//Egy mini kezdés, de megteszi //

Seireiteiben kiütött a balhé, tisztán hallottam a riasztó csengőt a 13. osztag kertjében, miközben a pusztakezes mozdulatokat, és sinaival a kardvívást gyakoroltam. Testemet állítható súlyok gyötörték, de mindenképp ellent kellett állnom, ha gyorsabban fejlődni akarok. Amint megütötte a fülemet az éles zaj, tudtam, hogy nem hétköznapi probléma adódott. Információt nem volt elég időm gyűjteni, így arra mentem, amerre a többi Shinigami futott. Órák óta keresgéltünk, sőt kérdezősködni kezdtem, de senki sem tudott semmi érdekeset, csupán, hogy ellenséges behatolás történt. Elgondolkodtam, vajon milyen őrült tesz látogatást ilyen szinten? Hollowok? Nem, ők szerte a városban támadnának, és a legerősebbek tennék. Eddig csak Rugonkai kívül észleltem hollowot, nemhogy a városban. Idegesített a tudatlanságunk, és az állandó futkározás. Lassan mások is csatlakoztak hozzánk, a 1. osztag egy pár tagja. Leginkább a szakállas halálisten arca rögződött bennem. Felugrottam a fal cserepeire, és Shunpoztam. Kerestem a lélek energiák forrását, s leginkább azt vettem észre, hogy egyre inkább fogy a közelben… csak ott lehetett az a bizonyos illetéktelen. A kardom mocorogni kezdett, Teka nagyon örült, hogy egy harcba bonyolódhat. Tény hogy pár napja ki sem mozdultam egy küldetésre sem, nem kérték még a szolgálatom túl sokszor.
Mostanában elég furcsán viselkedik a Zanpakutoum. Teka már nem is szívat, semmi ilyesmit nem tesz, pedig egyenesen a hobbyjává vált. Aggódtam a Zanpakutoum mindkettő részéért: Tekáért, és Nisshouért.
Végig simítottam a markolatot a kezemmel, s elnyugodott az. Ahogyan figyeltem a környezetem, hirtelen megálltam, s megcirógattam a rövid szakállamat. Elemeztem a források mulandósági sorrendjét időben. Következtetni próbáltam, hogy az idegen merre járhat.
1. A szakállas fickónak feltűnhetett, hogy megálltam, és követni kezd (vagy)
2. Senki sem várt meg, ezt vártam el a többiektől.
Én utnak indultam a „kimúlás útján”, s vissza sem néztem.

Sütött a nap Seireiteiben és én jó szokásomhoz híven pihentem. Persze a kardom továbbra is piszkált, hogy csak a munkát kerülöm. Csak erre az apró pillanatra szólalt meg, utána ő maga is élvezte tovább az adottságait a környéknek. Én csak elengedtem a fülem mellett a megjegyzését. Gyengéden elhelyezkedtem, majd sóhajtottam. Ezzel jeleztem meg vagyok elégedve a sorsommal. Egy kicsi és lepusztult épület tetején sütettem a hasam. Eldugott és csendes zug ez, ahol nem nyaggatnak, és nem hánytorgatják fel a munkakörömet. Elég kevés küldetésben szoktam részt venni és ezt meg is jegyzik az osztagomon belül. Mindenki megy előre, mint a mérgezett egér. Semmi értelmét nem láttam soha annak, ha megyek mindig előre és vállalom folyamatosan a küldetéseket. Miközben megvakartam az orromat egyik kezemmel, a másikkal már a pipám felé nyúltam. Szép lassan kiemeltem a zsebemből, majd befejezve az orrommal való munkát, a dohányt is kicsempésztem. Megtömtem a pipát és meggyújtottam. Egy-két füstöt eregetve megint megkerestem azt a kényelmes pontot a tetőn, ahol előbb feküdtem. Elkönyveltem szépen lassan egy újabb nyugodt, békés napot. Erre a gondolatomra sikolyok válaszoltak és katanák fémes csattogása zavarta meg csendet. Azonnal felültem, ugyanekkor már kémleltem is a környéket. Messzebbről származhatott a csetepaté, mert elég nehezem lehetett kivenni a hangokat. Füleltem és már a pipámat is eloltottam, így figyeltem a csatazaj forrását, de egyszerűen nem voltam képes pontosan behatárolni a helyet ahonnan származott. Hirtelen riadót fújtak. Abban a pillanatban hagytam hátra csendes helyemet és iramodtam meg az 1. osztag kapitányi irodája felé.
