Valamiképp csodálattal tölt el, hogy ha csupán néhány szóban is, ennyire odaadóan tud beszélni feltételezett unokafivérem egy hagyományos hangszerről. Mily üdítő is tud lenni egy fesztelen témával kapcsolatos társalgás! Bár minden más is ily könnyen hagyná el ajkainkat... A szavak ereje nagyobb, mint bármi másé a földön, hisz a gondatlanul megválasztott szavak a lélekre mérnek visszafordíthatatlan csapást. S bár a test felgyógyul sérüléseiből, a lélek hegei örökké megmaradnak, hisz nem felejt, csak megbocsát, mi közel sem ugyanaz. E gondolataim közül unokafivérem szavai oly könnyedén zökkentenek ki, mint semmi más ezen a világon. Pedig gondolataim birodalma a legbiztonságosabb hely ebben a beszélgetésben. Egy olyan védett, érzelmekkel átszőtt labirintus, melybe senki más nem nyerhet bebocsátást, számomra pedig lebilincselést nyújt, míg meglelem a nekem kellő válaszokat. Igen, egy menedék, hová bármikor fordulhattam, elrejtőzve a magány, a szótlanság, és a másokra oda nem figyelés falai közé, ameddig rendezem belső vívódásaim. De hadnagyként megengedhető volna mindez?
– Attól tartok, számomra a feladataim mindig elsődlegesek lesznek, habár apró, szívmelengető dolgokra mindig szakítok időt. Mint például a tea finomságának, vagy egy sütemény édes ízének kiélvezése – bólintok apró, halovány mosollyal. Én az ilyen apróságokban lelem örömöm. Nem tehetek róla. Noha lassan talán le kellene szoknom arról a gyakorlatról, hogy minden döntésemre a régmúlt távlataiban keresem a magyarázatot. Kezdem megkérdőjelezni azon alig két évtizednyi időnek személyiségre gyakorolt hatását. Jelenleg inkább ez volna a megfelelő kérdés, mit feltehetnének: akarom-e a változást? Meg akarok változni, vagy a kifogásokat keresem egy régi élet utáni sóvárgásért? Wang Shui Long, az új tiszt jelenléte tükrözi talán a legtökéletesebben a válaszokat. Puszta jelenléte felkavar, hisz egy olyan kimondatlan ígéretet hordoz, amire évtizedeken át vágytam. Bár megvetem az eszköz szerepkörben eltöltött múltat, az ő személye és jelenléte megcsillantja a szépséget: nem voltam egyedül, soha nem voltam. Hiszen voltak körülöttem oly személyek, kik őszintén szerettek, és ragaszkodtak hozzám. Szeretném elhinni mindezt. Őszintén szeretném. Ám a lassan homályba boruló évekről szóló emlékek bennem kétségek százait ébresztik jelennel és múlttal kapcsolatban, melyet akaratlanul is a mellettem haladó személy idézett elő.
De tényleg előidézte volna, vagy mindössze felnagyította és előtérbe hozta az amúgy is jelenlévő érzelmeket, melyekről mindeddig nem vettem tudomást? Válaszokra lenne szükségem, ám lelkem mélyén tudom: csak én adhatok magamnak választ ez ügyben. Én, és senki más. Senki nem mondhatja meg, mi zajlik bennem, hisz nem úgy és nem ugyanazt élték át mint én. Nincs két egyforma életút, nincs tökéletes megértés, és ebből következően tökéletes tanács sincs. S mégis, szeretett rokonommal nem csak külsőre hasonlítottunk annak idején. Amikor a társaságomat élvező shinigami szemébe nézek, ugyanazt a szempárt – unokafivérem, saját és édesapám szemeit látom magam előtt, mely alapos okot ad az elhamarkodott feltételezésekhez is. S kíváncsi kérdésemre adott válasza a vártnál jobban dobogtatja meg szívemet. A sóvárgás, mely eluralkodott rajtam neve megpillantása óta, talán egy régi gátat szakíthat át bennem. Ittlétem óta soha még ennyit nem gondoltam arra az elfeledett életre, mint megjelenése óta. Talán eljön majd a pillanat, mikor szembe kell néznem saját gondolataimmal, azokkal a lelkem mélyére temetett érzésekkel, amiket talán tudattalanul is tagadok évtizedek óta. Csak te ismersz jobban, mint én magamat, nem igaz, Chi Kiri? Miért nem szólsz semmit, miért nem felelsz a ki nem mondott kérdésekre, mint szoktál? Mintha magamra hagynál, pedig sosem voltunk rossz viszonyban...
