Jelszó: cia rsi

~ Adatlap

Név: Uchiwa Arashi
*Becenév: Piromán király, illetve piróka
Nem: Férfi
Kaszt: Shinigami
Szül. ideje: 1890. augusztus 1.
Kor:

• Emberként: 17
  
• Lélekként: 104

~ Előtörténet

A kezdetek…
Jah, az idő, ami tulajdonképpen egy végtelen valami, amiben az emberek pusztán csak kisebb egységekként vannak benne. Ezt volt az első dolog, amire Shinigamiként rájöttem. Az én korszakom 1890-ban kezdődött Osaka prefektúrában, két testvérrel, egy halász apával, egy kereskedő anyával és a nagyapámmal. 10 éves lehettem, amikor a hőn szeretett nagyapám a szemeim láttára halt meg. Innentől kezdve, ki tudja miért, de az eddigi átlagos életem egy művészi mozdulattal a feje tetején landolt. Egészen addig nem láttam embereket, akiknek a mellkasából lánc jött volna ki, nagy ronda izéket, akiknek az én nézeteim szerint ablak volt a mellkasuk kellős közepén és fekete ruhás kardos alakokat. Szép kis bagázs… amikor elmondtam mindezt apámnak, elvittek pszichológushoz. Erre én csak egy dolgot tudtam mondani: - Fene egye meg, nem vagyok őrült! Valóban nem voltam az. 10 éves koromig mindig a nagyapám történeteit hallgattam és ezért még a suliból is képes voltam lelépni. Sok barátom volt, bár ők általában komolyabban vették a dolgokat, mint én. A nézeteim csak nagyapám halála után változott meg, amikor eltökéltem, hogy többre fogom vinni, mint bárki más és tanulni fogok. Mondjuk az is igaz, hogy innentől kezdve hívtak „Szellemes srácnak” és a két régi becenevem is megvolt már. Az egyik a 6 éves koromtól kapott Piromán, tekintettel arra, hogy mindig nálam van az öngyújtó és szeretek a tűzijátékokkal bűvészkedni, bár ezek ellenére nem csípem a bagót. Sokan mondták már, hogy egyszer a piromániám fog a sírba vinni… jah, az ég meg vörös. Hát, nem lett igazuk. A másik becenév a már-már beteges poénosságom miatt van, ami valljuk be, néha már tényleg az idegesítő alját nyaldossa. Bohóc vagyok, ennyi az egész. Miután látványosan megkomolyodtam, a tanárok szeme kiesett, a diáktársaim egy része meg elfordult tőlem. Miért is? A szellemek miatt.
- Na mi van, szellem srác, hol vannak a haverjaid? – kérdezte tőlem egy srác 13 éves koromban. Huhú, de dühös lettem… Megkerestem a zsebemben az öngyújtómat és egy ördögi vigyor közepette odaugrottam a fiú mellé.
- Olyan égő már ez a duma… hasonlít hozzád. – mondtam és az orra alá dugtam a gyújtót. Emberünk gatyája persze azonnal tele lett és mit ad a szerencsém, megjelent egy tanerő.
- Fiúk, mit csináltok itt? – hát nem volt egyértelmű? Éppen el akartam ijesztgetni, erre maga megjelent. Oh, ember, ez a kis tökfej meg árulkodik is. A mélyen tisztelt tanerő elvette a gyújtómat és megpróbálta bekapcsolni, de bosszúságomra és megkönnyebbülésemre nem működött. Ez határozottan közel volt, de megúsztam! Hurrá! Az általános után a helyi középsuliba kerültem, ahol tulajdonképpen már elővigyázatosabb voltam, mint előtte. Nem mondtam el a szellemes haverokat, bár ők még mindég megvoltak.
- Hagyjál már békén! – ordítottam és nyomomban egy igencsak rámenős szellemmel elkezdtem rohanni. Illetve egy nőneművel. Rám mozdult, én meg sprintereket megszégyenítő gyorsasággal futottam a 100-at a következő kukáig, ami mellé ugrani terveztem, de tökéletes irányérzékemnek köszönhetően egyenesen bele érkeztem. Szép, hogy mit ne mondjak. Nem elég, hogy belém szeret egy szellem, de még egy kukába is fejest kell ugranom?! Na, igen… otthon anyám szépen a homlokomra tette a kezét azzal az indokkal, hogy lázas vagyok, apám megkérdezte, hogy mit ittam, a bátyáim meg, hogy miért nem adtam nekik belőle. Szép kis família, ugye? Nem sokára betöltöttem a 17-et és akkor, illetve az után két nappal a végzetem utolért engem.