~ Na, szerinted mi a fene történt? - kíváncsiskodott Kanazuchi. Fogadjunk valamelyik kapitány csapta ki a balhét.
~ És mit szólnál, ha az Arrancar ugrottak nekünk?
~ Az is meglehet, de akkor inkább imádkozz, hogy ne úgy legyen.
~ Óóóóó, pedig te mindig harcolni szeretnél.
~ Az igaz, de azért nincs kedvem egy erősebb ellenféllel harcolni. Például egy hollow megtenné. Nem egy észlények és még nem is annyira erősek. Viszont egy arrancar már jóval agyafúrtabb. Nem is beszélve a többi képességeikről.
Éreztem Zanpakutuo-m idegességét. Így vágtattam be az osztagom körletébe. Onnan gyorsan tovább küldtek a 13. osztaghoz.
- Miért nekem kell oda menni? - háborodtam fel. Mindenkinek a saját osztagát kellene erősíteni nem?
- Ott van most szükség pár shinigamira. - förmedt vissza egy jó bunkó, köpcös férfi. Amúgy is csak zabálni, meg aludni tudsz! Legalább ledobsz pár tonnát és ...
Ökölbe szorított kézzel szaladtam egy kisebb csapattal, pár perccel később. Még mindig idegesen morogtam magamban.
~ Látom jól esett állba vágni. - mosolyogta a kardom.
~ Az a... - kezdtem el a szidást.
Hamarosan a 13. osztagnál várakoztunk további eligazítást kérve. Itt volt a leghangosabb a harc és a leghevesebb is. Mindenkin az ijedtség tükröződött, mert jól érezték társaik egyre jobban fogyatkoznak. Magam is éreztem a lélekenergiák eltűnését, így magam is egyre idegesebb lettem.
~ Úgy látom kérőd akadt. - gúnyolódott Kanazuchi.
Gyorsan körbe néztem, amikor megpillantottam egy szakállas sálas shinigamit, amint engem figyel. Nem állapodott meg rajtam sokáig a tekintete végig mérte a többi osztag tagjait. A sálas pali egyszerre rápattant a tetőre, majd shunpoval megindult előre. Éreztem, hogy szagot fogott ezért utána eredtem. Mire utolértem, addigra megállt és a szakállát cirógatta.
~ De jó egy újabb öngyilkosjelöltet követtem. - morogtam magamban. Fogalma sincs, hogy merre megy.
- Hello. - kezdtem udvariasan. A nevem Hamaro Shintaro az 1. osztag 13. tiszte. Véletlen nem tudsz valamit, hogy mi folyik itt?

- Hello! - kezdte udvariasan. - A nevem Hamaro Shintaro az 1. osztag 13. tiszte. Véletlen nem tudsz valamit, hogy mi folyik itt?
- Ló pikulát sem tudok! Amúgy Nowa Shouryou vagyok a 13. osztag 4. tisztje, számomra a szerencse.
Tekintetem, és testhelyzetem nem változott, sőt még mindig a környezetem analizáltam. A szél pont felénk fújt érezni lehetett a vér szagát. A közelben kell, hogy legyen a gyilkos. Azaz ember biztos több mint nehéz eset. Cselekednem kell, hiszen akkor ellent mondanék az eszmémnek. Miért is jelentkeztem halálistennek, ha most megtagadom a védelmezést? Nem hülyeségből kerültem be a 13. osztagba. Nem felejtettem el mit művelt Arion Haru az akadémián, amikor még az akadémián tanultam. Kiléptem a biztonságos területről véletlen, és pár hollow le akart kaszabolni. Haru kisasszony csak is egy emberért képes volt saját biztonságát figyelme kívül hagyni, holott nem gyenge lidércek támadtak meg engem. Ugyanúgy meg kell védenem azokat, akiket tudok az életem nem érdekelve. Nem felejtem el Haru-chan kötelesség tudását, én is így fogok tenni, akár mi lesz.
