkor is, ha ezek túlságosan kockázatosak is. Tervvel kell előállnunk, olyan tervvel, amely még Szayel másolata ellen is megállja a helyét. Jobbjára az injekció még elég is lenne, azonban ha csak a másolatot is veszem figyelembe, espada szinten áll. Lesérültem, muszáj lesz valamit tennem azért, hogy túl tegyünk rajta. Kicsit feljebb húzom magam, hogy talpra tudjak állni.*
- Cero! *Hirtelen támadok egy rózsaszín sugarú ceroval. Bár fizikailag a sérülésem akadályoz, attól még a lélekenergiát igénybe vevő technikákra alkalmas vagyok. Mind e közben, mi alatt támadom a nyomorultat, érzékelhetek egy aprócska jelenséget. Valami van ennek a labornak a szárnyával. Valami különleges kisugárzást érzékelhetünk mind a ketten. A falon futó fények vibrálni kezdenek, s olykor- olykor a padlózat is meg-megremeg. Mintha csak valamit elindítottunk volna ezzel a feltétlen elkerülhetetlen harccal. Kiyora pillantok, s tekintetemből szinte leírható az, hogy éppen mire is gondolok. Nem egyszerű döntés ez, de szerintem erre ő maga is rájöhetett volna.*
- Ne félj Natalie, nem bántalak..csak megjavítalak! *Ellököm magam a faltól, s némiképp lehunyom szemeimet. Némi lélekenergia szabadul fel a testemből, hogy megindíthassam testemet az elpusztítandó objektum felé. Érzem, hogy szöveteim minden egyes lépésemre tovább szakadnak, de nincs időm a fájdalmat érzékelni. Tennem kell valamit, mielőtt ránk omolna minden. S ezért egy gyors elrugaszkodással rá is vetem magam az espadara, hogy lefogjam. Nem túl elegáns taktika ez egy tudóshoz képest, de nincs meg a kellő állapotom ahhoz, hogy jobban járhassak el.* - Most, tedd meg! *Rivallok rá a fracciónomra, aki bizonyára eddigre már készenlétben is volt. Amint meg is teszi, egy kisebb meglepetésben lehet része. Ez a sav teljesen máshogyan viselkedik, mint amilyet maga szokott fejleszteni.*
- A saját találmányom. *Ekkor pedig az anyag bekerül a célszemély véráramlatába s teste teljesen elfeketedik. Ám egy átlagos savszerű anyagtól eltérően a savas hatás nem az azonnaliságban fakad ki. A teste pillanatok alatt elélettelenedik és cseppfolyós állapotban maródik le. Ezt következően megszilárdul, kigyullad. A kék láng pedig néhány percen belül csendben kialszik, maga mögött egy enyhe kénes szagot hagyva. Nem szoktam ezeket a találmányaimat felmutatni még tudós társaim felé sem. Rám egyáltalán nem jellemző, hogy ilyesmikkel foglalkoznék, viszont Kiyo nem csupán a fracciónom. Ő egyben az egyik tanítványom is, akinek néha-néha adhatok egy-két tippet, ha minden igaz. Így hát, mihelyst a kellemetlen pillanatokon túl teszem magam, már lépnék is előre, de testem a földre kényszerül. Kilencven fokban landolok a koszos talajon, mellkassal a plafon felé. Tekintetem egyre üvegesebbé változik, ekkor elmosolyodom.*
- A fal mögött lesz. Mintát kell venned, és a számba csepegtetni. Csodálatos növény, vele alkotott valaki mást is. *Köhögök fel némi vért, de szüntelen mosoly lepi el arcomat. Ilyen pillanatban sem fogom kimutatni gyengeségemet. Habár jelenleg Kiyora vagyok bízva, sosem bízhatok meg benne teljes mértékben. Éppen ezért, csak azt mondom meg hol találja meg, de azt nem mire jó annak a fának a nedve. Gyógyszer leginkább; gyógyszer az elme tompaságára.*

*Lassan egy tükör tört össze, s szilánkjai törése alatt új világképek, új képzetek keletkeztek. Sorsom immáron egészen ironikusan egy fracciónom kezében áll. Noha, nem halnék meg attól, hogyha most elhagyna, csupán legyengülnék. Később viszont e tette miatt búsás árat kellene megfizetnie. De nem hinném, hogy volna oly' botor, hogy éppen most hagyna el. Végtére is, nincs espada szinten. S melyik fracción hagyná el a Primera Espadat? Nem bízom bennük. Nem, egyszerűen az én természetesem olyan, hogy nem tudok bízni másokban. A bizalom töredékét talán egyen- ketten ismerhetik a részemről, de megtanultam igazán rejtőzködni. Most is a fal mellett kell meghúznom magam, s várnom kell arra, hogy ezentúl majd minden másképpen legyen.
