Résztvevők:

• Nishimura Ichirou
  
• Hayashi Yuuta

Felügyelő: na, vajon ki lehet? xD


Forró, nyári nap. Egy elhagyatott úton autó halad, utasai vidáman beszélgető fiatal egyetemisták - négyen vannak, mindannyian fiúk. Koncertre igyekeznek Karakura városába. Nem indultak el időben, így félő, hogy elkésnek a mulatságról, ami miatt nem meglepő, hogy nem igazán tartják be a sebességkorlátozást. Egészen addig, amíg az út szélén meg nem pillantanak egy hozzájuk hasonló korú csinos lányt stoppolni éppen abba az irányba, amerre ők is haladnak...

Ezalatt egy másik alak közelít határozott léptekkel a belvárosi Hayashi és Társa Magánnyomozó Iroda felé. Mindenféle körítés (csengetés, kopogás) nélkül nyit be; szinte betöri az ajtót és rögtön a tulajdonos felől érdeklődik, majd, a reakciókat meg sem várva foglal helyet egyenesen Yuuta bőrfotelében. Első ránézésre minden bizonnyal őrültnek tűnne az alak azok szemében, akik még nem ismerik - sőt, gyakran az ismerősökében is -, legalábbis régies, zöld-fehér öltözete és szemét folyton eltakaró sapkája, mely egy sétapálcával, illetve egy legyezővel egészül ki, mind-mind erről árulkodik. Ahogy türelmetlen viselkedése, valamint az is, hogy semmibe veszi a bútorok tulajdonviszonyait...
- Á, fogadja üdvözletemet, Hayashi-san! - kiált fel szívélyesen, mintha ő lenne a vendéglátó, aki régen látott, kedves ismerősét fogadja. - Munkát ajánlok Önnek, amit természetesen busásan megfizetek siker esetén! Lenne szíves a Karakurától északra fekvő szerpentinutat kivizsgálni? Az egyik szakaszon különös dolgok történnek, melyek bármelyik pillanatban katasztrófához vezethetnek... Amennyiben végzett, kérem, látogasson meg az üzletemben, ahol megbeszéljük a továbbiakat!
Többet nem is mond, helyette egy térképet húz elő köpenye ujjából, amit az asztalra helyez, majd szó nélkül az ajtóhoz indul. Innen ugyan még visszafordul kicsit, és egy névjegykártya nagyságú kartont hajít Yuuta felé.
- Ó, és meleg szívvel ajánlom, hogy hívja fel ezt a telefonszámot, és vigye magával a hívást fogadó barátját! Apropó, remélem, van autója, mert azzal sajnos nem szolgálhatok... Akkor hát a mielőbbi viszontlátásra!
Mondókáját befejezve rögtön sarkon fordul, a kérdéseket meg sem várva, magára hagyva az iroda teljes, kérdőjelekkel teli népességét...



*Éppen a lakás emeletén ücsörgök a tévé előtti kanapén, a szokásos dobozos instantlevest szürcsölgetve és az egyik hírcsatornát bámulva. Szakmai elvárás, hogy képben legyen a nagyvilágban történő eseményekkel és lépést tartsak velük, így kénytelen vagyok még az ebédszünetemet is feláldozni a cél érdekében... A redőny eközben teljesen le van húzva, egy ventillátor pedig halkan duruzsol mellettem, hogy ezzel is elviselhetőbbé tegye a benti hőmérsékletet - ez a felszereltség egyébként az irodahelyiségben is megfigyelhető, bár lassan talán ideje lenne egy klímát beszereltetnem, ha végre jönne egy jövedelmezőbb megbízás. Aztán hirtelen ajtócsapódásra, majd Hoshiko-chan rikkantására leszek figyelmes, melyben engem hív le... Biztos megint valami türelmetlen ügyfél, aki úgy gondolja, nem bír várni még fél órát várni a "halaszthatatlan" ügye, pedig valójában csak a macskája nem tud lejönni a fárol... Nekem viszont jogom van a harmincperces délkörnyéki sziesztámhoz, hogy tökéletesen megemészthessem ebédemet és ennek hatására zökkenőmentesebben tudjam végezni munkámat! Nem is mozgatom fülem botját sem, egészen addig, amíg már elviselhetetlen nem lesz asszisztensem kiáltássorozata, így hát kezemben a levesesdobozkával muszáj lebattyognom az irodába, hogy megnézzem, miért kellett ekkora patáliát csapni.*
- 'Napot...
Leérve aztán majdnem minden megvilágosodik; ugyanis az az alak foglalja el helyemet, aki már volt nálam néhányszor különböző ügyekben és tud szuperképességeimről is... Azonban túl kába vagyok még ahhoz, hogy reklamáljak az illegális fotelfoglalás ügyében, így szó nélkül, ebédemet tovább fogyasztva csüccsenek le az ügyfelek számára fenntartott székre, hogy meghallgassam, ezúttal mi járatban jött. A neve ugyan nem jut eszembe, de hát minden eddigi esetem rendszerezve van egy adatbázisban a számítógépen, így vissza tudom keresni, ha szükségem lesz rá...
Szó nélkül hallgatom végig, mi lesz a feladatom, mialatt tovább rágódok a kissé még nyers tésztán, néha bólogatva, hogy felfogtam a megbízást. Természetesen jobb személyt keresve sem talált volna erre a célra, a kilátásba helyezett magas jutalom pedig azonnal feltüzeli lelkesedésemet - végre, le tudom majd cserélni a hűtőberendezéseket! Bár azért kicsit bővebben is kifejthetné, milyen ügyben kell pontosan nyomoznom, ennyi információval azért nem lesz túl könnyű... Ráadásul az a szerpentinút is elég hosszú ahhoz, hogy le tudnám szűkíteni a lehetőségeket. Talán valami kisebb baleset történhetett és nem szeretné, ha megtudná az egész város... Mindenesetre a következő percben már fel is áll asztalomtól, így én is oda tudok férni az összehajtogatott autóstérképhez, hogy szemügyre vegyem, pontosan hova kell mennem.*
- Ööö... rendben...
*Nyekkenek fel, miután bambán felpillantva orrom a nekem hajított névjegykártyával kerül a kelleténél közelebbi kapcsolatba. A térképre pottyanó lapocskát is felveszem, hogy áttanulmányozhassam. Épp meg szeretném kérdezni, hogy miért kellene nekem egy külvárosi bordélyháznak a címe - remélem, nem olyannak nézek ki, aki ennyire látványosan rászorul az ehhez hasonló, khm, szolgáltatásokra O.o -, aztán hamarosan megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy csak jegyzetelnie kellett megbízómnak valamire és a tollal írott telefonszám a lényeg. Mondjuk gőzöm sincs, kié lehet... Késlekedésre azonban nincs időm, így azonnal elő is szedem mobilomat, és tárcsázom a számot.*
- Halló? Jó napot! Hayashi Yuuta vagyok, kérem, haladéktalanul jelenjen meg a Hayashi és Társa Magánnyomozó Irodában egy sürgős ügy miatt...
*Hadarom bele a telefonba, szinte meg se várva a másik fél válaszát, legvégül pedig a konkrét címet mondom el az illetőnek. Remélem, hivatalos hangom eléggé nyomatékos ahhoz, hogy tényleg el is jöjjön az illető. Azért egy nevet is mondhatott volna a másik, hogy pontosan ki is lesz a túlsó végen...*

Az autó hangos csikorgással fékez le, hogy az ismeretlen lányt felvehesse. A kérdésre, hogy ő is a városba tart-e, néma bólintás válasza, majd némán beszáll a járműbe, ami azonnal tovább is indul, az eddigihez hasonló tempóban...



