Éhség által irányítva követem egyszerűen ösztöneimet. Ezek olyan ösztönök csupán, amik minden hozzám hasonlóban megvannak. Olyan ösztönök, melyek együtt járnak láncod felmorzsolódásával. Az ezzel keletkező űrt pedig muszáj, néha muszáj kitölteni valamivel, amitől nem tűnik fel többé hiánya. Néha pedig van, hogy bármit teszel, semmi sem elég. Mégis, ha egyszer elkapod azt az illatot, nem tudsz, úgy sem tudsz ellent állni. Hívogat, csalogat, mint eltévedt vadászt az albínó, mint kisgyermeket az utcán felcsendülő, vidám dal, vagy kiéhezett katonát a meglibbenő szoknya. Ez azonban mégis kicsit más, hiszen egészen más érzékszervem az, mely mondhatni, magától életre kel. Érzem pedig, ez éppen elég, hogy követni kezdjem, hisz éhezem.
Látom, ahogyan sarkon fordul, s mintha talán észrevette volna, hogy követem, s tudom, hogy ez kellemetlen, de akárhogyan is teszek, lábaimnak nem bírok parancsolni. Testtartásom most kevésbé görnyedt, mint máskor, s hajam sem lóg előre olyannyira, mint máskor, hiszen azt hátrakötöttem, emiatt talán kicsit más kisugárzásom lehet, mint általában van. Legalábbis én úgy érzem magam, hogy ez így van, igen, ez így lehet. Magam sem értem igazán, de talán ez annyira nem is fontos, nem de bár?
Olyan, mintha az idő tréfát űzne velem, így aztán amikor éppen úgy érzem, önmagam vagyok, nemigen tudok visszagondolni, hogyan is kerültem ide. Talán valóban megkezdődött az, amitől mindig is rettegtem? Talán, talán igen, de mégis mit tehetnék ellene? Csupán abban vagyok biztos, hogy nem bírok küzdeni ellene, ahogy az éhség ellen sem. Nem akarok küzdeni ellene. Így aztán olyan, mintha folyamatosan kiesne néhány perc az útból; arra sem igazán emlékszem, hogy is hagyhattam el a palotát, s mikor léptem át egy gargantát, ami viszont inkább bizonyos, hogy utamat folytatom. Még mindig érzem azt az illatot, még mindig mardos az, amitől az a roncs lettem, akivé magamtól sosem akartam válni. Bár az akarat nem számít, az akarat megdönthető, az akarat lényegtelen, senkit sem érdekel. Csak túlélés volna? Valóban elfajzottunk holmi agyatlan vadak szintjére? Valóban csupán ez maradt számunkra? Valóban megfosztattak minket minden reménytől?
Valóban. Számomra már csak a keserűség maradt, így alkalmazkodom hozzá, ekképpen az is alkalmazkodik hozzám. S mire karnyújtásnyi távolságon belül lenne a prédám, megtorpanok, hiszen valami egészen más az, ami megragadja a figyelmem. A levegőben megannyi lélekszemcsét érzek ugyan, de csupán egy olyan dolog van, ami teljesen feledteti velem azt, hogy az imént még egy idegen arrancart követtem végig Las Nochestől az Emberek Világáig. Én pedig éhes vagyok. Nem tudok gondolkozni. Követnem kell tehát ezt az új illatot.
Eddigi ténykedésemre fittyet hányva sonidozok az adott irány felé, holott egyáltalán nem ismerem ezt a terepet. Nem is tudom igazán, miért éppen erre a helyre, de talán amikor végül meglátok egy shinigamit s két arrancar társam – bár kinek mit jelent a társ - , talán már kezdem érteni, miért is kellett ideérkeznem. Azonban ez az erő, ez az energia nem tőlük jön, ez valami más lesz. Biztosan ehető… Mert az ad nekünk erőt, nem igaz?
Teljesen megfeledkezem arról, hogy eddig Mai volt a célpontom, egy sonidoval termek a semmiből Kagehime előtt. Arca kifejezetten kaukázusi, bár rólam is látszik, hajdanán kevert népek gyermekeként születtem. Bőröm azonban sápadtabb a friss hónál, vállaim pedig már-már aránytalanul szélesek, hozzá képest csípőm vékonyabb, zafír színű szemeim pedig élettelenül merednek rá a szőkeség íriszeit pásztázván. Talán félnem kéne, mert shinigami, de valamiért ez most olyan lényegtelen. Egyik kezemet megemelem, s kissé felemelem a shinigami állát, s úgy szemlélem, mint egy rabszolgát, kit vásáron árulnak. Szinte ügyet sem vetek a többi arrancarra, annyira lefoglal az, hogy próbáljam kiolvasni, ki is lehet ő. Vajon milyen élete lehetett? Vajon mennyit szenvedett? Vajon mi az, mely örök keserűségbe hajszolja őt?
- Megehetem? – semleges, monoton hangnemben kérdezem a másik két arrancartól; nevük s rangjuk előttem ismeretlen, de talán most nem is fontos. Kígyószerűen összeszűkülnek szemeim, miközben csak-csak próbálom felmérni, vajon mennyit kéne szenvednem, ha magamba olvasztanám a shinigami lelkét. Az éhség vagy a jóllakott szenvedés? Nem, talán már ez sem fontos.
Pillantásom hirtelen kicsit lejjebb kerül, hiszen sikerül szemem sarkából egy olyan arrancart is meglátnom, aki eddig elkerülte a figyelmem. Egy barna hajú, nőnemű arrancar, önmagán az Exequias jelét hordja, s én pedig igazán nem értem, hogy vajon mit kereshet itt. Biztos vagyok benne, hogy még sohasem láttam, és abban is, hogy az előbb még nem volt itt. Neki Las Nochest kéne ellenőriznie, mégis mit keres itt? Arcomon mégis az apátiát felváltja valami bájos, meleg mosoly, groteszk hatást kölcsönözve számomra az eddigi megjelenésem után. Hagyom, hogy egyetlen tincsem kicsit szemembe lógjon, mely csak-csak kibontódott hátrakötött loboncomból, mosolyommal pedig a barna hajú lányt vizslatom immáron, továbbra is finoman megemelve a shinigami nő állát.
- Eltévedtél? Olyan sápadt vagy. – próbálok valami biztatót mondani számára, gálánsan mosolyogva teszem fel számára kérdésem, s igyekszem biztatni, mellettem biztonságban van, talán, azt hiszem. Mintha félne valamitől, nem is értem, mitől. De vajon mitől ilyen fura az, ahogyan rám pillant…?

