Beavatás

Tárgy: Beavatás Kedd Nov. 29, 2011 7:17 pm

Beavatás
státus: szekvenciák

-Mindennek a természete az üresség, az ürességnek is üresség a természete. Minden halandó még a lélek is, ez az igazság törvénye, de az igazság törvényének is az a természete, hogy üres. Akkor mi van itt? Igazából nincs itt semmi amit anyagnak, vagy lénynek, vagy embernek, vagy személynek lehetne nevezni, mert mindez káprázat. Nincs itt semmi csak úgy érzékeled, ez a káprázat, amibe a lelked kerül. A hinduk Mayanak, Buddha Samsara-nak, a taoisták áramlásnak nevezik ugyanezt. - szólt az ősöreg a fánál, ahogy lenézett a felhőkről lótuszvirág trónusának. Épp egy istennek magyarázta.
- Értem mester, de akkor minden hamis? Van valami, amit érdemes megtartani? - kérdezett vissza az isten, akinek véréből építkeztek.
- Nem, és igen. Nem hamis, mert mindent átérzel, a tudás, a megértés nem segít abban, hogy ne érezd, de abban igen, hogy lásd ez nem valódi. És minden hamis, és az egyetlen tudás amit birtokolni érdemes az önmagunkról szerszett tudást. Abba benne van minden értelem amit kaphatsz. Az egység lényege ez, magadon keresztül megismered és ura lehetsz az egész világnak.
- Az igazán jó lenne, nem kellene félnem semmitől.- válaszolt az isten.
- Nem úgy van az, most sem kell félned semmitől, léted, tested, erőd halandó pedig már isten vagy, egész hatalmad és ez a világ minden ami él, csak egy napig tart. Még a lélek sem halhatatlan.
- Akkor mit kezdjek a kialakult rossz helyzettel mester?
- A király akkor jó uralkodó, ha nem cselekszik. A háború vérrel jár, a védekezés ugyanúgy, hagyd hogy mások megoldják.
- Eddig is ezt tettem...
- Tudom, hagyd rám ezt a szörnyű szenvedést, neked tisztának kell maradnod, te uralsz itt mindent, ezért hagyd, hogy én elsimítsam, te pedig uram igyál teát, egyél rizst mert ennél természetesebb nincs. Térj vissza önmagadhoz és gondolkozz el az ürességen.
- Úgy lesz, úgy lesz. De kíváncsi vagyok, hogyan fogod őket megleckéztetni?
- Felébresztem őket felség, idehozom őket, itt majd megtanulják miről van szó. Ha megtanulták, érteni fogják minden halandó, akadály nem létezik, mint ahogy neked sem létezett, miután tanultál.
- Köszönöm, most már megnyugodtam, ha te kézbe veszed, akkor minden biztosan helyrejön. - mondta az isten és kezét összetette az imához, eloltotta a füstölőket, elfújta a gyertyákat és a füstből párából kialakult öreg tanító eltűnt.

Seireitei

A mai nap sürgős királyi parancs érkezett be a főkapitányhoz. Amikor meglátta, majd kiesett a kezéből a papiros. A palota szolga lehajtott fejjel megvárta míg tökéletesen elolvasta minden sorát. Eztán azonnali hatállyal összehívatta a kapitányok tanácsát. Egy szokatlanul nagy arrancar támadás miatt a többiek kapitány csupán lepkével értesül az információkról. A főkapitány azonnal kiadja parancsba, hogy a jelenlévők hozzák magukkal néhány emberüket és várjanak, mert egy különleges kaput fognak megnyitni. A kapitányok s a többi halálisten haptákban állva várta, hogy végre kinyíljon a kapu, ám csupán két szerzetesnek kinéző kopasz fickó jelent meg, meghajoltak az istenek felé majd a kezükben pihenő apró imagyöngyökkel mormolni kezdtek valami annyira ősi szöveget, hogy még a legvénebb kapitány sem értett belőle egy mukkot sem. Vakítóan éles fény sugárzott ki és szép lassan ajtóvá formálódott. Ezzel egy időben, Hueco-mundo szürke sivatagjában, a harc idején is megnyílt egy, azoknak, hogy akik tudnak, csatlakozzanak. Ám néhányan úgy is átszöktek, hogy nem is voltak hivatalosak...gondolván, hogy az átjáró egyenesen seireiteibe nyílik, ám mindkét fél tévedett, mikor átlépett a kapun. A másik oldalon hatalmas felhőkre léptek, tündöklő kék ég szikrázott be mindent és sehol senki, ám visszafelé senki sem léphetett, visszafelé nem vezet út. A hatalmas gomolygó felhők, olyan puhák voltak akár a párnák, alattuk több ezer méter mélység, még sem volt hideg, mégsem száguldott a szél, úgy érezték egy másik világba csöppentek. A lélekenergia áramlása soha nem látott erővel hat át mindent, mintha egy nexusa lenne annak.

// egy kicsit módosítottam a helyszínen, remélem nem probléma, mindenki írhat, az arrancarok és egyéb nem shinigami karakterek a Hueco-mundoi kapun juthattak át.//

Tárgy: Re: Beavatás Szomb. Dec. 03, 2011 3:48 am

*Így történt meg, hogy testem egy olyan világ martalékául esett, ahol a sivár, homokkal teli börtön emlékeztet bezártságomra. Midőn kiszabadultam, nem volt olyan, mintha újjászülettem volna, csupán a tüdőmbe kerülő levegő juttatott némi megnyugvást a számomra. Nem értettem a napot, mikor Rinaaya-sama elrabolt, hogy a sebesült lidércekkel teli világba vigyen, de nem ellenkeztem. Tisztában voltam azzal, hogy nekem nem szabad ellenkeznem egy oly' nagy hatalmú boszorkánynak, aki felettem áll. Csupán egy ostoba félvérnek tartom magam mellette, aki bármilyen elszántsága ellenére mindig mindent elront. Szeretnék egyszer olyan hasznos személlyé válni, akit szívesen kérnek majd meg bármire is. Ám, amiért ettől igen csak távol állok, ezért ez csupán a jövőre nézendő álmaim egyike lesz. Hazudnék önmagamnak, ha azt mondanám, hogy emlékeim visszaszerzése lenne e célra a megoldás. Félelem járja át testemet, ha arra gondolok, hogy emlékeim visszaszerzésével majd lényem egésze változásra kényszerül. Ugyanakkor, mikor felvillan egy-egy kép, rögvest rohanok a könyvtárba megnézni annak hátterét. Ki érti ezt? Önmagam ellen cselekszem, s ez csak egyre jobban elrettent.
Hosszú sétálásunk következményében egy eléggé kaotikus háború közepén találhatjuk magunkat. Megtorpanok, "társammal" ellentétben a tömeg valamely részén, és komor tekintetemmel végig nézem az események zajlását. Ez volna, azaz élet, melyet a sors reám bízott? Az élet vajon tényleg azt akarta, hogy bezártságom után ennyi háborút nézzen végig szemeim? Talán a múltban is erről szólt kietlennek tűnő életem? Halovány csillogás, ó az a megfoghatatlan fény! Megfoghatatlan árnyas fényesség, mely a puszta aljzatát végig simítja. A személy, igen az ő karjai. Ahogy jön, úgy is távozik, s akkor minden ismét olyan üres. Annyira üres minden, és annyira magányos is. Egyedül érzem magam a sok harcoló fél között, segíteni akarok nekik. Hogyan tegyem ezt? Hogyan váljak olyanná, aki elég erős ahhoz, hogy terheket emelhessen le a megtört lelkekről? Én csupán egy, egy senki volnék. Egy névtelen félvér, aki tetszetős nevét mástól kapta. Nem vagyok részese e világnak, az én időm már rég elveszett. De hiszen milyen is volt, azaz idő? S milyen is voltam én akkor? Milyen vagyok most? Nem nézek én tükörbe, félek a tükörképemtől. Félek olyat látni, ami majd bánt, félek, hogy majd nem tehetek semmit sem. Nem is szabad nékem bármit is tenni, nem kaptam rá engedélyt. Komoran pillantok a száraz homokra, a szemcsés talaj sűrűsége nyomasztónak bizonyul szemeimben. De jobb ezt látni, mint önön tehetetlenségemet egy háború közepén.
De nini, egy fény, a remény fénye, hogy menekülhetek ama karba, mely majd oltalomként borul elmém sötét zugaira, a magány barlangrendszerére. Lábaim futásnak erednek, hogy talán egy kis szerencsével majd elérjem a szabadulás ajándékát. Behunyom szemeim az utolsó ugrásra, s erősen imádkozok azért, hogy az átjáró az a haza irányába vezessen. Bár tudnék úgy teleportálni, hogy haza juthassak, akkor nem kéne ezt igénybe vennem.* ~Sajnálom Rinaaya-sama, hogy nem tudtam remek hasznára válni, de nekem még látnom kell az arcát. Látnom kell mai nap is az arcát, hogy elmerülhessek a megtörtség habjaiban. Sivár életemet megtöltő hullámokkal a mai nap estéjén is szembesülni akarok.~ *Ám az élet dicső iróniájában máshol kötök ki. Más az a világ, ahová vezet az út, más a talaj is, mely materializálódik talpam alatt. Lágyan simogató eszencia, egy természeti jelenség. Nyomasztó kellemesség, mi megcsapásával elnehezíti valamelyest tüdőm belső izmait. Félénken nyitom fel szemeimet, s a meglepettség határán egy könnycsepp zúdul le arcomon. Csodaszép világ, de lepillantva, a kemény mélység csattanója késztet a kétes eredetű sós cseppre. Hová keveredtem én? Hol vagyok most, ahol még kisebbnek érezhetem magam, mint eddig? Egy harmonikusan elmerülő fehérségen állok, de odalent a sötétség az, mely éhező karmaival mintha felém nyúlna. Felmerül bennem a kérdés, hogy miért én állok itt és miért nem más? S mit vár tőlem az út, melyre jelen esetben rá tértem? Alattam a mélység, felettem az erő, mindkettő mintha elnyomni készülne. Talán ha megpróbálok lépni, akkor majd a két ellenpólus nem nyom el. De mi lesz, ha lépésemre majd lezuhanok? Mi lesz akkor? Bármi is lesz, igazából ellene aligha tehetnék. Nem merek egy ilyen hatalmas helyen mágiát alkalmazni engedély nélkül. Inkább csak apró, de félénk lépésekkel próbálkozom, mi alatt másokat is felfedezek. Ijedten hőkölök hátra, mihelyst véletlen valakinek, sikerül neki mennem, nem figyelésem okán.*
- Bocsánat..én..én..nem akartam! *Hajtom le fejem, nem nézhetek szemeibe. Ártottam a hátának, ha pedig miattam leesett, akkor meg főleg nem nézhetek rá. Megsérteném vele, ha ezek után megmerném tenni. Azért remélem, hogy az illető, akibe sikerült véletlen belemennem, nem szenvedett különösebb károkat. Ha pedig szabad, és lehet, majd minden igyekezetemmel meggyógyítom.
A burjánzó fehérség, a feneketlen mélység fölényében pedig, talán egy kis támasz, talán. Tán, ha erre koncentrálok egy kicsit, akkor majd tudok lépni. Jó volna tudni, hogy mi ez a hely, s hogy miért éppen ide kerültem. Viszont az elmúlt évtizedek azonban kicsit megtanítottak arra, hogy ha csendben maradok, és megpróbálok nem útban lenni mások számára, akkor majd minden rendben lesz, talán...*

Tárgy: Re: Beavatás Szomb. Dec. 03, 2011 10:12 am

Valahogy ijesztő számomra, ha szükségét látja a főkapitány a jelenlétemnek. Hiába az elődeimnél viszonylag nyíltabb politika és az osztag kvázi megnyitása a Gotei 13 felé, azért a Kidoushuu nyílt jelenléte bárhol még mindig ritkaságszámba megy. Többnyire még így is a háttérben maradva végezzük a dolgunkat, ahogy az sem változott, hogy szolgálat közben az alacsonyabb rangú tisztek egyenruhája takarja az arcot, amennyiben kimerészkednek az osztag elszigetelt és többnyire mások számára tiltott területéről. Jól van ez így, és nem is szándékozok változtatni rajta. Viszont úgy éreztem, hogy a teljes elszigeteltség már nem tesz jót, és talán ezért is hagyják ott sokan az alakulatot, hogy az őrosztagok egyikéhez csatlakozzanak. Szóval legalább szabadidejükben elhagyhatják a barakkokat és elvegyülhetnek a shinigamik tömegében, ahogy én is így teszek. Tudom jól, hogy Hajime-san és Reika-chan is rendszerint kap az alkalmon, rosszul is érezném magam, ha mondjuk a fiút el kéne szakítanom a szüleitől. Az én kis tündéremnek meg amúgy sem lehetne nemet mondani, amikor azokkal az igéző ametiszt színű íriszeivel rám néz <3
Khm... szóval ott tartottam, hogy ijesztőnek találom, ha hívat a soutaichou, mivel arra utal, hogy valami kifejezetten jelentőségteljes témáról van szó, és akkor már eleve nem jól kezdődik a dolog ^^" Kénytelen-kelletlen összeszedtem hát a cókmókomat és a lehető legérdektelenebb fapofámat felvéve, nyugodt tempóban elbattyogtam a megadott koordinátákra. Jellemző módon az utolsó között futottam be, de legalább így is maradhattam relatíve feltűnésmentes, elvégre egy idő után már nem az érkezőkre figyel az ember Neutral

Annyit azért megengedtem magamnak, hogy lustán intsek az egybegyűlteknek, különös tekintettel az 5. osztagos kitérőm alatt megismert Eiji-sanra, valamint az időközben kapitánnyá váló Nara-sanra. Bár nem volt az olyan régen, hogy mi ketten még más osztagok képviseletében, de azonos gyökerekre támaszkodva először összefutottunk, mégis nosztalgikus érzések fogtak el. Akkor még a legnagyobb teher, ami a nyakamba szakadt, az a krumplipucolás volt Kohaku-sannál.
- Hm... kíváncsi vagyok, mit mondanak. Úgy hangzik, mintha egy ősi kidou idézése lenne. - Nyilvánultam meg egy fekete rövid hajú, látszólag hadnagynál alacsonyabb rangú tiszt mellett álldogálva, miközben azzal foglalatosodtam, hogy rágyújthassak. Leginkább az foglalkoztatott, hogy kik is ezek a szerzetesek, mivel garantáltan nem az én osztagomhoz tartoztak. A kapu megnyílásával járó fényjelenség nem különösebben kötött le azon túl, hogy kis híján megvakított, de ezt az apró kis mellékhatás csak addig zavart, amíg át nem léptem az ajtón és ki nem kötöttem egy teljesen ismeretlen, semmire sem hasonlító helyen. A tarkómat vakarászva nézelődtem a felhőkön sétálgatva, még azt is megengedtem magamnak, hogy odasétáljak a széléhez. Nos, ez hiba volt, ugyanis mikor lenéztem és felfedeztem magamnak az alattunk elterülő mélységet, valaki hátulról nekem jött, én meg kissé meglepett arckifejezéssel engedelmeskedtem a gravitáció törvényének.
- Oi. - Méltatlankodtam egy sort, miközben elhagytam a felhők vonalát. Nem tudom kire ijesztettem rá, talán senki észre sem vett, ahogy lebukdácsoltam, viszont én élveztem a rövidke szabadesést, amíg Kurai Tenshihez nem nyúltam, hogy némi lélekenergiát adagolva bele szárnyra kelhessek. Lassacskán vissza is lebegtem a felhőre, hogy azért csak mérsékelten rémisszem halálra a hiányomra felfigyelőket, árnyszárnyaim pedig puhán le is tesznek. Nem különösebben zavartattam magam, csak egy aprót köhintettem jelzésértékűen, s mintha mi sem történt volna, folytattam a sétát.

Tárgy: Re: Beavatás Vas. Dec. 04, 2011 1:23 am

Éppen egy edzés közepén figyelek fel az érkező fekete szárnyasra egy üzenettel, hogy egy sürgős kapitányi gyűlés lesz. Amióta kapitány lettem valahogy megsokasodnak ezek az összejövetelek, de lehet, hogy képzelődök. Hadnagyként néha szólt Misty, amikor egy gyűlésre ment és nem lesz az irodájába, de az nem volt olyan sűrűn. Bár az is megeshet, hogy hirtelen jött egy-kettő és nem volt ideje szólni. Na, de mindegy. Gyorsan letöröltem magamról néhány izzadság cseppet és edzés miatt, majd visszamentem az irodámban, hogy gyorsan egy kicsit felfrissítsem magam, majd útnak is indultam az 1. osztag felé. Nem szándékoztam utolsónak odaérni, hiszen Soutaichou-dono nem kedveli a későket és kizárja őket a megbeszélésről.
A gyűlésen tudomás szereztem arról, hogy egyenesen a nagyfőnöktől érkezett parancs, ami nagyon meglepő volt. Úgy tudtam a király teljesen el van zárkózni tőlünk és névileg ő a vezető, de nem csinál semmit. Minek ad egyáltalán nekünk küldetést, neki ott vannak a 0. osztagosok, nem? Azok sokkal erősebbek, még a legerősebb kapitánynál is. Vagy túl alantasnak gondolták a feladatot, ezért ránk sózták? Biztos nagyon oda vannak magukkal, hogy lógathatják ott a lábukat és leshetik a király minden óhaját-sóhaját.
Az információk hiánya egy csöppet zavart, hiszen csak azt mondta el a Soutaichou, hogy hozzunk magunkkal valakit és menjünk a találkahelyre, ahol majd megnyílik valamilyen kapu, amit még valószínű nem láttunk. Ezek szerint nem az Emberek Világa, vagy Hueco Mundo lesz az úti célunk, hiszen ahhoz normál átjáró is megfelelt volna. Valami új világba akar átvinni minket, de vajon mi lehet ezzel a célja? És miért nem közölte velünk előre a küldetés részleteit, így a Soutaichou is csak találgatni tud, hogy kit küldjön, ki a megfelelő személy a feladatra. Meg azt se felejtsük el, hogy egy társat is kell vinni. Ezt is több kérdést szül a fejemben, amikre csak találgatni tudok. Ha csak ennyit mondanak, hogy vigyek egy társat, akkor arra gondolhatok, hogy a hadnagyomat szeretnék vagy valakit, akiben megbízok teljes mértékben, aki akár egy személy is lehet. De ezzel mit akarnak elérni? Ha olyat akarnak, akivel jól összedolgozok és pár szóból is megértjük egymást, lehet, hogy tesztelni akarják, megfelelő vagyok-e kapitánynak. Bár akkor azt mondták volna, hogy az osztagomból hozzak valakit, de ezt egy szóval sem említették. Szóval teljesen elvesztettem a fonalat, mit is akarnak tőlem.
Visszafelé menet, azon agyaltam kit vigyek magammal. Annyira már ismerem Tomokot, hogy nem szívesen megy küldetésre, inkább gubbaszt az irodában és a papírmunkával foglalatoskodik. Megfenyegethetném, hogy ha nem jön velem, akkor az én irataimat is át kell néznie, de valószínű nem rémülne meg tőle. Először is visszamentem az osztaghoz és felkaptam egy halom papírt és átcipel neki, mert nem lennék kész velük a küldetés miatt. Ő biztos szívesen megcsinálja és ezeket nem pont nekem kell aláírni, direkt a jelentéseket vittem oda, mert azt a hadnagy is aláírhatja. Szerencse, hogy rendet tartok az iratok között és szét van válogatva több kupacra. Jelentések, kérvények és egyéb iratok halmokra. Egyúttal közöltem vele, hogy nem tudom, mikor érek vissza a misszióból, addig is vigyázzon az osztagra.
Az épületből kifele menet, már tudtam, hogy kit választok partneremül, ezért a 8. osztag volt a következő megállóm. Mivel Mitsuko taichou, nem jön a küldetésre, ezért elrabolhatom mellőle Tasut, hogy velem jöjjön. Már járatos voltam valamennyire a 8. osztag létesítményébe, bár nem, hogy nem tudnék eltévedni. Tasu irodájához csukott szemmel is odatalálnék, így gyorsan megérkeztem a kitűzött célhoz. Kopogtam, de nem vártam meg, hogy válaszoljon valamit egyből benyitottam, ő is be szokott rontani az irodámba, minden kopogás nélkül, ennyit megengedhetek magamnak.
- Ossu! Remélem, van kedved küldetésre jönni velem. Vagy nem szívesen hagyod itt az iratokat? – köszönök, majd térek egyből a tárgyra és egy kicsit viccelődök a papírmunkáról, mivel tudom, ő se nagyon rajong érte. Biztosra vettem, hogy inkább jön velem, mint hogy iratokat kelljen kitöltenie. Közelebb menve egy puszit nyomok az arcára, hogy biztos igent mondjon.
Egy-kettőre meg is érkeztünk a találkozási helyre, ahol nem láttam olyan sok ismerős arcot. Az elején nem is, de később megláttam Mistyt, akit egy mosollyal üdvözöltem, majd később Kawashima-sant is megpillantottam, aki már a Kidoushuu kapitánya lett, amióta nem láttam, és egy visszaintéssel köszöntöttem. Ezután nem kellett sokat várni és megjelent két kopasz fickó, aki meghajolt előttünk, majd mormolni kezdett valami idézésszerűt egy ismeretlen nyelven. Amint befejezték egy vakító fény termett előttünk és ajtót formált. Nem mondhattam ellent a parancsnak, de egyáltalán nem értettem egyet vele, hogy betessékelnek egy átjáróba, minden információ nélkül. Mi a garancia, hogy nem a halálunkba megyünk? Egész idő alatt Tasu közelében maradtam, hogy ha bármi is történne meg tudjam védeni.
Átérve az átjárón egy kicsit zavarta a szememet a hirtelen fényesség, de nem törődtem vele, látni akartam, hova is kerültünk. Mindent kék és fehér szín borított, a ragyogó kék ég és a talajként funkcionáló hófehér felhő, ami olyan puha volt, mintha egy tollrengetegen lépkednék. Nagyon elámultam a látványon, hiszen nagyon szép volt minden, de egyetlen élőlényt sem láttam a közelben. Talán ez az egész csak egy álca, ezért bármelyik pillanatban készen álltam, hogy előrántsam a kardomat. Ki fogja itt elmondani nekünk, hogy mi a dolgunk, ha nincs itt senki, egy ilyen habos-babos látképpel nem tudnak lekenyerezni, bár igaz, hogy egy kicsit elcsodálkoztam én is rajta.