- Másfél óra?! Igyekezzen, kérem...
*Morranok fel, egyenesen a telefonba, majd ki is nyomom a hívást. Ez a belváros, mindenhonnan a legkönnyebb megközelíteni... Mondanom se kell, kissé felbosszantott az ismeretlen másik fél nemtörődömsége - bár a hangja kétségkívül ismerős volt, csak arra kéne rájönnöm, honnan -, bár így legalább lesz időm rendbetenni a hetek óta garázsban pihenő autómat. Na igen, nem mostanában volt rá szükségem utoljára... Újabban valahogy olyan megbízásokat fogtam ki, melyekhez a tömegközlekedés igénybevétele volt a legcélszerűbb, vagy a puszta gyaloglás. Persze ezek nem is jövedelmeztek annyit, mint amennyit kellett volna; lassan már asszisztenseim bérét se tudtam volna kifizetni, ha nem jön most ez a boltos! Bár még mindig nem értem, miért is ennyire sürgős neki egy sima szerpentinút kivizsgálása, nincs jogom ellent mondani az ügyfélnek, amíg az rendesen fizet és úgymond törzsvendég...
Ingujjamat menet közben feltűrve sétálok ki a garázshoz, majd felnyitom az épületrész ajtaját. Eleinte önkéntelenül is muszáj megállnom járművem előtt, hogy gyönyörködjek az előző évszázad derekán, az 1950-es, '60-as évek fordulóján gyártott csodaszép Peugeot 403-as cabriómban, melyet még egy árverésen vettem néhány évvel ezelőtt. Nem is értem, miért jutottam hozzá ilyen olcsón ehhez az autóhoz, melyet még talán maga Columbo felügyelő is vezetett! Jó, persze, utána azért hetekbe és jenek tömkelegébe tellett a javíttatása, miután fény derült a rejtett hibákra, de még hatvan év elmúltával is tökéletesen használhatóvá lett így! Ugyan forgalomban kicsit kirí a többi jármű közül és a retróautó-mániások folyton megbámulják (sőt, némelyiknek még ahhoz is van bőr a képén, hogy árajánlatot tegyen érte, hah!), így amikor kocsival kellene megfigyelnem valakit, jobb szeretek a szomszédos autókölcsönzőből kivinni egy-egy járgányt vagy éppen a szomszédét elkérni, de olyan sétakocsikázásra, mint amilyenre most szükségem lesz, tökéletesen megteszi. Csak előbb le kell ellenőrizni, hogy minden rendben van-e... Előző ruhaigazításomat is emiatt tettem meg, így öltözékemet is nagyjából meg fogom óvni ténykedésem közepette. Végignézem, van-e elég benzin, olaj, ellenőrzöm a gumikat, féket, tükröket, sebváltót, szóval mindent, amit egyébként is el kéne végezni minden indulás előtt meg még néhány ráadás dolgot is. Legalább az idő is eltelik, míg ideér titokzatos kísérőm... Alapos munkám eredményeként kezeim eléggé olajosak is lesznek arcommal egyetemben, így nélkülözhetetlenné válik egy alapos zuhany indulásunk előtt, ami egyébként is jól fog jönni ebben a forróságban. Mielőtt felvonulok, meghagyom Hoshiko-chanéknak, hogy haladéktalanul szóljanak fel, ha bárki is megérkezik az irodához, majd ráérősen felbattyogok a lépcsőn - elvégre még, ha jól láttam, van elég időm az elkészüléshez -, és ruháimat út közben széthajigálva lépek be a zuhanytálcába. A víz beállítása ugyan nem megy zökkenőmentesen (vajon miért csak a pokol tüze és a Jégkirálynő hava között tud váltani a vízhőmérséklet a legkisebb csaptekerés hatására is?), azonban miután megbirkóztam sikeresen eme feladattal is, elégedetten áztatom le testemről a port, olajat és izzadtságot. Nem tudom, meddig ácsorogtam a jótékony vízsugár alatt, mindenesetre egy gyors törölközés után úgy gondolom, borotválkozásra is van bőven időm, így ráérősen előszedem a szükséges kellékeket és jó alaposan bekenem államat a habbal. Éppen félúton járok, mikor hangos kopogtatás, majd ennek nyomán segédeim kurjantása riaszt fel békés nyugalmamból, aminek köszönhetően kis híján megvágom magamat. De nincs idő tétlenkedni, így hát egy szál törölközőben, félig borotvahabbal borítva vonulok le ajtót nyitni.*
- Maga az?!
*Állam kis híján leesik, mikor megpillantom a szemközti alakot. Az újságíró a kávézóból, aki miatt egy egész napon keresztül mosogattam... <_< Most viszont nem alkalmas az idő a régi sebek feltépésére, szóval gyors bemutatkozás és kézfogás után felinvitálom a fürdőbe, hogy egy másodpercet se vesztegessünk el.*
- Szóval, nemrég jött egy ügyfelem, aki egy szerinte felettébb különös esetet szeretne kivizsgáltatni... Ő ajánlotta, hogy hívjam fel önt, szóval biztosan ismeri: folyton kalapban meg zöld-fehér csíkos ruhákban járkál és mindig van nála sétapálca meg legyező... A neve nem jut eszembe, de elég jellegzetes figura. Tehát ő szerette volna, hogy önnel dolgozzam ezen az ügyön, és így már érthető is, hiszen ön újságíró, biztos ért a nyomozáshoz, aztán felőlem le is hozhatja cikként, ha elvégeztük munkánkat és persze a másik úr is beleegyezik... Egy, a város szélén lévő szerpentinút környékét kellene megvizsgálnunk, ennél konkrétabbat ő sem mondott el, azonban kaptunk térképet, hogy pontosan hova kell kiutaznunk. Remélem, velem tart...
*Magyarázok borotválkozás közben, bár elég sok megszakítással, hiszen a folyamat maga is elég szaggatott, hát még ha beszélni is kell közben! A nyomatékosítás kedvéért néha magával a borotvával mutogatok mindenfelé, aminek következtében a hab kisebb maradékai a szélrózsa minden irányába röpködnek, bármit beterítve, ami útjukba kerül. Miután ezzel és az utómunkálatokkal (arcszesz és hasonlók) végeztem, gyorsan felöltözök, hogy indulásra készen várhassam társam reakcióját a megbízásra.*

Az autó tovább száguld az egyre ijesztőbb szerpentinúton - gyakran a másik sávba is átcsúszik, egyedüli szerencséje az utasoknak, hogy tökéletesen néptelen a terület... Emiatt elég különös is a stoppos lány felbukkanása, de egyikük sem foglalkozik vele - egyébként se szólal meg -, a lényeg, időben és életben maradva érjenek be a városba. Egyikük hamarosan ágálni is kezd utóbbi feltétel teljesülése érdekében, hiszen nem lenne túl egészséges dolog felborulni egy veszélyesebb szakaszon, elütni egy véletlenül arrafelé kóborló állatot vagy hasonló szerencsétlenségnek részesévé válni... A sofőr azonban nem hallgat rá, még a rádiót is bekapcsolja, hogy a figyelmeztetéseket meg se hallja. Eddig még minden vészesebb helyzetet megúsztak épségben útjukon, és egyébként is zseniális vezetőnek tartja magát, így szinte alapkövetelménynek érzi, hogy minél cifrább mutatványokat tegyen a kocsival, utastársai nem éppen nagy örömére.
Egészen addig, amíg hirtelen a hátsó ülésen helyet foglaló lány fel nem ordít.
- VIGYÁZZON A KANYARRA!!!
Az autó hangos csikorgással áll meg, még épphogy a hajtűkanyar elejében. Mindenki riadtan a lányra kapja tekintetét - vagyis inkább csak kapnák, ugyanis a törékeny alak a szemük előtt foszlik semmivé. Helyette pedig abban a pillanatban rideg árnyék borítja be az autót és közvetlen környezetét, annak ellenére, hogy az égen egyetlen felhő sincs...



*Mit tagadjam, aktuális partnerem kiléténél (akinek személyét egészen eleddig jótékony homály fedte) csak az általa felvett pozíció döbbent meg jobban... Remélem, nem akar meghódítani suttyomban! OAO Tudtam én már az első találkozáskor, hogy valami nincs teljesen rendben vele! Igaz, akkor mindössze elvetemült fanatikusnak gondoltam, most azonban egyre ijesztőbb méreteket ölt fantáziám szárnyalása. Mi van akkor, ha valójában megveszekedett kéjgyilkos és a zöldruhás a bűntársa?! Ráadásul én meg egy szál törölközőben vagyok!O_o
Mondanom sem kell, hatalmas megkönnyebbüléssel tölt el, mikor látom a másik reakcióját, ami kicsit távol áll attól, amire adott szituációban számítottam volna, ugyanis hatalmas koppanással zuhan a bokorba a kölcsönös riadalomtól. Segítségként felé nyújtom kezemet, hogy kapaszkodjon, ha szüksége van rá, azonban egy pillanatra saját öltözetemről megfeledkezek, ami egyenes utat jelent a törülközőnek ahhoz, hogy a gravitációnak engedelmeskedve meginduljon a talaj felé, felfedve mindenemet. Még az a szerencse, hogy szabad kezemmel sikerül elvágnom a textil menekülésének útjától, jómagam pedig a a közterületen való szeméremsértés vádjától. Azt hiszem, érthető, miért vonulok vissza pár másodpercen belül a lakásom védelmébe...*
- Tudja, én vagyok magánnyomozó, azonban ezt a kávézóban nem mondhattam el, mert éppen fontos küldetésen voltam, és inkognitóban kellett működnöm...
*Sóhajtok fel a madárkérés hallatán, bár nem hiszem, hogy lesz olyan szerencsém, hogy megússzam a papagáj felkutatását a föld alól is. De legalább a múltkori félresikerült ebédet nem hozta fel... Egyelőre.*
- Nem, nem bohóc volt... Már többször járt nálam, szóval szinte törzsvendég az irodában, úgy emlékszem, a város egy lepukkantabb környékén üzemeltet egy kis boltot, ahol mindenfélét árul, bár a pletykák szerint selejtes árukat. Valami Urahara a neve, vagy mi...
*Adok bővebb személyleírást az alakról borotválkozásom után, mivel időközben Matsu-chan kihajított egy kisebb mappát az irodából a fürdő elé, a kérdéses személy adataival. Szeretem, mikor ilyen gördülékenyen halad a munka! Az aktát aztán átnyújtom Nishimura úrnak is a fénykép miatt, hogy hátha az alapján felismeri, bár a kalap elég sokat takar ügyfelem arcából. De nem is ez a lényeg, úgyis mindjárt indulunk a környéket felderíteni! Úgy számolok, pár órán belül akár végezhetünk is, így már be is pattanok a kocsiba. Remélhetőleg hamarosan segítőm is követ az autóba, amikor pedig ez megtörténik, a kezébe nyomom a széthajtogatott autóstérképet, és végighúzom ujjamat a tervezett útvonalon, mintegy bemutatóként. Válaszreakcióra sem várva indítom el Peugeot-mat, a melegebb időre való tekintettel a tetőt is lehúzva, hadd hűtsön a huzat, ha már egyszer klíma nincs a járműben. Rövidesen pedig már kifelé haladunk Karakura városából, egyenesen úticélunk irányába.*

A célterület felé vezető út meglehetősen problémamentesen telik, semmiféle komolyabb akadály nem tartóztatja fel a nyomozópárost. Egyedül a Karakurán belüli autóforgalom erős, de nem is lehet másra számítani ilyenkor délután, amikor is mindenki a lehető leggyorsabb útvonalon igyekszik hazatérni a munkából... A városból kiérve azonban ez a hátráltató tényező is megszűnik, így a gyors előrehaladást immár semmi nem akadályozza.
Ahogy a két férfi egyre jobban megközelíti a térképen megjelölt útszakaszt, úgy a környék is egyre több gyanúra adhat okot... Az enyhe szélben lengedező faágak mintha egyenesen visszafelé akarnák terelni Yuuta és Ichirou kettősét - az út mentén lévő bokrok és más növények szárai ugyanis rendre súrolják az autó oldalát, és néha még a szélvédőnek is nekicsapódnak, jelentősen rontva a látási viszonyokat. Ráadásul az egész környék egyre félelmetesebbé válik - talán vihar készülődik? Azonban nincs túl sok lehetőség az időjárás változásain merengeni, ugyanis nemsokára egy fiatal lány alakja tűnik fel az út szélén, aki jól láthatóan egy jólelkű sofőrre vár, aki autóján elszállítja valameddig...



