A kapitány irodája

Tárgy: Re: A kapitány irodája Csüt. Május 29, 2014 5:11 am

Második első találkozás

Kellemes szellő libbenti meg narancssárga függönyömet. Tíz körül járhat, én pedig még mindig a szobámban bujkálok. Zavartan fésülöm át hosszú fürtjeimet sokadjára.
- Még nem elég rendezett. – Próbálom magam meggyőzni, miközben ismét kibontom a narancssárga apró masnikat. – Így egy hadnagy sem jelenhet meg a kapitánya előtt. – Szedd össze magad ostoba! Ribbon-chan most bizonyosan valami ilyesmit mondana, ha éppen beszélő viszonyba lennénk. Nem szívesen tárgyal velem mióta Shizuo ismét visszatért az életembe. Hosszú ideig nehéz volt még csak gondolnom is erre a névre… - Shizuo.. – Egy halk sóhajt préselek ki ajkaim közül, majd leteszem a fésűt.
- Légy férfi Shizuka! Hadnagy vagy! A harmadik osztag nagy zöld szörnye! – Legalábbis Aoi ezt szokta mondani néha… Mindig fejjel a falnak, félelem és kétkedés nélkül. Mi történt velem? Elvesztettem volna az erőt, amire olyan büszke voltam. Gyengének és védtelennek érzem magam. Félek a mai naptól, a holnapitól és az azt követőktől. Bizonytalanságot látok magam előtt, mintha most lenne mit veszítenem. Ezt régóta nem éreztem már.
Üveges szemekkel lépek ki a folyosóra. Becsukom az ajtómat. Még vetek egy utolsó pillantást zapnakutoumra. – Oda ahova most megyek, nem lesz rád szükségem. – Szólok hozzá, bár tudom, hogy választ nem kapok. Régóta nem kaptam. Lassú ólomnehéz lábaimat egymás után rakom, s úgy haladok célom felé akár egy marha a vágóhídon.
A tegnapi nap szörnyen nehéz volt számomra. Azt hittem az első alkalommal lesz nehéz a szemébe nézni. Mégis megnyugvással töltött el, hogy nem kellett vele szót váltanom. Most muszáj lesz, nem futhatok úgy el, ahogyan tegnap. Ahogy akkor, a szívem most is indokolatlanul szapora. Szinte egész testemben érzem azt a tompa fájdalmat, melyet egy hetes intenzív gyakorlás alatt érzek. Olyan és mégis más. Hazudnék, ha azt mondanám nem örültem, mikor a haorit az azt megillető személyen láttam. De az osztag megszenvedte a kapitány nélküli létet és ezért Ai is felelős.
Hosszú időn át szorongtam, hogy Meit elveszik tőlem és kapitánnyá teszik. Örülnék neki, de ezzel egy időben elveszítenék valamit, valamit ami nagyon fontos számomra. Ai visszatérte szinte leemelte vállamról ezt a gondot. hirtelen olyan érzésem lett, mintha minden olyan lenne, mint régen, mintha semmi sem lenne valós, ami Ai távozása után történt. Mintha az a beszélgetés kettőnk között nem történt volna meg. Ez is éppen olyan pillanatnyi nyugodalom volt, mint mikor Ai távozott. Eleinte örültem, ez bűntudattal töltött el, de azt hittem, így elkerülhetem a szembesülést. Aztán az örömöm szép lassan bánattá változott és éreztem, hogy valamit ismét elvesztettem… Megtalálhatom még valaha azt, ami egyszer eltűnt?
Meglátom a tolóajtót, melytől úgy rettegtem egész éjjel. Nem tudom mit… kit találok majd a másik oldalon. Képtelen vagyok benyitni. Erjedt testemmel a falnak dőlök, s egy pillanatra megpróbálok megnyugodni. Ahogyan Csicsi mutatta egyszer. Csak hunyd le a szemed, és lélegezz mélyeket. Sajnos ahogy akkor, ez most sem válik be. A fene essen beléd Shicsi miért adsz ilyen használhatatlan tanácsokat?!
Először csak pár centire húzom el az ajtót, hangtalanul, csak bekukucskálok, hátha nincs is bent. Egyik szememet tapasztom a kis réshez, s látom Ait az asztalnál ülni. Egyenesen rám néz. Úgy tűnik a képességeim berozsdásodtak a második osztag óta. Szép lassan visszacsukom, mintha meg sem történt volna, s teszek pár lépést hátra, hátha ezzel visszapörgetem az időt és meg nem történté teszem az előbbi kínos pár másodpercet.
