Jelszó: i o h l e a

~ Adatlap

Név: Kiyo Phellera
Nem: nő
Kaszt: Arrancar (Natalie Salazaar fraccionja, 96. arrancar)
Szül. ideje: 1967. április 13.
Kor: 44
~ Emberként: 19
~ Lélekként: 25



~ Előtörténet


Az emlékekkel együtt mérhetetlen düh és gyilkos indulat lángol fel bennem. Hogy ezek a nyomorultak nem tudnak a nyomokból olvasni! Hiszen mindent az orruk elé raktam! Átokverte igazságszolgáltatás! Mert valaki gyanús, mert lenne indítéka, mindent rá kell verni, a bizonyítékokkal is úgy kell manipulálni, pedig az orruk előtt a valós megoldás! Idióta népség!
Mi?! Hogy nem érted miről fecsegek, te nyomorult féreg?! Hogy magyarázzak érthetően?! Miről makogsz itt össze-vissza? Kezdjem az elejéről? Na oké, de ha el merészelsz szunyókálni, vagy csak lankadni mer a figyelmed, esküszöm, az lesz az utolsó elkalandozásod ebben az életben! Fogod?! Akkor tehát, kedves képzelt barátom, mert valahogy neveznem kell téged, elmesélem, hogyan kerültem ide.
Amerikában születtem. Anyám japán bevándorló volt – édes istenem, hogy mi a fenéért nem tudott Japánban maradni?! -, aki egy amerikai üzletemberhez ment hozzá. Nem tudom, apám milyen származású, de kétlem, hogy színtisztán angol volt. Átlagosan éltek, de boldogan. Megszületett az első gyerekük, majd rá több mint hat évre én. Volt az hat és fél év is.
A bátyám csendes, különc figura volt, leginkább magába zárkózó fajta. Minden esetre egészen addig jól elvoltunk, ameddig a sokadik nem koromhoz illő játékom után a szüleim megcsináltattak velem valami buzeráns IQ-tesztet, és ki nem derült, hogy voltaképpen már én is rég járhatnék iskolába, méghozzá az első négy osztályt simán átugorva. Na ezen a ponton kezdtünk cseppet elszakadni egymástól.
Azért érthető nem? Melyik kamasz fiú örülne annak, hogy a 6 és fél évvel fiatalabb húga csupa kitűnővel hirtelen a 2 évfolyammal alatta lévő osztályba kerül? Hát az én kedves, nem túl magabiztos testvérkém sem díjazta az ötletet. Különösen akkor, amikor a tanáraim rájöttek, hogy tulajdonképpen az ő évfolyamán lenne a helyem, méghozzá a középiskolában. Akkor volt 10.-es, és én az ő osztályába kerültem. Meglepő módon azonban nem az zavarta, hogy az ő bukdácsoló teljesítményét az enyémhez hasonlították, hanem, hogy ezzel elvették tőlem a gyerekkort, és kitettek a 16 évesek csúfolódásainak. Ők persze csak az alkalmat keresték, hogy macerálhassák az osztály „kis tündérét”, aki ráadásként még látványosan ázsiai származású is.
Undok, alávaló féreg mind! Hogy utálom őket, így utólag is! Micsoda egy rasszista bagázs! Akkoriban persze érzékeny lelkű kis zseni voltam, akire mindenki vigyázott, és persze ezzel csak minden osztály- és évfolyamtársat hergeltek.
Aztán egy durvább szivatás után nálam is betelt az a bizonyos pohár. Be ám, úgy bizony! Az volt az első gyilkosságom! Ráadásul hozzá sem értem a mocskos kis ribihez.
Már nem emlékszem, min akadtam ki annyira. Ostoba tyúk volt. Ráadásul a bátyámat is cseszegette. Felháborító. De mindegy, a lényeg, hogy egyszer sokáig tartott neki a cheerleader-edzése, és tudtam, hogy utoljára fogja elhagyni az öltözőt. Vagyis utoljára fog bemenni oda. Gumikesztyűt húztam, és az öltözőszekrényében lévő ásványvizet kicseréltem egy ugyanolyan üvegben lévő higított sósavas oldatra. Annyira volt felhígítva, hogy ne párologjon és a szaga se legyen feltűnő. Megjegyzem, annyira hígra volt bekeverve, hogy simán túlélhette volna… mondjuk kórházi kezelés kellett volna neki, de lett volna ideje odaérni. Ott voltam az egyik szekrény mögött, és figyeltem. A nyomorult azt se tudta, mi van, amikor az innivaló a száját és a nyelőcsövét felmarta. Úgy ahogy volt, egy szál törölközőben rohanni kezdett, de elcsúszott a csempén – amit mellesleg korábban én mostan fel egy csúszós anyaggal, aminek már nem jut eszembe a neve – és dobott egy hátast. Nem akartam én megölni, csak kínozni. A franc gondolta, hogy kitöri a nyakát, és a fejét is annyira beveri, hogy egy szép vérfoltot hagy a lányöltöző zuhanyzójának padlóján! A vére, ahogy egyre nagyobb pocsolyát képzett a feje körül… Igazán szép látvány volt. Az akkori énemet szörnyen megijesztette. Nagy érzelmi sokkot jelentett, és magamat vádoltam a történtekért. De ahogy a vértócsára néztem, valami különös csodálatot éreztem. Tetszett, amit látok. Talán már ekkor kezdtek megmutatkozni a gyilkosságra való hajlamaim…
Nem hagytam nyomokat, így efelől teljesen nyugodtan mentem haza és surrantam vissza a szobámba (elvileg már régen otthon voltam, és atomfizikáról olvastam – ki a francot érdekel az atomfizika, amikor sokkal izgalmasabb dolgok is vannak?! Például a kémia is jobb. Mindegy). A szüleim mit sem sejtettek. Az önmarcangolás egyre halványult, míg pár nap alatt semmivé foszlott. Ám ezután…