- Remélem, elég nagy horderejű valamit fogunk találni ahhoz, hogy még ismertebbé váljunk... Ügyfelem valami olyat mondott, bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy katasztrófa a környéken - biztos vagyok abban, hogy ezt meg tudjuk akadályozni, Nishimura úr! Gondoljon bele, hősök leszünk!
*Csatlakozom az újságíró lelkesedéséhez. Burkoltan ugyan benne van szavaimban, hogy mivel én szerveztem be az ügybe Nishimura urat, és sikerrel elvégezzük feladatunkat, tulajdonképpen miattam fog újságjának népszerűsége az egekbe szállni, így vélt sérelmei ezáltal semmissé válnak! Egyébként is legfeljebb én neheztelhetnék őrá, hiszen ha találkozásunk legelején bevallja, hogy nem tud fizetni, akkor nem mosogatunk utána a nap hátralévő részében... Még szerencse, hogy akkori célpontomról kiderült, hogy gyanús viselkedésének mindössze annyi volt az oka, hogy születésnapi partit szervezett feleségének, éppen abba a kávézóba, amit mindig meglátogatott, illetve ahova soha többet nem fogom betenni a lábamat. Ah, micsoda töréshez vezetett méltóságomban az az incidens! Mikor végeztünk, a pincérlányok alig tudták visszafogni nevetésüket a két szerencsétlen, nincstelen férfi láttán, akik megkárosították üzletüket, ráadásul mennyire pórias módon...*
- Elnézést, de sosincs nálam hamis pénz; tudja, a "jófiú" oldalon állok, tehát éppen a pénzhamisítókat üldözöm... amennyiben persze valakinek ez a megbízatása számomra. De visszatérve arra az esetre, akkor semmiféle pénz nem volt nálam ._.
*Sötétedik el arcom, ahogy ismét szóba kerül a kávéházi affér, ráadásul még az ifjúkori kedvenc madarát is újfent számonkéri rajtam segítőm... Ennek hatására inkább úgy is teszek, mintha véletlenül meg sem hallottam volna a megjegyzést; nincs túl sok kedvem a mai napon még az állatkereskedéseket is bejárni egy régóta a túlvilágon repkedő papagáj miatt - ezért is sietek annyira az autóba való beszállással.
Ej, milyen régen is élvezhettem a kabrióba beáradó frissítő szelet, ami mindig tökéletesen lehűti az embert ilyen időben! Nem is tudom, miért vesznek annyian klímát az autójukba... Egészen addig, amíg hatalmas tüsszentés kíséretében meg nem szólít Nishimura úr, hogy hajtsam vissza a tetőt. De hát még ki sem álltunk a garázsból! ._. *
- Rendben, Nishimura úr... Apropó, a kesztyűtartóban talál egy kis ablakmosó szettet, ha lenne szíves újfent átlátszóvá tenni a szélvédőnek azt a felét, amelyet, khm, átfényezett kicsit... Ugyanott pedig papírzsebkendőt is talál, használja nyugodtan!
*Sóhajtok fel, miután épphogy beindítottam az autót, majd várok is addig, amíg legalább egy kicsit üvegszerű nem lesz ismét a szélvédő - legalább a tető is visszacsukódik ennyi idő alatt, elzárva minket a természettől. Amennyiben ez megtörténik, már indulok is ki a városból, az emlékeim szerinti legrövidebb úton haladva úticélunk felé. Van ugyan jópár másik jármű is, amivel egy darabig egy irányba tartunk, azonban nagyjából negyedórán belül már kiérünk a városból, egyenesen a szóban forgó főútra térve. Még azért jónéhány kilométer hátravan addig, amíg a jelölt szakaszra nem érünk, így a rádiót bekapcsolom, hogy valami halk alapzaj legyen munkába állásunkig. Legalább a nyomasztó hangulatot kissé közömbösíti, ami egyre erősebben kezd szétáradni bennem. A faágak is gyanúsan közel vannak - ha jól emlékszem, legutóbb, mikor erre jártam, még nem volt ilyen a környék...*
- Nézze csak, ott egy stoppos! Vajon hogy kerülhetett ide, az isten háta mögé ez a fiatal lány? Túl messze vagyunk már a várostól...
*Kiáltok fel, mikor feltűnik egy kisebb kanyar után az ominózus alak. Tudomásom szerint errefelé kisebb falvak vagy tanyák sincsenek, ahonnan ide tudott volna sétálni. Talán valaki aljas módon ellopta az autóját, a lányt pedig sorsára hagyta ezen a kihalt szakaszon?O.o Meg kell mentenünk jó nyomozó módjára, így hát óvatosan lassítok, partnerem reakcióját meg sem várva. Hiszen egy férfinak mindig segítenie kell a törékeny hölgyeken és megmentenie őt a szörnyektől!*

Talán most van a legnagyobb egyetértés az újságíró és a nyomozó között, amikor azt kell eldönteni, mi legyen az út szélén strázsáló stoppossal. Néhány percen belül az újabb utas már helyet is foglal a Yuuta mellett felszabaduló ülésen, Ichirou legnagyobb sajnálatára... A lány azonban egészen különösen viselkedik: egyetlen kérdésetekre sem válaszol, akármennyire próbálják is szóra bírni - még azt sem mondja meg, meddig szeretne utazni. Törékeny alkata, világos haja és bőre, valamint visszafogott öltözködése ugyan nem éppen arról árulkodik, miszerint tulajdonosuk túlságosan extrovertált lenne. Némasága mindenesetre - ami hamarosan feszült figyelemmel egészül ki, arcáról jól leolvasható a fojtott izgatottság, mintha várna valamire - gyanakvásra adhat okot. No nem mintha notórius bűnözőnek látszana a huszonévesnek kinéző lány.
- VIGYÁZZON A KANYARRA!!!
Tölti be a éles kiáltás alig negyedórával később a kocsi utasterét egy hajtűkanyar előtt, ezzel egyidőben pedig a hegy takarásából vérfagyasztó sikolyok, valamint egy gúnyos kacaj harsogja túl a rádió hangerejét...