– Indiszkrét kérdés, mi tagadás, noha egy rossz szavam sem lehet hasonló kezdésem után – mosolyodom el halkan, bár nem tudok szabadulni a gondolattól: mindezt hadnagyától kérdezi, vagy rokonától? Túl sok a beszélgetésünkben a ki nem mondott gondolat, az elhallgatott részlet, a félénk utalás. Vagy én beszélem be magamnak mindezt, saját oldalamat látva. Talán sosem deríthetjük ki az igazságot. – Emlékszem mindenre, a legapróbb részletekre is, ha fel akarom idézni. Bár legszívesebben sok mindent tagadnék, elfutnék előle. Ha jól veszem ki szavaiból, ezt az érzést ismeri. Ám jelenlegi pozícióm nem emberi életemnek köszönhetem. Hisz rég történt, csaknem egy évszázaddal ezelőtt. De az alázatot és kötelességtudatot minden bizonnyal onnan hoztam magammal.
Feleletem olyan, mint az övé: mellőz minden konkrétumot. Újabb homályos utalások, semmi egyértelmű. Sokkal egyszerűbb lenne, ha minden oly kristálytiszta lehetne, mint a legszebb tenger, hol lelátni egész a fenékig, s megannyi életet hordoz magában. Ám legtöbbször a víz sem lehet ily kristálytiszta, ehhez pedig keserédes emlék társul. Minden rosszban van valami jó, ezt saját bőrömön tapasztalhattam. Jelenleg pedig nem hagy nyugodni az érzés, hogy a mellettem lévő shinigami nem egészen ezt a választ várta. A hiányérzet pedig valamelyest bánt, így egy mély sóhajtás után ismét halvány mosolyt varázsolok arcomra.
– Ha kíváncsisága vetekszik az enyémmel, egy történetéért cserébe én is elmesélek egyet. Persze, csak ha ezzel nem sértem túlzottan a személyes szféráját.

Elmém visszhangzik a megannyi, szóban ki nem mondott kérdéstől, melyekre nem érkezik felelet belső menedékemből. Miért most hagysz magamra Chi Kiri? Miért nem szólalsz meg, mint megannyiszor, kéretlenül, ahogy mindez idáig tetted? Úgy éreznéd, elárultalak volna? Mivel? Hol rontottam el, hogy idáig jutottunk? Ha lelkemben segítségért sikoltottam, eddig legalább egy biztos támaszom volt. A múlt emlékei és hibái csipkebokor tüskés indáiként fonódnak körém, s minél inkább menekülnék, annál inkább tépik fel lelkem mélyen elrejtett sebeit. Ám ha nem futok, csak állok tehetetlenül, akkor a jelenem úszik tova mellettem, elérhetetlen messzeségbe. Mit kellene most tennem? A kétségek hullámai egyre magasabbra csapnak felettem. Lelkem nyugalma, ha még bármi is megmaradt belőle, kötéltáncot jár, s csak idő kérdése, mikor merül alá teljesen a háborgó habokban. Lassan kezdem megérteni: bármi is történt velem az elmúlt percekben – vagy órákban? - többé már nincs visszaút. Valami végérvényesen eltört egy apró, kételyekkel telt reménysugárnak hála. A korábban felépített önbizalom lassacskán összeomlik, akár egy gyönge kártyavár a legkisebb fuvallatra. Ennyire gyenge lettem volna mindeddig, hogy csak egy illúzió, önáltatás miatt álltam meg tulajdon lábaimon? S mégis, van bennem annyi tartás, hogy más előtt ne törhessek össze teljesen. A külső kép megmarad, de már csak gyönge kagylóhéj: szép, de nem véd meg semmitől, nem jó semmire. Védtelen, s értékétől bárki megfoszthatja.