Tárgy: Re: Beavatás Vas. Dec. 04, 2011 7:09 am

Állandó harc? Ugyan! Csak néhány nagyra vágyó barom hiszi azt, hogy beleszólhat a dolgomba. Aizen már nincs, de az Espada még létezik. Teszek arról, hogy létezzen. Be kell látnunk, hogy ha nincs egység, akkor nekünk végünk, s jelenleg nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megengedjük magunknak a belharcokat. Mégis vannak, akik azt hiszik, megtehetnek egy efféle luxust. Hát nem értik, hogy ezzel kurvára nem jutnak semmire? >.>
Egy nagyobb csapat arrancar az, akik kiszemeltek engem áldozatuknak, na meg a Tercerát is. Valahol tisztelem őket bátorságukért és merészségükért, hiszen minden kétséget kizáróan én vagyok a legerősebb az espada sorai között, na nem mintha amúgy számítana, hisz hiába az erő, azzal még nem vívsz ki magadnak elég tiszteletet. Lehet, fényem megcsorbult kissé, ha akadnak, akik pont engem szemelnek ki, de az is lehet, hogy csak szimplán tébolyultak. Áh, fene tudja, nem is érdekel, örüljenek inkább, hogy hajlandó vagyok őket életben hagyni!
A semmiből előtermett kapu láttán a harcnak vége szakad, pedig még cerom sem használtam ellenük. Egy sóhajtás kíséretében teszem vissza katanám hüvelyébe, egyszerűen értelmetlennek és feleslegesnek tartottam az egész csetepatét. Minden esetre saját ellenfeleimet harcképtelenné tettem, és az, hogy Räv hogyan intézi el saját támadóit, már nem az én dolgom. Nem lehetek óvónéni, aki vigyáz minden egyes arrancar minden lépésére. Pláne, hogy espada. Bár Natit és Cephit is én pátyolgatom, sőt, még Tuit is, szóval talán annyira még se lenne meglepő tőlem.
Oi! – szólok emelt hangon neki, hogy felhívjam a figyelmét, s arra a materializálódó kapura, meg az ott besuhanni látszó árnyra. Bárki is az, nincs hollow lélekenergiája, bár kifejezetten shinigaminak sem tűnik reiatsujából ítélve. Érdekel, ki is lehet, mit keres itt, na meg hogy mi ez az átjáró.
Intek neki egyet, hogy kövessen, bár szerintem felhívásom nélkül is elindul magától abba az irányba. Az ismeretlen már előttünk belépett az átjárón, nekem pedig úgy érzem, követnem kell. Hiszen megeshet, hogy Soul Societynek kémkedik, és hogy az átjáró is a Lelkek Városába visz át minket. Ha bármiféle információt is szerzett a Las Nochesben eluralkodó káoszról, és arról a shinigamik tudomást szereznek… Nem élnénk túl még egy csapást, hiszen most vagyunk a leggyengébbek, amíg nincs egység. Nem fogom hagyni, hogy legyőzzenek.
Kérdéseim kámforrá válnak, amint felhőkön lebegve találom magam, ám visszautat nem látok. Ez a hely leginkább a Mennyországra, vagy legalábbis az azt illető elképzelésekre emlékeztet engem. S bár eredeti szándékomat kis híján elfelejtettem, megannyi új kérdés önti el elmém. Mi ez a hely, miért kerültem ide? És hogyan jutok vissza?
- Mi a menos…? – teszem fel a kérdést, inkább csak magamnak, mintsem a tercerának, akivel összenézek egy pillanatra, hátha a kis méregzsák tudja a választ. Bár ő sem sokkal értelmesebb, így inkább csak az előre kijelölt úton haladok előre, amikor ismét megérzem azt a lélekenergiát – megannyi másikkal egyetemben. Hirtelen torpanok meg Räv egyik vállába kapaszkodva, kissé hirtelen ér ugyanis ennyi shinigami, ráadásul több kapitány jelenléte. Ezzel azt is sikerül megakadályoznom, hogy a Tercera lezúgjon a felhőről. Kezem máris katanám markolatát érinti, hogy ha esetleg szükség van rá, azonnal tudjak támadni vagy védekezni. Fő az óvatosság, ugyebár, fő az óvatosság.

Tárgy: Re: Beavatás Vas. Dec. 04, 2011 11:05 am

Kardom könnyedén szelte ketté a bambuszköteget és már szabdaltam volna tovább, mikor benyitott egy tiszt. Annyira belemerültem a gondolkodásba, hogy nem is figyeltem és megijedtem, amikor hirtelen kicsapódott, aztán úgy esett be rajta az érkező, mint akit kergetnek. Ma már nincs olyan, hogy jó modor, kopogás, ilyesmik? >.> Hihetetlen, hogy egyesek nem tanulnak ilyesmit vagy csak spontán elfelejtik, amikor használni kéne. Alaposan beoltottam szegény kölyköt, pedig nem is nagyon volt szükség rá, mert amint meglátta, hogy én vagyok én, azonnal magyarázkodni kezdett. Megértem, de akkor is basszus, majdnem levágtam az egyik ujjam >.> Morogva vágtam vissza katanám a sayába és otthagyva a még mindig sajnálkozó tisztet kivonultam az edzőteremből. Általában nem szoktam ilyen lenni senkivel, pláne a nálam alacsonyabb rangúakkal, bár a magasabbaktól meg inkább tartok, minthogy olyan tegyek vagy mondjak, amit nem kéne, de néha azért egy-két óvatlan mondat nekem is kicsúszik a számon, na Neutral

Hol is tartottam? Ja igen, szóval általában megkínálom az embereket sütivel, már ha éppen rokonszenvesek nekem, ha nem, általában akkor is, hátha még barátok lehetünk. Régen mindig mindenkit ellenségnek, meg versenytársnak láttam, de most már nem vagyok egy nagy gyerek! Vagy talán mégis? Surprised

Az robbantott ki megint a gondolkodásból, hogy szinte már szokásszerűen nekimentem irodám ajtajának. Vagyis mentem volna, de egy pár nappal ezelőtt trükkösen kicseréltettem, úgyhogy kifelé is, meg befelé is nyílik… csak éppen a kilincset meg kéne fogni. Szóval végülis fájó homlokomat tapogatva szidtam szét az ajtót a legválogatottabb szitokszavaimat szórva rá, hátha attól összeszégyelli magát és nagy szégyenében kinyílik vagy valami ilyesmi >.> Végül sóhajtva lenyomtam a kilincset és beléptem, de rögtön meg is dermedtem a küszöbön, mert mit nem látok? Hát egy jó adag papírmunkát az asztalomon O.O

Mitsu-taichou valami üzenetet is mellékelt hozzá, hogy sürgős kapitányi gyűlésre kellett mennie, úgyhogy legyek kedves, intézzem el az iratokat helyette. Csodás, már csak ez kellett… És ezek mellett én még képes vagyok sütni neki minden hétfőn!
Reménytelennek látszó helyzetemmel próbálva szembe nézni, huppantam le a székembe és meredtem egy ideig az irathalomra szótlanul. Nagyjából negyed óra múltán, ahogy meguntam az egy helyben ücsörgést és semmittevést, egy hatalmas, gondterhelt sóhaj után magam elé vettem egy kupacot és az államat bal kezemmel megtámasztva olvasni kezdtem a jelentéseket. Némelyik egész érdekes volt, de biztos közel sem annyira, mint a nibantaios vagy a juubantaios akciók, végülis mindkettő élvonalban van, ha a Gotei őrosztagait nézzük. Persze egy pár 2. osztag által végrehajtott küldetésen én is ott voltam, érdekes volt, még az egész napos megfigyeléseket is jobban élveztem, mint az irodában gubbasztást.
Már lassan két órája szenvedtem az irodámban, egyedül, süti nélkül, tea nélkül, amikor valaki kopogtatott, de még arra sem volt erőm, hogy beeresszem, meg úgy egyáltalán szóljak neki, hogy bent vagyok, totál leszívta az agyam ez a sok jelentés @_@ Viszont ahogy megpillantottam az érkezőt, aki önkényesen beengedte magát az irodámba, szinte minden eddig elszállt életkedvem visszajött, mert az én drága kapitányomat láttam magammal szemben *.* Nem, nem Mitsut, hanem Shiratorit. Legszívesebben átrepültem volna az asztal fölött, hogy egyenesen a nyakába vessem magam, de mivel nincsenek szárnyaim, ez így eléggé kivitelezhetetlen Neutral

Viszont lelkesen bólogattam a kérésre, miszerint menjek vele küldetésre, ez kellett nekem! Könnyedén fordítottam arrébb egy kicsit az arcom, hogy a számra kapjam már azt az édes csókot, nem holmi puszi jár nekem >.>
- Én hősöm! Már azt hittem, ettől semmi nem menekít meg. Viszont így visszasózhatom Mitsura egy üzenet kíséretében, hogy fontos küldetésre megyek - gyorsan le is firkantottam egy rövid, viszont lényegre törő üzenetet és kiraktam az asztalomra, hátha esetleg erre járna, hogy rám nézzen valamilyen rejtélyes okból.
Ennek ellenére mielőtt elindultunk, küldtem hozzá egy pokol lepkét is, hogy mindenképp megtudja, hogy nem érek rá, sőt egyáltalán nem is vagyok az osztag területén. A végén még keresne, aztán pánikba esik itt nekem, hogy nem talál sehol >.< Szorosan belekarolva kedvesem karjába haladtam mellette, könnyedén tartva a tempóját. Tudom, hogy ha esetleg shunporól lenne is szó, megelőzném, legalábbis legutóbb még sikerült, nem tudom, mennyit fejlődött azóta, de remélem a kidouk mellett nem hanyagolja el ezeket az edzéseket sem. Na nem mintha és például olyan sok démon mágiát gyakorolnék, mióta kiszabadultam az Akadémiáról :/
Mikor odaértünk a találkozóhelyre, egy kicsit elhúzódtam Shiratoritól, nehogy kínos helyzetbe hozzam vagy valami, itt a sok kapitány között. Azért közel maradtam hozzá, főleg mert néhány arcot még látásból sem ismertem. Viszont vidáman integettem Mistynek, meg Kurodának is, akiket sikerült kiszúrnom a csapatból, sőt kissé bátortalanul még Kawashima-taichounak is odaintettem, néhány futó találkozásunk alkalmával egész jó fejnek tűnt. A furcsa szerzetesekre viszont már erősebben figyelni kezdtem, nagy koncentrálásban még azt is elfelejtettem észrevenni, hogy időközben rágyújtottam. Szenilisedem @_@ Az átjáró túloldalán kibukkanva még a számat is eltátottam nagy csodálkozásomban, olyan gyönyörűséges volt az egész hely a felhőkkel, meg az éggel… nagyjából ennyit láttam, de nem ijesztett meg még a hatalmas mélység sem alattunk. Ami igaz az igaz, elég furcsa egy hely Surprised

- Öhm… lenne egy szerintem nem túl hülye kérdésem… hol vagyunk? Ja és még egy. Kér valaki sütit? ^^ - nem tehetek róla, tartalékoltam.
Felmutattam a zacskót pár darab muffinnal a mélyén. Igaz, reggel csináltam őket, de annyira még nem lehetnek szárazak >.< Közben tovább eregettem a füstöt a cigimből és továbbra is folyamatosan forgattam a fejem, hátha találok valami mást is a felhőkön kívül. Csak nem egy ilyen „kopár” helyre cipeltek minket egy annyira fontos küldetés miatt végülis…

Tárgy: Re: Beavatás Hétf. Dec. 05, 2011 2:58 am

Ha az ember, vagy jelen esetben shinigami, úgy indul neki egy napnak, hogy „csak egy újabb átlagos nap”, akkor a nap végére többnyire szembesülnie kell a ténnyel: ez közel sem volt átlagos nap. Velem ez a felismerés ezúttal már az ominózus időperiódus elején megtörténik, mikor Kagami-taichounak viszem át Shizuka-san papírmunkáját. Szinte nekiütközöm a sietve távozó kapitánynak, aki egy gyűlésre igyekszik. Nem tudom, mi célból, és úgy látom, kellőképpen sürgős az ügy ahhoz, hogy Ai-sama se álljon le magyarázkodni. Halvány aggódással arcomon tekintek a kapitányom után. Az az érzésem, előbb-utóbb megtudom, mire ez a nagy kapkodás. Addig pedig számomra csak az aggodalom marad. Egy kapitányi gyűlést nem hívnak össze apróságok miatt.
Ezek után az előzmények után nem is számítottam semmi jóra. Ám az, hogy a kapitányom parancsára jelenleg is egy tervezett kapunyitás helyszíne felé tartok. Nem igazán tudom, miért kell nekem a sok kapitány és hadnagy közé mennem. Csak remélni tudom, hogy gyengeségemmel nem leszek senkinek sem az útjában. Persze ez relatív, de nyilvánvalóan tudom magamról, hogy nem érhetek fel az ő szintjükhöz. De azt hiszem, ha Ai-sama elküld egy ilyen küldetésre, annak nyilván megvannak az okai. Bízom benne, és nagyon remélem, igaza van. Nem mintha nem hinnék a kapitányom döntéseinek helyességében, de nincs nekem annyi önbizalmam, hogy megfelelőnek érezzem magam egy olyan feladathoz, amire többségében azért mégiscsak kapitányok hivatalosak.
Nem én érkezek utolsóként a helyszínre, ahol már a jelen lévők mereven várják a fejleményeket. Ahogy körbenézek az arcokon, tudatosul bennem, senkit nem ismerek. Ez felettébb kellemetlen, elvégre a következőkben velük kellene majd együtt dolgoznom, de úgy elég nehéz lesz, hogy senkit nem ismerek. Még úgy sem, hogy közben folyamatosan szállingóznak a további résztvevők. Félek, csak hátráltatni fogom ezt az egész missziót… Erre a gondolatra képzeletben megrázom a fejem. Nem! Ha Ai-sama elküldött, akkor biztosan nem leszek teher a többieknek. Hinnem kell ebben.
Váratlanul megérkezik két ismeretlen, és szinte azonnal kántálni kezdenek egy szöveget. Talán varázslat? Bármennyire is koncentrálok, nem értem a szövegét. Épp meg akarnám kérdezni a közelemben állót, ő vajon érti-e, amikor egy éles fény miatt kénytelen vagyok a szemem elé kapni a kezeimet. Azt hiszem, ez természetes reakció, ha a shinigami úgy érzi, meg akarja vakítani valami különös kántálás során keletkezett fényes képződmény. Ahogy a sugárzás kicsit alább hagy, már én is képes vagyok odanézni, és figyelemmel követni, ahogy lassan a hatalmas fényességből kibontakozva megjelenik egy ajtó. Nyilván az átjáró küldetésünk helyszínére.
A többieket követve lépek át a kapun a hatalmas, bolyhos felhőkre. Körülnézve a mindenen uralkodó világos színek látszanak. Úgy látom, mások is nézelődnek. És nem csak mi. A felhőkön felfedezek még két arrancart, és – végre valahára – egy ismerős arcot. Noha kétlem, hogy túlzottan kellemes emlékeket őriz rólam, nekem halvány mosolyt csal az arcomra Illiame-san látványa. Ezt persze azonnal le is fagyasztja az erős sokkhatás, amit egyik társam lezuhanása okoz. Később a számomra ismeretlen shinigami visszatér a fehér habot idéző felhőre, amit megkönnyebbült sóhajjal nyugtázok. Azt hiszem, célszerűbb lenne arrafelé odasétálni, vagy legalább odacsapódni valakikhez, hogy ne tűnjek ennyire elveszettnek a shinigamik között. Az egyik hölgy elejt egy számomra normál esetben igen csábító szót: süti. Halványan megrázom a fejem. Most komolynak kellene lennem és a feladatra koncentrálni, aminek még az instrukcióit sem tudom. A lényeg, hogy nem kalandozhatok el holmi sütemények miatt. Egyszerűen nem. Azért csak odapillantok, hátha mégis odamehetnék… de azt hiszem, túlzottan összezavarnának azok az édességek a nő kezében, úgyhogy azt hiszem, kénytelen leszek ezt az ötletet is elhessegetni. Ehhh… Mégis mihez kezdjek most? Végül sóhajtok egyet, és megközelítem az egyetlen olyan személyt, akivel korábban már találkoztam, vagy legalábbis én úgy hiszem, hogy vele találkoztam, de… Inkább hagyjuk, és visszamegyek a saját fajtám tagjai közé. Még így sem tudom, mit kezdjek magammal, de legalább annak a látszata megvan, hogy a sajátjaim között vagyok. Még akkor is, ha mindenkitől tartom a távolságot, mert nem beszéltem még velük korábban.

