Régebben tett betegszobás látogatásom, mely felbolygatta egész érdeklődési körömet a tudomány felfedezetlen göröngyös utjait illetően, egy újabb irány felé invitált, mely arra ösztökélt, hogy a zanpakutok titokzatos ágába fektessem időmet, s azokat tanulmányozván egyre többet tudjak meg róluk. A shinigamik eme lélekszilánkjáról, mely végzetünkig elkísér, miután megszólítottuk. Szerencsére több anno Juunibantaiban szolgált tiszt tett feljegyzéseket ezzel kapcsolatban, így volt min elindulnom, s annak tudatában, hogy tisztában voltam azzal milyen hosszú út áll előttem kutatásnak szentelt életemet nem haboztam erre áldozni. Nap, mint nap bújtam a feljegyzéseket, írtam össze számomra kellő adatokat, apró számításokat. S még a pár hónapja történt esetet is figyelembe vettem: Yamasaki-san átmeneti rizikós kapcsolatát Lélekölőkardjával. A kis nézeteltérésünk alatt figyeltem fel erre, így a Halálisten és a fegyver összeköttetést is szemmel tudhattam követni élő előadásban, ezt is saját kis hasznomra fordítva a kutatásom előrehaladásához. S mint minden lángelme jómagam is a legpraktikusabb módját választottam ennek teszteléséhez, no meg ki lenne a legjobb erre a feladatra, ha nem saját magad? Vagyis jelen helyzetben saját zanpakutod? Úgy amúgy is már az elejétől fogva, amint olvastam a lehetőségről, Undertakerbe kívántam belevinni egy - két apró változtatást, mely ugyan rosszul sült el, de sikerült szimbiózist kialakítanom a változtatott dolgokkal és közte. Ugyan ezt követően a békés kapcsolatteremtésünk bonyolult volt, s kiismerni új képességeit még nehezebb, de nem olyan személy vagyok, ki egykönnyen feladja az ilyesmit, ha valami véletlenszerű ballépést elkövetek a kutatásában. Így kitartó munkám eredménye lett Undertakert ismét megszelídíteni.
Egyrészt utókiengesztelésének érdekében (s egyetlen vállalkozó szellemű jelentkezőként a feladatra) tértem át Karakura városába, hogy megfigyeljek néhány szokatlan lélekenergiát, melynek mozgolódását érzékelték a műszereink, hogy így biztos érvekkel támaszthassuk alá: Seretei újabb gondnak néz elébe, avagy csak téves riasztás és nincs is mitől tartani. Az eme helyzetekre összetákolt lélekenergia radar tökéletes volt erre a feladatra, s fehér kabátom belső zsebében megfelelő helye van, míg nem érzek jómagam is valami szokatlant, magam körül esetleg a nem messze nyúló területeken.
A szinte már unalmas címszóval felruházott percek, lassacskán órák lettek, ahogy szeltem át a város több kicsiny szegletét. S tán’ nevezhető egy kolosszális véletlennek, hogy a temető sötét, néhol lámpafénnyel megvilágított, zsúfolt sírjai között találtam magam. Ugyan az elmúlt minutumokban csak saját fejem után haladtam és nem vártam semmi újdonságra, hiszen Undertaker miatt a temető számomra nem egy elrettentő helyszín sokkal inkább bizalmat sugároz irányomba. Ezen való merengésemet, gondolati szférámat egytől – egyig belefektetve kisebb rémülettel figyeltem fel egy halk csipogó hanghullámra zsebem felől, egy rántással összefüggésbe hozható érzéssel kerültem vissza az eredeti kerékvágásba gondolataimat felfüggesztve. Azon nyomban zsebem ügyéhez nyúltam és kaptam ki belőle a szerkezetet, hogy szemügyre véve azt láthassam, mit vélt felfedezni, amit jómagam nem – mely nem is meglepő, hiszen nem a körülöttem történő eseményekre összpontosítottam. Amint azonosítottam a jelzésről adott pontos koordinátát, mely nem is esett távol jelenlegi tartózkodási helyemtől, elnémítva az eszközt Villámtáncot alkalmazva tértem ki a sorok között húzódó nagyobb betonlapokkal kirakott útszakaszhoz, ahol egy idegen haladt előre feje után pár méterre tőlem. Egyértelmű volt, hogy az eszköz őt jelezte, viszont csak nem ronthatok rá úgy egy ismeretlenre, hogy modortalan mód még a nevét sem kérdeztem meg! S nem is tudhatom, hogy ellenség - e, avagy sem. Az sem kizárt, hogy barát, de szavak nélkül ezt nehezen tudhatom meg.
