Riadóztatva az osztagot rohantam előre, hogy elfoglaljam vezető pozíciómat, mely olyan hirtelen történt, mint derült égből a villámcsapás! Aggodalmam egyre csak nőtt és nőtt, lassan emlékeztetni kezdett arra a mesére, melyet Keiichi-nek olvastam fel napokkal ezelőtt, és valami órás paszulyról szólt. Magam sem értem, milyen átfedés lenne a két esett között, de leginkább az egyre gyorsabban növekedő stresszt tudtam volna hasonlítani az égbe szökő növényhez. Azért remélem nem óriásokkal kell majd megküzdenem. Bár, végtére is egy Menos Grande-t is be lehet már sorolni az óriások közé. Folyamatosan szorongattam zanpakutou-m markolatát, mintha csak arra várnék, mikor akarnak hátulról leszúrni. A feladatok kiosztása után már csak annyi dolgom akadt, hogy a befelé sereglő hollow-kat szépen sorjában aprítsuk. Persze ez korántsem volt olyan egyszerű dolog, mint ahogy hallható. Éppen ezért minden koncentrációmat a feladatra fordítva rántottam kardot, és előrerohantam. Úgy éreztem itt az ideje, hogy bemelegítsek. Kardomat fejem fölött forgatva shunpo-ztam oldalra, hogy eltöröljem a föld felszínéről az első közénk férkőző hollow-kat.
Egy idő után aztán kezdett nagyon monotonná válni a darált hús gyártása, viszont semmiképp nem akartak fogyatkozni számuk. Szinte biztos voltam abban, hogy ezeknek van egy főgóréjuk, aki irányítja őket. Már csak az a kérdés, vajon hol bújhatott el? A rangban eggyel alattam szolgáló tisztnek odaszóltam, meg kell keresnem a szörnyek irányítóját, mert így különben sosem fognak elillanni. Az utasítások után végül megindultam a 13. osztag kapuja felé, hogy a külső területeken alaposabban körbeszaglásszak.
Kissé gyanús volt az a hatalmas csend, mely a környékről áradt. Talán ezért köszönhető, hogy egy jó ideig magam elé tartott, előre szegezett pengével közlekedtem. Nem mondhatnám, hogy rajongok az ijesztgetésekért, de le merem fogadni, mikor épp el kívánnám tenni kardomat, tutira akkor pottyanna le az égből valami lidércszerűség. A Menos-ok eléggé kieső területeken randalíroztak, ám bármennyire is segítségükre siettem volna a shinigami társaimnak, biztos voltam abban, hogy képtelen lennék legyűrni egy olyan tápos ellenfelet. Az a nagy falat olyanoknak való, mint a 11. osztagban szolgálók, vagy ilyesmi. Különben is, még abban sem vagyok biztos, jó osztagban szolgálok-e, bár inkább olyan helyen vagyok, ahol a Seireitei-t védelmezik intenzívebben. Annyira csatapárti nem lennék, meg hogy nézne ki, ha nő létemre egyfolytában a vér látványát kívánnám? Vagy, csak én vagyok ennyire konzervatív e téren?
Bárhogy is legyen, mikor lefordultam az egyik elágazásnál, mely még mindig elég közel volt a 13. osztag védőfalaihoz, hatalmas robbanásra lettem figyelmes, és hirtelen, lökésszerű lélekenergia folyásra. Már akkor tudtam, hogy valami gáz lesz belőle, de igyekeztem minden bátorságomat összeszedni, és hirtelen hátrafordultam. Egyelőre nem volt jele ellenfélnek, én pedig nem fogok a semmibe perzselő rózsatöviseket permetezni. Tehát jobbnak láttam, ha csak várok, mi fog következni. Egyre idegesebben járt mindkét kezem zanpakutou-m markolatán, és szemeimmel ide-oda pingpongozva kémleltem az elém kiterülő tájat. Bármennyi idő is telt el a behatolást követően, már szépen kicsinosították a várost. Romba dőlt házak, őrtornyok, és olyan hatalmas füstfelhők, melyet már két kézzel kellene vágni. Kár, hogy ezek a lényeg nem tanultak politikát. Jó, beszél egy olyan, aki csak halvány foltokban -sem- ért hozzá, de szerintem megoldható lett volna, ha leülnek a fejesek, és röttyintenek egy megbeszélést. Mikor pedig ilyen gondolatokon lovagolok, el is mosolygok a magam elé rajzolódott képen, amely a 46-ok Tanácsa és Aizen között zajlik le. Valahogy hihetetlen, hogy ilyen baromságokon tudok elrágódni. Majd pont egy Aizen fajta fog leülni egyezkedni. Na meg aztán számításba véve, miket művelt, az én pofám égne, ha tárgyalásokba kezdenénk. Szóval sikeresen megcáfoltam előbbi felvetésemet, ezért már tényleg kijárna valami különdíj, vagy kitüntetés, olyan címmel felruházva, mint például „A leggyökerebb hadnagy Seireitei-ben”. És amekkora marha vagyok, a vörös szőnyegen páváskodva integetnék könnybe lábadt szemekkel a rajongóim irányába, aztán a pódiumon átvenném a díjamat, és köszönetet mondanék úgy, hogy felütöm a telefonkönyvet. Szerintem mindenkinek elnyerném a tetszését. Viszont visszakanyarodva a jelenre, gondolataimból egy furcsa zaj keltett fel, mire kapkodni kezdtem fejemet. Na, ez az a pont, mikor utálok mindent. Miért kell ilyen aljas módon megrémíteni az ellenfelet? Csak én hallhattam vajon a fair play kézikönyvről? Vagy csak túl sok focit néztem?