Bármily elkeserítően hangzik is ez egy hadnagytól, jelenleg így érzem magam. Long szavaira mégis mosoly fut végig arcomon. Halovány, nem feltűnőbb az ittlétem alatt eddig produkáltaknál. Valahol mélyen hiányzik az az önfeledt vidámság, ahogyan sokszor kezelnem kellene a helyzeteket. Bár tudom, sosem voltam igazán képes rá. Hol szigor, hol a túlzott önfegyelem miatt.
– S neked sikerült már szembenézned vele? Számomra a múlt leküzdhetetlen béklyó, melyről elhitették, hogy nem tudok belőle szabadulni. Tán úgy jártam, mint a rabságban tartott elefánt, mellyel gyermekként elhitették erős vasláncokkal, hogy sosem szökhet meg, s felnőve már gyenge kötélből sem próbál kitörni, hisz elfogadta sorsát anélkül, hogy tisztában lenne önnön értékével, képességeinek határaival. Én már ebben az értékben is kételkedem, hisz a változás szele olyasmi, amitől félek – szólalok meg halkan, lehunyva szemeim. Megrengett bennem a gyermekkor öntőformaként formáló szerepe, s ennek köszönhetően egy magam köré emelt védelmi falam leomlott. Ám nem tudom, mit kezdjek a romokkal, mi új épülhetne belőlük. Mintha valami végérvényesen színét, lényegét vesztette volna el, s csak az üresség maradt utána. Tán ennek köszönhető, hogy lelkem mélyének kitárulkozó szavai oly könnyeden hagyják el ajkaim. Vagy valahol, elrejtve elmém egy távoli zugában már rég tudom a választ a jelenleg legfontosabb talányra, s a testvéri bizalom mindent felülíró védelmébe kapaszkodom.
Kérdése viszont hirtelen ér, arcomra döbbenet apró szikrája ül ki, ahogy ránézek. Ő is ezen gondolkodna, hogy ily hirtelen egyszerűen csak keresztnevemen szólít? Válaszra nyitnám ajkaim, majd meggondolom magam. Nem tudom, mit felelhetnék. Számomra is keserves menekülni, kerülgetni az igazságot. De ameddig csak körözünk a tények fölött, mint tigris a prédája körül, addig nem kell szembenézni azzal sem, ha a feltételezések hamis ábrándnak bizonyulnak csupán. Félek. Félek elveszíteni azt az apró napsugarat lelkem vérvörös éjszakájából, mit most meglelni véltem. Szárnyaljak, hogy aztán sebzett, tépett szárnyú kismadárként hulljak porba, vagy félve a zuhanás lehetőségétől fosszam meg magam mindörökre a repülés csodájától, holott lehet, abban lelném meg végre önmagam? Ahogy felemeli zanpakutoját, ösztönösen lépek egyet hátra, és csúsztatom jobbomat Chi Kiri markolatára. Gyanakvással figyelem mozdulatait, noha jelenlegi idegállapotomban képtelen lennék kardot rántani. S ha odáig még el is jutnék, a legegyszerűbb mozdulattal üthetné ki kezemből a pengét, ha ilyesmit fontolgatna fejében. Nem vagyok több védtelen, összezavarodott kislánynál.
– Mit kell tennem? – teszem fel végül kíváncsi kérdésem, ahogy a kezében lévő kardot figyelem. S amint megkapom a választ, alig habozom meglépni. A biztos tudást választom, a félelem helyett. Hisz jobb a mélybe zuhanni, mint örökké azon töprengeni, milyen érzés is lehet a magasba röppenni. Noha e döntés maga nem volt egyszerű, végül be kellett látnom: lelkem édenkertje már így is romokban hever. A lehetséges pusztító hatása e tettnek aligha lehet nagyobb a csodánál, melynek ígéretét magában hordozza. A csodánál, melyre mindennél jobban vágyom, mióta csak megláttam az előttem álló férfi nevét az újoncok között.