Tárgy: Re: Beavatás Hétf. Dec. 05, 2011 4:05 am

Bőr alatt buzgón folydogáló, életadó nedűhöz méltán méltó tekintéllyel sétálgató, bíborvörös égi tüneménye, öblösen fülében csengő hangsúllyal arra utasította, szerény szervezetével szervezetten jelenjen meg kopasz koldusok koordinátái előtt. Tekintettel vörös verőállománya túlcsorduló kedélyállapotára és óhaját sóhaját buzgón végrehajtó végzetére, na meg Akane nektarinjának nyaki artériájában hevesen lüktető felnégyelési hajlamainak, széles mosollyal szédelgett munkába szegődni! Piruettező pörgésektől bódultan ballagott, futott, szökkent, ugrott, esett, zuhant, battyogott, hogy leendő csonka végtagokban gazdag csapata közelében csócsálhassa kézfejét. Tele volt a hely idegenek heves köszöntéseivel, melyekre mellékesen említve értetlen értelemmel reagált. Járatlan ösvény jelenségével találkozott szembe. Tudatlan bambasággal utánozta régen látott osztag társa felé intézett kézmozdulatát. Ujjait lelkes ujjongással járatta körbe, ahogy Révészklérész mossa az ablakot. Üdvözlő üdvözlést úgy se ültették el koponyájában és ez a forma felettébb elnyerte lelkesedését. Nem beszélve arról, érdeklődését messzi mezőkre mozgósítva éltették csillanó fejű csapatuk vezetői, kik kántálva varázsoltak vibráló ajtót, valami vallási füzér felhasználásával.
-Purgatórium pártfogoltjai példázzák pályájuk...~♪-
Tilosban tapogatózva, tátott szájjal szemlélte teljesítményük eredményeként létrejövő kaput és szüntette meg szánalmas dalolása dallamait. Lenyűgözött lelkesedést váltott ki tiszteletlen valójából. Erőnél erősebben vonzotta! Mardosta a motoszkáló konok kíváncsiság trappoljon keretéhez, tenyerével tapintsa fényes felületét és derítse ki derültsége valóságos derengés, vagy valótlan derű. Ellenvetésnek esélyt adva fordította körbe szemeit, hátha haladásra késztetik és hasztalan kísérletét hangosan akadályozzák. Intő intelmektől mentes övezetként, öntelt magabiztossággal nyújtózkodott a feje felett nyúló léchez, de mozdulatát merevített képpé módosította a túlvilági túlpart. Vakító világosság fátyolozta sötéthez szokott szemei felderítő funkcióit. Kéjes fájdalomtól fintorogva takarta be őket, ne homályosodjon tovább balesettől őrző képességük. Így is eltelt ítéletidő mire hunyorogva rácsodálkozhatott micsoda harmonikusan réveteg útra keveredtek. Felhőket keresztül szelve flangáltak az égbolt égitestekkel ékesített építményén. Döbbenetes, meghökkentő, elképesztő, hihetetlen, szemfényvesztő érdektelenség! Nem foglalkoztatta gravitáció garantált felborítása, vagy táj émelyítően tökéletes életképe. Egyedül az ismerős ismeretlen Ichika önkéntes öngyilkossága öntötte el buzgósággal. Vörös szőnyegre vágyó szenvedély kevergett kavargott kínokra éhező élvezeti vezérlőjében. Hezitálás hiányában, izgatott izgalommal pattant járdaszegély pereméhez. Megszállott vigyorral kukkantott kietlen mélységbe, hogy minőségi véleményt kreálhasson arról szadizmusban zakatoló szervezete, zúzmarán szétloccsanó koponya színezi kedvének kedves színre kőkemény szárazföldet. Ábrándjától alattomosan megfosztották, mert áldozata akaratos megpusztulás helyett, könnyedén kievickélt a pácból. Semmiből szárnyakat növesztve sebtiben szökkent biztonságba. Érdekes történés veszteségétől értethető csalódottsággal tápászkodott végtagjaira. Oda idilli osonásuk utolsó izgalmas utalása. Nem maradt lelkesítő mese, csak unalmas menetelés! Rossz kedvét kénytelen kelletlen ruhába dugott dugi zacskóba zárolni. Mézédes gyönyört gyártó nedűvel töltött csomagot csócsálva nevetgélt, miközben illemre illendőn ügyelve, szívószállal szörcsögött.
-Leleményesen lényegtelen, lelkesen lelkendezni leendő lá…SAJÁTSÁGOSAN SAJÁT SAJNÁLKOZÁSSAL SÜTVE SÜTÖTT SÜTEMÉNY! Akarom, szeretem, kiveszem, megveszem, beveszem, felveszem, elveszem?-
Fülét megütő fejleményre lelkesen fékezett be felajánlást tevő női személy lénye előtt. Sietős sietségében port kavarva poroszkált kiszemeltjéhez. Akarva akarta akarta arzenáljával! Édes édességekkel kívánt szembesülni, hogy élénken éghessen kívánós szenvedése. Nyáltermelése kiemelkedő teljesítménnyel nyaldosta kitartását, amint tekintete találkozott akaratát próbára tévő piskótájával! Ujjait fürgén mozgatva úszott fanatizmusban. Közel álldogált kegyetlenséghez, vadorzóként essen veteményesnek, de uralva függőségét hátrébb ugrott. Neveletlen nevetség tárgyaként mutatóujjával egyes számot mutatva tért egyezkedés szálára.
-Kérve kérhetek, hogy kapva kaphassak?-

Tárgy: Re: Beavatás Hétf. Dec. 05, 2011 6:34 am

Érdekes, visszatekintve a régi életemre, arra kell rájönnöm, hogy túlságosan is unalmas volt. Minden megváltozott, és ez köszönhető annak, hogy a 2. osztagba kerültem. Elég volt pár kedvesebb szó, gesztus, és már változott az életfelfogásom, persze nem tökéletesen. Elkövettem egy ostobaságot, tesztelni akartam egy kis hegyes tárgyat, hogy mennyire is jól szúr, és sajnos elég jól. Majdnem sikeresen meghaltam, de megmentetek, akkor és ott nem voltam túlságosan boldog, de ennek köszönhetően ismertem meg új dolgokat. Annyira nem is újakat, inkább egy rég elfeledett érzés került a felszínre egy nő miatt. S most az is biztos, hogy nem tenném meg újra, nem tervezem a halált, de sajnos az élet olyan, hogy szereti a terveket megváltoztatni.
De kár is ezen gondolkozni, hiszen küldetésre indulok. Bár a véleményem szerint, az osztagomból akadnának alkalmasabb személyek is erre a feladatra, de gondolom elfoglaltak és még pár más dolog is, közbejöhetett nekik. Talán ezért is küldtek engem, amióta lemondtam a beosztásomról, elég sok szabadidővel rendelkezem, valójában rá is érek, tehát még valami jó is megtörténhet, sőt, lehetséges… hogy… talán… új ismeretségekre is szert teszek? Ezt tényleg én voltam? Eh… mindegy, inkább készülődjünk, nem lenne jó elkésni, főleg mert nem is jellemző rám.
A szokásos dolgokat leszámítva, mint a kardom, elteszem a pipámat is, dohányt, gyufát, és a szaké mellé még kivételesen némi vízet is, talán elhúzódik a dolog, és az alkohol nem a legjobb szomjcsillapító. Felhelyezem a kötést a szememre, nem csak hogy takarja az üreget, hanem, hogy ha valaki képes lenne látni azt, ami ott van, az nem igazán lenne számomra előnyös.
Megérkezve a kijelölt helyre tudatosult bennem, hogy nem is olyan kis küldetés lesz, legalábbis a jelenlévőkből erre tudok következtetni. A beosztásokból és a mennyiségből is, hm, érdekesnek ígérkezik. Legszívesebben keresnék egy ismerős arcot, de annyira még nem sikerült feloldódnia a láncoknak, amik a lelkemet összefogják, és nem engedik ki azt a kis lányt, amit úgy neveznek, Vágy. Vágy mások társaságára és kapcsolatokra, és más…. Hm, szerintem tovább folytattam volna az önmarcangolást, ha nem venném észre, hogy egy volt osztagtársam integetni kezd nekem. Bár ha lenne mögöttem egy ruhaüzlet, azt is gondolhatnám, hogy a csodás ruhakölteményeknek szólt, bár így is azt gondolom, hogy nem nekem, hanem valakinek mögöttem, de azért köszönésként biccentek feléje, és utána csak nézek tovább, egyenesen magam elé.
Egészen addig, míg két alak feltűnik, és kántálni kezd. Utoljára ilyet akkor hallottam, amikor egy horror filmet néztem, bár akkor éppen űzték a gonoszt, és nem pedig egy kaput akarnak megnyitni. Az egyre erősebb fény, és félek, ha nem takarom el, akkor tükörtojás lesz az egyetlen szememből, márpedig azt nem igazán díjaznám, ezért hát eltakarom, és amikor ismét kinyitom már az átjárót látom. Akkor hát ideje indulni, csak még előtte megtömöm a pipámat, és füstöt eregetve indulok meg. Ezért is érhettem át az utolsók közt, de a látvány megdöbbent annyira, mint az elsőket, akik ide érkeztek.
Felhőkön járva, és mégse zuhanunk alá. Ahogy végignézek a többieken, nincsenek szárnyaik, tehát az angyal elmélet elég ostobaság. Bárcsak sárga lenne a felhő, akkor mondhatnám azt, hogy egy mangában szerepelek. Dragon Ball, ha jól tudom, abban volt egy repülő sárga felhő. Sárgáról jut az eszembe, ha most itt könnyítene valaki magán, akkor lent azt gondolnák, hogy esik? S a legfontosabb, honnan jutnak az eszembe ezek az ostobaságok?
Talán folytatnám is, ha a volt osztagtársam, aki már hadnagy, nem kínálna süteményt. Sajnos elutasítom, mert más is megragadta a figyelmemet. Nem gondoltam volna, hogy újra látom még valaha is, és azt se, hogy arrancarok is lehetnek a közelben. Érdekes, tényleg érdekesen alakulnak a dolgok, azt hiszem, nem is nagyon foglalkozok most a társaimmal, rendben, csak az egyikkel, aki el akart indulni felé. Roppant érdekes, és én is el akarok indulni, de jelenleg inkább itt maradok, biztonságosabb a társaimmal, és talán ha harcra kerülne a sor, többségben az erő. De remélem ez nem fog megtörténni, hiába vannak jelen arrancarok is, talán lehet velük majd tárgyalni.

Tárgy: Re: Beavatás Kedd Dec. 06, 2011 12:07 am

A sok ráérős, hasát sütető, naplopó mihasznát! Hogy nekik sincsen jobb dolguk, mint az espadákat fárasztani ostoba erőfitogtatásukkal! Kehh… na, abból biztosan nem esznek, ez a sok ostoba vandál! Semmi esélyt nem adok arra, hogy Espada-sama (*_*) közelébe menjen a sokasodó IQ-ninja idióta társaság. Még az kellene, hogy megzavarják őt sziesztázás közben! Még mit nem! Mad

Lucifert könnyedén forgatva, nem habozok véletlenül elvenni egyes balgatag őrült életét, avagy csak nemes egyszerűséggel megsebezni, olykor – olykor halálosan is pár felelőtlen kisokost. Mit rontanak nekem? S legfőbbképpen, mit hisznek magukról, hogy csak úgy nekirontanak a tehetséges Sleryrrlyn'dreskel-samanak (*.*)?! >.> Tanulják meg végre, véssék örökké az eszükbe, hogy hol a helyük! Ha kell, megmutatom nekik, csak jöjjenek, jöjjenek… bruhahah! Twisted Evil

Ütök, szúrok, vágok, rúgok. Csak, hogy végre valahára megfutamodjanak előlem, s Lucifertől, ezzel is újabb szabadidőt biztosítva a nagy erejű Sleryrrlyn'dreskel-samanak. Tudnám, hogy a lenyalt hajú – végre valaha megtörtént – kipusztulása óta, miért üti el a napot ez a sok vandál ostoba lázadozással? Nincs jobb dolguk a menosok szerelmére?! Mad

Na, majd most megkapják… úgy, de úgy megkapják, hogy az életük további felében is csak emlegetni fogják! >.>
Magamtól nem vettem volna észre, mivel nem fordítottam rá különösebb figyelmet – a sok ökör rendre intésével voltam elfoglalva, no. De a csoportos lefagyás, illetve Sleryrrlyn'dreskel-sama hangja, mely arra ösztökélt, hogy méltassak figyelni, rávezetett a hirtelen szoborcsoport kialakulásának magyarázatára. Kehh… tudnám, miért vernek ennyire nagydobra egy ajtót, ez a sok teáskanál értelmi szintjén álló, naplopó társaság?! Legszívesebben kihasználtam volna, a semmiből előbukkant kapu által keltett lehetőséget, s egy Ceroval töröltem volna el a maradék hitvány bandát az útból, kiknek kedvük támadt szórakozni és megzavarni Sleryrrlyn'dreskel-sama (*.*) békés napját. >.> De valamiért, nem tudom, hogy miért… Sleryrrlyn'dreskel-sama nem akarta folytatni a küzdelmet, hanem inkább felfedező útra kívánt indulni, át a kapun, ahol kitudja, mi tudja, hogy mi rejtőzik. Ráadásul a szavak nélküli kérését sem hagyhattam csak annyiban! Követtem, még jó, hogy! Nem eshet semmi baja Espada-sama <3 espadajának! Ennek még a csodálatos és fantasztikus Espada-sama (*.*) sem örülne! Neutral

Buzgón követtem Sleryrrlyn'dreskel-samat, kezemben görcsösen szorongatva Lucifert, hisz ki tudja, hol kötünk ki és miféle veszélyek leselkednek ott ránk. Az sem kizárt, hogy azon beképzelt, feketeruhás bagázs műve ez az egész és így próbálják a mi nagyszabású fajtánkat csapdába csalni. Kehh… nyámnyilák! Szánalmas az összes, ha tényleg ilyesmivel próbálkoznak! Mad

Meglepetten nézek körül, a roppantul ismeretlen helyen. A fényesség, az örömteli világos szín láttára, szinte felfordul a gyomrom. Kétség kívül emlékeztet emberi létem során őrült famíliám által istenített Mennyországhoz. De akkor ez nem a gyáva, halálkaszások otthona… ha csak nem tudnak gyorsan rendezkedni és ennyi mindent megváltoztatni azon kevés idő alatt, mely eltelt a háború óta. Morcosan rázom meg magam, ahogy próbálom megszokni ezt a vidámságot és békességet sugárzó, undorító helyet. Haza akarok menni, Espada-samahoz és Pappihoz! T^T <33
- Kehh… remélem nem az ostoba halandók által áhítozott hely, haláluk beteljesedését követően, teljes egészében való materializálódása előttünk! – mérgelődtem nem tetszően, ahogy belegondoltam, hogy a sok tanultak, melyeket a második élet lehetősége gyökeresen megcáfolt, mégiscsak létezik. Sleryrrlyn'dreskel-samara tekintek, hátha ő tudja, mégis mit tegyünk, hogy juthatunk haza, vissza Espada-samahoz és Pappihoz. Némán kezdtem követni, szorgosan mustrálva a helyet, hátha felfedezek valami gyanúsat, mely veszélyeztetheti Sleryrrlyn'dreskel-sama életét, miközben ő keresi a hazajutás lehetőségeit. Legalábbis remélem, ezért indult el…
Az amúgy is körülöttünk áramló reiatsu mellett hirtelenjében, azon sötét elméjű és öltözetűek kisugárzását is megéreztem. Figyelmem ösztönösen kiélesedett, s már védelmi felállásban tartottam magam előtt Lucifert. Nem fogok habozni egy gyáva gazfickót sem Fényhozó élére vájni, ők tizedelték meg anno társainkat! >.>
Nyomban indulnék irányukba, de a vállamat érintő kéz megállít, készségesen nyújtok támaszt hatalmas erejű Sleryrrlyn'dreskel-samanak, s közben magamban hálát adok neki, hogy ezzel felhívta figyelmemet a lábam előtt tátongó mélységre, melybe nem tagadom, tökéletesen beleléptem volna. De az édes bosszú hívogat, nem tehetek semmit sem ez ellen! Mad

- Sleryrrlyn'dreskel-sama, csak egy lépés! Miért habozunk? Hogyha észrevesznek minket, mi járunk rosszabbul, nem? Sleryrrlyn'dreskel-sama? – válaszokat várok arra, mégis mi kering a segunda elméjének rejtekében. Fürkészően pillantva rá, csupán kevés időre levéve tekintetemet a felvonult feketeruhásokról. Nem értem a marasztalás okát, simán lecsaphatnánk rájuk, hiszen Sleryrrlyn'dreskel-sama (*.*) ereje határtalan, semmit sem érnének ellenünk! >.> – A hely, a hely miatt nem támadunk? – figyelek fel ismét az elfeledettre. Bele se gondoltam a cseppet sem kedvező, inkább akadályozó térségbe, de hát ez könnyedén fordítható! Persze, csupán találgatok, hogy vajon mit is gondol, s mit, mi miatt tesz Sleryrrlyn'dreskel-sama.