Rendben van rugaszkodjunk neki újra. Bemegyek, leülök, és azt mondom neki „Taichou hivatott” mindeközben pedig magasra tartott orral büszkén és határozottan nézek rá. Igen! Ez remek lesz, majd én megmutatom, hogy megváltoztam és komoly és kötelességtudó és erős vagyok! Akkor aztán leesik az álla! Ha! Na ki nevet a végén?! Megmutatom, hogy nem is fájt hogy így eltűnt, vagy hogy el sem búcsúzott előtte, erős vagyok és nem hajlok meg mint a bambusz a szélben… A mindenit túl sok időt töltöttem Longgal… Szállj ki a fejemből sunyi róka!
Laza csuklómozdulattal húzom el az ajtót, egy halk sussanó hangot ad ki, ahogy a levegővel súrlódik, Lassú léptekkel indulok meg az íróasztal felé. Lélegzetvisszafojtva lépek közvetlenül az asztal előtt álló szék elé. Ekkorra tüdőm már sikít a fájdalomtól. Egy hatalmas sóhajt engedek ki, melyet két rövid lélegzetvétel követ, kissé begörnyed a hátam, ahogy levegőért kapkodok. Félve nézek fel, remélve, hogy ezt nem látta senki, de ahogy a tekintetemet felemelem, Ai szemei fúródnak belém. Megrázom a fejem, s ismét felveszem a szerepemet. Nem szabad eltérnem a forgatókönyvtől.
- Hi… - Kezdek bele magas fülbántó hangon. Megtorpanok és megköszörülöm a torkom, nem is értem, hogy jöhet ki ilyen hang a számból. Ezt rögtön korrigálnom kell. – Hivatott kapitány. – Mondom legmélyebb alt hangomon, mely így még nevetségesebben veszi ki magát, mint az előbbi.
Ne térj el a tervtől Shizuka! Csak természetesen. Ha hellyel kínál, fogadd el, s ülj le keresztbe tett lábakkal. Tartsd meg a szemkontaktust és legyél nagyon komoly, meggyőző és egyenes. Te vagy a harmadik osztag egyik hadnagya, viselkedj is ehhez méltóan. Akár tetszik Ainak akár nem, most ő a friss hús… Friss hús? Ezt meg hogyan gondoltam ide?
Arcom hirtelen egy nevetséges mesterkélt sznob grimaszból egy annál sokkal szánalmasabb értetlen homlokráncolásba csap át. Fejemet kicsit hátrahúzom és is megingatom a Friss hús gondolatára. innen pedig nincs visszaút, felnézek és egy haoriba öltöztetett húst látok magam előtt… Lehet, hogy reggeliznem kellett volna?
A fejrázással sikerül visszakerülnöm a valóságba, de ekkor jövök rá, inkább beszélgetnék a fél disznóval a fejemben, mint egy gyönyörű jégkirálynővel, még akkor is, ha ő az egyik legszebb nő, akit valaha láttam, tökéletes külső tökéletes modor… Olyan vagyok hozzá képest, mint egy satnya mezei egér. Még csak nem is színes, szürke, átlagos.
Erre a gondolatra lebiggyesztem szám szélét s sóhajtok egy halkat. Végre sikerül összeszednem a figyelmemet és felnézek a felém magasodó alakra. Akaratlanul húzom össze magam, nyakamat a vállaim közé rejtem, hátamat kissé meggörnyesztem és idegesen markolom meg térdemet. Eddig sikerült elvonnom a figyelmemet a különböző agymenéseimmel, ám előbb vagy esetemben inkább utóbb végül szembesülnöm kell a helyzettel. Essünk túl rajra bármi is vár rám. A struccpolitika itt már nem segít.

