Borzasztóan zavart, hogy tétlenül kellett várakoznom társaimmal míg körülöttünk lidércek százai masíroztak, de nem tehettünk mást, türelemmel kellett lennünk, ha nem akartunk ekkora túlerővel egyedül szembenézni. Szerencsére hamarosan megérkezett az erősítés, villámtáncok suhogása és az első fémes kardcsapások jelezték az osztagok szervezett megjelenését. Mihelyst kapitányomat is megláttam az érkezők között, feloldottam az álcázó kidout és céltudatosan csörtettem oda hozzá, hogy tájékoztassam a helyzetről.
- Taichou! A Rukongai előkelőbb kerületei a falak közelében romokban állnak, a védőpajzsot pedig valamiféle cero-típusú technikával áttörték. A támadás egyértelműen szervezett, valószínűleg több espada-szintű arrancar is van a támadók között, nem csak egyszerű lidércek és Menosok agyatlan pusztításáról van szó. Felfigyeltem néhány gyengébben védett területre, engedélyt kérek odavezetni egy kisebb csapatot segítség gyanánt!
Próbáltam minél fegyelmezettebben és tömörebben elmondani a lényeget, hogy mihamarabb csatlakozhassak immár én is a csatához. Itt az események közepén úgysem veszik a hasznomat amikor számos kapitány és erős tiszt itt van, sokkal inkább szerettem volna ott besegíteni, ahol valóban szükség volt rá. Elég nagy volumenű a támadás ahhoz, hogy maradjanak lyukak a védelemben, márpedig most ez a hely volt az otthonom, én pedig mindenáron meg akartam védeni. Vera-chan bólintására egy "Vigyázzatok magatokra" volt a válasz az osztag jelen lévő tagjai felé, majd kis csapatommal elshunpóztunk a naplementébe. Útközben persze az orrunk elé táncoló lidérceknek nem kegyelmeztünk, de éppen emiatt nem haladtunk valami gyorsan. Roppantul sok hollow keresztezte az utunkat, olyan érzésem volt, mintha azzal, hogy lekaszáljuk őket, valójában csak kettőt csinálnánk belőlük.
Azért ha nehezen is, de sikerült elverekedni magunkat a 2. osztag barakkjainak közelébe, így lehetőségem támadt arra, hogy magamhoz vegyek néhány eszközt, ami segíthet a harcban. Nem volt többre szükségem öt percnél, míg berohantam a szobámba és felráncigáltam magamra az anti-hierro páncélom csizmarészét, valamint magamhoz vettem az Izomnövelő karkötőmet és egy Erőkristályt is, teljessé téve a nálam lévő kütyük listáját, ami eddig a ruhámból és a kidouerősítő karkötőmből állt. Nem tehetek róla, de imádom ilyen kacatokra költeni a fizetésem, főleg ha erősebbé is válhatok tőlük.
Pakolászás közben kintről valamiféle vakító villanás szűrődött be, egy pillanatra meg is álltam, hogy mikor jön a dörrenés, de az nem akart megérkezni. Nem örültem neki, hogy vihar készülődik, de ezek szerint még messze volt. No mindegy. Vállamat megvonva robbantam ki a szobámból hogy visszarohanjak a találkozási pont felé, azonban a szemem sarkából felém közeledő mozgás ösztönösen is arra kényszerített, hogy a levegőbe rugaszkodjak, és egy dupla előre szaltóval kerüljem el a támadást. Értetlenül fordultam vissza a pengék csattanására, de pillanatok alatt leesett, hogy valami nincs rendjén. Két társam szemében furcsa ürességet és gyűlöletet véltem felfedezni, és lassan az is eljutott az agyamba, hogy... megpróbáltak megölni... Szóvá sem tehettem a meglepő fordulatot, mivel újra mozgást észleltem, ezúttal mögülem, erre pedig újfent ösztönösen reagáltam, és a levegőből érkező shinigamit a tengelyem körül megpördülve rúgtam meg, egyenesen neki a vele tartó társának, a tandem pedig a közeli falnak vágódott, könnyedén átszakítva azt. Egy pillanatra értetlenül álltam a történés előtt, míg eszembe nem jutott, hogy a lábamon lévő eszköz felerősíti a rúgásaimat, hiába nem akartam nagyot rúgni, mégis az lett belőle
- Kuso... mit csináltok az isten szerelmére?!