Éhség által irányítva követte egyszerűen ösztöneit. Ezek olyan ösztönök... Khm... Ahogy mindig, amikor éhségét csillapítani akarta különösebb megerőltetés nélkül, most is Karakurába vonzották ösztönei. Szerencsésnek vallhatta magát, hiszen neki nem volt arra szüksége, hogy lelkeket egyen ahhoz, hogy csökkentse éhségét. Ennek köszönhetően megtehette azt, hogy ha túl fárasztónak ítélte meg a vadászatot, akkor szimplán hagyta a fenébe. Hozzátartozik mindehhez az is, hogy számára az emberek és egyszerű szellemek lelkei nem voltak túl laktatóak, vagy ha igen, akkor valamilyen idegesítő képességgel rendelkeztek, ami csak megnehezítette a dolgát, így többnyire lidérceken és arrancar társain élt, ha lelkekről volt szó. Csakhogy amíg bekebelezhette ezeket, az is kockázatot rejtett magában, és ha éppen nem volt kedve harcolni az ételért, mint most is, akkor inkább a könnyebb utat választotta.
Jelenlegi útjában csupán egy dolog zavarta... valaki követte. Eleinte észre sem vette, teljes nyugalomban falta fel egy hotdogos bódé tulajdonosát, hogy aztán elveszhessen a kiflibe csomagolt virsli és a ráöntött mustár és ketchup okozta mennyei eufóriának, mely ízlelőbimbóit meglehetősen pozitív irányba stimulálta. Olyan lakmározást vágott az utcai árus készletéből, amit minden más élőlény megirigyelhetne, de mivel arrancar volt, így csak ideiglenesen lakott jól és erre a napra az a néhány tucat finomság nem volt elég az ő feneketlen gyomrának. Ám mikor befejezte a táplálkozást és új prédát keresett volna magának, megérezte, hogy valaki figyeli. Hatodik vagy hetedik érzék, vagy valami ilyesmi sugallta neki, hogy egy szempár tapad rá valahonnan, ez pedig elkerülhetetlenül előhozta a paranoiáját. Érzékei kiélesedtek, ahogy összpontosítása megugrott a környezetét figyelve, de hiába szagolt a levegőbe, vagy hegyezte a füleit, ebben az alakjában semmivel sem különbözött egy egyszerű lidérctől, így a várt hatás is elmaradt. Mármint úgy értve, hogy semmi természetfeletti nem történt. Ettől függetlenül azonban némi gyaloglás után kiszúrta, hogy miféle alak is követi.
- Az a nyomorék hírvivő...? - Vonta fel a szemöldökét a fekete hajú férfit megpillantva. Megállapította róla, hogy Seth egyik kutyája, noha tulajdonképen ő maga sem volt különb, hisz az Exequias tagjaként hűségesnek kellett lennie az aktuális vezérhez. Ez nem jentette azt, hogy kedveli vagy tiszteli is a trónbitorlót, de kötelessége volt engedelmeskedni neki attól a pillanattól fogva, hogy Eras-sama és a többi arrancar elfogadta őt vagy behódolt neki. Továbbra sem hitte el azt sem, hogy népük veszélybe került volna és a visszafejlődés határára sodródott, akármit is mondjon Őnagysága, az a flúgos primera és a sleppje.
Lépteit sietősebbre vette, de az őt követő csicska lassan közeledni látszott hozzá. Enyhe félelem fogta el lassan, hiszen nem tudta mi célból is követik, csak a furcsa tekintetéből tudott kiindulni. Egy tekintet, ami nem ígért sok jót, amiben vágyakozás tükröződött, olyasfajta, amilyet egy éhes ragadozó vet a prédájára. Futólépés. Ez volt számára a megoldás, de hasztalan volt a menekülés a rettegett hím elől, az egyre közelebb és közelebb araszolt hozzá, lépésről-lépésre, méterről-méterre.
- Mit akarsz tőlem, kusottare?? Tűnj a közelemből! - rivallt rá a félelemtől vezérelve, mikor már csak pár lépésre volt tőle, ám ekkor megcsapta valami, ami egy pillanat alatt elfelejttette vele, hogy éppen menekülnie kéne. Megtorpant, ínycsiklandó csemegét sejtett a közelben. Bár nem biztos, hogy csemege volt, csak azt tudta igazából, hogy vonzódik a lélekenergiához, ami a közelből sugárzik feléje. Remélte, hogy ehető, mert újra éhessé vált. Mikor körülnézett, a férfi már sehol sem volt furcsa módon, így aztán megnyugodva fordult a csábító reiatsu-forrás felé, és sonidóját használva megindult feléje. Meg kellett szereznie. Azonban a helyszínre érkezvén rá kellett jönnie, hogy nem ő az egyetlen, akit a kísértés odavonzott. Több fajtársát is megpillantotta, egy shinigamit vettek körbe. De az érzés forrása nem a nő volt. Legnagyobb rémületére azonban mindegyik arrancar férfinek bizonyult, és köztük volt a stalker is.
- Francokat, én fogom megenni! - kiáltott rá határozottan ösztöneit követve, de ezzel egyben a figyelmet is felhívta magára, ami nem volt célja. - Mármint... izé... én éhesebb vagyok
Magyarázkodott immár jóval halkabban, egyet-kettőt hátralépve, cérnavékonnyá váló hangon, ahogy rászegeződtek a pillantások. Tekintetébe rémület költözött, pupillái kitágultak, arca elsápadt. Hímállatok figyelték minden lépését, mozdulatát, ami több, mint ijesztő volt számára. Ráadásul annak a nyomoréknak a képén megjelent egy felettébb nyugtalanító mosoly is, mintha meg akarná békíteni, hogy aztán a leengedett védelmét kihasználja. Pontosan olyan mosoly volt, ami hátsó szándékra utalt.
- Urusai, kusomushi! Nem tévedtem el, ellenben te nagyon el vagy tévedve, ha azt hiszed, csak úgy leskelődhetsz utánam, perverz disznó! Dögölj meg kétszer! - feleselt vissza, de idegességét le se tagadhatta volna, hiszen egyre csak hátrált és próbált minél kisebbre összemenni. Az a fa szimpatikusnak tűnt neki, talán ha amögé elbújik, akkor nem fogják látni és tudomást sem vesznek az ittlétéről.
- Ti meg mit néztek? Ti is felfordulhattok! - pillantott rá a másik két arrancarra és illette őket egy kedves üdvözléssel. Egészen biztos volt, hogy a nap végére mind a négyen cimborákká válnak, és táncolva-nevetve, kézen fogva futnak majd el a naplementébe... persze, egy nagy fittyfenét!

Hús, hús és vér szaga incselkedik velem, ahogyan én magam is incselkedem a táplálékkal. Érzem, hogy nem fogom tovább bírni, annyira csábít, egyszerűen kell nekem! Kellően emelem a falat állát, s méregetem végig, egészen közel hajolok nyakához, amibe még bele is szippantok. Illata egészen kellemes, tetszetős. Vajon az emlékei milyenek? Azok milyenek lehetnek?