Aligha kéne meglepődnöm, hogy lelkének szemkápráztató tükrében találom magam. Hisz nem ez az első alkalom, hogy idegen belső világban járok. Ösztönösen is őt kezdem keresni, mielőtt alaposabban körülnéznék, s mikor a megnyugtató tudat, hogy mellettem áll, valóban el is ér agyam legmélyebb zugaiig, a lábunk alatti tükör fodrozódni kezd. Tudattalan mozdulattal csimpaszkodom a férfibe, kit bátyámnak remélek, ahogy az alattunk lévő, végtelennek tetsző vízfelületet figyelem. Számomra ő az egyetlen biztos pont, jelentsen ez számomra bármekkora védtelenséget. S bár öntudatlanul bújok védelmezőnek tartott karjai közé, kék szemeim egy pillanatig sem veszem le a múltat idéző jelenésről, mely végre bizonyossággal szolgál megannyi talányra. Bepillantani életébe olyasmi, amit mindig is meg akartam tenni. Tudni, hogyan nőtt fel, hogyan élt, ezek olyan dolgok voltak, amin gyermekként sokat gondolkodtam. Milyen lehet az a másik világ, melytől csak egy városhatár választ el, mégis oly távolinak tűnik? Milyen a számomra oly kedves, ám sosem látott unokafivér élete? Annyi keserű év, magányos évtized után végre választ kapok az összes talányra. S most, hogy a nem keresett, ám vágyott álom teljesült, mitévő legyek?
Az emlékképek végére lassan kezd tudatosodni bennem, miféle helyzetben vagyok jelenleg. Halk sóhajjal nyugtázom jelenlegi ragadós viselkedésem. Ezzel már nem tudok mit tenni, s ameddig nem érzem biztosnak a talajt a talpam alatt, nem hiszem, hogy képes lennék elengedni ezt a férfit. Szavainak hallatán lassan megrázom a fejem, hisz még fel kell dolgoznom a történteket.
– Annyi külön töltött év után számomra csupán egy kérdés maradt, Fivérem. Miért most? Ha eddig a véletlenek folytán ily könnyen elkerültük egymást, miért épp most vezetett egy útra bennünket a végzet? Bocsáss meg, szavaim számonkérőnek tűnhetnek, holott eszemben sincs ilyet tenni, csupán a kíváncsiság űz. Te végig tudtad, vagy te is csak reméltél? Ami engem illet, most jól esne egy forró tea – mondom ki gondolataim, miközben lassan felnézek szemeibe, az oly ismerős, s biztosan ismert szempárba.

Bátyám emlékképei, s ez az egész környezet, mely olyan, mintha a vízen járnék... mindez elég ahhoz, hogy beleszédüljek jelenem lehetetlennek látszó helyzetébe. Ha nem tartana óvó karjai között, tán saját lábamon is képtelen volnék megállni. Ám ezzel együtt – bármily meglepő is – körmönfont szavai jelentik számomra a stabilitást, a bizonyságot, hogy mindez mégsem álom csupán. Védtelennek érzem magam, hisz idegen helyen vagyok. Nem saját lelkem társának birodalmában, bár ami azt illeti, én oda most nem szívesen engednék be sem hívatlan, sem invitált vendéget. S bár nem méltat szavaira, tisztán érzem, lelkem másik fele éppen ugyanígy van ezzel, féltőn óvja az éjszakai kertet, melyben megszületett, melyhez tartozunk mindketten.
