Napok, órák, percek... mindig közelebb éreztem önmagamhoz az időt, mikor szívem már jogosan verdeshet a mellkasomban, lüktetését a fülemben, torkomban érezhetem. Az idő, amikor a vérem pezsdül, adrenalin pumpálódik bele, hogy testemből minél többet és többet hozhassak ki.

Nem vágok egyedül neki mindennek. Oldalamon A Kardom, ketten várunk arra, hogy továbbléphessünk. Bemutathassuk önmagunkat a többieknek, másoknak.

Az izgalom átjár és nem ereszt, de nem is kell. Elmosolyodok, bár inkább tűnhet ideges vigyornak ez, amit produkálok az arcommal. Egy utolsó igazítás a ruhán, Kardomon kezem nyugszik, majd szememet utoljára lehunyva, mélyen beszívva a levegőt, sóhajtva fúlyom ki.
Minorira gondolok még utoljára -remélem itt lesz ő is- majd lassan megindulok. Innentől csakis enyém a harc, enyém a küzdelem, enyém a próba.

Jópár éve itt élek már közöttük, akik közé tartozom én is, így nem lep meg, hogy egy hivatalos eseményre én érek oda leghamarabb az érintettek közül... ^^
Azonban nem sokáim vagyok magam és Kardom. Régi ismerős közelít, én pedig új arcát ismerem meg: aki teljes jó szándékkal lép oda hozzám és bátorít és mondandójában leértékeli a konzervatív szabályokat.
Pár szívdobbanásnyi ideig Kaori tanár úr szemeit és arcát fürkészem, hogy lássam, valóban így gondolja-e. De akárcsak eddig, most is kiszámíthatatlan számomra az öreg. Evégett halovány mosoly kúszik arcomra. Izgalmam múlni látszik -bár észre nem veszem, nem rá figyelek- egyik szemöldököm pedig kérdőn felszalad, ahogy tekintetem végigfut a tanár úr öltözékén és látom, hogy különösen megtisztel ezen a napon öltözékével.
- Köszönöm tanár úr, tudom, hogy meni fog. Mondom és hiszek is önmagamnak. Biztos vagyok a tudásomban és a felkészültségemben. Régen eldöntöttem már: veszteni nem fogok, maximum nem átmenni a vizsgán. A két dolog nagyon messze van egymástól.
Tisztelettel biccentek a tanáromnak.

Nem kell hozzá sok idő és lassanként érkezik a többi hadnagy is. Van, aki üdvözöl engem is, természetesen én is rögvest köszöntöm és viszonzom, azonban mivel látom, hogy a legtöbbjüket csupán egymás társasága, a "felsőbb körök" kötik le, így egy kis kitekintést engedek meg magamnak. Kevés érdeklődöt látok és ez így van jól. Egy tiszt különösen ismerősnek tűnik, azonban végül nem igazán tudok nevet, vagy rangot, shikai-t társítani hozzá. Az egyetlen tényező, mi elszomorít, hogy Minori-t nem látom és nem találom.
Kardom csöndesen, egy szó nélkül simul combomhoz, érintését a ruhán át is érzem. Lehunyom a szemem, biccentek, majd csöndesen visszalépek a társasághoz.
Torkom köszörülöm, szavaim a tanár úrhoz intézem. Bizonytalannak érzem magam, bár nem kedvelem az ilyen állapotot, így teszek is ellen:
- Elnézést tanár úr, de felkészültnek érzem magam: szeretném elkezdeni.

Egy pillanatra kisdiáknak érzem újra magam és a bizonytalanságomhoz -hogy nem-e követek el most sértést esetleg- némi zavar vegyül. De nem akarok tovább várni.

Később, amikor majd évek múltán visszagondolok erre a pillanatra, meglepve fogom tapasztalni, hogy mennyire más voltam: nem csak határozott, céltudatos, szófukar, talán egy picit szerénynek látszó, de öntelt is. Magabiztosságom több volt a kelleténél, de talán ez akkor még nem is volt túl nagy baj. A végletekig bíztam a képességeimben. Alapelvemet Karakura Townban fogalmaztam meg, ahol születtem, ahol meghaltam, s a vizsgám előtt, emlékszem, visszatérhettem: "Már csak egy Valóság létezik." Ezzel sok évre előre meghatároztam a céljaimat: Nem volt Isten, kiben bízzak, nem volt már menny és pokol, ahogy egyértelmű földi élet sem volt többé. Mégsem maradtam magamra, ott voltam én és...