Sajnálatos, igazán sajnálatos, hogy az Exequias tagon kívül mások nem vélekednek hasonlóképpen; s a lány is különösen viselkedik. Kezdek attól tartani, hogy valamit rosszul mondtam és megbánthattam, amitől a távoli fa rejtekébe menekül, s azon gondolkozom, mi lehet az, amivel ezt a reakciót váltottam ki belőle. Nem vagyok mohó, szívesen osztozkodnék vele a shinigamin, bőven jut belőle mindkettőnknek. Vékonyan ívelő szemöldökeimet kissé felvonom, ahogyan perverz disznónak titulál, igazán nem értem, mivel érdemeltem ki ezt a jelzőt. Talán valami rosszat tettem volna?
- Ami azt illeti, már meghaltam. Többszázezer alkalommal. – válaszolom számára monoton hangon, hogy megmutassam neki, kívánsága már többszörösen is teljesült. Emlékszem mindre, emlékszem minden halálomra. Vagyis az ő halálukra. S igen, a sajátomra. A gondolattól egy pillanatra kiráz a hideg, szemeimből pedig még az eddiginél is mélyebb melankólia olvasható ki. Azok persze idő közben újra a shinigamira vetődnek, melynek állán s nyakán fenyegetően pihennek meg hosszú, jeges ujjaim. Nem számolok azzal persze, hogy nem mindenki ért majd velem egyet, sőt, kifejezetten váratlanul ér az egyik arrancar cselekedete. Sőt, még ennél jobban is az, ahogyan viselkedik. Ezúttal szemöldökeimet összevonom, pupilláim pedig egészen összeszűkülnek. Arrancar társam átöleli a vacsorát, s merészen, de még inkább oktondian barátjának nevezi a shinigamit. Még eggyel közelebb lépek a pároshoz, tekintetem pedig hol Kagehime, hol pedig Lanven között cikázik. Valóban a barátja lenne? Nem, nem hinném. Nem kifizetődő ilyet mondani három másik arrancar közelében, különösen úgy, hogy az egyikük magán hordja az Exequiasba való tartozás jelét egy jól látható tetoválás képében. Ha nem lennék biztos benne, hogy ez az egész egy átverés, s Lanven csak önmagának akarja a falatot, azt mondanám, áruló van köztünk, de legalábbis teljesen elment az esze. Hah… Minő gyalázat lenne! Nem, csupán félti az ételét. Fél, hogy mi erősebbek vagyunk.
- Vagy úgy, Alexander. – ízlelgetem magamban nevét; jól látható, hogy nálam nincsen kard, az én zanpakutom ugyanis korbácsként lóg oldalamon. Azonban én ésszel fogok győzedelmeskedni, nem pedig erővel.
Néma másodpercekig figyelem szemeit, melyből mintha kiolvasni próbálnám gondolatait. Sápadt arcomon végül megjelenik egy mosoly, fejemet pedig ismételten oldalra billentem. Kettőnk közül nekem van szükségem jobban az ételre. Én szemeltem ki előbb, nem engedem, hogy elvegye tőlem. Érzem, hogy le kell csapnom, ehhez azonban kígyóként úszva körözhetek lábai körül várva a megfelelő pillanatra. Hisz én magam is kígyó vagyok; míg elkerülnek, nem ártok, de ha a farkamra lépnek, nem gondolkozom, marok. Most pedig úgy érzem, a farkamra léptek. Igen, igen, csak el kell érnem bokáját, hogy megbosszuljak mindent…
Mosolyogva hátrálok el, még nem érkezett el az idő. Nevemet nem említem, hiszen lényegtelen, Alexander szememben halott, így aztán nem kell tudnia arról, ki vagyok, hadd maradjak aljas, hadd legyek névtelen, rejtélyes, fenyegető! Egyelőre visszahúzódom, s sereghajtóként követem őket. a fal érintésével nem próbálkozom, karjaimat leengedve tartom. A levegő szárazsága feltűnik ugyan, de számomra ez kifejezetten kellemes, nem zavar különösebben. Az út maga ugyan gyakran jobban számít, mint a cél, nehéz gondolkoznom, orrom csupán a shinigami reiatsuját képes érzékelni a leginkább. Csak akkor tűnik fel, kelepcébe kerültünk, amikor már bezáródott mögöttünk a barlang bejárata, s csupán egy míves faajtót látunk.
- Biztosan blöfföl. – sutyorgom oda Mainak, kiben talán a leginkább bízhatok; igen, ketten együtt el tudjuk intézni Alexandert. Persze, csak amikor itt az idő, s nincs más, aki feláldozható. Érzem magamban azt, amit én magam valójában ritkán éreztem. Haragot, mely felperzseli a racionalitást, haragot, mely bosszúra, elégtételre vár. S én is vágyakozok, bosszúra, haragra, ételre egyaránt. Már csak az eszközök hiányoznak, csupán az eszközök, semmi más.
- Várjatok. – indulok meg a csapat élére, s mérem végig az ajtó mintázatát. Kellemes látványt nyújtanak a domborművek, azonban ugyanakkor fenyegetettséget éreztet velem. Diegora pillantva egy bólintással konstatálom, hogy igaza van, a shinigami a legfeláldozhatóbb. Neki kell előre mennie. Én magam azonban oldalra húzódom ezután, egészen oldalra, mielőtt azt várnám, hogy a shinigami tegye meg azt, amire utasítottuk. Hiszen nincs más választása, mert a barátja sem a barátja.

A fa, ami mögé elrejtőzött, jelenleg a legjobb barátja volt, hiszen menedékül szolgált számára, ahonnan óvatosan kikandikálhatott a cseppet sem bizalomgerjesztő társaságra. Mai számára a három félelmetes hím minden mozdulata azt sugallta, hogy valami rosszat akarnak tenni vele. Nem tudta pontosan meghatározni, hogy mi is az, amitől tart, de benne volt az ösztöneiben, hogy jobban teszi, ha távol tartja tőlük magát. Sosem tudta megmondani a miértjét iszonyának, se ennek, se a többinek, de benne volt a zsigereiben a félelem.
- Akkor az a kettő már igazán nem számítana, baaaka! - válaszolt továbbra is paprikás hangnemben a férfi megnyilvánulására, így, hogy védelmébe vette a vastag kérgű növény, már bátrabb volt egy kicsivel. Nem számított, hogy egy fa vajmi kevés ellenállást nyújt mondjuk egy cero ellen, de neki nem is az kellett, hogy holmi energiasugarak ellen védekezzen. Őt a fizikai kontaktus lehetősége rémítette meg, amire tökéletes gyógyír volt a tereptárgy. Az a fizikai kontaktus, amelyet a jelenlévő másik nőnemű lényen demonstrált Seth hírvivője, majd néhány pillanaton belül már egy másik arrancar is. Borsódzott a háta a gondolatra, hogy mi lenne ha a shinigami helyén most ő állna, és azok a mocskos mancsok most őt fogdosnák össze-vissza. Biztos volt benne, hogy akármit is fognak tenni, vele is azt tervezik, így megszüntette a nézelődést és teljes egészében a fa rejtekébe bújt. Csak az csalta elő újra, amikor meghallotta Alexander hangját és felfogta mondandója értelmét. Exequias-tagként ezek a szavak megszólaltatták a vészcsengőt a fejében, hiszen az az arrancar, aki az ellenséggel barátkozik, az egyik legsúlyosabb bűnt követi el, amit fajuk elkövethet. Egy ilyen veszélyt jelent Las Nochesre, kiadhatja titkaikat, szövetkezhet a halálistenekkel. Áruló...