Long szavait hallgatva megremegek, s érzem, amint megmaradt önbizalmam is vékony üvegrétegként törik apró szilánkjaira. Lelki füleimmel hallani vélem, ahogy e darabok a földön törnek tovább, mielőtt elnyeli őket ama szilárdság, amin állunk. Védtelen vagyok előtte, s félek, így hadnagyi kötelességeimet sem fogom tudni ellátni egy kis ideig. Legalábbis, míg fel nem építek valamit védőfalam romjaiból, mely megóvja törékeny lelkem az ártó szándékoktól. Felnézek rá, hogy arcát fürkészhessem, bár úgy látszik, ő nem kíván szemeimbe nézni. Tán jobb is így, hogy nem látom, mit szól, mikor az eddigi kapaszkodást egy öleléssel váltom fel. Hinnem kell benne, hogy vigyáz rám, s nem akar nekem ártani, mikor jelenleg könnyedén megtehetné, s én nem tanúsítanék semmiféle ellenállást. Megtörtem, akárcsak a legerősebbnek hitt hullámok a part szikláin. Nincs több kibúvó, sem menedék. Hogyan tovább hát, lelkem ködös homályba burkolózó darabja? Már meg sem kéne lepődnöm hallgatagságodon, noha eddig mindig járattad ajkaid, kérésem nélkül is.
– Őszinte leszek: e teát illető kérdésedre nem tudom a választ. Ismerősnek hangzik, mégsem tudom felidézni – felelek sóhajtva. E nagyfokú kitárulkozás nem az én világom. Jelenleg bármit is tesznek elém, ha kapok hozzá a szobámban rejtett süteménytartalékomból, szó nélkül megiszom. Szükségem van valamire, ami megnyugtat, s ezt a tea, súlyosabb esetekben a hozzá felszolgált aprósütemény gyönyörűen el tudja érni nálam. Zanpakutojának szellemére csak most figyelek fel, mikor megköszöni neki, hogy vendégül látott minket. Ahogy végignézek a fegyver szellemén, nem tudom elkerülni a gondolatot, hogy Chi Kiri nővére is lehetne küllemében, bár az erre az eszmefuttatásra felhangzó ciccegés azt jelzi számomra, ő nem különösebben osztja véleményemet. Meglep, hogy egy idegen zanpakuto szelleme meséjét végső soron hozzám, s nem tulajdonosához intézte. Mit akarhatott vajon ezzel mondani? Érzem, addig fogok rajta gondolkodni, míg meg nem találom a számomra leginkább elfogadhatónak tetsző választ. Döbbenten tapasztalom meg, hogy fivérem magyarázatát már osztagom kertjében kapom meg. Sóhajtva lépek hátrébb tőle, miközben visszahelyezem pihenőhelyére lelkem őrzőjét. Túl közel...
– Eszerint a válasz végül az lesz majd, mit én magam érzek helyesnek – vonom le a következtetést magyarázatából, majd ezt követő szavaira felvonom szemöldököm, bár felém nyújtott kezét elfogadom. – A tea ellen semmi kifogásom, ellenben ha szabad megjegyeznem, elég sok sötét hajú ifjú él Seireiteiben, bár egyikük iránt sincsenek kiugróan magas érzelmeim. Így örömmel fogadnám, ha leírásod némiképp pontosítanád, hogy méltóképp válaszolhassak – indulok el Bátyám oldalán a hálókörletek felé. Itt neki kell vezetnie, bármennyire is jobban ismerem a járást, hisz csak saját szobámig találnék el. Nem tudom, szállása hol található, de könnyedén el fogok majd találni hozzá, ha társaságára van szükségem. Mikor odaérünk, szembesülnöm kell a ténnyel, hogy nincs is oly távol tőlem, mint azt korábban gondoltam volna. Belépek vele a helyiségbe, s az egyik fal mellett ácsorogva türelmesen megvárom, míg hozzálát az ital elkészítéséhez. Mélyet szippantok az itteni levegőből, mintha annyiban különbözne az általam megszokottól.