- Szinte már drámai a csavar, hogy létezik két ugyanolyan mértékben leégett ember, akik még ráadásul találkoznak is egymással...
*Sóhajtok fel ismét Nishimura-san megjegyzésére reagálva. Miért érzem azt, hogy nem hiszi el, hogy tényleg magánnyomozó vagyok? ._. Na, majd ha visszaértünk, bemutatom neki a gyűjteményemet azokból a cikkekből, amikor különféle újságoknak nyilatkoztam vagy éppen sikeres ügyeimről számolnak be... Sőt, majd mostani ügyfelemtől kérek megerősítést, viselkedése alapján ő úgyis ismer mindkettőnket, az ő szavát el kell hinnie az újságírónak is!*
- Amennyiben évekig kellett volna ott dolgoznia, nem hiszem, hogy ennyire viccesnek tartaná... Mielőtt megnyitottam a nyomozóirodát, egy kávézóban voltam pincér - ha tudná, milyen körülmények között és miket főznek, nem ebédelne többet ilyen helyeken... ^^"
*Fűzöm tovább a beszélgetést, a kérdésre válaszolva. Egyre inkább kezd azonban melegem lenni - hiába, nem túl jó megoldás felhúzott ablakokkal közlekedni ilyen forróságban, amit ráadásul az említett körülmények fel is erősítenek, de az előző jelenetből okulva nem merem még egyszer lehúzni a mellettem lévő nyílászárót sem, nemhogy magát a tetőt, hogy jöjjön be egy kis levegő. Biztos megint elkezdene tüsszögni a huzattól, ráadásul a térképen még az előforduló növények is be vannak jelölve, utunkat pedig végig nyárfák övezik... Remélem, a szinte hermetikusan lezárt járművön belül nem fogják megtámadni a pollenek, bár egyre inkább kételkedek szerencsémben.
Apropó, nem is tudtam, hogy ilyen kellemes zenét játszó rádióállomásokat lehet befogni a kocsiban... Ezt a frekvenciát megjegyzem magamnak, nem mindig lehet régi slágerekbe belefutni! Legutóbb például valamiféle megmagyarázhatatlan zaj szűrődött ki az eszközből, ami leginkább egy harmincéves mosógépre, vagy pedig a statikus zörejre emlékeztetett. Egészen addig meg is voltam győződve arról, hogy elromlott a rádióm, amíg be nem jelentkezett lelkesen egy fiatalember, aki elmondta, miféle "zenéket" játszottak le az előző percekben... Szóval meg kell ám becsülni az ilyen rádióadókat, ahol értékelhető muzsikákat lehet hallani! Meg is jön az életkedvem tőle, így hát halkan dudorászva becsatlakozok Nishimura úr énekléséhez.*
- Akkor már inkább túrázó... Kissé túl hegyvidékes a környék a gyalogláshoz. Áh, meddig vihetjük el, kisasszony?
*Fékezek le óvatosan a lány mellett, kinyitva az ajtót, amin így legalább egy kis friss levegő is beáramlik, kicserélve a felgyülemlett elhasznált oxigént. Nem igazán értem ugyan, miért adja át Nishimura-san az ülőhelyét mellettem azzal, hogy átmászik a hátsó ülésekre, de hát biztos szeret egyedül elnyújtózkodni hátul. Bár ezt igazán megtehette volna még indulásunk előtt...
Újabb furcsaságnak tartom azt is, ahogy fiatal stopposunk még csak válaszra sem méltat, pedig azért legalább annyit nem ártana tudnom, hol álljak majd meg legközelebb... Egy ideig még igyekszem kiszedni belőle néhány szót, rákérdezek például, hogy mi járatban van, hogy került a semmi közepére meg ilyesmik, de még csak egy véletlen pillantást sem kapok... Csak nem tényleg ellopták a kocsiját, ő pedig olyan sokkos állapotba került, hogy megnémult ideiglenesen?! OAO
Ez utóbbi teóriám azonban nemsokára megdől, ugyanis váratlanul éktelen kiáltás üti meg fülemet - ijedtemben pedig tövig nyomom a féket, aminek hatására a kocsi hangos csikorgással áll meg, ráadásul ha valaki nem vigyáz eléggé (ami elég valószínű, hiszen a semmiből jön az egész sikoly), könnyedén le is fejelhet valamit... Én például majdnem a kormánnyal kezdek testközeli viszonyt ápolni, de még sikerül megelőznöm a balesetet. Riadtságomat azonban jelentős mértékben növeli a kintről hallatszódó újabb néhány kiáltás és a vihogás. Nem hittem volna, hogy egy pszichopata gyilkos mészárlását is meg kell akadályoznunk még ma az út felderítésén kívül! O_O*

Kétségkívül szerencsés, hogy még a hajtűkanyar elején sikerül megállítani az autót - így a nyomozópáros a félelmetes eseményeken kívülre kerül, azonban annyi hátránnyal is jár pozíciójuk, hogy ők maguk se tudják, mi is történik valójában a túloldalon, amiről, ha a térképre néz valamelyikük, könnyen bebizonyosodhat, hogy kétségkívül célhoz értek: ez a megjelölt terület... Azzal mindenesetre egyelőre nem kell számolni, hogy a rejtélyes hangzavar okozói észreveszik jöttüket. Így, ha végül rászánják magukat a jármű elhagyására, és nem csapnak túl nagy zajt, könnyedén megfigyelhetik a háttérből, hogy mi történik valójában: talán a hatalmas, kígyószerű szörnyeteg a legfeltűnőbb jelenség a "szereplők" között, akinek ugyanakkor deréktól felfelé meglehetősen emberalakja van, feje tetején pedig hosszú, csápszerűen mozgó tincsek helyezkednek el, mint valamiféle fejdísz. Hamarosan kiderül azonban, hogy ezeket használni is képes: néhány csapást követően egy fiatal fiú lábát már meg is ragadja, és elkezdi magához húzni... Nem igazán sieti el a dolgot, az egész jelenet leginkább egy bizarr macska-egér játéknak tűnik. A szörnyeteg körül igen nagy vértócsa gyűlt fel, látszik, hogy nem ez a srác az első áldozata - és ha alaposan körülnéznek, az egyik nagyobb bokor tövében egy újabb alakot is észrevehet a két férfi: mégpedig egy újabb huszonéves fiút, aki minden bizonnyal azt hiszi, a gyér ágak mögött menedékre lelt a démon elől...



- És milyen íze van annak a ragunak? Annyira különös, hogy megeszik a mérgeskígyókat, én sose lennék képes rá se nézni...
*Válaszolok az újságírónak érdeklődve. Milyen furcsa kulináris szokások vannak a világ más tájain... Bár meg kell hagyni, a nyers hallal, különböző algákkal és angolnafélékkel biztosan nem ér fel egyik fogás sem! Ahogy az a múltkori ebéd is mennyire finom volt a kávézóban, annak ellenére, hogy a bevitt kalóriákat még aznap teljes mértékben le is dolgoztam. A gondolataimban mindeközben akaratlanul is ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb fogások jelennek meg, aminek hatásaként hamarosan Pavlov kutyájának módjára kezdek el nyeldekelni, gyomrom pedig hatalmasat kordul - pedig nemrég ebédeltem, a fenébe is! Tudtam, hogy csak átverés lehet az üzletek polcain felhalmozott rengeteg instant tésztafélének a tápértéke... No, csak végezzünk itt, és máris javasolom Nishimura-sannak egy következő újságcikk témájaként az élelmiszergyártók megtévesztő hadjáratainak leleplezését, úgyiz oknyomozó riporterként hivatkozott magára legutóbb. Egy szava se lehet, amiért ennyi kitűnő feldolgozható cikkjavaslatot adok neki! Igazán kifizethette volna akkor a számlámat is.
Duettünk jól hallhatóan tökéletesre sikerül; hihetetlen, milyen gyorsan megtaláltuk az összhangot egymással. Hirtelen ötlettől vezérelve megalakult kórusunk azonban nem tudja sokáig szórakoztatni a nagyérdeműt, mivel Nishimura úr pár másodpercen belül eltekeri a rádiót más frekvenciára, ami azonban fülsértő zörejbe csap át. Lehet, ez megint egy olyan modern állomás, mint az, amire múltkor ráakadtam?*
- Biztos leárnyékolják a hegyek...
*Szólok tanácstalanul a rádió működéstelenségét illetően, majd másodjára is kikapcsolom a ketyerét. A lánnyal többet nem is foglalkozok, miután egy szót sem sikerül kiszednünk belőle - majd jelez, ha ki szeretne szállni. Bár talán nem ilyen éktelen sikításra gondoltam részéről. A váratlan események sorát folytatja partnerem is, aki még a háttámlámat is megfejeli... Ezúttal már ténylegesen megfejelem a kormányt, azonban a baleset során észreveszem a kesztyűtartón kihajtott térképet és a jelöléseket.*
- Azt hiszem, helyben vagyunk, Nishimura úr...
*Jegyzem meg bizonytalanul - nem igazán szeretnék egy tömeggyilkos akciója közepébe csöppenni, hiszen még fegyverem sincs! Vagyis hát van, de nincs benne töltény és kibiztosítani sem tudom ._. Az én igazi fegyvereim a félelmetes indák, amelyekkel megragadom ellenfeleimet és mozgásképtelenné teszem őket! Az ráadásul még meglepetésként is éri a bűnözőket, hiszen ki másnak lenne ilyen elképesztő szuperképessége? Nem agyalhatok azonban sokáig ilyesmiken, mivel hirtelen hátulról megrántják a karomat, aminek hatására a kezemben tartott váltó egyenesen hátramenetbe kapcsol véletlenül, ez pedig az autó heves ugrásához vezet.*
- Nem fordulhatunk vissza a dicsőség kapujában! Meg kell tennünk, Nishimura-san, jöjjön velem!
*Veszek erőt magamon, és mély sóhajtást követően kiszállok az autóból, majd a hátsó ajtót kinyitva megpróbálom kiráncigálni társamat. Pár percen belül azonban elindulok a hegyoldal takarásában az út szélén, akár követ partnerem, akár nem. A tetthelyhez közelítve óvatosan kisandítok a takarásból, a látottak hatására azonban földbe gyökerezik lábam: kegyetlen mészárlás folyik itt, ráadásul egy gonosz szörny a tettes! De még vannak túlélők is; akiken segítenünk kell, különben szögre akaszthatom ballonkabátomat, alkalmatlannak bizonyulva munkámra... Holtsápadtan hátrasandítok Nishimura-sanra, tanácskérően pislogva rá, vajon szerinte mi lenne a legmegfelelőbb taktika a továbbiakban.*

Yuuta diplomatikus meggyőzőerejének köszönhetően a páros hamarosan a hegyoldalban figyeli az eseményeket. Még akár visszafordulni is lenne idő és úgy tenni, mintha semmit sem láttak volna - és szembenézni megbízójuk csalódottságával vagy haragjával, ami helyett legalább öt ilyen szörnyeteggel egyszerre találkozni is kifizetődőbb lenne... Nem sokáig tart azonban az észrevétlenség: a mocorgás és tüsszögés feltűnik a bokor tövében kuksolónak, és leplezetlenül kezd el az önjelölt nyomozók irányába figyelni. Arca hamarosan felderül, mikor meghallja tüsszentést (ami önmagában véve még nem fedné fel búvóhelyüket, mivel a lény háttal van nekik és egyébként is újabb áldozatára figyel kéjesen vigyorogva), majd hangos kiáltozásba kezd, egyenesen a két férfinak címezve segélykérését. Természetesen Ichirou táncbemutatója sincs áldásos hatással a rejtekhely fenntartására, így a szörny félelmetes lassúsággal fordítja a leskelődők felé tekintetét.
- Nem hittem volna, hogy ekkora lakomát fogok ma csapni...
Csillan fel szeme, ajkai pedig vérszomjas ragadozóvigyorra húzódnak.



