Épp csak elbandukoltam a városban, ami nem volt teljesen igaz, mert mégsem csak bandukolni voltam, de azért már majdnem csak az volt, mivel letudtam a látogatásom Csillámnyuszilelkisegélyszolgálat általam kinevezett vezetőjénél, és vittem neki finom sütit, amit én sütöttem, de nem is teljesen ez a fontos lényeg, hanem, hogy miközben araszoltam elfelé olyan boltféle felé, megláttam egy kiplakátolt illusztrációt valami edződésről. Csak meg kellett vizslatnom, nehogy valami csillámlatosan nyuszikás eseményt hirdessen a hirdetmény, ésshát micsoda szerencsesütim volt, hogy éppen pont elbámészkodtam a nagy mentem közepette. Bogarásztam a lapot, meg elhessegettem azt az egy nagyon szemtelen legyet, aminek tényleg nem nagyon lehetett szeme, és így a bogarászkodás közben borultam a lapba addig, míg ki nem derítettem, bizony a jó öreg Fasírt sensei tart edzést mindenkinek, akiben túláradó kedv, és ügybuzgó tettvágy dúl, na meg persze teljesen csillámos nyuszierő. Ott volt a helyem, nem is volt kérdés, hisz mindenkiben tartanom kellett a lelket, és egyébként is Masi mesternek is nagyon nagy szüksége volt rám, nem is beszélve szerencsétlen nyuszikákról, akiket véder örökkön örökké sakkban tart, és fémes rémuralommal fenyegetőzik. Minél előbb újra egy csapatot kell alkotnom hű társammal, hogy a lehető leggyorsabban vágtathassak a nyuszikák megmentésére, hiszen felesküdtem a nyuszibecsületkódexre.
Hát, az úgy volt, hogy igaz, hogy volt nekem elszántságom, meg határozottságom is, meg a tudásom is nagyon határos volt, mert hiába volt címem, meg hiába voltam már Fasírt mester fogpiszkáló-edzésén, úgy kicsit nem nagyon tudtam, hogy merre van az irány, amerre nekem mennem kell, és hát hiába is akartam, hogy meglegyek, annyit nem mondott a cím, hogy semennyit, és akkor… Csillámosan felvillanó ötlet bugyogott elő a fejemben drága nyuszitokos telefonom képében, amit nem nagyon tudtam, hogyan is használhatok, de azért mivel én egy hősies nyuszilovag voltam, pontosan ezért bátran néztem a szeme közé mindenféle izének, mert azt nem tudtam, minek is, de mindennek, ami megpróbált hátráltatni nemes küldetésem bevégzésétől. Úgy benne éreztem a meghívást a kis papírban, mert hát biztos voltam benne, hogy Masi mester is úgy hiányolt, mint én őt, már biztos, nagyon kifogyott a csillámnyuszikás fantazivilágból, és hát nem hagyhattam, lesápadtan magába roskadva ücsörögjön őrjöngő rángó szemöldökkel, mert azt biztos, hogy csillámelvonási tünetek ütközése üti meg, vagy mi a szösz…
Igazságból egy kicsit elvesztem, hogy miről is merre is, meg miért is, mert próbáltam bigyergászni a bizgerémet, kellett ugyanis az a térképcucc, amin ott a nyíl, meg az ilyenek, és mondja a néni, hogy erre forduljak a sarkon, ahol vagyok, meg aztán valahány métert menjek egyenesen, és akkor így nem maradhatok le még véletlen sem a csodálatosan nagyszerű edzésről, amit csak a kedves kis csillámnyuszikák megmentése végett eszelhetett ki kedves Fasírt sensei. Végül jó sok gubancolódós bogózódás után, de kikötöttem ott, ahol a cél volt, aztán én vagyok a csempijon, meg minden, amit el lehet képzelni egy nyuszihőslovagról a csillogó páncéljában, ahogy megfő a napsütésben.