Kiáltottam a két legelőször rám támadó társam felé kétségbeesetten, mire ők valami olyasmit hadováltak, hogy áruló vagyok, és ismét megrohamoztak. Shunpójuk az enyémnél gyorsabb volt, de nap-mint-nap ezekkel az emberekkel edzek, pontosan tudtam, hogy ha támadnak, akkor hová fognak célozni és hogy milyen harcstílust képviselnek. Így hiába a tökéletes összmunkájuk, az ollóból könnyedén kitáncoltam, és mindkettejük tarkójára mértem egy közepesen erős ütést, kiütve őket a következő néhány órára.
- Gomennasai, minna...
Szólaltam meg bánatosan csapatom ájultan fekvő sziluettjeit látva, szerencsére egyiküknek sem esett komoly bajuk, talán egy enyhe agyrázkódás lesz a legsúlyosabb tünetük, ha magukhoz térnek, az is csak annál a kettőnél, aki a fallal találkozott. Zavarodottan vágtam neki újra az estének, halvány lila gőzöm sem volt, hogy mi ütött a bajtársaimba, csak annyit tudtam, hogy nem voltak maguknál, amikor megtámadtak. Fájdalmasan sóhajtottam fel, ahogy az utcákat övező ötméteres fal tetejére pattantam, és annak tetején folytattam a haladást, mígnem megpillantottam két, talán egymással civakodó humanoid alakot. Arrancarok, ez még a homályos fényviszonyok közepette is látszott rajtuk fehér egyenruhájuknak és maszkmaradványuknak köszönhetően. Igyekeztem észrevétlenül mögéjük osonni, majd rögtön akcióba is lendültem.
- Bakudou no yon, Hainawa!
Lőttem el egy sárga energiakötelet a lilás hajú felé. Nem tettem bele túl sok energiát, csak annyi időre akartam megbénítani, amíg a társát kiütöm egy hátulról jövő fejrúgással. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg ennyi nem lesz elég a legyőzésükhöz, volt már dolgom arrancarral párszor ahhoz, hogy tudjam, nem lesz sétagalopp a küzdelem, éppen ezért is akartam elkerülni, hogy kettő az egy ellen kelljen harcolnom velük. Remélhetőleg a meglepetésakcióm elég pánikot kelt majd köztük ahhoz, hogy képes legyek én bevinni az első súlyosabb csapást.

Fogalmam sem volt, mi a fene folyhat itt, nyilván nem normális dolog, hogy a saját embereim rám támadnak minden ok nélkül, szóval valami történhetett. Nyilván nem vagyok áruló, hiszen semmi olyasmit nem tettem mások szeme láttára, amivel kiérdemelném ezt a titulust. Más kérdés, hogy ott volt... ööö... az a vaizard, akit futni hagytam végül, de arról senki sem tud, arról nem is beszélve, hogy csak félholtra verettem volna magam, ha komolyan nekifeszülök az elfogásának. Jobban fáj, hogy nem sikerült kiszednem belőle az árulásának okát. De amúgy nem tűnt rossz embernek, lövésem sincs miért kellett ennyire látványos módon elhagynia a Gotei 13-at. Ami azt illeti, ez most mindegy is, ahogy azon sem morfondírozhattam sokáig, hogy miért támadtak meg. Csak remélni tudtam, hogy a szituáció önmagát fogja megoldani, én nem tudtam semmit sem tenni az ügy érdekében. Most nem, amikor két arrancarral kellett egyszerre foglalkoznom. Bár igyekeztem a holtterükben mozogni, ezek szerint nem voltam elég óvatos, ugyanis tervem gyakorlatilag teljes kudarcba fulladt. A kidoummal együtt engem is észrevettek, és gyakorlatilag tökéletes szinkronban fordultak felém hogy egy-egy barával megtámadhassanak. Lévén már a levegőben voltam, így a karomat meglendítve kellett némi lendületet szereznem a kitérő manőveremhez, melyet éppen csak sikerült időben kiviteleznem. Talajt érve azonnal a legközelebbi épület tetejére ugrottam, karjaimat széttárva tökéletes egyensúllyal érkeztem le a keskeny tetőre és figyelmemet máris a páros felé fordítottam, tekintetem határozottan villant feléjük.