- Valóság... suttogom magam elé, szemem lehunyva. A szót nem csak én ejtem ki, belül egy hang velem súgja. Az a másik hang mohó és valamelyest ugyanolyan öntelt, mint akkor én. Érzem a hangjában a vágyat, hogy harcoljon, hogy megmutatkozhasson, hogy fitogtasson, erőnek erejével. Megmutassa mi is Ő valójában. Egykori Névtelemen.
Én magam észre se veszem, hogy már a tér közepén állok. Hogy a kardomat kihúztam hüvelyéből, felmutatom a levegőben. Tekintetem kusza, belül még mindig az új-idegen-ismerős hanggal társalgok, majd pillanatok múlva megrezzenek a saját, emelt hangomtól:

... Minoru. A fiatal kard, akit én tettem azzá, amivé vált és ő tett azzá, amivé később én válhattam. Akkor úgy éreztem, hogy Ő és én egyek vagyunk. Így nem másban bízok, hanem önmagamban, mikor a kardom erejéhez nyúltam. Talán ezekért a gondolatokért voltam akkor olyan zárkózott, öntelt ficsúr.
Emlékszem, ahogy ott álltam mindenki előtt és így utólag úgy érzem, hogy talán azért volt bennem félsz. Bár talán nem, ebben nem vagyok biztos... olyan határozottan kiálltam, felemeltem a kezemet, benne tartva a kardomat és emelt hangon, magabiztosan, fiatalon szóltam:

- A valóság egy egyszerű, angol szó. Fiktív értelemmel, egykönnyen nem meghatározható a mibenléte. A valóság japánul pedig nem más, mint... MINORU!
És láttam magam előtt az izgatott arcokat, amik talán izgatottak se voltak: talán csak unottak, fásultak, vagy teljesen érdektelenek, talán még csak rám se néztek, de akkor én ott úgy éreztem, hogy minden egyes tekintet rám és a kardomra szegeződik. Ahogy az fémes kattanással fehér port lök ki magából és alakja változni kezd, nyúlni, a nyél pedig a kezemre...

...kúszott felfelé az a bizonyos vezérhangya, ahogy felénk, a földön anno mondták. Csak fel-fel a fejembe. Az egész testem lüktetett, én pedig visszahallottam a dobhártyámon a lüktetést, ami részben a szívem, részben pedig Minoru volt.
És ahogy tekintetem végigfuttattam akkor a vizsgabiztosokon, hadnagyokon, kapitányokon, ott lévőkön és úgy éreztem, hogy mindannyian még többet várnak, emlékszem, majdnem hadarva folytattam, hogy még többet mutassak, még-még-még:

- A legtöbb shikai formájú kard közvetlen parancsszóra mutatja meg a képességét: Cikázz, tépj, szaggass. Azonban Minoru más. Dönts Valóság! KIMETE MINERU!
Kiáltottam és lehet, hogy percek múlva már én is úgy éreztem, hogy kivetkőztem önmagamból, de akkor frenetikus érzés volt, ahogy Minoruval egy kicsit én magam is kiléptem a bőrömből.
A fehér köd feloszlott Valóság körül és mint valami láncos nyílvessző, úgy lőtt ki kezemből a kard. Markolata tenyerembe simulva, viszont a penge vékony karikákra vált, ahogy nyúlni kezdett, akárcsak Ichimaru kapitány Shinsouja. Ugyan akkor még messze nem tudtam rendesen célozni vele, de azért valamennyire be tudtam kalibrálni: A kard hegye egy oldalsó, a széksort az arénától elválasztó falba csapódott. Nem arra tervezték a falakat, hogy shikai szintű kardok erejét bírják ki, így a kard hegye önmagánál alig szélesebb lyukat ütött ki, áthaladva a falon. Körülötte szinte még repedéseket se lehet felfedezni.
Mint egy ostort, úgy rántottam meg és igyekeztem arra koncentrálni, hogy a gyűrűk, amivé a penge vált, egymásra kapcsolódjanak visszatérve, és ne engem szúrjanak agyon.

Akkor egy pillanatra megpihentem, túl a shikai bemutatásán, nyugalmat próbáltam magamra erőltetni és csak pár, mély lélegzet után fogtam újra szóhoz. Ezúttal már visszatérve önmagamhoz, bár emlékszem, olyan érzés volt, mint a másnaposság egy átmulatott éjszaka után: Zúgott a fejem, a dobhártyám pattogott a vérnyomástól, mintha mély vízben merültem volna és kicsit kába voltam.