Khm… Figyelsz te ott?! Szóval hol is tartottam? Ja igen, az első gyilkosság. Mit ne mondjak nagy port kavart az iskolában. Persze jöttek a zsaruk is, meg minden. De tökéletes terv volt. Nem voltak hozzám vezető nyomok. Se egy hajszál, se egy ujjlenyomat. Mindent pontosan kidolgoztam. Semmi nem akadályozhatta meg, hogy megússzam. Illetve de. Azok az undorító férgek! Szemét, aljas rendőrök! De nem engem gyanúsítottak. Neeem, az iskola ártatlan báránykáját, a zseniális majdnem 12 éves kislányt, aki a végzős osztályba járt? Ugyan, az a kis tündér, akit mindenki macerál a gonosz, undok végzősök közül, akit senki nem ért meg, pedig hát annyira tehetséges… Fújj! Hánynom kellett volna ettől a maszlagtól! Erre a köcsög zsaruk mit találnak ki?! Na mit?! A feketében járó, halálmadárszerű, szótlan, rossz tanulót kezdik gyanúsítani a gyilkossággal, aki egyébként bukdácsol, és nem mellesleg a BÁTYÁM!
Ezen a ponton kezdtek nagyon idegesíteni, de jó színésznő voltam, könnyedén eljátszottam, hogy nem tudok semmit, és az osztálytársaim piszkálódásait holmi gyermeteg csínyeknek fogom fel… Még csak az kellett volna, hogy kitalálják, a testvérem miattam gyilkolt! Sajnos túlzottan is jól láttam bele az agyukba. Pontosan erre tippeltek! Na mit szólsz?! Hát nem marhaság?! Pont egy csendes, sötét figura ölne sósavval, mikor bukásra áll kémiából! Hah! Jó vicc!
De a rendőrök el akarták tőlem venni a testvéremet, akivel az elmúlt évben kezdtünk ismét jóban lenni. Tényleg igazi testvérek. Az egyetlen támaszom volt. Hogy miért csak volt? Na mit gondolsz, zsenikém? Hát nem tök egyértelmű?! Persze, elfelejtettem, hogy te is csak egy gyengeelméjű vagy. Na jó, elmondom: hiába ügyködtem úgy, hogy a nyomok hozzám vezessenek, a rendőrök mindenbe belemesélték, hogy a bátyám elleni bizonyíték. Mindenre volt valami magyarázatuk. Azt persze teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy a pszichológus szerint nem lett volna képes gyilkolni. A szakértői véleményt úgy magyarázták, hogy nyilván neki is van magához való esze egy ilyen okos kis húgocska mellett, és csak tetteti az ostobát. De még nem tartóztatták le.
Egyébként ő tudta, hogy én tettem. Az egyetlen olyan személy volt, aki bemárthatott volna, ha akar. De vesztére, nem akart. Még azt is felajánlottam, hogy beismerő vallomást teszek! Leintett, és külön kért, ne tegyem. A tudta nélkül mentem el a nyomozókhoz, hogy meggyónjam a gyilkosságot. Nem hittek nekem. Elküldtek azzal, hogy ne védjek egy gyilkost. Igen, ezen a ponton kezdett meginogni bennem a gyerekes naivitás azzal kapcsolatban, hogy az igazság mindig győzedelmeskedik. Hazugság! Csak a gyerekek megnyugtatására találták ki. Akkor hirtelen nem értettem, miért bíztam ebben egészen addig. Már tudom: lélekben még gyerek voltam. De még mennyire hogy az voltam!
Az esküdtszék természetesen hallgatott a nyomozók véleményére, az ügyvéd nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Igazából ilyenek nem is voltak. A szüleim sosem foglalkoztak igazán a bátyámmal. 20 évre ítélték. Még emlékszem, úgy köszönt el, hogy menjek egyetemre, és felejtsem el a történteket. Még hozzátette, hogy néha látogassam meg. Nem vetette a szememre sem akkor, sem előtte, hogy miattam az ő álmai elvesztek. Akkor és ott tényleg a sírás határán voltam.
Ennek az esetnek hála én is egyre inkább magamba fordultam, és igyekeztem úgy tenni, ahogy a testvérem kérte. Fél évvel később már az egyik híres egyetemre jártam. Első sorban kémiát tanultam. A jog jobban érdekelt volna, de a szüleim döntöttek arról, mit jelöljek meg, és naná, hogy fel is vettek! Na jó, nem volt rossz, csak hidegen hagyott. Vissza akartam kapni a bátyámat! Így is utána tudtam nézni az engem érdeklő dolgoknak. Játszadozva tartottam a jó jegyeket, szóval azzal foglalkoztam a szabad időmben, amivel akartam.
Karácsonyra mentem csak haza. Kellemes karácsony volt, mondhatom! Azzal fogadtak, hogy a testvéremet a börtönben megkéselték, december 8-án temették. Éppen csak betöltötte a 19-et… Nem mondtam semmit. Nem akartam elhinni, hogy ez megtörténhetett. Még mindig az a 12 éves naiv kislány voltam, aki a gyilkosság idején. Még aznap elbicikliztem a temetőbe. A sírkő előtt állva felüvöltöttem a tehetetlen kínban.