- Mond Shintaro, te miért szeretnél harcolni? Miért áltál be Shinigaminak? – kérdeztem miközben elkezdtem sétálni a cserepeken. – Közben azért haladjunk… Vagy mit szeretnél?
Tiszti leplemet letekertem a nyakamról, és a bal karomra tekertem fel. Gondoltam jobb lenne, ha ezt az intézkedést most teszem meg, minthogy a csata kellős közepén, vagy épphogy az elején. Őszintén szólva aggodalmaskodtam, mert ilyen ellenféllel ritkán találkozik az ember. Sóhajtásaim és a felvetett témám jelezték az idegességemet. Miközben az új társammal diskuráltam továbbra is elemeztem a környezetet. Nyugtató hatással volt rám Hamaro Shintaro, talán az öreges kinézete az oka, amitől tapasztaltnak tűnik. Én magam sem nagyon értem. Ki nem félne a harctól… az szerintem bolond, de ha kell muszáj küzdeni. Vajon a hollowok sejtik, hogy a Shinigamik is félik a halált?
Micsoda gondolatok… kicsit be vagyok ijedve egy behatoló miatt és badarságokon töprengek. Ideje volt feleszmélnem 60 méter után, hogy valami belül nincsen rendben. Olyan érzés, mintha teljese egyedül lennék, mintha a hideg futna a gerincemen. A homlokom el kezdett gyöngyözni.
- Nisshou, Teka! – egyik sem válaszolt. – Mi a fene? Shin… - hátra néztem és a bajtársam ugyanazt az állapotot reprodukálta. Mindkettőnkkel ugyanaz történt.
Nem értettem a szituációt, csak egy hangot hallottam kacagni Kelet felöl. Nem tehettem mást, hát követem azt. Ez az egyetlen nyom. Shinigami Zanpakutou nélkül? Én a két jó barátom, és mesterem nélkül? Lehetetlen! Így ki fognak csapni az osztagból, és vagy a Kidou csoporthoz, vagy a 4. osztaghoz kerülök. Ezzel annyira nem is törődnék, de mi lett Nisshouval és Tekagamieikivel? Miért nem szólalnak meg? Aludnak vagy mi a csoda? Hiába próbálnám előhívni bármelyikjüket, csak egyszerű katana állapotban marad a Zanpakutom. Egyre nagyobb volt a hiányérzetem.
Már nagyon paráztam az esemény sor miatt. Haladtunk amennyire csak lehetett, már Seireiteiből is kiértünk, amikor egy hegy lábánál egy köpenyes illetőt pillantottam meg. Próbáltunk osonni utána, de sokkal gyorsabb volt, mint mi. Órákat töltöttünk az utazással, ideje volt, hogy valami eredményt is lássunk. Fél óra hegymászás után meg is kaptuk. Egy ismerős energia hullám közeledett felém: Nisshou Akai Saigaija (Vörös csapás). Amikor odanéztem egy vörös hajú 14 éves srác lőtte ki Akai Saigait. Vörös alapú, fekete csíkos, ujjatlan felsője jobban kiemelte a viszonylag kidolgozott felsőtestét, Fejpántján a harmónia egyik fele volt rajta. Gije, pedig a hakamájára van tűrve. Zoknija olyan színű, akár a haja, és a felsője. Ezt a látványt ujjatlan bőrkesztyűje fokozta, és a tiszti leplemhez hasonló mintázatú ruhadarab ékesedett a bal vállán, amelyen nem a Gotei 13. jele, hanem egy vörös Nap látható, amely fénysugarait piros hegyesszögű háromszögek ábrázolták. Biztos voltam benne, hogy ő Nisshou. A mellette álló hölgyemény szintén tiszti leplet hordott, de az olyan egyszerű semmit mondó. Kék haja vadócnak állította be a lelket. Nyakörvét a harmónia jel másik fele díszítette. A karba tett kezein, és lábain Tekagamieiki shikai alakja volt fent, kétségtelen, hogy Ő Teka. Viszont ki gondolta volna, hogy emberi alakban egy bögyös nőci válik belőle. Az összhangot mégis, nem a némileg felkeltett szexuális inger, hanem a nyeles tükör rontotta.