- A legközelebbi településről jövünk, Nishimura úr, ráadásul én magam is a törvény embere vagyok! ._. Még ha most indulna is az erősítés, nem érnének ki időben. Most rajtunk áll vagy bukik az egész világ sorsa, hiszen ez a szörnyeteg biztos Karakura és Naruki felé tart! El tudna számolni a lelkiismeretével, ha hagyná elpusztulni a szülőföldjét?
*Kalimpálok össze-vissza roppantul hatásvadász módon, szavaim pedig remélhetőleg bátorító hatással lesznek Nishimura-sanra, habár nem tartom magam nagy szónoknak. Hiába, talán ideje lenne tanulmányoznom az ókori rétorok munkásságát, hogy az ehhez hasonló kritikus helyzetekben sikerüljön meggyőznöm az embereket. Így viszont kénytelen vagyok testi erőmre hagyatkozni, aminek segítségével viszonylag halkan sikerül kirángatnom az autóból társamat. A lány jó helyen van a kocsiban, hiszen ő már biztosan találkozott a szörnyeteggel, és azért állított meg minket, hogy segítséget kérjen tőlünk és megmentsük barátait (végre valaki felismerte bennem a hőst! ), bár a nagy sokk hatására nem volt képes megfogalmazni óhaját...*
- Ráadásul, ha sikeresen megoldjuk az ügyet, bőséges fizetséget kapunk érte, amit természetesen megfelezünk... Gondolom, önnek is jól jönne egy kis keresetkiegészítés, Nishimura-san...
*Sandítok rá, miután még egy mentőötlet eszembe jut azt illetően, hogy lehetne rábírni a munkára partneremet. A hatalmas pénzjutalom remélhetőleg segíteni fog abban, hogy ne a karjánál fogva kelljen elrángatnom a másikat a megfigyelés helyszínéig... Egy idő után el is feledkezek arról, hogy valaki mögöttem halad, így amikor megtorpanok a takarás szélén, váratlanul ér a hátamat érő orvtámadás, aminek köszönhetően fél lábon ugrálok egy sort előre, míg sikerül visszanyerni egyensúlyomat, hogy ezt követően ágyúgolyóként rohanjak vissza a fedezékbe. Még az a szerencse, hogy háttal van nekünk a gonosz alakváltó űrlény!*
- Nishimura-san, a támadásunknak meglepetésként kell érnie ellenfelünket, az rögtön a mi javunkra billentené a mérleget... Nincs véletlenül valamiféle fegyver önnél, amivel nekironthat, amíg én lefogom? Egészségére!
*Sorolom a lehetséges haditerveket fojtott hangon, olyannyira beleélve magam, hogy a hangos tüsszentés okozta leleplezés csak hosszabb reakcióidővel jut el agyamig. Ráadásul még az egyik fiatalember is felénk kiabál... Mutatóujjamat ajkaim elé helyezve próbálom jelezni neki, hogy maradjon csendben, bár semmit sem ér akcióm, ráadásul társam is kibalettozik az út közepére hangosan kiáltozva. Fejemet visszahúzni sincs már időm, hiszen ellenségünk rögtön kiszúr minket és különböző dolgokat helyez kilátásba. A fenébe is, elegem van már az ebédmeghívásokból!
Leleplezésünk miatt pedig nem tehetek mást, minthogy előjövök én is a takarásból, nagyjából tíz méterre megközelítve a szörnyeteget, majd hirtelen tenyeremet az aszfaltra lecsapom, és szupererőmet a keveréklény alatti területre összpontosítom. Reményeim szerint hamarosan jópár vaskos inda tör fel alatta a talajból, testének alsó felét megragadva. Hiába, előbb-utóbb minden szuperhősnek le kell lepleznie magát a jó cél érdekében!!*

A kígyóembernek látszó hibridszörny, mielőtt tovább foglalkozna a párossal, inkább a csápjaiban tartott fiút tervezi elfogyasztani gyorsan - minden bizonnyal aperitif gyanánt... Nem is figyel emiatt néhány másodpercre a két férfira, így kombinált támadásuk többé-kevésbé sikerrel jár: az indák szorítása meglepetésként éri és hirtelen nem is tud szabadulni fogságukból, ami tökéletes alkalom Ichirou-nak is a lépésre. A kezében tartott korlátdarabbal nagyot sóz a lény testére, aminek hatására ellenfelük fájdalmasan felordít. A találat nem okoz ugyan túl mély sebet, de kissé felsérti a szörny bőrét, az orvtámadás pedig elég váratlanul érinti ahhoz, hogy szorítása meggyengüljön, így kiszemelt áldozata nemes egyszerűséggel kiesik "markából", majd gyorsan a társát rejtő bokor mögött nyer oltalmat. Nekik az előző perceknek köszönhetően szerencséjük van, a nyomozóknak azonban már kevésbé: a most már nem csak éhes, hanem feldühödött szörnyeteg egyenesen szembe fordul velük, bár először a még mindig testét lefogó növényeket tépi le magáról. A folyamat nem tart tovább egy-két percnél, ez idő alatt viszont elég védtelennek tűnik... Miután azonban végzett, rögtön neki is támad mindkét férfinak: csápszerű végtagjaival igyekszik megragadni őket, megtartva a biztos távolságot tőlük.



- Igazán nincs mit! Egyébként pedig nincs nálam semmiféle lőfegyver, amit használhatnék... Amúgy is, úgy érzem, nem képviselne egy pisztoly túlzottan nagy haderőt egy ilyen szörnyeteggel szemben, talán, ha ágyúnk lenne...
*Válaszolok kissé ingerülten társamnak - nem gondoltam volna, hogy a rettenthetetlen oknyomozó újságíró-riporter megijed egy nagyobbacska csúszómászótól! Na jó, bevallom, én ugyan tényleg megijedtem, de hát nem én dolgoztam a kontinensen a legvadabb, legmérgezőbb kígyói között, miközben tökélyre fejlesztettem tudásomat a kobrapaprikás - vagy mi is az az étel - témakörén belül... Szóval az lenne a legkevesebb ilyen múlt után, hogy éhesen nyeldekelve letámadja ellenfelünket, mialatt pedig azon gondolkodik, miféle rizsköretet lehetne mellé tálalni majd.
Aztán a bokor mögött kezd el valaki szólongatni minket - erre már nem is reagálok semmit, hiszen Nishimura-san sikeresen leállítja a segélykérést. Elvégre ezért vagyunk itt, ráadásul ha nem kezdett volna el a fiatalúr ordítozni, még talán most se tudna ellenfelünk ittlétünkről, ami határozottan előnyös dolog az ehhez hasonló szituációkban, mikor nálunk sokkal erősebb lényeket kell leállítanunk. A meglepetés erejét nem szabad alábecsülni, kérem szépen!
Erre tökéletes példával szolgál aztán rövid idő múlva közös mentőakciónk kezdete, melynek során a polipkígyószörnyeteget sikerül megsebeznünk. Az alatta feltörő gyökerek egészen sokáig kihúzzák őrjöngését, ahogy próbál megszabadulni tőlük, Nishimura úr pedig egy kósza darab korláttal mér rá csapást, azt kell mondjam, hogy remek időzítéssel. Csapatmunkánknak köszönhetően pedig a majdnem-áldozat is megmenekül, és bár a cirka másfél méter magasról való aszfaltra pottyanás nem lehetett túl kellemes, mégis határozottan jobb, mint a cirka másfél méter magasban való ebéddé válás - amit egyébként nekünk magunknak sem ártana elkerülni, hogy a későbbiekben még több embert tudjunk majd megmenteni, bár ellenfelünk ezt valószínűleg másképp gondolja... Egyelőre ugyan még jobban leköti az, hogy a rátekeredő indákat letépje magáról, ami a legalkalmasabb időpont lenne egy újabb támadásunkhoz - amennyiben rajtam lenne a ballonkabátom, aminek zsebében ott lapul pisztolyom, amivel fejbe dobhatnám teljes erőből a szörnyeteget. A fegyverbe való töltényekből ugyanis már évek óta kifogytam és sehol sem találok olyat, ami ebbe a típusba illene. A kocsihoz visszafutni pedig nincs idő, ráadásul akkor a fiatal lányt is észrevenné ellenfelünk, és minden bizonnyal beillesztené az ebédjébe desszertként, amit nem hagyhatok!
A többi lehetőséget is gyorsan végigzongorázom gondolatban, ám azok sem a legalkalmasabbak (azért öngyilkos-akcióban sem akarok rárontani a lényre, ami, azt hiszem, azért érthető), így aztán sikeresen elszalasztom a lehetőséget, majd akaratom ellenére hamarosan jópár csáppal nézek farkasszemet, amik éppen el akarnak kapni. Persze, még azt gondolja ellenfelünk, hogy hagyni is fogom magamat? Eleinte megpróbálok elhajolni a támadások elől, azonban a következő pillanatban, hirtelen ötlettől vezérelve hagyom, hogy megragadja bal karomat, amire válaszként jobbommal elkapom a szóban forgó csápot, és alaposan megszorítom, miközben egy vékonyabb, de szívós indát igyekszem kinöveszteni az ellenfél végtagjából. Szándékaim szerint ennek segítségével el tudom majd eléggé szorítani ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki, esetleg le is szakítsam a támadó csápot.*
- Talán ha a fiatalemberek is segítenének... Négyen könnyebben elbánnánk vele...
*Kiáltok bosszúsan a bokor irányába, ahol a két bátor vitéz rejtőzik. Ha ők is jönnének, legalább a figyelme megbomlana a kígyónak... De hát mit is várok ezektől a mai fiataloktól - csak a kocsikázás, bulizás, de ha segíteni kell, arra már nincs eszük! <_< Bezzeg az én időmben...*