Nahát, te még mindig itt vagy? Fene, azt hittem, türelmetlenebb vagy… He?! Érdekel a folytatás? Nagyon muszáj? Na jó, de csak mert jó kedvemben találtál!
Szóval, a testvérem sírjánál sírtam utoljára. Onnantól lényegesen kevesebbet jártam haza, és egyre inkább magammal foglalkoztam. Csak magammal. Mindenki más idióta volt, és meglepően sok embert tudtam volna elképzelni vérbe fagyva. Egyre többet járt az eszem a véres holttest körül, ami az én hibám volt… Hiba?! Egyre inkább kezdett hasonlítani a véleményem a mostanira: megérdemelte a hülye liba! Jól történt, ami történt, nem hibáztam! Ha valami nem úgy történt, ahogy akartam, azért a rendőrök a felelősek. Ez pedig így is van, elvégre hozzám vezető nyom tényleg nem volt, ameddig nem gondoskodtam róluk én magam. Az, hogy az igazságszolgáltatás megbízhatatlan, már nem az én saram. Egyedül azért maradt bennem tüske, mert a bátyám itta meg a levét. Az egyetlen ember, akinek sosem akartam ártani, akiről tényleg elmondhattam: szeretem.
13 éves voltam. Egy ártatlannak tűnő zseni kislány, akiről a tanárok is áradoztak. Az egyetemen persze már jóval toleránsabbak voltak a diákok. Már lassan egy tanévet húztam le ott. Ez azonban nem változtatott azon a folyamaton, ami addigra már elindult abban a magába zárkózó kislányban. Úgy bizony, addigra már elindult a lejtőn, ami hozzám vezetett. Mi van már megint?! Mostanra teljesen más vagyok, mint az a kölyök volt, de ha nem dumálnál állandóan közbe, talán magadtól is felfognád, miről beszélek! Na szóval elég annyit hozzátenni, hogy egy ideig nem barátkoztam senkivel, aztán ismét elkezdtem kommunikálni a külvilággal, magyarul a csoporttársaimmal. Nem beszéltem nekik a múltamról. A kínos részleteket kihagytam, akárcsak a legnagyobb traumámat: a bátyámat.
Nem is túl sokára egy nyugodtabb társaság, az eminens réteg elkezdett magával rángatni mindenféle összejövetelekre, teaházakba, kávézgatni, ilyenek. Így utólag ez mind borzalmasan unalmas, és sablon, de hát istenem… Akkor még kifejezetten jól esett, hogy törődnek velem, hogy van hova tartoznom. Így idősebb fejjel persze már ki merem jelenteni, hogy oda se tartoztam soha, de próbálja valaki ezt megmagyarázni egy 13 éves gyereknek. Ugye, hogy nem menne? Ráadásul annak a kislánynak a fejében egyre gyakrabban jelent meg a tudat alatti gondolat: meg kéne ölni valakit. Persze ez sosem bukkant a felszínre. Csak egy ösztön, és az állandó álomképek – akkor még rémálmok – a halott lányról a lányöltöző padlóján. Egyre kevésbé tűntek rémálmoknak, és egyre erősebb lett a késztetés, hogy újraéljem az egészet.
Egyszer egyedül sétáltam a nagyváros sötét utcáin. Mindig tartottam magamnál egy kést, önvédelem céljából. Nem gondoltam volna, hogy valaha is szükségem lesz rá. Pedig vicces volt! Na jó, nem untatlak a részletekkel, megpróbálom rövidre fogni. A lényeg, hogy akkor éjjel jól jött az a kis bicska, amikor egy pedofil berántott az egyik sikátorba. Még bőszen a kabátkámból próbált kirángatni, amikor a késecske már a kezemben volt, és belé mélyesztettem. Még mindig élénken él bennem az emlék, ahogy a vére a kézfejemre folyik, és ő csak a megdöbbenés miatt nem reagál… Kihúztam belőle a bicskát, és megint döftem- ezúttal célirányosan a szívére. A vér édeskés szaga megcsapott. Az első pillanatban rosszul voltam tőle, de utána… Utána már kifejezetten tetszett. Olyan élvezettel néztem a szerencsétlen bolond haláltusáját, mint még soha semmit. A ruhám szerencsére tiszta maradt. A vért – miután kigyönyörködtem magam benne – a kezemről és a késről is a pedo-bácsi kabátjába töröltem. Ügyeltem rá, hogy ne hagyjak rajta sehol ujjlenyomatot, elvégre már benne voltam a bűnügyi nyilvántartásban, mint tanú. Ezek után dolgom végeztén magára hagytam a tetemet, és a kollégiumban alaposan elmostam mindent. A kést is, és vérfoltos kezemet is. Ekkor ért utol a sokk: ismét öltem. Ám ez már nem érintett meg annyira, mint az első eset. Gyorsan túl tettem magam rajta, mintha mi sem történt volna. A rendőrök persze nyomoztak a halott férfi ügyében, de nem találtak semmit. Azon a tényen kívül, hogy posztomusz bizonyították rá a pedofíliát.
A második gyilkosságom már csak egy löket volt, ami felgyorsította az utat a lejtőn. Egyre közeledtem a jelenlegi személyiségemhez. Az egyetem maradék 4 éve alatt még kétszer öltem. Egyre kegyetlenebbül, nyomok nélkül, és egyre véresebb áldozatokat hagyva magam mögött. Véresebbet mondtam volna? Bocsánat, szó szerint kivéreztettem az utolsót. Mindig más fegyvert használtam, és mindig kézbe valót. Az utolsó egy egyszerű, hétköznapi filéző kés volt. A pengéjét megmártottam a vérben, és addig ismeretlen mintát rajzoltam a vörös testnedvvel az áldozat köré. Gyönyörű, szinte misztikusnak tűnő szimbólumot. Ezt persze magamban (majdnem 17 éves fejjel) azzal magyaráztam, hogy ezzel a nyomorult zsaruknak egy őrült elmebeteg képét festem le. Még ha kapcsolatom is lett volna az áldozattal – ami nem volt, mert mindig kínosan ügyeltem rá, hogy az áldozat idegen legyen, hozzám semmivel sem köthető – akkor sem gyanakodhattak volna rám. Egy nyugodt, kitűnő tanulóra, akiről még a pszichiáter is azt állította: kiegyensúlyozott, céltudatos személyiség, mindene a tudomány. Mint mondtam, remek színész voltam. Persze ehhez az eredményhez az is hozzájárult, hogy előtte elolvastam jó néhány szakkönyvet a témáról, és megtanultam úgy hazudni, hogy magam is igazságként fogadjam el a számat elhagyó szavakat. Nem csoda hát, hogy az elmegyógyász sem fogott gyanút. Úgyis mindenki azt mondta, igazi zseni vagyok. Hát ezzel bebizonyítottam, és már én magam is elhittem, hogy az vagyok. Egyre kevésbé tiszteltem az igazságszolgáltatást, és mindig mániákusan ügyeltem arra, hogy egy nyom se vezethessen hozzám. Azt hiszem, ennek a mániákusságnak, és az eltérő módszereimnek köszönhettem, hogy 5 év alatt egyszer sem gyanúsítottak. Mindig volt másra kenni. Én pedig eléggé utáltam az igazságszolgáltatási szerveket ahhoz, hogy keresztbe tegyek nekik. Ez már-már az életcélommá vált.
Egy gyógyszerészeti laborban dolgoztam az egyetem után, már alig 17 évesen. Az a munka remek álca volt. A kollégáimmal mind remek viszonyt ápoltam, de nem hagytam, hogy sokat tudjanak rólam. A szüleimmel a kapcsolatom már szinte teljesen megszakadt. Előttük könnyű volt alakoskodnom, egész életemben ezt tettem. Így, bár gyakorta hazajártam, és ők is úgy érezték, közel állnak egyetlen gyermekükhöz, számomra azok a kötelékek már nem jelentettek semmit. Egyedül maradtam a saját világomban. Akkoriban még fenn tudtam tartani a normális álcát, mint egész életemben. Csak most, a halál után tudom, milyen szörnyen fárasztó volt. Most, hogy végre megszűntek a korlátok és…
Mi van már megint, te utolsó senkiházi?! He?! Hogy előre szaladtam? Ah, mennyi problémád van! Na jó, akkor nem ugrálok az időben, és folytatom onnan, hogy részemről – hál’ istennek – megszakadt minden emberi kötelékem a szüleimmel, és a környezetemmel sem volt túlzottan sok.
Persze, tisztában voltam vele, hogy az egyik hobbim – nevezetesen a gyilkolás – súlyosan sérti a törvényeket, de még az alapvető emberi normákat is. Csakhogy ez a lehető legkevésbé sem izgatott, mivel szerfelett élveztem a dolgot. Sosem dilemmáztam ezen. Csak egy mellékes adat volt, egy a sok kémiai képlet között. Egyébként a kémiásdit egészen megkedveltem. Mivel a bátyám halálával a jog már értelmét vesztette, ebben leltem magamra. A különböző anyagok kevergetésében. Ez egy ideig elterelte a figyelmem az ölési kényszerről. Sőt, amikor épp nem szorítgatott belülről ez a kínzó késztetés, még otthon is kevergettem, kísérletezgettem. A különbség csak annyi, hogy nem gyógyszereket készítettem vagy azok alapanyagaival dolgoztam, hanem veszélyes robbanószerekkel, maró folyadékokkal vagy mérgekkel. A kollégáim úgy tudták, hogy az otthoni kísérleteim új gyógyszerek kifejlesztésére irányulnak, csak a laborhoz túl veszélyesek. Igazából a gyógyszerekhez nem sok közük volt. Leginkább az élvezet játszotta a fő szerepet a dologban, és megfigyelni a kutyulékaim hatásait egy-két szerves nyersanyagon…
Oké-oké, ha ennyire unod a szerintem jó témákat, nyugodtan el is mehetsz! Nem? Maradsz? Akkor fogd be, és ne emlékeztess folyton, hogy nem a régi szokásaimra vagy kíváncsi, hanem a történetemre! Csöndben maradsz? Rendben, ezúttal eltekintek a lenyakazástól. De rajtad tartom a szemem! Ne félj, már nem hosszú a memoárom!
Tehát, mint már említettem, mielőtt durván félbeszakítottál – igen, még mindig neheztelek -, időről időre elővett egy belső kényszer, mely azt diktálta ölj, ölj, ölj! Ezt a kísérletezik sokszor képes volt elnyomni, mert teljes koncentrációt igényelt, egyszer-kétszer azonban még ez sem tudott visszatartani, és módfeletti élvezettel öltem, kivéreztetve áldozataim. Igen, ha jól emlékszem, kettő volt, mindkettő teljesen idegen. A gyilkos fegyver és a módszer is más volt, nem lehetett összekötni a két esetet. Akkor egyébként határozottan a jelenlegi énemhez álltam közel, csak még szorítottak az emberi korlátok. Hah, mit nekem már norma vagy törvény! Szabad vagyok, a magam ura, és nyugodtan engedhetek az ösztöneimnek! Ezt a törvényeknek!
Szóval, 19 éves koromig kétszer öltem még. Ez összesen hat gyilkosság, ebből egy baleset, egy önvédelem, négy pedig puszta élvezet. Nem is olyan rossz arány. Na a lényeg a lényeg, hogy az utolsó eset után pár nappal (vagy héttel?) otthon kísérleteztem. Egy megkezdettet folytattam, te úgysem értenéd, tehát nem is magyarázok. Valaki betört a házamba aznap éjjel, én nem vettem észre. Az illető bizonyára észrevette, hogy én még éjnek évadján is lent kísérletezek a pincében, és volt oly kedves és drága, hogy lejött elaltatni. De nem kézzel vagy bottal tette az istenadta, hanem sokkolóval! Pedig felőlem akár vihette volna a házat, ha akarja. Kit érdekelt?! Viszont így a kísérletet nem figyelte senki, és prímán felrobbantotta az egész házat. Áldom a marhát, hogy legalább ezt nem kellett öntudatomnál megérnem és gyorsan meghaltam! Nagy kár, hogy az utolsó emlékem az áramütés, és utána a robbanás hangja. A sors iróniája: pont annyi idős voltam a halálomkor, mint a bátyám az övékor.

