Hidari-san rengeteg mindent tanít nekem, de valahogy sosem megy a fejembe, miről is beszéltünk tegnap... Aztán mikor számon kéri rajtam, még ő mérges, hogy nem tudom megjegyezni, amikor semmit nem mondd, csak hogy a fiúk közelébe ne menjek vagy csak sokkolóval, meg méteres késekkel, mert mindegyik meg akar rontani és elrabolni a virágomat, de hát miért mennék én egyáltalán fiúk közelébe? Amúgy sem akarnak tőlem semmit, nem is vagyok szép, meg... meg... ügyes sem, és folyton csak vásárolok meg rajzolgatok, mi abban az érdekes? Na persze, Hidari-san szerint csak a pénzemet akarják, szóval meg kell védenem magam, és én tényleg igyekszem takarékos lenni, de ott volt az a szép Chanel táska és... egyszerűen nem hagyhattam ott, csak úgy könyörgött, hogy vegyem meg, de mivel nem volt hozzá illő ruhám meg cipőm, azt is muszáj volt, különben nem lenne mivel hordanom! Mit is tudhat a nagybátyám a divatról, amikor mindig csak olyan rettenetes katonai ruhákban jár, ezért nem tud elszakadni a múltjától, mert mindig emlékezteti rá magát, pedig igazán lehetne egy rendes, fess férfi is, és akkor talán még egy szép barátnőt is találna magának! Igazán ráférne egy barátnő, mindig egyedül gubbaszt a szobájában és a fegyvereit tisztogatja, ez nem tesz jót az egészségének, főleg hogy ha egy kicsit lejjebb adna az őrültségeiből, biztosan sokan odalennének érte! Olyan... öhm... szőke haja van, és... nos igen, vannak előnyös tulajdonságai, tényleg!
Szóval, lényeg a lényeg, hogy ott tartottam, hogy Hidari-san tényleg sokat tanít, meg nagyon igyekszik, de valahogy úgy érzem, nem vagyok elég okos hozzá... úgyhogy úgy döntöttem, elmegyek és segítséget kérek olyantól, akiről tudom, milyen remek tanár! Legalábbis gondolom, mert hallottam már a dojoról és ha valamiről hall az ember és nem rosszakat, akkor csak nem lehet rossz. Na meg egyszer voltam, bár akkor a sensei nagyon félelmetes volt, de igazából tanított és meg is jegyeztem, mert megijedtem, mi lesz velem, ha nem tanulom meg, amit mond... Hidari-santól nem félek, mert tudom, hogy úgysem tudna bántani, mert ő nem olyan, igazából nem gonosz, csak kicsit morcos, de szerintem aranyos, néha úgy megölelgetném, de általában túl mérges vagyok rá, hogy megtegyem, úgyhogy ezt elfelejtem, mikor a közelben van.
Felvettem valami kényelmesebb ruhát, amivel azért mutatkozhatok mások előtt is, de jó edzeni... azt sem tudom, elvállalnak-e egyáltalán, de nagyon szeretném, ha Hidari-san örülne, hogy fejlődtem egy kicsit, ráadásul magamtól, és ha ezt meghallja, biztosan nagyon büszke lesz majd rám! Úgyhogy be is ültem az autóba, majd odaadtam a címet a sofőrömnek, vigyen el oda, a legutóbbi élményemmel a tömegközlekedés után, inkább nem megyek úgy. Nem szeretek bepréselődve lenni sok idegen... izzadt... túl sok ember közé! >< Na persze nem mintha nem szeretném az embereket, de sokan közülük olyan gonoszak és nyersek és... hát, nem igazán szeretem őket, a rajzaimat jobban, meg a családomat és azt a néhány barátomat, akik vannak.
Mikor kiszálltam az autóból, elköszöntem Harada-santól, a sofőrömtől és a dojo belseje felé vettem az irányt, félénken bekopogtatva. Csakhogy odabent nem volt senki, amit értetlen pislogással fogadtam, mert itt nem kéne fogadni azt aki jön vagy ilyesmi? Mindenesetre beljebb mentem, és levettem a cipőmet, ahol sorakozott egy csomó, gondolván, biztos az a szokás, mert hát mégis csak úgy illendő. Nem tudtam, beljebb mehetek-e, mert illetlenség behívás nélkül menni valahová, nem? Talán telefonálnom kellett volna, hogy jövök... de nem találtam telefonszámot és amúgy is, én nem szeretek telefonálni, mert félek beszélni idegenekkel, de most meg lehet, hogy meg fognak szidni, amiért csak úgy beállítok... Jaj, nem akarok rögtön elsőre rossz benyomást tenni!Valahonnan hangokat hallottam, úgyhogy arrafelé indultam, és kipislogva láttam, hogy a hátsó kertben gyakorolnak valakik... nem akartam őket megszólítani, mert nagyon elfoglaltnak tűntek, de tátott szájjal figyeltem a mozdulataikat, én is szeretnék így harcolni! De sosem fog menni, ha csak itt ácsorgok, és még azt sem jegyzem meg, amit Hidari-san tanít T_T
- E-elnézést... Nem tudják esetleg, merre találom itt a senseit? - makogtam félve, bár azt nem tudtam eldönteni, miben reménykedem inkább, hogy meghallják vagy hogy nem. Viszont felém fordultak és elmagyarázták nagyon kedvesen, merre kell mennem, hogy a kezdő csoporthoz jussak, de nagyon siessek, mert a sensei nem szereti a késést, márpedig már el vagyok késve. El akartam magyarázni, hogy én még nem vagyok beiratkozva sehová, pont azért jöttem, hogy beszéljek erről valakivel, csak épp senki nem jött velem szembe eddig, de már vissza is fordultak a dolgukhoz, úgyhogy nem akartam megzavarni őket, inkább sietve afelé indultam, amerre magyarázták. Kopogtattam az ajtófélfán, miután óvatosan elhúztam a rizspapír ajtót és bepislogtam a terembe.
- Bocsánat a zavarásért, azt mondták, ez a kezdő csoport és én a senseihez jöttem - motyogtam, tekintetemmel keresve a férfit, akinél annak idején jártam, de azóta nem néztem el ide, úgyhogy nem hiszem, hogy emlékszik rám... Bár én tisztán emlékszem az arcára, a képmemóriám jó, de nem emlékszem, hogy mondta volna a nevét, úgyhogy ha megkérdezik, biztos nem tudok majd mondani senkit, kihez jöttem. Bár körülnézve itt csak gyerekek vannak... Milyen aranyosak és kicsik!