Melegség öntötte el a szívemet, végre megtaláltam őket, és nincs semmi bajuk, viszont miért olyan ellenségesek? Hatalmas bajt szimatolok.


Zanpakutouim reagja:

A veszély ellenére a tokban aludtak. Néha-néha Tekagamieiki beszólt volna, de valahogy ahhoz is túlságosan el van kényelmesedve. Mindig morgott, hogy ez Nowa hibája. Ha aktívabban edzene az a tökfilkó, akkor nem lenne ilyen lagymatag, mint a halálistene. Nisshoura is ez volt az igaz, csupán őt nem érdekelte Nowa érzelmei, sőt önmagának nincs is. Ő Nowa az a része, amely érzelem nélkül végre hajtja a parancsokat, és próbál 110%-ot bele adni minden harcba. Harc közben Teka sem rest 110%-ot beleadni, csupán ő nagyon heves, jó néhány alkalomkor óvatlan. Mégis képességei túlhaladják Nisshouét. Barátjuk hangját azért persze figyelték, hátha helyzet adódik. Viszont amikor Nowa gondolkodott egy idegen hangra lettek figyelmesek Shinigamijuk lelkivilágában.
A lelki béke színhelye egy középkori japán ház modern felszereltséggel, és végtelen hosszú gondozatlan kerttel, ahol mindig nappal van. Ebben az épületben leskelődtek kifele a zanpakutouk, amíg egy harmadik lélekölő kardot meg nem pillantottak. Szabadságot, bosszút ígért a Muramasának hívott lélek. A bilincsektől megszabadulva titokban megszöktek. A fiatal, szakállas halálisten csak Teka kuncogására lett figyelmes. Muramasa előre ment, hogy ellenőrizze a többi felszabadított Zanpakutout. A búvóhely tudatában csalogatták egykori társukat egy Seireitei kívüli tisztásra, ahol megküzdhetnek. Mindkettőjük bizonyítani akarja, hogy ki a jobb. Nisshou kifordult önmagából. Valahányszor Teka kuncogott fejbe verte a jókedvűt. Ebből az okból kifolyólag Tekagamieiki direkt letért az útról, hogy beszéljen Lélekölő társával. Nem számított arra, hogy egy csuklyás nőszemélybe ütközik.
- Nem látsz a szemedtől?!
- Legalább te ne szóljá be, OKÉ? Először a társamat hadd rendezzem le! Utána felől… Kagaminoma!
Teka reflexből felemelte a kezét a gyors szó után egy üvegfalat emelt, csak erre volt ideje, ugyanis Nisshou kardjával le akarta vágni az idegen fejét.
- Tudod, mit művelsz te, fajankó állat! Ő nem Shinigami!
- Menekülünk Hugi! Nem lehetnek tanúk!
- Nagyon furcsa vagy, régebben kerülted a felesleges vérontást. És ha még egyszer Huginak nevezel, akkor letépem a golyóidat, és rántottát készítek neked a szemed előtt! Megértetted?! – összetörte a nyeles kézi tükrét a felidegesített Teka.
- Kit érdekel, most nincsenek ostoba szabályok. Megyek, megfigyelem, merre járhat Nowa azzal az Öreg Halálistennel. – rakta el a kardját.
- Jobban teszed, fent a hegyen találkozunk. Csá! – gyorsan köszönt el, röviden, indulatosan.