Itt a vége, fuss el véle… vagy talán mégse?
Pechemre csupán két nappal éltem túl a születésnapot. Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem is megeshet, de megtörtént. Aznap megígértem apámnak, hogy hajnalban kimegyek vele a kikötőbe, így még éjszaka volt, amikor felkeltünk. Én meg természetesen nem vagyok egy korai kakas, így akkor teljességgel beszámíthatatlan vagyok. Éppen a vonatsíneken keltünk át, apám már a túloldalon volt és nekem hirtelen beszorult a lában egy kis résbe. Akárhogyan próbáltam, képtelen voltam onnan kihúzni és pechemre jött a vonat. Éreztem, hogy dübörög a mellkasomban a szívem, és hogy az adrenalin szintem az egekben van. Éreztem, hogy itt a vég. A vonat ugyan lassított, de megállni már képtelen volt.
- Apa! – ordítottam el magamat, azután hatalmas fájdalom és végül a jótékony sötétség. Vége volt egy pillanat alatt. Nem sokkal később, vagyis gőzöm sincs, hogy mikor, de felébredtem. A füvön feküdtem, nem sokkal a sínpár mellett. Kissé még kótyagos voltam, nem tudtam, hogy mi történt, így haza mentem. Otthon a síró családom fogadott, a képem gyertyafényben és egy fekete szalaggal az asztalon állt. Akárhogy ordítottam, kapálóztam, senki nem vett észre. Megrémültem és kiszaladtam a házból és csak futottam-futottam. Egy pad mellett megálltam, lepihentem és akkor vettem észre. A lánc! Ott csüngött a mellkasomon… nem, az nem lehet! Belecsíptem a karomba, hátha felébredek, de ez végül nem történt meg. A legközelebbi járókelőt megpróbáltam fenékbe billenteni, de nem jött össze, ráadásul valaki ki is röhögött. Megpördültem a tengelyem körül és egy fekete kimonós férfi állt előttem.
- Nem látnak téged. – mondta, de a vigyora még mindig nem száradt le a képéről. Én tágra nyílt szemekkel, szinte ösztönből rúgtam sípcsonton. Szegény hapsinak enyhe fáziskésése lehetett, mert csak egy megdöbbent tekintet után jajdult fel.
- Hiába rugdosol, én akkor is látni foglak. – ült le a padra és én is követtem a példáját. – Te meghaltál.
- Ahha… - szinte oda sem figyeltem, valahogy mégis… mintha belenyugodtam volna.
- Na, ez egészen egyszerűen ment. – szólalt meg csodálkozva. – Ilyenkor általában ordítozni kezdenek és elfutnak.
- Láttam a családomat gyászolni. – válaszoltam immáron állva. Felpattantam, valami arra késztetett, hogy felálljak. Az a végzetes perc… ekkor tudatosult bennem mindaz, ami történt. Fájdalom, kiáltás és még több fájdalom. Miért pont én? Csak ekkor vettem észre, hogy a kimonós alak is felállt, előhúzott kardjával.
- Héé! Mit akarsz azzal csinálni? – elkezdtem hátrálni, de a kukák most is beleszóltak a tervembe és beleültem egy köztéri szemetesbe.
- Átküldelek. – válaszolt tömören, kisegített a szociális dobozból és a fejemhez nyomta a kardja markolatának a végét. Ismételt sötétség és végtelen nyugalom.