A múltba tekintenek vissza szemeim a törött tükrön át, s ékes szavakat hoz a becsapó szél. Hazug szavakat kiállt, olyan szavakat, amiket már rég el kellett volna felejtenem. Mégis Ő az, aki ide köt engem? Ő az, aki arancarrá, erős arancarrá tett. De mi célja lehetett vele? Mi célból lettem e világban utódja a legnagyobb elmének? S lesznek-e még utódaim? Ha igen, kit teszek majd meg azzá? Talán Kiyo volna az? Talán benne lapulna az a parányi szikra, amit lánggá kéne gyújtanom, hogy találmányai gyökerestül változtassák majd meg világunk? Nem, még előtte ott egy cél, egy ok, egy motiváció. Sandaime Granz, S.E.T.H. Egy olyan létforma, ami az én törvényeimben nem elfogadottak. Ez ellen a létforma ellen pedig, ha kell végsőkig harcolok. Sosem fogom hagyni, hogy bárki is hozzáférhessen a titkos információkhoz. Már pedig tudom, hogy a szörny célja...rájönni hogyan is készítette a mester. S valóban úgy volt, hogy elszabadult volna? Mi van, ha Szayel pontosan azt szerette volna? Mi van, ha semmi sem véletlen? Nem véletlen hagyhatott maga után. Tudott valamit, amit én most még nem tudok, de idővel majd úgyis rá kell jönnöm. S abban a pillanatban, csakis abban a pillanatban majd megvilágosul bennem további útjaim. Választás elé kerülök majd, hogy aztán örökre megváltoztassam az életem. Lesz ebben társam, én azt hiszem, látom azokat, akik képesek volnának segíteni ebben. Látom magam előtt a következő teendőket, s látok magam előtt mást is. Slarin képe mosódik ki előttem a vértócsában. Magasztos, erőteljes tekintete egyenesen reám vetül. Halott espadam még most is kísért. Habár mi arrancarok vagyunk, belém mégis szorult némi...emberi érzelem? Ki tudja. Mindenesetre érzem, hogy amit egykor tervezett, azt a munkát majd nekem kell befejeznem. Valahogyan be kell fejeznem azt, amit félbe hagyott. Az ellenállásnak még egyáltalán nincs vége! Tudom, hogyan támaszhatom fel, s hozhatok létre egy ominózus méretű ellen hadat S.E.T.H. ellen, azonban óvatosnak kell lennem. Ki kell derítenem, mennyire is fejlesztette fel önmagát. Mindezek előtt pedig el kell érnem, hogy az elmém..fejlődjön. Ha pedig az új anyag eléri bőröm, akkor majd történik valami, ami egészen különös lesz.