- Hoy, kimi! – szólítom meg, hogy figyelmét magamra vonzzam. Feltéve, ha lát, bár ilyesfajta aurával, mellyel még a speciális eszköz, mely erre lett elkészítve is érzékelt az lenne a rémisztő, ha nem látna. – Nem tűnsz holmi egyszerű léleknek, sem embernek. Áruld hát el kíváncsi elmémnek, mely faj képviselője vagy és mi járatban vagy errefelé? – szónoklom cseppet sem zavartatva magam az esetlegesen felmerülhető nézeteltéréseken, amennyiben nem veszi jó néven, hogy megzavartam. Pár percet csak képes áldozni rám, feladatom van, nem tehetek róla. Tekintetem e közben egy furcsa élőlényre vezetem, mely a szőke hajzuhatagú idegen mellett foglalt helyet, szememben a kíváncsiság szikrája fénylik fel, ahogy jobban szemügyre veszem a nyúl szerű lényt. – Aitsu…? – hozakodok elő a lénnyel kapcsolatban is egy apró, tömör, ennek ellenére mindent magába foglaló kérdéssel, amiért megnevezni sem tudom az ismeretlen élőlényt. Egy dologban viszont biztos vagyok vele kapcsolatban, szívesen látnám műtétasztalomon egy apró kísérlet erejéig, melyben szemügyre vehetem biológiai szempontok terén.
Elmémben előhozakodó tudálékos gondolatok hatására észre se veszem, hogy eddig kíváncsiságban úszó, némileg komoly arcomra egy roppant ördögi mosoly húzódik fejemben eljátszadozott merengések közepette felmerült igencsak biológiai szemmel figyelt fantáziaképek hatására.

Felvont szemöldökkel nézem végig a viszályt az ismeretlen hölgy és lény között. Nem áll szándékomban közbeavatkozni még az egyértelmű állatkínzás jelét látván sem. Azt tudom kivenni, hogy a furcsa nyúlszerű lény okkal kaphatta az iménti repülési oktatást az egyik sírkő irányába. Viszont egyszerűen képtelen vagyok mérhetetlen fantáziámnak megálljt parancsolni, mely így beindította kutatói ösztönömet, amely pontosan erre a lényre összpontosul. Sosem láttam még ilyet, így egyértelmű miértje. Fel akarom fedezni, meg akarom ismerni, tudós szemmel! Műtétasztalomra szeretném vinni, hogy komolyabb tanulmányozást vehessek rajta. Felfedezhessem szervezetét, jellegzetességeit, viselkedését, mindent!
- Patkány, én? – szívemhez kapok, s látványos jelét adom végigsértettségemnek. Ilyen lekicsinylő jelzőt még egy 11. osztagos izomagyaitól sem tűrnék meg! A figyelmeztetése ugyan kincs a szememben, de ez felett nem hunyhatok szemet csak úgy.
Tekintetemet a porul járt lényre vezetem, állapota igen rossznak tűnik a „jólét” mércéjén. Kíváncsian szemlélem lábadozását, közben lassacskán megindulok irányába, utam során kabátom egyik zsebében kotorászva kihalászok egy pár gumikesztyűt, melyből a bal kézre valót felhúzom. Így, amint odaértem az élőlényhez azzal a kezemmel csípem nyakon, s szemmagasságba felemelve kezdem közelebbről is szemügyre venni. Olykor – olykor megforgatom, hogy másik oldalairól is megmustrálhassam, és érdeklődésemet irányába kielégíthessem. De minél tovább szemlélem, annál inkább felkelti tudományos érdeklődésemet és egyre inkább szeretném műtétasztalomon látni kísérleti nyúlként.
Aranybarna szemem meg – megcsillan időnként, ahogy vizslatom jobbról is – balról is, ezzel egyértelműen kifejezve az általa felkeltett érdeklődésemet. A tekintetemből szinte le lehet olvasni a kutatásoktól átszellemült gondolataimat. Nincs mit tenni. Kell nekem, meg kell szereznem, haza kell vinnem, enyém kell, hogy legyen!