- Csocsi Hugi! –a mosoly lejtése után villámtánccal tovább állt.
Teka szemei kikerekedtek, és gondolatában mindenféle szir-szar alaknak elmondta a vörös hajú srácot.
Megnyugodott, és a tükördaraboknak parancsolva újra alkotta a kézi tükröt, amik eredetileg az üvegfalat alkották, hogy a célszemélyt megvédje. Hosszas bocsánatkérést, s feltett egy egyszerű kérdést.
- Tudnál segíteni? – nyilvánvalóvá válhatott mindkét fél számára, hogy Teka milyen erőt érez a lányból. – Ha megölöm Nowát, új életet szeretnék kezdeni Hueco Mundoba. Az élők és a lelkek világában egyaránt nem leszek biztonságban, a shinigamik elöl. Hasznod ebből? Őszintén szólva nem tudom, talán egyszer segíthetek neked valamiben. Mit szólsz?

- Ló pikulát sem tudok! Amúgy Nowa Shouryou vagyok a 13. osztag 4. tisztje, számomra a szerencse.
~ Aha, szóval az udvarias bemutatkozás ebben az egész kócerájban már kiváltság lett!- morogtam magamban. Nem értem. Nem nevelték bele az akadémián az emberekbe, hogy normálisan kommunikáljanak a másikkal, vagy mi lett?
A szél terjesztette a vér szagát a levegőben. Eszembe jutottak az emberi életemben történt dolgok. Az a sok csata és harc, amin részt vettem... Pontosan tudtam, hogy más embert ez az élmény nagyon meg tudja viselni és rettegéssel tölt el. A félelem bennem is felmerült, hiszen ez természetes mindenkinél, de már nem rendítette meg a lelki világomat. Régen hozzászoktam ezekhez a jelenségekhez. Pedig sokan még nem is tudják, hogy a vér szaga csak a kezdet. Nem is sejtik, mennyi borzalmat rejt magában egy háború, vagy egy harc. Goromba társam húzott ki lelkivilágomból.
- Mond Shintaro, te miért szeretnél harcolni? Miért áltál be Shinigaminak?- mondandója alatt elindult előre.– Közben azért haladjunk… Vagy mit szeretnél?
~ Hmm, m.-gondoltam át mit is válaszoljak. Még se olyan fejetlen, mint gondoltam. Elkezdtem cirógatni a szakállamat a hatás kedvéért.
- Tudod én mindig katona voltam. Katonaként éltem, katonaként haltam meg. Természetes volt családom is és boldogan éltem. A hazámért harcoltam. Úgy gondolom ezért álltam be shinigaminak, ehhez értettem, ezt szerettem, ezt éreztem kötelességemnek. - egyre mélyebben ástam le magamban. Ugyan így érzek most is.
~ Meg persze mi a fenét csinálnék? Halálra unnám magamat az biztos. Emberi felvonásomban is ugyan ez volt a gond.
Mélyen elgondolkodtam magamban. Szépen komótosan haladtunk előre. Múltam felidézése után döbbentem rá, hogy valami nincs rendben. Nagy ürességet éreztem. Már előtte is motoszkált bennem ez az érzés, de nem figyeltem fel rá. Gyorsan rájöttem, mi is ennek az oka. A kardom mély csöndben volt.
~ Mi a ...?- kezdtem a felderítést belsőmben. Mi lett veled Kanazuchi? Talán már egy kis vértől menekülsz is, mint a nyúl?