Tárgy: Re: Beavatás Vas. Dec. 11, 2011 4:54 am

Nagyon nem szokásom vészmadárkodni, de ma határozottan éreztem, hogy valami olyan közeleg felém, aminek nagyon nem lesz könnyű ellenállni. A rossz érzés, hogy valami történni fog, már egy ideje ott lebegett körülöttem, mint egy hatalmas, fekete köpeny, amelynek egyedüli célja az, hogy elfojtson mindent, amely át akar jutni. Semmilyen érzés, benyomás, ötlet nem jutott rajta keresztül, és teljesen elzárt mindent. Még Yure is kifejezetten aktív volt, egyfolytában ellenőrzött, amiből arra következtettem, hogy bármi is fog ma történni, azt nagyon nem szívleli ő sem. Csak sajnos számomra nem adatott meg az a luxus, hogy több időt szentelhessek ennek az előérzetnek a kielemzésére, így egy kicsikét borús hangulatban foglaltam el inkább az újabban törzshelyemmé vált irodai székemet. Nos, legalább a haorit valami ki is vasalja rajta, mivel még mindig megvan az a jó szokásom, hogy a hivatalos ügyek intézésén kívül csak akkor viselem, amikor előre tudom, hogy meg fogják nézni. Egyébként remekül elszálldogál a széken támláján, aki meg éppen az irodámba jön, tudni fogja, hogy jó helyen jár. Hogy jó embert keres-e, az már sokkal érdekesebb ügy, de még eddig erre sem volt túl sok panasz, így felesleges aggódnom miatta. A legtöbben rájöttek rögtön, hogy ha itt vagyok és látszólag semmit nem csinálok, akkor nyilván csak a kapitány lehetek, mert másnak ezt nem nagyon szabad, a tévedőkkel pedig nagyon jól el tudok szórakozni, ha kell. De most még ennek az emléke sem tudta elnyomni a rossz érzéseimet, a kardom pedig minden öt percben jelzett, hogy legyen olyan kedves vigyázni, ami jóval több volt, mint az elmúlt hónapokban összesen produkált és ez már nem túl jó. Ráadásul sikeresen megzavart minden alkalommal, mikor végre sikerült felfognom is, miről olvasok egy-egy jelentésben, minek hála a munkám nem kevesebb, hanem több lett és akaratlanul is megtanultam pár sort.
Mielőtt még komolyabban kétségbe estem volna, azonban sikeresen befutott egy tiszt, pontosabban majdnem betörte az ajtót és közölte velem, hogy a főkapitány haladéktalanul összehívta a kapitányokat. Remek, mintha nem lett volna elég gyűlés az elmúlt időszakban, most itt van még egy, és ismerve a 6. osztag épületeinek labirintusszerű elrendezését, megint én leszek a legutolsó, aki beér... Mindegy most már a dolog alapon a haorit csak felkaptam, majd a shinigamit követve sétáltam ki az irodámból, miközben megpróbáltam nem migrént kapni a kardom most már kifejezetten idegesítő ezredik megszólalásáról. Ha nem tudnám, hogy csak maga miatt teszi, lassan kezdeném azt hinni, hogy sikerült engem kineveznie a lányának. De nem, ő ehhez túl rideg, inkább csak félti a létezését. Azt hiszem, lassan nagyon az agyamra fog menni viszont ezzel a viselkedéssel...
Nos, nem túl nagy örömmel és tipikusan utolsóként értem be a gyűlésre, amely eléggé foghíjasra sikeredett minden létező szempontból, amit csak ismerek. Először is a kapitányok fele meg sem jelent, nyilván a küldetések miatt, másodszor pedig a kedves vezető nem volt túl bőbeszédű, ami a legújabb feladatunkat illeti. Talán ez utóbbi volt az oka, hogy rövid mérlegelés után úgy döntöttem, én inkább nem viszek magammal az osztagomból senkit, nem tudom, mit várhatok és eszemben sincs kockáztatni mások életét. Csak egy bólintással jeleztem a kedves taicho újabb szavaira, majd vártam, hogy végre véget vessen a sorakozónak. Mivel elmennem nem kellett senkiért, volt időm körülnézni, míg visszaértek a többiek. Elsőre Narát szúrtam ki, akit egy bólintással üdvözöltem, majd széles mosollyal intettem a mögötte felbukkanó Tasuminak is. Hiába, ezt a lányt nagyon megkedveltem a közvetlenségével együtt, és nem tudtam megállni, hogy üdvözöljem valamilyen módon. Azt pedig a volt hadnagyomnak nem is nagyon kell tudnia, mennyire állok hozzá közel. Rögtön utána elvonta a figyelmemet Kojiro felbukkanása, legalábbis addig, amíg rájöttem, hogy nem szándékozik nagyon részt venni a beszélgetésben. Ezt meg is tudtam érteni, így egy bólintással és apró kacsintással jeleztem, hogy igen, tudom, itt van, de ha nem akar, akkor nem kell még lelepleznünk magunkat. Egyébként is, minél kevesebben tudnak a magánéletemről, nekem annál jobb és nem vagyok rá készen, hogy mindent kiteregessek. Ráadásul nagyon nem is kell a dolgon gondolkoznom, mert felbukkan két pap és valamilyen furcsa imádságba kezd. Vagyis szerintem az, nagyon régen már hallottam hasonlót, de meg nem tudnám mondani, melyik hitvilághoz tartozott. Akkoriban kicsit másképp volt a felosztás mint ma. Ennek ellenére nyilván hat, mivel megjelenik egy kapu, amin illene belépni is, gondolom én. Előre felkészülve a legrosszabbra lépet át rajta, majd szinte azonnal megcsap a másik világ perzselő energiája. Olyan, mintha elektromos áram lenne a levegőben, folyamatosan a bőrömnek csapódik, miközben kicsit közelebbről is megnézem a felhőt, amire kerültünk. Ez a hely gyönyörű és leginkább olyan, mint egy elképzelt világ. Pontosabban az egyik könyvre emlékeztet, amelyet még régebben olvastam, az európai mítoszok elképzelt angyalainak lakóhelyéről. Ott állították, hogy több ezer méter magasban, felhőkön élnek, ráadásul olyan helyen, ahol nincs sötétség, hideg és az energia szinte sugárzik. Csak azt nem értem, mit keresnek itt arrancarok és valami különös lények is. Átlépéskor még nem voltak itt, az már biztos...
- Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, az emberek által elképzelt felsőbbrendű lények világát látjuk... legalábbis az angyalmítoszokban szó volt hasonló helyekről... - jegyeztem meg körülnézve, ugyanakkor a szavaimat Tasumihoz intézve, aki ki is merte mondani mind azt, amit a többiek csak a gondolataikban raktak össze. De ez a hely akkor is hihetetlen, kezdem azt hinni, hogy itt ha él valaki, az nem olyan személy, akivel mi egy szinten lehetünk. Egyszerűen a felsőbb hatalmak címmel illetném azt, aki már hosszabb időt töltött el itt, mert a kisugárzása ezt juttatja eszembe...

Tárgy: Re: Beavatás Kedd Dec. 13, 2011 8:38 pm

Szokásos szétszórtságában a tizenkettesek kapitánya, inkább csak beesett a megbeszélésre. Olyan borzasztóan sok dolga volt mostanság. Megmenteni a világot Yuu-chanékkal és Sla-channal, akit amúgy annak ellenére, hogy arrancar nagyon megkedvelt. Hajkurászni egy információt, amire nagy szüksége támadt. és még kismillió egy dolog. Általában imádta a munkáját, imádta pátyolgatni és istápolni a tiszteket, bébi csőszködött Yuko-chan felett, de most már csak egy kívánsága akadt. Haza szeretett volna menni az ő angyalian tündéri Rosa-chan-jához, hogy vére mellette legyen. Örökkévalóságnak tűnt az az idő amikor utoljára otthon pihent vele. Vagy Ő volt elfoglalt, vagy Rosa-chan, és valahogy mindig elkerülték egymást. De kapitányként, eleget kellett tennie kötelességeinek, és a kiruccanás egy párhuzamos dimenzióban a vaisard-al és az espada-val egész élvezhetőre sikerült. Remélte, hogy a büszke és méltóságteljes átkozott lélek egyszer még megbocsátja neki kissé önbíráskodó lépéseit. Ugyan már tudta előre, hogy a királytól érkezik parancs, azért késett el majdnem, mert éppen nagyjából milliárdnyi poros archivált kötet közül akart megtalálni egyet. És sikerült! Igaz eredményképp még mindig egy pókocskával hadakozott akkor, amikor beért. A hóna alatt tartott ősrégi fára vésett irat szanszkritul íródott. Ez a keleti emberi világ spirituális nyelve. Ezen írtak minden átkot és mágiát. Lévén Ő megszállottan tudásmániás, ez a ritka és ősi nyelv is szerepelt sok eddig teljesen haszontalan tudás közt, ami talán egyszer jó lesz még valamire. És tényleg...végre valamit nem hiába töltött okos kis piros sörényes haja alá. Szépen végighallgatta a feladat taglalását. Majd miután végre elkapta az egyik kilógó tincséról deszantozó pókot, rögtön a helyszínre indult. Így elsőként érkezett oda, ami nála egészen ritka. Majd kezdtek érkezni a többiek. Egy rakás kapitány. *Tasu-chan ^^. Sütiiiiiii.* Érezte meg a finom házi készítésű finomságot. De rögtön az jutott eszébe, hogy az angyalian tündéri szépsége megint nélküle látja el az otthon feladatait....Komolyan néha azon gondolkozott, hogy lemond. Többet szeretett volna velük lenni. De az utóbbi időkben diliház...az zajlott itt. De egy másik aranyos fiatal lányt is látott. Rákattintott a szemüvegére és az elemzőprogram kiírta a lány nevét. * Wang Liu Mei* Még nem találkozott vele, de tagadhatatlanul inkább kínai neve van a lánynak, az arca is olyan kerek. *Mei...szilva, szépségest jelent attól függ, hogy ejtjük ^^* Gondolkodott, majd végül megjöttek a szerzetesek. Elkezdték mormolni annak a kapunak a szutráját. Kinyílt és Raiden tett róla, hogy ő érjen be elsőként. Jó is, mert odaát a puha és puffos felhőkön Sla-chan és egy másik arrancar is várta. Ez baj....
- Sla-chan :3....- motyogott halkan miközben oldalra sandított és erősen gondolkozott, hogy most hogy a fenébe oldja meg, hogy ne haljanak meg. Mistique már is észrevette őket. Raiden azonban elővett egy apró kis könyvet és hasonló nyelven mormolt, mire Slarin és társnője hirtelen igen fura dolgot vehettek észre. A ruhájuk feketébe fordul, a maszk eltűnik, a kisugárzásuk pedig olyan, mintha egy shinigamié lenne. Kis álcázás...egészen addig működni fog, amíg nem oldják ki a resu-t. Mistique felé Raiden csak egy jelentőségteljes pillantást vetett.
- Majd később elmagyarázom...- súgta neki, majd mutatóujját az ajkához érintette, aztán átugrott Slarin felhőjére.
- Slarin-chan :3...- alig két napja váltak el de az átkozott lelkű nőszemély már is szörnyen hiányzott neki. Majd közelebb hajolt hogy csak ő hallja amit mond neki.
- Viseld el kérlek egy darabig...sokkal nagyobb veszély fenyeget itt minket, mint gondolnád. Ha harc közben bármi megtámad itt minket, mindannyiunknak annyi...érzed ezt a lélekenergia sűrűséget? Nem véletlenül ilyen...- mondta komolyan.
- Utána ha akarod rajtam leverheted bosszúdként...:3- mondta neki a kapitány majd folytatta.
- De most csináljatok úgy, mintha hozzám tartoznátok, a legtöbben egyáltalán nem ismerik a tizenketteseket, mert mély laborokban és kutatásokban töltik idejüket. Alig jönnek ki a felszínre. Nem lesz baj...- nyugtatta a nőt és melegen remélte, hogy hajlandó együttműködni. Viszont sajnos az emberek világából érkező különös teremtményt, egyáltalán nem vette észre...

Beavatás
státus: szekvenciák

Mindezen apró közjáték közepette, egyenlőre csöndes és idilli maradt a táj. Mindenki kedvére körülnézhetett, vagy elindulhatott egy felhőkből összeálló úton. De továbbra is borzasztó gyanús, hogy ilyen erős a kisugárzás...szinte felvillanyoz mindenkit. Izgató és bizsergő érzés, mintha minden egyes perccel kicsit erősebbnek is éreznék magukat. De egyenlőre nem történik semmi különös, a két espada átváltozásán kívül, de hát ezt csak Mistique és Raiden látta a shinigamik közül...Ám mindenki érezheti, hogy nemsokára történnie kell valaminek...s kezdeti történésnek elég annyi, hogy egy lágy szellő megindítja a felhőket a társulat lába alatt. Emelkedik és repül velük előre. Mintha furulya kísérteties hangja reppenne el a szél hangjában.

Tárgy: Re: Beavatás Pént. Dec. 16, 2011 3:00 am

Tisztán kiveszem innen a shinigamik jelenlétét, többen minden bizonnyal kapitányok is lehetnek közülük, jelenleg pedig még csak esélyem sincs ellenük. Bizonyára nem egyenként támadnának rám, ha harcra kerülne a sor, úgy még talán elbánnék velük, azonban együttes erővel könnyedén végeznének velem és Espada társammal is, úgyhogy azt hiszem, érthető az aggodalmam. Általában igaz, hogy fejjel a falnak típus vagyok, de azért na, mégis csak, ennyire vakmerő még én sem vagyok. Legfeljebb abból az Eliminátorból nézek ki ilyesmit, de ő meg mit érdekel engem? Nevezzen csak kurvának, azt se tudja, mit beszél, én meg akkor is jobb vagyok. >.>
- Nem támadunk, amíg ők nem támadnak, nem lenne esélyünk. – válaszolom elfojtott hangon Rävnak, akit attól félek, nem fogok tudni megfékezni, ha esetleg eldurvulnának a dolgok. Na meg nem is szívesen vállalnám a bébicsősz szerepét, espada, saját akarata van, még ha nem is vagyok biztos benne, hogy meg tudja ítélni, mi a helyes, mi a nem. Kétségtelenül kettőnk közül nekem van nagyobb tapasztalatom, főleg, ha shinigamikkal kell „tárgyalni”, jelen pillanatban azonban nem tartom magam elég felkészültnek egy komoly harcra. Na meg ez a hely, ez a tömény reiatsu még engem is fojtogat szinte, pedig nem kevés lélekenergiával rendelkezem magam sem.
Ekkor pillantom meg kétségbeesésemben Szőkét a tömegből; reiatsuját már bárhonnan felismerem, hiszen eltöltöttünk már egy kis időt egymás társaságában, amikor valami másik univerzumba kellett átruccanni hiróskodni meg minden, meg kedvelem is a srácot, bár még mindig durca vagyok a múltkori miatt, nem felejtettem ám el. >.>
- Ne nevezz Sla-channak. ¬_¬ – készülnék máris egy baráti fenékberúgásra, csupán megakadályoz megilletődöttségem, amikor ruházatom feketévé változik, és érzem, hogy maszkom is eltűnik. Az egész kisugárzásom valahogy más, és ahogyan lepillantok magamon, majd végignézek Rävon, máris felfogom, hogy mi történt. Pár pillanatra Raiden szemébe pillantok sokatmondóan, ezzel valószínűleg megmentette az életemet, és ha ez kiderül, akkor akár halálra is ítélhetik őt. Nem értem, miért kockáztat ennyit miattam, de köszönettel tartozom neki. Viszont nem kerüli el figyelmem, amint a mellette lévő fehér haoris is végigméreget, ő bizonyára észrevette a csalást. Csak remélni tudom, hogy nem fog beárulni minket. Lehet, jobb lenne tőle megszabadulni, még mielőtt valami katasztrófát okozna.
- Értettem… És köszönöm. Ha bármi lesz, szólj előre. – súgom vissza neki komoly hangom, arcomon pedig sosem látott feszültség látható. Ez a helyzet már csak amolyan hab a tortára, Las Nochesben olyan káosz uralkodott el, amit egyszerűen már nem bírok idegekkel, s mivel nincs vezető… nekem egyszerűen nincs ott maradásom. Azonban elmenni sem akarok, ráadásul folyton előbukkannak a semmiből olyan idióták, akik azt hiszik, elég erősek ahhoz, hogy letaszítsanak a helyemről. Már-már kedvem lenne odadobni nekik a széket, hogy vigyétek, nekem nem kell. Csak ehh… Nem bírnék ennyi mindent feladni. Nem tudom, mihez kezdjek.
- Na hát akkor… Rävcsival előrejöttünk a másik kapun, ahogyan kérted, taichou. – alaposan hátba veregetem Rävot, hogy levágja, mi a helyzet, hátha így nem keltünk olyan nagy feltűnést, és így könnyebben beleolvadhatunk. Remélem, Räv is levágja, hogy mi a helyzet. Minden esetre én barátian kezet rázok Raidennel, vagyis inkább csak finoman összeérintem ökleinket, mintha bevett szokás lenne a hányadik osztagban is? Szóval abban, azt hiszem, tizenkettest mondott.
Egy könnyed fuvallat érkezik, minek hatására talpunk alatt a felhők mozogni kezdenek. Furulyaszót vélek hallani, s kicsit úgy érzem magam, mintha valami vendéget csinálnának belőlem, vagy nem is tudom. Szabályosan olyan, mintha egy vadidegen házban járnék és azon lennének, hogy megvendégeljenek, én pedig azon vacilálnék, hogy vajon le kell-e vennem a cipőmet a küszöbnél avagy sem. Valamiért nem tartom magamhoz méltónak ezt a helyet, bárhol is vagyok. Úgy érzem, én nem ide tartozok.
Tekintetemmel azt a lényt keresem, aki szerintem áruló lehet, mert mi másért lett volna Hueco Mundoban? Hacsak nem azért, hogy minket erre a helyre vigyen. Meg is pillantom őt egy másik felhőn, mire finoman vállon boxolom espada társam, hogy rámutassak Illiamere. Nincs mit tenni, ő nem vált shinigamivá, de arrancarnak sem tűnik, így inkább megközelítem. Átugrok a szomszédos felhőre, és megragadom csuklóját, s mosolyogva közlöm vele talán gyenge hazugságomat, de ezzel őt is fedezhetem legalább. Nem fogom ennyi kapitány előtt leleplezni, hogy Hueco Mundoból érkeztünk.
- Nahát, megvagy végre. Gyere vissza a taichouhoz, kérlek. ^^ – ragadom erősen csuklón, s tekintetét elkapva paralizálom meg néhány másodpercre, egyfajta fenyegetésképp, hogy ne próbáljon meg ellenkezni. Csak öt másodpercre bénítom meg, ez idő alatt pislogni sem tud, sőt, lélegezni sem, ellenben felfoghatja, hogy engedelmeskednie kell nekem, főleg, ha túl akarja élni az egészet. Ha ez megvan, megpróbálom csuklójánál fogva visszarángatni őt Raidenhez és Rävhoz. Nem akarom szem elől téveszteni a lányt, nem bízok benne.

Tárgy: Re: Beavatás Pént. Dec. 16, 2011 10:07 am

A felhőn álldogálva nézelődök a többiek felé. Tulajdonképpen egyre kevésbé értem, miért álltam meg ennyire nyilvánvalóan mindenkitől távolabb, mintha sehová sem tartoznék. Talán, mert tényleg nem tartozom a kisebb csoportosulások közül sehova? Itt mindenki ismer legalább egy másik shinigamit, rajtam kívül. Ez elég szégyenletes teljesítmény, figyelembe véve azt a nyolcvan évet, ami shinigamiként mögöttem áll. Mondhatni, eléggé siralmas. A környezet azonban eltereli erről a tényről a figyelmemet. A hatalmas energiák, amik itt áramlanak valamiképp megrettentenek, mégis egyfajta magasztos tisztelettel töltenek el. Nem tudom, mi ez a hely, vagy pontosan mi is itt a feladatunk, de egy biztos: már itt vagyok, nem hátrálhatok meg. Ezt akkor sem tudnám megtenni, ha akarnám. Nincs visszaút. Itt kell boldogulnom, együttműködve minden jelenlévővel. Akár egy másik shinigami, akár Illiame-san az illető.
Ha már itt tartunk, különös, hogy eddig észre sem vettem azt a két shinigamit, akikhez az egyik haorit viselő egyén ugrott át. Érdekes… Pedig azt hittem, alaposan körülnéztem. Hát ezt hívják figyelmetlenségnek, vagy annak, hogy átsiklottam egy – kelen esetben két – fontos részlet, akarom mondani résztvevő fölött. Ideje lenne koncentrálnom végre. Mondjuk tény, nincs ismerősöm a tizenkettedik osztagból, legalábbis ha jól sejtem, a két távolabbi shinigami onnan való, hiszen harmadik társuk haoriján annak az osztagnak a jele van… Ej-ej, mikor szedem már végre össze magam, hogy legalább figyeljek? Ha már részletek, a magasabb, rövid hajú lány emlékeztet valakire, akit ismerek… De kire is? Shizuka-sanra biztosan nem, hiszen ő szőke hajú, és a kisugárzása is teljesen más. Ahogy a társaival viselkedik, az valaki teljesen mást juttat az eszembe… De kit?
Eszmefuttatásomban megzavar a széllökés, és a hatására elinduló felhő… meg mintha valami zaj, vagyis hát inkább zene is hallatszana az éterben… furulya talán? Akármi is legyen, ez a kis mozzanat teljesen kizavar a fejemből mindenféle gondolatot. Annyira ismeretlen az érzés, ahogy a légies pamacsok szállítanak tovább egy ismeretlen cél felé, és az érzés, mely hatalmába kerít szintén teljesen idegen. Néhány másodpercre teljesen le is blokkolok miatta, aztán már nem marad más, csak a síri csend ott, ahol máskor millió gondolat kergetőzik, mint apró fogaskerekek. Nem tudom meghatározni, mit érzek, vagy mit is kellene gondolnom erről az egészről… Talán időszerű lenne odamenni az egyik haorit viselő személyhez, és tőle tanácsot vagy minimum ötletet kérni… De mégse galoppozhatok oda valakihez azzal a szöveggel, hogy „Üdvözlöm, Mei vagyok, van fogalma arról, mibe csöppentünk?” Nem. Ez még egy közvetlenebb személytől is túlzás volna. Én pedig jobban kedvelem, ha megszólalnom sem kell. Ma viszont nem leszek meg e nélkül, úgyhogy előbb-utóbb mindenképpen erőt kell vennem magamon.
Mire ismét kitekintek a külvilágra gondolataimból, már a (korábban) három fős társaság felé tart Illiame-san – vagy a rá kísértetiesen hasonlító lány – is, nevezetesen amellett a különösen ismerősnek tűnő shinigami mellett. Elmozdult volna, ameddig nem figyeltem? Mindegy is. Hiába nem tudom, kire emlékeztet, végre eldöntöttem: odamegyek hozzájuk és lesz, ami lesz. Lassú, nyugodt léptekkel haladok előre a felhőn, majd ugrok át a másikra, ahol jelenleg ők ketten tartózkodnak, és lépek oda hozzájuk.
- Elnézést, hogy csak így rátok török… Mei vagyok – mutatkozom be mindkettejüknek, és kezet nyújtok, előbb a shinigaminak. – Ne haragudjon, talán ostoba kérdés, de nem ismer egy Keisuke Isami nevű tisztet? – nem is értem, hogyan jutott eszembe ez a név, és miért pont ő, na meg egyáltalán, hogyan bukhatott ki belőlem ez a tolakodó kérdés ilyen hirtelen… Bár jobban belegondolva, tényleg rá emlékeztet bizonyos szinten… Na de akkor is! Minden esetre, ha már így kimondtam, illene legalább megmagyaráznom… - Tényleg ne haragudjon, csak valamiért emlékeztet rá, bár tulajdonképpen fogalmam sincs, miért… - próbálok egy zavart mosolyt erőltetni az arcomra, nem tudom, mennyire sikerül, elvégre az érzelemkifejezés terén eléggé analfabéta vagyok, de talán látszódik, hogy számomra is zavarbaejtő a helyzet. Miután a shinigamival kezet fogtam, halvány mosollyal az arcomon kezet nyújtok Illiam-sannak (vagy a hasonmásának) is. Ha tényleg az, akire gondolok, akkor most legalább rendes… vagy inkább normálisabb körülmények között is megismerhetem, ha pedig nem ő az, akkor nem tegeztem le helyből egy idegent… Az felettébb kínos lett volna.
Közben szép lassan haladunk az ismeretlen shinigami eredeti célja, vagyis azt hiszem a kapitánya felé. Kellemetlen, de őt szintén nem ismerem… talán majd most.
Mikor odaérünk finoman meghajlok a – haoriján lévő jel alapján – tizenkettedik osztag kapitánya felé, majd arcomra varázsolva azt a halvány mosolyt, aminél többet úgysem tudok, bemutatkozom neki.
- A nevem Wang Liu Mei, kapitány úr. Nem tudja véletlenül, pontosan mi is lesz a dolgunk? – a hangomban benne van a tiszteletadás és a fiatalabb lány felé is barátságos mosolyt küldök… vagy valami olyasmit. Tőlem sajnos teljesen sugárzó, ezer wattos mosoly nem telik. De már ezzel is tettem egy lépést az egyik csoportosulás felé, ami már több, mint amit a nap elején kinéztem volna magamból. Noha nem vagyok biztos benne, hogy hangot kellett volna adnom tájékozatlanságomnak, de még mindig jobb segítséget kérni, ha a shinigami nem tud valamit, mint fejest ugrani az ismeretlenbe, amit jelen esetben akár mélységnek is nevezhetünk.