Ez az anyag pedig rövidesen megpecsételi sorsomat azzal, hogy végül belém kerül. Az édesnek tűnő nedű, másodperc alapon hatol be a szöveteimbe, hogy a génállományomat rohamosan felülírja. Hatalmas lélekenergia csap fel ekkor, amely Kiyo Phellerat méterekre csapja. Ha eddig nem is volt tisztában, most talán megérezheti, hogy mekkora lélekenergiával rendelkezik az Espadaja. talán még ez nem is az a fajta tetőpont, amire számítani lehetne. Az éles fájdalmak miatt sikoltás lesz rajtam úrrá. Viszont senki nem jöhet hozzám, senki nem ronthatja el ezt. Az anyag már elkezdte átalakítását, s míg testemen bizonyos átalakulások mennek végbe, addig a fracciónom lábát elkapja valami.*

- Hatalmas, nem igaz? De nincs mitől félned. Nincs mitől tartanod, Kiyo. A világ legcsodálatosabb látványában lesz részed mostan, megpillanthatod a Primera Espada újjászületését. Légy résen, s tanulj! - Furcsa, ismeretlen nevetés csattan ki. Kiyo számára ismeretlen eredetű, hiszen magának a lénynek semmi alakja sem volt, ha egyáltalán az volt. Csak magát a fogó érzést, és másfajta eredetű lélekenergiát lehetett érezni. Tán úgy is mondható, hogyha előbb volt is itt valaki, már elment közben. Lehetséges, hogy egy nap még visszatér majd..

*Lassan a lélekenergiám kontrollálatlanul nagy, s egyre növekvőbb valója beszakítja ezt a terepet, a labor, mint egyfajta detonáció, felrobban. A törmelékek össze-vissza omlani kezdenek, de a lélekenergiám védő jellegű a beomlástól. Habár alakom nem látszódik, feltűnő, hogy a sivatag kellős közepén egy hatalmas kráter keletkezik. Ennek a kráternek a legalján pedig lassan kirajzolódik testem rajza. Eleinte a nagy energia robbanásban úgy tűnhet, mintha csak csíkokból állnék. Aztán, ahogyan ez a fény eltűnni látszik, úgy testem egyre élesebben kivehető. Ami már most megfigyelhető, hogy külsőmben nem történt változás. Ellenben, amint megszűnik minden, a szemem fénye mintha csak..más lenne. Egyetlen sonidoval akkora távot teszek meg, hogy a kráter tetejére jutok, egyenesen Kiyo elé pár méterre. Lesújtónak hathat tekintetem, akárcsak a lélekenergiám, amelynek intenzitása hirtelen megszűnik. Talán most már kivehetőnek látszik, hogy erőben valóban a Primera címet érdemlem, viszont a továbbiakra még nincsen utaló nyom. Behunyom szemem, beleszívok a levegőbe.*
- Tetszik ez az üresség, amelyet Hueco Mundo áraszt magából. Ideje haza mennünk, nem igaz? *Nyitom fel tekintetemet, s lágy mosolyt kerítek arcomra. Micsoda furcsa gesztus ez, most komolyan. Pedig mosolyogni mostanra már egyáltalán nem lenne kedvem. Valami egészen nyomasztólag hat számomra. Feltehetőleg a migrénes fejfájások okozzák ezt. A kísérlet bizonyára sikeres, csak kell egy pár nap, hogy kipihenjem magam. Addig is lesz időm eltervezni majd, hogy mit tegyek a jövőben. Elindulok Las Noches falai felé. Olyannak tűnik nekem körülötte, mint egy aknamező. Minél közelebb érsz, annál több holowwal találkozol. Most viszont annyiban másabb, hogy szinte elő sem merészkednek. Csak éppen a homokőr az, aki a kapunál próbálja bemutatni magát. Mikor fölénk magasodik megállok előtte.*
- Tudod, nem szabad csak úgy megállítani a pillangó hercegnőt! *_* Kezdem unni, hogy útban vagy. *Megfogom Kiyo kezét, hogy magammal víve gyors ütemben érjük el Las Noches falait. Régebben talán el is játszadoztam volna az őrrel, erre viszont most nincs idő. Ideje most lezárni ezt a történetet azzal, hogy összeszedjük a fracciónjaimat.*