Egy pillanatig ugyan meglepődik a bestia a magánnyomozó öngyilkos akciójának következtében, de nem zavartatja magát sokáig - hiszen ennyivel könnyebb dolga van és már egyébként is eléggé kezd megéhezni... A saját csápján megjelenő inda azonban rákapaszkodik gyorsan és el akarná szorítani, azonban ezúttal már sikertelen akciója, ugyanis túl gyenge a növény ahhoz, hogy jelentősebb erőt fejthessen ki. A szörnyeteg így hát hangosan felröhögve kapja el még néhány végtagjával Yuutát, amikkel megpróbálja megfojtani a férfit. Érződik rajta, hogy ráunt a színjátékra és most már minél gyorsabban végezni akar az összes résztvevővel...
Mindeközben persze Ichirou-t sem kíméli, az alattomosan kúszó csápok őt is igyekeznek csapdába csalni, és csak a megfelelő alkalmat várják, hogy a kisebb-nagyobb kavicsokat kikerülve elkapják az újságíró lábát és annál fogva emeljék fel a levegőbe, elvágva a menekülés útját. Vajon van még remény?



- Mondtam már, mielőtt elindultunk, hogy Karakura legprofibb magánnyomozója vagyok, Nishimura úr... Mondjuk jelen pillanatban szívesebben lennék madártenyésztő, egy csapatnyi papagáj valószínűleg kevesebb életveszélyt hordoz magában...
*Préselem ki fogaim között, ugyanis közben még a mindenféle hajcsápokkal is hadakoznom kell, így kissé nehezemre esik beszélnem. Saját indáim se tűnnek ráadásul túl hatásosnak; könnyedén félresöpri őket a szörnyeteg. Idő közben azért bevillan, hogy a madártenyésztői hivatásnak is megvannak a maga buktatói - elég csak azokra az amerikai filmekre gondolnom, amelyekben megvadult hollók és varjak mészárolják le a városok lakosságát és támadnak emberekre... Szóval ez az egy szem valami itt velünk szemben a semmi közepén még akár elviselhetőnek is minősül ahhoz képest. Egyrészt, amíg mi lefoglaljuk, nem jut eszébe Karakura városába tévedni következő adag ennivalóért, másrészt pedig még megszámolható, hogy mennyi van belőle. Bár a csápjairól ez már kevésbé mondható el sajnos... Mindenesetre kezeimmel is próbálom elszorítani a támadóeszközöket, továbbra se túl nagy hatásfokkal. Valamit ki kellene találnunk sürgősen, hogyha tényleg nem szeretnénk itt hagyni a fogunkat!*
- Fiatalurak, ha nem segítenek, és mi itt meghalunk, biztosan nem élik túl önök sem az esetet...
*Próbálok hatni a bokorban meglapuló bátor lovagok józan eszére, elvégre ha a mi védvonalunk elesik, akkor semmi esélye nem marad annak, hogy ők is túlélik az elkövetkező legfeljebb egy órát. Ugyan szeretném azt hinni, hogy az út szélén éppen a maradék erejüket akarják összeszedni, hogy végül meglepetésszerűen kettős rohamot indítsanak a lény ellen, de elnézve a sápadt arcukat, nem tartom túl reálisnak ezt a változatot. Bezzeg ha néhány évtizeddel-évszázaddal korábban történne ez, felváltva versenyeznének azért, hogy feláldozzák magukat értünk!*
- Azt hiszem, ezentúl bűnügyi tanácsadóként fogok dolgozni, akinek sosem kell kivonulnia a helyszínre...
*Sóhajtok fel lemondóan - vagyis inkább csak sóhajtanék, ugyanis a torkomat szorongató nyúlványok elleni harcot lassan végleg feladom, annyira nem kapok levegőt tőlük. Tekintetem is kezd elhomályosulni, az alakok és tárgyak körvonalai teljesen összemosódnak, néhány pillanattal később pedig minden elsötétül és elnémul körülöttem...*

Diadalittasan néz végig a hollow (hogy végre nevén nevezzük a lényt) a társaságon, lerí róla, hogy megállíthatatlannak érzi magát, gondolatban pedig már el is gondolta, hogyan fogja elfogyasztani áldozatait... Egyetlen apró incidens történik még: hirtelen elnéz Ichirou mögött, mintha valami különöset vett volna észre, majd gunyorosan megszólal:
- Ó, hát te is itt vagy? Azt hiszem, te leszel a mai ebéd fénypontja; ennyi vén csont után jól fog esni egy hozzád hasonló, ellenállásra képtelen, finom lélek!
Nyalja meg szája szélét a bestia, ahogy a fiatal lányra szegezi a tekintetét, aki a semmiből tűnik fel pár méterre a csoportosulástól, ugyanolyan némán és érzéstelen arccal bámulva a jelenetet, mint eddig mindent. Egyedül szemeiből olvasható ki a rettegés... Felbukkanása éppen kapóra jön azonban, hiszen amíg a lidérc a lánnyal van elfoglalva, tökéletesen kiszolgáltatja magát az esetleges támadásoknak - vagyis Ichirou shinigamivá válásának és gyors reakcióinak, melyeknek köszönhetően a magánnyomozó is megmenekül. A hollow pedig talán meg is bánná előző taktikai hibáját, ha lenne rá ideje a kettévágás után, melynek köszönhetően lassacskán szertefoszlik alakja...



*Valami megmagyarázhatatlan érzés fog el, mintha a semmiben lebegnék - azt hiszem, tényleg madártenyésztő vagyok (ráadásul tudós-zseni is, hiszen el tudtam érni, hogy az ember képes legyen repülni!), ez az egész pedig csak valami rossz álom volt, amit minden bizonnyal azért kellett átélnem, mert az utóbbi időben annyit dolgoztam a madarakkal, hogy túlfáradtam, és így csapódik le bennem tudat alatt az egész kimerültség. Talán többet kellene aludnom, hogy ne fordulhassn elő ilyen rémálom még egyszer... Ráadásul időnként még valami fekete ruhás férfi is megjelenik benne, aki - fájdalmat okoz rágondolni is - alaposan végigtapogatott és az ölében hurcolgatott! A legszörnyűbb pedig az az egészben, hogy megszólalásig hasonlított Nishimura úrra! OAO De egyáltalán tényleg ismerek-e ilyen nevű újságírót, vagy ő is csak tudatalattim rémálombeli szüleménye? Az is igaz mondjuk, hogy a fizika legújabb álláspontja szerint megszámlálhatatlanul sok alternatív univerzum létezik, amelyek egyikében akár még ismerhetem is a szóban forgó személyt, plusz lehet, hogy azért jelent meg már többször is tudat alatt, mert ilyenkor átfedi egymást két párhuzamos valóság és egyik alak átlép a másikba. Még jó, hogy nem saját magammal találkoztam, mint némelyik európai író-költő! Szerencse, hogy ennyire tisztában vagyok a tudomány legfrissebb kutatásaival; erről a témáról is láttam már egy egyórás ismeretterjesztő műsort valamelyik dokumentumfilmes tévécsatornán.*
- Igen, a a kék szárnyú nagyon ravasz kópé, ha madáreledelről van szó...
*Motyogom alig érthetően, még mindig félig öntudatlanul. Emlékeim azonban kezdenek visszatérni lassacskán, és megállapíthatom magamban kelletlenül, hogy a határtalan szárnyalásomnak befellegzett: pusztán az átforrósodott aszfaltot érzem arcomon és karomon, mintha repülésem csúnya véget ért volna. Hamarosan meg is bizonyosodhatok erről, amikor végre leesik, hogy a madártenyésztő-lét minősül inkább alternatív valóságnak - itt valójában szuperhős vagyok! Ugyanis, ahogy felülök és körülnézek, döbbenten kell megállapítanom, hogy ellenfelünknek se híre, se hamva, ahogy Nishimura urat sem látom hirtelen, így egyetlen logikus következtetés marad: én voltam az, akiben a meglévő szuperképességek felerősödtek rövid időre, hogy elpusztítsák a minket sakkban tartó vérszomjas szörnyeteget! Ez lehetett az oka rövid emlékezet-kiesésemnek is, a többi pedig már történelem... Büszkén kihúzva magamat fordulok körbe, hogy felmérjem az esetleges károkat a környéken, amikor egy különös alakon akadnak meg szemeim.*
- Nishimura-san, nem is mondta, hogy van egy ikertestvére!
*Állam is kis híján leesik a meglepetéstől, amikor észreveszem a fura fekete ruhában lévő, az újságíróhoz megtévesztésig hasonlító alakot. Az azonban kizárt, hogy ő legyen, hiszen a teste ott fekszik tőlem nem messze ájultan, ráadásul neki az egész megjelenése is, hogy is mondjam, kevésbé tekintélyt parancsoló...*