– Nincs ellenedre, ha teánk elfogyasztása előtt egy kicsit magadra hagylak? El kell intéznem egy-két apróságot, de megígérem, csak néhány perc lesz az egész – szólalok meg tárgyilagosan, majd válasza után távozom a helyiségből, és saját körletem felé veszem az irányt. Mint mondtam, nekem most szükségem lesz némi édességre, s ha már magamnak viszek, illene, hogy hadnagytársamnak is juttassak egy keveset az irodába. Addig is, míg mindezt elintézem, szabadon gondolkodhatok arról, most hogyan is tovább? Bizonyos falak leomlásával újak épülnek, ahogy a kapuk bezárultával újak nyílnak ki, tán épp az orrunk előtt, hogy másik ösvényre vezessenek. Jelenleg számomra csak a káosz léte látható, s a romok, melyekből valami új épülhet majd fel, miután megbirkóztam a korábbi fal leomlásának tényével. Hisz a tovább haladás sosem lehet könnyű, ámbár visszafordulni lehetetlen, s egy helyben sem állhatunk túl sokáig. Semmi nem változatlan, s nekem éppen úgy haladnom kell életem történetében, ahogy az időt megállítani számomra lehetetlen.
Unokafivérem szobájába egy tányérnyi csokoládés süteménnyel térek vissza, melyet úgy helyezek el, hogy leültem után épp kettőnk között legyen. Úgy érzem, rengeteg pótolni valónk van, s bármennyire fáj is, nem folytathatjuk onnan, ahol abbahagytuk, hisz az azóta eltelt csaknem egy évszázad alatt rengeteg minden változott. Főleg azok a személyek, akik egykor voltunk.

Úgy vélem, nyugodtan kijelenthetjük, az edzések megtartását nem nekem találták ki. Igaz ugyan, hogy Tsuchiya-sannal értem el haladást, és most már az osztagban való fegyelemtartás sem jelent akkora problémát, mint eleinte, ez a feladatkör mégis jobban passzol társamhoz, mint hozzám. Azonban a beosztáshoz ragaszkodom, így ma a papírmunka az ő feladata, ami nekem csupán annyi könnyebbséget jelent, hogy nem magamnak kell megírnom mindent. Mindössze ellenőrizni. Sóhajtok. Már várom a napot, hogy a kapitány végre megszüntesse ezt a rendszert, azonban egyelőre, ha nem is tartalmilag, de formailag még szükséges. Nekem pedig nem árt meg, ha időnként mást is csinálok a papírmunkán kívül. Ez persze nem fogja a kedvencemmé tenni ezt a fajta kötelezettséget, azonban az osztag számára nélkülözhetetlen. Éppen csak leülnék, amikor a 11. osztagos lány, aki körül korábban forogtak a gondolataim, megjelenik előttem, ki tudja, honnan. Már meg sem kérdezem, hogyan jutott be az osztagom területére, egyáltalán ki volt az az eszement őr, aki beengedte. Nem ártana elbeszélgetnem velük, hogy akiről nem szóltam a nap folyamán korábban, azt ne engedjék be hozzám. Változtatni kellene az osztagon belüli kommunikáció működésén, mert ez így nem állapot. Ennek ellenére élek a lehetőséggel, hogy új dolgokat mutassak egykori osztálytársamnak, aki valamiért abban a hitben él immár temérdek évtizede, hogy mi riválisok vagyunk. Ehhez mindenesetre nem ártott volna azonos szinten maradnunk, ám ezen próbálok dolgozni, és úgy tanítgatni, hogy közben ő is kiélhesse ezt a... „rivalizációt”.
Tsuchiya-sannal folytatott edzésem után elindulok az iroda felé, s közben összeszedem a küldetésről és egyéb munkáról visszatért tisztek jelentéseit. Bár úgy vélem, el tudnák hozni az irodáig, gondoltam, ideje szólnom Shizuka-channak, hogy szünetet tarthatna a kemény munkában. Azonban még a papírokat sem szedem össze, mikor értesítenek bizonyos csomagokkal megrakott látogatókról, akik a hivatalos módszert választva a főkapun keresztül hatolnának be az osztagba. Összeszedem az utolsó iratot is, és kimegyek eléjük a kapuig. Mint tájékoztatnak, úgyis egy irányba megyünk, hát mutatom nekik az utat, majd előre engedem őket, hogy megszabadulhassanak terhüktől. Gondolhattam volna, hogy lesz valami megoldás csekély mértékű zsarolásomra a papírmunkát illetően.