- Minoru nem könnyen megismerhető. Szóltam és mivel hirtelen úgy éreztem, hogy kiszáradt a szám és a közérzetem se lett hirtelen a legjobb, így közelebb lépdeltem a vizsgáztatóim felé és halkabban folytattam, de igyekeztem tartani a régi magabiztosság látszatát, meg-megremegő hanggal is.
- Maga a kard Renji taichou Zabimarujához hasonló elvvel működik. Már a penge maga is elég trükkös. A felszínén légterelőnek látszó kis ívek vannak, -ezeket kézzel mutatom, végighúzom rajta az ujjam a vizsgabiztosok előtt- azonban Minoru nem lég típus. Mint mondtam, a Valóság nem könnyen megismerhető. Az ívek a harcban is meglepetést okozhatnak, mivel nem úgy pattan rajtuk a kard, ahogy a legtöbben elvárnák. Halovány mosoly. Nem valja be, hogy ez néha még őt magát is meg tudja lepni. Névtelen ahogy akar, úgy hárít, ha hárít egyel talán. Legalábbis eddig ez a tapasztalata.- Valóság csupa rejtély, ugyanis föld típusú és váltig állíthatom, hogy az ívek nem légterelésre valók. Főként, mert amikor támad, a penge, Zabimaruhoz hasonlóan -jelentőségteljesen Renjire pillantok- szétválik. Valóság esetében, a kardot összetartó erő egy sokfonatú lánc.
"Dönts, Valóság!" Súgom halkan a kardnak és a penge egy pillanat múlva halk kattanással szétpattan. Büszkén mosolyodok el eredményességemen. Így már láthatóvá válik a nagyjából száz ponton egymástól elváló penge mögött a nem egyszemű szemekből, hanem inkább sok-sok fémszálból font lánc.
Ellépek a biztosoktól és a már ismerős ostorszerű mozdulattal újra összerántom a kardot egyé. Már csak ennyit teszek hozzá:
- Valóság támadása nem hat ki nagy területre. Egy pontra összpontosított, erős támadást fejthet ki. Az erejének nagyságát nem tudom, illetve a korlátait sem, mivel a Karakura towni terepvizsgálat során szólított meg először, azóta gyakorolgatok vele.


Az előadásomat lezárandó talán meghajlásnak is betudhatóan biccentek és hátrébb lépkedve, Valóságot magam mellé lógatva, kíváncsian várok, tekintetemet az arcokon végigfuttatva. Ha most netán találkozik a számomra félig ismerős shinigamival [Saruwatorival] a tekintetem, akkor köszönésképpen biccentek neki, hisz eddig erre nem volt lehetőségem. Túlságosan megfeledkeztem önmagamról. ^^


[Ezer bocsánat a hosszú-hosszú hszért, meg a kettős elbeszélért, ilyen hangulatom volt, bocsánat-bocsánat!!]

[Beszélgettük ugye anno chaten, hogy ne kelljen mindenkinek kikínlódnia egy hsz-t, minden egyes körben, mivel főleg a vizsgáztatókkal és a többi résztvevővel nem nagyon történik semmi. Így végül azt beszéltük meg Yoruval, hogy csak az ír, akinek éppen kell. Tehát most pl.: asszem Aizen, majd Renji. De természetesen akinek mondanivalója, játszani valója van, nyugodtan írja, tegye, magába ne rekessze! ]