Tárgy: Re: A kapitány irodája Vas. Jún. 01, 2014 9:26 am

*Hosszú hetek történései óta végre elhatároztam magam, hogy ideje bizonyos ügyekben a tettek mezejére lépnem. Noha, sosem jellemzett, hogy bármiféle konfrontációt vagy esetleges találkozót kerüljek, csak a munka egyszerűen ellepett az utóbbi hetekben. Arról nem is beszélve, hogy még magamnak is tisztáznom kellett bizonyos dolgokat, mint például visszatérésemet az osztaghoz. Ki kellett küszöbölnöm azt a kétségeket a Sanbantaiból, hogy konkrétan elhagytam őket. Valahol persze igaz ez a feltételezés, valahol pedig egyáltalán nem. Hiszen ők maguk is tudhatták, hogy a shinigami erőm elhagyott mikor saját hadnagyomat és testvéremet védtem meg egy küldetésben. A 0. osztag pedig felfigyelve az esetre, beinvitált a királyi gárdába. El sem tudnám mondani, hogy mégis milyen hosszú időt is töltöttem el ott, mindenesetre visszatértem. Jobb vagy rosszabb körülmények közé, az már csak igen relatív eredeztetésű. Eleinte a kidoushuuban majd a 2. osztag egy szakaszban szolgáltam. Ennek köszönhetően pedig szélesíthettem más küzdő stílusban is tudásom, melynek köszönhetően lassacskán a határaimhoz érek. Nem beszélve arról, hogy egy egyéni küldetésem által a zanpakutom is megváltozott.
Azt hiszem, joggal feltételezhetem mindezek után, hogy az élet körülöttem mintha csak egy végeláthatatlan csavarodás lenne. Az a számtalan különlegesség, amely körbe vesz az olykor- olykor persze negatív, de végül a boldogság is előkerült az életembe. Ennek legnagyobb jelképe a bal kezemen most nyugvó gyűrű, amely szinte még mindig furcsának hat nekem. Valahogy nehezen tudtam volna elképzelni, hogy valamikor is menyasszony leszek, vagy lesz egy vőlegényem. Mindez idáig olyan távol állt tőlem, hogy szinte már az utóbbi években le is mondtam erről. Az élet viszont ismételten csak rám cáfolt; vagy leginkább csak Yukezo? Ezen gondolataimba révedve ülök irodám asztalának túl végén s nem teszek egyebet, mint levelet írok. Tisztában vagyok azzal, hogy maga a levél nem feltétlen jut majd el ahhoz a személyhez, akinek küldöm, de egy próbát mégis megér. Hátha Kaito ezúttal kivételt tesz, és megengedi, hogy valaki felolvashassa Verashunak ezt az irományt. A levélbe persze nem írok semmi olyat, ami szabályellenes volna. Egyszerű gondolatfuttatásom arról, hogy megtaláltam a férfit az életemben; elmesélve, hogy ki is volna az és már megtörtént az eljegyzés is. Ugyanakkor megjelenik apám felbukkanása is, és még sok- sok olyan dolog, amit valószínűleg a hadnagyaimmal sem osztottam még meg. Aztán egyszer csak Shizuka jelenlétét érzem meg az ajtó felől, majd be is lép az irodába. Mély sóhajtás keretében helyezem vissza a pennát a helyére, majd a levelet becsúsztatom a fiókomba.*
- Yamasaki fukutaichou, mielőtt bejön az irodámba, nyomatékosan meg kell kérjem, hogy kopogjon. Ez egy alapvető viselkedésforma, amelyet mindenki képes betartani; ugye így van? *Dőlök előre székemben egy kicsit, hogy komoly pillantásommal kísérjem végig a shinigamit. Intek neki, hogy leülhet, hiszen, ha már betért, akkor ne ácsorogjon ott az ajtóban. Valójában én hívattam a lányt, mégis úgy gondolom, hogy vannak bizonyos elvárások, amiket igazán nem nehéz betartani. Visszadőlök a székemben, majd ölembe veszem a zanpakutomat. Még most is úgy érzem, hogy szörnyű vérszomj árad belőle valahol, de lehet, hogy ez már csak a képzeletem része. Percek múltán szólalok csak fel, mert látom, hogy a lány kissé feszengni kezd a jelenlétemtől. Nem is csoda, hiszen a kettőnk kapcsolata nem feltétlen felhőtlen.*
- Úgy vélem, hogy itt az ideje megbeszélnünk pár személyes problémát, ami már régebben is felmerült. Jól látható, hogy ön és én nem igazán tudunk együttműködni, tekintve, hogy egyből kétségbe vonta a döntésemet akkor is, amikor Mizushima-donoért mentünk az emberek világába. *Kezdem meg a beszélgetést, habár ez csak tárgya lenne annak, amit szeretnék megbeszélni a lánnyal. Kicsit megenyhítem felé tekintetemet, aztán folytatom.*