– Gondolja, Shihouin-kun? – érdeklődöm, miközben a fiatalemberek után belépek az irodába. – Köszönjük, uraim, most már elmehetnek – bólintok halvány mosollyal a szállítóknak, majd egykori osztálytársam felé fordulok. – A véletlen különös játéka folytán épp elkerülted Tsuchiya-sant, bár kétlem, hogy tőle akarnál fegyverforgatási tanácsokat kérni. A pokollepke egyébként, ha jól sejtem, a nővéredtől érkezett – mutatok a mellettem berepülő kis üzenethordozóra, miközben az íróasztalhoz lépek. Shizuka-chan mellett még egyszer gyorsan átfutom a kezemben lévő papírokat, minden megvan-e, majd leteszem az asztalra.
– A most hazatért tisztek jelentései. Gondoltam, talán lenne kedved meginni egy teát a kemény munka után, egy szünet keretében. Bár úgy látom, a nassolnivalót nélkülem is sikerült megoldanod – szólók, ezúttal hadnagytársamhoz, egy aprócska mosollyal kísérve. Noha valahogy az az érzésem, most nem feltétlenül van itt rám szükség. Talán fel kellene keresnem unokafivéremet, és vele elfogyasztani a teámat, ám mindez Shizuka-chanon múlik és azon, elfogadja-e az ajánlatomat. Én is látom, hogy megérdemli a pihenést, bár ahogy így elnézem, nem vitte túlzásba eddig a feladatainak végzését. Kénytelen leszek újabb engedményt tenni, és besegíteni neki a mai dolgaiban, bár ezt egyelőre még nem említem meg neki.

Miközben unokafivérem oldalán haladok szobája felé, részletesebb leírását hallgatva igyekszem beazonosítani, kire is gondolhat valójában, ám még így is túl sok olyan akad, kinek tudom nevét, hisz gyakrabban látom futó pillanatoknál, s nem csak néhány másodperces köszönőviszony alakult ki közöttünk, noha egyikük esete némiképp abszurd, és szinte lehetetlennek titulálnám komolyabb megismerésének körülményeit, ha mindezek nem velem történtek volna meg.
– Ezen adatok sajnos nem egyszerűsítik túlzottan a megoldást, hisz több személyre is passzolnak az elmondottak. A juubantai fukutaichou Isami-sant a magam részéről inkább tekintem mentornak, mint bármi másnak, ám ott van még az ichibantai sanseki Amatsu-san, valamint egykori osztálytársamról is el tudom képzelni, hogy emlékeim közt ilyen küllemmel is felbukkanhatott, noha véleményem szerint Shihouin-kunt megjegyezted volna sötét bőrszínéről – felelem kissé megdörzsölve halántékom, számomra ugyanis még mindig valamelyest szédítő élményt jelentenek a korábbi emlékképek. Ez az egész oly különös, mintha eddig egy üvegbúrán egyensúlyoztam volna az örvények fölött, s most kirántották, avagy összetörték volna alattam a vékony stabilitást. – Noha az érzéseim Mizushima-dono irányában meglehetősen ambivalensek, nem érzek iránta gyűlöletet, legfeljebb némi neheztelést. S a kapitány nem is illik leírásodba – fűzöm hozzá az érzelmi hullámzásra vonatkozó megjegyzésére. Ajánlatára azonban nem tudok azonnal reagálni, s ez minden bizonnyal számára is épp oly kellemetlen érzés, mint nekem. Valóban, a bizalmat nem adom csak úgy, azt ki kell érdemelni. De valóban képes lennék bizalmatlansággal fordulni egy rokon felé? Nem tudom. Védőbástyáim maradványai közül kémlelve azt sem merem már biztosra venni, mindenkiben bíztam-e eddigi életemben vagy senkiben? Végül halványan elmosolyodom. – Megszoktam, hogy a problémáimat egyedül kell megoldanom, ám van rá esély, hogy élni fogok ajánlatoddal – igyekszem diplomatikus maradni, és nyitva hagyni a kaput minden irányban. Magam sem tudom, mit hozhat a jövő, főleg nem azt, kettőnknek mit tartogat. Hisz bár hasonlítunk küllemünkben, s hajdani életünknek is megvannak párhuzamos vonalai, alig ismertük egymást akkor is. Az előttem álló férfi hiába unokafivérem, amennyit tudok róla, nem lehetne több idegennél, bár a vér köteléke mindennél erősebb. Ez lenne az irány, mellyel jobban megérthetlek téged is, Chi Kiri? Már nem is várok választ kérdéseimre.