És most itt vagyok. Többnyire emlékek és érzések nélkül. Ha nem fájna a fejem, bizony most sem emlékeznék arra, ki voltam egykor. Az emlékek visszahoznak bizonyos korlátozást is, amire nekem semmi szükségem! Úgy utálom! Emiatt most gondolkodom vadászat közben, pedig eddig is remekül csináltam! Nem voltak fölösleges emlékek vagy belső hangok, gondolati megnyilvánulások a fejemben, csak azon kellett töprengenem, hogyan ejtem el a prédám. Nem mintha ez bárkit is érdekelne, de tökéletesen megvoltam úgy is!
Fehér ruhás idegenek közelítenek a rejtekhelyemhez. Ember formájúak, és célirányosan felém tartanak. Ha nem fájna így a fejem az emlékektől, isten bizony széttépném őket! Támadó testhelyzetet veszek fel, és nekirontok a vezetőjüknek, a lenyalt, barna hajú fazonnak, aki a sötét bőrű másik, és az ezüst hajú harmadik között áll. Olyan gyorsan kényszerít megadásra, hogy azt sem tudom, mi történt körülöttem.
- Nem szeretnél ismét önmagad lenni? – kérdésére feleletet sem vár, fájdalom hasít a testembe, minden porcikám sajog. És ott térdelek előttük. Hajtincsek lógnak az arcomba, és megszólalni képtelenül figyelem kezeimet. Ha más nem is, a külsőm emberi. Ez a fazon nem tudja, hogy az imént is tökéletesen önmagam voltam. Hah, micsoda pancser! Igazi idióta.
- Ki a franc vagy te? – emberi szavak a saját hangomon. Rég nem hallottam már.
- Itt az első kérdés, te ki vagy?
- Van bőr a képeden… - köhögöm magam elé. Kétlem, hogy ezek a szavak eljutottak volna a füléig. – Kiyo… Phellera. Most pedig válaszolj az én kérdésemre! – csak gondolatban teszem hozzá a beképzelt tuskó megnevezést.
- Aizen Sousuke. A hozzád hasonlók vezetője és Las Noches ura – oké, én sem vagyok százas, de ez az arrogáns fafej komplett elmebeteg. Viszont ahogy felnéztem rá, realizáltam, hogy maszk takarása nélkül tekinthetek a világra. A mosolyából ítélve ő csinálta. Hogy rohadna meg! Tőlem aztán ne várjon se tiszteletet, se hűséget! De a segítsége miatt, amit én sosem kértem, megadom neki az örömöt, hogy „behódolni” lásson.
- Értem, Aizen-sama – sikerül lenyelnem azt az aprócska öklendezést, amit az váltott ki belőlem, hogy ha csak maró gúnnyal is, de „sama”-nak szólítottam valakit, akit csakis azért veszek magammal egyazon szintre, mert lekötelezett. Rohadék! Ám legyen – Ha biztosítasz nyugalmat, és helyet a kísérleteimhez, örömmel segédkezek bármiben – valamit valamiért. Talán ezzel visszatérhetek kedvenc kutyulgatásomhoz. Hogy fulladna bele egy kanál vízbe! Eszem ágában sincs egy ilyen alakot szolgálni! Nevezzük inkább törlesztésnek. Csak addig vagyok hajlandó moderálni magam, amíg nem egyenlítek.