- Hölgy? Barát?! Nem felfalni?! Fuzakenna yo! Egy jó indokot mondj, hogy miért ne öljelek meg itt és most? - lépett elő a fa mögül, és szoknyáját fellibbentve láthatóvá tette két tőrjét, az egyik markolatára pedig rá is kulcsolt a markával. Feszülten méregette a triót, mely egyre inkább prédaként vonzotta őt, Diego ebben a pillanatban számára egy nemlétező entitás volt. Ám végül az arrancar duó és a halálisten is ebbe a kategóriába került, amikor megcsapta a roppantul csábító lélekenergia, mely a barlangból jött. Ösztönei és csillapíthatatlan étvágya felülírták a józan eszét, tekintete zavaros lett, mintha transzba esett volna. Egy bizonytalan lépést tett előre, mintha dróton rángatták volna a barlang bejárata felé, majd a következő pillanatban kámforrá vált, ahogy sonidóját használva beszáguldott a nyíláson a sötétségbe. Gyorsan reagált, de mégsem ő volt a leggyorsabb, sebessége halvány volt másokéhoz képest. A várt táplálék helyett azonban az üres falak fogadták őket, majd egy lezáródó nyílás. A barlang ugyan tágas volt, de Mai számára ez semmit sem jelentett. Sarokba szorított vad lett, és ennek megfelelően ijedten pillantott körbe. A száraz levegő irritálta nyálkahártyáját és köhögni kezdett, a jelenség hatására pedig kezdett rajta eluralkodni a pánik. Be volt zárva három férfival egy sötét, levegőtlen és számára szűk helyre, és semmi sem védhette meg tőlük. Diego barája csak még inkább fokozta rémületét, és beindította benne a szabadulási mechanizmust. Kezében türkizkék fénygömb keletkezett, mely néhány pillanattal később egy ceróvá formálódott, amely a barlang egykori bejárata felé repült el, hogy aztán ott semmivé váljon. Ez a váratlan momentum volt az, ami halk pánikrohamát megállította. Egy kétségbeesett nyikkantás kíséretében vált megszeppent kiscicává, rájővén hogy nem tud menekülni ebből a szituációból. Visszanyerte a józan eszét, de jól láthatóan ijedt volt és minél távolabb húzódott a társaságtól. A körülötte folyó eseményekből még így is vajmi keveset fogott fel, képtelen volt normálisan gondolkodni annak ellenére, hogy relatíve higgadt volt éppen. A teremben zajló kommunikációból csak az ajtó szó ragadta meg a figyelmét, és a többiek pillantását követve végre ő is észrevette a faragásokkal teli ajtót. Csak az villant be a fejébe, hogy ez lehet a kiút.
- Micsoda gyáva férgek! - kommentálta a javaslatukat, mihelyst eljutott a tudatáig, hogy mit is terveznek. Nyuszi hímek, akik nem mernek benyitni egy közönséges bejáraton, ezek arrancarok? Ösztönei által vezérelve nemes egyszerűséggel félrelökte az elemózsiának szánt lányt és a lábát emelve teljes erővel berúgta a faajtót. Perpillanat nem számított sem a hírvivő, sem az áruló, sem semmi más, csak az, hogy ki kellett jutnia innen.

Kénytelen vagyok igazat adni az Exequias tagnak, valóban gyáva férgek vagyunk. Gyávák, amiért nem rohanunk előre vakon, azonban azt hiszem, már nincs semmi, mely menthetné ama érzetem, ez a hely nem csak csábító, de veszélyes is. Veszély, melyet nem szeretek oldalamon tudni, hisz olyankor semmi sem biztos, a legbizonytalanabb pedig az, vajon megélem-e a holnapot. Csupán ösztön, amiért így viseltetek, s áldoznám fel érte a shinigamit. Pedig igazán kár lenne érte; a reiatsuja rendkívül csalogató. Még sosem táplálkoztam shinigamiból. Vajon milyen lehet? Mint illata, gondolnék csendes cseresznyére, magjául pedig emlékei szolgálnának, hisz látszik rajta, sokat szenvedett. S én majd készséggel szabadítanám meg gyötrelmeitől, s ajánlanék neki egy új létet, távol a kétségbeeséstől. Meglásd, nem fog annyira fájni. Viselem helyetted vétkeid terhét.
Mérem hát végig még egyszer éhségtől kopogó íriszeimmel, s kapnék csuklója után, hogy magamhoz láncoljam, béklyóba azonban nem sikerül kötnöm, hiába kapkodok. Talán a sietség nem mindig kifizetődő? Lábam alatt a talaj megszűnni látszik, s az arrancar nő és a végzet angyala nyomában kezdek el zuhanni a semmi felé. Nem tudván, mi várhat odalent fogalmazódik meg bennem a menekvés egyetlen lehetősége, hisz nem szándékozom újabb csapdába esni, nem szándékozom újra zuhanással lelni halálom. Még emlékszem arra, milyen volt. A szívem hamarabb megállt, mintsem földet értem volna. Így a fájdalom is kevesebb volt, maradt hát a pánik, mely őrületbe sodor.
Felismervén a helyzetet azonnal a környezetben lévő reiatsut kezdem el gyűjtögetni a talpam alá. Itt, az Emberek Világában mindez gyerekjáték, így oldván meg azt, hogy ne kelljen esnem. S míg a shinigami és a Kivégző alakulatos a földre esnek, én magam lelassítom már a levegőben zuhanásom, így mondhatni, kényelmesen legyalogolok a levegőben. Akár felfelé is erőltethetném mindezt, hogy visszajussunk, azonban nincs rá biztosítékom, még vissza tudnánk jutni. Bár ha átjáró nincs, mi magunk is fúrhatunk egyet, nem?
A sötétségben csupán egy elsőre fáklyának tűnő fényforrás ad némi világosságot elsőre, azonban hamar konstatálom, hogy tulajdonképpen nem egy fáklya műve ez, hanem mintha a shinigami okozta volna azt. Szemeim hamar hozzászoknak a fényviszonyokhoz, bár ennél kicsit több világosságra is szükség lenne ahhoz, hogy rendesen eltájékozódjunk. Kényelmesen, jóval a többiek után érek földet, s kicsit még meg is igazítom ruhám felső részét, midőn talpam a földet érinti. Szememmel egy-egy pillantást vetek a két nőre; nehéz eldöntenem, hogy ebben a pillanatban éhségem csillapítása, vagy a biztonságos kijutás a fontosabb. Ám még mindig érzem azt a reiatsut, melyet semmi máshoz nem tudnék hasonlítani. Ha a shinigami cseresznye, ez az idegen, mégis csábító lélekenergia melódiás málna, én pedig biztosra tudom, úgy ármánykodik, hogy az neki jó legyen. Mintha a bokrok legmélyére kéne nyúlnom, hogy a legszebb szemet magaménak tudhassam… Ugyanakkor a shinigami illata is bűvöl, ahogyan a kígyókat szokás, bájolásának pedig kétlem, hosszú távon ellent tudok majd állni. Most nincs itt Alexander, nincs itt, hogy csak magáénak tudhassa őt. Elég lesz a nővel osztozkodnom bőven.