Folytatás! A Piróka rászabadul Rukongaira!
Arra voltam kénytelen ébredni a poros földön, hogy valaki veszettül bökdös. Először egy hessegető mozdulatot téve a másik oldalamra fordultam, de amikor támadóm még akkor sem volt hajlandó abba hagyni, akkor felordítottam.
- Fent vagyok, na! – kiáltottam, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat. Mint kiderült, a támadóm egy idős néni mellett álló copfos kislány volt. Belevigyorgott a képembe és a nénivel együtt felsegített a földről.
- Hogy hívnak? – kérdezte a néni. De most komolyan… ki vagyok? Kis gondolkozás után lassan kinyögtem.
- A-arashi. De hogy milyen Arashi, arról fogalmam sincs. – szép kis kezdés, mi? Nem baj, a néni, mint kiderült, nem esz embereket és elvitt a házába, ahol rajtam kívül lakott egy kupac gyerek (megjegyzem, mind fiatalabbak, mint én) és egy bácsi. Innentől kezdve ők lettek a családom és Uchiwa Arashi néven Rukongai 5. körzetében éltem. Segítettem a nagyszüleimnek és a kisebb testvéreimnek és kedvenc hobbimnak hódolva pirománkodtam. Ez annyit jelentett, hogy egyes éjszakákon tűzijátékokat lövöldöztem föl. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de egy reggel arra ébredtem, hogy farkas éhes vagyok.
- Baa-chan! Mi a reggeli? – kérdeztem, miközben álmosan sétáltam át az étkező helyiségbe. – Itt helyben éhen fogok pusztulni.
Gőzöm nem volt róla, de ezzel sikerült meglepnem mindenkit. Innentől kezdve állandóan szükségem volt ételre és egy nap este elhatároztam magamat. Shinigami leszek.