Már pár napja itt vagyok Las Nochesben. Vagy már egy-két hete is megvan? A napok összefolynak. Az az egoista egy magasabban lévő szobát adott.. Ha nem lett volna ennyi esze, külön kérem rá. A pincében való kísérletezés hibáját elég egyszer elkövetni. Nem akarom én levegőbe röpíteni ezt a… minek nevezte? Palotának?
A szobám (egyben laborom) ajtajára már első nap sikeresen felszereltem a „Belépni Tilos” táblámat. Ez legalább egy-két idiótát távol fog tartani. A „KEEP OUT” feliraton még dolgozom, de ha kikerül, akkor legalább mondhatom azt bármilyen balesetre, hogy én bizony kiraktam a figyelmeztetést, innentől kezdve mindenkinek a maga baja, hogyan sérül meg és hogy nem.
- Ilyen csúnya táblákat nem szabad felszerelni, mert ez gonoszság! – hallatszik fel mögöttem, miközben egy sósavas üveget pakolok. A hirtelen hanghatásra elejtem az üveget.
- Itt veszélyes anyagok vannak, és nem hiszem, hogy tanácsos lenne, ha mindenki itt garázdálkodna – felelek némiképp ingerülten, ökölbe szorított kézzel. Igyekszem elszámolni magamban tízig, mielőtt bármit is reagálok. Az ismeretlen fajtárs hirtelen megjelenik a padlón lévő sósav-folt mellett, és hatalmas vigyorral az arcán figyeli a törött üveget.
- Hű… de szép! – kesztyűvel nyúl hozzá. Könyörgöm, így persze, hogy nem marja meg! – Hát… pedig szerintem egyáltalán nem veszélyes…- összeráncolt szemöldökkel méregetem. Ha nem a laborban lennék, esküszöm…
- Neked talán, mert kesztyűt használsz. De ezek az anyagok maró hatásúak, és a későbbiekben bombák is lesznek itt – csak tudnám, mi a francért mondom el ezeket… Nem értem.
- Bombáák? Megyünk játszani? *>* - ez a lány csak pattog össze-vissza, és bele néz az összes lombikomba. - Tudok ám nagyon jó játékokat… de vigyázz… ha összekevered… - bonyolult kémiai képletekkel kezdi magyarázni, amit magamtól is tudok. Csak hallgatom, hallgatom, és fel nem fogom, miért nem fojtottam még belé a szót. Eleinte csak furának találom, de ahogy magyaráz, sokkal inkább kíváncsivá tesz. Ki és micsoda ez a rózsaszín hajú nő? És mit tud még?
- És kit tisztelhetek benned? – szakítom félbe.
- Hűű ez egy… - vesz a kezébe engedély nélkül egy befejezetlen kutyulékot, aztán egy mosollyal az arcán odébb pattog befejezni. Nem emlékszem, hogy adtam volna rá engedélyt, de… fene tudja, ha robban, akkor egy ostobával kevesebb, ha nem, akkor a végén még jóban leszek vele… Ez aztán apokaliptikus gondolat! Én jóban lenni valakivel…! Cöhh, na persze. - Heh? Jaa… hát… Rózsika *>* - Rám kacsint, majd visszanéz az üvegre, komoly arcot vágva. Én csak amolyan „hülyének nézel?” pillantást vetek rá. – Nem… - Sóhajt egyet majd folytatja - Natalie Salazaar… - Ismét kacsint, ezúttal nevetve. Ezen csak elmosolyodom. Persze, hogy tudom, ő a primera, de egyelőre még nem szolgált rá, hogy kivételként kezeljem mindenki mással szemben.
- Én Kiyo Phellera vagyok – nyújtok neki kezet. Amilyen hozzáértéssel méregeti az üvegeimet, még az is előfordulhat, hogy többet konyít a tudományhoz, mint amennyit megmutat.
Oldalra billenti a fejét, míg felpillant az üvegről. Tényleg érdekes nő…
- Kiyo néni mit csinálsz ma itt? *>* - megrázza a kezem, anélkül, hogy észrevenné megrökönyödésemet a megszólítása kapcsán. Mennyi idős ez szellemileg?! - Segíthetek? *_* - meg sem várja, hogy válaszoljak, már segíteni akar. Hát ha már így állunk, akár tesztelhetem is, érdemes-e arra, hogy ne nézzem le, mint a többi idiótát…
- P-persze… - még mindig sokk hatása alatt vagyok. Komolyan lenénizett egy nálam idősebbnek látszó arrancar?!
- De jó..köszönöm *>* - örülhet, persze, de pattogni össze-vissza egy laborban azért kicsit túlzás… Ki az isten ez a lány?! Primera espadaként megengedhet magának ennyi gyerekességet?! Közben persze folytatja, amit elkezdtem, maga elé pakolászik mindent, és anélkül, hogy a számításokat befejezné - amik egyébként is csak támasztékként vannak leírva, hogy a későbbiekben is megismételhessem – simán befejezi a löttyöt. Sőt, még extrákat is hozzáad. No fene, a végén még ellágyulok, és tényleg kedvelni fogok valakit? Nem! Nincs az az isten! Fölé hajolok megnézi, mit írkál: a kísérleteinek az eredményeit és a hozzá fűződő dolgokat, amik kicsit távolabbról nézve felveszik… egy pillangó alakját? O_o’ Mi a fene?!
Az érdekes jegyzetelési stílusa ellenére kezd megkörnyékezni valami különös érzés vele kapcsolatban… Nem! Lehetetlen, hogy tisztelet legyen! Sokkal inkább valamilyen szimpátia, aminek ott sem kellene lennie… Nem létezik, hogy én Rajta kívül tiszteljek bárkit is! Márpedig Ő egyrészt fiú volt, másrészt nem arrancar-alkat… Ha véletlen hollow lett belőle, már rég felfalta valamelyik fajtársam. Egyszerűen nem gyilkos-típus. Na de kotródj a fejemből, Nii-san! Ezért volt jó egy egyszer lidércnek lenni: nem bukkantak fel lépten-nyomon az emlékeim egy olyan időszakból, amit nem is szerettem!
- Szayel-nii-sama nagyon okos arrancar ám *>* Én is ilyeneket szoktam főzöcskézni… persze a rakoncátlan pillangóim mindig elrepkednek T_T - kezd el naivan csacsogni össze-vissza mindenről, aminek az eddigiekhez semmi köze sincsen, vagy legalábbis igen kevés… De elkapok egy információfoszlányt, ami azonnal sokkolóan hat rám…Vagyis ledöbbenek rajta, na. Tehát ennek a Natalie-nak van egy bátyja… Áhhh, kit érdekel?! Térjünk csak szépen vissza a témára!