- Fényt. – indulok az egyik ajtó felé; látom jól, hogy a két nő rendelkezik olyan képességgel, mellyel elegendő világosságot tudnak okozni, én azonban nem rendelkezem képességekkel, egy cero vagy egy bara pedig csak pusztításra alkalmas. Megfigyelem, hogy arrancar társam resurrecciónba vált, én magam azonban nem követem példáját. Elég nekem, ha ők maguk generálják a világosságot, így a fényhozók együttműködésével sikerül megvizsgálnom az egyik ajtót. A falak mindegyikén látni egyet, kezem pedig végigsimítom az egyiken, midőn megpillantom rajta a szimbólumot. Talán a két nő nem ismeri őket, én azonban tisztában vagyok jelentésével.
- Agni. – suttogva rebesgetem a szót, melynek jelentését a két nő valószínű, nem érti. A tűz szimbólumán végigsimítom ujjaim, majd a következő ajtóhoz lépek, ahol megismétlem ugyanezt a mozdulatot, s a marut szót mormogván haladok a következő ajtóhoz. A levegő után a jala, vagyis a víz mellett haladok el, s amikor a legutolsó ajtóhoz érek, már tudom jól, hogy minek a szimbólumát fogom meglátni ott. Nem tudhatjuk, melyik ajtó mögött mi vár, csupán sejthetjük azt. Én pedig a föld kígyója vagyok, éppen ezért kezem már nyúl is a kilincsért, hogy kinyissam azt.
- Tudtátok, hogy a hinduk szerint ha a Teremtő bármely teremtménye, köztük az ember meghal, a teste az öt elem egyikére bomlik szét? Így tartja meg a természet az egyensúlyát. – magyarázom nekik. Azonban hiába nézelődök, az ötödik elemet semerre sem látom. Talán hallanom kéne.
- Brahma megalkotta az étert, s ezen elem segítségével hozta létre a földet, a föld által a vizet, a vízzel a tüzet, s a tűzzel a levegőt. Ekképpen mindet más érzékünkkel tapasztalhatunk. A földet minden érzékszervünkkel érezhetjük, a vizet hallhatjuk, láthatjuk, tapinthatjuk és ízlelhetjük; a tüzet hallhatjuk, tapinthatjuk és láthatjuk, a levegőt már csupán tapinthatjuk és hallhatjuk. Az ötödik elemet, az étert csak hallani vélhetjük. – tartok egy rövid leckét az elemekről, s magyarázom el azt, amit fontosnak vélek ahhoz, hogy megértsék. Igaz, nem bízom benne, oda is figyelnek arra, amit mondok. Talán nem is igazán fontos.
- Persze ez hittételenként változik. – mosolygok szemükbe, mint akinek semmi jobb dolga nincs. Végül visszafordulva az ajtóhoz átsimítom kezem a föld elem szimbólumán.
- Bhūmi… – inkább csak önmagamnak olvasom, s ha nem állítanak meg, benyitok az ajtón, aztán majd lesz, ami lesz.

Az ajtó könnyedén megadta magát és elemi erővel szállt bele a túloldali falba. Néhány pillanatig kivárt, hogy fog-e történni valami kellemetlen, de semmi sem mozdult azon túl, hogy némi kőtörmelék lehullott a földre. A várakozással teli, feszült csendből ő nem vette ki a részét, tökéletesen semlegesen figyelte a maga előtt feltárult folyosót. Ha lett is volna valami csapda benne, hát üsse kő, elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ne essen baja.
- Tessék! Micsoda szánalmas, beszari alakok vagytok, egy nyamvadt ajtótól beijedtek... Röhej, hogy még arrancarnak meritek nevezni magatokat, nyomorékok - illette néhány kedves szóval a kompániát, majd szó nélkül behatolt az ismeretlen terepre, és közben megragadta a shinigami nő alkarját is, hogy még csak eszébe se jusson megszökni. Amint kijutnak innen, kaja lesz, de lehet akár már előbb is, ha esetleg megéhezik. És nem, nem szándékozott másnak adni belőle, ez a halálisten az ő fogása. A gyengék nem zabálnak, hanem őket zabbantják meg, ez a természet rendje. Márpedig mindhárom díszpintyet a gyenge kategóriába sorolta az eddigiek alapján, és keményen meg kellett dolgozniuk azért, hogy véleménye a túlsó oldalra billenjen.
A padló azonban váratlanul eltűnt a lába alól, amit ő egy kislányos sikkantással reagált le, ahogy a gravitáció magával ragadta. A zuhanás elég sokáig tartott ahhoz, hogy felmérje, a sötétségbe zuhannak, a shinigami akciója nyomán pedig még azt is észlelte, hogy nem ő volt az egyetlen, aki leesett a nővel. Úgy gondolta a halálisten bizonyára ezt a pillanatot választja arra, hogy megtámadva őket elmeneküljön, és mivel az shikaiba váltott, így ő sem habozott előkapni késeit és a fülébe szúrni azokat.
- Odokase, Gato Monstruoso! - kiáltott fel, resurrecciónja aktiválása pedig drasztikusan megváltoztatta külsejét is. Mikor földet ért, persze jó macskához híven talpra esve, eddigi barna haja immár fehérben díszelgett, szemei kisárgultak és megkapott minden kiegészítőt, ami egy bakenekóhoz jár. Lángoló farka biztosította a fényt a sötét homályban, így azt is láthatta, ahogy a halálisten végül támadás helyett a futást választja-választaná. Szemei résnyire összeszűkültek, és megvadult nagymacska módjára vetette magát a szőkeség után.
- Nyem menyekülsz előlem, kusottare! - nyávogott utána, és amíg a degenerált hírvivő ki tudja miről magyarázott halálos nyugalomban, addig ő szorosan a halálisten nyomába szegődött. Nem veszíthette szem elől és nem is fogja, csak az idegesítette, hogy a másik arrancar teljesen átsiklani látszott a tény felett, hogy olajra akar lépni az ebédjük. Mármint az ő ebédje, csak ugye a férfi is érdeklődést mutatott az elfogyasztása iránt az imént még. A föld szimbólumát viselő ajtón rontott be a shinigami után, azon, ahol a magyarázás végén "társa" is benyitott végül. Mondjuk nem különösebben zavarta volna, ha a hírvivő lemard tőlük, de azért mégis, ha ketten vannak, könnyebb kordában tartani a lányt.

