Jelszó: aehisoki

~ Adatlap

Név: Hageshii Shoukei
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1897. december 1.
Kor:

• Emberként: 14
  
• Lélekként:100

~ Előtörténet


Karakura town-ban születtem egy kedves kis kórházban. Anyám egy cégnél dolgozott irodai munkásként, apám pedig hajó kapitány volt. Apa ritkán tudott haza jönni, mert a munkája nagy része külföldön folyt, ezért az életem legnagyobb részét anyámmal töltöttem, de kifejezetten átlagosnak lehetett mondani az életet, és jó volt. Hat éves koromban apa hajóját terror akció érte, és meghalt. Akkortájt elkezdtem látni nagy, maszkos, lyukas mellkasú, szörnyeket, amik az embereket ették. Anyát, és engem nagy trauma ért, már nem volt jó az életem. Fájdalmas általános iskolás éveimet éltem, ahol mindenki bántott, leginkább lelkileg. Más voltam, mint a többiek Azt gondoltam, hogy emiatt mondanak rám mindenféle bántó dolgot. A gyenge fizikumom miatt a többiek bántottak fizikailag is.
- Gyere elő! Csak megverünk, és utána elmegyünk!- mondta a fiú, mögötte még három nagyobb, vihorászó fiúval. Egy fa mögül lestem, hogy mikor találom meg a menekülő utat, vagy mikor kell elkezdenem a futást (amiben, hosszú távon igen jó voltam). Sajnos a második verzió jött be, észrevettek, és futni kezdtek felém, mit tehettem volna mást, én is futásnak eredtem. Néhány perc, múlva a matek tanár keresztezte az utamat. Sajnos se kitérni, se megállni nem tudtam így nekimentem, egyetemben az üldözőimmel, a körülöttem lévő társaság haragosan nézett rám. Főleg a tanár, akinek eltörött a keze. Néhány perc múlva már az igazgatói irodában álldogáltam, velem szemben az igazgató ült.
- Mégis hogy képzelted, hogy csak úgy minden szó, és figyelmeztetés nélkül nekifutsz, az egyik kollégámba, és eltöröd a kezét?- kérdezte szigorúan az igazgató. Nem volt jó hírem, mivel mindenki minden bajkeverést rám fogott, ha viszont valami jót csináltam, akkor mindig magukra vették a gyerekek. Nem sok esélyt engedtem magamnak. Neccesen, de benn maradtam a suliban.


Mikor anyával, a szomszédos városba tartottunk, mindketten félve tekintgettünk ki az égre, és hallgattuk az autó rádiójában lévő időjárás-jelentést.
- Jelenleg kisebb-nagyobb széllökések várhatóak, kérjük, mindenki maradjon a házában, pontosan nem tudjuk, még hogy számíthatunk-e tornádóra!- mondta a férfihang. Anya jobban rálépett a gázpedálra, és nyugtalanul tekintett előre. Egy éles víz mellett húzódó kanyarnál a szél erősebben kezdett fújni, majd egy kőre is ráment az autó. Ezek a dolgok elősegítették azt, hogy az autó neki csapódjon a vas-korlátnak, majd lebukfencezzen a meredek domboldalról. Mikor megálltunk, a testem tele volt vas- szilánkokkal, és vérrel. A kocsi égett, majd felrobbant. Az utolsó másodperceimben a testem felrepült az útig, majd a korlát egy kiálló darabja felnyársalta. Halott voltam.


Láttam a testem a vaskorlát darabon hulla fehéren, és szürke szeműen. Végig meredtem magamon, és egy láncot pillantottam meg a mellkasomon. Nem tudtam mi az, úgyhogy nem cibáltam. Elindultam Karakura felé, egy másik autó közeledett felém, elkezdtem integetni neki, de úgy láttam, hogy nem vesz észre ezért üvölteni kezdtem felé. Mikor elért, mintha valami szellem lennék, áthaladt rajtam. Néhány óra séta után már, újra Karakurában voltam, séta közben nem figyeltem senkire, mert sejtettem, hogy ugyan az lesz, mint az autónál. Minden ember átment rajtam, szabad voltam, mint a madár, bármit megtehettem, amit akartam, csak azoktól a szörnyektől kellett tartanom. Sajnos össze is futottam egy hordával, akik elindultak felém. Mit tehettem volna, futottam, ahogy a lábam bírta. Már jó egy perce szedtem a lábam, mikor egy fekete kimonós, kardos egyén (Shinigami) jelent meg, majd néhány pillanat múlva már le is vágta a szörnyeket. Majd minden szó nélkül, a markolat végét hozzám érintette. Egy kisebb fény után, valahol máshol ébredtem.