Ahogy becsörtettem úgy teljesen csörögve, meg össze-vissza sörögve, volt ám buláj, meg mulatság és üdvrivalgás, vagyis hát úgy ezt nagyon nem tudom, mert az biztos, hogy én fejemben a sok nyuszibarát csillámosan csápolva ugrándozott, bizony újra Masi mester dōjōjába eshettem be totál hasra eséssel, ami úgy valahogy a véder nép között ért véget, így aztán olyan mutatós bemutatkozásban részesítettem mindenkit, akit nem ismertem, hogy ne felejtsenek el Fasýrt sensei beszéde nélkül sem… De hohóó, meg nagy horgász, úgy akadt a nekem szánt kis morzsákra, mintha értettem volna, mit is mondott Masaki-chan, pedig hát még egy kicsike Nobu-chan hajszínű gondolatkám sem volt róla, milyen E.T. nyelven örvendezik ennyire a mester, hogy láthatja szerény nyuszikás személyemet a köreiben csillámot szórni. Biztos nagyon hiányozhattam neki, ha így mindenki előtt rólam ódázott. *w*
- Masi mester, nekem is hiányzott már az edzés, meg te is, de a csilláamnyuszikák miatt leginkább, mert azokat nagyon, de nagyon meg kell menteni mindig, mert olyan kis cukik és puhák, hogy egyszerűen már csak a kawaiságuk miatt is nagyon hamar bajba keverednek, és csak az ilyen becsületkódexes hőslovagok menthetik meg őket, mint én, meg Hana-chan, meg Aoi-chan, csak hát ő még kicsi, szóval érted… - nyomogattam egymásnak két mutatóujjam hegyét, csókolják meg végre egymást, aztán tegyenek pontot az esküvői ceremónia végére, mert hamarosanabbnál is mielőbb nyuszimentő akciót kell majd begyakorolnom, amit persze Fasírt sensei nagyon körültekintően, de azért mégsem úgy, hogy olyan háromszázhatvan fordulatos fejkörzéssel, hanem csak úgy simán mutat be, meg közben olyan marsi nyelven szónokol is, és hát, nagyon izgis volt, de inkább csak olyan kis aranyos mese volt. Azért bólogattam, meg bátorítón rámosolyogtam, hogy bizony, jó a szó tesó, és már caplattam is, megtalálja elhagyott bajtársam, a kis huncut felmosót, és ikervédert is, mert hát igazán nem akartam kettejükkel együtt lenni, mégis ezt kellett, mert nem volt menekvés.
Ami hogy izé, vagy hogy is, de szóval a lényeg az nem számít, hanem az inkább, hogy megint ilyen vízcipelő verseny volt, vagy mi, de lehet az is, hogy tusolni kellett, vagy felmosni, csak nem lehetett a felmosóval, mindenesetre vízért kellett menni, és ha nem mentél, még akkor is mentél, mert ez is muszáj volt, nem mintha panaszkodnék, mert nem szoktam, csak ezt úgy elmeséltem, hogy megint mehettem a HALacskákhoz, és nem akartam őket sokat zaklatni, meg fürdeni velük, csak HAL. *o* Mentem, mendegéltem, és már ott is voltam, hogy valahol a helyemen, és olyan szúszá, és vagyok a csí, és csak vettem a levegőt, meg teja, meg először el is felejtettem picit, hogy mit akartam, mert Nobu-chan és a teja, de aztán eszembe jutott a sok kis árva nyuszika, akik mind az én megmentésemre vártak, vagyis hogy arra vártak, hogy én mentsem meg őket, de szóval azt csak úgy lehetett, ha dupla védert leütöm egyszerre.
Hát az első menet után, amihez kellettem én, véder egy, véder kettő, és hűséges társam, a felmosók gyöngye, szóval miután így négyesben nekivágtunk az oson-szimat-fél, és társainak, miközben kiléptem a terpeszemből a jobb lábammal, olyan gyorsan borult meg a tervem, hogy egyik vödör zúdult rám a másik után, aztán már csak a földön üdültem fejemen a fémsisakkal, és hörögve görögtem görögbe… Izéé, dehogy is terveztem én külföldi utat, csak a kicsi nyuszik csillámnyusziországába, de nem is igazán egyedül, mert azt akartam, Bubu-chan is velem legyen, hogy ne csak mindig csak az irodánkban legyünk, hanem másutt is, meg na is. Szóval arra gondoltam, hogy majd valamikor, ha egyszer hazaérek egyben, épen, meg egészségesen, akkor bizony felkapom a vállamra a kicsi szívem szottyát, és úgy elmegyünk, de úgy, hogy pont, mint ahogy vízért mentem a tavhoz.
Miután visszakeveredtem a kampókhoz, szétnéztem egy kicsit, ki hogy boldogul, hátha majd az segít nekem is valamit, hogy ne csak mindig el, meg be, meg ki, meg össze-vissza boruljak a véderekkel, de nem nagyon lehetett sokáig bámészkodni, mert vártak a nyuszikáim, és a csillámkatonaruhám is, és Bubu-chan meg főleg várt, meg egyébként is nagyon kellett figyelnem, hogy Tomo-chan a szomszédból sokat molesztálja az édes, alvó Nyuszitaichoumat, tehát nagyon sok feladatom volt, amit el kellett végeznem, miután megcsináltam a feladatot, amit Fasírt sensei rám bízott.