Magabiztosan, csöppnyi izgalommal figyelem a vizsgáztatók arcát, észre se veszem, hogy szemöldököm kérdőn, pimaszul felszalad. Pedig talán csak szívdobbanásnyi idő telt el azóta, hogy befejeztem a bemutatómat, nekem mégis szinte egy újabb életnek tűnik.
Továbbra is mélyeket lélegzek, különben tudom, hogy zihálnék, mintha kilómétereket futottam volna egyszerű ember koromban. A verejték kiült a homlokomra, fogást váltok Valóság markolatán - érzem, hogy a kezem nyirkos az izgalomtól. A szívem majdnem fájdalmasan lüktet, nagy erőfeszítéssel, nagy lökésekkel nyomja bele a vért az erekbe... nem gondoltam volna, hogy a magas vérnyomás a halál után is kialakulhat. Erre a gondolatra halovány mosoly fut át az arcomon, pedig tudom, hogy szánalmas saját viccen jót mulatni.
Szokatlanul világos és élénk színű az, amit látok - tudom, hogy ez azt jelenti, hogy egy kicsit a fejembe szált a vér. Taori tanár úr feláll, én pedig minimum úgy szegezem rá a tekintetem, mint egy amcsi film föhőse az utolsó ellefelére, akit le(meg)kell győznie, hogy nyerhessen és happy end legyen a vég. Természetesen anélkül viselkedek így, hogy észre venném magam.
Még talán a dícséret és az elhúzott eredményhírdetés se térítene észhez, hiába mentem át rajta, ha Valóság nem szólal meg ott belül, a fejemben. Meglepetten pislogok párat, mint aki most ébredt, majd bólintok, regisztrálva Taori tanár úr szavait, majd előrébb lépek, hogy húzni tudjak. Közben illedelmesen köszönöm meg a szavait.
Odalépve egy pillanatnyi hezitálás után kihúzom a legelső lapot, ami hozzám legközelebb esik. Valóság eddig mindig magától alakult vissza normális alakjába, a legtöbb idő, amíg shikai szintű alakjában volt, kb fél óra. Kivétel, hogyha elengedtem. Mert akkor hiába voltam éppen gyakorlás közben, vagy netán edzőharcban valamelyik évfolyamtársammal, neki mindegy volt. Sértődötten vette fel olyankor eredeti alakját újra, a fejemben pedig elgéedetlen morranást halhattam. Úgyhogy előre is elnézést kérek tőle, majd hogy a borítékot fel tudjam bontani és el tudjam olvasni magam mellé szúrom le Minorut, a földbe. Azzal a mozdulattal, ahogy a földbe beleáll, én pedig elengedem újra az én régi kardom. Akaratlanul mély levegőt veszek, felkészülve a becsmérlő morranásra, de azúttal nem érkezik ilyesmi.
Kibontom a borítékot, átfutom, hogy mi is lesz a feladat, majd a megkönyebbülés érzése lesz úrrá rajtam. Harc Renji kapitánnyal. Ez sokkal jobb, mint valami varázsolgatós, vagy béklyóból szabadulós, bolyongós feladat. Úgy érzem menni fog. Magabiztos mosollyal, örömmel bólintok és odaadom a húzott borítékot a tanár úrnak is. Majd lenyúlok Valóságért, kihúzom a földből és elindulok a harctér közepe felé...

Rendkívül lassúnak tűnnek az események. Renji taichu mintha valami lassított mozikép sebességével tápászkodna fel, szokásos módon adva önmagát. Halkan sóhajtok, addig is, amíg feleszmél és idesomfordál lehunyom a szemem és mélyeket lélegzek. Kezem Valóságon nyugszik, ahogy mindig, úgy most is jól esik érintése, közelsége. Valahogy úgy vagyok vele, mint régen a mobilommal, vagy azelőtt a karórámmal: sebezhetőnek és elveszettnek érezném magam nélküle. Olyan ez, mint a gyerkőcöknek, kisdedeknek a plüssmaci, vagy másoknak a kabbala.
Csakhogy esetemben ez a tárgy egy kard, amire ebben a halál utáni kultúrában alapvetően szükségem van: ez jelzi rangomat, képességeim és tudásom szintjét, már-már hatalmi jelképpé tudnám magasztalni magamban, ha egy hirtelen, furcsa érintés, vagy inkább érzés nem zavarna meg...
...lebbenő pihe ér a széllel az arcomhoz, mozdul, a föld szagát érzem és a levegőt, ahogy az a valami lendül el a vállamról, karistolva, érintve engem is, és mire szemem nyitni tudnám még az is tudatosul, hogy karmai a vállamba mélyedtek eddig, most pedig onnan lendül el, szárnyra kapva...
De nem. Riadtan, meglepődve pislantok oldalra és ugyan mintha tényleg mozgást, netán egy különös alakú, groteszk, fekete madárt látnék látási perifériám szélén, azonban nem. Nem, nincs ott semmi. Teljesen üres. Csak a szél lengedezik, a vállam teljesen üres, semmilyen lény nincs rajta.
"Valóság volt ez?" Kérdezem magamtól és kardomtól, a mondat mindkét értelmében, de Minoru azóta, hogy bemutattam shikai szintű alakját nem szólalt meg és most sem teszi.
Egy pillanatra ugyan felrémlik, hogy a bankai előtt a zanpakotu tulajdonosa meglátja kardja szellemét, de én még messze vagyok attól a szinttől. Nagyon messze.
Állunk mindketten némán, én és Minoru, majd vállamat megvonva tekintetem lassan Renjire emelem. Kezdődjön a következő felvonás!