- Itt az ideje, hogy elgyertek velem egy küldetésre, ami teljes mértékben titkos küldetés. Szedd össze a maradékot, addig meglátogatom az "urat". *Természetesen hangsúlyomból már kivehető, hogy a fracciónokra gondoltam. Különös lehet egy kicsit Kiyo számára, hogy ezúttal az összes fracciónomra szükségem lesz. Miféle küldetésről is lehet szó?*

*Amikor megláttam Szayelt a laborban, már akkor tudtam, hogy ez a küldetés többről szól, mint aminek tűnik. Eleve nem értettem, hogy Seth hogyan is akarja, hogy én továbbfejlesszem magam. Maga is tudhatta, hogy gyakorlatilag én az ő továbbfejlesztett változata vagyok. Ergo, bennem nincsenek meg azok a hibák, mik benne megvannak. Mégis az intelligenciája egy ponton meghaladja az enyémet; sokkal jobban el tudja rejteni a hibáit, mint én. Neki van valamije, ami nekem nincsen. S ha erre egy nap rá fogok jönni, az nap lesz a Sandaime Granz halálának napja. Ugyanis nem vagyok hajlandó eltűrni egyetlen Granzot sem, akinek tudását nem én magam alapoztam meg. Hiszen nekem Szayel volt a mentorom, így elvárom, hogy a következő Granznak is én magam legyek a mentora. Ám jelenleg nincs a világon olyan arrancar sem, akinek szándékszom egyelőre átadni a tudásom. Potenciális személyek a fracciónjaim közt lennének. Hiszen Kiyo, Ricco, Shinra, Gabriella egyaránt tehetséges tudósnak vélem. Azonban egyelőre nem döntöttem el, hogy végül melyikükből fogom kifaragni az utódom. Az túl egyszerű lenne, ha Kiyoból csinálnék trónörököst. Tehetséges és hűséges fracción, de lehet, hogy sokkal jobb feladat lenne számára az utódom védelme? El majd még elválik. S míg én a trónterem felé veszem az irányt, addig az elmémben kavargó dolgok azok, amik meghatároznak igazán. Könnyebbnek és élesebbnek érzem magam. Ennek racionális magyarázatára előbb- utóbb rá fogok jönni, ám nem tetszik ez a tettetett kényszerítés. Mert hát Seth talán buja szavaival illetett, mégis nagyon jól tudom a mögötte rejlő értelmet. Nem voltak azok szép szavak, sem kérelmek. Egy fajta parancs volt, teljesen értelmetlen parancs. Mert miért várja el tőlem, hogy fejlődjek; amikor jól tudja, hogy az ellensége vagyok? Kissé ésszerűtlen lenne, ha minderre még nem jött volna rá. Meggyőződésem, hogy Sethnek valami felsőbb célja van velem; ha más nem is, de jobb ellenfelet fabrikálni belőlem. Vagy éppen ellenkezőleg? Mi van akkor, ha magától a tudástól leszek rosszabb ellenfél? Fontos kérdések ezek, de senki sem tudja megválaszolni őket. Lassan végre megérkezek a trónterem ajtajához, ahol Seth szinte mindig megtalálható. Csak szimplán néhány Exequias jelenléte miatt tudom, hogy jelenleg is itt tartózkodik. Ezeket rögvest kikerülöm, s két kezemmel a kétszárnyas ajtót egyszerűen belököm. Oda bent viszont Sethen kívül senkit nem találok, így becsukom magam mögött az ajtót. Elé állva pedig komoly arckifejezésemmel illetem.*