Egy piromán shinigami útja a Gotei 13-ig…
Elhatározni egyszerű, de megvalósítani… na, az már durva! Jelentkeztem az Akadémiára és láss csodát, elsőre felvettek. Örültem a fejemnek, bár meggyúlt a bajom a nemességgel, akik rendre azt hitték, hogy jobbak nálam. Ekkor elhatároztam, hogy jobb leszek, így a szorgalmammal nem volt gond. Mással? A pusztakezes bunyó volt a halálom. Egy igen kemény állba verés után rájöttem, hogy ez nem az én asztalom, bár a gyorsaságommal nem volt baj, ez mégse ment. Ordítani tudtam volna. A kardvívással nem volt különösebb bajom, bár emlékszem, hogy egyszer igen csúnyán oldalba találtak. Hogy mindez miért történt? Annyi volt a képlet, hogy nem figyeltem. De akkor mire figyeltem? Két shinigamira, akik akkor léptek be a helyiségbe, beszélgettek az oktatóval és utána távoztak. Kíváncsi voltam, hogy miről lehetett szó, bár ezt nem tudtam meg, csak annyit, hogy ha oldalba böknek egy fa karddal, az bizony piszokul tud fájni.
- Hová figyeltél? – kérdezte kedves barátom, aki nem is olyan rég követte el ellenem a merényletet, most egy fa alatt ült.
- Hát, nem oda. – morogtam az orrom alatt és egy gyufával kezdtem játszadozni.
- Te pirománok gyöngye! – nevetett fel, aztán szedelődzködtünk és sprint a következő órára. Ha már itt vagyok, megjegyzem, hogy a kidouval soha nem volt bajom, tekintettel arra, hogy szépeket lehet egyes cselekkel robbantani és azt majdnem annyira bírom, mint a tüzet. Beteges? Lehet. Szerintem? Egyedi. Az Akadémia további éveit gyakorlással töltöttem és a kardom megismerésével, aki volt oly kedves és csak néha-néha, ha kedve szottyant, szólt hozzám. Bosszantott a kis dög rendesen és ettől teljesen a plafonon voltam. Amilyen mázlim volt, ez a kard örökölte az én jó kis személyiségemet, ami valljuk be... Felér egy kisebb apokalipszissel, ha beindul. Így nem maradt más hátra, mint rávenni, hogy árulja el végre a nevét. Nagy meditálásom közepette hirtelen egy havas hegy tetején találtam magamat...állj! Havas hegy? Hát ez meg mi? Felálltam és az volt az első dolgom, hogy elnyaljak a hóban, de hihetetlen precizitással és művészien tarkóra. Csillagokat láttam, de komolyan. Azt hallom, hogy valaki jót derül az egészen, én meg felállok, bár most az előbbi perec után kicsivel elővigyázatosabban.
- Hát te meg ki a szösz vagy? - kérdeztem az előttem vihogó macskaféleséget, akiben ekkor ment fel a pumpa. Csak tudnám, hogy miért...
- Ezért ordítozok én itt neked? - mérgesen fújtatott és végül megszólalt, csak a baki az volt, hogy nem értettem, mit is mond. - ...
- He? - nagyszerű, sikerült még jobban felbosszantanom őfelségét, ő meg fogta magát és engem visszaküldve a hóba egyenesen a képembe ordította. Most már tisztán értettem, hogy a neve Hineko.
- Okké, szóval első kérdés, mi ez a hely? - kérdeztem az ujjamon számolva.
- A belső világod. - tömör, de végre leszállt rólam. Mondjuk nem igazán értem, hogy hogyan lehet egyszerre kellemes meleg és hó, de mindenesetre jó innen a kilátás.
- Miért ilyen?
- Mit tudjam én? Ez a te világod, te teremtetted.
Csak bólogattam és a következő pillanatban nagyot nyekkenve értem földet csurom vizesen. A legjobb barátom ott röhögött egy vödörrel a kezében, amiből persze hatalmas bunyó lett. Megjegyzem döntetlent hirdettünk, mert lusták voltunk befejezni. Hamar eljött az idő a diáksereg mumusáig, a mélyen tisztelt, bár annál jobban gyűlölt vizsgáig. Ezen időszak eljövetelével még annál is kevesebbet láttam a családomat, bár most tényleg csak erre tudtam koncentrálni. Pusztakezes harcon ismételten állba vertek, de ennek ellenére jól vettem az akadály. Volt ezenkívül még két vizsga, az egyik a kidou használatra ment rá, amin megjegyzem, hogy igen szép eredménnyel csusszantam át, a másik fele meg "Csináljunk a sok tanoncból hollow kaját" jelige alatt futó vadászat volt. Ez miből is állt? Kivitték a népet terepre és akkor meglátjuk, hogy ki mit alkot. Rájöttem, hogy hollowot vadászni nem is olyan rossz, csak nem árt vigyázni a kidouval, mert hamar erdőtűz lehet a vége. Én, persze ki más, a piromán fejemmel és egy kisebb csatakiáltás közepette nekiugrottam az egyiknek és elsőre kidouval becélozva kisebb tüzet raktam. Mikor láttam, hogy ez így nem fog menni, inkább használtam a fejemet és zanpakutoval estem neki. Láss csodát, ez kevesebb tűzkárral járt. A végeredmény végül jó lett, átmentem a vizsgáimon és utolsó szó jogán csak ennyit fűztek hozzám:
- Gratulálok, Uchiwa Arashi. Felvételt nyert a Gotei 13-ba.
Na, igen... gondolatban persze már előre imádkozhattak, hogy ne csináljak hamut, vagy robbantsam fel a várost. Legalábbis gondolom, hogy ezt gondolták.

~ Kinézet

Hogy is nézek ki? Jól! (IA: Egoizmus mintapéldánya…) Komolyra fordítva a szót, égnek meredő vörös hajam van és hozzá zöldes szemem. Miért mondom azt, hogy zöldes? Igazából igencsak színváltós és még nekem sem igazán sikerült megállapítanom a tényleges színét. Körülbelül 188 centi magas, sportos alkatú vagyok. Jobb fülemben egy fehérarany fülbevalót viselek, ellentétes kezemen egy fekete bőrpántot, aminek a tetején egy „HO” szimbólum díszeleg. Ezen kívül még ott van a shinigami egyenruhám és a zanpakutom.