Nem számítottam arra, ignorálva vagyok. Elvarázsolva bambulom a föld szimbólumának ajtaját és magyarázok világi dolgokról, azonban bevallom, amikor felfedezem magányom, rosszul esik. Talán nem is hallották, mikor előadtam nekik a nézeteket? Ennyire unalmas lennék? Tartok tőle, így van, pedig én igyekeztem rövidre fogni s csupán azt elmondani, amit fontosnak tartok.
Csalódottan lépek hát be az ajtón, miközben konstatálom, megint egyedül maradtam. Lehet, egyszerűen nem kedvelnek? A helyükben én sem kedvelném önmagam. Talán túl sokat beszélek, igen, biztosan ez lehet a gond. Némasági fogadalmat viszont nem szükséges tennem, hisz itt akkor sincs kivel beszélnem, ha magam képzelem oda. Nem szokásom azonban a képzelgés, csupán az álmodozás, gyakran megesik, nem is a saját álmaimban kajtatok és vájkálódok, bár bevallom, nem szándékosan esik meg, hogy folyton eltévedek. Azt hiszem azonban, hogy most még nem tévedtem el, így nincs más hátra, mint a környezet élvezése. Természetes módon eszembe sem jut, hogy gargantát nyissak vagy bármiféle képességet használjak. Nincs, mi kiváltaná belőlem a távozás vagy a harc kényszerét, s teljesen természetesnek veszem, hogy sétálhatok a hegyekben. S mégis micsoda hegyekben! Már-már egészen felnyúlnak a légies kékbe, s olyan izgalmas tájat vetítenek zafír színű lélektükreim elé, melyeket tudom jól, azonnal emlékeimbe kell faragnom. Faragni, faragni, de mégis mivel faragjam? Nyúlok hát egyik kezemmel tarkómra és borzolom meg sátorként lelombozódó, sötét tincseim, miközben másikkal zsebem felé matatok. Mindig van nálam egy kisebb jegyzetfüzet, hogy ne érjen csalódás, amikor elkap az ihlet. Ihletből pedig eme helyen adatik számomra elég. Én a Föld kígyója vagyok, nyilvánvaló hát, hogy ragaszkodom egy olyan helyhez, mely ideális számomra.
Kicsit zavart ugyan eddig, hogy egyedül vagyok, tulajdonképpen már eddig is megszoktam a magányt. Jó darabig, hosszan sétálok a hegyek közt, holott komoly túrára nem számítok, csupán egy sziklás helyet keresek, melyről kellemes a kilátás az alant nyíló tájra. Eszembe nem jut sonidoval feljutni, pusztán a két lábamra és fizikai erőmre támaszkodom, hogy megleljem a lehető legmegfelelőbb pontot, s kényelembe helyeződve dőlök neki egy egyenesebben, függőlegesen álló sziklának, miután leülök elé. Térdeim kissé felhúzom, a füzetet pedig lábaimra támasztom, s már egy ceruzát forgatok kezemben, miközben a rajzot tervezem. Olyan békés itt minden, olyan csendes, olyan nyugalmas…
Le is állok rajzolni a tájat, melyet látok, a tájképek amúgy is az erősségeim. Nem mintha kifejezetten tehetséges lennék, ám szeretem a művészeteket, kikapcsol, s mi más is lenne kikapcsolóbb egy ilyen nap után, mint ez? Az éhségemről mindeközben teljesen megfeledkezek, s azzal is elfelejtek foglalkozni, egyáltalán hogy kerültem ide. Már nem is nagyon dereng a shinigami és a többi arrancar, teljesen belemerülök abba, hogy megörökítsem a szépséget. Igaz, mikor már a rajz vége felé közeledek, eszembe jut, talán ideje lenne hazamennem…

Resurrección alakban macska mivoltából adódóan valamivel jobb hallása volt, de még így is csak foszlányokat fogott fel abból, amit a hírvivő arrancar hablatyolt az elemekről. Jobban lekötötte az, hogy ebédje szökését megakadályozza, a férfi is jobban tette volna, ha nem szónokolni áll neki, hanem segít megfogni a meglehetősen eleven shinigamit, aki máris beszökött az egyik ajtón. Kérdés nélkül vetette utána magát, és mivel éppen fajtársa is arrafelé lépdelt talán (legalábbis szeme sarkából úgy látta, mintha feléjük fordult volna), így joggal gondolhatta, hogy jönni fog utánuk. Hát nem jött. Ő maga nem igazán figyelt arra, hogy milyen ajtón is lépett be, arra viszont annál inkább, hogy amint becsukódott, a bejárat szőrén-szálán el is tűnt ^^" Ezek az ajtók kezdték már idegesíteni, először a barlang bejárata csinálta, majd most ez. Így viszont legalább nem bonyolódott bele olyan dilemmákba, hogy menjen-e vissza azért a degeneráltért, vagy inkább tartsa a szemét a nőn. Mondjuk minden bizonnyal akkor is az utóbbit választja, ha meglett volna rá a lehetősége, hogy válogasson, hiszen a legkevésbé arra vágyott, hogy az a nyomorék azokat a furcsa pillantásait rávesse. Volt benne valami, amitől talán még jobban kirázta a hideg, mint bármelyik másik férfitól, csupán azért jött volna jól a jelenléte, hogy könnyebben kordában tarthassák a shinigamit. Ki tudja, most hogy kettesben maradtak, talán még az is eszébe fog jutni, hogy egyszer és mindenkorra döntésre viszi a fogócskát. Nem mintha ellenére lett volna a harc, sőt, talán még kedvezőnek is ítélte volna meg a kimenetelt, ha ez bekövetkezett volna. Nem kételkedett benne, hogy erősebb és ha előbb megpuhítja, úgy könnyebb is lett volna felfalni végül. Csakhogy ezen az ismeretlen helyen a kijutással is törődni kellett, ami felettébb bosszantotta. Túl sok feladaton kellett egyszerre járatnia az agyát, az pedig az ő egydimenziós elméjének neki sose ment jól.
Szembenézve a világgal, ahová kerültek, először is jól leesett az álla. Egy teremre számított, nem egy komplett városra és a szabad, bár füstfelhővel borított égre. Az égett szag nagyon piszkálta az orrát, fancsali képpel tekintett körbe a lángoló épületeken. Még számára is egyértelmű volt, hogy nem... hazajutottak, már ha lehet így fogalmazni, hanem még mindig a barlang fogásában vannak. Túl szürreális volt a kép ahhoz, hogy ara gondoljon, kijutottak, csupán azt nem értette, hogy fér bele ez a hely a barlangba. Látszólag a szabadban voltak, de akkor mégsem? Megrázta a fejét és inkább ismét a halálistenre vetette a tekintetét, miközben sétálni kezdett a lángoló házak között. A tűz maga nem zavarta, hiszen képességei egy része tűzre alapult, ráadásul a leomló betonszerkezetek sem igen árthattak neki, csupán a szag irritálta az orrát, ami a különböző anyagok égésével járt.