Beálltam a gonosz kis vödreimmel, és amilyen szépen telt, úgy néztem rájuk, hogy segítsenek meg, és ne csapjanak agyon, ha nagyon muszáj leesniük, hanem próbáljanak csak úgy szépen elkerülni, mintha nem is léteznék, nehogy fasírt legyen belőlem, mert nem akarom ellopni Masaki-chan becenevét, mert nekem is van sajátom mindenféle, nagyon is sokféle. Szép egyenesen tartottam a hátam, ikervéderék a helyükön voltak, terpeszbe totyogtam, majd kiléptem jobb lábbal, és már indítottam is a vödröt, hogy akadjon a kampójára, aztán a másikat is felnyoszorgathassam. Végül is az első vödör egész közel járt a kampóhoz, csak mégiscsak leesett, mert nem volt elég neki a lendület, a másiknak meg épp annyi volt, hogy nagyon sok, mert ahogy visszakavillásztam a felmosómmal, olyan szépen felöntött ősellenségemmé fogadott vödör voltpajtásom, hogy percekig csak tátogtam a vízcsöpögésben, mint egy HALacska.
Párszor még megtörtént ez a baleset, és nem egyszer keveredtem vízért, meg hát szerettem addig nézegetni a halacskákat, aztán éppen sietősen robogtam, hogy megnézzem azt a nagyon picuri kis aranyhalat, amelyik előző körben szemezett velem a kis gülüjeivel, de annyira siettem, nem vettem észre azt a nagy útakadályt, amibe megakadtam, és vödröstől mindenestől szándékoztam kicsit közelebbről is megvizslatni a földet először, biztos elég stabil-e, meg ilyesmi. Hát, hiába éreztem magamban geomágus vénát olyan erősen lüktetni, mégis kimaradt a nagy ismerkedős bulika, és helyette teljesen váratlanul csöppentem egy másik tejadélután kellős közepébe. Bár, látni nem láttam, ki volt az, aki életét kockáztatta, és nem rohant el félre, teljesen letarolom majd, szóval hogy meg akartam lesni a megmentőmet, de annyira lefüggönyözött a soksoknagyonSOKK hajam, egy darabig csak fújkáltam, arrébb libbenjen már leselkedőim elől, aztán mikor megkerültem, rögtön bújtam is volna vissza. O___o
Ilyen nagyon túl közel volt az idegen arc, és hát kicsit meg is ijedtem, mert nem ismertem, meg közel volt, és elpirultam teljesen, hogy mi a manót akar ilyen közel, de mikor már épp kotortam volna ki a karmai közül, csak kedves mosollyal orrom elé tolt egy hajgumit. Először csak pislogtam, mit is kezdhetnék magammal, aztán nagy gubancoskodás után, amit a hajammal vívtam, végül nagy nehezen felcopfoltam a fejem búbjára, közben azért próbáltam valami értelmi csevegésfélét is megejteni, mert bizony a kedves idegen nagyon aranyosan bemutatkozott nekem, teljesen boldog voltam, hogy ilyen barátkozó kedvű emberkébe sikerült belefutnom.
- Ryuu-chan, nagyon örülök, hogy megismerhetlek, én Michi-chan vagyok, vagy Micchan, vagy akármi, ami olyan mi és chi, szóval nyugodtan hívhatsz úgy, ahogy szeretnél. ^.^ - alig értem bemutatkozásom végére, már újra az épületben találtam magam, vissza is mentem gyorsan a helyemre, minél előbb folytathassam a gyakorlást, de mikor visszaértem az árválkodó kampóimhoz, kicsi hiányérzet döntött a felmosómnak, arra támaszkodva leselkedtem itt is, mégis mi történhetett, hogy ilyen váratlanul ugrándoznak elő csillámkérdőjelekkel a fejemből drága nyuszikáim. Aztán valakinek a vödre olyan nagy robajjal zuttyant a földre, nekem sem tartott sokáig, mire leesett, mi hibádzik az egyenlőtlen egyenlőségemből, mert hát sehol sem volt véder egy és véder kettő, márpedig ha ők nem voltak szem előtt, az egy nagyon gonosz tervet jelentett szegény nyuszikáimra nézve, amit nem hagyhattam megtorlatlanul.
Mivel kettesben maradtam felmosóbarátommal, jobbnak láttam begyakorolni a mozdulatsort csak vele kettesben, hogy ha oda kerül a sor, legalább ne tudjanak kicselezni a kis hamisok, bár igazán sok esélyt nem láttam rá, de ha üres felmosóval megy a mozdulatsor, akkor talán nem torpanok majd meg menet közben, vagy nem akadok meg a kampónál. Egy ideig elkavillálgattam magamban, meg a felmosóm társaságában, de egyszer, mikor épp forgatni kezdtem bajtársamat a fejem felett, a fordulat közben sikerült jól végigcsuszitolnom egy sötét árnyat, akinek a nézésétől majd kiugrottam bőrömből, és ártatlan nyuszikaként terültem el a földön. Hát, igazából az úgy volt, hogy mikor megláttam, sikerült teljesen felmosnom Masi mestert, mert hogy olyan észrevétlenül hozta rám a szívrohamot, akkor a nagy riadalomban kicsit gyorsabban lépett az egyik lábam, mint a másik, aztán meg a másik is gyorsabban akart lépni, és így valahogy annyira felgyorsultak a dolgok, hogy már csak gombócként gurultam ki a dojo ajtaján egyenesen egyik elhagyott védernek. Tesókája az egyik fáról villogott rám hamisan csillogva, miközben boldogan billegett előre hátra a könnyű szellőben, nagyon idillinek érezhette odafenn a helyzetét, de eldöntöttem, hogy majd én, majd én úgy megmutatom neki, hogy nagyon! Abból aztán nem kér repetát a kis suttyó.