- Lényegre törő leszek, miért nem bízik bennem, Fukutaichou-san? Illetve mi lehet az a személyes probléma, amiért ilyen kellemetlen arcot vág, amikor egy terembe kerül velem? Amennyiben nem áll szándékában a hadnagyom maradni, természetesen benyújthatja a lemondását. Ám, ha ez nem áll szándékában, akkor ideje, hogy elmondjon mindent őszintén. *Tekintek viszonylag komolyabban rá, közben nyugalmat sugározva higgadtságommal. Bár vannak dolgok, amiket magam is bánok vele kapcsolatban, mégis úgy tartom, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem léphetek át. Az osztagom tagjai előtt feltétlen tartást kell tanúsítanom, ha azt akarom, hogy minden körülmények közt megállják a helyüket. Ha ez régebben nem lett volna módi, valószínűleg meglehetősen szétestünk volna. Igazán büszke lehetek a hadnagyokra, hogy a zűrzavaros időben is egybe tartották a Sanbantait; akkor is, ha sokszor ki sem mutatom mindezt.*

Tárgy: Re: A kapitány irodája Kedd Jún. 10, 2014 5:34 am

Egy erős kötelék: a barátság

Kicsit meghökkenek Ai kérdésén, zavartan pislogtam a föld irányába, dadogva, ahogy nem találtam a szavakat válaszomhoz. Pedig ez nem jellemző rám :/
- Hát, valami olyasmi, igen, a testőre vagyok *-* Vagyis, ahm, voltam – kicsit elhúzom a számat. - Bár nekem olyan volt, mint egy fontos barát – próbálok meg mosolyogni. Nem igazán szeretném azt gondolni, hogy meghalt, mert akkor Ai-san jogosan kérdezhetné, hogy ha ilyen lényeges szerepet vállaltam, akkor mégis, most hol van Keo-báró-sama? A tény az, hogy én sem tudom, pedig igazán szólhatott volna, mielőtt szó nélkül eltűnt.
- Nem bántásból, de örültem, amikor átvette az osztag vezetését, amikor el kellett menned a 0. osztaghoz, sajnáltam volna, ha egy úgy mondván idegen került volna helyedre. – Igazság szerint nem is támogattam volna, ha így történt volna. Megrázom a kobakomat, hogy elkergessem a negatív gondolataimat. Emlékszem, amikor a mi osztagunk maradt kapitány nélkül, bár Simán Csak Keisuke-sama jól kezelte a dolgokat, a kapitányoknak fontos jelen lenniük. Ami a 3. osztag vezetőségével történt az a Sanbantai tagjainak rendkívül nehéz időszak lehetett, nagyon meggyengülhettek a tisztek is, hiába volt két elképesztő hadnagy az élükön. Szóval örülök, hogy Ai-san visszatért, mert ő képes újra felvirágoztatni az osztagot a jelenlétével. *.*
- Hát, mert amikor csinálom, akkor olyan, mintha az óra visszafelé járna, a papírok csak gyűlnek, és a falak elkezdenek összemenni, brr – ráz ki a hideg a rémhetek gondolataira. - Ez olyan dolog, amit az osztagom tagjainak sosem kívánnék, nem, nem – rázom meg a fejemet, hogy még az ötletet is elkergessem kobakomból. - Talán, belejövök, mint a többi kapitány – mondom lelkesen. - Esetleg van valami hatékony trükköd rá, Ai? – pillantok rá kérdőn. Én tényleg próbálkozom, és szeretném is hatékonyan csinálni, ahogy a többiek *.* De mostanában egyre többször felmerül bennem a gondolat, hogy talán nem nekem való ez a papíros-iratos dolog.
Elhűlten, elkerekedett szemekkel emelem tekintetemet Ai-sanra. Döbbent pislogással hallgatom végig csodálatos ötleteit, amit minden 10. osztagos megirigyelne.
- Ai… kezdesz úgy gondolkodni, mint egy 10. osztagos! *o* Büszke vagyok rád *_* – mondom dicsérően, felcsillanó szemekkel. Szívem szerint a nyakába ugortam volna a remek ötletért, könyörögve a szabadalmakért, de rádöbbentem, hogy ezt mégse kéne, mármint az előbb is mit történt. Öhm, vajon mi történt? o.O - Liliomot tudunk, meg igazából egy csomó virágot! Kipróbáljuk! Ha beválik, te leszel az első, aki tud róla! *_* – mondom lelkesen. Gondolataimban már lángoló liliomokról képzelgek, mert tényleg szépek lennének.