~ Jellem

Piromán vagyok, szeretem a tűzijátékot és a robbantgatást. Nem tudom, hogy miért, de ez már csak így van nálam. Ezen felül szeretek viccelődi és másokat megviccelni, és ha esetleg bunyóra kerül sor, akkor sem riadok vissza. Kissé heves a természetem, hamar fel lehet húzni és akkor az arcszínem megközelíti a hajamét. Kevés dologtól ijedek meg úgy igazán, de ha lehet, elkerülöm a bajt. Ehhez képest valami hihetetlen érzékeim vannak ennek a megtalálására, vagy az tud művészien megkeresni engem? Nem tudom, de valami úton módon ki is tudok keveredni belőle. Szeretem az egyediséget, szeretek kitűnni a tömegből és ezért képes vagyok borzasztóan hajtani. Lojális vagyok, ha megbízom valakiben, akkor ugyanezt elvárom tőle is. Nem szeretem a hazugságot és az igazságtalanságot. A törvények… nos, szeretek bizonyos helyzetben kiskapukat keresni benne. Vannak egoista hajlamaim, de jelentem, hogy ez még az egészséges határértékeken belül van. Úgy körülbelül. Nincs póker arcom, tehát ami a szívemen, az az arcomon és a számot, mert szókimondó is vagyok. Kissé hiperaktív is, de maradjunk az energiabombánál.

~ Zanpakuto/képesség

~ Zanpakuto

Neve: ひねこ / Hineko / Tűzmacska
Fajtája: Tűz
Shikai parancsa: はれつ ひねこ/ Haretsu shiro, Hineko! / Robbanj, Tűzmacska!
Shikai kinézete: Shikai alakban egy két végén ellentétes irányba néző pengével ellátott lándzsa, aminek a nyele fekete és a két fogási ponton egy-egy vörös védőszalag van kötve. Maga a fegyver ilyenkor 3 és fél méteres, ebből a pengék mindössze 130 centisek.
>Klikk<
Támadások: 1. Hiagaro, Hineko! / Égess Tűzmacska!
Ez Tűzmacska első támadási formája. Ilyenkor mindkét penge vörösen kezd izzani és amit megvág az felforrósodik, bár csak kivételes esetben kap lángra. Ilyenkor mindkét penge olyan 100-150 Celsius között van és az adott anyag csak akkor kap lángra, ha a ezen határon belül van a forráspont, illetve éghető. Hátránya, hogy ha az egyik penge megvág valamit, akkor az izzás abba marad és csak akkor töltődik újra, ha a másik penge is kimerült. Ennek az ideje olyan fél perc. A pengék hőfoka függ a lélekenergia mennyiségétől.

2. Nioe Hineko! Lángolj Tűzmacska!
Ez a második támadás, de itt már a pengék lángba is borulnak. Ezen lángnyelveket egy suhintás kíséretében el is lehet lőni és a sebességük a 100 km/h-t is elérheti. Erre a támadásra is ugyanaz vonatkozik, mint az előzőre. Ha az egyik lángcsóvát ellőttük, akkor csak a másik felhasználása után töltődhet újra. Ez nem vonatkozik arra, ha ezen formával a használó közelharcot kezd és kard-kard elleni harcot vívnak, mert akkor a nyelvek csak égetnek. Ez inkább középtávú harcra jó, mert a túlzott mozgástól füst keletkezik, és az akadályozza a használót.

Hineko alakja

Belső világ, ami ellentmond a tűznek

~ Szeret-nem szeret

Szeretem:
*csoki
*tűzijáték
*fűben fekve figyelni a holdat
*10-es szám, ez a szerencseszámom
*modern zene
*jó viccek

Nem szeretem:
*hollowok
*igazságtalanság
*hazugság
*víz, ez azt hiszem, hogy érthet, tekintettel a tűzmániámra
*sajt… na, ez a fura határát súrolja, de nem szeretem, ha fejre áll, akkor sem

~ Felszerelés(ek)

*az én hihetetlen egyéniségem
*öngyújtó
*néminemű (az én fogalmaim szerint értsd:sok) csoki
*a fülbevalóm
*a szemüvegem (néha nem árt, mert alapjáraton kissé rosszabbul látok
*a csuklópántom