Morcosan akasztottam le a gonosz fémet a fáról, és eltipegtem a tavig , hogy megmerjem őket, meg hát meg kellett nézni a cuki HALakat is, csak sajni azok nem mindig mertek előjönni, mikor a két csörgő-zörgő döggel araszoltam feléjük, és mégis, most mikor annyira paff voltam, hogy majdnem benyomorítottam az egyik véderikret, a kicsi sárgaság előmerészkedett, és bu-bu-bu-buborékot tátogva motyorgott nekem a víz alatt, hát annyira aranyos volt, egyből jobb kedvem lett egy kicsit, de persze annyira nem, hogy az ádáz vödrök fenekét, akik a csillámló nyuszikáimra akartak törni, ne akarjam elkongatni, hét világra szóljanak. Próbáltam ügyelni, nagyjából egyforma vízmennyiséggel jussak be az edzőterembe, aztán mikor végre pingvinesen bebattyogva lecövekeltem a kampócskák előtt, előbújt belőlem a vérnyuszi.
Meghúzogattam kicsit a copfomat, nehogy szétbomoljon a nagy akció közben, elővettem szigorú tekintetem, bár még sosem láttam, az milyen, szóval nem is biztos, hogy van olyanom, de azért úgy tettem, mintha lenne, aztán terpeszbe állva nagyon komolyan szemeztem egy sort a kampókkal, hogy tudják, kivel van dolguk, mert a nyuszibecsületkódex hős lovagja nem hátrál meg, soha! Fasírt mester büszke lesz rám, vagy soha többé nem lehet a nevem Michiwonka! Felemeltem a felmosót, két végén a hamisan nyekergő véderékkel, és nagyot fújva mozgásba lendültem. Előre léptem a jobb lábammal, miközben útjára indítottam az első védert, mint Piroskát az anyukája az erdőben, de reméltem, hogy nem találkozik majd farkassal, és sikerül eljuttatnom őt a nagymama házához teljes épségben. Olyan boldog lettem volna, ha sikerül, hogy mikor véletlenül pont ráakasztottam a döfő mozdulattal a kampóra az első vödört, nagy meglepetésemre a másodikat áthajítottam a fél edzőtermen. o_O Még szerencse, nem én voltam az egyedüli, aki gonosz védert tanított repülni, mert ahogy láttam, időnként el-el szöktek a bosszúállók, és majdnem egyesítették is erejüket, még az kellett volna, Thor kalapácsává transzformálják magukat, annyi lett volna minden pihe-puha, nyunyurgatni való kis szőrpamacsnak.
Nem keveset gyakoroltam, és gyakoroltam, mert a nyuszikák megmentése, és az, hogy ha hazaérek, széjjelnyomorgassam Nobu-chant nagyon meggyőző érvnek bizonyult a siker mellett, ami pedig csak tetézte az egészet, hogy kedves Fasírt mester szívét is teljesen pundingosan édesre és lágyra akartam puhítani, hogy hát hiába vagyok én kicsi csillámfanatikus nyusziimádó, azért még igenis komolyan tudom venni a feladataimat, ha nem hiszi el, akkor is, és hát megmutathattam neki, hogy el is higgye, csak jól kellett megcsinálnom a feladatot. Bizony, ha kell, egész nap és éjszaka itt leszek, és nem megyünk haza, de komolyan senki sem, míg meg nem tanulom nem elreptetni a védereket, bármennyire is ijesztőek. Szerencsére volt időm, hogy begyakoroljam Piroska eljuttatását a nagyihoz, és miután ezt már sikerült megcsinálnom, a vadászt is minél előbb célszerű volt eljuttatnom a nagymama házába, hogy megmenthesse Piroskát és a nénit a farkastól. A nap nagy részében azon dolgoztam, hogy a mese két része össze is passzoljon, ne csak egy kislányt mentegessen a vadász, ha már épp az alsó kampó környékén jár. ^.^

Cölöpölő vol 2. – amikor júzer lusta átkapcsolni az agyát…