Az egyre távolodó, de még hallástávolságban lévő kisasszony irányába nézek. Ha elméletem nem csal minden bizonnyal ő eme lény gondviselője, így tőle kell engedélyt kérnem. Nem tűnt túl pozitívnak viszonyuk, így talán még lehet is esélyem megkaparintani ezt az érdekes élőlényt műtétasztalomra.
- Hölgyem, bátorkodom azt feltételezni, hogy erre nincs szüksége. Nem bánná, hogyha magamhoz venném? ^v^ – érdeklődöm, sanda mosollyal arcomon. Továbbra is mustrálva a kis lényecskét markomban, hátha felfedezek rajta egy olyan pontot, melyet előtte még nem. Remélem, nem veszi zokon a kishölgy, hogy ilyen hamar kihasználom az esélyt és lecsapok erre. Feltételezem nem várt rá, legalábbis, ahogy szemrevételezem, nem éppen úgy néz ki, mint aki örömmel hallgatja meg eme kérdésemet. De, mit volt, mit tenni, egyszerűen a lelkemen túlbuzgó tudós nem volt képes nyugton maradni!
- Persze, csak ha nincs ellenére! S nem veszi zokon... hasonlóképpen, mint az előbb. ^v^ – igyekszem puhatolózni és ártatlanul visszavezetni az előbbi megnyilvánulására, mellyel könyörtelenül a lelkembe taposott. Ezzel is megmutathatom számára, hogy mennyire nem tetszett előbbi goromba viselkedése, miközben próbáltam illendően megközelíteni és kommunikációs felvételt létesíteni vele. ˇvˇ Mondandóm során meg is lóbálóm a levegőben a kis lényt előtte, hogy lássa társalgásunk tárgyát. Ezzel talán komolyabban fel tudom kelteni érdeklődését a párbeszédben.

A roppantul érdekes élőlényt vizslatva, markomba fogva forgatva tanulmányoztam, s még inkább felkeltette érdeklődésemet beszéde, melyet szájmozgatás nélkül kivitelezett. Aranybarna íriszem megcsillant a bennem buzgó kíváncsiságtól, s igazán érdekelni kezdett a módja, ahogyan ezt csinálja eme érdekes nyúlszerű lény. S ez olyannyira lefoglalt, hogy panasza mindennapi életéről szinte egytől – egyig elpattogott mellettem. Nem pszichológusi végzettséggel rendelkezem, hogy minden problémáját meghallgatva én lássam el tanácsokkal. Hah, még mit nem, én a kutatási részéért felelek! ^ v ^
Elmémben eljátszok a gondolattal, hogy odahaza a laborban részletes eredmények érdekében kerül a boncasztalra, megválaszolva megannyi kérdést ez által. Azonban fő gondot a kisasszony okozta, hiszen mint gazdája tőle kellett megkérdeznem, felhatalmazását adja e arra, hogy megtarthassam ezt az igazán különleges élőlényt saját céljaimra használva a jövőben. Szerencsémre válaszából ítélve igen kompromisszum képessé vált egyik pillanatról a másikra. Eleinte megszállott ragaszkodást néztem volna ki belőle a lény iránt, azonban ez elmaradt, s áldást adta arra, hogy megtartsam, és azt tegyek vele, amit csak szeretnék.
Örömmel fogadtam ezt ugyan, azonban elmémben a vészharang felcsendült, s ez felett nem siklathattam el csak úgy. Elmém nyomban kattogni kezdett azon, hogy vajon mi idézhette elő bennem ezt az apró balsejtelmet, s konkrétan miért? Netán az idegen hölgy vagy a furcsa lénnyel kapcsolatos? Esetleg mindkettővel? Ezek mind, mind számba vehető tényezők, azonban biztos alapok nélkül csak feltételezések születnek, melyekre egyáltalán nem biztonságos építeni. Sőt tudósként igencsak megalázó. ^ v ^ˇ
Gyanakvóan pillantottam a kisasszony felé, ki pillangóvá válva kezd eltűnni szemeim elől. Gyűlöletem az apró, törékeny, szárnyas lények iránt nyomban felelevenedett bennem, s baljóslatú érzésemről egy szempillantás alatt megfeledkeztem emiatt. Csupán haragom lüktetett elmémben, melybe olyannyira sikerült belemerülnöm, hogy az átlagnál kissé szorosabban szorítottam meg a kezemben tartott érdekes lényt. Amint némi rosszalló zsörtölődését hallottam az élőlény felől, dühöm amilyen gyorsan jött, olyan sebesességgel is tűnt el, miközben fogásomon ezzel együtt lazítottam.