Egy fa mellett ébredtem, az árnyéka a másik oldalon volt, így a Lelkek Világában egy alapos szembe sütéssel kezdtem. Nem túl kellemes fogadtatás. Úgy éreztem dél van, és a ruha, amit feltápászkodás után vettem észre magamon, nem volt túl kényelmes, de mivel nem találtam mást, inkább nem törődtem vele. Elkezdtem sétálni valamerre, és közben bambultam a nagy (nekem akkor még „új”) világba. Alig mentem majdnem egy órát, és a távolban egy hatalmas fehér tornyot pillantottam meg. Tulajdonképpen nem is nagyon érdekelt.
- Hahó!- üvöltöttem a semmibe, az utolsó betű elnyújtásával. Nem kaptam választ, ezért tovább sétáltam, és üvöltöztem az előbbi szót. Néhány óra minden irányba való séta, és ordítozás után rábukkantam egy kissé ó divatú és szegényes városkára. Besétáltam. Nem tudtam, hogy mi ez a hely, csak azt láttam, hogy rajtam kívül még sokan mások vannak.
~ Mi van itt? Gyűlés?~ meredtem végig az ember-sokaságon. Akkor még nem tudtam, hogy ezek lelkek.
- Basszus, de éhes vagyok!- ismertettem a saját helyzetemet magam előtt, kezemmel a hasamat fogva. Elkezdtem élelem után kutatni, de nem találtam. Végül a nap végére sikerül kerítenem magamnak kaját.
- Hát ezért a kajáért is megszenvedtem!- mondtam magamnak. Kuncogtam egy kicsit, majd mint valami trófeát a levegőbe tartottam győzedelmem díját. Lefeküdtem aludni, azonnal elaludtam. Másnap egy „pár” társaságában ébredtem, akik felettem beszélgettek.
- Ki a francok maguk?!- csattantam fel a kérdéssel. Összerezzentek, majd rám meredtek.
- Neked is, szép jó reggelt!- mondták kórusban. Egy kis ismerkedés után elmondták, hogy mi történt velem és hogy miért is vagyok éhes. Elvittek egy kis kunyhószerű képződményhez.
- [color=cyan] Itt fogunk lakni![/cyan]- mondták kórusban, a putrira mutatva.
- Maguk ketten testvérek?- kérdeztem, értetlen arccal. A testvérpár mosolyogva bólogatott. Hat év múlva, már egy jó adag balhé, és verekedéssel a hátam mögött, egy igen erős fiatalként léptem arra a „szintre”, hogy valami fajta fényt tudtam csinálni, ami a parancsomra pusztított. Ötvennégy balhés, csavargós, kalandos, verekedős és vándorlós évvel a hátam mögött már viszonylag nagy erővel rendelkeztem, az ezzel kapcsolatos tudás mellett. Jelentkeztem az Akadémiára.


Az akadémián, első nap már bajba, és verekedésbe keveredtem. Gyorsan levertem a kötözködő srácot, az ellenfél nagyon puhány volt. Közben elgondolkodtam, hogy mennyit is változtam mióta az életből átléptem a lelkek világába, nagyon sokat. Nem lett jobb dolgom attól, hogy első nap már megvertem valakit, épp ellenkezőleg, minden tanár próbált szívatni. Hat év múlva, a vizsga előtt egy hónappal, még mindig nem voltam képes Shikait elő hívni. Megkérdeztem a tanárok, és diákok nagy részét (a rossz hírem miatt nem adtak hasznos infót). Hazafelé menet, véletlenül bele mentem egy harcmániás, őrült Shinigamiba.
- Mi az anyád kínját akarsz, hülye gyerek?!- csattant fel, a hülyéje.
- Se… Semmit!- mondtam idegesen, miközben a Zanpakutot szorongattam. A Shinigami előhúzta a kardját, majd rám támadott, nekem is elő kellett húznom, hogy túléljem. Fél óra múlva, torkomban a szívemmel, rettegve meredtem a férfira.
~ Nem lehet igaz, hogy egy ilyen gyengétől kikapjak!~ gondoltam dühösen. A Shinigami előtt térdeltem, kezemben a katanaval, veszélyesnek éreztem. Egyszer csak egy felhők között lebegő, váron voltam, egy idősebb fiú társaságában.
- Végre itt vagy, már nagyon vártalak!- szólalt meg a fiú. A hirtelen meglepetésre csak furcsa nézéssel tudtam reagálni.
- K… Ki vagy te?- kérdeztem értetlenkedve, és úgy látszott, hogy ettől nagyon felhergeltem, ideges lett, és bekattant.
- Mi van?!- csattant fel, majd a kezében lévő kardot nekem vágta, csattanás hallatszott. A tenyerem, amivel tompítani akartam a becsapódást, átlyukadt a vállammal egyetemben.
- Ha olyan puhány vagy, hogy nem tudod a nevemet, akkor kinyírlak!- csattant fel, majd visszahúzta a kardot, és elkezdett felém futni. Nekem a kiváló logikámmal belépés után két perccel jött a név.
- Most már elég legyen, Gunsou!!!- üvöltöttem rá. Megtorpant, és elmosolyodott, majd eltűnt a világ, amiben voltam, és már újra a Shinigami előtt térdeltem.
- Van még valami, amit halál előtt mondani akarsz?- kérdezte a legnagyobb nyugalommal.
- Igen… Had hívjam elő még, a lehetséges halál előtt a Zanpakutomat… Agaite, Gunsou!- üvöltöttem, kaján vigyorral az arcomon majd egy kitört belőlem a lélekenergia egy nagy, szél lökéssel, amitől az előttem álló férfi bő négy métert repült. Egy pillanat múlva már azt a kardot forgattam, amit a Zanpakutom szelleme fogott, a csuklómon egy szalag volt így már a saját oldalamra billentettem a harc állását. Alig egy perc múlva, már a Shinigami feküdt a földön.
- Lassú vagy!- mondtam lenézően, majd boldogan elsétáltam. Három hónap múlva sikeresen vettem a vizsga akadályait, majd már tényleg Shinigamiként, élhettem tovább, kalandos életem.