Úgy tűnik, feladatotokból már csak a szellemlány biztonságba helyezése maradt hátra, amit még épp időben végez el Ichirou - ha még néhány percet késlekedik, a léleklánc hosszából ítélve valószínű, hogy egy újabb lidérccel is meggyűlt volna a páros baja... Ez azonban szerencsére nem következik be, bár időközben Yuuta (az újságíró szempontjából pusztán védelmi okokból) egy újabb ütést kap tarkójára, amitől aztán ismét elveszti az eszméletét rövid időre. Mikor azonban újra magához tér, már nem látszik más az úton, csak a fiúk - az eseményeknek hála - enyhén lepukkant autója és maguk a még mindig remegő tulajdonosok eddigi rejtekhelyükön, a szörnyetegnek és a lánynak pedig semmi nyoma. Az egész olyan, mintha valami közúti baleset történt volna, persze azt leszámítva, hogy nem látható semmi, ami a jármű roncsolódását okozhatta volna... Mindenesetre már csak a kirakós darabkáinak összeillesztése van hátra, amit azonban nem igazán könnyít meg az áldozatok hozzáállása: ők ugyanis továbbra is halotti sápadtsággal mutogatnak a nyomozópáros felé, időnként a "Mutánsok!" "Szörnyetegek!" "Segítség!!!" "Mi csak felvettük a csajt, nem akartunk balhét!" mondatokat kiabálva, hiszen tanúi voltak az eseményeknek mindvégig, így jól látták Ichirou átalakulását és megduplázódását, valamint Yuuta indanövesztős mutatványait is.



- Héhéhé, várjunk, ön Nishimura-san gonosz ikertestvére vagy valami klónja, akit arra terveztek, hogy átvegye a helyét és káoszt teremtsen maga körül?
*Ülök fel riadtan, és továbbra is igencsak le vagyok döbbenve a hasonlóságon. Igen, biztosan a két említett lehetséges ok közül lesz valamelyik a nyerő! Bár remélem, tévedek, hiszen akkor, mivel tudja, hogy én tudom, hogy ő valójában nem Nishimura úr, meg kell majd ölnie, nehogy leleplezzem a későbbiekben OAO Ha viszont tévedek, akkor miért lett volna szüksége arra, hogy kiüsse az igazi újságírót? Hiszen ha csak régen elfeledett ikertestvére lenne, akiket drámai módon elszakított egymástól a Sors kisgyermekkorukban, semmi oka nem lenne az előbb vázolt cselekedeteire... Egyre rémültebben kezdem szemlélni az ismeretlen urat, különösen akkor, amikor a férfi közelíteni is kezd felém, ráadásul igencsak gyors tempóban, mintha teleportálna vagy ilyesmi. A következő percekre azonban nem emlékszem, ugyanis ismét elsötétül körülöttem minden, ekkor pedig még csak látomásaim sincsenek. Az a galád ikerklónbestia fejbe vágott! Hah, nem hiába szokták volt mondani: szólj igazat és betörik a fejed... Minden bizonnyal meg is akart ölni, azonban elszámította magát - talán túl keményfejű nyomozó vagyok, bár jelen esetben hálás lehetek ennek a ténynek -, így valamennyi idő múlva magamhoz térek ismét. Hogy öt perc avagy öt óra telt el addig, amíg nem voltam öntudatomnál, nem igazán vagyok képes megmondani, mindenesetre túl hosszú ideig nem fekhettem ilyen áldatlan állapotban, hiszen a Nap nem igazán akar egyelőre eltűnni a horizonton, szóval még mindig délután lehet. Halk nyöszörgéssel adom a jelenlévők tudtára, hogy ébren vagyok, bár előtte azért fél szemmel körülnézek a tájon, nincs-e véletlenül itt a gonosz ikertestvér. Először ugyan riadalommal tölt el, hogy Nishimura úrból csak egy van, a másik teljesen eltűnt - hiszen mi van akkor, ha történetesen már átvette a helyét és így leleplezem magam?! -, aztán, mikor meghallom az újságíró kiáltását, kezdek megnyugodni, hogy a valódi maradt hátra. Elvégre az a másik nem tűnt ilyen anyámasszony katonájának, ráadásul honnan is tudhatná, hogy hogyan kell viselkednie karakterhűen, ha még nem találkoztak?*
- Nishimura úr, vigyázzon, az előbb valamiféle gonosz klónja készült az életünkre törni, hogy átvegye a helyét az életében! Engem is leütött, látja?
*Mutatok tarkómra, ahol már valószínűleg egy kisebbfajta púp éktelenkedhet a napi többszörös megpróbáltatástól. Aztán eljutnak partnerem szavai is a teljes feldolgozottság állapotába. Még hogy az egész az én hibám! Én mindössze a munkámat végeztem...*
- Senki sem mondta, hogy megfigyelésre készülünk, sőt, a fura öltözetű úr egyenesen úgy fogalmazott, hogy katasztrófát kell megakadályoznunk, amit, ha jól látom, akkor sikerült is megtennünk, a hatalmas fizetség önt megillető része pedig biztosan lesz annyi, hogy egy jó orvost kifizessen, aki helyrehozza fényképarcát!
*Válaszolok, mialatt továbbra is fejem hátsó részét dörzsölgetem. Már csak a jutalom felmarkolása van hátra, valamit az, hogy megfejtsük, mi is történt valójában... Mivel azonban a szörnyeteg a fiatal lánnyal együtt eltűnt, így őket sajnos nem tudom már kihallgatni, csak a bátor lovagokat a bokor mögött, szóval lassan feltápászkodok ülésemből és elindulok az út széle felé. Már éppen kezdeném feltenni kérdéseimet, amikor meghallom a fiatalurak kiáltásait - ej, hát mit képzelnek magukról, hogy így vádolnak minket, az életük megmentőit? Nem szörnyek vagy mutánsok vagyunk, hanem szuperhősök, kikérem magamnak! :< *

Amíg a nyomozópáros elmélyülten társalog egymással, a két túlélő fiú rövid tanakodás után összeszedi maradék bátorságát is, és lassan, óvatosan előmászik a bokorból, minden egyes mozdulatnál riadtan körbepislogva, mintha a környező cserjékből bármikor kiugorhatna egy újabb falkányi szörnyeteg. Egyikük azonban szüntelenül a két férfi felé figyel, elvégre ki tudja, mikor szándékoznak ők is lehetni emberi bőrüket, hogy aztán újabb kígyódémonok vagy hasonló félelmetes lények támadjanak rájuk - úgy gondolják, biztosan nem menekültek meg még, hiszen valamiféle leszámolás lehetett az egész két szörnymaffia között... Mikor az útra keverednek, puskagolyó módjára rohannak az eléggé megviselt állapotban lévő autójukhoz és szinte beugranak az ülésekre, hogy aztán beindítsák a járművet és minél hamarabb itthagyják ezt a félelmetes helyet. Valami azonban nem működik, ami nem is csoda azok után, mi minden történhetett előzőleg a kocsival... Néhány perces veszekedés után végül arra jutnak, hogy nincs más megoldás, minthogy kockáztassanak, szóval kimásznak az autóból, és elbattyognak Ichirou és Yuuta felé, majd félénken megkérdezi egyikük:
- Izé, sz...szö...szörny urak, nem vinnének be minket a városba? Nem indul be a kocsink...