Tárgy: Re: Beavatás Vas. Dec. 18, 2011 1:00 am

Raiden annyira örült az espada-nak, hogy nem is tudta elmondani. Olyan mérhetetlenül hálás volt neki, hogy nem gyűlölte meg. Nem is bírt magával. Amikor a nő megköszönte, mielőtt bárki bármit is ellenkezhetett volna, a kapitány karjai közé zárta. Az erős kezek, széles meleget sugárzó mellkashoz húzták gyengéden. Még az espada hierro-ján keresztül is érezhette a férfi vaj szívének őszinte, minden beragyogó szeretetét.
- Sosem engedném meg magamnak, hogy bántsanak téged...:3 - mondta kicsit gyorsan és őszintén.
- Úgy örülök...hogy nem haragszol >.< - nézett mélyen a nő szemébe. Az az átható smaragdzöld tekintet, semmi mással nem téveszthető össze. A szemüveg mögött ragyogó tekintett izzott a rávetült fényektől, a boldogságtól, tökéletesre csiszolta fényét a komolyság és a bölcsesség.
- Bárcsak minden tisztem olyan lenne mint te. - kívánta félhangosan. Majd hátrébb lépett ahogy finoman elengedte a nőt. Megnézte magának egy kicsit, gátlástalanul és kíváncsian. Raiden megállapította, hogy az egyenruha sokkal jobban áll mind a két arrancar-nak, mint az eredeti ruhájuk.
- Nah... menjetek, vegyüljetek el. Nyugi, a shinigamik ugyanolyan lököttek, mint bármelyik arrancar.- mondta és Slarin-ék már is behurcoltak egy furcsa teremtményt. Szegény lány. Slarin tökéletes végrehajtó tiszt lenne, eldönti, kiterveli, megcsinálja. Így amikor visszatért a megszeppent Illame-val a kapitány büszkén kihúzta magát. Elvégre most a két arrancar az Ő beosztottja. Very Happy

Raiden rákattintotta a keresőt a szemüvegét. De a program nem talált információt a hölgyről.
- Elvesztél kedves?- nézett a kissé értetlenül pislogó Illame sanra.
- Maradj velünk...ha nincs...- ám ekkor odatoppant Mei. A kissé sápatag és törékenynek tűnő leányzó. Az ő feljebbvalóját nem látta sehol. A kapitány vigyorgott. Most már semmit sem kellett tennie, akiknek szüksége volt rá, maguktól is megtalálták.
- Szervusz Mei. Masamune Raiden ^^ az osztagom szerintem látszik Very Happy

- köszönt a lánynak kedvesen és kicsit arrébb lépett a felhőn, hogy a lány beférhessen a körbe.
- Nos a feladat. Őfelsége arra utasított minket, hogy azonnal szerezzünk meg egy bizonyos tárgyat innen, mert hamarosan szüksége lesz erre a fegyverre. Arra kérte a főkapitányt, hogy azonnal indítson el egy keresőcsapatot, hogy felleljük ezt. Tudod hol vagyunk Mei-chan?- kérdezte költőien kis hatásszünetet tartva, majd rögtön ezután válaszolt is.
- Egy felsőbb túlvilágban, mint Seirei-tei. A lelkek életeik során fejlődnek és ha meghalnak a világban általában hozzánk kerülnek, de vannak lelkek, akik már tisztábbak, makulátlanabbak, Ők ide kerülnek. Utolsó ezredéveket is átívelő életüket itt töltik le, majd egyé válnak a lélekenergia forrásával, és elérik a megvilágosodást. Ugyanúgy, hogy ha a lélek karmája nehéz, lekerül Hueco Mundo-ba. Kísértetté válik, és bizonyos időt el kell tölteni ott, majd újjászületik emberként. A túlvilágnak felfelé és lefelé is több fokozata van. Hueco Mundo csak a legfelsőbb rész, de onnan lefelé még sok réteg mélyre lenyúlik és ugyanúgy nálunk is felfelé. A legalsóbb pokol a forró Naraka-ák mélye ott élnek a világegyetem legveszélyesebb szörnyetegei. Az ott élő lelkeknek hihetetlen hosszú ideig kell bűnhődnie, míg feljebb lépdelhet az egyre hidegebb poklok felé, végül kiköt Hueco-Mundo-ba és onnan már csak egy ugrás az emberi létbe. - egy pillanatra Slarinra nézett.
- Ám most Seireitei tisztább formájában vagyunk, ezért ilyen erős a lélekenergia. - mondta a kapitány.
- Amit keresünk, az egy gyémántnál is keményebb tárgy. Egy fehér lótuszvirágot keresünk, mely izzik a harmónia fényében. - mondta a kapitány Mei-channak és mindenkinek, aki a közelében tartózkodott. Közben elhallgatott a furulya szó, sűrű köd szállt be mindent, egy pár másodpercig senki nem látott semmit. Majd kisvártatva a ködöt elfújta egy erős lélegzet szerű szél. Ami a szürke félhomályból előtűnt nem lehet könnyel leírni szavakkal. Hirtelen a lábuk alatt talajt és bársonyos puha fű lágy szálait érezték. A levegőt betöltötte a virágillat, a hangok túlzsúfolt áradatban mindenhonnan szűrődtek a fülekbe. Az ágakról kis makik ugrándoztak le és óvatos személődéssel incselkedtek a levelek körül.

Majd némi tűnődés után a kis majmócák játékosan betámadták mindenkit. Bemásztak a ruhájuk alá, rágták a fülüket, a kezükön csimpaszkodtak és egyik vállról ugrottak a másikra. Míg nem egy éles majomvisítás szakította félbe a hancúrozásukat. Az éppen Raiden fején ülő maki, aki fejére húzta a szemüvegét megdermedt, gyorsan visszatette a szemüveget a kapitány fejére és elbújt a haorija ujjába. Elcsendesült minden. A fák közül néma csend. Mindenki érezhette, hogy hihetetlen kisugárzású személy közeleg. A feszült csendet végül egy árnyék törte meg Tasumi-chan háta mögül bukkant elő a furcsa alak fejjel lefelé lógva. A majomszerű humanoid épp mélyet szippantott a lány hajának illatából és vállai fölül előrenyúlt a lány mellkasa előtt. De olyan gyorsan, hogy mindenki csak elmosódott foltot látott a mozgásból, van aki nem is látta, hogy egyáltalán megtörtént. De a majomember csak sütit lopott el a lánytól. Majd, ahogy előtűnt, úgy vissza is húzódott az ágak közé. Csupán néhány levél esett le utána.
-Mmmmm- hallatszott egy elégedett hümmögés a fejük felől. Kifejezetten mozgékonynak bizonyult ez a hümmögést. Végül egy bot suhant a földbe, beleállt a földbe félig. Rezgett egy pár pillanatig. Majd az alak, akit az imént csupán egy fél pillanatig láttak, egyetlen lábával érkezett a bot tetejére. Egyáltalán nem okozott gondot számára egyensúlyozni a vékony és hajlékony boton. Úgy látszik több sütit is elorozott, mert jókedvűen habzsolta befelé. A süti teljesen lefoglalta, egyáltalán nem is törődött a társasággal. A maszkot hátrahajtva, egészen emberi arc tűnt fel. Kék szem, enyhén szőrös arc, kissé hosszúkás felfelé ívelő szemöldök. Ravasz, játékos tekintet. Kéjesen élvezkedett a finomságon. Majd hirtelen megszólalt, szájában a szemfog kissé nagyobb, ragadozó szerűen megnyúlt volt.
- Te lány...legyél a feleségem!- szólta a majom szerű férfi Tasumi-chanra nézve és mutatva. Tekintete teljesen komoly volt. Nem viccelt. A lány alig bírta elviselni a hideg kék, átható szemek tüzét magán.

//elnézést hogy közbeírtam >.

Tárgy: Re: Beavatás Hétf. Dec. 19, 2011 7:44 am

Különös egy hely ez, fura érzések lengenek körbe, ez az egész nagyon érdekes. Felhőkön járni, hm, talán a keresztények által Mennyországnak nevezett helyen lennénk? Bár csak a felhőkből tudok csak erre következtetni. Viszont mivel nem hiszek a keresztény mítoszokban, ezért ezt a lehetőséget elvetném, lennie kell más magyarázatnak is. Mivel itt van a 12. osztag kapitánya is, gondolom elég okos, és lesz valami megfelelő magyarázata erre az egészre. Nem hiszem, hogy csak azért választották meg, mert esetleg szemüveges és tud pár idegen szót mondani, igen, remélhetőleg majd ő előáll valami megfelelő teóriával. Addig is, ha valami balszerencse miatt, harcra kerülne a sor, szerencsére elég erős shinigamik vannak itt, így talán ezt is meglehet úszni komolyabb sérülések nélkül. Tehát részemről most arra szavaznék, hogy várjunk.
Kicsit megtapogatom a talpammal a felhőket, és elég szilárdnak ítélem meg, így törökülésbe helyezkedek, majd előveszem a pipámat, megtömöm dohánnyal, és a pipámból sötétebb „felhőket” kezdek eregetni. Talán értelmes lenne valakihez odacsapódni, de az egyetlen, akit komolyabban is ismerek, és szóba jöhetne. Nos, az Misty, aki jelenleg elvan foglalva azzal, hogy a 12. osztag kapitányával beszélget, két másik shinigami társaságában. Így maradok egy darabig egyedül, nézek a semmibe, és élvezem a pipázást, plusz azt a fura, megmagyarázhatatlan érzést is, ami… erővel tölt el.
S ismét egy érdekes dolog, megindultunk, és majdnem sikerült is hátradőlnöm, de szerencsémre a karom gyorsabban reagált, így ez nem történt meg, inkább… élveztem az utazást, mint gyermek a lovacskázást. Elrejtem a mosolyomat, és komoly arccal bámulok tovább a semmibe, pedig leginkább vigyorognék, és hangosan nevetnék. Igen, sajnos gyengéim az ilyen dolgok, ha valami vissz. Szeretek sétálni, de jó érzés az is, ha néha fuvaroznak. Bár az a furulyahang, igazán lehangoló, így nem tudok százszázalékosan kiélvezni a kialakult helyzetet. Amit ismét megzavart valami, a „zene” elhallgatott, helyébe a köd került. Hiába „salapáltam” a szemem előtt, nem nagyon láttam tovább az orrom hegyénél. Francba vele, minek van egy másik „szemem” ha eddig semmi hasznát se vettem? S amikor eloszlik a szürke függöny…
A látvány igazán impozáns, eltűnt a felhő és helyébe került egy… erdő, talán nevezhetem annak is. Egy „élő” eleven erdő, és a leskelődőket se volt nehéz észrevenni. Sajnálatosan azt kellene mondanom, hogy: Tarts ki Kojiro, aranyosak, de nem szedheted össze őket, és kezdhetsz el játszani velük.
Szerencsére tényleg nem kellett mozdulnom, a kis apró lények „támadásba” kezdtek. Jutott mindenkinek elég, így egy darab rám is. Csiklandós érzés volt, ahogyan cirkált a ruhám alatt, habár az nem volt olyan kellemes, amikor előmászott és harapdálni kezdte a fülemet. Ekkor felnyúltam érte, és valahogyan sikerült megszabadítanom a „rágcsától” amire nekem még szükségem volt. Inkább a vállamra ültettem, és kotorászni kezdtem a felsőmben, és egy kis pipadohányt vettem elő. Amit utána a kis majomnak adtam, elrágcsálhatja nyugodtan, inkább mint a fülemet. Hm, szerintem ezt haza akarom majd vinni, egészen aranyos, és még a macskámon is lovagolhatna. Az egész csak addig volt jó móka, míg egy kellemetlen zaj nem törte meg az egészet. Erre az én kis majmom is megrémült, és az ölembe bujt elsőnek, majd be a felsőm alá. Szerintem csak dohány kell még neki…
Ideje volt már felállnom, miután ez megvolt, leporoltam az ülepemet és a hang irányába fordultam, gondolom a többiek is így cselekedtek. Elég különös alak jelent meg, számomra ismeretlen, és a kisugárzása se volt túlzottan bizalomgerjesztő, és a gyorsasága se volt éppenséggel elhanyagolható, és ahogyan jött, úgy el is tűnt. Helyette egy bot volt az, ami elsőnek megjelent, és a talajba fúródót, majd ismét megjelent az előző alak, aki most a botján „állt”. Amit pedig mondott, hát az se volt éppen egy… hétköznapi dolog. Lánykérésnek nem átlagos, és esélyes az is, hogy ezt nem csak én gondoltam így. A kérdés az, hogy most akkor mi legyen? Nem hiszem, hogy Hayakawa hadnagy túlzottan rajongana az ötletért, hogy hozzá menjen ehhez az alakhoz, és másrészről, szerintem a jelenlegi párja se rajong túlzottan az ötletért. Nem hallottam semmi olyan pletykát, vagy hírt, ami arról tanúskodna, hogy gondjaik vannak.

Tárgy: Re: Beavatás Kedd Dec. 20, 2011 3:44 am

Grr… nem igaz, ezek az átkozott mihasznák, egytől – egyig itt sorakoznak fel, kiszolgáltatottan előttünk, se perc alatt eltehetném az útból az őszesett! De Sleryrrlyn'dreskel-sama szinte meg sem kívánja hallani ebből adódó felindulásomról szóló törekvéseimet! Mad

Nem baj, megyek egyedül; ha kivárjuk, míg ők lépnek sem lesz jobb a helyzetünk! >.>
Hatalmas felindulásomból viszont egy igen meghökkentő momentum ráz ki, megakadályozva agresszív énem támadását az első kiszemelt személy irányába, mely öltözékem, illetve arcomon pihenő maszkom maradványai eltűnése eredményezett. Idegesen ráncoltam homlokomat a megdöbbentő látvány hatására, szemem sarkából apró, kósza pillantást vetve Sleryrrlyn'dreskel-sama irányába, kin hasonló elváltozást láthattam kibontakozni, mint magamon. Túlontúl hihetetlennek tűnt az egész és legfőbbképp idegesítőnek… mégis mire fel lett olyan ruhánk, mint amilyen örök ellenségeinknek uniformisul szolgál? Mad

Fintorogva ragadtam meg a fekete anyagot balommal az ujjamnál és vettem jobban szemügyre, abban reménykedve, hogyha szuggerálom, visszaadja fehér kelmémet. De nem történt semmi sem, grr! Mad

Majd ismét Sleryrrlyn'dreskel-sama felé tekintettem, kit letarolt egy lángfejű idegen, amit nem hagyhattam csak úgy szó nélkül! >.>
- Suuuuuuuukkkeeebeeeeeeee! Mad

- lángokat szóró tekintettel, kezdtem morogni az ismeretlen pápaszemesre, hogy ne merjen megint Sleryrrlyn'dreskel-samahoz érni, különben velem gyűlik meg a baja! Arra már kevésbé méltattam figyelmet, hogy mit társalognak itt előttem, túlontúl lefoglalt az idegen furcsa közelítése a segundához. :< Szívem szerint már éppen készültem volna egy erőteljes bokarúgás bevetésére, csak Sleryrrlyn'dreskel-sama hátba lapogatása inkább ösztökélt vigyázz állásra, mintsem tanként való előrecsörtetésre. Pedig megérdemelte volna, morr!! Mad

- Kehh… hogy mi? Taichou?! >.>” – felfújt arccal mértem végig az előttünk álló feketeruhás pondrót és próbáltam magamra erőltetni csekélyke színészi tudásomat, hogy sziporkázhassak egy keveset a bamba társaság előtt. Kehh… mit számít, így könnyebb lesz hátba támadni őket, bruhahaha… Twisted Evil

Megengedek magamnak egy önelégült, gonosz fél vigyort az elmémben keringő gondolataim hatására. Rendben, belemegyek a játékba, de csak is ezért… ˇoˇ – Khm… igen, igen, előrejöttünk, mint láthatja! – fonom össze karjaimat magam előtt, fennhordott orral, helyeselve az előbb mondottakra, mint aki érti miről is van szó konkrétan. Oké, nem figyeltem eléggé, különben sem mindegy, hogy mit ugat ez a feketeruhás söpredék? >.>
- Olyat mondj, amiről még nem tudunk… – fortyogtam, elejtve orrom alatt aprócska megjegyzésemet, a vöröske által mondott lekicsinylő szavak hallatán a két bandát illetően. Bár vitázhatnánk arról, melyik fél is a bugyutább, hiszen elég egyértelmű, hogy Las Noches felől az őrült, naplopók ide sorolandók… de vannak, akik nem kótyavetyélik el a napot fölöslegesen, hanem fel is mutatnak valamit! Neutral

A sötét öltözetű lököttek biztos nem mondhatják el ezt magukról. Ők mind csak puhány módon lazsálnak egész nap! ˇ-ˇ
Sajnos roppantul zavart a szembetűnő hasonlat köztem és a vörös kisokos szószátyár között… hiszen Räv csak a Pappira <3 hasonlíthat! Mad

Így kevésbé méltattam figyelmet adni Sleryrrlyn'dreskel-samanak, még a vállam felé tett figyelemfelkeltő kis öklösre sem éppen pillantottam irányába, annyira lefoglalt a hasonlat mustrálása és úgy egyáltalán felfogása. Az okoskatörp meséjére fülem botját sem igen mozdítottam, „Őfelsége” és valami felsőbb hatalom… kit érdekel? Mi ez, valami ócska hittérítéses szöveg? Kész rémálom! >-> Különben is… sokkalta fontosabb az esetleges esélyeimen való merengés, amiért jelen helyzetben még az sem látszott túl nagy feladatnak, hogy az összes kormos öltözetűre egyszerre csapjak le sunyiban. szemöldökrángatás