~ Kinézet

176 cm magas vagyok, és 60 kg tömegű. Zöld szemem, és kócos, barna hajam van, a fizikumom látszatából egy törékeny, kis kamasz tükröződik ki. A ruhámat egy a egyenruha alatt lévő, világos barna ing képezi, a shinigami egyenruha, nyakánál egy kör gallér van, és egy kapucni (ami takarja a szemeket) is bővíti, az egyenruha legalja, kissé tépett.

~ Jellem

Nem mindenkinek, engedelmeskedek van mikor még a kapitánynak sem. Komolynak akarok tűnni, de van mikor, ez nem sikerül, ilyenkor egy kissé zavarodott vagyok. A zöld szemeim általában, unalmat sugároznak, de van mikor nagyon feldob a harc, ilyenkor örömöt. Valójában egy kis pukkancs vagyok akit, könnyű felidegesíteni, és ilyenkor a száz éves talpas harcban lévő tapasztalataimmal megrúgom az illetőt, ezzel már az erőszakos viselkedés elmondása is megvolt. Hűséges vagyok a kapitányhoz, akinél vagyok, habár néha nem csinálom meg a parancsát, attól még a hűség megvan bennem. Néha enyhén perverz lesz a fantáziám, habár ilyenkor csak annyi észre vehető, hogy egy kicsit zavart leszek az nővel való beszélgetéskor, közben. Könnyű észre venni. Próbálok minél megbízhatóbb lenni.


~ Zanpakuto

Alap állapot: A Hüvely: Sötét barna, fából készült, masszív; A Markolat: Sötét zöld, acél, bőr borítással, egy madzag spirál alakban, kétoldalt borítja szorítja le a borítást, egy szorító csavar.
Neve: Gunsou/ Lovag
Fajtája: Erő
Shikai parancsa: Agaite/ Harcolj
Shikai kinézete: Az egyszerű katanából, egy két élű katana lesz, aminek az éppen fölül lévő hegy helyére egy cápa uszony alakú éles, rész csatlakozik, a markolat végén van egy négy centiméteres, éles lánc kezdemény, viszont egy majdnem húsz méter hosszú, piszkos fehér, különleges (olyan, mint a selyem, csak éppen keményebb az acélnál), szalagban folytatódik, ami a csuklómra kötődik, és így lehetővé teszi, hogy dobálni tudjam
Shikai lelke: >>Katt<<
Belső világ: >>Katt<<
Támadások:
Seshi Yaiba/ Harcos Kard: A pengét beburkolja a lélekenergiám, ami csapásoknál, szép kis fény csíkokat húz a csapás vonalában, és megkétszerezi a csapások erejét. Két percig bírom fenn tartani, utána tíz percig inaktív, kétezer lélekenergiánként duplázza a fenn tartási időt

Kairai Hagane/ Báb Kard: A szalaggal irányítom a Zanpakutot, mindenfajta mozgásra képes amit csak szalaggal lehet tenni. Ezt a shunpom gyorsaságával teszi. Használni két percig tudom, és az idő limit letelte után, utána tíz percig nem használhatom

(A két technikát lehet ötvözni!)

~ Szeret-nem szeret

+ Zene (minden mennyiségben, és stílusban)
+ Harcolni, és verekedni
+ Tea
+ Olvasni
+ Sétálni

- Hollow(ok)
- Veszíteni
- Száké (nem bírja az alkoholt)
- Ha füstölnek (cigiznek) az orra alatt
- Ha feldühítik