Mikor végre elérjük a megfelelő helyiséget, és rokonom felajánlja nekem az egyik ülőpárnát, én állva maradok. Tudom, hogy még lesz egy köröm, és nem szeretném, ha ugrálnom kellene. Az ajtó mellett maradok, ameddig kísérőm ténykedik, és érdeklődve figyelem a műveletet. Majd, miután rábólint, elindulok, hogy beszerezzem azt a csekélyke nyugtató édességet, ami nekem a tea mellé most szükséges idegeim lenyugtatásához. A magam részéről már azt is eredménynek merem tekinteni, hogy nem remeg a kezem. Még így is megkönnyebbültem, mikor visszatérve fivérem birodalmába és letelepedhetek a korábban felajánlott párnára. Különösen az tölt el örömmel, hogy időben visszaértem a teához. Elmosolyodom a kis figyelmeztetésre és jó szokásomhoz híven, ily forró állapotában kortyolok először bele. Alig égeti a nyelvem, és ebből azért már sejtem, mi kell az ízvilágához, hogy maximális élvezettel ihassam a későbbiekben. Egy kevéske cukrot teszek bele, mint régen. Már pontosan emlékszem, mit is idézett fel a tea neve és leírása korábban. Szemeim lehunyva sóhajtok egyet, ahogy belélegzem a cseppet megédesített nedű illatát.
– Emlékszem, először a tanult kultúra miatt egy kevés tejet is öntöttem bele. Minő pazarlás volt... Aztán a későbbiekben rengeteg cukor. Észre sem vettem, mennyire odavész az ízvilág intenzitása ettől – állapítom meg, némi nosztalgiával. Végre kinyitom szemeim és szemébe nézek rég nem látott rokonomnak. Túl sok a pótolnivaló. Nem kerüli el figyelmem tekintete, így odanyúlok és kezembe veszek egy kis édességet, hogy ezzel is kiegészítsem a jó tea áldásos hatását. – Vegyél nyugodtan. Nem lett tökéletes, de szeretek kísérletezni – a második mondatot már csak motyogom. Egek, kezdek éppen úgy viselkedni, mint évekkel ezelőtt: gyenge, félénk kislányként. Ennek már nem így kellene lennie, felettébb kellemetlen.
– Nem igazán. Az akadémiai évek élénkebben élnek bennem. Különösen bizonyos osztálytársak. Érdekes belegondolni, mennyit változtunk azóta, s mindeközben mennyire nem változtunk semmit – kissé bonyolult a megfogalmazás, ám biztosra veszem, ő érteni fogja. – És te? Még mindig túl sokat nem tudok rólad... Mesélsz nekem arról, milyen volt az életed ezen az oldalon? Szeretném jobban megérteni az emlékképeket. Ígérem, én is mesélek majd – mosolyodom el, ezúttal jól láthatóan, hogy egy hosszú, izgalmas beszélgetés vehesse kezdetét. Ahhoz pedig, hogy igazságos lehessen, ugyanannyira kellene megnyílnom, mint testvéremnek. Noha jelen pillanatban ez képtelenségnek tűnik, hisz már így is túlontúl védtelennek érzem magam.