- Hát… nos… nekem ez a hobbim… mármint a különböző savak kevergetése. Némelyik egész hatékonyan használható bombákba…- kicsit elgondolkodom. Ugye nem arra készülök, amire gondolom, hogy készülök?! - Mit szoktatok csinálni a testvéreddel, Natalie-san? – de, pontosan azt teszem. És ha ez nem lenne elég, legnagyobb megrökönyödésemre a tisztelet jelét adom neki, teljesen öntudatlanul! Én nem szoktam senki neve mögé szócskákat rakni! Aizen sem kivétel, csak ha jelen van személyesen… Erre most begaloppozik ide a primera espada és én pár percnyi beszélgetés után már tiszteletet adok neki… Az eszem megáll! Mikor süllyedtem ilyen mélyre?!
- Hűűű te Kiyo néni… nagyon okos vagy ha ezek mennek - Teljesen felélénkül a tekintete. Pontosan olyan arcot mutat, mint egy kislány. De miért van az az érzésem, hogy mindez csupán álca, és a valódi természetét nem fogja megmutatni? Jobb lesz egy kis gyanakvással kezelni. De… szimpatikus… Nem-nem-nem-nem! Ilyet még gondolatban sem mondtam! Sőt, ha még egyszer lenéniz, lenyakazom! - Őőő – helyezi egyik ujját csodálkozva a szájára. Ha nem lenne gyanús, azt mondanám, teljesen ártalmatlan kölyöklelkű egyén. - Hát ilyesmiket… mint itt… vagy az baj? T_T – Heh? Ez most komoly?!
- Dehogy baj. Szerintem kifejezetten jó – mosolygok rá, mert jobbat nem tudok, hogy leplezzem az érzéseim. Tartok tőle. Ha valaki képes belőlem ennyi idő alatt őszinte tiszteletet kiváltani – mert ezt már muszáj annak neveznem(!) – akkor ott valami nincs rendben! És rá fogok jönni, mi az, kerül, amibe kerül!
- Tényleg? *>* Tudod… vannak itt nagyon gonoszak ám akiknek ez nem tetszik T_T - elkomolyodik, de ez csupán addig tart, ameddig nem talál megint valami érdekeset… - Jaj… de jó… *>* - tudtam. Megint nézelődik… - S mond csak… neked ki az espudád? *>* - Hah? Mit akar ez a lány? Csak nem…?! Azt feltételezi, hogy van valaki, aki nekem képes dirigálni?! Egy frászt!
- Nincs espadám – nem kell gondolkodnom, hogy rávágjam a nyilvánvaló választ. - Nem akarok olyat segíteni, akinek semmi érzéke a tudományhoz – magyarázatomat sokat mondó pillantással toldom meg, szinte öntudatlanul. Ennek az üzenete csupán annyi, hogy ő kifejezetten tehetséges tudós, legalábbis az alapján, amit eddig láttam. Hovatovább, még együttműködni is hajlandó lennék vele, ha úgy hozná a helyzet! Cöhh, nem, ezt kimondani fix, hogy nem fogom!
Natalie meg mit csinál? Na mit? Oldalra billenti a fejét, és felfelé ívelő behunyt szemekkel szélesen elmosolyodik. Ebből nem fog kisülni semmi jó.
- Nagyon szereted ezt a játékot igaz? *>* - lelkesen érdeklődik, és sajnos nem értem, mire megy ki a játék… Pedig jó lenne tudni!
- Ha a vegyületek kevergetését annak lehet nevezni... Akkor igen. Errefelé ez az egyetlen szórakozás – persze a gyilkolászás sem olyan rossz dolog, de hát azt nem lehet ész nélkül művelni… Bár egyesek képesek rá, de abban nincs semmi művészi. Nincs semmi a ritka öröm élvezetéből. Ellenben kísérletezni minden előkészület nélkül tudok, és ha valamit eltolok? Annyi baj legyen, csinálok ellenanyagot, ami újabb feladat és voilá, meg is van a napi szórakozás! Na ez az, amit egy IQ-fighter sosem fog megérteni.
Hátat fordít ugyan, de a hanglejtése alapján még mindig mosolyog…
- Kiyo néni… nem játszunk együtt? *>* - Már megint lenénizett… de már valahogy nem izgat… Csak csodálkozva pislogok párat a kérdésén, majd elnevetem magam. Nem tudom, mire akart célozni ezzel az egésszel, de nem is fontos.
- De, lehet róla szó.
Erre ő csak tapsikol párat örömében, majd visszafordulva rám kacsint.
- Akkor mától te leszel az egyik ékkő pillangóm *>* - a mosolya mögött valami különös jelenik meg a tekintetében. Éppen csak egy pillanat erejéig látom azt a különös fényt, de a jelentése egyértelmű. Belemar a tudatomba, és nem hagy nyugtot pár másodpercig. Aztán elfogadom a megmásíthatatlant. Legalább magammal nem kell többé vitatkoznom vele kapcsolatban. A különös az egészben, hogy tulajdonképpen cseppet sem zavar a tényállás. Ajkaim ravasz mosolyra húzódnak.
- Akkor ezentúl sok időt fogunk együtt tölteni, nem igaz, Natalie-sama? – ez az első alkalom, hogy valakinek a neve mögé nem gúnyból teszem oda ezt a szócskát. Vele kapcsolatban tényleges tiszteletet fejez ki. Ez még mindig fájón hasít belém, hisz erre még senki nem volt képes, a bátyámat kivéve. Belőlem tiszteletet kiváltani… Hova fajul ez a világ?
Ismét egy kacsintást kapok, és mielőtt észbe kapnék, már ölelgetnek… Mi van már megint?! Teljesen elpuhultam volna a közelében? Nem, ez valami más…
- Kiyo néni… én nagyon remélem *>*
Még mindig nem tértem magamhoz a reakciója miatt… és a sajátom miatt. Igen, leginkább amiatt, hogy abszolút nincs reakcióm, csak egy jól eső érzés… Már olyan régóta nem volt velem ilyen közvetlen senki… Talán az ő közelében végre nyugalmat találok.
- Akkor úgy lesz – ezzel a mondattal megpecsételtem Las Nochesbeli jövőm.