De mindezen felindulásomat el kellett vetnem a nyugodt, idilli, már hátborzongatóan békés környezet váratlan megnyilvánulása miatt. Mozgó felhők, furulya hang, miféle istencsapás jöhet még? >.>”
- Kehh… azt akarod mondani, hogy kincskeresős, virágszedéses kiruccanásra kellett idejönnünk erre a… khm… helyre? >.> … Taichou |-( - teszem fel haragosan kérdésemet, ügyelve egyensúlyom megtartására a felhő mozgása során, mely megnehezítette az éppen hangoztatott szavaim megválogatását is. Nem tetszett cseppet sem, hogy valami kiskirály azt hiszi, minden apró kis kívánságát teljesítik. Nekem csak ne parancsolgasson senki! Mad

Amúgy is, ezen a helyen minden olyan egyforma, hogy találhatnánk meg itt egy ilyen fényes ízét, vagy mit? >.>” Kutassa fel magának és ne minket fárasszon! >.>
Grimaszolva vettem tudomásul a háttérzsivaj elhallgatását, majd a helyébe lépő sűrű ködfüggöny felbukkanását, melytől még orromig sem láttam el. Egy biztos, legközelebb, ha azt mondják, hogy ugorjak be egy ismeretlen ajtón, nem teszem meg! -.-’’ Luciferrel próbáltam elhessegetni orrom elől a mindent elrejtő, fullasztó természeti jelenséget, hogy lássak végre valamit, de a hirtelen szellő nélkül semmit sem ért volna cselekedetem. Szaglószervemet váratlanul megcsapó illatok, majd az élesebben felcsendülő hangok hatására kirázott a hideg, mindhiába tűnt való igaz érdekesnek mindez.
Összeszűkült tekintettel vetettem pillantást a szőrös lényekre, melyek a nagy dzsumbuj között játszadoztak, míg nem minket szemeltek ki élő játszófának. Sajnálatos mód jómagam sem tudtam levakarni magamról az egyik merész szőrmókot, hiába rángattam le magamról, vagy próbáltam eltartani egy karnyújtásnyira valómtól a farkánál fogva többször is, mindig talált valami módot, mellyel ismét rajtam futkoshatott. I-de-ge-sí-tő! Evil or Very Mad

Az éles, megálljt parancsoló hang az én füleimet is bántotta, de látszólag kis haverjainkat jobban megrettente a dolog. Nem mintha baj lett volna, így legalább meg tudtam ragadni végre a kis szörnyeteget, és eltarthattam magamtól, egyenest a vörös okos tojás irányába, ha már ilyen pengeéles elmével van megáldva, csak tudja, mit kell ezekkel is tenni. >.> Figyelmem kiélesedve a némaság hatására, rajt készen szorongattam Lucifert markomba, utálom a csendet, az túl sok jót sosem sejtett, minden bizonnyal most sem lesz másképpen... Neutral

S valóban, kész cirkuszi, bravúros mutatványt láthattunk valami furcsa majomember szerű lénytől… kehh, csak tapsot ne várjon tőlem! >.> Mogorván figyeltem minden egyes mozzanatát, de leánykérő dumája elvette mindentől a kedvem. Egyáltalán nem érdekelt a kis halálisten nőci, hogy vajon most fogja kimondani e, a boldogító igent, avagy öt perc múlva. A lefagyott pillanatban inkább azon voltam, hogy megszabaduljak ettől az idegesítő szőrmók szörnytől. Tőlem akár ez az idegen jeti is igazán elvihetné a bolhás haverjait. Mad

Nekem aztán mindegy! >->
- Nesze, neked adom. Meg se kell köszönnöd. Neutral

– nyomom az első mellettem álló keze ügyébe az eddig markomban tartogatott bolhás lényt. Hidegvérrel belekontárkodva a majomember asszonyszerzésének próbálkozásába. Jelenleg azon voltam elfoglalva, hogy végre megszabadulhattam ettől a nyavalyástól, egy gonddal kevesebb! ˇ.ˇ

Tárgy: Re: Beavatás Szer. Dec. 21, 2011 12:09 pm

Az a fiú ott nem messze tőlem, úgy rontottam rám, meg is ijesztett, pedig nem akart mást, csak sütit. Olyan aranyos volt, valamiért tisztára Hajimére emlékeztetett, úgyhogy nem tudtam megállni, hogy mosolyogva megsimogassam a feje búbját, ahogy kisfiamnak is szoktam, amikor belelkesedik a sütire. Olyan aranyos olyankor, nem tehetek róla *.*
- Persze-persze, azért kínálom itt, hogy vegyél. Kettőt-hármat is, ha ízlik, ha már egyszer senki más nem kér… - húztam el a számat, shinigami társaim néha olyan karótnyeltek, mint amilyen én voltam régen.
Belegondolni is rémes, jó hogy Vera, meg Kotomi-chan megváltoztatott. Közben végre észrevettem én is a másik kapun érkezetteket, úgyhogy odaintegettem nekik. Úgy tűnt, Raiden-taichouhoz tartoznak, bár nem nagyon értettem, miért kellett nekik külön kapun jönni, de egye fene, a juunibantaiosok mindig is furák voltak.
- Na és te melyik osztaghoz tartozol? Az én nevem Tasumi, a hachibantai hadnagya vagyok, de szólíts csak Tasu-channak. – fordultam újra a fekete hajú süti szerető férfiegyedhez mosolyogva, hogy azért én is beszélgessek itt valakivel, de fél füllel igyekeztem hallgatni a 12. osztag kapitányának mondandóját is, hátha hallok valami újat, amit Shiratori még nem mondott el, amíg idefelé jöttünk.
Igazából annyi minden történt így hirtelen, szinte azt sem tudtam, hogy meg mi meg hol, de főleg az foglalkoztatott, miért ácsorgunk puha felhőkön nagyjából a semmi közepén. Még mindig a sütis zacskót szorongatva bámultam ki a fejemből, félig-meddig igyekezve figyelni egyszerre Raidenre és a fekete hajú ismeretlenre, aki úgy szereti a sütit. Még az se igazán tolt ki a nézelődésből, hogy hirtelen megindult velünk a felhő, biztos csak valami fuvallat vagy ilyesmi… És megint baromságokon jár az eszem és nem oda figyelek, ahova kéne >.>
Kicsit megráztam a fejem és felfigyeltem a halk, de amúgy gyönyörű fuvola-szóra, ami nekem kicsit olyan volt, mintha onnan jött volna, ahova éppen megyünk, de szerintem ezt csak én gondolom így, mert miért ne? Surprised

Inkább maradtam a biztonságos középen, miközben haladtunk előre… vagy valamerre, nem tudom, hogy vannak itt az irányok. Lehet, hogy a jobbra az fel, a balra meg jobbra a hátrafelé az le @.@ Jó tudom, vissza kéne térni a normális gondolkodás mezejére, pláne hogy küldetésen vagyok, ráadásul egy nagyon fontos küldetésen, jó magasról lett parancsolva, ráadásul csak nem szúrhatom el, ha már egyszer emiatt sikerült kiszabadulnom az íróasztalom mellől! Surprised

- Egy virágért küldtek minket ide? Izzó gombáról már hallottam, főleg ha felgyújtják, de világító virágok… - jeleztem Raiden felé elhamarkodott véleményemet a dologgal kapcsolatban, de hát ismertek, én előbb beszélek, mint gondolkozom :/
Elégedetlenkedve fonom össze mellkasom előtt a két karom, mi az már, hogy egy ekkora csapatot elküldenek egy szál virágért? Szeretem a növényeket, tényleg, (már amelyik nem harapja le az ujját az ember… shinigaminak) csak azért szerintem ez túlzás. Mi lehet annyira különleges egy harmónia fényében izzó, gyémántnál is keményebb lótuszvirágban? -.- Ja oké, nem szóltam…
A köd azonnal elvonta a figyelmem kusza gondolataimról, úgyhogy rögtön kardomra helyeztem a kezem, ha esetleg kellene. Bandzsítottam egy kicsit, hogy az orrom hegyét látom-e még, szerencsére azt igen, de mást már nem nagyon, pedig tisztán emlékszem, hogy egész végig a fekete hajú srác mellett ácsorogtam, aki az elején sütit kuncsorgott tőlem. Aztán egyszer csak eltűnt a félhomály és a feszült csendből egy csomó látvány, meg hang tódult be az érzékszerveimbe, csakhogy az illatokról ne is beszéljek. Gyönyörű volt, alig bírtam így hirtelen minden felfogni és befogadni egyszerre, hogy olyan gyorsan történt az egész, mint egy álomban, amikor egyszer még a pályaudvaron vagy, aztán hirtelen el is érkeztél oda, ahova indultál és hirtelen nem tudod, mi volt, meg hogy, csak egyszerűen azt érzed, hogy teljesen más helyre kerültél, mint eddig. Tényleg, semmihez sem tudtam hasonlítani, maximum egy-két festményhez, amit életemben láttam, de még azok is eltörpültek a hely szépsége és életereje mellett. Teljesen elámulva néztem körül, le is hajoltam megszagolni egy közeli virágot, aztán mikor felegyenesedtem, egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenkit megszálltak a majmok. Úristen, majomtámadás o.O A makik elárasztják és megszállják az összes létsíkot, az emberek, meg többiek pedig rabszolgák lesznek sanyarú sorssal O.O
Egyszer csak viszont az egyik ilyen cukiság rám mászott és nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel, annyira, de annyira édes volt, hogy egyszerűen minden rosszat elfelejtettem, amit eddig gondoltam róluk *.* Megsimogattam a rajtam csimpaszkodó drágaságot, de hirtelen valami megint megváltozott. Olyan feszült csend lett, éreztem, hogy történni fog valami, sőt, közeledő, magas lélekenergiát érzékeltem. Aztán minden olyan gyorsan történt, a kismajom, aki rajtam volt, hirtelen átugrott Shiratorira, róla pedig egy közeli fa ágára, ahol eltűnt a lombok között. Egyre idegesebb lettem, mikor két kar nyúlt át a vállaim fölött, bármilyen szégyenletes is, lesokkoltam. Így legyenek rám, a nagy hakudás hadnagyra büszkék otthon, valami éles helyzet, én meg leblokkolok, mint a kimerevített filmszalag Fészpalm

Persze aztán kiderült, hogy nem is volt veszélyes a helyzet, csak valami félig majom-félig ember szerzett lopott tőlem sütit. Először mérges voltam, hogy nem tanult illemet, aztán meg komolynak tűnő kijelentésén muszáj volt elnevetnem magam T_T Azért nem kacarásztam sokáig, mert hát az mégis csak bunkóság, de egyszerűen képtelen voltam visszatartani.
- Hát… Először is, mielőtt süteményt veszel, illik kérni, kaptán volna akkor is. De azért örülök, hogy ízlik ^^ …Szóval ott tartottam, hogy bármennyire is elszánt vagy ezzel a lánykéréssel… vissza kell utasítanom, nekem már van barátom – itt én drága kapitányomra mutattam – meg két gyerekem is, szóval kicsit szerintem elkéstél. Nem akarlak megbántani, tényleg, de még ismerni sem ismerjük egymást, akkor sem mondanék így rögtön igent, ha nem lenne sziklaszilárd kapcsolatom. Először is randi, kétszer-háromszor, aztán talán belemennék… - bólogattam elszántan, de azért kedvesre vettem a hangsúlyt, nem akartam megbántani, mert hát nem szokásom az ilyesmi, csak kicsit hirtelen ért a dolog Surprised

Hogy kicsit levezessem a hirtelen ért megrázkódtatást, meggyújtottam egy szál cigit. Remélem, ezzel nem mocskolom be a hely tisztaságát, mert még hamuzni se a földre hamuzok, szóval nem akarok büntetést, se leszúrást érte. Az én bajom, ha rongálom magam, nem? :/

Tárgy: Re: Beavatás Pént. Dec. 23, 2011 1:54 am

Ahogy ott nézelődtem, egyből éreztem, hogy ezen a helyen mindenhonnan csak úgy árad az energia. Csak nem itt is minden lélekrészecskékből van, mint Soul Societyban? Bár itt teljesen más érzés, olyan mintha az egész hely élne és lélekenergiát árasztana ki magából. Amíg ezen agyalok, arra leszek figyelmes, hogy hirtelen többen lettünk, mint a gyülekezőhelyen voltunk. Mivel Masamune beszélget velük, ezért feltételezem, hogy az ő osztagába tartoznak, de még mindig ott a kérdés, hogy honnan jöttek. Az az átjáró, amin mi érkeztünk, mögöttünk egyből bezárult, szóval azon nem tudtak átjönni. Nekik külön átjáró dukál? Kivételeznek a 12. osztagosokkal? És hogyhogy ketten vannak? Úgy tudtam, hogy egy valakit kellett magukkal hozni a kapitányoknak. Mint meg nem enged magának a 12. osztag.
Végignéztem a többieken is, hátha itt is van létszámnövekedés, de szerencsére nem volt. Ekkor megpillantottam az egyik lányt, aki egyedül álldogált és nagyon magányosnak tűnt. Vettem egy sütit Tasutól, majd oda akartam menni hozzá, hogy váltsak vele néhány szót, de addigra összeszedte a bátorságát és elindult valamerre. Sajnos pont a 12. osztagosok felé, de az most nem számít. Ahogy nézem, hogy kezet nyújt az egyik lánynak, olyan érzésem van mintha láttam volna ezt a 12. osztagos lányt. Bár a rossz memóriámnak köszönhetően, semmi nem jut eszembe, így inkább annyiban hagytam.
Mivel fogalmam nem volt mit kellene csinálni, ezért arrébb mentem néhány lépést és kényelembe helyeztem magam egy kedves felhőn. Amíg nem történik semmi, addig úgy sincs jobb dolgom, szundítok egyet, legalább kipróbálom milyen kényelmesek fekvő állapotban a felhők. Úgyis képes vagyok éberen is aludni és bármilyen gyanús neszre fel tudok figyelni. Azt is megneszeltem, hogy Masamune elmondta Mei-sannak, ha jól vettem ki a nevét, mi lesz a feladatunk. Ezt meg ő honnan tudja és eddig mért nem mondta el nekünk? Ez már tényleg kivételezés, nekünk nem mondtak semmit, őt meg beavatják. Már értem mért utálja a 10. osztag a 12.-et. Én is csatlakozni fogok hozzájuk 12. osztagosok utálásában, elvégre én is ex-10. osztagos vagyok. Szerintem, ha Mei-san nem kérdez rá, valószínű, hogy az utolsó pillanatban tudjuk meg a feladatot. Nem tudom, hogy képes leszek-e összedolgozni velük a virágszedés alatt. Ha elkezdjük végre, tanácsolni fogom, hogy váljuk ketté. Bár, ahogy számoltam, pont páratlanul vagyok. Mindegy is, egyértelmű hogy válunk szét. A 12. osztagos brancs és a többiek.
Nem sokára elindulnak alattunk a felhők, aminek ha úgy vesszük, örülök, hiszen legalább történik valami. Lehet hogy most visznek arra a helyre, ahol meg kell keresnünk a virágot. De szerintem elkélt volna egy idegenvezető is, aki elkísér minket oda, ha már megnyitották a kaput, itt maradhattak volna, amíg elérünk tényleges célunkhoz.
A következő dolog, amire felfigyelek, hogy egy szellő után, megváltozott az alattam lévő felhő. Kinyitottam a szememet és láttam, hogy valami erdőszerűségbe csöppentünk. Az álmélkodásomból egy nyomás ugrasztott ki a hasamon, amit egy majom okozott. Úgy tűnik landoló pályának nézte a hasamat, ezután még ugrott rajta párat, majd elkezdett csiklandozni. Mivel könnyen elnevettem volna magamat egy idő után, ezért felemeltem, hogy megakadályozzam ezt. Próbálkozott a kiszabadulással kezeim közül, de nem járt sikerrel, míg nem egy visítás csapta meg a fülemet. Ekkor hirtelen kiugrott a kezemből és bebújt a ruhámba a nyakamnál lévő V-kivágáson keresztül. Egy másik maki pedig a vállamat használta ugródeszkának, hogy egy fa lombjába rejtőzzön.
Nagy csönd következett, de lehetett érezni, hogy valami közeledik, ezért éber maradtam. Megpillantok egy árnyat Tasu mögött, amire egyből reagáltam és shunpora kapcsoltam, közben előhúztam a kardomat. Készen álltam, hogy lecsapjak a támadóra, de amikor odaértem Tasumi mögé, már nem volt ott senki. Közben pedig arra is figyeltem, hogy a ruhámban lakozó maki nehogy kiessen, így fél kézzel őt fogtam. Ha viszont harcra kerül a sor, el kell engednem, hiszen baja eshet, ha velem marad.
Hamarosan egy bot vágódott a földbe, amire néhány másodperc múlva az imént látott alak ráállt egyik lábával és elkezdte majszolni Tasumi sütijeit. Nagyon barbár kinézettel rendelkezett és valószínűleg nem valami észlény, de nem szabad lebecsülnöm, a sebességéből is látszik, hogy valamit azért tud. Bár nem különösen kedvelem a gyors ellenfeleket, ha kell, megküzdök vele.
~ F-fe-feleség? ~ ámuldozok el magamban, amikor meghallottam, mit ajánlott fel Tasuminak az a majomember. Egy kicsit letaglóztam ettől, így nem tudtam egyből reagálni, ezért Tasunak kellett. Lassan már tényleg elgondolkozhatnék, hogy megkérem Tasumi kezét, hogy elkerüljem az ilyen eseteket. Bár nem tudom készen állok-e rá.
- Ha ebből nem értettél, akkor erőszakot is alkalmazhatok. – szólalok meg rögtön Tasu után, hiszen látszott a fickón, hogy komolyan gondolja az egészet. Ha jól tudom az ilyen vademberek, mint ő, inkább elrabol magának egy lányt, minthogy érdekelje a másik, mit akar. Készen álltam, hogy megküzdjek Tasumiért, ha arra kerül a sor.