*Elég reménytelen vállalkozásba fogtam, mikor azt hittem, ebből a két fiatalúrból sikerül bármiféle választ kicsikarnom kérdéseimre. Még csak néhány lépést tettem feléjük, amikor ordítozni kezdtek halálsápadtan - apropó, olyan holtfehér mindkettő, biztos nem vérszegények vagy ilyesmi? -, szóval rövid úton meggondoltam magam és inkább visszatértem Nishimura úrhoz, aki idő közben egyre látványosabban fájlalja szemöldökét. Nem is csodálom egyébként, hiszen első ránézésre tényleg elég csúnyának tűnik a seb, ahogy arcának egy részén már kezd megszáradni a vér, ráadásul továbbra is csurog belőle vékonyan! OAO Most látom csak, milyen helyesen döntöttem, amikor nem a két sihederrel kell foglalkoznom, elvégre minél gyorsabban lekezelem az újságíró sérülését, annál valószínűbb, hogy semmi komplikáció nem lép fel és maradandó heg nélkül megússza az esetet!*
- Vegye le azt onnan, Nishimura-san, csak elfertőzi a sebet!
*Kiáltok felé kalimpálva, amikor meglátom, hogy egy közönséges textilzsebkendőt nyomott a sérülésre, hiszen ki tudja, honnan került elő a szóban forgó eszköz, ráadásul bele se merek gondolni, mi lehet a tartalma... Mindenesetre az újságíró nem sokkal ezelőtt még elég súlyos jeleit mutatta az allergiának (a rosszabb fajtából), de nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni, hogy ez volt-e az a textildarab, ami akkor állta a sarat és egyéb anyagokat.*
- Mint elmondtam már, nem vezettem félre önt... De nincs időnk ezzel foglalkozni most, hiszen még mindig vérzik a szemöldöke, amit minél gyorsabban el kell látni! Jöjjön csak utánam, az autóban van elsősegélydoboz, én pedig, mint azt már tudhatja, képzett elsősegélynyújtó vagyok, tehát secperc alatt helyrehozom a sebet úgy, hogy nyoma sem fog maradni...
*Fejtem ki terveimet bővebben, majd a kocsi hátsó ajtaján behajolva és félig eltűnve az ülések között, hosszas turkálást követően végül sikertől ragyogó arccal bújok elő ismét, kezemben egy kisebbfajta, élénk színű dobozzal, amit az autó tetejére helyezek, majd kinyitom. Kutató tekintettel nézek szét a tároló tartalmában, és szerencsére a sok kis csomag között hamarosan meg is találom, ami nekem kell. Kézfertőtlenítő gél, fóliakesztyű, sebfertőtlenítő oldat, kötszer... Ezeket a darabokat a doboz tetejébe pakolom át, majd kezeimet bedörzsölöm a zselészerű anyaggal és felhúzom a kesztyűt. Mondjuk nagyjából úgy nézhetek ki jelenleg, mint valami fodrásztanonc, aki a hajfestést tanulja, de most az a lényeg, hogy megmentsem Nishimura-san életét! *
- Maradjon nyugodtan, amíg kitisztítom a sebét... Kicsit csípni fog, de ne ugráljon, mert nincs más megoldás arra, hogy ne szoruljon plasztikai sebész segítségére! Tudja, a szépségért meg kell szenvedni...
*Magyarázok, ahogy egy kis kendőt átitatok szesszel, majd rányomom a sérült felületre és végigdörzsölöm vele. Amennyiben ezzel kész vagyok (az újságíró tiltakozása esetén pedig akár a lábára is rálépek és válogatott módokon fenyegetem meg, hogy mozdulatlanságra bírjam), egy adag mull-lapot szorítok a sebre, majd mindezt rögzítendő, sebtapasszal egy csinos kis X-et formázva ragasztom le a kötszert. Éppen büszkén szemlélném művemet, amikor újra hangokat hallok a hátam mögül.*
- Előbb talán el kéne mondaniuk a fiataluraknak, hogy miféle sátánista rituálét műveltek, amivel a világra szabadítottak egy ilyen szörnyűséges lényt...
*Pillantok hátra mogorván. Hiába, a "szörny úr" megszólítást valahogy nem szoktam meg pályafutásom során... Ezek után pláne nincs túl nagy ingerenciám ingyen fuvart biztosítani a két fiúnak, mindenesetre az egyre jobban érdekel, mi a fene is történt valójában ezen az átkozott szerpentinúton nem sokkal ezelőtt.*

A két fiú bambán nézi végig a a nyomozókat, különösen az Ichirou szemöldökénél lévő gézkötegen időzik el tekintetük, Yuuta válaszát hallva azonban ismét riadtan összenéznek, majd vállvonogatva bólintanak - hiszen már nincs vesztenivalójuk, ha meg akarják enni őket, akkor esélyük sincs ellenállni -, végül egyikük (aki már alapból a bokorban volt, mikor odaért a segítség) megszólal:
- Higgyék el, szörny urak, mi nem akartunk semmi bajt! Már késésben voltunk, tudja, nemsokára kezdődik a Devil Smile lemezbemutatója, fú, annyira jó csaj az énekesük... Siettünk meg minden, aztán az egyik kanyarban ott volt egy tök formás kis csaj, aki stoppolt, bár először azt hitte rá ez a hülye itt mellettem, hogy valójában csak kur... izé, dolgozik! Szóval megálltunk, ő meg beszállt a kocsiba, de egy szót se szólt, aztán hirtelen ennél a kanyarnál felordított, hogy vigyázzunk... Az a hülye Akio meg rálépett a fékre, mint valami idióta, le is fejelték a kormányt meg a kesztyűtartót... Aztán megint valami ordítás volt, azt hittük, a némának gondolt csaj az, de ő meg egy pillanat alatt eltűnt a kocsiból, mintha ott se lett volna, és elfeketült az ég, de kiderült, hogy ez a démon az, aki rögtön fel is falta Akiót meg Daisukét, mi is alig tudtunk kimenekülni a kocsiból! Aztán jöttek maguk és valami harmadik fószer megölte a szörnyeteget...
Hadarja zaklatottan, időnként meg-megakadva mondókájában. Hirtelen azonban Yuuta autója mögül egy ismerős hang hallatszik...
- Gratutálok, Nishimura úr, Hayashi úr! Önök ezennel megfejtették az utat övező rejtélyt, valamint sikerrel megállították ezt a közveszélyes hollow-t és az általa régóta manipulált szellemlányt! Azt hiszem, nincs is más hátra, minthogy elkísérjenek üzletembe, ahol ingyenesen megkapják az önök által kiválasztott árukat fizetségképpen...
Pattan be mosolyogva a kocsi egyik hátsó ülésére a zöldruhás megbízó (természetesen anélkül, hogy bárki engedélyt adott volna erre neki), sűrűn legyezgetve magát. Az újabb őrültet meglátva és a jelenetet végignézve pedig a két fiatal is inkább elkezd hátrálni, míg végül zavartan megszólal egyikük:
- Izé, azt hiszem, mi inkább stoppolunk...




- Na ugye, hogy nem is fájt annyira? Felnőtt férfinak egy ilyet el kell tűrnie, nem rosszabb egy szúnyogcsípésnél! Mindenesetre majd menjen el orvoshoz, lehet, hogy kapnia kell tetanuszinjekciót, elvégre nem tudjuk, hogy mérgező volt-e a szörny...
*Biztatom az újságírót, természetesen egyaránt figyelmen kívül hagyva panaszkodását és az osztozkodási ajánlatot. Evidens, hogy mivel engem béreltek fel először, és csak úgy mellékesen ajánlották Nishimura urat, ezért a magasabb honorárium is engem illet. Hiszen nem is lett volna kötelező felhívnom, csak a puszta kíváncsiság vett rá erre a lépésre! Inkább örülhetne, hogy gyors és profi közbenjárásomnak hála nem kell költenie mindenféle magánklinikákra és plasztikai műtétekre, amik egyébként is fájdalmasabbak egy kis sebfertőtlenítésnél. Különösen, amikor kézhez kapja a páciens a számlát... Ezt meg is említem neki a további panaszáradatot hallva, és kilátásba helyezem, hogy még a jutalom felét sem fogja megkapni, ha nem marad nyugton, ami, remélem, el fogja érni hatását és sikerül normálisan megcsinálnom a kötést.*
- Jobb lesz, mint új korában, higgyen nekem!
*Pakolászom vissza módszeresen az elsősegély-doboz tartalmát, majd visszazárom és eredeti helyére helyezem a csomagot, hogy nincs már rá több szükség. Milyen jó ötlet is, hogy a jogosítvány megszerzéséhez kell ilyen vizsga, és az autóknál is gyári tartozék az elsősegélycsomag! Még egy kis fertőtlenítővel letisztítom a többi véres felületet is Nishimura úr arcán munkám legvégén, hiszen azért mégsem ülhet mellettem csupa vér fejjel; még a végén valaki azt hinné, hogy egy hullát akarok elrejteni vagy ilyesmi, mert persze a kötés nem látszik annyira... Mindenesetre végigtekintek még egyszer a sebészeti mesterművön, amit mindössze néhány perc alatt kellett alkotnom, és csak ezután fordulok a két fiúhoz.*
- Tehát azt mondják, hogy csak úgy a semmiből feltűnik egy ilyen szörny, egy lány képes teleportálni? Nem olvasnak önök túl sok sci-fit és horrort véletlenül? Esetleg fogyasztottak valamiféle tudatmódosítót indulás előtt?
*Teszem fel további kérdéseimet az elég szedett-vedett magyarázatot hallva. Ugyan, hogyan is fordulhatna elő, hogy mindenféle megidézés nélkül egyszercsak kígyódémonok bukkannak fel a semmi közepén? Hitetlenkedve meredek a fiatalokra, amikor Nishimura úr is előáll a saját magyarázatával. Igen, tényleg az ufó lehet a legvalószínűbb magyarázat! Hiszen a mesebeli szörnyek, démonok és egyéb kreatúrák létezését még nem bizonyították be, ellenben az űrlények járműiről már számtalan felvétel készült, ráadásul legutóbb még egy olimpiai megnyitót is páholyból néztek végig... Mondjuk egyik alak sem hasonlított azokra a nagyszemű, nyúlánk, zöld izékre (várjunk csak, ez a leírás meglepően hasonlít arra az anyagra, amivel az újságíró terítette be indulásunk előtt a szélvédőmet! OAO), amiket a felvételek szoktak mutatni, de nem tartom kizártnak, hogy képesek az alakjukat tetszés szerint változtatni.
A következő pillanatban azonban riadtan fordulok hátra, mivel egy újabb hangot hallok meg, ennek köszönhetően pedig szépen beleverem fejemet a kocsi tetejébe. Azt hiszem, túlságosan erős volt ez az ütés, ugyanis megbízónkat hallucinálom be kapásból a hang irányába... A jelenés azonban túlontúl valósnak látszódik, ezt mutatja az is, hogy hamarosan beül mögénk, a fiúk pedig ebben a pillanatban ismét meglógnak. No mindegy, nem lett volna túl sok kedvem amúgy sem hazavontatni a kocsijukat. De várjunk csak, biztosan rosszul hallottam... mi a fenét akarjon jelenteni az, hogy a busás jutalmat természetben fizeti meg a zöldkalapos, nem pedig készpénzben vagy átutalással?!*

//Köszönöm a játékot! *>*//