- Nyahát, vany itt más élőlény is *o* - lelkesedett fel csillogó szemekkel, mihelyst valami emberszerű formát látott meg mozogni a shinigamin kívül is és már indult volna is felé, mikor váratlanul az alak lángokba borult és felgyújtott egy tetőszerkezetet. Megilletődötten torpant meg néhány pillanatra, de aztán ismét kiült az arcára a ragyogó arckifejezés, ráadásul még a nyála is kicsordult izgalmában. Ínyencfalat Ráadásul nem is egy volt belőle, így mikor a következőt meglátta, azon nyomban odasonidózott és szélesre tátva a száját megkísérelte beszippantani a lelkét. Ha tűzzé válik, az sem okozott volna gondot, elvégre bármilyen anyagot meg tud enni, ráadásul a tűzgolyóit is a szájából köpködi, szóval csak nem égeti meg vele magát Ebben a szellemben gondolta úgy, hogy nekiáll falatozni, elvégre éhes volt, és felpiszkálta a fantáziáját, hogy ezek a sosem látott lények vajon milyen ízűek lehetnek. A különlegességet előbbre tekintette, mint egy halálistent, akiről már eleve tudta, hogy milyen ízre számíthat. Azért persze a szeme sarkából figyelemmel kísérte az ebédje helyett immár vacsorává csúszó shinigamit, hogy ha netán komolyan foglalkoztatná a menekülés, vagy esetleg egy meglepetéstámadás gondolata, akkor megfelelően tudjon reagálni. Nem fog kicsúszni a markából a kajája ._.

Akárhogyan is, én gyönyörűnek találom a sivár pusztaságot. Valósággal csodás élmény az alant húzódó kanyon, melyet meg kell örökítenem a füzetben. Van valami ezen a helyen, ami miatt kényelmesen érzem magam, saját magányomba temetkezve szívom hát magamba a levegő hűvös illatát. Valóban, kicsit hideg van, azonban valamiért még sem álmosodom el. Hidegvérű vagyok, csupán ezt sokan nem tudják; ha fázom, állva elalszom, ennyi. Most még sem érzem a késztetést az ásításra, pedig ez a hőfok általában elég nekem arra, hogy ne bírjam tovább.
Rajzolnám szívélyesen tovább a látványt, ha a föld nem remegne meg; talán itt a vége, mennem kéne. Végtére is, már hiányzik Las Noches, jó lenne hazamenni. S mintha csak kívánságom anyagi formát öltene, pillantok meg a levegőben egy ajtót, mely csak arra vár, kilépjek rajta. Egyáltalán nem tartom furcsának a levegőben lebegő kijáratot, s gyűjtenék máris reishit a talpaim alá, hogy könnyed sonidozással odajussak – ám ez nem történik meg. Az alattam lévő szikladarab csuszamlik le inkább ehelyett, magával rántva engem, én pedig minden ügyességem felhasználva rugaszkodok el tőle, hogy egy biztonságosabb, masszívabb darabra ugorjak. Ahogyan megkapaszkodok benne, bőröm felsérül, vérem kiserken, s leguggolva nézegetem csordogáló vérem. Hierrom miatt meg se kellett volna éreznem. Mégis mi történik itt? Mitől vagyok ennyire emberi?
Természetes, hogy nem fogom fel ennyiből, emberré váltam. Csupán annyi bizonyos, valami nem jó ezen a helyen, valami irreális, s tompítja érzékeim. Úgy döntök, még egyszer megpróbálok sonidoval az ajtóhoz jutni, kísérletem azonban sikertelen. Mikor lábam elengedi a talajt, egyszerűen orra bukok, s zúg velem együtt egy újabb leomlani készülő szikladarab. Körülbelül olyan, mintha egy kirakósban lennék, melynek egésze éppen most hullik szét apró darabokra, s egyedül a szabadságom jelentő ajtó az, mely megmarad helyén. Kicsit késve fogom fel, hogy szabadulni kéne, azonban nincs fogalmam róla, hogy jussak fel az ajtóhoz, olyan messzi az ugyanis, olyan távoli. Kár, hogy a dörömbölő zaj már cseppet sem olyan messzi. Pupilláim összeszűkülve merednek rá a gólemre, mert bizony, egy valódi, sziklából faragott entitás az, mely látszólag nem jókedvében halad tombolni vágyva felém. Talán az ő nyugalmát is megzavarják az omladozó kődarabok. Talán ő is csak pihenni szeretne.
- Üdvözletem. Nem lenne kedve segíteni? – tétován szólalok meg, hátha a lény érti szavaim. Egy próbát megér… nem vagyok erőszakos, annyira nem, hogy első dolgom legyen támadni. Vannak elegen ezekből Las Nochesben, én nem tartozom közéjük, köszönöm szépen. Válasz híján – már ha mélyről feltörő morajlását nem tekintem annak – viszont azt hiszem, nincs esély arra, hogy könnyedén megússzam a helyzetet. Nem is igazán értem, mi történik… Pár pillanattal ezelőtt még határozottan éreztem is az egyik arrancar reiatsuját, aki itt sincsen. Nem értem.
A mozgó földdel együtt mozgok én is, s ugyan képességeimből vesztettem, ügyességemből semmit sem. Akrobatikus mozdulatok sorozatával jutok egyre magasabbra, a távolban megjelenő folyosóval mit sem törődök. S mikor úgy tűnne, a gólem végre markában szorongathatna, kapaszkodok fel karjára és futok végig sebesen, hogy tarkójára jutva kapaszkodjak, eszeveszett rázkódásából ne essek alá. A tusát végül nyertesként hagyom abba, mikor is túl közel, éppen elég közel merészkedik az ajtóhoz, mely talán szabadságom rejti. S mikor éppen átlépném a küszöböt, találom magam feneketlen sötétségben, kavarogva forgolódok álom és valóság határán, mely végül utóbbi felé húz.
Hirtelen lélegzek fel, s pattannak fel íriszeim a sötét szobát nézve. Fejemben még mindig kavarognak kalandom emlékei, olyan, mintha csak egy álom, egy nyomasztó álom lett volna az egész. Ösztönösen kapok zsebemhez, hogy konstatáljam, a jegyzetfüzetem magammal sem hoztam. Tehát el sem készült a rajz? Porrá lett minden, nyomtalan?
Kicsit feszülten ülök fel, hogy körbenézzek, egyedül Alexander maradt álomban. Nem igazán értem, mi az, ami történik, vagy éppen történt, önmagam még kótyagosnak, gyengének érzem. Éhes vagyok. Még mindig éhes vagyok. Pillantok is rá a fekete növényekre, azonban a cseppnyi fájdalom jobban érdekel. Nem tudom, hogyan, de megsérültem. Feltápászkodom a poros földről s leporolom magam, végül nyakam kiropogtatva kezdem meg gátlásokkal nem foglalkozva levedleni bőröm. Fel-felszisszenek az undorító, nem kicsit gusztustalan folyamatra, azonban szükségem van rá, szükségem van a gyengeségre, hogy ismét erős lehessek. Másoknak talán csalóka, furcsa, szokatlan lehet a látvány, míg jóformán bőröm levedelve hagyom azt a földön. S ugyan néhány röpke percig még én magam is gyenge maradok, reiatsum természetes keringése azonnal visszaáll, s esetleges robbanás okozta sérüléseim sincsenek tovább.