Semmi válasz nem érkezett. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem aggódni. Bár örültem, hogy végre nem szól bele mindig egy kritikus hang minden egyes mozdulatomba. Tudatomat nem zavarta meg mindig egy nagypapa folytonos locsogása. Viszont idegesebb is lettem. Mit jelenthet az, hogy nem érzem a saját Zanpakutuo-m jelenlétét? Hiszen nem mehetett el csak úgy magától. Lehetetlen. Fogadjunk a vén kecske megint kitalált valami hülyeséget, de akkor mi ez a nagy üresség érzet. Mire észbe kaptam, már Seireiteiből is kiértünk. Hamarosan egy hegy lábánál kötöttünk ki. Egy gyanús köpenyes muksót szúrtunk ki. Egymásra pillantottunk a társammal, majd egyetértő bólintással eredtünk a nyomába. A kis szemét. Bármilyen gyorsan próbáltunk utána osonni (már amit én kibírtam préselni az "osonásból") lehagyott minket. Mindkettőnk elszántságát akkor sem törte meg ez az esemény. Nem hagyott nyugodni a kardom ügye. Miért nem válaszol nekem? Már odáig is elfajultam, hogy szépen kérdeztem meg, mit is csinál éppen. Rühellem, amikor szórakozik velem. Vagy esetleg történt vele valami? Meg is lepődtem, hogy elkezdtem aggódni az épségéért. Fél óra fárasztó hegyi túra után érkezett egy kedves üdvözlés. Egy energia hullám suhant el a shinigami társam mellett. Majdnem becsináltam a gatyámban. Ha engem céloztak volna, már rég alulról szagolnám az ibolyát. Egy nagyobb szikláról érkezett a támadás. Két alakot pillantottam meg.
~ Az Isten áldja meg!- fakadtam ki magamban. Itt mindenki tiszta elmebeteg? Lövöldöznek itt mindenféle sugaras baromságot, mint valami hülye gyerek.
Pedig még az öltözéküket csak ezt követően figyeltem meg. A kis gyerek (nem tudom pontosan hány éves, de szerintem 12 körül lehetett), mint valami utcai patkány feszített öltözékében.
~ Váááá, de kemény a kis gyerek! A pelenka mindjárt leesik róla a kis taknyosnak.- szorítottam ökölbe a kezem.
Nem tudtam, így komolyan venni az ellenfelemet. A ruhákról nem is beszélve.(bár sokan megjegyezték, hogy leválthatnám a ruháimat, mert egyszerűen már attól bealudnak, ha rám néznek. Ennyit az én stílusomról.)
Óóó viszont a másik.
~ Köhöm... A vén kecske is megnyalná a sót... - fantáziáltam.
Gyorsan elsuhantak a képzelgéseim. Megéreztem azt az egyént, akit eddig hiányoltam. A két furcsa személy mellé csatlakozott egy harmadik is. Egy öreg, fehér szakállas, közepes testalkatú, ugyan olyan ruhában, mint jómagam, csak fehérben. Arca picit aszott, de a szeme teljesen a fiatalság jelét mutatta. Ő a Zanpakutuo-m, bár bevallom, kicsit máshogy emlékeztem rá. Már tudtam ekkor, hogy baj lesz.
- Lám, lám, lám.- kezdtem cinikusan. Látom, élvezed a kimenődet. Megtudhatnám, mikor szeretne ő nagysága visszatérni?

Nowa:
A négyes közül az egyik olyan ismerős volt. Nyílván való, hogy a fehér ruhás, szakállas vénember kinézetű Zanpakutou Shintaro barátomé. Nisshou, és Teka számomra egyértelmű oly annyira nagy a hasonlóság. A vörös hajú ereje egy értelművé tette, hogy ki kicsoda. Viszont a negyedik ember ki ő, talán a véres kezű bajkeverő? Még csak úgy tekintettem rá, mint lélek, de melyik Soul Society lélek képes a Garganatára?
Az észre vételek azt sugallták, hogy egy Arrancarral van dolgunk. Aggódtam, mert nem tudhatni mekkora ereje van, talán még az Espada szintben is jártas. Valami nem illett rajta: a köpeny. Még az energiáját sem észleltem. Mégis a gondolataimat nem hagyta nyugodni, hogy hogyan képes valaki szétválasztani a lélekölő kardot a használójától. Egy kézben ez túl nagy hatalom. Aizen valami szörnyűséges képességet kutatott fel vagy éppen a szent kő akarata mutatta meg új mesterének? Eddig soha nem tapasztaltam ilyet.