- Megtettem, amire kértél. Most pedig megyek a következő küldetésemre. *Színtiszta határozottság hallatszódik hangomból, amelyre egy igen érdekes pillantását tudhatom magaménak Sethttől. Eme tekintetére viszont egyáltalán nem hátrálok, s már a kéz lendítéséből is hihetném, hogy támadni készülne. Ám egyszerűen csak feláll a székéből.* - Pihenned kellene, nem hinném, hogy készen állnál Urahara Kisuke megölésére. Ráadásul egy másik espadat is melléd rendeltem e feladatodra. *Szavai alatt egy-egy lépést tesz le a lépcsőn, míg én rezzenéstelen arccal hallgatom végig. Bizonyára nem értheti, hogy az imént mennyire nyomatékosítottam szavaimat az indulást illetően. Noha ő volna most Las Noches ura, mégis ő akarja megalkotni a Hougyukut. Nekem viszont egyéni tervem van hozzá, ami lényegében Las Noches ura ellen szólna. Az a baj ezzel az egész rendszerrel, hogy gyakorlatilag nincs is. Én úgy érzem, hogy van Las Noches ura és az espadak meg a fracciónjaik. Viszont, ha nincs az úr, akkor ki mondja meg mi legyen? Nyilvánvaló, hogy az espada számok döntenek az esetben. Vagy az erőnléti szempontok, nekem pedig valamilyen szinten fontos, hogy mekkora is a befolyásom Las Nochesen belül. A primitív dolgokat meghagyom másoknak, nekem jelenleg csak a védelem felvirágoztatása a célom, nem pedig Seth önön céljai.Sóhajtok egyet.*
- Nyomatékosítom, hogy elvégzem a következő küldetést is; társakkal együtt. *Válaszára pedig már nem is igazán várhatok, mert úgy dönt nyíltan a tudtomra adja, hogy most az ő szava fog érvényesülni. A telekinetikus erejét használva a fal felé taszít, viszont ily' könnyen már nem fogom magam hagyni. Használva a sonidomat pillanatok alatt vissza kerülök az eredeti helyemre. Gyakorlatilag a zuhanásomból lépve ki akadályoztam meg becsapódásom a falba. E lélekenergia megnövekedésére a trónterem ajtaja pedig kitárul, ahol pedig mind a négy fracciónom áll. Talán most először szembesülhetnek azzal, hogy megvan bennem a kellő bátorság Las Noches ura ellen fordulni, még ha csak egyszeri alkalommal is. Az espadakra jellemző, sötét rózsaszín cero hagyja el kezemet. Ez egy meglehetősen magas szintű arrancar technika, amelynek tulajdonában általában csak az espadak állnak. Egyszerűen Seth felé vágom figyelmeztetésképpen, aztán gyermekies mosolyra kel arcomnak mimikái.* - Seth bácsinak nem szabad Natipipőkét csak úgy dobálgatnia, mert a játék szerint natipipőkének is vissza kell adnia ugyanazt. Natipipőke pedig nagyon szereti Seth bácsikát! *_* *Jelentem ki, míg nem látok semmit, csupán Las Noches trónjának füsjét Sethnek pedig se híre, se hamva. Ekkor az Exequiason már látni lehetne az ítéletet, ám egy intésemmel elmarasztalom mindezt.* - Seth bácsi még él, Eras néni. Csupán Seth bácsi nem szeretne Natipipőkével játszani! T.T Mondd meg Seth bácsinak, hogy elmentem eltemetni a kalapos bácsit, és majd jövök! *-* *Ujjongok egyet, aztán ahogy becsukom magam mögött az ajtót, hogy mindössze a fracciónjaimmal lehessek meglehetősen rideggé változik a kisugárzásom.*
- Itt az idő, hogy meglátogassuk a Hougyuku megalkotóját, Urahara Kisuket. *Intek nekik, hogy kövessenek. Nem akarok találgatni azért, hogy ki miképpen fog ehhez hozzá állni. Mindannyian tisztában vannak azzal, hogy tartoznak nekem. S még az én oldalamon állnak, feltétlen védelmemet élvezik. Bizonyára lesz olyan fracción, akinek kérdése lenne ezzel kapcsolatban, így mielőtt kérdezne, máris megelőzőm ebben. Ekkorra már Las Noches falain kívül vagyunk természetesen.* - Kiyo, kérlek mond el a többieknek milyen feladattal bízott meg téged Seth. De előre mondom, ha bárki bármilyen információt kiszivárogtat; az ne kerüljön a szemem elé. Kísérleti patkányként fogja hátra levő életét élni az Exequias főhadiszállásán Eras Vantor ágyasaként. Remélem érthető voltam! *_* *Félelmetesen groteszk mosolyommal fejezem be mondandóm.*

~ Vége ~