- Yare-yare, és én még azt gondoltam hogy legalább az egyikőtöket ki tudom iktatni hamar.
Sóhajtottam fel a fejemet kissé elfordítva és az egyik kezemet színpadiasan a homlokomhoz emelve, miután kiegyenesedtem. Íriszeimet azonban nem vettem le a kettősről. Az a mozdulat, amivel felém lőtték azt a barát arról tanúskodott, hogy jól összeszokott párosról van szó, valószínűleg erős csapatmunkára számíthatok tőlük. Nem ugorhatok közéjük óvatlanul, mert megüthetem a bokámat.
- Sakai Kotomi, nibantai fukutaichou desu. Yoroshiku onegaishimasu~
Mutatkoztam be dallamosan játékos hangnemben. Egyáltalán nem szándékoztam ellenségesen viselkedni velük szemben, bár így indultam neki eddig minden arrancar elleni harcomnak, aztán csak felhúztak annyira, hogy előbújt az arrogáns oldalam. Valami biztos van a természetükben, ami irritál és kizökkent a hozzáállásomból, pedig én alapvetően nem tekintek úgy ezekre a lényekre, mint ősellenségekre. Igaz, hogy egy lidércnek köszönhettem a halálom, de mivel itt vagyok és létezek, ezért ezt nem tartom olyan nagy dolognak, hogy rögtön habzó szájjal rájuk vessem magam. Az egyetlen dolog amiért pikkelhetnék rájuk az az, hogy Hitominak fájdalmat okoztak, és hogy elválasztottak a családomtól, de azért már megfizetett a bűnös. Ez a kettő se tett nekem semmi rosszat, csupán kötelességből harcolok ellenük, mint mindig.
- Sajnálom, de most pontot kell hogy tegyek a randalírozásotokra. Mivel nem feltétlenül ragaszkodom a harchoz, ezért felajánlom, hogy ha most hazamentek, akkor nem esik bántódásotok. Másképpen nem tudom garantálni, hogy ép bőrrel megússzátok a velem való találkozást. Szerintem mindketten... izé... mindhárman jobban járunk, ha nyittok egy gargantát. Félre ne értsetek, nem azt mondom, hogy nincs ellenem esélyetek, de abban biztos vagyok, hogy ha a harc mellett döntötök, akkor nem ússzátok meg sértetlenül a konfrontációt.
Szóltam hozzájuk a tőlem telhető legbékésebb hangnemben. Sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy előbb indítok egy meglepetéstámadást, és csak aztán ajánlom fel a békés megoldást, ami nem igazán szokott bejönni, de úgy véltem, hogy nem árt, ha kapnak egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rájuk, ha nemet mondanak. Ebben az esetben mondjuk csak a látványos kitérő manőveremben és az elegáns ruganyosságomban gyönyörködhettek, ami nem biztos hogy elég lesz, de talán a hadnagyi karszalag rásegít egy kicsit az összképre. Egyelőre nem vettem fel semmilyen harcállást, csak egy kidout kezdtem el halkan motyogva előkészíteni. Ha nem a békés megoldás mellett döntenek, akkor nem szeretném magam hátrányos helyzetbe hozni egy kettő az egy elleni harccal, ennek a megoldására tökéletes eszköz a lélekklón.