- Hát öhm… – habozok választ adni. Ezen még nem is gondolkodtam. Kisuke-nii-sama örült, hogy megtalált, de nem vagyok biztos abban, hogy az anyukám is ilyen szívesen látna. Nem igazán emlékszem rá, azt se tudom, hogy örülne-e annak, amivé váltam és amilyen lettem. Tudom, hogy a nemeseknél ez máshogy szokás, olyan furcsa belegondolni még a család gondolatába is. Hiszen nekem a 10. osztag az új családom…
- Azaz igazság, hogy én se tudom igazán, mit szeretnék. Nekem a Juubantai a családom, hiszen ők ott voltak, amikor nekem semmim és senkim se volt. Nem lenne önzőség tőlem, hogyha… szóval, az igazi családommal is felvenném a kapcsolatot? Thehe, biztos butaság, hogy ez foglalkoztat, de vajon mit fognak gondolni rólam a többiek? Vagy a szüleim mit gondolhatnak rólam, hiszen több évtizede nem láttak engem ^^” És most hirtelen sétáljak be az életükbe? – nézek a földre, kellemetlen mosoly kíséretében. - Bár Kisuke-nii nagyon szeretné, ha nyitnék az anyám felé, de én még bizonytalan vagyok. Ezért akartam Keisuke-samával beszélni. Amm… Ai, neked milyen a kapcsolatod a mamáddal? – szökik ki a számon a kérdés, még magam is meglepődöm, hogy ezt ilyen nyíltan kimondtam. - P-persze, ha nem szeretnél nem muszáj rá válaszolnod! – habozva legyintek párat kezemmel, fejemet nemlegesen rázva. Igazán kíváncsi vagyok rá, de nem szeretném megbántani Ai-sant, hogy ilyen dolgokról kérdezek.
- Micsoda?! – veszem át a levelet lehidalva. Visszafojtott lélegzettel nyitom fel az üzenetet, és ahogy végigfutom a sorait, megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat. - Nagyon szépen köszönöm, Ai, és a tisztednek is – mondom kisebbeket szipogva, amiért teljesen meghatódtam. Szívem szerint most már végképpen beölelgetném Ai-sant, de visszafogom magamat. Most komolyan, Simán Csak Keisuke-sama te baka, miért nem küldtél levelet hamarabb!! T.T Már tényleg nagyon rossz dolgokon járt a fejem! T_T
Lelkemben mintha a zord sárkányüvöltés újból csengő szólammá alakult volna, ahogy a kristálypalotára nehezedő viharfellegek eloszlani látszottak, és helyét a fényes Hold váltja fel, körülötte a megszámlálhatatlan álmaimat magában hordozó csillagokkal.
- Örülök, Ai, hogy ennyire megbízol bennem. Ne haragudj, hogy így hirtelen ezt kérdeztem, más okom is volt rá, hogy így hirtelen felhoztam ezt – őszinte mosollyal fordulok vissza Ai-san felé, bár arcomon nem sokáig látszódik a vidámság, egy árnyalatnyival komolyabb színt vesz fel. - Szeretnék majd mutatni neked valamit a közeljövőben, amikor neked is megfelel. – Nem kötöm az orrára, hogy miről van szó, de ez egy nagy titok, amit régóta őrzök és szerettem volna biztosra tudni, hogy Ai-san ugyanúgy megbízik e bennem, ahogy én őbenne, mielőtt azt hinné, olyan dologba keverem, ami talán nem túl pozitív végkimenetelű.
- Miii? O.O – tágra nyílt szemekkel pislogok Ai-sanra, ahogy megosztja velem ezt a titkot. - Mármint Rancchin? – hebegem meglepetten. - De, de, de, hogy? Mikor? Hol? – kérdezem, visszasétálva a székhez, döbbent csodálkozással ülve vissza rá.
- É-és miért titok? Mármint, ők tudnak rólad? Tudod, a testvérek nagyon fontosak, de olyan igazán nagyon – mondom, hevesen gesztikulálva kezemmel. - Nem szeretném, hogy ebből a csodálatos érzésben nem lehetne részed. Hogyhogy titok? – kérdezem őszinte kíváncsisággal. Bár becsben tartom, hogy nem szeretné, hogy erről mások tudjanak, rám számíthat ebben, de mégis meglepő volt. Nem is tudom, milyen lenne, ha titkolnom kellene, hogy Kisuke-nii-sama a testvérem, és, hogy ebből kifolyólag Keisuke-sama is az.