Tárgy: Re: Beavatás Pént. Dec. 23, 2011 3:15 am

*Mese szép látvány tárul szemeim elé, amint lehetőségem van még jobban körbe nézni. A napsütéses órák valamelyikében egy idegen világban. De mégis, mégis elkap a félelem érzet, ha a sötétség felé tekintek. Talán ez a félelem a mások iránti hiányérzetből fakad? Talán túlságosan függök tőle, elengedni úgy sem tudom. Addig legalább is biztosan nem, míg nem érezteti velem, hogy teher volnék számára. Addig míg ez nem így van, szeretném még arcát látni. Szeretném ugyanezt az ijesztő, ámbár csoda szép világot benne felfedezni. S tudatom ki is zökken belőle, mikor sikeresen valakinek esek. Ledermedve pillantok a férfi felé, aki hirtelen zuhanni kezd. Szívem dobbanása is tán belé fagy a látványba. Csak nem? Ugye nem öltem meg? Ijedten kapnék utána, de nem megy, mert mire reagálnék már nem látom sehol. Összeszorulok, s megkönnyebbülök, mihelyst ismét az egyik felhőre kerül. Bocsánatkérően pillantok szemeibe megbánva mindazt, mit az imént elkövettem ellene.*
- Bocsánat..én...én nem akartam...elnézést... *Komoran sütöm le tekintetem, én valóban nem akartam elrontani. Őszintén örülök annak, hogy jól van. De mi lett volna akkor, ha nem tudja megoldani? Megöltem volna? Én ezt nem akarom! Nem akarok egy ilyen idegen helyen csupa gondot okozni. Szeretnék jól helytállni, még akkor is, ha eddig nem fedeztem fel számomra ismerős személyt. Bizonyára csak nem vettem észre. Mindazonáltal túlságosan is leköt ennek a helynek a mibenléte. Kellemes hang üti meg füleimet. Zene szó, tán furulya? S mint valami gépezet, a felhők egyszer csak előrébb haladnak. Lágy semmiség veszi körbe lábaimat és visznek előrébb. Vágyakozva pillantok a messziségbe. Nyugtató, mintha csak...otthon lennék? De miféle otthon ez? Egy kéz kap el, s visszaránt a jelenbe. Vissza abba a valóságba, amely nem hagy magával semmi jót. Félénken pillantok a kéz után. Ha a megbosszulóm volna az, teljesen megérteném. Azonban nem ő, hanem egy nőé. Egy számomra hatalmas nőnek bizonyuló személyé, kinek tekintetére levegőt sem merek tenni. Biztosan rosszat csináltam, csak is így lehet, hogyha ilyen pillantást tudhatok magaménak. Ellenkezni sem merek elhatározására. Ugyan fogalmam sincs, hogy éppen kihez kell vissza mennünk, de ha eltévedtem, akkor az biztosan úgy lehet. Biztosan nem figyeltem, s rossz helyre keveredtem. S ha éppen ez a nő szeretne nekem segédkezet nyújtani? Ugyan, miért tenné? Elveszettnek érzem magam itt, nem ide illőnek. Itt minden oly' fényes és szép. S amint körbe nézek félénken a társaságon, igen ők sokkal magasabban állnak. Az én bőröm nagyon sötét hozzájuk képest, és a hajam pedig sokkal világosabb. Éles kontrasztokat vetek, olyanokat, amelyek számomra bizonyára nem megengedettek. De a zene..a zene talán nyugtató. Ha éppen zene volna ez talán, olyan furcsa és olyan magával ragadó. Nekem nem kéne itt lennem, de mégis olyan szép. Talán..ha összehúzom magam, akkor maradhatok, nem igaz? Ha nem leszek mások terhére, akkor majd észre sem vesznek. Majd megpróbálok nesztelenül lépkedni, csak figyelni azokat, akik felettem állnak.*
- Én..Rinaaya-samaval voltam. Nem akarok...zavarni... *Megszeppenve pislogok a férfire, ki itt létem okát kérdezi. Nem tudom, hogy volt e engedélyem igazat mondani, avagy sem. Viszont nem akarok semmi olyasmit mondani, amivel meghazudtolnám itt létemet. Az modortalanság lenne, s ők nem is akarnak valószínűleg megölni. Akkor miért engednék meg magamnak ilyesmit? Ekkor viszont egy számomra nagyon jól ismert személy torpan be. Kék tekintetemmel reá pillantok, mélyen belefúrva tekintetem az övébe. Emlékeimbe ivódott az a legutóbbi alkalom, mikor mi találkoztunk. S amikor kezét nyújtja felém, ama pillanatban bebújok a magas nő mögé, és onnan pillantok ki rá.*
- Ne haragudj rám...Mei-sama. *Suttogom félénken, hiszen nagyon is van miért bocsánatot kérnem tőle. Elvégre is legutóbb nagyon megbántottam őt, így pedig nincs merszem elé állni. Habár joggal bántana vagy egyebek, de én igazán nem szeretnék gondot okozni. Gondolom jelenlétem éppen eléggé frusztrálhatja. Legalább is Viclynt szokta, ha éppen nem akar látni.
Érdeklődve hallgatom végig a férfi beszédét arról, hogy éppen hol lehetünk. Érdekes szavakkal áll elő, de van egy -két olyan rész, amit egyáltalán nem értek meg. Már mint akkor az Abyss az hol feküdhet? Meg a lelkek ily' mértékben változhatnak. nyelek egyet, s inkább csendbe maradok. Pedig ez a dolog nagyon is érdekel. S a fehér lótuszvirág. Az a virág, amire én gondolok? Már találkozta vele gyógyászati szempontból, de nem hinném, hogy ezúttal egy olyan szimpla dologról lenne szó. Vajon ha csendesen figyelek, akkor majd..majd másnak is elmondhatom azt, amit itt hallok és látok? Ezt még nem tudhatom, mindenesetre igyekszem felzárkózni a többiekhez. S szilárd selymességet kezdek talpam alatt érezni. Földnek tűnő füves talaj, a felhő után nem lehet tudni, hogy valóban az e. Virág illlat...pedig nem rég még zene volt. Még jobban nem értem ezt a helyet, és amikor majmok kerülnek elő...én berohanok a történetet mesélő férfi mögé. Egészen aprón fel is sikkantok, mikor a fülembe harap egy majom. Óvatosan nyújtom felé azért kezemet, hiszen puha tappancsaival nem sértett meg. Akkor biztos csak egy játék lehet. Megpróbálom megsimogatni, míg egy kibontakozó csetepaté zajlik elől. Ámbár fülemet megcsapja egy mélyebb hang, mi alatt ki pillantok a férfi mögül. Feleség? Félénken inkább visszahúzódok, engemet is már egy jó párszor megkértek. Én pedig már igazán félek ettől...Viclyn ilyenkor mindig megharagszik rám. Azért ki- ki pillantok s közben próbálom úgy tartani magamon az a majmot, hogy le ne essen. Nem akarom bántani, bár beleharapott a fülembe. T_T *

Tárgy: Re: Beavatás Pént. Dec. 23, 2011 5:30 am

A legtöbb shinigami figyelmét elvonta a környezet, nem sokan figyeltek fel rá arra, hogy eltűntem egy rövid időre, majd a fejük fölött lebegtem egy darabig. Nem valami biztató, hiába vagyunk sokan, ha nem figyelünk oda minden részletre, könnyen bajba kerülhet a csapat. Talán jobb lenne minél gyorsabban kisebb csapatokra felosztani a társaságot és valamiféle rendezettséget kelteni a sorok között. Nem tudjuk, hol vagyunk, jobb óvatosnak lenni.
- Meg van bocsátva. Azért máskor figyelj oda kicsit jobban Neutral

Veregettem meg az engem lelökő lány vállát finoman, majd elsétáltam mellette. Meglehetősen furcsa külseje volt, fekete bőre, fehér haja és hegyes fülei azt súgták, hogy nem közénk való. Ami azt illeti, a kapu túloldalán nem is láttam, egészen biztos felfigyeltem volna egy ilyen feltűnő jelenségre. Arckifejezése, gesztusai és remegő hangja ártatlanságra utal, de nem mindig szabad megítélni egy könyvet a borítójáról. Nem közénk való és nem velünk jött ide, talán már itt is volt, mikor megérkeztünk, aztán pedig véletlenül vagy sem, de lelökött a mélységbe. A hölgy több, mint gyanús volt számomra, így mikor a háta mögé kerültem, igyekeztem észrevétlenül ráidézni egy kidou-pecsétet, ami instabillá teszi és felrobbantja a reiatsu-alapú technikákat. Működött már arrancaron, így talán ismeretlenül is megteszi majd a hatását, ha szükség lesz rá.
- Próbáljunk meg közel maradni egymáshoz, senki se menjen messze!
Emeltem meg kissé a hangomat a tarkómat vakarászva, ha esetleg valakinek az az elvetemült ötlete támadna hogy önkéntes expedícióra indulna. Azért remélem ennél több esze van mindenkinek, de azért ártani nem ártott talán ez a félmondat. Én is igyekeztem a 12. osztagosok csoportosulása felé orientálódni, ha már ott voltak a legtöbben. Újabb két olyan alakot pillantottam meg, akiket nem láttam Seireiteiben, igaz csak az egyikükben voltam biztos, a vörös hajú kislányban. Cuki volt, bár lehet csak én gondoltam így a vörös haj-mániámmal. Nem tehetek róla, de a vöröskék tényleg a gyengéim Neutral

Régen Nozomit, most pedig Reika-chant tudhatom magam mellett, noha az túlzás, hogy az előbbi iránt túl mély érzelmeket tápláltam volna, csak... az a nő mégiscsak ellenállhatatlan volt a maga módján, szóval nem csináltam nagy cirkuszt a személyiségéből. Reika ellenben tökéletes, egyszerűen imádom, elveszi az eszemet, ha a közelében vagyok. Aggódtam is érte, ebben a pillanatban is, féltem, hogy ha egyedül hagyom, bajba keveri magát.
- Hueco Mundót nem tanácsos összekeverni a Pokollal. Ott nem bűnhődnek a lelkek, csupán szenvednek, arra várnak, hogy mi shinigamik tisztítsuk meg a lelküket. De úgy tűnik, sokat tud erről a helyről, Masamune-san, szóval értékelném, ha minden információt megosztana velünk még indulás... előtt.
Bár nemtörődöm hangsúllyal beszéltem, és közben még azzal is elbíbelődtem, hogy rágyújtsak, azért kiérződött a mondókámból némi szemrehányás. Vannak bizonyos dolgok, amiket katonaként megszoktam, és most is megkövetelek, hiába telt el azóta vagy 60 év, és hiába váltam sokkal... nyugodtabb, kényelmesebb emberré.
A furulyaszó abbamaradása és az ezt követő jelenség hatására arcvonásaim keményebbek lettek, kezem pedig lélekölőm markolatára siklott. Feszültségemet le sem tudtam volna tagadni, és én magam is észrevettem, hogy elveszett az örök nyugalmam, de azt is tudom, hogy ez Seireitei ostroma alatt történt meg. Az a harc az ötödik espadával a legrosszabb rémálmaim között él emlékeimben, megváltoztatta az életemet. Ráébresztett, hogy mennyire fontos számomra Reika-chan, és azóta ha nem tudom őt biztonságban, nem tudok teljesen nyugodt maradni. A homály aztán eloszlott, a szemeim elé egy teljesen más táj tárult. A lábam alatt szilárd, füves talajt éreztem, virágillat, fák, majmok... majmok, amik aztán "ránk is támadtak." Unott arccal hagytam, hogy nyúzzon, amelyik rám szállt, bár cseppet sem tetszett, ahogy mászkált és csimpaszkodott rajtam. Még a cigimet is ellopta a galád állat. De semmi rosszat nem tett, így hagytam. Sőt, mikor egy afféle "elég legyen" kiáltás hallatszott - persze csak a makik reakciójából lehetett erre következtetni - még a dohányrudat is visszakaptam, szóval igazán nem volt okom rá, hogy bosszús legyek. A felbukkanó majomembertől származhatott az iménti hang, aki legalább olyan játékosnak tűnt, mint a többi állat, de benne mégis volt valami tiszteletet ébresztő. Ahogy azon a boton egyensúlyozott, a bölcsesség jutott az eszembe.
- Talán mégis meg kellett volna kóstolnom azt a sütit...
Motyogtam az orrom alatt a lény reakciójára, ha rögtön feleségül is kérte, az azt jelzi, hogy biztos nagyon finom. Mondjuk Kohaku-san sütijénél biztosan nem jobb Neutral

De persze a kérése elég lehetetlennek tűnt, hiába nem olvasom a helyi Blikket, azért Hayakawa fia pont az én alakulatomban szolgál, szóval tudom, hogy neki van valakije. Az a valaki pedig az a Nara-san, akit felettébb rosszul érintett ez a kis jelenet, jobbnak láttam odamenni hozzá, és a kezemet a vállára tenni.
- Nyugalom... tudom, mit érzel, de ha fenyegeted, az nem fog segíteni - szólaltam meg halkan, majd a kreatúrára néztem. Senkinek sem akaródzott megkérdezni, szóval magamra vettem a feladatot. Nyugodt hangon szólaltam meg, miután kényelmesen beleszívtam a cigimbe és kifújtam a füstöt. - Elárulnád ki vagy és mit akarsz?

Tárgy: Re: Beavatás Pént. Dec. 23, 2011 6:08 am

Mutatóujjával légyzümmögés légtornájával mutogatott. Szemeivel órajárást kattogtatva számolgatott. Törzsét türelmetlenül derékszög szárába döntve mellékelte, számára menthetetlen kínzás kalóriától fosztva feszengni. Hunyorogva pillantott felfelé hunyászkodás percében, hátha pucsító flörtjével hamarabb piskóta fogadja. Ereje erélyét eredményezi, néma terror alkalmazásánál nemesebb ténykedésre nemmel alkalmazkodott. Csendes csendélettel, várva várta elfogadják, kegyes hölgy kegyére helyezett egyezményét. Kitartva tartott testtartása, történetesen történt, tettleges tevékenységgel tetőzött! Fejét félelmetes simogató sémával fogdosták! Ismeretlen meglepetés invitáló mosolyára izgága grimasszal görcsöltek mimikai izmai. Értetlen értelemmel álldogált áldatlan állapotában. Szokatlan tapintási forma szerepével támadtak fejére. Emlékei erdejében nem talált ezzel egyező lehetőséget, amikor eseményt engedelmes hajborzolással nyugtáztak volna. Jelentés jelentőségét nézve, valami jelentőségteljes jelenség lehetett halálisten hajlékában. Náluk alkalmazott gesztus, néhányszori alkalom generálását követően. A helyzet pedig pozitív helyzetű kellett legyen, mert mosoly húzódott kiosztója létén.
-Kecses kezed kedves kedélyűségét kegyesen kedvelem.-
Viszonozva viszontagságos vágyakozása végeként sejlő simogatást, tasakba bújva tulajdonított el bájos vigyorral tenyérnyi süteményt. Hosszas szemezés, tapogatás, szaglás bevetésével hozzálátott majszolva mintát vegyen. Igazán ínycsiklandó ínyencségnek ítéltetett! Döbbenettől tikkadtan düledezett tekintete. Hihetetlen hüledezéssel fagyott felhő fedezékébe. Boszorkányos bájjal készített készítményre kényszerítették. Fémes fenségű nedűjét nélkülöző, émelyítő édesség volt. Vitathatatlan hümmögéssel földre hullva verejtékezett. Lábait égnek lógatva érzelgett. Üres mellkasához kapva ütemesen mosolygott kekszek készítőjére. Furulya szóra nimfaként szólalva táncolt.
-Elismerő elégtétellel említhetem, nyelvet csiklandozó csemege! Mi a titka, rejtélye, nyitja? Miféle fondorlati fondorlány fondorlik benne?-
Körbe körözött körözöttes közleménye körül. Roppant érdekelte ropogós édesség titka. Tikkadt szöcskeként szomjazott tisztességes magyarázatra. Jobban jajveszékelt, mint vésztől jajongott, ugyanis járókelők járultak útjukba. Érdektelen izgatottsággal kószált tekintete ideges érzelmi képükre, ám érvényét vesztette köszöntésnek. Köpenyes képűvel kéjelegtek kedvükre. Hozzáfűzhetetlen helyesléssel legyintett jelenlétükre. Továbbra is sütemény sütése sündörgött sületlen agyi tekervényeiben.
-Tasu, te tavaszi szú! Sukkecu szútlan Eiji ejtődött tavadba. Goromba gobantai vérszívó haramia harmadik tisztje vagyok.-
Fél kézre támaszkodva, fenséges királynőként integetett. Illendő intelligenciával kívánt bemutatkozni Tavaszi sushi tekercs hadnagynak, de bájolgásába hívatlan szellő ütközött. Furulya fuvallatára tántorodott el lába alatti talajzat, melynek hála egyensúlyát szegett emlősként puffant puha párnára. Tanácstalan tekintettel helyezte törökülésbe testét, hiszen váratlan támadás volt röppenve repülni, miközben mesét meséltek mindenféle gyémánt gyönyöréről. Sejtő tudás tekintetében selejtesnek tekinthető. Nincs adata névlegesen lótusznak nevezett alakról. Ahogy a táj változásában sem talált vidámságot. Se vér, se csont, se hulla, se elemózsia. Ez a hely nem eszményi, hanem esztelenül narkotikus. Drogtól megvont dedós megrovása. Harmonikus hallucináció hányattató háttere. Kiábrándító ábránd! Szabadulva szaladt volna szebb szenvedések szülőföldjére. Tervezett területről távozást tanácsolva tántorgott fatörzshöz. Homlokát fájdalomért ácsingózva ütögette fatörzshöz. Dráma szenvedés daliájaként színlelt dicsőséges szédelgést. Émelygést, mely érthetetlen módon, sejtelmesen fokozódott fejtetője maró sajgásával. Láthatatlan kezek lendítettek kongásokat lágyuló koponyájára. Ujjak, amik újdonságként alkatrészei voltak egy ugráló szőrös szerzetnek! Sötét lénynek, mely személyén morogva létezett! Haját húzva hangolt. Ruháját rázva rugózott. Csontig csípve csüngött. Idegesítette, bosszantotta, feszélyezte, irritálta, meglepte, ellepte, belepte! Drága sütijét dézsmálva szökkent szökésben reménykedve, ám tettére dühösen szisszenve rugaszkodtak utána. Tavaszi sushi tekercs sütijét tulajdonító sértést nem hagyhatta semmisítő tétlenségben. Lombok közé lapítva közeledett tolvajához. Ágon mászva ábrándozott majom átkozásáról. Tolvaja torkának szigorú szorítására vágyott. Vitathatatlan osonását ordítás vitte zsákutcába. Figyelmét zsivaj irányába fordítva lógott le faágról. Esztelen ricsaj eseménye ránézést eredményezett. Kíváncsi izgalommal kutakodott iszonyatos kínzás után. Öldöklő hörgés ösztöne helyett, boton botorkáló bolondot látott. Fejjel lefelé szemlélve légi parádézó szerzetük, még mókásabb művésznek bizonyult.