~ Kinézet

168 centi magas, 19 évesnek látszó lányt látsz magad előtt, ragyogóan zöld szemekkel. A lány arcát féloldalas, halványlila frufru, valamit kétoldalt egy-egy tépett tincs keretezi. Haja hátul a lapockája aljáig ér, egyenesen van levágva. Fülében egy karika, és három másik fülbevaló díszeleg, a karikát és a legmagasabban lévő fülbevalót egy vékony lánc köti össze. A hétköznapi hollow-létre emlékeztető csontdarab az ő esetében egy közepesen vastag, domború fejpánt, melyből két oldalt egy-egy szarvacska nő ki. Egy ujjatlan, fekete peremű garbós felsőt visel, melynek apró dekoltázsában pont látni a szegycsontja kezdeténél lévő, hollow-kra jellemző lyukat. A felső alatt egy fekete toppot hord, és a felső derekát egy vastag fekete öv köti át. A hagyományos egyenruha nadrágjának egy combközépig érő, sort-változatát viseli. Cipője hagyományos, azonban feltűnő lehet a fehér szalaggal rögzített, térd fölé érő fekete harisnya. Ezen kívül különleges ismertetőjegye még a karjait a felkarja közepétől fedő, kimonó-ujjra hasonlító ruhadarab. Fegyverét, két kék színű, fémmel erősített legyezőt a hátánál a felsője övébe tűzve hordja magánál.


~ Jellem

Teljesen kiszámíthatatlan személyiség. Nála könnyen előfordulhat, hogy az egyik pillanatban nevet valamin, de egy másodperccel később ugyanazért a beszólásért már az ember torkának ugrana. Nála sosem lehet kitalálni, az adott pillanatban éppen mi az, amiért már ölne, és mi az, amit elfogad viccnek, vagy épp kárörvend rajta. Magát a legtöbbeknél jobbnak tartja, még akkor is, ha fizikailag gyengébb, így nála már azt nagy szó elérni, hogy valakit önmagával egyenrangúnak tekintsen, a tiszteletét kivívni pedig szinte lehetetlen. Las Nochesben ez eddig egyedül Natalie Salazaarnak sikerült, ő az egyetlen, akinek a neve mögé nem gúnyból teszi oda a „sama” szócskát. Még Aizent is csak azért nem nézi le, mert segített levenni a maszkját. Ennek ellenére egy egoista baromnak tartja, és gyakorlatilag csak akkor szólítja „Aizen-sama”-nak, ha ő maga is a teremben van.
Egyetlen olyan hely és helyzet létezik, ahol bármilyen idióta vagy irritáló legyen is a társasága, megőrzi a hidegvérét: ez akkor történik, ha épp a szobájában kísérletezik, illetve a kísérletei eredményét jegyzeteli. Illetéktelen behatolót viszont a kísérleti állapot nélkül nem tűr meg a szobájában. Az engedély nélküli belépést többnyire saját gyártású bombáinak egyikével torolja meg, elvégre a szobája ajtaján ott virít egy nagy belépni tilos tábla és nagy betűkkel a „KEEP OUT” felirat. Tehát elvei szerint innentől kezdve, aki hülye, az magára vessen, ő szólt.
Olyan dolog, ami lelki gyengeséget jelent nála tulajdonképpen csak egy van: a villám típusú zanpakutok. Ez a fajta félelemnek is nevezhető érzelem – bár ő maga ezért a kifejezésért ölne – a halálának körülményeire vezethető vissza. Érdekes viszont, hogy robbanóanyagokkal, vagy maró hatású folyadékokkal semmi baja.