- Először én! Gondoskodj, hogy egyedül lehessek Nowával. – szólalt meg Nissshou.
Ezután felém rontott. Kardjának hegye a szívemet célozta be, s frontális támadásba kezdett. Nisshou fegyverének tologatásával, és hátrálással kezelni tudtam a helyzetet, amíg egy fal elállta az utamat. Teka Kagaminomájára nem gondoltam. Ilyen korán bevetni ezt a trükköt… Már előre megtervezték, sőt csapatmunkájuk számomra nem volt titok, hogy mennyire összehangolt. Megszoktam, hogy Teka a védelmében, és a közeli harc nagy részében kap szerepet. Nowa a háttérben gondosan, remek időzítéskor, határozott Akai Saigaijal kettéhasítja ellenfelem. Furcsállom a fordított szerepeket.
A kendo-t alaposan kitanultam még az emberi életemben. Brazíliában, Angliában, Francia országban, Kínában és még sorolhatnám tovább jó helyezéseket értem el tíz év alatt. A legrosszabb helyezésem csak a 4. volt. S ahogy elvártam Nisshou még nálam is jártasabban forgatta a katanáját.
Teka egy tükör szobával burkolt be minket, hogy kettesbe legyek az eszement Zanpakutoummal. Támadásai semmi logikára nem épültek. Küzdött akár egy vadállat az ételért. Testemet belepte a felületes sérülések sokassága. Magam sem vagyok sérthetetlen, és nem is vagyok tökéletes, de az elmémmel uralom az eseményt, nem a brutális ösztön hajt. Lélek energiák mozgolódása mindkettőnk figyelmét.
- Itt ne merj hagyni! Akai Saigai! – üvöltötte el magát Nisshou.
A mondani való nyílván való, hogy nem nekem címződött. A támadás célja nem én voltam, hanem Teka, és az idegen. Shunpoztam a mérgelődő vörös-fekete kimonós mellé, majd a „Hadou 1: Shou” neki lökte a falnak, ami az Akai Saigaitól kezdett össze omlani. A fal megállította a kiszemeltet, s követve őt átszúrtam a hasát. Félelmetes ellenfélnek ígérkezett, de nem vett komolyan.
- Nisshou!
Teka arcán lecsordult könnyek a kezére hullottak, mert azt a kezét a szájához kapta. A komor bús arc átváltott valami őrült tekintetté. Sokkolta fivére halála. Rövid tanácskozás után hátat fordított nekem. Lépéseit nem szaporázta, gyászosan lépett be a dimenzió kapuba.
- Teka, ne!
Az ismerős hang csendült fel a kardomból. Ez a fél öröm kaotikus extázisba zavart. A szívem felgyorsult, majd lelassult.
- Ne hagyd, kérlek!
Ez a régi Nisshou. Semmi kétség.
- Nem fogom. – Siettem amilyen gyorsan csak tudtam. – Shintaro-san a kapu!
Nem tudtam, hogy éppen hol lehet. Sikerült észhez térítenie a Zanpakutouját? Az előbukkanó hollowok ellen küzd? Fogalmam sincs.
A fehér szakállas vénség fiatalságot megszégyenítő gyorsaságával előttem ért be a Garganatába. Utána magam léptem át a küszöböt. Tenni akartam a hollowok ellen, hogy ne tudjanak követni közvetlenül, viszont Nisshou hangja felkeltette a figyelmem. A vállam felett átnéztem, és egy vörös nap mintázatú sál lobogott az éppen háttal felém ugró legyőzött és képességét használva sikeresen bezáródott egy hollow átjutása nélkül. Elillant akár az illat a térben.
- Ne totyogj, siess már!
Tekagamieiki iránti aggodalmammal együtt érző mondatból rájöttem, hogy Nisshou újra bízik bennem, s velem marad. Együtt harcolhatunk cserbenhagyás nélkül.


Zanpakutoim:

hamarosan... (bocsi, ma elég K.O. vagyok, holnap megírom.)