Tárgy: Re: Beavatás Pént. Dec. 23, 2011 10:27 am

A levegő még mindig tele volt energiával, szinte utánozhatatlan mértékben járta át egyfajta erő, amit eddig még soha az életben nem tapasztaltam. Pedig nem lehet mondani, hogy gyenge lennék az érzékelés terén, ráadásul pedig az utóbbi időben több mint elég kapitányi gyűlésen vettem részt ahhoz, hogy akár rangsort is fel tudjak állítani, ami alapján lehet a Gotei 13 vezetőit erejük mértékét nézve felosztani. De még a főkapitány közelében sem éreztem ebben a tömény mennyiségben, pedig neki aztán tényleg van tudása és minden képessége, hogy elérje a saját határait. Bárhol is vagyunk most, ez a hely rosszabb mint a teljes Lelkek Világa, mintha teljesen elveszne itt minden, ami nem illik bele a hangulatba. A felhők, a táj a nyugalmat tükrözi, amely szemmel láthatóan itt meg is van, de egyúttal olyan, mintha próbálna elnyomni mindent, ami kicsit is képes lenne megzavarni ennek a helynek a békéjét. Szinte fullasztó, hogy milyen erősen érzem az elnyomott érzelmeket, most már biztos vagyok benne, hogy bárki is él itt, annak az érzései megrekedtek egy olyan síkon, ami ugyan segít a fejlődésben, de akadályoz is. Teljesen eltűnt erről a helyről minden olyan érzés, ami képes lenne az embert kiszakítani a saját magányából és rávenni, hogy nyisson mások felé, ez pedig nagyon rossz. Szinte már akkor kezdtem el megborzongani, amikor kicsit alaposabban körülnéztem, pedig mindenki, aki ott volt körülöttem, szemmel láthatóan nem ide tartozott. Legalábbis nagyon reméltem, de ettől még a magány érzete nem enyhült, így egyszerűen csak próbáltam nem tudomást venni róla, miközben kicsit megdörzsöltem a kezemet, hátha sikerül elűzni. Persze erre nem volt rendes esély, soha. Helyette kicsit alaposabban elkezdtem megfigyelni az arrancarokat, akik szemmel láthatóan pontosan annyira nem tudták, mit keresnek itt mint mi. De furcsa módon csak én egyenesedtem ki a láttukra, a többiek még nem vették észre a jelenlétüket. Remek, most engem néznek ezek nyilván akkor ellenfélnek. Már csak ez hiányzott innen. Mielőtt még sikerült volna felkelteniük a figyelmet, hirtelen Raiden jelent meg előttem és a 12. osztag kapitánya nagyon is félre érthető módon üdvözölte a hölgyeket. Pontosabban az egyiket, mire csak felvontam a szemöldökömet, majd egy kicsit ki is kerekedett a szemem, mire ők sikeresen felvettek egy shinigami kinézetet. Phuu, nem mondom, az ilyen még nekem is nagyon jól jönne. Természetesen az ő figyelmüket sem kerülte el, hogy figyeltem, de még mielőtt támadásba lendültek volna, lassan felemeltem a kezemet, hogy jelezzem, nem akarom leleplezni őket. Viszont legalább nekem is van egy ütőkártyám.
- Ezért jösz nekem eggyel, Raiden! - jegyeztem meg ártatlan mosollyal, miközben a szemébe néztem, majd egyszerűen vállat vontam és elfordultam. Ki vagyok én, hogy megpróbáljam őt kérdőre vonni, mikor majdnem lelepleződtem azt illetően, hogy túlságosan jóban vagyok a Gotei 13-joz nem hű shinigamikkal. Erről ennyit, inkább nem szólok, de még egyszer nagyon is jól jöhet nekem, ha tartozik valamivel a kutató egység kapitánya. Remélem, nem lesz rá szükség, hogy ki is használjam, de hülye lennék, ha nem biztosítanám be magamat egy ilyen lehetőség láttán. A továbbiakban pedig próbáltam egyszerűen csak nem beleszólni a dolgokba, miközben fél füllel rájuk figyeltem, másik oldalról pedig a tájat tanulmányoztam, miközben a felhők elindultak. Nos, nem tudom, mit akarnak itt, de kezdem komolyan elhinni, hogy nagyon is jó oka van annak, hogy ennyi kapitányt rángattak el ide. De mielőtt még újabb kérdést tehettem volna fel, az egész eseménysorozat megindult és mire kicsit helyre raktam magamban a dolgokat, immáron egy újabb furcsa nő és egy fiatal tiszt is volt a közelben. Nos, ez utóbbi legalább bemutatkozott, de nagyon anyátlannak nézett ki így is. - Melyik osztagnál vagy, Mei? - néztem rá csodálkozva, hiszen legalább a kapitányok egyharmada itt van, plusz további meg nem számolom mennyi hadnagy, ő mégis ide jött. Ezek szerint olyan osztagból van, akinek a vezetősége nem tiszteli meg az eseményt a jelenlétével, ennek ellenére őt küldték. Nem tudom ki az, de már most nem szimpatikus, egyébként is, az itt lévők alapján nagyjából három esélyesre szűkíti a kört és abból legalább egyet nem nagyon kedvelek...
Raiden szemmel láthatóan nagyon is elemében volt, mert azonnal újabb kérdésekkel kezdte el bombázni a lányt, majd hirtelen stílust váltott és kioktató hangnemben felvilágosított minden hallótávolságon belül tartózkodó egyént a helyről, ahol vagyunk. Nem mondom, meglepődtem, mikor kiderült, hogy a béna tippem az angyalokkal kapcsolatban végül is nem olyan lehetetlen, mint azt a legtöbben hiszik, de ez még mindig nem a vége a mókának. Úgy tűnik őt arról is tájékoztatták, hogy nekünk mi a fenének kellett idejönni, csak eddig nyilván valóan elfelejtette ezt említeni a többieknek, akik a közelben vannak. Nagyon nem voltam tőle messze, hogy le találjak neki egyet ezért húzni, de végül megelégedtem egy eléggé szúrósra sikerült pillantással meg egy ironikus megjegyzéssel az orrom alatt, hogy ezt nem kellett-e volna neki még indulás előtt közölni az itt lévőkkel. Abban nem voltam biztos, hogy meg is hallotta, hiszen a felhők közben megálltak egy gyönyörű helyen, majd hirtelen valami elvette a látásomat. Reflexből kaptam a szemem elé, hogy eltávolítsam onnan a fekete valamit, ami eltalált és a kezem egy dús, puha bundában kezdett el kutakodni. Néhány pillanat alatt sikerült szépen le is fejtenem a fejemről a lényt, ami betámadott, és nem volt más, mint egy nagyon helyes, kicsike majom. Csodálkozva emeltem fel, hogy kicsit közelebbről is meg tudjam nézni, mire a maki volt olyan kedves elkapni a hajamat, egy társa pedig azonnal elkezdett a lábamon felfelé mászni. Egy sóhajjal kaptam el őt a szabad kezemmel, majd megpróbáltam mindkettőt a lehető legóvatosabban a földre helyezni. Nem sokat segített, azonnal újra kezdték a műsort, ezúttal azonban sikeresen megálltam a kezemben, mire elgondolkodottan kezdtem el simogatni őket, amíg fel nem tűnt, hogy már messze nem olyan nyugodt minden. Egy figyelmeztető hang miatt fordultam Tasu-chan felé, ami hirtelen mindenki figyelmét felkeltette. Nem tudom mi volt mellette, de elég ijesztő lehetett, mert a majmok, akik egészen eddig nem voltak képesek leszállni rólam, hihetetlen sebességgel tűntek el, mikor felbukkant a főnök. Legalábbis gondolom, hogy nem viccből nézett úgy ki, mint egy rossz állat imitátor, és megjegyzés nélkül hagytam a megjelenését. A szavait már nem volt olyan könnyű, a kimonón ujja mögé rejtőzve eresztettem meg egy mosolyt, miközben a szemem Tasumi, Nara és a majmocska között cikázott. Hoppá, valaki nyilván elkésett, de nem gondoltam volna, hogy a csinos kis hadnagy ilyen népszerű. Bár, meg is érdemli...
- Elnézést, de nem gondolod, hogy kicsit korai ilyesmivel letámadni egy lányt? - néztem óvatosan a "férfira", mivel nem éppen úgy nézett ki mint akit tanácsos felhúzni. Ráadásul már kérdőre is vonták és igazság szerint nekem eszem ágában sem volt ezzel tovább foglalkozni. Inkább a józan logikát választanám, hátha sikerül valamit azzal elérni nekem is. A kedélyeket viszont már eléggé felforgatta itt minden más...

Tárgy: Re: Beavatás Vas. Dec. 25, 2011 12:51 pm

Az – egyelőre – ismeretlen 12. osztagos lány mellett álló ismerős alak, a reakciójából ítélve pontosan az, akinek elsőre gondoltam. Mégis, kicsit megdöbbent mindaz, amit tesz és mond, hiszen… Itt én lennék az, akinek bocsánatot kellene kérnie a történtekért. Esküszöm, én nem akartam bántani, és a mai napig bűntudatom van miatta. A szavait követően meg főleg. Én ezt nem úgy akartam rendezni, mint ahogy történt… Lehajtom a fejem, és veszek pár mély levegőt, hogy összeszedjem magam, mielőtt még a juunibantaios tiszt válaszolna modortalan kérdésemre.
- Ugyan, Illiame-san, nem kell bocsánatot kérned… Én voltam a hibás… És kérlek, ne szólíts „sama”-nak… A Mei is megfelel és… örülök, hogy épségben láthatlak újra – válaszolok neki kisebb szünetekkel tarkítva mondandómat, melyek alatt összeszedhetem gondolataimat. Ez nem túl egyszerű, de nincs mit tennem. Én tényleg nem úgy akartam cselekedni, ahogy az akkori események hozták… Nincs mentségem.
A 12. osztagos lány reakciója enyhén szólva is meglep. Én nem akartam őt ennyire felbosszantani, és bármennyire is van az a különös érzésem – ki tudja, miért -, hogy nem mond igazat, azért én inkább védekezőn magam elé emelem mindkét kezemet.
- Bocsánat, ostoba kérdés volt, nem tudom, honnan jutott eszembe… Kérem, ne haragudjon rám… - hadarom tőlem szokatlan módon magam elé, és bármily meglepő is ez, még a zavartságom is meglátszik arcomon. Nem gondolnám, hogy a stressz hatásos módszere lenne az érzelem-kimutatás elsajátításának, de nem tudom nem észrevenni, hogy ilyenkor sokkal könnyebben megy nekem ez az egész… Pedig az ehhez hasonló helyzetekben jobban örülnék a fordítottjának. Különös egy eset az enyém, de nincs mit tenni.
A 12. osztag gyűrűjében végre meghallhatom a kapitány nevét is, így már egy halvány mosollyal arcomon várhatom kérdésemre a feleletet Masamune-taichoutól. Közben viszont egy nem várt kérdéssel is szembesülnöm kell egy másik kapitány részéről. Furcsa, mintha ő távolabb állt volna eddig, vagy csak én nem figyeltem oda eléggé a jelenlévők távolságára… Kicsit visszásnak érzem, hogy ő a nevemen szólít, ráadásul minden formalitás nélkül, mikor nem is az ő osztagához tartozom, és a nevét sem árulja el… Pedig ha ő nem ismer, én honnan ismerhetném? De ki vagyok én, hogy egy kapitányt kérdőre merjek vonni? Rezzenéstelen arccal fordulok hát felé, a tőlem megszokott érzelemmentes tekintettel.
– A harmadik osztagnál, taichou-san – az ő osztagának számát éppen úgy nem tudom, mint a többi jelenlévő kapitányét. Ez rám nézve szégyen, de legalább egy valakit közülük már be tudok azonosítani rendesen. Ez máris több a semminél, úgyhogy azt hiszem, a továbbiakban is megpróbálok a 12. osztag környékén maradni. Szerencsére Masamune-taichou magyarázata érthetőnek bizonyul, és a hozzám intézett kérdésére sem vár tőlem feleletet. Megnyugtató ezt tudni, elvégre fogalmam sincs, hol és merre vagyunk, és tudatlanságomat nem lenne ínyemre közhírré tenni. Egyszerűen van bennem büszkeség, még ha nem is sok, és nem is a megfelelő alkalmakkor felbukkanva.
Masamune kapitány magyarázata szerencsére sok mindent megmagyaráz. Ezek szerint jó shinigamitól sikerült kérdeznem, elvégre igen nagy tudású személynek bizonyul. Lassacskán az önbizalmam is kezd visszatérni a közelében, már korántsem érzem magam olyan tudatlannak. Persze ebből semmi nem látszik meg rajtam, ahogy a korábbi bizonytalanság sem, hiszen halandó életem nevelése tett róla, hogy a bennem lejátszódó viharokat egy hűvös, érzéketlennek látszó felszín takarja el, melyet én ugyan legtöbbször gyűlölök, ritka esetekben mégis jól jön. A feladat mibenlétének megvilágosodását csak egy bólintással nyugtázom. Értettem, és mindent elkövetek majd, hogy a társaim segítségére legyek.
A váratlanul ránk ereszkedő köd hatására egy pillanatra zanpakutoum markolatára helyezem a kezem, ám amint a leheletszerű szél elfújja a szürke homályt, el is veszem onnan. Egy efféle erdőben talán nem kell tartani komolyabb veszélytől. Meglehet, túl hamar ringatom magam efféle ábrándokba, ugyanis majmocskák lepik el a kis csapatot. Határozottan kijelenthetem, hogy a lovak kivételével nem értek az állatokhoz, és olyannal sem volt dolgom már majdnem 90 éve. A majmok éppen ezért számomra kissé félelmetesek, különösen az a példány, amelyik engem szemelt ki magának társaságul és fedetlen lábamon felrohanva kezdi el birizgálni szoknyám szegélyét. Azonnal odakapok, és igyekszem azt a helyén tartani, valamint távol tartani a ruhám alatti területektől a majmocskát, és bár csak nagyon apró érzelemnyilvánításokra vagyok képes, arcomat elönti a forróság, ahogy minden vércseppem oda tódul, vörösre színezve orcáimat. Szinte hálát adok a jelenlegi káoszt megdermesztő élesebb hanghatásnak, aminek következtében a szoknyám alá nyúlkálni igyekvő maki is inkább visszavonulót fúj a lombok közé, így már valamivel nyugodtabb körülmények között húzódhatok közel a 12. osztagosokhoz. Én is érzem, hogy egy hihetetlen energiával rendelkező személy közeleg, és jelenleg elképzelni sem tudom, mi lehet az. Bizonyára a sütit kínáló hadnagy környékén jelenhetett meg, legalábbis erre következtetek az egyik kapitány heves reakciójából.
A lombok közüli hümmögés után földbe fúródó bot láttán egy lépést óvatosan hátrálok, és szemöldökráncolva figyelem az ismeretlen megjelenését. Szavai még engem is meglepnek, képzelem, milyen hatással lehet akkor az érintettre. Ám mivel nem az én dolgom, és mások már ki is segítik a magát ügyesen megvédő lányt, én inkább nem szólok bele, és ott maradok eddigi helyemen. Majd csak rendeződik valahogyan ez az egész… ugye?

Tárgy: Re: Beavatás Hétf. Dec. 26, 2011 1:09 am

A szórakozott professzor idejét se tudtam megmondani milyen régen olvasott erről, de még amikor élt a földön, szülei konzervatív neveltetésének hála elég sokat magába szívott a szerzetesek beszédeiből és tanításaiból, gyerekként mindig hallotta a nagy szellemekről és istenekről szóló titokzatos és hihetetlen legendákat. Így amikor szemtől szembe találkozott egyel, még a szemüveg is lecsúszott kissé európai vágású orráról. Igaz Ő félvér, apukája a messzi Írországból származott. S Ő, rá ütött erősen, szemét haját, termetét és természetét illetően is. Kezét alig észrevétlen lassúsággal, lágyan Mei, Slarin és Räv elé emelte védelmezően. Mindenki érezhette a majomszerű lény kisugárzását. Nara san kissé felpaprikázta magát a szemtelen illető szavaitól. Nem igazán csodálkozott ezen, azonban inkább Ichika kérdéseire válaszolt.
- Ez a hely, messze felülmúlja minden képzeletét, azt tanácsolnám legyen óvatos, sokkal többet én sem tudok erről a helyről. Mondja tud szanszkrit nyelven?- kérdezte tőle amolyan költői kérdésként. Folytatásként inkább a lányokra nézett.
- Legyetek óvatosak, itt semmi sem az, aminek látszik. Felesleges csatákba ne menjünk bele. Csak a szivárvány lótusz kell, a bölcsek fegyvere. - suttogta csendben, s mivel úgy látta kissé kezd elmérgesedni a helyzet, jobbnak látta ha inkább a kezébe veszi a dolgot, és megpróbálja megoldani diplomatikus módon. Összeszűkült szemekkel nézett a majom harcosra. A férfi még mindig fél lábbal a botján lengedezett. Tasu-chan csilingelő kacaja után kezeit csípőre tette és szemeivel az ágak felé tekintett. Vállára ugrott egy maki és nyitott tenyeréből elmart egy sütit, majd hirtelen előre dőlt hosszú kezével megragadta botot és a bot meghajlott, a férfi olyan hajlékony, hogy ahogy a lába leért a földre úgy tűnt a teste kettőbe törik, ám a bot gyorsan pörögve a kezében termett és újra kimagasodott.
- Merész vagy kicsi halálisten asszony ahhoz képest, hogy az én erdőmben vagy, ahhoz képest, hogy itt én vagyok a király és ahhoz képest, hogy itt az én szavam a törvény. Ez tetszik, remélem az urad megbecsül. ^^- Szavai most lágyan magasztosan csengtek, egyáltalán nem úgy mintha egy műveletlen vadember beszélt volna.
- És tee.- mutatott Nara san-ra vádlóan.
- Ha te vagy az ura ennek a szép hölgynek, miért nem látok az asszonyodon gyűrűt? Hm Hm Hm ?- itt elvigyorodott ravaszul és kacsintott. Egy pillanatra megvillantak hosszúkás tépőfogai. Aztán Mistique-re nézett, és a lány azt vette észre, hogy a férfi mellette áll. Nem látta hogyan került oda, csak odatermett.
- Aki mer az nyer...- mondta miközben a kapitány hosszú fekete hajával babrált, és szemmel láthatóan egyáltalán nem tartja be az illendő távolságot, s csak, hogy még jobban bosszantsa a kapitánynőt orvul belefújt a fülébe. Szegény Misti egész testében beleborzongott, és legközelebb azt vette észre, hogy a zanpaktou-ja a majomférfi botjának végén függ a kötőjén.
- Még sosem láttam lélekvágó kardot...- piszkálta meg óvatosan a fegyvert csak kisujjal a földön guggolva kíváncsian és játékosan, majd A másik kezének mutatóujján egyensúlyozva a markolatgombot visszanyújtotta a kapitánynak a fegyverét. Eztán minden előjel nélkül vissza szaltózott előbbi helyére, ahol a bot volt és kézen állva, lábait a levegőben lótuszülésbe tette és fejjel lefelé nézett Ichika-ra
- Sun vagyok. Sun Wu Kong. A ti nyelveteken majomkirály, minden pusztakezes harcművészetet, amit tudtok, valaha én tanítottam az őseitek őseinek, több tiszteletet várnék el. - hunyta le a szemét kissé sértetten. Riaden most látta elérkezettnek az időt hogy közbelépjen.
- Nem akarjuk megzavarni a birodalmadat, a Lelkek Királya küldött minket. Szükségünk van a szivárvány lótuszra. Ha megmondod nekünk merre kell tovább menni, nem zavarjuk tovább az életed. - próbálkozott nyugodt de határozott hangon, visszafogott udvarias modorral. Ám a majomkirály nevetni kezdet és kezét elengedte kiterült a földön és úgy hahotázott.
- Még hogy ti... zavarni... engem? Nagyon vicces... nagyon.. Engem zavarni? Háháháhá. - a földön feküdve nézett rá Raidenre és még midig vigyorgott, a kapitány arcáról azonban lefagyott a mosoly és összefűzte a kezeit a mellkasa előtt és elég morcosan nézett, ami amúgy egyáltalán nem szokása.
- Szóval a fegyver kéne? Az nem lesz egyszerű, mondhatnám lehetetlen. Még én se tudnám ellopni a fény kertjéből. Messze van innen, hét lebegő bölcs őrzi. Nem a ti szintetek. - legyintett lazán.
- Inkább maradjatok, egyetek gyümölcsöt. Finom ^^.- mondta a majomkirály, ahogy még mindig a földön fekve kimonó-jából egy mosolygós almát nyújtott a kapitány felé.
- Mindegy mennyire esélytelen, ez a parancs, meg kell próbálni!- kötötte az ebet a karóhoz a kapitány és kihúzta magát.
- És milyen elvadult lelket kell megtisztítani? Egy démont? Egy árulót? Egy önző lelket? Hm... ? Mi lehet olyan, hogy ehhez ilyen erőre van szükség? Tudod mi az ára annak ha csak megérinted a szent virágot?
- Nem, de mindegy, bármit meg kell tenni.
- Én tudom. Örökön örökké a földön kell majd élnie annak, aki hozzáér, soha nem kerülhet újra a Lelkek városába, örök szenvedés lesz a jussa a földön.- mondta Sun és beleharapott az almába, majd felugrott és botjára támaszkodott. Raiden-be beleragadt a szó, ám a majom folytatta.
- Ha kell a virág, előbb meg kell tanulnotok leszedni. És nem ártana, ha kicsit gyakorolnátok, valahogy régen sokkal erősebbek voltatok.- mélyen beleszagolt a levegőbe és Slarin-ra nézett.
- Mester kell nektek...bizony bizony. Látom sokat felejtettek a kis fekete halálistenek, ideje ismételni. Elvezetlek titeket a Sentensi-be, ott találkozhattok a feledőkkel, még lehet, hogy segíteni is tudnak. - mondta felállt és kimonójából kopott agyonhasznált szalmakalapot halászott elő és előre nézett egy irányba, ajkát csücsörítette és roppant mókásan festett így.
- Nah... jöttök?- kérdezte és magasra emelte a lábát majd elindult. A fák elhajoltak előre, a gyökerek elhúzódtak és a sűrű lombokból előtűnt a nap aranyló fénye.