~ Képesség(ek)

Kiyo képessége, hogy képes manipulálni a teret. Ennek a képességnek az egyik megnyilvánulása a teleportálás, mellyel bizonyos távkorlátozással közlekedhet. Kis tárgyakat is képes a kezébe hívni, így például egy szobájában felejtett, tenyérbe illő üveget/bombát, magához teleportálhat akár az emberek világába is. Tárgyakat maximum 3-szor mozgathat, minden alkalommal maximum 1-et!
Teleportálással egy képességénél erősebb Bakudou-ból nem tud kiszabadulni, mert az meggátolja a teleportálási képességét!
Fentebb említett távkorlát:
1. szinten pontonként 2 méter, utána pontonként egy (maximum 34 méter). Tárgyakra ez a korlát: 50 méter.


Második képessége, hogy a térmanipulálás által képes megvágni az ellenfelét távolról is. Ennek több fokozata van, mindegyiknek más a hatósugara, és más a sebzésének erőssége, valamint a bele fektetett energia is.
1. Mutatóujjal: elhúzza a mutatóujját egy irányba, és a 3 méteren belül tartózkodó ellenfélen a mozdulat irányának megfelelően megjelenik egy maximum 1-2 mm mély karcolás.
2. Tenyerével: az első fokozatnak egy erősebb változata, amikor az egész tenyerével suhint, és a tenyér élének vonalában hat a támadás. A hatótáv itt már 5 méter, a vágás mélysége 1-1,5 centi lehet.
3. Csukott legyezővel: itt már a kezében fogja a legyezőjét (mindegy, hogy mindkét kezében van-e egy legyező, vagy csak az egyikben, az támadás szempontjából nem lényeg), és a legyező útjának a vonalában keletkezik vágás. A hatósugár 10 méter, a vágás mélysége legfeljebb 3 centi (kivéve közvetlen szúráskor).
4. Nyitott legyezővel: a mechanika ugyanaz, mint a korábbiakban. A hatótáv 16 méterre nő, a vágás mélysége már elérheti a 7 centit is. (közvetlen támadásnál értelemszerűen mélyebb is lehet).
A sebzés mélysége arányosan csökken a távolsággal, így a hatótáv sugarán minden esetben csak vékony karcolást tud elérni!
(A legyezők anyagát fémtüskékre feszítették ki, első sorban azok vágnak. Az anyag a használó lélekenergiájával van megerősítve, így az is okozhat sérülést, valamint nem szakad el.)
Ezt a képességet és fokozatait a karakter a fejlődése során ismerné meg az alábbiak szerint:
1. 4 pont
2. 6 pont
3. 9 pont
4. 12 pont


~ Zanpakuto

Neve: Demonche Sombria – Sötét Démon
Parancsa: Osoikakare, Demonche Sombria / Lanza, Demonche Sombria! - Csapj le, Sötét Démon!
Resurrección: Legyezőinek kiengedése után haja 15-20 centivel hosszabban omlik hátára, a fején lévő csontpánton elhelyezkedő szarvak többszörösükre nyúlnak. Továbbá hátán megjelenik két denevérére emlékeztető szárny is. Ruhája módosul: a nadrág eltűnik, helyébe a felsőrész meghosszabbodott változata lép, mely így egy rövid ruha alakját ölti. Legyezői szintén nagyobbak az elzárt alakhoz képest, ám az erő felszabadítása után többé nem lehet őket becsukni a fémes megerősítés miatt, és a támadási mechanizmus is megváltozik.
Támadások, amiknek a nevét nem tudni, mert ha van is nekik, Kiyo akkor sem fogja kimondani… :
1. A lényege tulajdonképpen a térmanipulációnak egy erősebb változata. A legyezőivel képes olyan hullámot elindítani, ami ha eltalálja az ellenfelet, komoly sérülést ugyan nem biztos, hogy szenved tőle, de hosszan tartó szédülés és fejfájás lehet az eredménye, valamint mindenképpen kibillen az egyensúlyából, és méterekkel hátrébb repül, ezzel támadási felületet szolgáltatva Kiyonak.
2. Távolsági támadás: a legyezőit összetapasztja az erejével, melyek így egy hatalmas kör alakját öltik. Ezt, ha kedve van a feje fölött párszor megpörgeti, vagy csak minden előzetes jel nélkül, lendületből dobja el az ellenfél felé. A „körlegyező” mozgását kezével irányítja, de ez nem minden: a fegyver pörgése közben, peremétől 1 méteren belül olyan erőt gerjeszt, ami elvágja, amihez hozzáér.

-> Mindkét támadás leírása a karakterrel azonos pontszámmal rendelkező ellenfélre érvényes (az első a resu-pontra értendő kidou ellenében, a második fegyverhasználatra az ellen a védekezési mód ellen, amivel az ellenfél védekezni kíván). A magasabb szintűre értelemszerűen fokozatosan(!) kevésbé hat. Tehát teljesen kivédeni őket csak a karakter pontszámának kétszeresével rendelkező tudja, anélkül, hogy megmozdulna. A többiek kénytelenek odébb shunpozni/sonidozni/egyebezni, ha el akarják kerülni.

~ Szeret - nem szeret

+ bátyus (heh, már csak az emléke)
+ Natalie-sama *-*
+ veszélyes anyagok összekeverése
+ kísérletezés
+ véres küzdelem

- rendőrök
- shinigamik
- villám alapú zanpakutok – ezeket különösen utálja
- ostoba alakok
- úgy alapjáraton – nem túl sok kivétellel – minden és mindenki


~ Felszerelés(ek)

Ha magához hívja, akkor a bombái, de ezeket nem hordja magával, csak teleportálgatja őket.