Ismét ama pont felé tekintek, ahol az előbb még a kisasszony állt utálatos szárnyas teremtményeivel. Merengve konstatálom, hogy milyen gyorsan távozóra fogta a dolgot. Szabad kezemmel tarkómat vakarva, elhúzott szájjal veszem tudomásul, hogy ezzel csupán félmunkát végeztem, hiszen nem a miatt lettem ideutasítva, hogy kísérleti alanyt szerezzek magamnak, hanem azért, hogy utánajárjak a furcsa energia forrásának. Eme helyzet azonban cseppet sem állná meg a helyét egy jelentésben. :/
A lény furcsán mozgolódni kezdett a kezemben elmélkedésem során, melyre kérdőn, felvont szemöldökkel reagáltam. Bármennyire nem értettem ficánkolását eleinte, végül sikerült szokatlan viselkedésével felhívnia figyelmemet a hölgyeményre, ki az imént szó nélkül tűnt el, s most ismét megmutatta magát. Igaz, cseppet sem kecsegtető módon. Nem köszönthettem kedves szavakkal, amiért izgága pillangói kezdtek körém gyűlni. Zavarodottan tántorodtam hátra pár lépést akaratom ellenére, s kezdtem elfelé legyezni arcom előtt tolongó lepkéket, abban reménykedve, hogy így odébb vonulnak talán és nem zavarják a látásomat, azonban csalódnom kellett, mivel próbálkozásom elhessegetésükre mit sem ért.
A kisasszony sértő mondanivalójára széles vigyor bontakozott ki arcomon, melyet még a váratlanul pengévé formálódó apró, aranyszín lepkék sem tudtak lemosni. Az első becsapódó pengesorozatot még jómagam is megérezhettem, mielőtt reagálhattam volna rá, s shunpom segítségével elhagyhattam volna a veszélyes zónát.
Testemen több apró vágás díszelgett, melyekből vér szivárgott, ráadásul nem egy még az öltözékemben is kárt tett. Nem beszélve az igazán érdekes lényről, amely mindvégig kiszolgáltatottan tartózkodott kezemben, emiatt lehetősége sem volt fedezéket keresni az éles fegyverek elől, így ő is kivehette belőle a részét rendesen.
- Yare, yare… már kezdtem aggódni, hogy füllentenem kell a jelentésben. ^ v ^” Oh, amúgy nem kellett volna ilyen agresszíven fellépnie hölgyem, bőven elég lett volna megemlítenie, hogy némi fizetséget szeretne érte. Azonban ha kárt tesz benne, úgy rontja a lény értékét, kisasszony! ^ v ^ - mutatom fel a dallamos hangon közölt tények során neki a sérült nyúlszerű élőlényt, majd utána szabadon is engedem, hiszen nem éppen lenne bölcs dolog tűzvonalban tartani, nemde bár?
Továbbra is mosolyogva kezdtem megemelni lélekenergiámat, miközben orrom alatt elduruzsoltam a „Shimoku” technikát aktiváló bűvös varázsszavakat, így belevegyítve szabadon eresztett reiatsumba a mérget, mellyel a kisasszony folyamatos gyengülését idézhetem elő, szép fokozatosan. Sajnos ennek látszata csak később jelenik meg, hogyha egyáltalán sikerrel jártam. Azt pedig ki kell várnom. ^v^
- Mindazonáltal… szíves örömest tartom a tétet, kisasszony! ^ v ^ - mondandómat fél pillanatra berekesztem, míg jobb kezemet felemelem, s mutatóujjammal felé bökök. Csak ezt követően folytatom beszédemet, pontosabban szólva félreértelmezhető testtartásomat kihasználva ejtem el a mágia parancsát. - Hadou no yon: Byakurai. – ujjhegyemből nyomban kicsapódik a fehérszín villám, s egyenest a hölgy felé száguld. Jómagam pedig elővigyázatosságból kezemet zanpakutom markolatára helyezem, miközben türelmesen várom varázslatom becsapódásának a végeredményét.