- Nem hiszem, hogy érsz vele valamit… – révetegen pillantok rá az Alexanderbe belerúgó arrancarra. Eszembe nem jut, hogy még be sem mutatkoztam se neki, se másoknak, de olyan lényegtelen is ez, ugyebár. A növények irtását különösen nem értem mindaddig, míg reiatsujuk meg nem csap. Tele vannak energiával, tele vannak erővel. Talán ők vették volna el, ami a miénk?
A földön fekvő, ellenszenves arrancart felnyalábolom és hátamra kapom, míg mások a növények pusztításával kezdenek el foglalkozni. Én csupán egyetlen darabot tépek le, melyből kinyelem a reiatsut és Alexander ajkaihoz emelem. Talán ha sikerül elfogyasztania, majd magához tér, s visszanyeri mindazt, ami az övé.

Lelkesen vette tudomásul, hogy ezek az időnként tűzzé váló élőlények bizony ehetőek, és nem is nagyon fejtenek ki ellenállást, így csillogó szemekkel látott hozzá a falatozásuknak. Senkitől és semmitől sem zavartatva ugrált egyik alaktól a másikig, hogy felfalja őket, miközben elöntötték a boldogsághormonok az étkezés örömétől. Nem tudta mihez hasonlítani az ízüket, de kétségtelenül nagyon finomak voltak. Talán ízletesebbek voltak még a shinigamiknál is, de a gyenge lelkeknél és más lidérceknél egészen biztosan zamatosabbak voltak ezek az ínyencfalatok. Sikerült annyira belefeledkeznie a dologba, hogy elveszítette az érzékei elől a vacsoráját, de immár nem különösebben érdekelte a halálisten, legalábbis amíg ezekből a lényekből ellakmározik. Egy pillanatra ugyan megzavarta egy különös reiatsuhullám, ami mintha egy kicsit ismerős is lett volna, és némi félelemmel fogta el, de mivel eltűnt néhány másodpercen belül, ezért némi értetlen nézelődés után megrázta a fejét és nyammogott tovább az aktuális áldozatán. Csillapíthatatlan étvágyát végre kielégítette valami, ami nem az emberi gasztronómia találmánya, legalábbis ideiglenesen. Mikor azonban végzett ezzel a finomsággal is, és megfordult, hogy újabb csemegét keressen, egészen elhűlt a látványtól.
A hatalmas tűzlény, mely néhány perc alatt összeállt előtte, eleinte csak megszeppent pislogást váltott ki belőle. Nem ijedt meg, hiszen nem volt miért, pusztán csak meglepetése okozta ezt a reakciót. Lassan szembefordult a háromfejű szörnyeteggel és felpillantott rá, végigmérve azt teljes egészében. Arcvonásai végül lassacskán megváltoztak, és mohó örömről tettek tanúbizonyságot, ahogy csillogó szemekkel és széles, megbabonázott mosollyal nézegette a hidrát.
- Házhoz jött a kaja, nya~mm *>* Remélem annyival finyomabb, minyt amennyivel nya~gyobb *.* - nyilvánult meg örömtelien a fejleményre, elvégre így nem kellett azzal fáradoznia, hogy becserkéssze a kicsiket, egyszerre felfalhatta az összeset így, egyben. Nem különösebben törődött azzal, hogy az épületek a forráságtól szimplán elolvadnak az óriás körül, ahogy a méretbeli különbség sem zavarta. Inkább azon morfondírozott, hogy egy ilyen behemóttal talán végre egyszer jóllakhat. Igen, eszébe sem jutott, hogy nem lesz képes esetleg egyszerre megenni, mi több, még mindig azon aggódott, hogy elég lesz-e, feneketlen bendője nem törődött efféle apróságokkal, mint hogy akkora volt az áldozat, mint egy ház. Sőt, még meg is kordult a gyomra ahogy beindult a nyáltermelése. Legnagyobb sajnálatára a mérettel együtt ellenkezés is járt, legalábbis a felé reppenő tűzcsóvák annak számítottak. Az előbb is megette ezeket, így most sem tett másképp a felé szálló lánglabdákkal, igaz egyiket-másikat inkább elkerülte, hiszen gyorsabb módja volt a főfogás eléréséhez néhány lendületszerzés egy-két tereptárgyon. Lógó nyelvvel rohant az óriás felé, karmai pedig megvillantak a fényben. Azokat tervezte használni, hogy lebénítsa a lényt és könnyebb dolga legyen az elfogyasztásával, ám mielőtt odaérhetett volna, hogy lecsaphasson, erős fájdalmat érzett az oldalában. A testét marcangoló kíntól kibillent az egyensúlyából is és elesett, a következő pillanatban pedig felébredt. Tágra nyílt szemekkel, értetlenül vizsgálta a plafont, nagyon nem úgy nézett ki a környezet, mint amit az esése előtt látott.
- Hol a finyom kajám? >.> - nézett körül a tűzlényt keresve, de csak fajtársait, a shinigamit és valami növényt látott. Az előbb érzett fájdalom megmaradt, oldala sérülése valós volt, továbbá kába és gyenge is volt. Alig bírta nyitva tartani a szemét. Ráadásul éhsége csak még erősebb volt, mint azelőtt, hogy beléptek volna a barlangba, mintha nem is evett volna semmit. Végtagjai nem sokáig maradtak fogságban, egy-egy könnyed rántással eltépte az indákat, majd jobb híján azokat kezdte el pusztítani a szájába gyömöszölve. Nem azért, mert abban reménykedett, hogy esetleg ettől visszanyerné az erejét, elvégre nem tudott rájönni, hogy mitől gyengült el. Pusztán falánksága volt az indok, és az a logika, hogy ha a tűzlények is finomak voltak, akkor talán ez a növény is az lesz.
- Ti meg mit csinyáltok? ._. - nézett fel a ceróval és egyéb technikákkal bohóckodó többiekre, miután lenyelt néhány falatot, de aztán folytatta a zabálást. Őt most sokkal jobban izgatta az éhsége csillapítása, mint az, amin mások ügyködtek, ahogy az sem tűnt fel neki, hogy resuja miatt esetleg akik nem látták az átalakulását, most furcsán nézhetnek rá, hiszen egyáltalán nem emlékeztetett önmagára, leszámítva a ruházatát és talán a kebelméretét. Korgó gyomorral viszont másra nem is tudott volna koncentrálni, nem hogy magyarázásra, vagy bármi egyébre.